Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Hajam lobogása mögöttem mutatja a sebességet, amivel robogok a seprűn a karikákhoz, azonban figyelmem ide oda zizzen köztük, Hunor és a kvaff között. A kvaff, ami éppen csak el lett dobva, de tőlem jóval arrébb. Hirtelen balra rántom az orrát, nagy ívet veszek a vörös bőrhöz, amit ezúttal pontosabban elkapva lassítok tekintetemet Hunorra szögezve. Fogalmam sincs mit kellene tennem, néhány bűbáj ugrik be megoládsképpen, de mire ügyetlenül próbálok a pálcámért nyúlni a sípccsontomhoz, a fiú már stabilabban üli meg azt a fránya seprűt, jóval alattam. Ahogy keze jelzi, minden rendben, halk nyugodt sóhajt engedek ki ajkaim között, ami után a leheletem táncol előttem. Megragadom a fát, hurokban átfordulok, és a seprűre hasalva átszelem a lemaradt távokat. Fél kezemmel ráfogva a kvaffra, felegyenesedek, még a lábam is elemelem kicsit, ahogy lendületből dobom át a karikán a bőrt. Felmérgeltek ezek a seprűk, így aztán tényleg nem semmi lesz, amit Hunornak hallgatnia kell, amint talajt érnek lábaink. Remélem azért legközelebb még lesz kedve kijönni ide, főleg jó időben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

A hideg levegő csípte az arcát, miközben kék csíkos sáljába próbálta temetni. Nem volt annyira hűvös, de azért kellően elég volt ahhoz, hogy kipiruljon tőle az arca. Még kesztyűt is húzott, úgy szorította magához az elnyűtt könyvet, miközben jobbjával a pálcamozdulatot gyakorolgatta. Huss és pöcc, igaz? Annyira egyszerűnek hangzik!
Felsóhajtott, miközben egy pillanatra visszanézett a távoli kastélyra. Olyan óriási és ódon volt. Hideg. Egyedül minden olyan hideg volt. Most, hogy az előkészítős társai sem voltak itt, Zalán sem jöhetett csak úgy meglátogatni őt. Pán meg... Pánt az ágya melletti ládájában kellett tartania. Mégsem rohangálhat egy plüss hippogriffel a táskájában! Tök ciki lenne. És hát. Emiatt mostanéban igen keveset szól hozzá. Talán megsértődött.
Vitte a lába előre. A kviddicspálya szélén járt, miközben jobbjával továbbra is a pálcamozdulatot próbálgatta, szemével azonban egy feljáratot keresett a lelátóra. Persze, hogy ő is csak a sima aréna kapuját találta meg először, nem pedig a nézőknek szántat. Pedig ő aztán tényleg nem akart mást, csak egy kicsit szélvédett helyre menekülni. Hisz nem is lenne olyan hideg, csak az a fránya szél ne fújna ennyire.
Összeszorította ajkait, miközben felcsillant a szeme, ahogy kiszúrta a jó húsz méterre levő bejáratot. Fürge léptekkel indult el, még pálcáját is elrakta, hogy ne legyen útba. Annyira koncentrált a célra, hogy észre sem vette a felé repülő labdát, hogy aztán puff, nagy koppanással a fejéről visszapattanva a földön landoljon.
Nekidőlt az aréna falának, majd óvatosan megrázta a fejét. Kissé kótyagosnak érezte, de nem volt vészes az ütés. Az előtte guruló labdát figyelte mozdulatlanul, míg várta, amíg visszatértek a színek a világba. Fura egy labda, meg kell mondani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Leengedem a kezem. Nem dobott rá. Ezek szerint végignézte a hattyú halálát. Azzal nyugtatom magam, hogy nem készülhettem fel a seprű hirtelen hangulatingadozására. Mondjuk markolhattam volna erősebben...
Bravúros rádobást mutat be. Nem csoda, ilyenkor, őrző nélkül biztosan jó szórakozás karikára dobni. Nem nagyon sűrűn játszottam hajtót otthon, de sosem őrző nélkül. Általában engem állítottak be védeni, ha nem volt elég ember.
Nem hiszem, hogy fél óránál többet játszunk még ezután. Amikor elkezd szemerkélni az eső, akkor még nem adjuk fel, csak jobban meghúzzuk kapucnink madzagját. De amikor egyre sűrűbben esik, takarodót fújunk.
- Hát... mit tudtál meg a mai alkalomból? - kérdezem bizonytalanul Rózát, miután berohantunk a szertárba, és az eső ellen bemenkítettük a maréknyi seprűt és a labdás ládát is. Én nem sokat. Őrző nélkül megy a gólszerzés, illetve el tudom kapni a labdát, ha dobják.
- A reflexeim asszem rendben vannak.
De azt eddig is tudtam.
- Illetve a gyakorlóseprűk kiválóak és főleg megbízhatóak - nevetek fel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Amíg kint tudtunk lenni és a szürke felhők ránk nem kezdtél engedni könnyeiket, addig teljesen jól elvoltunk. Jól esett csak rádobálni kicsit, még ha nem is volt benne túl nagy kihívás, passzolgatni, gyakorolni megfordulásokat a seprűvel, és remélni, hogy se ő sem én nem fogunk zuhanni. Az eső sem veszi el a kedvemet a folytatástól, és csak örülni tudok a kapucnimnak, de az most ide kevés. A gyengélkedőről nem tudok teljesíteni a következő hetekben, ha most nem állok két lábbal a talajon. Ahogy leszállunk, kézbe kapom a seprűt és kissé morcosan méregetem. Nem ő lesz a kedvencem.
- Hogy bizonyos passzaim még pontatlanok, ha megzavar az eső. Emellett, hogy a förtelmes seprű ellenére is mennek bizonyos megfordulások és, hogy legközelebb valamelyikünk beáll örzőnek – sorolom a választ mielőtt visszakérdeznék. – Jó reflexek – megveregetem a vállát, majd igazítok a kapucnimon, mielőtt a szememet forgatnám halk nevetésem mellé. – Fhú, innen a kastélyig fogsz hallgatni, csak szólok! Nem a seprűm múlott, hogy rajta maradj ahogy elnéztem… Még egy ilyen isten verte…
 - és ahogy mondtam, Hunor a kastélyig kitartóan hallgatott, minden érvemmel és okoskodásommal karöltve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Ahhoz képest reggel mennyire lassan tudtam követni Lizát és Hunort a croissant felett elkalandozva, és habár az órák segítettek a figyelmemet helyre rázni, nem voltam az igazi. Most a pályán teljes koncentráció hiányával, egy U2 dalt dudorászva didergek, a hidegtől a fába kapaszkodó ujjaimmal. Ez volt a probléma, az elgémberedett ujjak, amelyek nem tudták a vörös bőrt a megfelelő irányba elküldeni. Annál inkább erőteljesebben suhant lendületesen szelve a levegőt. A többi hajtó először utána indult, majd belassítottak, amikor egyértelművé vált, ezt bizony ügyetlenül elküldtem a messzibe. Összeszűkült szemeim kipattannak, ahogy meglátom az alakot, aki felé kíméletlenül tart a kvaff. Balra rántva a seprű orrát, gyorsítva igyekezem le hozzá, amíg a többiek felküldenek egy másik labdát folytatni az edzés maradék öt, tíz percét.
 A menetszéltől esélytelen megszólalnom, de lassításra késztet, hogy nem szeretném végig szelni a pályát egy rossz landolással. Kiáltanám én, hogy vigyázzon, de addigra visszapattan a labda szegény fejéről. Elhúzott szájjal csapom a talajnak a lábam, ahogy elnyújtott léptekkel sietek felé – Basszus – az őszinte reakció kibukik ajkaim közt, ahogy a seprűt gyorsan a földre fektetem - jól vagy? – fürkészem egyre közelebbről az első éves lányt, ahogy tisztes távon lefékezek előtte. A háztársam, akit néha még itt-ott láttam is, amikor elrángattam tekintetem a könyvem soraitól, vagy gondolataimat az ábrándozástól. – Nem számítottam erre kószálókra, és teljesen használhatatlan vagyok ma, igazán nem volt szándékos – elkezdem és abba is hagyom a magyarázkodást. Nagyokat pislogva mérem fel, vajon rendben van e a barna, elvégre éppen a fejét érte az ütés – Lehet le kellene ülnöd egy kicsit – felpillantok a lelátóra, na de mire oda felcammogunk… ekkor eszembe jut – Van arrébb egy pad, messzebb a játéktól – mutatok a fölöttünk röpködőkre – Gyere, odakísérlek. – biccentek – Amélia vagyok, háztársak vagyunk, igaz? – beszéltetem, miközben figyelem, nem e kell neki segítség. Magamban persze csakis azon töprengek, mégis miért császkált erre az elsős?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

#tobeornottobe
#legilimencia
#Keserűprof
#Loki

Szerencsére nem kellenek nekik ilyen előzetes tervek. Ha az egyiknek eszébe jut valami, akkor a másik kérdés nélkül követi. Éppen ezért nem válna be, ha olyan értelmetlen kérdéseket tennének fel nekik - amik meg is szoktak történni -, minthogy "Ha Móric beugrik a kútba te utána ugrasz?" mert az igazság az, hogy vagy ő ugrik egyszerre, vagy teljesen egyszerre teszik azt. Mert hát még ebből is képesek lennének versenyt csinálni.
Szóval alapjáraton kicsit sem illetődik meg, amikor meg kell szólalnia, mert bármilyen hülyeséget is mond, és bármennyire hülyén is mondja azt, Loki majd jól elmagyarázza mindenkinek, hogy mire gondolt. Minek itt legilimencia, ha amúgy is olvasnak egymásban. Vagy...
Felvont szemöldökkel méregette a tanárt, mintha minimum nem értette volna rendesen. Hát ez az ember még nem hallott még róluk, meg az őrületükről? Arról nem is beszélve, hogy már tavaly is tapasztalhatta, hogy Marina milyen gyenge legilimentor. De senki ne csodálkozzon. Az elméje olyan, mint a legrendetlenebb mugli szobája. Azoké, akik azt az elektronikai bigyót csapkodják naphosszakat. Na pont olyan. Ráadásul mindig társul hozzá valamilyen aláfestő zene. Minden egyes szituációhoz. Ehhez éppen Jessie J Mamma Knows Best-je szólt a hátsó térfélből. Isten tudja miért.
Ránézett Lokira, egy kicsit kételkedett saját képességeiben, de a fiúért képes legalább gondolatai feléről lemondani.
- Én benne vagyok, hátha sikerült fejlődnöm - vont vállat, és a padról felkapta méregzöld színű pálcáját. Ha ez kell ahhoz, hogy érdekesebbé tegye az órát, hát áll elébe. Csak aztán nehogy Keserű bánja meg, hogy megengedte neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Tavaly kezdtek először érdekelni a mágikus állatkák, amikor Lizával a vízesésénél az átlátszó cseppek között legjobb barátnőm mesélt nekem az ott úszkáló állatokról. Majd Sári elemi állatával való találkozás, és persze a könyv a hippogriffekről, mind felkeltette az érdeklődésemet, de sosem láttam még repülő kaméleont. De már hangzásra is csodásnak képzeltem el, és nem tévedtem sokat, mert Benett állatkája egészen elképesztő kis figura volt. Hihetetlen még mindig volt min elcsodálkoznom a kastélyban. – Cseppet sem – ingatom a fejemet el sem fedve vizslatásomat, majd tekintetem tovább suhan és nagyokat pislogok fel a fiúra. – Nem csodálom – közlöm és visszanyelem a halk nevetést, ami elő akart bukni. Igazán nem lenne illendő. – De úgy tűnik itt tökéletesen elvan – figyelmem az éppen meginduló kaméleonra terelődik, aki bizony tényleg repül. – Milyen magasra megy fel? Mármint akkor tovább haladt volna akár a körlet magas plafonjánál is, igaz? - illesztem össze az információmorzsákat - Régóta meg van különben? – buknak ki sorra a kérdések. – Szólj, ha sok vagyok, nem mindig tűnik fel. – emelem, majd ejtem alá mindkét vállam. Újra erősítek a copfomon, és pillantásom az állatkára ragadva követi annak mozgását. Kishaver, most aztán szívesen lennék a helyedben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Apró sóhaja, szisszenése töri csak meg a csendet, amelyet a kastély tompa, be-beszökő moraja könnyít meg, hogy ne ólomsúllyal nehezedjen rájuk. Sóhajt, ahogy a tökéletes fogsor az ő tökéletlen bőrébe vájódik és ujjai erősebben szorongatnak rá az anyagra, bőrére, mindenére. Érzi ujjai mozdulását, ahogy a libabőr úgy táncol rajta, ahogy a másik diktálja, a bizsegés, amely lassan már lábujjaiba is beleköltözik. Szükségét érzi ajkainak érintésére, kóstolására, szükségét érzi mindenre, amelytől egyre távolabb kerül, amint az apró, nevetséges táv eltűnik és csókolja. A puha érintés hevességbe csap át, ahogy háta még jobban az ajtónak préselődik, szinte érzi, ahogy belenyikordul a sokéves falap, de hallani már nem hallja, mert saját szívének újabb és újabb dörrenését hallgatja. Ennél több nem is kell, nem is kellene, hisz érzi a vágyat, a forróságot, amely belőle árad, amely aztán saját bensőjéből is, szinte kapkod a másiké után, hogy ismét, újra egymásba fonódhassanak, szinte egy örökké játszódó pillanatra. Újra és újra viszonozza a csókját, ajkába kóstol, mielőtt azonban agya utolsó, racionálisnak vélt sugallatát engedi előre és hallgat rá. Csak egy ártatlan kérdés, halk, puhatolózó, ahogy ujjai és épp, miközben cirógatja. Egy pillanattal előtte csak a kérdő, értetlen tekintet meredt rá, de aztán, mintha hirtelen fagyott volna meg a világ, a pillanat eltörik. Lehunyt szemei, majdnem hirtelen mozdulata már korántsem az előbbi hevesség számlájára írható és ahogy felnevet… Valahol odabent rezdül össze rá, csak épp nem úgy, ahogy azt kedveli, ahogy annak lennie kell. És itt jön rá, pillanatok alatt, hogy hibázott.
Ujjai állnak meg a mozdulatban, ahogy végül lecsusszan róla, ahogy ellép. Egy pillanatra sem veszi le róla a tekintetét és ahogy a hideg kékekkel találkozik, a kellemes libabőr egyből vált arra a fajtára, amely a jeges hidegtől szokott bőrére mászni. Sóhajt, ahogy hallgatja, ahogy saját feje koppan az ajtón, ahogy hátradöntve azt, megenged magának ennyi józanító fájdalmat. Nyelvét harapja, ahogy marja magát, hogy minek kellett ez. De közben nem érti, nem tudja, miért nem vág oda annyit, hogy fogja be és folytatja, amit. Nem. Ez valami más, koránt sem az, hogy az ő szavai elhangzottak. Immáron szinte bocsánatkérő tekintetét emeli rá, de még mindig nem érti az egészet. De ha kérdez, ha…
- Nem gondoltam, nem akartam… - szusszan fel, ahogy eltolja magát az ajtótól és nem tudja, mit tegyen. Valahol aggódik, mert miért ne tenné, hiszen nem hiába akart olyasmibe temetkezni, amibe bárki szívesen tenné, ha épp valami nincs rendben. Valahol pedig tudja, hogy ez nem az ő mezőnye. Nem az ő akarta.
- Ne haragudj – lép oda hozzá, elébe, hogy felpillantson rá. Kíváncsi tekintettel fürkészi, szinte hozzáérni sem mer, mégis megteszi, ahogy ujjait simítja vállára. Nem, ez sem a legjobb, a legtökéletesebb. Talán jó válasz sincs erre az egészre. Tanácstalan, beszélne, de ha ő is csak kínzó, akkor semmi értelme, hogy azt mondja, jót akar, a legjobbat. Közelebb hajolva, lágy csókot lehel ajkaira, képes ő a csendre, ő csak… Máskor is kérdezett, máskor is érdeklődött, de most tele van kérdéssel, kétellyel. Fejében zakatolnak a gondolatok, ahogy ismét odahajolva csókolja, ha engedi, ha engedi azt, hogy legalább ennyivel könnyebb legyen. De a pillanat eltört, kínzó a csend. Ujjait megkeresve kívánja összekulcsolni sajátjaival, nem akarja menteni magát, nem akar semmit se megtörténtté nyilvánítani, kapaszkodót keres csupán, vagy épp ad. Ha még…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Betudhatnánk annak, hogy Matyi bácsi nem ismer még minket, de ez hatalmas hazugság lenne. Úgy vagyok ezzel, hogy akár akarja a tanári kar, akár nem, de hallottak már rólunk, szóval amikor Matyi bácsi felteszi a kérdést székemet hátratolva pattanok fel, és csapok az asztalra hatalmas mosoly mellett.
- NANÁ! - eddig tartott a lendület. Ráncolt szemöldökkel pillantok az asztalomra, hogy magamhoz vehessem pálcámat, de az nincs ott, ahol gondoltam, hogy van. Hm. Mutatóujjamat emelem fel, majd lehajolok. Pár pillanat múlva csattan a táskám az asztalon, amiben először csak csuklóig, majd könyékig turkálok, de nem vezet eredményre, szóval konkrétan nyakig húzom magamra a táskát, hogy megtalálhassam. Diadalittas mosollyal rántom ki belőle végül a botot. Nem, nem érted. Egy konkrét botot. Miért van egy bot a táskámban? És én hülye, miért is alkalmazok ezen a táskán tértágító bűbájt? Mondjuk lehet azért, hogy beleférjen egy bot. Megszeppenve figyelem a botot, majd vállat vonva dobom magam mögé, hogy folytassam a keresést, végül elégedettet bólintva markolok rá a - megfelelő - fára és helyezkedem Rinnel szembe.
Tökéletes lehetőség, hogyha most a Jorgensen fivéreknek nem is, de magamnak bebizonyíthassam, hogy igenis képes vagyok elsajátítani az illúziómágiát. Képes vagyok rá, mert annak kell lennem, és ki tudom üríteni annyira az agyamból a Bara Bara-t, hogy sikerüljön meglegilimentálnom Rint. Nyelvem hegyét kidugva koncentrálok, felveszem a pózt is hozzá, mintha éppen ugrani készülnék, de végül visszahelyezkedem alapállásba és Matyi bácsira pillantok kérdőn. - Mit is kell csinálni? - jelenleg kicsit úgy érzem, hogy nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban, de ezzel is úgy vagyok, mint a legtöbb dologgal: inkább kérdezek, mintsem elrontsam. Az mindegy, hogy leginkább most a figyelmetlenségem miatt kérdezek, de legalább megtettem, és nem csinálom úgy, ahogy nekem tetszik. Tutira jár a fej pat-pat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Elérkezünk az év azon szakaszához, ami mindig a legszebb pillanatokat okozza nekem a kastélyban. A tájat már szinte mindenhol hó fedi, én pedig három pulóvert is felvettem a kötött, díszesebb darab alá, hogy ne kelljen kabátot húznom. Ez az egyik kedvencem ez a ruhadarab, mert nem is az a „csúnya pulcsi”, amit ilyenkor a lányok szeretnek magukra aggatni, hanem olyan fiúsan bájos. Anyától kaptam tavaly, amikor a téli szünetben otthon voltam, azóta pedig nem igen volt lehetőségem hordani. De majd most! Világos és sötétkék csíkos nadrágom már szinte mindenhol havas, mert az előbb hóangyalt is csináltam, és a felső réteg is kissé elázott, ám ez a legkevésbé sem érdekel. Kacagva egyenesedek fel, hogy leporoljam magam, miközben kék szemeimet Pollira emelem. Alapvetően nincsenek hatalmas méretű szemeim, de a hóról visszaverődő, fehér fény szinte kiégeti retinámat, így hunyorogva tekintek barátomra.
– Nem találtam szenet amúgy – rántom meg vállamat, majd a vörösszín vödörhöz botorkálok, hogy megmutassam mik azok, amiket sikerült beszereznem. Majdnem teljesen belemászok, és miközben beszélek a lányhoz, úgy veszem elő a díszítőelemeket. Felé mutatom minden egyes beazonosítás után. – Van rééépa… megbűvölt, harapós műfogsor, egy fakard – itt feltekintek rá sűrűn gesztikulálva. – Hogy meg tudja védeni magát, ugye – majd visszabújok a vödörbe. – És még sálat is hoztam neki, mert nincsen csúnyább egy takonykóros hóembernél – csacsogok a már jól megszokott módon, miközben szemem hamiskásan felcsillan. Végül matatok valamit a pitli mellett, és amikor felegyenesed, egy jó keményre gyúrt hógolyóval fordulok háztársam felé. – Csak először bemelegítek – nevetek fel, és küldöm felé barátságos rosszasággal a megmunkált labdát. Hátha véletlenül eltalálom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

A levegőt szikázó feszültség tölti meg, a csendet pedig vágni lehetne. Egyikünk sem szól, de annál több érzelem és gondolat cikázik bennünk és köztünk. Nem tudom ő mire gondol pontosan, és ő sem tudhatja, hogy én mit gondolok. Azt viszont mindketten érezhetjük, hogy valami nagyon kellemetlen, de különleges helyzetet teremtettünk. A fal azonban nem omlott le közöttünk, továbbra is ott tornyosul a feszültség. A feszültség azokból a falakból, amit mindketten magunk köré építettünk. Mert az biztos, hogy ebben hasonlítunk. Ugyanazt az áthatolhatatlan falat húzta maga köré, amit egykor én is, és amit a mai napig nem sikerült teljesen lebontanom. Mert ezt a falat nem lehet kívülről áttörni, Belülről kell megnyitni, beengedni rajta másokat. Ez viszont egy hosszú, nagyon hosszú folyamat. Íme, itt állok én, és bár sokat fejlődtem, mióta a Bagolykőben vagyok, az elmúlt öt évben nem sikerült teljesen lebontanom azt a falat. Talán sosem sikerül teljesen.
A könnyek viszont áttörnek a falon. Nálam legalábbis. Mintha égetnék az arcomat, ahogy lassan lefolynak rajta. Ahogy pedig a kezembe hajtom a fejemet, mintha egy buborékba kerülnék. Egy buborékba az egész faházzal. Mert Domonkost ki akarom zárni, ám nem tudom. Hiába érzem, hogy utálom, nem tudok rá nem figyelni. Talán az empátia? Nem tudom. Mindenesetre része a buboréknak, és tudom, hogy egyikünknek sem lenne jó, ha most felállnék, és otthagynám egyedül.
Hallom a fiú lépteit, minden levegővételét. Hallom, hogy mennyire bizonytalan. És hallom azt is, ahogy megszólal. Nem erőlködik nagyon. Nem tudom azonban figyelmen kívül hagyni a bocsánatkérését. Lassan kifújom a levegőt, és felemelem a fejem. A szemeim pirosak, arcomon pedig csillognak még a könnycseppek.
- Semmi baj - hangom nagyon halk, és kicsit rekedt is. - Én meg sajnálom, hogy beletapostam az emlékeidbe. Tudom, hogy milyen rossz. Bocsánat - egy-egy könnycsepp még mindig lecsordogál az arcomon. Ám ez nem gátolja meg azt, hogy a köztünk lévő fal repedezni kezdjen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Mindössze beleülni a pillanatba. Ennyit kértem szótlanul tőle, nem többet. Hogy a bennem tomboló stresszt felesleges szavak és mondatok nélkül űzze ki, hogy este, amikor a folyosóról beszűrődő zajok is megszűnnek létezni, elmondjam neki. Akkor és ott mindent elmondtam volna neki, mert szükségem van arra, hogy meghallgasson, hogy ott legyen nekem, ehelyett őszintétlen nevetésem tölti meg a kicsiny helyiséget, hideg kékjeim vágják át a köztünk lévő távolságot, miközben ellépek tőle. Hangom sem sokkalta kedvesebb, szinte már az ajtó reccsen belé, ahogy arrafelé mondom ki szavaimat.
A meghittségből lett pillanatok alatt jeges érzet köztünk, és tudom, agyam hátsó részében tudom, hogy nem az ő hibája, mégis sokkal egyszerűbb kivetíteni rá az egészet, mintsem belássam: én vagyok az, aki az egészet generálta. Mi kellene most? Ahogy érzelemmentes tekintetem méri végig az ajtónál állót, ahogy feje koccan az ajtólapnak, automatikusan mozdulnék, hogy odategyem kezemet - ne okozzon magának fájdalmat. Semmilyen mértékűt, csak egyszerűen ne tegye. Felső ajkamat húzom fel akaratlan arra, hogy mozdul, ellép az ajtótól, de nem veszem le róla tekintetem. Képtelen vagyok rá. A magyarázat hónapok óta fogalmazódik meg bennem, míg ebben a pillanatban csattan agyamban a tudat: azt akarom, hogy tudja, minden én vagyok. Hogy a kellemes együtt töltött órák és napok egyik pillanatról a másikra tűnhetnek el, mert az, aki vitát generál, aki bántja a másikat, aki örömét leli abban, hogy másoknak fáj, az is én vagyok. Miért most kell megtudnia? Miért kellett ennyi időnek eltelnie ahhoz, hogy ezt az arcába vágjam? A válasz egyszerű. Mert így belém szeretett, fenntartások és kérdések nélkül. Bármit megtehetek vele, bármit megtesz, amit kérek tőle, minden porcikája értem remeg, ahogy ránézek. Ha megmutatom neki azt, aki a tökéletes arc mögött vagyok, ez soha nem történt volna meg, de így elmondhatom, hogy az enyém.
Rezzenéstelen arccal nézem, ahogy elém lép, ujjaira rá sem hederítek a vállán, a csókot ugyanúgy fogadom, mint érintését. Semlegesen. Nem viszonzom a puha csókot, de nem is lépek el. Valahogy a szirt szélén egyensúlyozom és igyekszem megtalálni a tökéletes pontot, amikor egy fél lépés választ el a biztos haláltól, de mégis biztonságban lehetek még. Ujjai mozdulására sem reagálok, hagyom, hogy összekulcsolja az enyémekkel, miközben az előző csókot ízlelgetem még látatlanban.
Lehunyom szemeimet, mélyebb levegőt veszek. Továbbra is a szirt szélén egyensúlyozva próbálom megtalálni a tökéletes pontot arra, hogy életben maradhassak, mégis meglegyen a félsz. Miért? Miért van erre szükségem? Miért akarom, hogy azt higgye elveszít? Miért akarom, hogy lelökjön a szirt széléről, amikor tökéletes minden? Talán… túl tökéletes is lenne?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

-Hm, vajon nálam az mikor jön el? – teszem fel a költői kérdést tűnődve. Nekem nincsenek ilyenjeim. Tökre nem illik rám a kézikönyvekben szereplő kamaszkor címszó alatt leírt mindenféle. Nem lázadok, nem szegek szabályt, tök ugyanolyan vagyok, mint mindig is voltam. Lehet, hogy sosem leszek kamasz? Lehet hogy mindig is amolyan felnőttféle voltam? Vagy sose növök ki a naív gyerekkorból? Fogalmam sincs.
- Ez igazán kedves tőled – mosolyodom el, hisz tényleg milyen cuki már az, hogy csak miattam betart szabályokat, hogy nehogy meg kelljen büntetnem! Oké, betarthatná amúgy is, de na. Édes, nem?
- De hát, hogyan? – hebegek meglepetten. Eltévedni szoktam, de mindig tudom, hogy hova kellene mennem. Most meg, jézusom hát mi van velem? – Ellógni? Én? – hökkenek meg még jobban. Ez a szó eddig nem szerepelt a szótáramban. Előfordult ugyan egyszer, egyetlen egyszer, hogy nem mentem be órára. Most viszont úgy fest kettő lesz abból az egyből. Mert hatalmas nagy fejmosást, és büntetőmunkát kapnánk, ha beállítanánk ennyi késés után. Jobban járunk, ha be se megyünk. De az meg milyen fényt vetne ránk? Ezeken tűnödve követem automatikusan a lányt, oda se figyelve, hogy merre tartunk. Most simán kisétálnék a nyomában a kastélyból is. De nem, szerencsére ő a jó tanteremhez igyekszik, és amikor erre ráeszmélek megkönnyebbülök.
- Azt ugye tudod, hogy most belementem volna a lógásba? – mosolygok rá a lányra, majd gyorsan bekopogok és benyitok a terembe. Még mielőtt meggondolja magát a levitás. Talán nem szúr le minket nagyon a tanár. Talán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Éles a váltás, hideg minden pillanat és mégsem szól semmit sem, sem a nevetésre, sem a tekintetre, amit elkapva, sajátjában továbbra is ott ül az a valami, amely miatt nemrég megszólalt. Mert érzi, érezte, hogy feszíti odabent valami, valami, amelyet máshogy kívánt kiadni, mint ahogy azt kérdésével remélte. És ez botor dolog volt, noha eddig sem volt mindig minden szava tökéletes, sosem mondta, hogy az lenne. Ilyenkor bukkan fel benne az aggodalom, az a szikra, amely miatt úgy érzi, ő nem elég, sosem elég és nem csak neki, de főleg neki. Mert ki más számítana, ha nem az, akinek minden pillanatát szenteli. És még sincs benne harag, nem bukkan fel benne, ha a farkas ideje lenne, lenyelné, mert tudja, ha most bármit mond, azzal csak mélyebbre süllyedne, oda, ahonnét nem mászna talán ki egykönnyen. Hogy mit adna meg a jobbért? Annál is többet, mint azt most Mihail talán gondolja, vagy bárki gondolná. Hibákat ő is vét, rosszkor, rossz helyen, időben, de mégis óvatos, mint mindig. Mint ahogy most is. Lassan értette meg a helyzetet, mert hirtelen ugrott bele, mégis, szívesen forgatná vissza az egészet.
Apró sóhaja most már nincs telitöltve vággyal, vagy épp csak annyival, amely azt kívánja, bár ne dúlna a másikban az, amely miatt borzong és közelségre vágyik, még ekkor is. Mert ő bolond, és bolond is lesz, ameddig utolsó levegőjét nem veszi. Közeledik, lassan, mintha valami vad felé tenné, nem retteg, nincs benne az a kényszer, hogy az ajtón kívül kell lennie. Az az ajtó zárva marad, addig, ameddig csak lehet, csak kell. Puha érintése, csókjai viszonzatlanok, tekintete kutatja a másikat, mintha a fejébe szeretne látni. Tudja, mit vállalt, mivel jár, mi járhat azzal, ahogy ott és akkor engedett érzéseinek, hogy végre feladta a tagadást, hogy senkit nem érdemel meg és senkinek ne lehessen terhe. De mi vajon a teher? A súrlódás, a vita, az, ami az előbbi pillanatból lett? Az, vagy inkább saját maga apró kételyei, hogy mégsem tudja megoldani? De megteszi, megpróbálja, itt marad és el sem löki. Közelebb ér hozzá, simul, teste szegletei érnek a másikéhoz, ahogy újfent csókot lehet ajkára. Ujjai, amelyek a vállába kapaszkodnak, lejjebb csusszannak. Ahogy Mihail lehunyja a szemeit és szusszan, úgy vezeti kézfejét mellkasára, úgy kezdi el apró cirógatásokkal megpróbálni talán a lehetetlent. Ajkai érintik arcélét, állát, újra és újra, mintha bátortalan lenne, és mégsem. Szólni kívánna, bármit, de képtelen, saját nyelvére harapva fogja vissza mindent, amely csak felbukkan benne. Mit mondhatna?
Csendben nézi arcát, tekintete jár az ismerős vonásokon sokadszorra. Nyugalmat húz magára, árad belőle, de szíve kissé zavartabban ver, olyan melódiát, amely ebbe a jeges közegbe tökéletesen simul belé. Könnyebb lenne leülni, de a mocsok a lába alatt mozdulatlanságra készteti, hogy ismét apró csókot hintsen nyakára, majd fejét vállára hajtva adjon neki időt, bármire. Bármeddig. Lassan mozdul, ahogy összekulcsolt ujjaikat tartja magához, hogy újabb csókot leheljen ajkaira. Szeretné, ha beszélne, vagy csak tenne valamit, ami válasznak érthető, de ehelyett visszahajtva a fejét, ő is szusszan egyet.
- Itt vagyok - suttogta bele a csendbe, és belesüllyedt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Volt olyan időszak, amikor sokan beszéltek rólam a hátam mögött. Ha nem is én voltam a legismertebb diák, bizonyos pletykák végigjártak a hálókörletek szobáin, kis híján pedig a tanári kar füléig is. Azóta viszont úgy érzem, hogy ismét a háttérben vagyok. Nem bánom. Nem éppen az iskolaelső címemmel forogtam ennyire közszájon, jobb is, ha elfelejtik az emberek az okokat. De amikor tudatosul bennem, hogy mások figyelme általában a kaméleonom miatt szegeződik rám, egy nagyon picit frusztrálni kezd. Ha nem ülne a vállamon, vajon levegőnek néznének-e?
Természetesen meglepő volna, ha pont az egyik háztársamat zavarnám a fejszellőztetésben. Ha így lenne, a legrosszabb esetben is annyit tudnék tenni, hogy átmegyek az udvar másik végébe. De fellélegzek, hiszen maradhatunk.
- Mármint mit? - ráncolom össze a szemöldökömet egy pillanatra. Értetlenül állok halk nevetése előtt, mintha valami borzasztóan kínosat mondtam volna, de mégsem tűnik gúnyolódónak. - Igyekszem a kedvében járni. Egy kis változatosság talán még neki is jót tesz - vakarom meg a fejem, és hagyom, hogy fejmagasságban repdessen egy kicsit. Nem szeretném zavarba hozni Améliát azzal, hogy rögtön a nyakára-fejére reptetem, mert tudom, hogy sokan félnek az állattól, és csak távolról tartják érdekesnek. Ezért Kamcsi ráérősen rászáll az egyik közeli padra, aztán tovább repked egy kicsit, de sose megy túl messze tőlem.
- Sosem figyeltem, hogy meddig tudna felmenni. Jobb, ha nem feszegetem a határát. Szerintem csak ügyetlen volt, mert egyébként nem szeret túl sokat repülni, ahhoz túl lusta, hogy messzire szálljon. Még valamilyen ünnepi ajándék volt, bő egy éve talán, tudja fene - nevetek fel az idő múlásán. - Nem vagy sok. Még. Neked van állatod? Mi újság amúgy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Kicsit megszédült az ütéstől, de az istenért sem vallotta volna be. Merlinre esküdött volna, hogy ő bizony jól van, így hát csak ennyit válaszolt:
- Nem gond, jól vagyok - és azzal a lendülettel meg is kellett kicsit kapaszkodnia. Megrázta volna a fejét, hogy magához térjen egy kicsit, de annyira kongott, mintha az agya ki akart volna esni. Fura volt, de nem volt olyan rossz.
- Igen, láttalak már a toronyban én is, - Hagyta, hogy elvezesse és segítsen neki a lány. Amélia, mint kiderült. Hol a modorod, te lány? Hát ki fog bemutatkozni? - csendült fel a fejében Zalán intelme. Óvatosan lehuppant a padra, csak úgy mint korábban bármikor, mire belehasított egy kicsit a fájdalom a halántékába.
- Léda vagyok, örvendek. - Mert a jó modor áldás, nem igaz? Hát ha másra nem is, erre megtanította az anyja. Na meg Zalán.
- Jó erősen passzoltok egymásnak - fogta meg a fejét, majd nézett fel a pályán folyó játékra. Hallott már róla, hogy seprűn repülve van egy játék a varázslóknál, de nem tudta volna megmondani, hogy is hívták. Az előkészítőben olyan sokat nem foglalkoztak ilyesmivel.
- Mi a lényege a játéknak? - Mindig ezt csinálta. Meggondolatlanul, a társalgástól függetlenül, bármilyen körülmények között tudta feltenni akár irreleváns kérdéseit is. Ha valami érdekelte, akkor nem állíthatta meg senki, hogy utánajárjon. És a levegőben repkedő, labdákat dobáló emberek elkápráztatták. Hogy tudnak egyszerre ennyi mindenre koncentrálni? Nem félnek, hogy leesnek? Tekintetét Améliára emelte. Nem, ő inkább attól félt, hogy neki lett valami baja.
- Köszi, hogy segítesz. - Nem szokta meg, hogy ennyire pozitívan álljanak hozzá első látásra az emberek. Talán nem jó a kisugárzása, vagy furcsán nézett ki, de az emberek mindig olyan különösen néztek rá. Amélia viszont nem. Talán csak nagyobb volt az ijedelem - ahogyan Anya szokta mondani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Mindig előttem van a kép, hogy a kaméleon kis buksiját a plafonnak koppintja, szemei meglepetten járnak mindenfele. De most ahogy elnézem, teljesen jól van - már nem mintha értenék hozzá – ahogy a levegőben megközelíti a padot. - Hogy ezek után félsz a kastélyban reptetni  – utalok vissza korábbi szavaira.
 Aprókat bólintok miközben beszél, és elmerengek vajon én mit reagálnék egy állatnak ünnepi ajándékként. Nem rajongok a meglepetésekért és egy állat érkezésére, mint felelősség, mindenképpen jó lenne felkészülni…  közben persze, mennyire szuper lenne kapni egy kedvencet! A kaméleon gazdája szavait alátámasztva nem lófrál el, marad a közelünkben – Így legalább nem kell aggódnod, hogy elveszik, még akkor sem, ha kihozod a levegőre – mosolyodok el. - Ó, a nevét még nem is kérdeztem – sandítok fel a háztársamra.
 A nemrég felfogott lófarkam balra, majd jobbra lendül, a fejrázásom ritmusára. – Nincsen, sajnos. Régóta szeretnék egy kutyát, de otthon a könyvesboltunkkal egybekötve élünk, így a szüleim már a gondolatot is elutasították – megvonom a vállam. – Különben nagyon szeretem az állatokat, a mágikus lények pedig főleg érdekelnek szóval, ha majd megtehetem biztosan lesz - ezt határozottan állíthatom. De azért mégis, a magam tizenöt évével és az anyagi helyzetünkkel nem is tudom hogyan férhetne bele. Pedig, ha mágikus is lenne, akkor sem aggódnék, rengeteg hely van, ahonnan segítséget kérhetnék a gondozásában.
– Éppen azon vagyok, hogy kitaláljam, melyik napomon lehetne benézni a városba, mielőtt még hazautaznék az ünnepekre – válaszolom a pillantásomat Benett-re emelve. – Szeretnék ajándékot nézni, meg persze jó lenne némi itteni édességet is magammal vinni a szünetre. – mosolyodok el. Bár ne ódzkodnék ennyire a hazalátogatástól, de a nasimmal átlendülhetek rajta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Talán azért szeretem annyira ezt a termet, mert levitás vagyok és a levitások mind otthon érzik magukat a kék-arany helyiségekben. Ez csúnya általánosítás volna, igaz? Lehet, hogy azért szeretem, mert viszonylag ritkán járják (visszatért mindenki a karácsonyi szünetről és még nem gyötörtnek halálra a tanárok, úgyhogy a nyugis szoba mostanában nagyon felkapott lett). A mai utolsó csillagtant az én csoportomnak tartotta Parszek tanár úr, és van olyan jó fej, hogy nem zavar ki ilyenkor óra után. Még tett-vett valamit, aztán magamra hagyott. Nyitva hagyta az ajtót, hogy ne boruljon rám sötétség, úgyhogy végre elővehettem a gitárt, amit ebéd óta hurcolok magammal, hogy ne kelljen visszacaplatnom érte a klubhelyiségbe órák után.
Kicsit túlvállaltam magam, úgyhogy inkább lopott perceim, mint lopott óráim vannak arra, hogy gyakoroljam a zenélést. Azt hiszem, az a veszély nem fenyeget, hogy kirúgjanak a bandából, de azért nem akarok lemaradni. Előveszem a papíromat, amire sietve levéstem az akkordokat meg a szöveget. Míg hangolok, azt tanulmányozom. Az eredetijét nem ismerem ennek a dalnak, valami mugli darab, de lássunk neki!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Utálja ezt a helyet. Mindenki annyira mogorva és ellenszenves, a falak penészszagúak és sokkal melegebb van. Hiányoznak a metszően jeges szelek és a hóval borított fenyők. A nagyszülei folyamatosan szemmel tartják, percre pontosan be kell számolnia minden idejéről, és hiába szereti őket néha fontolgatja a szökés gondolatát. Két dolog tartja életben: a faluban felállított aprócska jégpálya illetve a folyamatosan a fülében szóló zene. Áldja a mugli technológiát, amiért feltalálták végre a vezetéknélküli fülhallgatót, illetve azt a kedves otthoni rúnázót, aki meg tudta oldani az aprócska szerkezetek felrúnázását, hogy mágikus körülmények között is tudjon működni. Bízott az apukája barátainak szakértelmében, eddig nem volt oka rá, hogy ne tegye.
A folyosó kihalt, alaposan körülnéz mielőtt ráénekelne a fülében szóló zenére. Hangja halkan, de tisztán csendül a folyosók rideg csendjében, ahogy elhalad a bezárt ajtók sora mellett. Szeretne találni egy termet, ahol kicsit egyedül lehet és kiénekelheti a fájdalmát anélkül, hogy valakivel összefutna, mert az szinte biztos, hogy halálos végkimenetelű lenne számára. Nem hallhatja meg senki más, hogy énekel. Nem és kész.
Naivan megörülve a nyitva lévő ajtónak még mindig énekelve lép be, hogy aztán hirtelen jövő dermedt csendbe temetkezzen, mikor meglátja a bent hangoló évfolyamtársát. Van néhány közös órájuk Hunorral, de ennél alaposabban nem ismeri őt. Ajkai kerek formát öltenek, ahogy áll ott egy helyben és megriadt őzike tekintetét hol a fiúra, hol az ajtóra kapva. Villámgyorsan kapja ki a fülhallgatókat a füléből, hogy nem foglalkozva a tokkal zsebre vágja azokat. Láthatólag nagyot nyel, mert most nem tudja, mihez kellene kezdenie. Ha hátat fordít az rosszabb vagy jobb, mintha itt marad?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

A hó megjelenése mindig vegyes érzelmeket vált ki Pollikából. Egyrészt szereti nézni a kövér hópelyek táncát az ablakból, a havas táj látványa pedig a meleg kastélyból megbabonázza. Otthon is szép, de ez az első tele a Bagolykőben, és az itteni táj egészen más. Másrészt élvezi, ahogy a friss hó ropog a talpa alatt, valamiért kellemes érzést vált ki belőle a hangja. Azonban a hideget meg a vizes ruhákat gyűlöli. Emiatt jól beöltözött vízlepergetős mugli ruhákba, kabát, orkán nadrág, meleg csizma, kesztyű. Minden, ami kell, hogy ne panaszkodja végig ezt a nagyszerű programot, amit Petyával elterveztek maguknak. - Petya, csupa víz leszel! - Majdnem, minden. Hangja kissé aggodalmaskodó, de elismerősen pillant a hóangyalra. Régen nem csinált már ilyet, mert utálja, ha csurom vizes lesz.
Figyelme azonban hamar elterelődik a nedves ruhákról, amint Petya mutogatni kezdi, hogy milyen klassz dolgokat hozott. - Nem baj, majd... kavi..cs...áh, nem fontos. - Ilyen vastag hórétegben aligha találnak köveket, amiket be tudnának illeszteni gomboknak. Annyira természetes volt a számára, hogy azok mindig találhatóak a természetben, hogy el is felejtette. - Ezek a fogak valami zseniálisak! - Emeli ki Petyus kezéből megbabonázva a játékfogsort. Arcán széles vigyor terül el, ahogy vizsgálja a kis eszközt, alig várja, hogy berakják és működés közeben lássa. - Tudod mi lenne a j..?- Kezd bele, hogy elmesélje elméletét egy vámpírnak öltözött hóemberről, azonban a kiselőadásában megzavarja egy jól irányzott, kemény hógolyó, ami a vállán éri. Döbbent sikoly hagyja el a száját, azonban az első lefagyás után gyorsan reagál. Elhajítja a fogsort, ő maga is a friss hó után nyúl, hogy a vastag kesztyűjével sebtében bénán meggyúrt, esetlen, puhácska hógolyót küldjön válaszul háztársának egy újabb harci visítás kíséretében, hogy aztán félig leguggolva kezeivel lapátolni kezdje a könnyed havat a fiú irányába. - Hóvihar! - Nem nyúl mélyen a réteg alá, épp csak hogy érezze Petya a törődést.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Annyira van jól, mint én éber a mai nap folyamán. Amint kimondja szinte már borul is, amit tiszta jelnek vehettek, hogy a labda erősebben csapódott, mint hittem. Aggódom ugyan, de hidegvéremet megtartva odafigyelek rá, miközben beszéltetem. Ahogy a szavak egészen érthetően és megformálva hagyják el száját némileg meg is nyugszom több teret engedve a koncentrációnak. – Akkor jól emlékeztem, mármint a nevedet is hallottam már egyszer kétszer, csak nem tudtam arcot párosítani hozzá – mesélem, közben arcát fürkészem. Mintha a homlokát ráncolná fájdalmában. Nesze nekem könyvtár és olvasás, ha másodikos létemre nem tudok bűbájjal megoldani egy ilyen helyzetet. A nyakamat nyújtogatom, hátha valaki más megnézi mi lett a repülő labda okozta sérülés eredménye, de senkit nem látok közeledni. Lédára ugró pillantásom után el is húzom a számat – Igen, a sebességnél amit a seprűn diktálunk muszáj, és nem is számítottunk rád – nem mondanám, hogy nem volt szemrehányásnak nyoma a hangomban, de szemeim abszolút bocsánatkérően néztek le a lányra. Mert ha ott volt, ha nem, elismerem az én hibám volt és a figyelmetlenségemé. - Hogy érzed, bemenjünk a gyengélkedőre? – ácsorgok ott karomat összefonva. Ahogy elnézem őt, addig még baj nélkül be tudunk botorkálni, ha szükséges, máskülönben már rég bent lennék vele.
Léda kérdésére rövid pillanat után ontani kezdem a választ, hátha a beszéléssel elterelhetem a figyelmét a fájdalomról. – Látod felőlünk a három karikát a magasban, és ott messzebb is van belőle – na ha azt látja és bólint, nincs baj. Főleg, ha három és nem hat vagy netán kilenc az a karika. – Három féle labda repül a levegőben. Azokat őrzők védik, hogy a három hajtó – mutatok az éppen alakzatban repülő ellencsapat tagjaira, mivel mi nélkülem foghíjasan vagyunk éppen – ne dobhassa be a kvaffot - a labdát, ami eltalált – ugyanis azzal pontot szerezhetnek. A terelők az ellenfél hajtóinak feladatát nehezítik és csapattársaikat védik a gurkótól. Abból normál esetben kettő lenne, de mi ma csak egyet engedtünk fel – leguggolok mellé, hogy a gyorsan, de robosztusan suhanó labdát is megtaláljuk – ott megy most. Azokat ütővel ütik el. A harmadik fajta labda az aranycikesz, ami nagyon fürge, tehát a fogó poszton lévő ember ha elkapja, az ér a legtöbbet egy meccsen – magyarázom hosszasan és remélem némileg érhetően össze tudtam foglalni. – Jobban leszel és érdekel, a körletben odaadhatom a könyvemet, ami a kviddicsről szól. – ajánlom fel egy apró mosollyal.
 Meglep a lány köszönete, hiszen miattam kell most itt ülnie – Ne viccelj, ez természetes – biccentek - Én nem viseltem ilyen jól, amikor engem először eltalált repülés közben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Neki megvolt az a különleges ajándék a kezében, hogy a kezdetektől fogva pontosan tudta, hogy mi szeretne lenni. Mikor épp csak felérte az asztalt, ott ült Kate melle és zsírkrétái segítségével másolta sutácskán a nő által lerajzolt mesterműveket. Évek kellettek hozzá, hogy végre az egyik akárcsak hasonlítson az eredetihez, de sosem adta fel és az az alkalom olyan lelkesedéssel árasztotta el, ami a mai napig sem veszett el. Folyamatos tanulással halad az egyre simább úton előre és gyermeki csodálkozással szemlél minden újat, ami mások által vagy akár saját keze nyomán életre kel. A rúnamágia maga az örök misztikum.
Ugyanezt a rajongást látja Margarétában és ez olyan kincs, amit óvni és fényezni kell. Már az első tanórán felfigyelt a lányra, saját zavara közepette, hisz mindkettejüknek új volt akkor a terep. Mégis meglátta Margaréta tekintetében azt, amit a teremnyi diák közül senki máséban; ő értette és érdekelte mindaz, amiről beszélt. Meglátta azt, amit régen az anyja őbenne.
- Ha ugyanilyen lelkesedéssel tanulsz és kísérletezel, hamarabb is elérheted a mesterség szintjét, mint én - hangjából őszinteség cseng, arcán bátorító mosoly játszik. - Nem tudom gondolkodtál-e már azon, hogy esetleg ezzel foglalkozz a jövőben. Megvan benned a tehetség, a hit és a kreativitás is, hogy sokra vihesd -  baljával felkönyökölve, arcát abban nyugtatva fejezi be a mondatot, miközben kékjei kíváncsian fürkészik a lányt. Természetesen nem hajol bele Margaréta személyes terébe, kellő távolságból szemléli, hogy végül tekintetét átvezethesse a közöttük heverő jegyzetekre.
Kedves mosollyal arcán hallgatja az akadozó beszédet, tekintetével a kezdetleges kötésrúnákat bontogatja, próbálja visszafejteni alkotóelemeire, hogy meglássa mindazt az összefüggést és egyedi nézőpontot, amit a lány fantáziája szült. Gyönyörű munka egy ennyi idős lánytól, aki tanulmányai elején jár csupán, mégis őt hallgatva mosolya szomorkássá válik, homlokára barázdák szöknek. Mint tanára, pontosan tudja Margaréta körülményeit, pontosan tudja, hogy mennyire erős a lány, főleg, hogy nem önmagáról beszél. Sejti, hogy kinek szeretne ezzel kedvezni Margaréta, talán ezért is húzza a kelleténél hosszabbra a kettejük közé beálló csendet.
- Tiszteletre méltó az, amit szeretnél. És azt kell, hogy mondjam, hogy némi finomítással már most képes lennél működővé is tenni ezt úgy, ahogy szeretnéd - hangja komolyan, szavai kissé elnyújtva töltik ki a teret körülöttük. Ujjaival az érzékeny pontokra mutat közben a rúnán. - De arra kérlek Margaréta, jól gondold meg, mielőtt elé állnál. Egy ilyen rúna a legnemesebb szándék mellett is veszélyes lehet, hogyha a használó lelkileg nem képes feldolgozni a látottakat és a helyén kezelni azt. Talán olyan sebeket tépne fel, amikkel csak hátráltatnád a tovább lépést - kékjeit beszéld közben végig a lány arcán tartja. Hangja kedves, mégis komolyan csendül a helyzet súlyának megfelelően.
- Talán más úton kéne megközelítened és lépésenként haladnod. Úgy láttam, gondjai vannak az alvással… mi lenne, ha erre próbálnál megoldást találni? Lépésenként - ajkai cinkos mosolyra húzódnak, ahogy a mögötte lévő padnak dől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

- Ja, hogy ja... - kapok a szám elé, ahogy kínos nevetésem megtöri az udvar pillanatnyi csendjét. Ismét csak emlékeztetem magam arra, hogy a másokkal való kommunikáció sosem volt az erősségem, és még mindig jó lenne, ha a lehető legkevesebbet szólalnék meg. Pedig nehéz néha, főleg ha belendülök, és kicsit elengedem magam. De az elmúlt évek során mindig rájöttem, hogy csak bajt hozott rám a bőbeszédűség, és akkor volt az igazi, amikor még ennél is jobban éltem a szürke kisegér életformámat. De fogjuk csak arra, hogy zavarban vagyok.
-  A legjobban inkább attól félek, hogy ellopják. Tudom, hogy van egy kis híre a kastélyban, és hát valóban elég különleges. Képzeld, egyszer már elvették tőlem ketrecestül, és nekiállták rázogatni benne. Ott visított a szerencsétlen... Ezek után gondolhatod, hogy mennyire vigyázok rá! - feledkezem meg arról, hogy az esetemben hallgatni inkább aranyat ér, de mindmáig nagyon eleven emlék számomra a legutóbbi hazautazás körüli műsor, amit Theon vágott le. Csak utána csapok a homlokomhoz, hogy Amélia kérdezett is tőlem. - Kamcsi a neve. Kamcsi, a kaméleon. Nem voltam valami kreatív - vonok vállat szerény mosollyal, aztán felkapom a fejem.
- Na várj! A szüleiteknek könyvesboltja van? És erről nem is tudtam eddig? De jó neked - csillan fel a szemem. Min Jong jut eszembe, akinek a sorsa bizonyára hasonló lehet Améliához, és talán még ismerik is egymást korábbról. Tény, hogy sokat láthat olvasni, ezért tudja, hogy a könyvekkel meg lehet fogni engem. - Értem. Hát, a vásárlás nálam sem egyszerű. Jó lesz azért kicsit hazamenni és pihenni, nem? - kérdezem bizonytalanul. Nos, tavaly nem voltam valami nyugodt, amikor haza kellett utaznom, de idénre már sokkal több családi vita oldódott meg, ezért azt hiszem, hogy nem fognak bántani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Nem látok neki, mert a folyosóról meghallok egy éneklő lányhangot pont, amikor elkezdeném kibogarászni az akkordjaimat. Felemelem a tekintetem, de még nincs itt a gazdája, nem látok senkit az ajtóban. Még a dalt is felismerem, ami nagy szó, ugyanis nincs semmiféle kütyüm, amivel zenét játszhatnék le, csak otthon hallgatom a rádiót. Így sokszor késéssel, vagy nem is érnek el a dalok, ha nem játsszák a rádióban a szünetekben. Vagy ha valaki direktben meg nem mutatja őket. De ezt a dalt játszották a rádióban tavaly, és már akkor is tetszett. Nagyon menő lenne, ha rá tudnék gitározni, de persze fogalmam sincs így hirtelen, melyik hangokra lenne szükségem, annyira nem vagyok profi.
A lány az énekével együtt közeledik, végül megjelenik előttem is, belép az ajtón. Ugyanannyira meglepettnek tűnik, mint én. Ő az új lány a Navinéből - Hayden az igazi neve, de Rókaként utalnak rá a csoporttársaink -, aki elvileg nem beszél.
Azért nem akarom ezt így az orra alá dörgölni, ezért nem azt mondom, ami először eszembe jut: "Te beszélsz!" Csak remélni tudom, hogy hamarosan megérthetem, mi áll a háttérben.
- Szia! - mosolygok rá ehelyett. - Én is szeretem ezt a számot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Álmatag tekintettel bámulom a terem egyik pontját, ujjaim között már régen lustán pihen az írószer, mert meg sem mozdítom azt, pedig, eltökéltem, hogy jegyzetelni fogok. De nem teszem, mert azon a vásznon jár az eszem, amit ma, minden óra után végre befedhetek, amelynek befedésére alkotott kép a fejemben kezd kialakulni. Se eleje, se vége, nagyon alakja sincs a masszának, tudom, hogy vázlatoltam oda valamit, de nemigen emlékszem hirtelen, hogy az és a fejemben élő színek, amik elég fakók és sötétek, illenek majd hozzá. Nem ez lesz az első, amit el fogok tűntetni, így, nem aggódom ezen. Bambulásomból a tanárnő hangja ránt vissza, noha nem nekem és engem korhol le, egyszerűen csak hallom azt a mondatfoszlányt, ami végre elér agyamig és amitől, kissé megrázva magam gondolatban, a jegyzetem felé fordulok. A fele hiányzik, így, egy új lapra folytatom inkább, amit még tudok, aztán, a gyakorlati résznél már aktívabban kapcsolódom be, de látni, hogy nem vagyok itt teljesen fejben. Nem is órán kell remekelni, vizsgán majd, amikor bemutatom neki élesben és végül elenged, hogy megfelelt, vagy sem. Sosem izgultam ezt túl, a mágia egy adalék, nekem másban van az erőm inkább. Vagyis, másban érzem. Az, hogy mi van plusz bennem, az már más tészta, azt másik órán fejtegetem.
A gyakorlat után már hiánytalanul jegyzem le a maradékot, eltökélve, hogy majd valakitől szépen elkérem és lemásolom, nehogy az legyen, hogy majd pont ez fog hiányozni nekem. Letéve a tollat, nagyot nyújtózok, amint az órára pillantok, hogy annak szépen vége. Az idő legalább gyorsan telik, ilyenkor, máskor még gyorsabban, ha majd nekiállok alkotni, talán reggel is lesz, mire csak annyit érzékelek, hogy eltelt egy óra. Felállva, cuccaimat a táskába pakolva indulok, amint helyem akad rá, majd megállok, mert valakinek sokkal sietősebb, mint nekem, szinte fellök a táskájával, mire kedvesen utána intek középső ujjammal.
- Csak utánad – mert az angol modorosság nem kopik ki teljesen, így, kezem leeresztve lépkedem és akad meg tekintetem a szőkeségen, aki éppen olyan elánnal keres valamit, mintha az élete múlna rajta. Megmosolyogtat, ahogy fordul körbe és körbe, én pedig eddig se siettem annyira, vidám tekintetemmel lépek oda hozzá.
- Ezek a fránya dolgok, csak eltűnnek – állok meg mellette, finoman a karjára fogva, hogy ne forogjon tovább. – Van valami a füled mögött – azzal, óvatosan odanyúlva, tincsei közül, figyelve, hogy egyet se rángassak meg, kihúzom füle mögül a pálcát és elé tartom. – Egy kis varázslat – mintha csak utcai mutatványos lennék és érmét varázsoltam volna ki a füle mögül, még meg is forgatom ujjaim között, hogy a markolat felé nézzen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Amíg folyt a tanítás, minden figyelmét lekötötte a koncentráció, a jegyzetelés, ösztönös tettei pedig észrevétlenek maradtak számára, így felejthette pálcáját a füle mögött, de ugyanezért feledkezhetett el ideiglenesen a györcsölő hasáról is, és a kezdődő fejfájásról.
Most azonban, ahogy évfolyamtársai zsibongva kivonultak a teremből, egyszerre minden bosszantó dolog utolérte Lillát, és úgy tűnt, hányattatásai csak fokozódni fognak. Kezdve ott, hogy nem találta a varázseszközt, befejezőleg azzal, hogy valaki úgy döntött, megtalálja neki.
Összeszorította fogsorát, szeme ide-oda járt, maga alá, a földre is pillantva, de aztán hirtelen két cipőt pillantott meg közel lépni az ő lábaihoz, és csak a pad, mely mellett állt, tudta meggátolni benne, hogy hátrahőköljön, mikor megérezte a lábbelik gazdájának kezét a karjára fonódni. Megkapaszkodott az asztalban, ujjai elfehéredtek a fán, ahogy nekidőlt, a lehető legtávolabb tartva magát az illetőtől, aki lazán beslisszant az intin szférájába, és még kezét is Lilla arcához emelte. A szőke levitás szemei elkerekedtek, arca megfeszült, úgy festett, mint akire sóbálvány átkot szórtak. Nem akarta elhinni, ami épp vele történik, és szinte látszott, ahogy a méreg szép lassan felkúszik arcán. Orrlyukai kitágultak, de nem vett levegőt, csak a szeme fordult, és fókuszált egy pillanatra a srác ujjai közt megpördülő pálcára.
Felemelte szabad kezét, és három ujjal megfogta pálcájának csúcsát.
- Hátrébb - préselte ki ajkai közül az egyetlen szót, amit még visszafogottan ki tudott ejteni, mielőtt eldurran az agya.
Persze, Alexander. Elvarázsolt művészlélek. Egyszerűen szólhatott is volna, hogy hé, te, a füled mögött van a pálcád! De nem.. miért is vár racionális tetteket tőle?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Sokáig tartott mire megszoktam a boszorkány létet és az azzal járó… igazából mindent. Hiszen a boszorkánysággal magával nem jár együtt a tudás maga, főleg, hogy a semmiből csöppentem bele egy olyan világba, amiről azt hittem világ életemben, csak a mesékben létezik. Mégis benne vagyok, és minden velejárót - még ha nehéz is - szeretek. Vannak olyan tárgyak, amiknél muszáj a tanár minden szaván csüngenem, különben komolyan elvesztem a fonalat, és vannak azok, amik könnyen mennek. A Rúnatan az elsők között szerepel, amire azonnal ráéreztem, és amíg évfolyamtársaim ráncolt homlokkal igyekeznek megoldani egy feladatot, bár engem is megizzaszt, de valahogy könnyebben megy. A rúnáknál csak a képzeleted szabhat határt annak, hogy hogyan alkotod meg azokat, majd a jó érzésed, hogyan használod a megalkotott rúnát. Rengeteget olvastam róla, és voltak olyan mágusok a történelmünkben, akik nagyon rossz dolgokra használták a rúnák végtelen lehetőségét.
Lélegzetem tüdőmben ragad, ahogy hallgatom tanárom szavait. Megvannak bennem az adottságok, hogy rúnamester lehessek. Én? Hogy lenne ez lehetséges? Alsó ajkamba harapok, fejemet lehajtom, ahogy a pír önti el azt, padon pihenő kezem remeg meg, miközben meredten, mégis csillogó tekintettel figyelem a padon maradt jegyzeteimet. Bensőmben majd kicsattanok az örömtől, ajkaim akaratlan mosolyra húzódnak, ahogy végül felpillantok tanáromra. - Kö-köszönöm, de én… én nem hiszem, hogy alkalmas lehetnék ilyenre. Én nem… nagyon szeretem a rúnákat, mindent ami körbelengi őket, csodálatos, hogy vannak nekünk, mégis… tartok attól, hogy nem lennék elég ahhoz, hogy visszaadhassam azt, ami valóban bennük rejlik - kékjeim akaratlan siklanak a befejezetlen kötésrúnákra, amikkel éjt nappallá téve foglalkozom, majd az órán ismét lerajzoltakra. Ujjaimmal simítok végig rajtuk, mintha csak megszólalhatnának. Eleinte észre sem veszem a ránk telepedő csöndet. Pár hosszú másodperc elteltével pillantok csak fel Sébastien tanár úrra, mikor nem szólal meg a vallomásomra, azonnal aggodalom csillan tekintetemben, ahogy szemben találom ráncolt homlokával. Nem kellett volna… Elkapom róla fejemet, a jegyzeteimet kezdem szuggerálni ismét. Bólogatva hallgatom szavait, hiszen igaza van, tudom, egyet is értek vele.
- Tu-tudom, én… ajándékba szeretném. Ha egyszer sikerül működővé tennem... - zizzennek kékjeim azokra a pontokra, amiket a tanár úr mutatott nemrég. - Szeretném, hogyha ott lenne neki az esély, hogy használhassa, ha… ha szeretné, de nem állnék elé. Nem mernék… - hangom sokkal halkabban csendül fel körülöttünk, mint Sébastien tanár úré, ujjaimat kezdem el morzsolgatni a helyzet kellemetlensége miatt, aprót ficergek a helyemen, mintha nem találnám a legkényelmesebb pontot.
Elnyílt ajkakkal kapom fel tanáromra fejemet. Tudja kiről beszélek? Mégis hogyan? Miből? - A tanár úr tudja kiről beszélek - elvékonyodott hangom csuklik el a végére, majd erőt véve magamon nyúlok a táskámba, hogy a fekete borítóval ellátott vastag füzetet vehessem ki táskámból, amiből papírok tömkelege lóg ki már így is. Óvatosan nyitom fel, tudom hol kell keresnem azt, amit mutatni szeretnék, de kezem lágy remegésének és zavaromnak hála így is lapoznom kell, ami elég ahhoz, hogy Sébastien tanár úr megláthassa a töménytelen rúna tervet, mégis igyekszem eltakarni előle, ahogy csak tőlem telik. - Én… én megpróbáltam. Egyelőre eddig sikerült jutnom - lesütött tekintettel csúsztatom tanárom elé a füzetet, hogy megnézhesse. - Valamiért ennél tovább nem tudok - hangom megremeg, félve sandítok fel Sébastien tanár úrra, de kékjeimet azonnal visszavezetem a füzetre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Azt hiszem, tisztában vagyok azzal, hogy sokan nem szeretik azt, hogy hozzáérnek, hozzászólnak, vagy akár csak rájuk gondolnak. Tudom, a legtöbb esetben tartom is, viszont most valahogy ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy valamiért érintéssel késztessem arra, hogy ne forgolódjon tovább, de látom, hogy már közeledésemre is úgy reagál, mint aki sarokba szorítva érzi magát, csapdában. Tekintetem nem kerüli el a fehéredő bőrfelület, ahogy erővel szorongat és kapaszkodik. Mindent látok és érzékelem, hogy teljesen ellen megy azzal, amit én csinálok. Nincs bennem rossz indulat, neki az, nekem ez a megszokott, bár, hazugság lenne azt mondani, hogy a tapogatás az új hobbim. Csak nekem, inkább, nem olyan idegen és kellemetlen, mint másoknak. Talán az órai bambaságom az, amely miatt most ilyen szórakozott lettem és meggondolatlan. Jó ez a szó egyáltalán? Hiszen nem bántom, nem is érek nagyon hozzá, hisz karjáról eltűnnek ujjaim, azokat csak akkor látja, amikor a pálca felé nyúlok. Szórakozott mosolyom kíséri, fürkésző tekintetem, amely nem lát mást, csak tagadást, csak az indulatot és azt, hogy ez sem lesz a legjobb tetteim között számon tartva. De nem zavartatom magam mégsem, befejezve a mozdulatsort, rajta pihentetem tekintetem, mintha nem is látnám azt a mérget, amelyet szinte felém fúj. Mintha nem létezne. Hogy ostoba dolog ez? Valahol biztosan, hiszen úgymond, még a pálca is felém fordult, hisz amint ujjai között pihen, úgy engedem el, csusszannak le róla ujjaim és ejtem kezem magam mellé.
- Elnézést – lépek egyet hátrébb, mintha ez sokat segítene, de mögöttem is pad pihen, lazán dőlök neki, nem olyan görcsösséggel, ahogy az előbb a másik. Felesleges.
- Túl sok volt talán? – mintha nem az egyértelműt kérdezném jelenleg, kutató tekintetem kíséri őt, hiszen szólni is lehetett volna, de kinek számítanak az egyszerűbb, könnyebb tettek, amikor, lehet mást is. Talán neki is könnyebb? Miért is? Csak egy szőkeség, a több közül. Lehetne egy, most azonban mégsem.
- Az eredmény a lényeg, segítettem – elismerést várok talán, vagy sem? Egyiket se.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Nagyon kényelmetlenül érezte magát. A tetejébe minden más bajának, egyáltalán nem hiányzott ez most neki. És nem az tartotta vissza attól, hogy fizikai erőszakhoz folyamodjon, hogy még néhányan nem hagyták el a termet, hanem az, hogy ahogy arra sem vágyott, hogy hozzáérjenek, úgy ő is a legutolsó pillanatig igyekezett ezt elkerülni mással szemben.
Szerencsére úgy tűnt, Alexander azonnal észlelte, hogy túl közel merészkedett a darázsfészekhez, de arra nem eszmélt rá, hogy még így is a közelében áll. Mégis mit akarhat?
Lilla csupán egy apró fejrázással reagált a bocsánatkérésre, az azt követő kérdésre azonban kissé fennakadtak a szemei, és nagy levegőt kellett vennie. Főleg azért, mert az imént elég sokáig bent tartotta azt.
- Jaj nem, azért mondtam, hogy menj hátrébb, mert nem másztál bele a nyakamba, és még bőven közénk fért volna egy toll keresztben - felelte ingerülten. - Gondolom, ha csak szólsz, hogy hol van, az nem lett volna eredményes, mert nem találtam volna meg a fülem segítség nélkül.
El se akarta hinni, hogy Burton azt képzeli, az imént segítőkészségéről mutatott tanúbizonyosságot. Hogy valóban csak az számít, hogy a pálca előkerült. Most talán hálásnak kellene lennie neki? Köszönje meg, vagy mi? Ennek is teljesen kisütötte az egója a processzorát, vagy csak direkt játssza az agyát? Azon a Zétény nevű idiótán legalább látszott, de Alexandert normálisnak tartotta. Igaz, ez volt az egyetlen közös órájuk, mert egyébként tökéletesen más irányban tanultak mindketten, és nem is látta máskor, legfeljebb futólag a folyosón.
Időközben a terem kiürült, csak ketten maradtak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Kapunk pár, érdeklődő és meglepett pillantást, miközben azok ott távoznak, de csak egy áll meg egy pillanatra, mintha szólni akarna, de végül csak táskája szíját igazgatja meg és már lépked is tovább. Persze, hisz mi dolga lenne velünk, elvégre, semmi olyan sem történt, amiért szólni kéne, vagy netán aggódni, hogy valami olyasmi történik, amely miatt valakinek baja esne. Bár lehet, hogy én ma még a szemem közé kapok egy átkot, mert a tekintete már megtette, ezerszer is talán, mióta csak hozzáértem. Távolról csodálható ő, üveg mögül, ahol biztos nem érik el kíváncsi kezek, ujjak, bárki. Továbbra sem mentem hátrébb, hiszen akkor ennyi erővel a helyemre is visszaülhetnék, én is távozni készültem éppen, csak aztán, hogy is szokás mondani? Jobb dolgom lett? Nem, nem egészen. Ez az egész csak egy apró intermezzo, vélhetően kettőnk közül ez őt sokkal jobban szétveti és mérgezi, talán az is, hogy könnyedén a padnak dőlve figyelem őt, kezeimet mellkasom előtt fonom karba, mintegy megbizonyosítva őt arról, hogy nem fogok illetlenül ujjakat simítani bőrére.
- Nem volt célom a nyakadba mászni, de mindenhez szűkösek a padok közötti helyek. Ezekkel vélhetően az igazgatóságot keresd meg, hogy kellene még tér – nem gúnyolódok rajta, de a katedra előtti téren bőven könnyebb lenne távot tartani, de nem vagyunk ott. Apró mosoly ül meg ajkaim szegletében a módszeremre és kezeim feltartva vonom meg kissé a vállam. Mit ne mondjak, talán nem a legjobb ötleteim közé tartozik? Lehet.
- De, bizonyára. Csak túl egyszerűnek gondoltam, nem hittem, hogy ennyire… mélyen érint – csak nem a jó értelemben, ugyebár. Mint egy vérmes bestia, kinek idegen a kéz, pedig szinte semmit sem csináltam. Lustán járatom körbe tekintetem a termen, ahol már csak mi vagyunk, majd vissza rá.
- És most?