Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Ismét nevet. Persze kedvére való, hogy bókolnak neki, de aligha tekinti magát bölcsnek. Nem több ő, mint egy sokat átélt, sokat látott és sokat szenvedett, kicsit elveszett kislány, aki saját hibái alapján szeretne segíteni másoknak. – Nem, nem hiszem. De ha egyszer szeretne egy kendőt állok szolgálatára, ezeket én varrom magamnak. – Na nem hidzsábként hordva gondolja a kendőt, elvégre ha nem muszlim ne öltözzön úgy. De tudja, hogy azért a magyar kultúrában is nagy jelentősége van az ilyen daraboknak, akár fejkendőként, akár vállkendőként, akár nyaksálként hordva. Neki meg mindig jó, ha van kin gyakorolni, mert még mindig nem érzi úgy, hogy tökéletesen menne a varrás. A tervezés résszel meg pláne gondban van, de hogy máshogy fejlődhetne, ha nem gyakorlat útján? Elvégre gyakorlat teszi a mestert, vagy mi a szösz. – A helyzet kicsit bonyolultabb, de igen, olyasfajta. – Végül is az empaták egészen hasonlítanak hozzá, annyi különbséggel, hogy ő nem érzi át valóban az érzelmeket. Inkább megérzi, hogy mi zajlik le az emberekben, de a pontos érzelmekről legfeljebb tapasztalatai alapján találgathat. Nem olyan nehéz egyébként megmondani, kinek mi baja, az évek meg a rutin sokat segítenek benne. – Köszönöm! Az Elektra nagyon különleges. Görög eredetű, ugye? – Nem ismeri a pontos legendát, már ha kapcsolódik egyáltalán a névhez mitikus személy, de azt tudja, vagy inkább sejti, hogy  görög eredetű. Valahol az elméje mélyen tárol ilyen feleslegesnek és jelentéktelennek tűnő információkat, amiket ilyenkor előhúz, és máris sokkal okosabbnak látszik, mint amilyen valójában. No az eszével nincs gond, a szorgalmával és az időbeosztásával annál inkább. Egyszerűen képtelen rendet tartani a saját életében, egy hektikus káosz az egész.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Már előrébb van, mint ahonnan indult, lehetne ezt mondani, de ez senkinek, főleg nem neki lenne lelkesítő. Látni rajta, hogy lassan inkább vágná le a kezét, mintsem tovább bámulja az ékszert. De mivel az nem opció, maradnak a kísérletek.
- Klassz, több mint a semmi. Jövő hétre lekerül rólad – mint valami jós, úgy mondja, sőt, jelenti ki, mintha rajta is múlna, esetleg ő csatolná le a kezéről egyenesen. Nem, neki ehhez továbbra sincs köze, biztosan meg tudná oldani, ha akarná, hogy eltűnjön. De nem akarja, nem is lenne kellemes, amit utána kapna. Na megy a gyerek se fejlődne. A szavaira azonban felröhög, mert elképzelni se nehéz azt, amit magyaráz. Növeszthetett volna frufrut, hogy elfedje, vagy sapkát egész nap hordani is kellemesebb, mint a pecsét. Kellemeset hahotázik a lelki szemei előtt álló képre.
- Egész humoros alakok, hogy ilyenekkel riogatnak titeket. Nem is értem, miért végül karkötő lett belőle – csóválja meg a fejét, de megérti, akkor inkább a harang. – Annak a hangját ügyességgel el is tudnád rejteni, talán még a külsejét is, szóval, nem járnál rosszul – még lehetőségeket is ad, mert ki tudja, mit kapnak tényleg a következő lépcsőfokon. Lehet semmit, sőt. Csak egy rakás feladatot. Vajon akkor is így fog hozzá rohanni, hogy gyakoroljanak? Na az szép lenne…
Pedig most sem vészes, sőt, több mint amit lehetett remélni, mert itt adja a dolgokat, tippeket, a kölyök betartja, megtartja és még az se zavarja, hogy itt ül mellette valaki, beszél néha, bagózik. Ahhoz képest, hogy az előbb még egy távoli nevetés összetörte az illúziót, amely most ugyan egy kicsit megremeg, de hamar ismét szilárd és valósnak elmenő kép. Még a végén könnyen fog rábólintani arra, hogy jön és kér, mert ő meg szívesen nézi végig, hogy megint ügyes. Az illúzió, mint képesség, olyan dolog, amit sosem tud levakarni és ledobni úgy, hogy ne kapjon rá azonnal. De egyelőre ennyi elég volt belőle, nem húzza tovább, egyszerűbb feladatot ad számára. Vagy ki tudja, majd a végén kiderül, akar-e még vagánykodni.
- Menő? Nem áll jól, nem örülnék én se, ha velem lenne mindig – mintha ez lenne a legnagyobb gond. Mások, ő ebben az állapotában már leszarná, a gyereket joggal zavarja és irritálja a jelenléte. Tartja a karját tovább és figyel arra, amit magyaráz, aprókat bólintva.
- Áhhá, óraszíj – forgatja kicsit a kezét, majd az meg is jelenik. Nem csálé, nem szakadt, egyszerű, mintha műbőr lenne és mégsem az, mert fémnek tűnik. Hasonul jelenleg a karperechez. – Ez sem rossz, bár kibújtatni és megfogni több munka, tény. De faék. Vagy lehetne csat – rázza meg a kezét, most az órák egyszerű, pattintást igénylő csatja jelenik meg. – Ez sem mega, viszont – körmét nyomja a csat pecke alá, egy apró mozdulat és látványosan könnyedén rázza le a karperecet, a saját tenyerébe ejtve. Ez inkább álomkép a másiknak, mintsem eredmény. – Kinek mi a könnyebb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Túlzásnak érzem, hogy jövő hétre lekerül rólam, de ha Ruben mondja, elgondolkodom rajta, még ha nem is hiszem. Mármint tényleg nem. Eddig mindegy volt mennyit ültem fölötte, éppen a lényeget nem tudtam megcsinálni. Habár a direkt illúzióval is így voltam, és most mégis sikerült. Ruben utasításait követve, rendben van, de sikerült. Talán a jövő héttel sem nyúl mellé, franc sem tudja. Vállat vonok a harangra. Igazából komolyan mindegy, hogy melyik jön, csak ne a pecsét legyen a homlokon, mert azt nagyon nehezen viselném. Oda lenne a kisfiús sármom, így nehezen csajoznék, főleg, hogy tartós illúziót, ha arcon pörgök sem tudok létrehozni, arra meg kevés esélyt látok, hogy Noncsi bácsiék megszánjanak. Nézőpont kérdése.
- Nem a karkötőd, hanem az, hogy ilyen könnyen feltűnt - bólogatok hevesen, majd állok neki még hevesebben magyarázni, és legnagyobb megdöbbenésemre szavaimmal együtt csinálja meg Ruben a karkötőjén azt, amiről magyarázok. Még csak meg sem kellett erőltetnie magát! Hát ez brutálisan király! Végül szavaira bólogatok. A csat sem rossz ötlet, most hogy így mondja, és rátesz még egy lapáttal azzal, hogy megcsinálja, majd még egyszerűen le is pattintja a karkötőt a csuklójáról. Kikerekedett szemekkel figyelem, ahogy tenyerébe ejti azt.
- Na jó, ez már komolyan a legegyszerűbb - figyelem a tenyerébe ejtett karkötőt, majd pillantok vissza a sajátomra. - Oké - jelentem ki, majd hunyom le szemeimet, hogy magam elé képzeljem a csatot, amit Ruben karkötőjén láttam másodszor. A formája, a praktikussága és minden apróbb - és általam megjegyzett - részletet követően esnek kékjeim a karkötőre, hogy valahogy megjelenjen ott is. Meg is jelenik, ezzel nincs is baj, ám amikor másik kezemmel nyúlnék oda, hogy lepattintsam, a csat eltűnik. Elhúzom a számat, majd még egyszer megpróbálkozom vele: mindent kizárok magam körül, csak és kizárólag a csatot látom magam előtt, ami hullámzik, majd ismét eltűnik. Szusszanva pislantok fel Rubenre. - Maradok az eredeti tervemnél, annak legalább a szíj része már megvan biztosra - vonom meg vállamat, miközben a karkötőt piszkálom mutatóujjammal. - De kösz. Tényleg - mosolyodom el szélesen a férfi felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Kissé kellemetlenül érzem magam, amikor közli, hogy már pár éve itt él a városban. Fél pillanatra a szemeimet is elsütöm, de egy fokkal jobban érzem magam attól, hogy túl sokszor nem mutatkozott. Az én életem leginkább a bolt-bölcsi-játszótér háromszögében játszódik, bár olykor kijjebb is merészkedek a vonalokon. Ez van akkor, amikor az ember lányának egyedül kell vezetnie egy boltot, vezetni egy háztartás, egyszerre kell anyának és apának lenni. Néha eléggé el tudok fáradni, s olykor vannak rosszabb időszakaim is. Azt is vállalom – igaz nem büszkén - , hogy olykor jól esik, hogy anyáék elviszik picit Danit. Akkor le tudom kicsit vezeti az idő közben felgyülemlett feszültséget, s vagy így vagy úgy, de lazítok. Amikor a férfi kezet nyújt, természetesen fogadom a kézfogást, s gyengéden meg is rázom. Olyan nőiesen. - Olsovszky Laura! Nagyon örülök!- szelíd mosolyt küldök felé, majd a könyvbe belehelyezem a könyvjelzőt, végül becsukom és elrakom a táskámba. Úgy fest, most más programom akadt az olvasás helyett. Édesanyám úgy tanított, hogyha valaki beszélgetésbe elegyedik velem, akkor azt illik viszonozni. Kivételek természetesen mindig vannak, de a férfi nem tartozik azok közé. Jól szituált, jó megjelenésű. - Nos és Milán, melyik a te csemetéd? -kérdem, s szememmel a sajátomat kezdem keresgélni a sok futkosó kisgyerek között. Hamar meg is találom, s kisfiam ki is szúrja, hogy őt nézem. Egy széles mosolyt dob felém, feláll a homokozóból, leporolja kezecskéit, majd futva indul felém. Szinte nekem ront, kezeivel átkarolja combomat, s fejét is ölembe hajtja. Imádom, hogy még ennyire anyás. Nem mindig matrica, de tud az is lenni. Mikor este bekuckkózunk mesét nézni egy kakaóval, s olyankor játszik matricát azt nagyon szeretem. De természetesen vannak esetek, amikor kicsit sok tud lenni, s érzem az apja hiányát. Egyre inkább fogalmazódik meg bennem, hogy kell egy férfi Dani mellé, szüksége van egy apa képre. Talán ezt Noa képében megkapja, megkapjuk majd, de nem merem elkiabálni.  Megsimogatom a buksiját, majd mikor felegyenesedik, akkor kicsit lehajolok hozzá. - Köszönj szépen Milán bácsinak!- suttogom neki, melyre széles mosollyal reagál, majd a magasba emeli jobb kezét, ezzel jelezve, hogyha a férfi adja saját jobbját, akkor ő nagyon szívesen belecsap. Ilyenkor olyan büszkeség önt el. Egy igazi nagyfiú lett az én kis mazsolámból. - Milán, engedd meg, hogy bemutassam neked Tornay Dánielt!- fordulok egy mosollyal arcomon a férfi felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

- Mert biztos nem voltam neki szimpatikus, tudod hogy megy ez az utcán - vállat vontam, nem is akartam jobban ecsetelni, mert ezek a dolgok olyanok voltak, amiről az ember nem szívesen beszélt. Ritkán futottam bele olyan értelmes és érzelmes emberekbe, akiknek nem a szájuk és az öklük járt, hanem meglátták a rongyos göncök mögött az embert. Ez a srác pont egy ilyen alkat volt, ezért sem tartottam tőle. - Nem egészen az utcán, egy mocsaras területen. Még ruha sem volt rajtam, fura mi? - halovány mosoly szökött az arcomra, de ez inkább volt kínos és belegondolva borzalmas, mint sem vicces.
- Gondolom, nem emlékszem semmire - megint csak a vállamat vontam, el nem tudtam képzelni azt, hogy mi történhetett velem, így akár még amnéziám is lehetett, ki tudja. - Nem, egy igazolvány se volt nálam, tényleg semmi. És ha keresett is valaki, arról nem tudok - ennél többet tényleg nem tudtam mesélni, engem is zavart a dolog, hogy az utcán lötyögök tudatlan, miközben talán van valahol egy családom, feleségem, esetleg gyerekeim, akik lehet, hogy várnak rám, vagy már az is lehet, hogy lemondtak rólam. Láttam a srácon, hogy nem igazán érti, ezt nem csodáltam, szerintem bárki is hallotta volna ezt a történetet, abban okozott volna némi megrökönyödést. Az viszont meglepett, hogy nem csak cigit adott a srác, hanem pénzt is, pedig nem kértem. Először el sem akartam fogadni, de mivel ragaszkodott hozzá, s a ruhájából úgy ítéltem meg, hogy talán nem fog hiányozni az a pár knút a konyhaasztaláról, így végül csak elfogadtam. - Neked lehet, hogy apróság, nekem a reggelim - mosolyogtam rá hálásan, majd a kapott aprót gondosan csúsztattam a zsebembe, ügyelve arra, hogy ne veszítsek el belőle egyetlen garast sem. - Azért nem láttál, mert napközben mindig megyek, járom az utcákat, gyűjtök élelmet, meg holmit. Csak kora reggel és esténként fordulok meg erre, mert ilyenkor békés - vallottam be, majd meghallgattam az ötletét, ami egész jól hangzott arról a romos házról, amíg rá nem jöttem, hogy melyikről is beszél. - Szerintem tudom, hogy melyikre gondolsz, de az nem jó. Voltam ott egy éjszakát, ijesztő, hátborzongató egy hely. Inkább a szabad ég alatt - valamiért nem rajongtam az ilyen kísértet járta házakért, az ott a falu szélén meg kifejezetten riasztó volt, még mintha hangokat is hallottam volna azon az egy estén.  Ezért az ötletet el is vetettem, bár kedves gesztus volt a sráctól, hogy ezt a lehetőséget bedobta nekem. A munkalehetőség már jobban érdekelt, végig is hallgattam, hogy mit gondol, merre lehet mozdulni ebben a kisvárosban, s úgy tűnt, hogy akadnak is lehetőségek. - Tanítasz? Az szép szakma, biztos sok hálás követőd lehet - őszinte mosoly kerekedett az arcomra, ki is néztem belőle, hogy tanár, biztosan jól jártak vele a diákjai. - Hát, nem igazán, pedig próbálkoztam már. De amint meglátnak, azonnal elhajtanak a francba, mert azt hiszik, hogy bűnöző vagyok, vagy alkoholista. Pedig nem iszom, eskü! - emeltem magasba a jobb mancsom és még egy vigyort is ejtettem hozzá.
- Varázsolni? Húhh, jó kérdés, nem próbáltam - hiába gondolkodtam ezen, nem villant be egyetlen emlék sem, így tanácstalanul néztem a srácra. Ekkor azonban a távolból megláttam két felénk közeledő alakot, akiket már korábban is láttam. Aurorok voltak, de nem akartam, hogy baj legyen, elkapjanak és elvigyenek valahová. Talán a srác is láthatta, hogy megváltoznak a vonásaim, és feszült leszek. Hiába volt jó végre beszélgetni valakivel, aki nem dobált meg, vagy nem akart felrúgni, nem kockáztathattam, hogy elkapjanak, vagy megvádoljanak valamivel. - Öhh, most mennem kell. Kössz a cigit, meg a reggelire valót - hálásan vállon veregettem, majd nagyon gyorsan sarkon fordultam, és sietve hagytam magam mögött a teret.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Kedves nőnek látszik, ahogy mosolyog, ahogy beszél, ahogy kezet ráz vele, mind-mind ezt a benyomást erősítik Milánban. Kedveli a kellemes emberek társaságát, hiszen sokkal inkább képes ilyenkor felszabadulni, mintha valakiből szinte sugárzik a negatív energia, és épp ez rányomja a bélyegét az egész társaság hangulatára is. A férfi szereti magát ilyen Laurához hasonló, inspiráló személyiségekkel körbe venni, mert úgy hiszi, így tud csak fejlődni és haladni igazán. Nem érte még el azt a kort, hogy begyöpösödjön, mert bár apuka, de rettentően fiatal még emellé, és igyekszik is megélni a fiatalságát, amennyire tudja Flórián mellett. Persze nem egyszerű, ez tény, de azért mindig vannak lehetőségek, még akkor is, ha az ember úgy gondolja, hogy nincsenek.  
- A pirospólós, Flórián. – Első ránézésre is meg lehet mondani, koromfekete haja és félárnyalattal sötétebb bőre miatt. Ez még szerencsére az a kor, ahol senkit nem érdekel, hogy hogy néz ki, ellenben Milánnak hasznos, mert sokkal hamarabb megtalálja az ő egyetlen nem napon barnult gyermekét a sok hófehér között. Így legalább mindig szemmel tarthatja, vagy ha megy érte is hamar kiszúrja, hogy épp mivel foglalatoskodik a kisfiú. Azt már meg sem kell kérdeznie, hogy Laurához melyik gyerek tartozik, mert a kissrác olyan sebességgel lő ki feléjük, hogy félő, borulnak a paddal együtt. De nem, landol anyja lábán, szorosan átölelve azt, hogy aztán pacsira nyújtsa kezét Milánnak. A férfi természetesen örömmel adja saját jobbját, hogy a kissrác nevetve adhasson pacsit az óriásinak tűnő tenyerébe. – Szervusz Dani, én Milán vagyok – mutatkozik be ő is olyan komolysággal, mintha egy felnőttnek tenné ugyanazt.  Megtanulta már, hogy a legtöbb helyzetben sokkal célravezetőbb, hogyha úgy kezeli a kissrácokat is, mint a felnőtteket, mert ebből tanulnak a legtöbbet. Milán szerint legalábbis biztosan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

csak egy kis shoppingolás

Mindig is szerettem a piacokat, bár a mugliké fele ennyire izgalmas nem volt. Szeretem a sokféle illatot, a fel-felkiáltó árusokat, ahogy a portrékájukat hirdetik. És itt aztán minden is kapható. Időnként eljövök ide, még ha nem is akarok venni semmit sem. Figyelek, hallgatok, szimatolgatok. Felmérem, hogy kinél érdemes vásárolni, kinél nem.
Mostanra már egész jól kiismerem magam ebben a kavalkádban. Gyors léptekkel haladok el egy idősebb boszorkány mellett, aki valamilyen szuperjó pattanáseltüntető szert igyekszik rátukmálni az emberekre. Egy pillantásra sem méltatom, egyrészt mert nem érdekel a bájitala, másrészt meg kamu az egész. Nem használ semmit sem a szer, hiányzik belőle a legfontosabb alkotóelem. Egy  hajlott hátú öregurat keresek, akinél takaros kis kupacokban állnak a különféle növények. Mosolyogva köszönök neki, aztán gyorsan elhadarom, hogy mikre lenne szükségem. Bólint minden egyes hozzávaló hallatán, ajkai halvány mosolyra húzódnak, de nem szól egy szót se. Elfojtok egy nyögést, amikor rájövök, hogy ez mit jelent. Tudja, hogy minek a hozzávalói ezek. Igyekszem nem elvörösödni (nem sok sikerrel), amikor a kezembe nyom pár tölgyfakérget, amit én elfelejtettem kérni.
- Pali bácsihoz menjen mentamézért, az övé a legjobb – segít ki egy tanáccsal az öreg, és ettől olyan zavarba jövök, hogy már csak egy zavart motyogásra futja. Aztán felmarkolom a kis (felcímkézett) zacskókat és sietek is tova a mézemért. Pár lépés után megtorpanok egy különösen szép csokrokat áruló bódé mellett. Igen, klasszul nézne ki az erkélyen az asztalon. Igen, kéne is vennem valami … valami szokványosabbat, valami normálisabbat, hátha akkor nem akar majd kiugrani a szívem a helyéről. Igen és talán vehetnék még ezt-azt. Igen-igen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Amikor Milán megemlíti, hogy a piros pólós kissrác az ő fia, akkor tekintetemmel azonnal keresni kezdem őt. Nem kell sokáig nézelődnöm, ugyanis rikít a piros pólójában a sok kék-zöld-rózsaszín között. Emellett nem elhanyagolható az sem, hogy kreol bőre miatt kitűnik a többiek közül. Szerencsére nem tartozom azok közé az emberek közé, akik valaki bőrszíne miatt alakítanak ki egy képet. Az egyik közeli barátnőm gyermekvédelembe dolgozik, s elég sok mindent mesélt. Nem elhanyagolható az a tény, hogy nem csak a roma lakossággal vannak gondok, hanem ez teljesen független a bőrszíntől. Igaz, a romák  körében gyakoribb, hogy be kell avatkozniuk, de ez nem törvényszerű. Tehát semmi rosszallás vagy távolságtartás nincs benne a férfi irányába. Sőt, kifejezetten szimpatikus is, kedves és megnyerő mosolya van.
- Édes kis pofija van.- állapítom meg mikor felénk fordul végre a csemete, de ekkor robban be az ölembe Dani. Amikor látom, hogy Milán vevő a gyermeteg kézfogásra, akkor mosolyom tovább szélesedik. Dani egy jó nagyot csap bele, mindent belead, ami csak telik tőle. Apa mindig ezzel cukkolja, hogy nem elég erős, még nagyobbat csapjon. Ahogy felemeli kezét, amennyire csak tudja hátra húzza, majd ajkait összeszorítva csap bele mások tenyerébe, na akkor meg tudnám zabálni. Most is ez történt, mellé pedig elmotyogott egy sziát is. - Ügyes voltál Kincsem!- dicsérem meg, majd megsimítom buksiját és egy nagy cuppanós puszit nyomok rá. Ő egy széles mosollyal pillant fel rám, majd visszaszalad a többiek közé. - Még akartam neki adni innivalót, de erről lekéstem.- nyugtázom, s megvonom vállaim. - Nos Milán, mit lehet rólad tudni? Hogy-hogy eddig nem lehetett látni a városban mozgolódni? Mivel foglalkozol?- kérdem mosolyogva. Inkább beszélgessünk hétköznapi dolgokról, minthogy csendben üljünk egymás mellett. Azt nagyon nem szeretem, eléggé frusztrálni tud.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Kedves lány. Barátságos és mosolygós. Imolára emlékezteti hősnőnket. Az aprónép nevetése, vagy az arra való gondolás tartja egyben a nehezebb napokon. Könnyei pedig a legmélyebb sebeket ejtik lelke szövetén. Mindig aggódik, mindig óvná és védené, de tudja jól, hogy ezt nem teheti. Minél önállóbb és erősebb a gyermeke, annál jobb. Most is titkolhatná előle szeretett Marcija halálát. Igen. Hazudhatna és félrevezethetné az apróságot. De átlátna rajta. Folyton azt teszi. Ráérez a dolgokra. Nem buta csak gyerek. Meg fogja neki mondani az igazat. Ketten együtt átvészelik a legrosszabb napokat. Egyikük sincs egyedül. - Igazán? Akkor te nagyon tehetséges és ügyes kezű vagy! Szívesen viselném az egyik alkotásodat - mondja, ahogy visszazökkennek gondolatai és újra a mellette ülőre koncentrál - Az anyukám talártervező és készítőként dolgozott, de nekem semmi érzékem hozzá. Mindig megszúrom magam, ha tűt veszek a kezembe - nevet halványan, ahogy eszébe jut a sok hiábavaló próbálkozás, hogy eltanuljon pár fogást anyjától. Veszett fejsze nyele. Jobban ért a szavakhoz. Ebben is apjára ütött. Róbert a nagy mesélő. Biztosan aggódtak érte. Tudják milyen nehezen viseli a veszteségeket. Valahogy ez most más. Agóniája, hála a Gyöngyhalász érkezésének, csupán egy napon át tartott. A férfi kihúzta belőle. Magához térítette és ezért örökké hálás lesz neki. - Semmi sem egyszerű, ha az embernek valami különleges tulajdonsága van - bólint megértőn, s bár neki személy szerint nincs tapasztalata, el tudja képzelni, hogy az élet sosem egy majális, ha bármiben különbözik valaki az átlagtól. Erre szeretett mugli hősei a legjobb példák. - Igen. Az őseim egy része görög volt. A függetlenségi és polgárháború idején menekültek el és jöttek Magyarországra, ahol le is telepedtek - meséli és eszébe jut a hidromágus felmenő, meg az, hogy miként lett a Papadakis-ből Papp a vezetéknevük egy félreértés folytán. Érdekes történet. Van pár a családjában. - Azért jöttél ide hozzám, mert megéreztél bennem valamit? - fordul a lányka felé és sötét szemeiben kíváncsi kedvességgel nézi. Jól tudja, hogy az emberek képesek kifelé sugározni magukból a lelkükben zajló összes folyamatot. Az aurájuk megtelik vele, kiül az arcukra és a gesztusaikra. Az utóbbi kettővel ő maga is tisztában van, hiszen ezt tanulta. Felismerné ha látná a jeleket. Feddi is magát, hogy nem tudott felülemelkedni hangulatán. Ha ez a fiatal lány észrevette, úgy Imola is megérzi, még ha nem is azonnal, hogy nagy baj van. Bár nyugodtabb lehetne, bár békét találhatna. De nem tud nyugodni. Hege hiányát megszenvedi, mert valamiért úgy érzi a köztük lévő kötelék még létezik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

csiribú | csiribá

Magamban poroszkálok a téren, pénztárcámat jó mélyre süllyesztve zsákomban. Attól félek, hogy ha elővenném, mind elköltődne erre, arra, így inkább csak kiélvezem az arcomat simogató napsugarakat, és kergetem a saját magam elől menekülni próbáló árnyékomat. Orromat meg-megcsapja a különböző standokon árult ételek, hozzávalók illata, és tudom, hogy lassan kezdek eljutni arra a pontra, hogy ha tovább ácsorgok a gyümölcsök között, akkor bizony vásárolni is fogok, így inkább tovább rúgom a port az csecsebecsék felé. Elhaladok a boszorkány mellett, akitől már több ízben is vettem ezt-azt, a sort a Launak szánt medúzás szélcsengő kezdte meg, de lett azóta egészen apró rókafigurám, sőt, anyának is innen vettem születésnapjára napraforgós kitűzőt. Széles mosollyal köszönök, de mivel éppen vásárlója van, most nem állok meg, kavicsok csikordulnak a talpam alatt, ahogy kikerülök egy anyja kezét hirtelen elengedő minihurrikánt. Hát, ez elszaladt, konstatálom, a nő arcának megnyúlásából ítélve pedig pontosan az édességes bódé felé. Megkordul a gyomrom, így inkább nem is képzelem magam elé a cukorkákkal, csokikkal, kekszekkel megrakodott padokat, fejemet megrázva szökdécselek tovább a piactér kevésbé guszta részéhez. Az igazság az, hogy szívesen kísérleteznék különféle főzetekkel órákon kívül is, de egyrészt nem merném kipróbálni milyen hatásuk van, másrészt a bájitalalapanyagok... Pofátlanul drágák tudnak lenni. Szóval inkább igyekszem kifőzőcskézni magam Rudi bácsi óráin, és ha kísérletezni támad kedvem, a teakonyhában élem ki e vágyat, ennek általában a levitások is örülni szoktak. Ki utasítana vissza egy kis ingyenkaját, mi? (Azt leszámítva persze, aki egyszer már besárgult a füves sütimtől.)
Ismerős szőke kobak bukkan fel előttem, ahogy kikerülöm a gödröt, amiben korábban kétszer már hasraestem. Mielőtt azonban gyorsítanék, hogy beérjem, vigyorogva megköszönöm a rövid tapsot a bácsinak, aki eddig mindkét esésemnél jelen volt, és most velem együtt Üdvözli fejlődésemet. - Lau! - szaporázom meg lépteimet, átfurakodva magam az embereken. Nincsenek ám sokan, csak valahogy senki sem az én tempómban szeret közlekedni. - Szia - bukkanok ki egy férfi háta mögül, s szatyromat magam elé húzva beállok mellé csodálni a virágokat. - Van valakinek valamilye, amiről megfeledkeztem? - húzom össze szemöldököm, rögtön picit ijedtebben kutatva emlékezetemben szülinapok és névnapok után.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

csak egy kis shoppingolás

Oké, akkor lesz egy csokor rózsa. Vagy, várjunk csak nem is. Az túl … izé. Valami hagyományosabb kéne. Az a lila bigyó, vagy talán ez a szép sárga akármi? A fenébe, egészen eddig tudtam ezeknek a virágoknak a nevét! Most meg tökre kiment a fejemből. Sőt még kezd is homályosodni a látásom. Vagyis ja nem, most hogy nem kapkodom össze-vissza  a fejem tök normálisan látok. De, biztos hogy jó ötlet az a csokor? Mert hát van itt egy rakás más is.
Hatalmas lendülettel fordulok oldalra, hogy megnézzem a szélharangokat, meg apró kis tálkákat, gyertyatartókat a szomszédos standnál. Lehet, hogy inkább ilyet kéne vennem. Vagy ilyet is. Meg valami gyümölcs is kellene, meg süti meg
 - Mi a szöszt csinálok én? – fakadok ki hangosan, alaposan megijesztve a mellettem elhaladó gyerekeket. Rosszalló tekintettel fordulok hát vissza a virágoshoz és hezitálás nélkül mutatok rá egy csokor kardvirágra. Háh, eszembe jutott a neve az egyik gaznak, hát nem szuper?! Az árus szusszan egyet, megnyugodva, hogy nem egy totál hibbanttal van itt dolga, aki csak ácsorog és nem vesz végül semmit. Átnyújtom az érméket, aztán nyújtom a kezem, hogy átvegyem a csokrom és ekkor jut el a tudatomig, hogy áll mellettem valaki, aki meg is szólít.
Gyorsan a lány felé fordulok, arcomon teljes zavarodottság és valami más látszik, miközben elejtem a csokrot is és a szatyromat is. Teljesen lesápadva meredek tátott szájjal Masára, majd hirtelen elpirulok és hadarni kezdek összefüggéstelenül.
- Szia! Én nem … vagyis … én … csak … tudod, ez nem … szóval … - hát ez aztán pompás, nem gyanús, kicsit se. Észrevétlennek szánt pillantást vetek a szanaszét szóródott csomagaimra, tuti hogy csak annak nem tűnik fel, aki épp elhagyja a piacteret. Tökre úgy érzem, hogy most az egész világ engem figyel és olyan mindenttudó vigyorral bólogat, hogy aha, aha, na peeersze. – Mi? Kinek? Milye? – sikerül valamelyest összeszednem magam, hátha még sikerül menteni a menthetőt. – JA! Ja, ja nem. Nem, én csak … - megkönnyebbült felkiáltásomat – hisz már értem, hogy mire utal Masa – rögtön fel is váltja a zavart magyarázáskodás - … izé, úgy gondoltam, hogy jól jönne egy kis dísz a konyhaasztalra. Vagy az erkélyre. Nemtom. Szép, illatos, tavasz van – rántok vállat, tekintetem szinte könyörög a lánynak, hogy ne kérdezgessen, gőzöm sincs róla, hogy mit is csinálok jelenleg. – És Te? – Mit csinálsz itt? Miért éppen most? Mit tudsz, mire gondolsz? Egy tizes skálán mennyire vagyok most fura? Légyszi, légyszi ne nagyon, légyszi, légyszi!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Szigorúan véve nem mosolyog, de arcvonásai nyugalmi, rendezett állapotban is elégedett boldogságot, természetes vidámságot sugároznak. Mintha képtelen lenne valaha is szomorúságra, csalódottságra vagy elkeseredettségre. A látszat néha azonban csal, nagyobbat, mint amekkorát az ember valaha is hinne. – Igazán köszönöm! – Tisztában van vele, hogy nem mindennapi hobbi ez a kortársai körében, de talán épp ezért büszke is magára egy icipicit, hogy ez valami olyan, amit nem csak szeret, hanem jól is megy neki. – Akkor majd visszatérünk rá legközelebb – nyugtázza kedvesen, esélyt sem adva a menekülésre. Ha egyszer kijelentette, hogy szeretné viselni valamelyik darabját, akkor nincs menekvés, nincs kiút. Bár még ki kell találnia valamilyen megoldást, amivel képes lesz helyettesíteni a varrógépét apja tökéletesen árammentes házában – vagy marad a heti egy ingázás, hogy hazamegy, igazán haza, és megvarrja amit meg kell, ahogy azt eddig tette. Nem túl kényelmes, de géppel mégiscsak gyorsabb, mint kézzel, akárhonnan nézzük.
- Nem lehetünk mind egyformák és ugyanabban jók. Miféle unalmas egy világban élnénk akkor? – A nagymamája vigasztalta ezzel mindig, mikor kiskorában csúfolták és bántották mássága, jobban mondva különlegessége miatt. Ezek a vigasztaló kedves szavak egy életre beléégtek, mint megannyi másik bölcs tanács a nagyszüleitől. Szerencsésnek tartja magát, hogy olyan családban nőhet fel, amilyenben, még ha apja nehéz eset is egy kissé.
- Tapasztalat talán? – érdeklődik finoman félrebillentett fejjel. Nem biztos, hogy különleges mágiával kell rendelkeznie az embernek ahhoz, hogy különleges képessége, tulajdonsága legyen. Az egyszerű varázstalanok is mennyi, de mennyi különleges értékkel rendelkeznek. Látta, érezte, átélte míg köztük élt.
- Érthető, menekültek, mint édesanyám. Ő iraki. – Néha szeret csak úgy mesélni, akkor is, ha nem kérdezik. Egy időben küzdött ellene, hogy ne legyen ilyen túl közvetlen, túl közlékeny, de aztán belátta hogy felesleges. Még változhat a helyzet persze, sokat és nagyot, hiszen még tizenöt éves sincs, de úgy érzi, ebben nem fog fejlődni. Ugyanolyan cserfes marad, mint kislánynak.
- Igen. Általában ha találkozom valakivel, akiben megérzek valamit, szinte biztos, hogy megszólítom. Aztán ki hogy fogadja – neveti el magát, hiszen eszébe jut néhány vicces, félresikerült pillanat is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Mosolyogva biccent. Igen. Ha kijelent valamit, azt általában úgy is gondolja. Szeretne egy kendőt a lánytól. Nem csak mert eleve minden varrni így tudó ember az anyját juttatja eszébe, hanem mivel valóban megtetszett neki a kelme. - Úgy legyen - egyeznek meg tehát egy újabb találkozásban és a szép szövetről való bővebb társalgásban. Örülnek mindketten. Sosem lehet tudni, hogy mikor lesz hősnőnknek szüksége egy kendőre, mely ápol és eltakar. Öltözködése az utóbbi években igen beszűkült. Az anyaság okán? Kényelemből talán? Mindkettő és egyik sem igazán. Világ életében az a farmeres, pólós, bakancsos lány volt. Bekerülve az első munkahelyére parancsolt rá az egyik rutinos vén róka, hogy szokjon át a kosztümökre és a magassarkúra, ha nem csak a sarki fűszerest szeretné a jövőben meginterjúvolni. Így is tett. Megváltoztatta a külsőjét és a ruhatárát. Egy ami maradt, s fog is mindig, az az attitűdje. Imbolyoghatott tíz centis sarkakon, préselhette magát elegáns darabokba vagy épp nagyestélyibe, ha a tudósítás helyszíne úgy kívánta, a jelleme és viselkedése nem változott. A hírnév mégis elvakította. Azokban az időkben mindent megtett egy-egy szaftos sztoriért. Nagyot fordult azóta a világ. Most újra lapos talpakon és kényelmes holmikban jár, s azért adná oda akár a lelkét is, hogy Hege és a családja éljen. - Az unalom, néha egyenlő a békével és a nyugalommal, ami manapság nagy kincs - reflektál komor tónusú hangon ejtve a bölcs szavakat. Annak, aki egész életében mondhatni sosem unatkozott, néha így érez. Elektra szó szerint vágyja azt a lebegést, a "semmi fontos nem történt ma" érzését. Mégis unos-untalan az élet magával sodorja, akár egy megáradt folyó. Tudja jól, hogy egyszer majd eljut a tengerig, ahol megpihen. De addig? Addig még hány halál szárad majd a lelkén? Hány elmúlás árnyéka öleli körbe? Hány lélek kísérti még majd álmában? Most sem igazán jó alvó. Sokszor riad fel, ha a lángokat látja, vagy épp mostanság Hege hangját véli hallani, ahogy fájdalmasan üvölt valahol egy sötét helyen. Álmok, amik kiszívnak lassan minden fényt belőle, s csak az ürességet hagyják hátra. - Nemigazán, ha csak a folyamatos gyász nem számít annak - feleli keserűen húzva el száját a kérdésen - Biztosan ezt érzed bennem - teszi még hozzá, majd a lány elárulja nemzetiségét, ami rézben iraki, mint kiderül - Az édesapád viszont nem muzulmán, igaz? - érdeklődik megnézve kicsit tüzetesebben a lány vonásait és innentől jobban figyelve hangjára és beszédére. Nagyon szépen és tisztán ejti a szavakat. A fordító bűbáj, úgy rémlik neki, hogy nem ennyire tökéletes szókinccsel működik. Meglehet, hogy téved, de azt feltételezi, a lány vagy kétnyelvű szülők gyermeke, vagy olyan rég jöttek ide, hogy őt már eleve csak egy nyelvre tanították. Hiába van családfájának mindkét fő ágán az Égei-tenger partjáról és szigetéről származó személy, a görögje olyan halovány, hogy valószínűleg, ha ismét kijutna, már egy kiló kenyeret sem tudna kérni. A köszönés viszont, talán még menne. - Vannak, akik megijednek? Elhajtanak? Esetleg bántanak is miatta? - néz végig a nyári napsugár melegére emlékeztető kedvességet sugárzó lányon - Az előítéletek makacs dolgok, feléd pedig legalább két okból kifolyólag is azok lehetnek az emberek - rázza meg szomorkásan fejét. Senki sem mentes az előítéletektől. Hősnőnk sem az, mégis szentül hiszi, hogy ennek ellenére meg kell adni mindenkinek az első lehetőség jogát, anélkül, hogy pálcát törnénk felette. Sok szörnyűséget lehet hallani manapság mugli és mágus körökben egyaránt. Ez a lány viszont vajmi kevés eséllyel ártana bárkinek. Csak egy kamasz, aki történetesen hidzsábot visel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Aztán, hogy mi sikerül, azt majd a srác éli meg és nem ő, mert nem fog a háta mögött állni és kérdezgetni, hogy halad. Ha találkoznak és mesél, az más, áll elébe, ha már most is ilyen jól bírta, ami meglepő. nem érzi azt, hogy megfojtaná, sőt, még segített is, tartottak egy rögtönzött kis gyakorlati órát és láthatja a másik is, hogy nincs itt semmi ördöngősség, csak annak hitte. Oké, ez logikus, könnyebb átmenetileg feladni, meg megrekedni, mint folyton csak teperni előre. Neki is jobb érzés a siker, még ha az jelenleg másé is. Attól viszont végképp nem fél, hogy kap egy következő átkos dolgot, amit legszívesebben lekaparna magáról. Lehet a mostani is tovább tart, viszont, az sem egy pecsét a homlokára. MIndenben van valami jó.
- Vagy úgy. Csak az elején érzed annak, aztán majd neked is csak ennyi lesz. Bizonyára már most is van olyan illúzió, amit kisujjbócsupán leml rázol ki - érti ő azt, hogy most mennyire kapja fel a fejét arra, hogy könnyen megy. Lemásolta csupán, semmi több, nem tette bele azt a tartósságot, ami a másik csuklóján pihenő darabon van. Addig, ameddig díszeleg rajta, bőven elég ideig tart ki. Ahogy a srác magyaráz, úgy követi lépésről lépésre, változik és változtatja a karkötőn lévő dolgokat. Aztán, csupa jó szívességből mutat egy másik módszert. Komolyan lassan már tényleg jóságos jelzővel fogja illetni ha nem is magát, de ezt a napot biztosan. Vagy talán tényleg rettentően elfogult, ha illúziókról van szó vagy valami különlegességről.
- Naugye. Bár kinek micsoda, az kell, ami könnyen enged - tűnik el most már a másolt karkötő, hiszen neki nincs rá szüksége, együttérzésből meg neki nem áll magán tartani. Lejjebb simítja ingjének feltűrt ujját miközben a másik próbálkozik. Ez igen, van benne kitartás, de még annyi bizonyítási vágy. Valahol ez saját magára emlékezteti, ő sem hagyta addig nyugodni a mesterét, ameddig nem sikerült valami. Még ha vért is izzadt vele.
- Nnnna, most már tényleg meglepsz, kölyök - biccent felé elismerően, ahogy tekintetével követi azt, ahogy végül megjelenik végül az előbb általa felbukkant csat pontos mása. Apró vigyorral figyel, pillant a másik kezére, amellyel odanyúl, hogy megpróbálja kikapcsolni. Sikertelen. Ez sem lepi meg, de nem azért, mert lemondott róla.
- Nyugalom, ma már nyertél egyet. Ha így folytatod, holnap is, később is nyersz - veregeti meg a vállát, hogy ettől még nem biztos, hogy maradnia kell a tervnél. - Gyakorold mind a kettőt és az egyik egyszer sikerülni fog. Ha a nehezebbet nyomod előre, akkor meg főleg - ez ilyen. Aztán majd, amikor az ő tenyerében koppan majd a karkötő, meg fog lepődni.
- Hát szívesen. Több van benned, mint amit a rozzant asztalt látva hittem - dől hátra és gyújt rá, hogy akkor ma már nem nyüstöli mással, mert a végén tényleg eldurranna az agya. - Kíváncsi vagy még valamire?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Vázolom a szitut. Épp tök kihalt a játszótér és annak környéke. A táskám valahol a porban hever, ahova menet közben levágtam, bár lehet nekem is fejtörést okozna most pontosan meghatározni a helyét. Nem úgy, mint a pálcámét, ami ugyancsak a földön fekszik, pont olyan távolságban, hogy ne érjem el. Persze, most kérdezhetné bárki, hogy de Veréb, miért nem állsz fel és mész el érte? Fiúk, lányok és egyéb lények, a válasz roppant egyszerű: mert lógok. A hintából. Fejjel lefelé. Beszorulva. És sokkal jobb elfoglaltságnak gondoltam, hogy sírva röhögjek magamon, miközben már levegőért kapkodok.
Örssel és Gertie-vel taliztunk itt, hogy feldobjuk kicsit a lány napját és mint felelős nagytesó - mármint, hogy én, természetesen - szórakoztatva fárasszam le. Na, ebből az lett, hogy drága bátyám lett levíve az életről, Görcsivel az egyik random versenyt halmoztuk a másikra, de eskü tök jó arc vagyok, jobbára hagytam őt nyerni. Egyetlen egy versenyszám volt, ami nem hagyta annyiban a kíváncsiságom; ki tud magasabbra repülni a hintával. Természetesen ő győzött, mert mint mondtam, jóarc vagyok, de ennyi nekem nem volt elég. De nem ám. Amint Örs eltűnt a színről az unokahúgunkkal, én visszapattantam a járműbe és addig löktem magam, míg át nem fordultam… majd még egyszer. És talán még egyszer. Ez a része már homályos, de azt hiszem érthető a lényeg. Szóval valamelyik kör után vesztettem el az irányítást és gabalyodtam bele a láncba, az ülőkébe meg a saját végtagjaimba.
Hajammal a földet söpröm, több, mint valószínű, hogy az állat- és növényvilág legalább fele már benne él. Minden vergődésem nyomán megnyikordul a hinta, mintha velem együtt nevetne a kialakult szituáción. Hatalmas hőstettnek érzem, hogy a balomat már sikerült kiszabadítanom amúgy, de az hótziher, hogy nyújtózkodhatok itt egész este, akkor se fogom elérni a pálcám. Pedig eléggé adnám, ha sikerülne, mert a mostani szerencsefaktoromat elnézve, tuti, hogy rám fog szakadni az ég is. Merlinkére, remélem legalább azt megúszom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Mostanában nem nagyon találtam a helyem, de hallottam arról, hogy a menhelyen lehet önkénteskedni, ezért is mentem le délután, hogy egy kicsit az állatok közt lehessek, gondozzam őket, s ezzel is kiűzzem a rossz gondolatokat a fejemből.
Szerencsére sok kis jószág várt arra, hogy foglalkozzanak velük, voltak kutyák és macskák is, s mivel nekem is voltak kutyáim, ezért pontosan tudtam, hogy kell velük foglalkozni. Adtam nekik kaját, vizet, néhányat lecsutakoltam, kicsit ökörködtem velük, ami egyrészt nekik is jó volt, másrészt nekem is, mert lelkileg feltöltődhettem mellettük. Az idő viszont gyorsan szaladt, észre se vettem, hogy késő délután lett, ráadásul sötét fellegek közelítettek, ezért úgy döntöttem lépek, s visszatérek a kastélyba. El is köszöntem a menhely dolgozóitól, meg a többi önkéntestől, zsebre dugott kézzel haladtam visszafelé, s hogy levágjam az útszakaszt, a játszótéren akartam átmenni. Odaérve azonban nem rendhagyó látványban volt részem, sőt egész eddigi életem során talán csak egy alkalommal láttam ilyesmit, azt is egy youtube videóban, amit vagy ezren likeoltak.
Konkrétan egy csaj lógott a hintában, fejjel lefelé, s nagyon úgy tűnt, hogy bizony beszorult,s még fel is csavarodott a vasra. Döbbenten figyeltem pár másodpercig, aztán jutott csak az eszembe, hogy talán nem ártana ránézni, hogy minden okés-e. Abból a szögből ugyanis nem látszott jól, hogy magánál van-e, így egy kicsit közelebb sétáltam. - Hé hahó, jól vagy Lány? - a nevét nem tudtam, ezért egyelőre ezt a címkét kapta megszólítás gyanánt, mindenesetre kicsit mókás látványt nyújtott abban a hintában. - Öhm, nem akarok zavarni, ha ez valami akrobatikus izé, vagy Te így szeretsz hintázni, megyek is tovább, csak gondoltam rákérdezek, nem-e kell segítség - ahogy ezt kimondtam, hatalmasat dörrent az ég. Felpillantottam, fölénk értek a sötét felhők, s cseperegni kezdett az eső, egyelőre még csak apró cseppek hulltak alá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A bőség zavara lenne egy nyitott világ, aminek nincsenek határai. Mikor kisebb voltam és éppen csak belecsöppentem ebbe az egészbe, akkor mégis simán elhittem, hogy bármit lehet. De tényleg, bármit. Persze, azóta már tudom, hogy igenis vannak határok, vannak szabályok, amiket be kell tartani vagy csupán el kell fogadni. Tudom, hogy a hoppanálásnak is van veszélye, hogy el-elmaradhatnak dolgok és itt nem arra gondolok, hogy csomagok maradnak a hátam mögött. Nyelek egyet annak gondolatára, hogy megpörgetném, döntenék, aztán csonkán érnék oda. Nem is értem, miért gondolok most ilyenekre.
- Jaj tényleg. Ahogy egy pyromágus a sarkvidéket, ez teljesen érthető. Mondjuk a sivatag egy nem hydromágusnak sem kellemes, én sem töltenék ott szívesen időt – a filmekben elég volt látni, bár ott bizonyára valamelyik részére rá van játszva, esetleg nem is igazi az a sivatag. Lényeg, hogy nem hiszem, hogy valaha egyikünk is teveháton fog lovagolni a naplementébe. Ha mégis, nos, legalább lesz mit mesélni.
- Azt nagyon is ismerem – bólogatok, főleg az ijesztő részével tudok egyet érteni. Mert az, még egy gyereknek is, aki akkor bőven hisz még abban, hogy van varázslat. Csak más formában, igaz. Nem éppen úgy, ahogy azt elképzeli, majd végül látja is, valójában, akár kézzel is foghatóan. Nos, a töménytelen újdonság majd’ megfojtja az embert, miközben ugyan úgy meg akarja ismerni, minden félelem ellenére. Emlékszem, én is ilyen voltam, olyasvalaki, aki elfutott, majd megállt és visszament, hogy tovább bámulja azt. Aztán szép lassan szoktam hozzá, de a félelem valahol mindig megmarad. Főleg, ha valami új dologról van szó, olyankor sokkal erősebb és élénkebb az emléke annak, honnan indultam.
- Szerintem is. Mint a varázstalan embereknél, akiknek elege van mindenből és csak csendre vágynak. Elvannak a kis világukban, látnak egy csomó dolgot, aztán ha elég, visszatérnek vagy ott maradnak örökre – nem hiszem, hogy nekem erre valaha szükségem volna, szeretek közegben és olyan helyen lenni, ahol van élet. A csend valahogy frusztrál és nem bírom sokáig. Aztán ki tudja, lehet, hogy egy szép napon bekattanok és aztán olyan messzire megyek, hogy senki sem lát. Bármi megeshet.
- Jaj, remélem sosem leszek olyan béna, hogy krokodilt sikerül pohár helyett. Az azért ritka kellemetlen lenne. Amúgy általában csak elrobban vagy nem történik semmi – magyarázom, hogy miképp szokott sikerülni, ha poharakkal kísérletezem. Persze, amikor valami rágcsálót kellett bűvölni, akkor az elején voltak balesetek. A legmenőbb az volt, mikor sikerült az egér, csak éppen üvegből volt, így mikor leugrott az asztalról, ezer darabra tört. Kár érte. Mondjuk megdicsértek, hogy ez is sikerült. - Tényleg az amúgy – értek egyet, viszont nem úgy, hogy közben reszketek. Most nem félek, meg úgy alapvetően sem, szóval ez inkább csak amolyan érdekegyezés módon, hogy bólintok is mellé. Minden veszélyes, amit nem ismerünk és amit nem tudunk irányítani.
- Hú, én sosem gondoltam arra, hogy tanítok. Ahhoz hát, nem vagyok elég ügyes – meg okos sem, nálam sokkalta jobb és rátermettebb emberek vannak, mintsem én, aki néha azt se tudja, mit és hogyan. Erre valóban nem gondoltam. - De a mugliismeret dolog még bejöhet. Van egy csomó más munka a tanításon kívül, ami ezekkel foglalkozik – bólintok. Például azt hiszem, a minisztériumban is van olyasmi részleg, ahol tudnék ebben dolgozni. Persze, ez csak elmélet, gyakorlatban sosem próbáltam még utána keresni.
- Csak úgy kérdeztem, általánosságban – pislogok rá, ahogy kicsit összezavarodik. Nyilván félti, bár oka nincs, semmi olyat nem tudok, ami miatt félnie kellene. Lehet rosszul tettem fel a kérdést, vagy nem is tudom. Kicsit szégyellem magam miatta. - Nem, dehogy is van baja – nyugtatom meg, vagyis próbálkozom vele. Na ez hülyén jött ki. - Nyugalom, csak érdeklődtem, mert hallottam, együtt vagytok és boldogok. Az pedig jó – mosolygok is rá, hogy semmi másra nem ment a kérdésem. Mondjuk ha szomorú lenne miatta, azt már láttam volna, szóval… mindegy is. Feltápászkodom végül, ahogy realizálom, hogy mennyi az idő.
- Én nekem most vissza kell mennem. De örülök, hogy találkoztunk. Nem akartam rád ijeszteni, tényleg. Majd még összefutunk, remélem. Addig meg, légy jó, tudod – nevetek egyet, majd rövid búcsúzkodás után intek neki és indulok vissza a kastélyba. Már rég nincs rossz hangulatom, szerencsére, az teljesen elmúlt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

- Az anyjától örökölte. – Kétségtelen, hogy Flórián szinte egy az egyben az anyja vonásait hordozza. Szép is lenne, ha Milánra ütne, hiszen biológiai értelemben semmi köze nem volt hozzá, és most sincs. Nem tervezi megmondani, legalábbis addig nem, míg az igazi apuka a képbe nem kerül. Bár nem tart tőle, hogy ez egyhamar, vagy egyáltalán bármikor bekövetkezik, mert ha jól vette ki Fecska szavaiból azon a viharos éjszakán nem épp a legszentebb emberrel sikerült kikezdeni. Sosem tudott jól választani, még mellette sem döntött jól. Apró, ám annál fájdalmasabb sóhaj hagyja el ajkait, de nem marad sokáig ebben a kissé letargikus állapotban, hiszen berobban a képbe Laura kisfia, aki egyszerűen tündéri, és Milán kedvét is egyből visszahozza. Abszolút vevő Dani minden mozzanatára, pacsizik és köszön, ahogy azt kell. Amilyen gyorsan jött a kis szélvész olyan gyorsan távozik is, szinte kettőt pislognak és már eltűnik. – Megnyugtató, hogy nem csak az enyém ilyen kis dilis – nevet halkan a vállvonást látva. Vannak napok mikor Flóri is ilyen kis izgága, aztán olyankor alig lehet vele bírni. Ilyenkor kész rémálom, de amúgy meg ő élteti, és nem tudná nélküle elképzelni az életét.
Laura kérdéseire szélesen elvigyorodik, majd játékosan megigazgatja ingje gallérját, kihúzza magát és nagy levegőt vesz, mintha csak állásinterjún kellene megválaszolnia a kérdéseket, vagy valami hasonló nagyon komoly helyzetben. – Hát aszongya’ Milán vagyok, huszonnégy éves tanárforma, egy purdé, egy kutya és egy macska apja, özvegy – sorolja szórakozott komolysággal. Hajlamos mókázni, néha akkor is mikor nem kéne, de legtöbbször megtalálja az idejét és a helyét annak, hogy mikor vegye viccesre a figurát. – Na és rólad mit kell tudni, kedves Laura?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Őszinte örömmel tölti el, hogy a nő is támogatja az ötletet. Sokan mondták már, inkább csak olyan kedves megjegyzésként, hogy ők is szívesen hordanának valamit, amit ő varrt, de aztán mindig annyiban marad a dolog, mert nem tudják, mit akarnak, vagy alapvetően nem is gondolja komolyan ezt az egészet.
- Nem gondolom, hogy a béke, a nyugalom az unalommal járna együtt – biccenti félre fejét, elgondolkodva. Számára a nyugalom és a béke abszolút pozitív érzés, egyúttal biztonságot is jelent. Az unalom inkább negatív hangvételű, egyfajta nyugtalansággal, amit nem szeret érezni. Nem szeret unatkozni, mert úgy gondolja, hogy sokkal értékesebb dolgokkal is töltheti az időt, így ő nem érzi ezt a fajta párhuzamot. – Az viszont igaz, hogy a béke és a nyugalom nagy kincs – bólint aprót megerősítésképp. Ha csak belegondol, hogy a mindennapokban milyen nehéz megtalálni ezt a biztonságos-barátságos légkört, de ha túlmutat ezen a gondolaton, és belegondol a háború sújtotta országokba… abszolút egyet kell értenie a nővel.
- Szerintem nem csak erről van szó. Mármint érezni valószínű ezt érzem, de szerintem ott van az ellenpólus is, a másik oldal. – Ő hisz abban, hogy a sötétség és a fény mindig együtt jár, hogy ott, ahol rossz van, ott ott kell lennie a jónak is. Lehet, hogy naiv gondolat, de mégis, kellően szép ahhoz, hogy higgyen benne. Szereti az ilyen szép gondolatokat, ezek alapján éli az életét.
- Nem, ő nem követi a hitet. De én is Magyarországon születtem már, itt is nőttem fel – ad magyarázatot a fel sem tett kérdésre. Mert ezek után mindig az következik, hogy akkor hol született és miért beszél ilyen szépen magyarul, meg hogy beszéli-e a kurdot, vagy tud-e arabul.
- Hogyne. Manapság nehezen viselik az emberek, ha egy vadidegen leszólítja őket az utcán, főleg így, hogy az iszlám vallásról ilyen kép él bennük. Van, aki hallani sem akar rólam, de a legtöbben azért a kezdeti rémület után elfogadnak. – A bántalmazásról szóló kérdést direkt kerüli, nincs ínyére ez a téma. Túl sok és túl sokféle bántalmazás érte már ahhoz, hogy elég mélyen érintse. Ugyan megbocsájt és megbocsájtott mindenkinek, de nem tudja kitörölni azokat a nyomokat, amik benne ragadtak. – Kettő? – kérdez vissza kíváncsian, nem igazán tudja, hogy mire gondolhat a nő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Sokkal többet haladtam ebben a röpke egy órában, mint azt valaha gondoltam volna. Valószínűnek tartom, hogy Noncsi bácsiék sem fogják elhinni, hogy valóban kitaláltam egy olyan megoldást, ami elfogadható. Illúzióval töröm meg az illúziót, és én sem akarom elhinni, hogy sikerülhet. Ahogy haladunk előre azonban, minden lépéssel közelebb érzem magamhoz a megoldást, és valami megkönnyebbülés féle száll rám. Nem vallanám be senkinek, de fontos az illúzió, szeretem és akarom csinálni, így mindent megteszek azért, hogy tökéletesen űzzem.
Hevesen bólogatok Ruben felé. Tényleg van olyan, ami kisujjból megy már, de egy ilyen bonyolult illúzió megteremtése mégis nagyobb sikerélmény lenne, mint eddig bármelyik illúzió, amit csapattam. Szusszanok egyet, ami elégedetten reppen el tőlünk, majd dőlök hátra a padon és szuggerálom az eget. Gihi, tényleg sikerülni fog. Mert ahogy szavaim mellett Ruben karkötőjén megjelentek a dolgok, működőképes lehet, csak azt ne kalkuláljuk bele, hogy a pasi még bonyolítja is. Jó, persze már, flexel itt a csávó, mintha olyan egyszerű lenne ez. A karkötő eltűnik kezéről, én meg hatalmas vigyorral bólogatok szavaira. Remélem, hogy az idő előrehaladtával képes leszek olyan könnyen megcsinálni mindent, mint Alek bácsiék. Az nagyon király lenne! Azért utolsó próbálkozást nyomatok én is, ne csak Ruben erőltesse meg magát, de végül nem jön össze. Vállat vonok a bókra, bármennyire is megleptek a szavai. Csak szélesen vigyorgok.
- Ebben látok logikát. Mármint abban, hogyha a nehezebbre koncentrálok, akkor az egyszerűbb könnyebb lesz - ráncolom a szemöldökömet, majd nyújtom ki lábaimat és kezeimet is. Ja, különös hangokat kiadva nyújtózkodom, majd pattanok fel. Először megszeppenve nézek Rubenre, majd röhögök fel hangosan. - Na igen. Ott nagyjából csak mázlink volt broval. De végül nem dőltek össze - vonom meg vállamat, mert azt is hatalmas sikernek könyveltük el. - Szerintem mindent elpanaszoltam - fogom meg a cuccomat a padról, mert érzem ám, hogy ideje nyugtot hagyni Rubennek. - Kösz mindent még egyszer. Majd zaklatom még valszeg - húzom vissza fejemre a fejest széles vigyorral, majd integetek a férfinek, miközben csusszanok el a padtól kitolt csípővel, hogy újrakezdődhessen a koncert, amíg visszaérek a kastélyba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Mondjuk tegyük hozzá, hogy szétadnám magam, ha ezt direkt csináltam volna, hisz lássuk be: milyen durva stratégia meg mérnöki pontosság kellett ahhoz, hogy pont így csavarodjak bele a hintába meg saját magamba? Igazi műremek vagyok, egy élő demonstráció, hogy nép, emberi test így is ki tud nézni, ha nagyon akar! És még csak el se tört semmim, épp csak a lánc kényelmetlenül feszül a bőrömnek, de hát kit érdekel, mikor elképzelem magam kívülről és sírva röhögök? Valószínűleg röfögésem - mert nálam a nevetés egyenlő az állati hangokkal - már messziről megelőzi ezt a csodás szemet gyönyörködtető látványt.
A visításomon át is meghallom a hangot, ami több, mint valószínű, hogy engem próbál elérni. Úgy próbálok evickélni, mint Thor Surturral szemben a láncról lógva, hogy szembe fordulhassak a hang forrásával, de míg neki a kamera előtt elég pöpecül ment, én maximum úgy nézhetek ki, mint egy partra vetődött szardínia.
- Veréb - szögezem le a lehető legfontosabbat, mielőtt tovább mennénk; a nevemet. Gratulálok Veréb, te legélesebb kés a fiókban. Legalább most már arccal és névvel is lehozhatja a frenetikus sztorit rólad, ahogy kötözött sonkát csináltál magadból. Well done. - Hogy jól vagyok-e? Csodálatosan, tényleg! Fogalmam sincs, hogy mikor nevettem magamon utoljára ennyit. Hogy szándékosan csináltam-e? Na látod, ezt sajnos nem mondhatom el. Ergo nem, baromira nem akarnék itt lógni. Már nem itt, a játszón, mert szeretem ezt a placcot, hanem itt-itt, a hintában. Így. Szóval... - ecsetelem a tényeket, közben egyetlen szabad mancsommal gesztikulálok, hogy még parádésabb lehessen az egész szitu. Bár tökre remélem, hogy ennyiből is elég egyértelmű lesz, hogy nem fogom fellógatni egyetlen indára se, ha mondjuk segíteni akarna, mert van egy sanda gyanúm, hogy azért annyira nem egészséges pont így lógni fejjel lefelé.
- Most kajak itt ha- - belém reked a megrökönyödésem, amint meghallom a dörrenést. Kékjeimet kikerekedve kapom az égre, majd ajkamba harapva kezdek fészkelődni. Ez így már annyira mégsem vicces. - Figyu… segítenél? Aztán Merlinkére esküszöm, hagylak tovább menni… Fiú, csak szedj ki innen, jó? - tőlem kevésbé megszokott komolysággal kérlelem egyetlen lehetőségem a megmenekülésre. Eskü körbe csókolom ötször is a lába nyomát, csak had futhassak homlokegyenest a viharral ellenkező irányba!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

A patikák közelében ólálkodott, ólálkodik megint. Erős a késztetés, hogy bemenjen, hogy megvegye és ismét magába döntse. Szükséges bájitalait már régen, időben beszerezte a kórságra, ez csupán egy vágy, annak a vágya, amelyre mostanság túlságosan is rákapott. Utolsó utáni alkalom volt, amikor egy fülledt hajnalban ijesztett magára, a fürdőszobában ülve, reszketve. Ott volt vége valaminek, az elkeseredett próbálkozásoknak és a félelemnek. Rá egy hétre már szakemberrel találkozott és a Telihold után megesett az első alkalom is. Elindulni mindenhova nehéz, hát még haladni is rajta, követni az ösvényt. Elmondott mindent, minden apró titkot, óhajt, bármit, amit csak lehetett. Lebontotta egy idegen előtt a falat, mert vele szemben nincsenek elvárásai; amíg fizet és tart, addig azt kapja, amire vágyik: hogy valamit visszakapjon önmagából.
Ma ugyan nem volt foglalkozás, de nehezen tartja magát. Nem kelt jó lábban, talán kialvatlansága kezdi felemészteni a hangulatát, ami, valljuk be, alapvetően ingadozik mindig is. Végül, minden késztetés ellenére nem ment be egyik ajtón sem, ugyan nincs az a pokoli meleg, mégis érzi, hogy kissé megizzadt a tenyere és homloka. Látja maga előtt, ahogy talán holnap veszti el a csatát és lépi meg, ma, mégis, csak három gombócnyi fagylaltot vett, a bevásárlólistán kívüli tételek mellé. Ezek táskájában pihennek, ő pedig az árnyékba húzódott le, miután körözgetett kicsit. Elégedetten ízleli a dinnyés ízt, most az jön, a csoki a tetejéről már elfogyott. Olyan átlagos kép ez, aminek lennie kell. Átlagos napok kellenek, rutin, amelyben megleli a biztonságot, szokások arra, ha esetleg megbillenne és szüksége lenne valamire. A vásárolgatás nem az ő terepe, néha el van vele, szerencsére ennek tárcája örül inkább, mintsem ő maga. Az ég felé pillant, hiszen némi esőt jósoltak, egyelőre azonban ennek csak körbe van némi jele, mintha ott megragadt volna és csak körbe öleli a fülledt levegő a városkát, mintsem megáldaná egy kis csapadékkal. Felsóhajt és foglalkozik a dinnyearomával tovább, miközben agya csendben kattog.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

A nap izzó melege simogatja arcát és néhol szabadon hagyott, fakó bőrét, csillogó cseppeket idézve elő rajta. Hátát húzza  a megpakolt táska, súlya alatt minden lépés egyre nehezebbnek tűnik. Göndör tincsei a homlokához tapadnak, ajkai kissé elnyílva kapkodnak levegő után, de mégsem tágít. Vissza se néz, holott a kastély tornyai még kivehetők a távolban, mik csalogatón, hűs árnyékot ígérve követik útját, mintha ettől meggondolná magát.
Órán kéne ülnie, talán épp Asztronómián, az egyetlenen, amiben kitűnik diáktársai közül. Talán ez az egy, amiért fáj a szíve, mert a Rúnatanért és az Átváltoztatástanért ez nem mondható el. Korán kelt és helyettük a holmiját rendszerezte, hogy csakis a legfontosabbak találjanak helyet a táskájában. Ruháinak egy részét gondosan összehajtva pakolta a vászon aljába, hogy erre rétegezze az egyéb darabokat, hogy az utolsó simítások közepette, fanyar mosollyal nyugtázza a személyes darabok hiányát. Sosem volt szentimentális, nem gyűjtötte az emlékeket őrző relikviákat, doboza sem volt telis tele fényképekkel. Kevés dolgot tartott meg és a legféltettebb se volt már az ő tulajdona. Az egyetlen, ami Teótól maradt, már Kisvirágot illette. Jobb helyen volt ott, mint nála valaha. Egyedül a fekete füzet kapott helyet a táskában, hogy emlékezhessen a lányra, a még viszonylagos boldogságban töltött közös napokra. Bár sosem tudná elfelejteni a mosolyát, a könnyektől fátyolos tekintetet, a mindig más és más színben pompázó tincseket… Mégis mi értelme az emlékeknek, ha csak fájdalmat képesek okozni?
A szobát rendbe szedve hagyta maga mögött, mintha sosem lakta volna senki az ő részét. Nyomait könnyedén tüntette el, önmaga emlékévé válva percek alatt. Vajon Zsombinak feltűnik majd a hiánya? Belépve észreveszi a különbséget? Inkább nem akarta tudni a választ.
Három cigarettacsikk jelzi útját az ösvényen át a vasútállomásig. Nem néz hátra, nem inog meg a döntésével kapcsolatban, hisz tudja, hogy nem fog hiányozni senkinek. Csak könnyebb lesz a többiek élete is nélküle. A bent rekedt füstöt kifújva sétál be és léptei a peron széléig viszik. Nem néz senkire, feketéi maga elé merednek. Ujjai meg-megremegnek az állomás zajaitól, amik bántják érzékeny fülét. A hangosbemondó recsegése, a várakozók fülsértő nevetése és a vonatok nyikorgó ricsaja… Csak csendet akar, ordító csendet, ahol végre maga lehet. Csak ő, a tettetett törődés és a hamos figyelem nélkül. Csak ő, ahol már nem érheti az érzelmek fájdalma, ahol nem ismer senkit és őt se ismerik. Talán máshol tudná jobban csinálni...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Aprócska, szinte táncszerű lépésekkel szedem hosszú lábaimat a Boglyas tér irányába. Tikkasztó a hőség. Olyannyira, hogy majdnem térdeimre omlok a placc közepén, hogy könyörögve kérjem az esőt. De végül más megoldást találtam a problémára; noha eléggé felszínes praktikája ez a lehűlésnek, most mégis egy rózsaszínből áthaladó kékes jégkását szürcsölgetek. Lágy, eperszínre festett ajkaim szegletében mindkét szín egyre erősebben játszik, és amikor elhaladok egy jobban tükröződő kirakat előtt megállok. Hatalmas napszemüvegemet a fejem búbjára tolom – így teljesen összezavarva vöröslő tincseimet – és játékosan hunyorítva dugom ki nyelvemet. Halkan fel is kuncogok, miközben egyre inkább élvezem bohókás kis tükörképemet. Ezzel a látvánnyal el is szórakoztatom magam egy ideig, amíg gyermekhangot nem hallok magam mellől. Egy nő áll a kisfiával mellettem, és a gyerek egészen elcsodálkozik grimaszolási technikámon. Malacmód nyomja fel az orrát, s míg a felnőtt az ajtóban álló boltossal társalog, addig én és a „kismalac” mindenféle botrányosan viccek pofákat vágunk egymásnak. Az utolsónál látványosan bandzsítok egyet, mire a kisfiú kuncogni kezd. Így nem sok mindent láttam, ezért kell egy kis idő, mire visszanyerem a látásomat, ám ekkor pillantom meg magam előtt a nőt, aki kérdőn megívelt szemöldökkel vizsgálja most már kiszépült vonásaimat. Halványan elmosolyodok, majd kislányosan beleszívok a jégkásába, de csak egy halk köszönés telik tőlem.
– Csókolom! – köszönöm végtelen akcentussal, majd biccentek egyet, és máris tovább száguldok. Amolyan tündérszerűn szökellek a szökőkúthoz. Honnan a mai tündérség? Sokat olvastam ebédszünetben a keltákról, meg mindenféle druida tradíciókról. Ezért nem is csoda, hogy mindenféle líra-muzsika szól a fejemben. Próbálok nem törődni az elmúlt időszak dolgaival, és a mai napon elég jól is megy. Nem tudom, hogy mi üthetett belém, de valóban nem érdekel semmi sem. Jól szeretném érezni magam. Amint ezt egy aprócska biccentéssel elmondom, megpillantom a fagylatot élvező Beliánt. A gyomrom összeszűkül, szívem hevesen kalimpálni kezd, és érzem, hogy minden bennem maradt víz patakokban kezd folyni halántékom mentén. Nem tudom, hogy mi történt a kapcsolatunkkal. Nem tudom, hogy mi történt vele. Hogy mi történt velem. Kicsit erősebben fogom a jégkásás pohárra, felszegem fejemet és elindulok a fiú irányába. Mi baj lehetne? Elvégre… - Szia Beli! – csilingel hangom az utca zsivajában. Jobb lábamat idegesen kezdem valami nagyon brutális drum and bass-re járatni magam mellett, szemeim cikázva keresik a fiú tekintetét. – Mi… khm… mi a helyzet?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Nem akar arra gondolni, hogy ő függő. Csak olyan, akinek szüksége van valamire, hogy szinten tartsa magát. Ezzel azonban pontosan leírja azt, amit kerülni akar, amit tagadni. Ha valakinek problémája van, olyankor könnyű indokokat találni: ma rossz nap van, évfordulós stressz, hétfő, mert csak. Ezekkel nyugtatja magát, aztán utána, amikor elül, elmúlik, gyötri a lelkiismeret, hogy hiába ígérte meg, megint megtette. Erős szeretne lenni, gondtalan, megegyezik azzal is, ha arra a szinte jut vissza, ahonnét elindult. Nem kell több, az egy egészen jó pont és vicces, mert akkor érezte talán azt, hogy mennyire rossz és mekkora szarban van. Most pedig irigy arra az állapotra. Sok mindent máshogy tenne, máshogy csinálna, de ez a jelen bölcsessége, semmi több. Abban az állapotban ugyan úgy ugrana bele mindenbe, mint annak a rendje. De nem akar mégsem úgy gondolni magára, ahogy kinéz minden.
Megborzong, ahogy a fagyi szép lassan az ujjára csöppen. Igazából nem szeret tölcsérből fagyit nyalogatni, ő lassan eszi, szereti, ha kicsit már meg is olvad, de így nehéz, mert lefolyik. Otthon, dobozból, kehelyből valami helyen, rolettivel, de nem tölcsérben. Igazából nem is érti, miért vette, nyilván a pillanat heve, addig is itt lehet és elvonta a gondolatait másról. Így, hogy ne legyen nyakig, bokáig ragacsos, gyorsabban halad vele, mégis kézfejébe törli száját, amit meg aztán nadrágjába. Mert amiket a fagyi mellé adnak szalvéta néven, az minden, csak nem az. Vékony papírdarab, ami semmit se ér. Pont úgy, mint küzdelme az akarat ellen.
Ekkor hallja meg a nevét, méghozzá olyan hangon csilingelve, amit rég hallott. Kissé merevedik meg, holott… Nem a lány tehet arról, ami vele történt. Nellinek is megvolt a maga gondja, mégis, valahol odabent érzi, hogy szüksége volt rá és nem volt ott, ez pedig, valamit elrontott. De nem akarja, nem szeretné ráhúzni azt, hogy úgy érzi, sokan cserben hagyták, ami nem is helyes válasz. Mindenkinek megvolt a maga dolga, ő nem is szólt nagyon, főleg nem akkor, amikor Amerikáig menekült. Most viszont itt van, ahogy Nelli is nagy levegőt vesz. Le kell vetkőznie a sérelmeket, amik nem valósak. Mindent. Képes lesz vajon? Miért van az, hogy a mélypont óta, valahogy retteg minden találkától? Mit látnak, mit gondolnak, mit éreznek. Vagy éppen ő. Arcára húz mégis egy barátságos mosolyt, ahogy felé fordul.
- Szia, Nelli – még egy utolsó nyalintás, mert épp folyna le, fel is tartja az ujját, hogy egy pillanat, majd már lejjebb is engedi a kezét. - Semmi extra. Meleg, fagylalt és a szokásos, elvagyok. És veled? - érdeklődik, de nem mesél. Mit mondjon? Hogy üres, hogy épp bájitalra vágyik? Nem, nem húzhatja a kínjait mindenki nyakába. Nem közönség előtt szenved, felhúzza az álarcot. - Jól nézel ki – zárja végül, bókkal, megszokott udvarias felével, mintha semmit sem változott volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Évei alatt sok katasztrófát élt már meg. Nem egyszer maradt már egyedül is. Mondhatni gyakorlata van abban, hogy elhagyják, éppen ezért nem szokása a ragaszkodás. Igazán kevés ember van, akik nélkül képtelen lenne létezni is. Akiknek a legkisebb rezdülését is ismeri, és akiknél tudja, ha baj van. Mondhatjuk különleges képességnek. Megérzésnek. De amint kilépett Legilimenciáról, tudta, hogy a hálókörlet felé kell vennie az irányt. Eddig nem hitte, hogy Domonkos is ilyen ember számára. Hogy fontos, de míg a szíve megakadályozta az érzéseit, az elméje üzente, hogy mit kell tennie. Trükkös. Az agya tudta, pedig épp ő szokta megtréfálni.
Egyetlen pillantás elég volt hozzá, hogy mindent hátrahagyva caplasson a vasút felé. Szólnia kellett volna valakinek. Legalább egy diáknak, hogy tudassa a házvezetőknek, de túl jól ismerte már a sehova tartozás émelyítően édes ízét. Ellenállhatatlan szirup, ami beborítja a testet és senkit nem enged közel.
Ahogy a peronon lépkedett, azonnal kiszúrta az ismerős testtartást. A szőkéllő fürtöket, és a tömény cigaretta szagot. Lassan mellé lépdelt, talán észre sem vette, hogy ő az. Kezeit lazán zsebre vágta, és arra fordult, amerre Domonkos is állt. Ugyanazt nézte, csak épp nem tudta az ő szemén keresztül.
- Hova mész? - kérdezte az első dolgot, ami eszébe jutott. Nem akart vele menni. Ha elmegy, nem is küldet utána. Szimplán csak kezdenie kellett valahol.
- Van elég pénzed? - Olyan volt mint egy szülő. Csak ő épp nem aggodalmasan kérdezett. Arra volt kíváncsi, hogy Domonkosnak van-e terve, vagy csak hirtelen felindulás volt.
- Szólhattál volna. Egy ég veled jól esett volna - jegyezte meg Zsombor egy kis éllel a hangjában.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

O1.. viccelek.
Kinézek

Ha néhány évvel ezelőtt valaki azt mondja neki, hogy egy játszótéren fog ücsörögni, miközben próbál jó pofát vágni ahhoz, hogy kicsinyített mása éppen teletuszkolja a szandálját vizes homokkal, valószínűleg kineveti. Sőt mi több. Látva a jelenetet, most is jó ízűen kacag ezen, mintha nem is hozzátartozna a szőke loknis kislány. Nem érzi a felelősséget. Pontosabban, tisztában van azzal, hogy például a játszótéren nem ülhet egy mojitoval a kezében, miközben gyermek szakértőként kritizálja az anyákat, akik éjt nappallá téve igyekeznek a három gyereket kordában tartani, mégsem érzi olyan erősnek az egészet, mintha a saját gyermekéről enne szó.
Arról meg ne is beszéljünk, hogy még az előkészítőben is ennek a hurrikán csemetének a hülyeségeit kell elviselnie. Tényleg nem vágyik sokra, csak arra, hogy azért a munkában ne lássa minden ötödik percben Karolát, akit amúgy kifejezetten kedvel, na jó.. szereti a kis szarost, aki nem isi tudja, hogy mikor nőtt meg ennyire.
Csukott szemmel élvezi a napsugarainak cirógatást, mikor hangosabb visításra lesz figyelmes.  Éppen morgolódva szeretné szidni a nőstényt, avagy hímet kihez a rakoncátlan kölyök tartozik, mikor rájön, hogy az éppen rendet bontó gyermek az ő vére. Karola nőket megszégyenítő beállással és vehemenciával magyaráz egy nála kisebb fiúnak, aki egyre gyűlő krokodilkönnyekkel és visítással veszi tudomásul az élet nagy igazságtalanságát, miszerint a nők mindig dirigálnak és jobb nem harcba szállni velük.
Zorka kivár, szíve szerint elosonna és hátra hagyná a legkisebb Bánkit, de mikor az felé kezd hadonászni, a nő fülét farkát behúzva indul meg az incidens helyszínére, hogy mindentudó felnőttként megoldja a helyzetet.
– Karola, kérlek engedd a kisfiút is játszani – guggol le teljes nyugalommal a hozzájuk, s egy vödröt meg egy lapátot elmar a szőke kislánytól, hogy a fiúnak nyújtja. – Elég nagy a hely, ne legyél irigy, inkább játszatok együtt – de a kislány letükrözi azt, miként Zorka is viselkedett annak idején és inkább karba font kezekkel, duzzogva elsétál a mászókához, ezzel jelezve, mennyire nem szereti most a nagynénjét.
– Ne haragudjanak, igazi dráma királynő, nem tudom kitől tanulhatta – ó dehogynem, jól tudja, hogy sem ő, sem Cath nem éppen a legjobb női példák, az anyjáról meg ne is beszéljünk. Mi lesz még ebből a lányból, azt csak ez ég tudja. Mindenesetre Zorka mosolyogva néz a kisfiúra és a már odaérkező férfira is, akiben ismerőst vél felfedezni. – ÓóóóÓ – ennyi, több nem telik tőle, mert bizony mindenre és mindenkire számított, de a szemben állóra nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Apának ma sok a dolga, Flórinak meg nincs óvoda. Ezt énekelgetjük, miközben egyre csak haladunk előre, annak érdekében, hogy még a legnagyobb meleg előtt a játszón legyünk. Ott szerencsére sok a fa, a gyerek elvan, én meg tudok kicsit lazítani. Múlthéten a lányaim vittek a sírba, és mikor már úgy tűnt, hogy ma semmi dolgom nem akad, akkor jött Milán, hogy vigyázni kellene egy kicsit Flórira, ha nem baj. Nem az. De otthon nagy volt a felfordulás, meg aztán a délutánban elfoglalják majd a konyhát is, de ezt csak akkor lehet nyugalomban űzni, ha a gyerek elfáradt, és alszik. Ezért vagyunk itt. Ő rohangál, én meg élvezem az árnyékot. Napszemüveg, lazulás. Asszony híján persze, elkezdtek már pletykálni. Ikerházat vett a két... muki. Tőlem, ha ők attól boldogabbak, hogy melegnek hisznek... pedig nem vagyok. Komolyan nem, olyan szinten nem, hogy... mit magyarázkodom? Nem és kész. Élvezem az életet, elvagyok, van egy laza kapcsolatom, megvan minden, amire vágyom, kivéve a gyerekbőkést, mert arra nem vágyom, aztán meg, ahogy nézem, a kit Tökit éppen most akarja egy nagyobb lány csúnyán lealázni. Mindig egy nő a baj, mindig mondom, hogy a nőkkel csak a baj van.
- Na nézd csak, az első randim. Helló Bánki Zorka kreatív menedzsment.
Az arcomon a nem létező mosoly, mivel nem nagyon tetszett, hogy fel kellett kelnem, vigyorba csap át, és a fogaimat megvillantva nézek végig rajta. Ez a nő még akkor is látványos, amikor teljesen egyszerű.
- Légy férfi. A szíved életed során még vagy ezerszer összetörik.
A legjobb nevelést adom én neki. Hüppög egy kicsit, de aztán csak tovább indul, és egy perc múlva már vigyorog meg kacarászik. Tök jól csinálom, simán lehetnék én is apa. Mármint, van négy gyerekem papíron, de ezt a kiskölykös bizniszt is tök jól kezelem.
- Van kedved csatlakozni hozzám?
Mivel szent meggyőződésem volt, hogy nem látom többet, igazán érdekes, hogy most itt van, éppen itt, egy durcás kislánnyal. Csak nem? Anya volna? Nem néz ki úgy, mint egy puma. Már nem azért, de... felkoppintották? Hány éves lehetett, tizenkettő? Tiszta érdekes és izgalmas ez a nő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

O1.. viccelek.
Kinézek

– Hű micsoda titulusom lett – neveti el magát, miközben fél szemmel a még mindig duzzogó Karola felé pillant. – Mondjuk nem tudom melyik viccesebb, az első randi vagy a kreatív menedzsment.. – fordul vissza teljes valójában a férfi felé, aki olyan könnyed atyai tanáccsal látja el csóró gyermeket, mintha csak egy katona volna. Zorka meg itt döbben rá arra, hogy nem csak ő műveli kifejezetten szarul a gyermeknevelést, hanem hála isten Gábriel is.
– Ez igen, már csak a szalutálás hiányzott – néz a lassan kacagó, boldog gyermek után. – El sem merem képzelni miféle terrorban tarthatod otthon szegényt – halkan kacag egyet, majd visszacsúsztatja a napszemüveget a szemei elé. Nem csak azért, hogy a nap ne zavarja, hanem azért is, hogy jobban megnézze magának a másikat. Tény és való, nem csak kiöltözve megnyerő a férfi, de hát ezt csak nem árulhatja el neki két másodperccel a viszontlátás után.
– A megnyerő szövegedből kimarad, hogy van apró tartozékod is.. – nem leszúrás, csak amolyan Zorkás puhatolózás afelé, hogy ugyan már kitől és mitől van ez a kölyök, ha már olyan csoda független az ember, mint állította.
– Miért is ne? Társaságban jobb végig szenvedni ezt az egy két órát, mint egyedül kifeküdni az egyik asztalon – bár így m ár talán nem lesz olyan szenvedős, mint amilyennek ígérkezett.
– És mi a helyzet? Sikerült megszokni az itteni környezetet? – fordul érdeklődve a másik felé, miután sikeresen helyet foglal a legközelebbi padnál.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

- Pedig én egy komoly ember vagyok, Bánki kisasszony!
Ó nem, dehogy vagyok, vagyis, néha. Többnyire leszarom a világot magasról, és meghagyom az aggódást olyanoknak, akik vagy nagyon ráérnek, vagy éppenséggel nincs jobb dolguk, mint nullhuszonnégyben aggódni valamin, ami úgyis elszaródik. Most komolyan, ha tényleg ez lesz, akkor mi a bánatért túráztassam magam feleslegesen?
- Nem az enyém, én csak a baromira jó arc nagybácsi vagyok, aki hordozza a gyereket, amíg az apja dolgozik meg ügyet intéz. Bár vannak olyan elborult elmék, akik szerint az apjával melegek vagyunk, de hát most nézz rám, melegnek nézek én ki?
Mutatok magamon végig drámaian, ahogy az árnyékba érünk, de azt nem teszem hozzá, hogy az apját meg inkább hagyjuk, mert ő eléggé ilyen nyurga gyerek, akiről azt hinnénk, éheztetik. Hát meg jóslástant tanít, most komolyan, miért is csodálkozom? Én vagyok az aktív, Milán meg a passzív, tiszta sor.
- De valóban nem mondtam, hogy vannak gyerekeim, négy is. Kettő felnőtt, kettő nem. Korán kezdtem. A két kicsi az anyjával él, néha itt is megfordulnak. Sőt, mi több, negyven évesen nagypapa vagyok, na ez az igazi váratlan információ.
Vigyorodom el, és tényleg váratlan, ha azt veszem, hogy szeretnék még gyereket. Vagyis, nem is még, hanem csak simán, mert ugyebár nekem nincs utódom, és azért az embert mégiscsak úgy teremtették, hogy szaporodni vágyjon, meg büszkélkedhessen a porontyaival.
- Belerázódtam. Hallottam pár urban legendet lányokról, akik kikezdenek a tanáraikkal, meg hanyag dolgozókat, amik aztán be is bizonyosodtak, de azt hiszem, be. Elég jól elviselnek már errefelé. Na és te? Megmaradtál a festészetnél? La el kell tartanod a hercegnőt, szívesen megveszem egy-két képed.