Ráhel

Lili

Ráhel

Ráhel

Lili

Délre várva

Délre várva

Délre várva

Délre várva

Délre várva

Délre várva

Lexa

Lexa

Charlotte

Széphangúúú

Széphangúúú

Széphangúúú

Doktor úr

Doktor úr

Doktor úr


Nézelődik. Felméri a tárgyakat, azok elhelyezkedését, súlyát, koordinációs pontját tőle. Mindent tudni akar az újonnan kialakult helyről. Ugyanezt teszi az új férfitől. Először is furcsa, hogy nem egy nő. Az ellenkező nem mindig anyáskodik felette, ami hol jó, hol nem. Mert egyszerre van a figyelem központjában, és érzi annak szeretetteljes hatását. De már nincs anyja. Se apja.
A kérdésre odakapja a fejét. Kék szemét először a férfin nyugtatja, majd a puffon, amire rámutatott. Nem tudja kimondani, de az, hogy a tekintetével összekötötte a két dolgot, egyfajta engedélyként funkcionált számára. Nem. Képes. Kimondani. Rossz. Beszélni akar, de nem tud.
A férfi újabb kérdést tett fel, amire kinyitotta a száját. Meg akart szólalni végre. Be akarta bizonyítani, hogy neki bizony hangja is van, és képes önállóan mondatokat alkotni. De semmi.
A tehetetlenség csak még jobban elkezdte frusztrálni, és végül ahelyett ,hogy válaszolt volna, előkapta a füzetét, és rajzolni kezdett. Így nyugtatta le saját magát, és a gondolatait is. Erős vonalakat húzott, dühből. Aztán fokozatosan engedett. Inkább már a rajzra figyelt, és nem a tehetetlenségre, ami rá tört.
- Zsombor - nézett a férfira. Annyira megnyugodott, hogy rajzolás közben megszokta a környezetét, az embert is beleértve. De egyenlőre nem volt valószínű, hogy többet is kimondjon. Még ezt is nehéz volt.

Doktor úr


Csak távoli hangként érzékelte, ahogy a férfi mozgott és beszélt. Hallotta, felfogta, de mégis inkább koncentrált a rajzára. Sötét volt, csak grafitceruzát használt, pedig az egyik születésnapjára egy egész rajzkészletett kapott Lexától. De abból is csak a sötét színű ceruzákat vette ki. A furcsa az, hogy néhány élénk színű sem a helyén volt, bár arra gondolt, hogy a kutya véletlen kiborította, és Kirill próbálta visszarendezni mire hazaért. Ki tudja.
Nem akart ránézni a férfira, mert kizökkentette a gondolatmenetéből, de nem volt nagyon más lehetősége. Kékjeit ráemelte, aztán bólintott. Ez nem volt olyan nehéz. Bár általában annyira meg szokott ijedni az idegen környezettől és emberektől, hogy teljesen lefagy, és még erre sem képes. De a rajzolás mindig segít neki, ez a támasza.
Visszatért a rajzoláshoz, de persze közben tökéletesen tisztában volt vele, hogy mi történik körülötte. Ha a férfi megmozdult, minden egyes idegrezdülését meghallotta volna, és ha bármi gyanusat vett volna észre, azonnal odakapta volna a fejét. Ha pedig egyenesen ijesztőt, akkor a közelben lévő ajtó felé menekült volna. Szerencsére tudta hol van a kis tavacska, és egyenesen oda vette volna az útját. Az a hely megnyugtatta, és nem zavarta senki.
A rajz lassan készült. Aztán egyszer csak abba maradt. Az érzelmei lenyugodtak, és nem volt szüksége már a vonalak húzogatására.

Doktor úr


A vonalak húzogatása mindig megnyugtatta. Már a szüleivel történt tragédia előtt is, de azóta ez csak felerősödött. Nem volt még egy ilyen dolog. Sehol, és semmikor nem érezte biztonságban magát, csak ha rajzolhatott. Még este sem, ezért aludt a szekrényben. Egyszerűen félt, hogy bármelyik percben újra megtörténhet a szörnyűség. De amikor valamit alkotott, az szinte halálos nyugalommal lepte el, mintha már mindegy is volna.
Megállt. Nem voltak tovább a vonalak. A férfire nézett, az pedig vissza rá. Nem értette. Az előző pszichológus akihez járt mindig faggatta, és meg akarta nézni mit rajzol. Sőt olyan is volt, amikor megkérte, hogy fessen neki valamit. Zsombi már nem emlékezett a történet végére, csak hogy kissé dühös lett. Aztán valami elpattant. Ennyi. Homályos volt.
Az írás felvetésére csak az orrát húzta. Nem szeretett írni. A rajzolás jobban ment neki, és kész. Viszont az utána lévő lehetőség már igenis felkeltette az érdeklődését. Bólintott, és rámosolygott a férfira. Szimpatikusnak találta. Nem látott rajta semmi hamis érzelmet, vagy olyan viselkedést, mintha azt kényszerből tenné. Az emberek nem tudnak hazudni anélkül, hogy ez a testbeszédükből ne látszódjon, és ezt Zsombi nagyon is jól tudta. De ebben az esetben semmi. Talán a férfi tényleg nem akart rosszat.
Ebből a megfontolásból gondolta azt a fiú, hogy akkor most éppen itt az ideje, hogy kicsit közelebb üljön. Ráadásul olyan messziről nem is lehet annyira megtanulni a dolgokat, mintha az ember közvetlen közelről nézné. Fogta tehát a kis füzetét, a ceruzáját, és közelebb araszolt. Otthagyta a biztos helyét, és kettővel arrébb ült, így már csak egy méter választotta el őket egymástól. Elsőre még Zsombi maga is megijedt, hogy hirtelen ennyire veszélybe sodorta saját magát, de egy perc néma várakozás után megnyugodott. A férfin ugyanaz látszódott, mint messzebbről. Nyugalom, és az esély a bizalomra.

Doktor úr


Furcsa volt az új helyen. Körbe kémlelt mindent, de legfőképpen a dokit. Közelebbről már jobban látszódtak a vonásai, és ami a fiút legfőképpen érdekelte, a szeme. Ugyanis a szem a lélek tükre, és Zsombi bármennyire is fiatal volt, ő ezzen mondat alapján ítélte meg az embereket. Eddig egészen jól.
Bebizonyosodott a pszichológus íriszei pontosan azt a nyugodtségot és kedvességet árasztották, amit távolról is látni vélt a fiú. Merev testrészei kicsit elernyedtek, majd a szobát is felmérte újból. Elsőként a kijáratokat, a menekülési lehetőségeket, valamint a figyelmeztető rendszereket, mint a tűzjelző. Aztán sorra mindent. Az előző helyet ahol ült, a polcokat és az asztalt. Még a bögrét is, aminek már nem is látta a tartalmát. De hirtelen kíváncsiságot érzett rá, hogy megtudja mi volt az. Mert ezt bizony nem látta, és volt rá módszer, hogy kiderítse.
Rámutatott a porcelánra, aztán egyik kezével kört formál, a másikkal pedig bele mutatott. Ezzel akarta a férfi tudtára adni, hogy nem is a bögre a lényeg, hanem ami benne van. Mert tudnia kellett. Szinte már kényszerből.
Ezután már más érdekelte. A doktorra mutatott. Aztán magára. Bár nem tudta, hogy a nevek valami standard alapján vannak felállítva, vagy mindenkinek egyedi van. Mégis ez volt az, amit még nagyon tudni szeretett volna.

Doktor úr


A férfinak sikerült teljesen felkeltenie a fiú érdeklődését, amely igen kevés embernek sikerült eddig. a férfi mozdulatait úgy ismételte meg, mint aki hipnózisba csöppent, és éppen ezt parancsolnák neki. Többször is elismételte, hogy biztosan sikerüljön neki később is felidéznie. Magában gyakorolgatta, nem várta, hogy erre bármit mondjon rá a férfi, se dícséretet, se helyesbítést nem kért.
Kicsit alább lankadt a lelkesedése, amikor rájött, hogy nincs külön jel mindenki számára. Szeretett volna valami egyedit, ami mondjuk a Zs betű megformálását is magában rajti, valamint egy olyan dolgot ami rá vall. De nem. Csak egyszerű betűk egymás után. Persze ez a pillanatnyi csüggedés nem vette el a kedvét tőle, hogy újabbat, és újabbat kérdezzen.
Széttárta a karját, mellyel azt akarta mutatni, hogy "mi", majd rámutatott a ceruzájára, a rajzára, majd ennél is tovább ment, és felállt, hogy körbe sétálva szinte minden keze ügyébe akadó tárgyra rámutasson a kérdés segítségével.
Csak úgy szívta magába a tudást, és már egészen kezdett közben feloldódni. Nem nézte folyamatosan a lehetőségeket, ahova vész esetén menekülhet, egyszerűen...olyan volt mint egy gyerek, aki tudásra éhes.

Doktor úr


A férfi felvetése rögtön beindította a fantáziáját. Persze elismételte Riley mutogatását is, de az agya egy részében folyamatosan arra koncentrált, hogy kitaláljon magának valami személyes megjelölést.
Folyamatosan ismételgette a jeleket, ahogy egyiket a másik után mutatta be neki a férfi. Tetszett neki ez a módszer, nagyon is. Nem okozott neki nagyobb nehézséget, hogy így kifejezze magát. Emelett pedig a folyamatos önmarcangolást is fel tudta függeszteni egy kicsit, amit akkor alkalmazott, amikor nagyon szeretett volna mondani valamit, de mégsem sikerült neki.
A kérdésre felemelte a kezét, és összecsippentette a három ujját, amellyel azt akarta üzenni, hogy "nem". Ezután még kihasználta, hogy a férfi rá figyel, és lassan elkezdett jelelni. Magára mutatott, aztán kinyújtotta a kezét, hogy a tenyere oldalt legyen, majd a másik mutató- és középső ujjával spirált húzott lefelé. Ezzel ötvözve a "Zs" betűt és a rajzolást. Ezt a becenevet választotta magának, és ezt így akarta a férfi tudtára adni. Kissé félt, hogy vajon a doktor érteni fogja-e a jeleket, vagy azt hiszi-e majd, hogy elrontotta a jelelését, illetve attól is, hogy ez nem fog neki tetszeni. Hiszen azt szokta meg, hogy a felnőttek nem szeretik, ha megmutatkozik az egyénisége. Amikor kifejezi azt, amiben más a többi embertől.

Navine unikornis


Már járt egyszer-kétszer, amikor Kirillnek volt valami dolga erre. Ilyenkor általában itt a csarnokban megvárta, esetleg beleshetett a rellon falai közé. Persze csak vigyázva, mivel az ottaniak elég durvák és veszélyeseknek tűntek. Na nem mindtha nem szerzett volna így is egy-két barátot, de azért nem tűnt valami biztonságosnak.
Viszont fogalma sem volt róla, hogy merre induljon el a sárgák háza felé. Megkérdezhetett volna valakit, aki éppen arra járt, de félt, hogy majd kineveti. Még arra is volt esély, hogy egy rellonost talál meg, és ő viccből elvezeti valami másik helyre. Biztosabbnak tűnt ott maradni.
Tervei szerint inkább megvárt volna egy tanárt, vagy prefektust, és tőle megkérdezi. Még mindig biztosabbnak tűnt így. Igazából jobb lett volna, ha még reggel útbaigazítást kér Kirilltől, de akkor a vágy, hogy végre a nagy iskolába jöhessen, teljesen elnyomta a fiú eszét.
Hát így várakozott ő a fal mellett toporogva, gondolkodva, hogy vajon mi is legyen a következő lépése.

Navine unikornis


Ott toporgott egyik lábáról a másikra, az agyában a gondolatok csak úgy cikáztak, amikor valami hongra lett figyelmes. Rögtön odakapta a fejét, mire egy unikornist pillantott meg. Először el sem akarta hinni. Nagy, kék szemeit végigfutatta az állaton, és közben azon gondolkodott, hogy vajon álmodik-e.
- Szia - köszönt neki szégyenlősem,, ami egyáltalán nem a fiúra vallott. Azt saját vallása szerint testvére erényeihez sorolta inkább. - Márton vagyok - mutatkozott be, hiszen úgy tanították neki, hogy így illik. Teljesen mindegy, kivel van dolgod, az az első, hogy bemutatkoztok.
- A navinét keresem. Most kerültem a suliba - jelentette ki a paci kérdésére. Valószínűleg Kirill most megrótta volna, hiszen szóba elegyedett egy idegennel, de valamiért Márton úgy gondolta, hogy ez a törvény nem vonaltkozik állatokra, és mágikus lényekre. Az pedig még az unikornis mellett slt, hogy az iskolán belül voltak. Ott azért sokkal kevesebb az esélye egy gyerekrablásnak, vagy bármi másnak. Pláne addig, amíg a szülei nem jönnek érte. Mert fognak. Ebben biztos volt.
- Nagyon szép sörényed van. Megsimogathatom? - kérdezte meg a fiú, hiszen amióta meglátta a különleges állatot, a szarvára és a sörényére tudott csak gondolni, és hogy milyen lehet a tapintása.

Navine unikornis


A fiú szinte látta, ahogy az unikornis agytekervényi elkezdenek mozogni, és végül a keresés találatra lel. Márton megrökönyödve, és kacarászva figyelte, ahogy a paci szemöldöke kifut a helyéről. Mulatságos volt, mint ahogy a mesék amelyeket Kirillel szokott nézni.
Jó érzés volt végre olyannal szóba elegyedni az iskola falai között, aki ilyen segítőkész, és kedves. Még ha az nem is egy ember. Ezért - és saját indokokból is - a fiú rögtön felajánlotta, hogy megsimogatja a lényt, ha kell. Hiszen az a sörény ilyen puhának és varázslatosnak tűnt, mintha minden hajfürt egy-egy szirén lenne, és dalával hívná a fiút arra, hogy simogassa meg.
Kezecskéi először remegve érintették meg a paci nyakát, és óvatos mozdulattal kezdte lehúzni a kezét. Aztán amikor észrevette, hogy ez milyen jó érzés, egy boldog mosollyal folytatta a műveletet, egyre inkább beleélve magát a helyzetbe.
- Most kezdem az elsőt, igen. De már jártam itt korábban. Csak nem a navine felé - ismerte be a fiú. Pedig, ha korábban megtette volna, most nem lenne ekkora slamasztikában. Másfelől viszont nem is találkozhatott volna az unikornissal. - Nem régóta, talán tíz perce - továbbra is a sörényt simogatta. Egyszerűen nem tudott betelni vele.
- Mond csak, hogy hívnak? - kérdezte. - Vagy szólítsalak egyszerűen Sir Selymesnek? - kérdezte kacarészva a saját kitalált viccén.

Navine unikornis

Márton szinte észre sem vette, hogy mennyire jár az idő, csak amikor a lovacska megemlítette. Ekkor odakapta a fejét az ablak irányába, és tényleg. Kint már a napocska a horizonton is átbukott, és vörös fénybe füröztette az eget. Gyönyörű volt, de mégis baljóslatú a fiú számára. Nem szerette az estét, bár ő maga nem tudta megmondani, hogy miért. Valamiért csak rossz érzés kerítette hatalmába. Meg lehet az is jelent valamit, hogy reggelente mindig a szekrényből mászik elő. Talán éjszaka alvajár, vagy valami hasonló, mert amikor lefekszik akkor ágyban van, amikor meg felkel, akkor nem.
- Tudod, eddig te vagy a kedvenc uniornisom. Igaz, még egyel sem találkoztam eddig, de te máris a kedvencem lettél - bólogatott hevesen, hogy ezzel is erősítse az előbbi mondatát. Mert minden egyes szót komolyan gondolt ám.
- Lehet, hogy el kéne. De én nem tudom merre - nézett szét újra tanácstalanul, mint a találkozásuk elején. Remélete, hogy a paci majd kiötli, hogy ezek szerint akkor neki kéne mutatnia az utat. Ha pedig ez megtörténik, biztosan követni fogja őt, s közben kezét egy pillanatra sem veszi le a selymes bundáról. Menet közben pedig azon kezdett el morfondírozni, hogy vajon milyen lehet a paci hátára felülni. Biztos ráhagyolna a nyakára, hogy minél több porcikája érintse a puha kis szőrét.
- Te hogy kerültél az iskola falai közé? - kérdezett rá, hogy menet közben is elüssék az időt egy kis csevejjel azért.

Doktor úr

Zsombi nagyon örült, amikor a férfinek a szemében látszott a megvilágosodás. Tehát értette a jelelését, és azt is, hogy miért adta azt a becenevet magának, amit.  Egy félmosoly jelent meg az arcán, és igazából már az is több volt, mint amit várni lehet tőle az ilyen szituációkban. De valahogy megkedvelte a férfit, és a helyet is már kezdte megszokni. Mondhatni, otthonosan mozgott benne.
Érdeklődve figyelte, ahogy a kis minimoteszből egy nag könyv lesz. Arcára nem ült ki különösebben semmilyen érzelem, de magában igazán elképedt. Igazából már most vette volna a könyvet, és elkezdte volna tanulmányozni. A memóriája jó volt, és tudásra éhes. De nem vette el a könyvet, amíg a férfi nem mondta neki. Inkább figyelt, hogy mit mond, és legkomolyabban elkezdett máris gondolkodni a kérdéseken. Aztán pedig egy "igen" jellel konstatálta a dolgot.
Újabb igent felelt a kérdésre, habár az előttelévőt nem értette. Fogalma sem volt róla, ki lehet a másik akire gondolt, de igazából mindegy is volt neki. Ha itt lehetett, akkor mindegy.
Fogta hát a könyvet, és egy szia jeleléssel búcsúzott el a férfitól, aztán kiment az ajtón. Boldog volt. Zsebretette a kis könyvet, mely újra visszaváltozott kicsi méretűre, és ment haza, hogy magára csukja a szobája ajtaját, és belebonyolódjon a jelek kozmikus birodalmába.