mesemesemátka :3

Ha bármelyik ismerőse most megpillantotta volna Fruzsit, valószínűleg alaposabban szemügyre vették volna őt, hogy valóban a rellonos vadócot látják-e, vagy csak a szemük káprázik. Mert hát Fruzsi a könyvtárban?! Ez azért nem mindennapi látvány. Az utolsó előtti polcsor mögött ült törökülésben, az ölében lévő nyitott könyv fölé hajolva. Messziről még úgy is tűnhet, hogy valóban olvasott, de ha valaki jobban megfigyeli, a barna hajzuhataga az arcába lógott, és a feje is nagyobb szögben konyult előre, semmint, hogy lássa a betűket. Aludt. Na ez a kép már sokkal inkább jellemző rá.
Még kora délután jött a könyvtárba, mert felismerte, hogy sajnos a gyakorlati tudás nem mindig elég a vizsgákon, és a házi dolgozatokat sem lehet azzal megírni. Ezt egyébként egyáltalán nem értette, hiszen az életben úgyis mindent gyakorlatban kell majd tudni alkalmaznia, bővel elég lesz például, ha felismeri a mérgeket, hogy lehetőleg ne kóstoljon majd bele egybe se. Ha ő akar kotyvasztani valami főzetet, meg majd úgyis előveszi hozzá a 'receptet'. Miért kellene hát megtanulnia kívülről a különböző bájitalok történetét, elkészítési módját és a többi. De sajnos nem ő szabja a tantervet, és különben is elég erősen én még benne az emlék, amikor elsősként ezt az okfejtését megosztotta Felával... Azt volt talán az utolsó eset, hogy bárkivel is őszintén megosztotta a véleményét valami komoly témában. Tehát a mai délutánon kényszerítette magát, hogy tanuljon egy kicsit. Mint általában, a többségtől távol, a kényelem faktort számítsába sem véve a polc tövében olvasgatott, amíg érdekesebbnek nem találta a szeme belsejét, mint a betűket. Eléggé fáradt volt amúgy is, mivel nem sokat aludt az éjszaka. S mivel egyébként sem szerette magára fel hívni a figyelmet, a könyvtáros valószínűleg észre sem vette, hogy valaki még kuporog a földön két polc között, amikor elment.
Fruzsi végül arra kelt fel, hogy fáj a nyaka, a háta, a lábai elzsibbadtak és szétülte a fenekét, na meg hogy totál egyedül van a sötét könyvtárban. De mindezek ellenére nem zavartatta magát. Teljes lelki nyugalommal söpörte ki a arcából a haját, és nyújtózkodott egy sort.

[független idősík]

Talán egy csöppnyi kiábrándultság, egy árnyalatnyi fáradtság, egy korty sötétség, ami mérgez. Ki mondta, hogy minden történetnek ártatlannak kell lennie, fénnyel ragyognia és túlharsogni a valóság zaját? Szeretem az árnyékot, a szürkületet, ami lassan elemészti a színeket és szürkék végtelen palettáját hagyja maga mögött. Szeretem, ha valaminek nem kell rivaldafény, hogy magára vonja a figyelmet. Ha a szavak fájnak, miközben elmosolyodsz.

Mikor is kezdődött? A pergamendarab mellett elgondolkodva kocogtatom az asztallapot tollam hegyével, próbálva felidézni. Olvasás közben le szoktam jegyezni azokat a gondolatokat, amikkel nem akarok sokat foglalkozni, amíg leköt a könyv, de elfelejteni sem akarom, számomra ez régi szokás. Hogy mégis hogyan sikerült egy ilyen jegyzetet a lapok között felejtenem, amikor Antoine de Saint-Exupéryt visszavittem a könyvtárba. Az ember földjében sok olyan sor akadt, ami megfogott, vagy amivel vitatkozni támadt kedvem. De úgy tűnik, nem voltam vele egyedül, mert mire észbekaptam, hogy egy jó fél oldalnyi monológot benne hagytam és visszaoldalogtam, hogy kivegyem belőle, a sajátom alatt egy teljesen idegen megjegyzés díszelgett. Egy darabig nézegettem, forgattam, aztán választ kanyarítottam alá és becsúsztattam a kötetet a helyére.

Nem bánnád, ha beszélgetnénk? Csak így, a lapokon keresztül.

Nem tudom, mi ütött belém, talán csak nem volt kihez szólnom, vagy nem tudtam volna mit mondani szemtől-szembe, magányom dacára. Meglepetésemre megint érkezett válasz. És újra és újra. Felálltam, zsebre vágva a mostani választ, hogy majd két óra közötti szünetben, amikor úgyis pang a könyvtár, besunnyoghassak vele.

Vannak kedvenc íróid? Szívesen olvasnék még magyarul, de nem tudom, mit érdemes. Egyébként sem ártana majd kötetet cserélni- a könyvtáros egyre furcsábban méreget, hogy állandóan ugyanazt hurcolászom ki-be.
“I don't want tea," said Clary, with muffled force. "I want to find my mother. And then I want to find out who took her in the first place, and I want to kill them."
"Unfortunately," said Hodge, "we're all out of bitter revenge at the moment, so it's either tea or nothing.”
(Cassandra Clare, City of Bones)
Earl Grey, ahogy ígértem.

Cheshire

Még egyszer átolvastam, aztán félbehajtottam és a lapok közé csúsztattam, otthagyva a polcon. Majd holnap vagy holnapután ellenőrzöm.

Veronika

Nyakunkon a Karácsony, a Nagyteremben már készülődnek a bál előkészületei, mindenki ünnepi lázban ég, és még kiélvezi a szünet előtti esetleges szabadidejét a kastélyban. Így van ez velem is, kellő nyugodtság és meghittség uralkodik rajtam. Már az ajándékok miatt sem aggódom, mindenkinek elkészítettem, amit neki szánok majd. A tanulnivalókkal is jól állok, nincs miért idegeskednem. Különben sem szoktam, nyugodt és megfontolt ember vagyok, és igyekszem elérni, hogy a környezetem is ilyen legyen. Alig várom, hogy hazatérjek otthoni szobámba, hiszen ha valahol, ott mindig nyugalomra találok, hiszen én rendeztem be, ahogy azt megálmodtam magamnak. Na de még van pár nap a hazatérésig, addig is kiélvezem az ittlétet.
Eszembe jutott, hogy most mást se csinálnék szívesebben, minthogy kedvenc elfoglaltságomnak hódoljak, ez pedig az olvasás. Rengeteg könyvet hoztam magammal az évkezdéskor, de rájöttem, azokat otthon is tudom folytatni, most ideje feltérképezni a könyvtárat a nyugati szárny első emeletén. Biztos rengeteg érdekes könyvet rejt, amelyek még számomra is újdonságok lesznek.
Befejeztem hát semmire sem jó tevékenységemet a szobában ülve, egyébként sem értem, eddig miért találtam érdekesnek, hogy az ágyamon fekve rakosgatom a könyveimet abc-sorrendbe a pálcám segítségével. Szerettem kísérletezni, összehangolódni pálcámmal, ehhez kétség sem fér.
Magamra kaptam kedvenc pulóveremet, és a taláromat, majd kibattyogtam a szobából, le a klubhelyiségbe, közben találkoztam pár ismerős ismeretlennel, értem ezalatt azt, hogy látásból ismerem őket, mindig mosolygunk egymásra, köszönünk is, de még nem folytattunk eszmecserét. Na, ha visszatérek, pótolom ezt a hiányosságot, mert sok szimpatikus arc is van közöttük.
A nyugati szárny felé veszem az irányt, a folyosó kihalt, hallom kopogó lépteimet, el is szórakoztat a dolog, hogy figyelem lépteim ritmusát. Az ember sok apró örömet lelhet egyszerű életszituációkban, ha egy kicsit odafigyel. Végre elértem a hatalmas barna faajtót, belépve máris derűvel töltött el, hogy ezt az elfoglaltságot választottam magamnak a délutánra. Fejemmel odabiccentettem a pult mögött ülő könyvtáros néninek, de nem mentem oda, lévén csak olvasgatni jöttem, semmi konkrét  célom nincs, amiért a segítségét kérjem. Továbbhaladva éreztem a tekintetét, ahogy végigmér engem, nem is volt ezzel semmi gond, hisz új arc voltam számára. Azt hiszem hamarosan törzsvendég leszek, és akár össze is barátkozhatunk.
Néhány diák ült a fotelekben, csendben olvastak, vagy tanultak.
Rengeteg könyv tárult a szemem elé, ezért random elindultam a sorok között, megálltam egy sor közepén, és leemeltem a polcról egy régi, vaskos, barna könyvet. A mágia története. Ez állt a könyv fedőlapján. Hmm, hát végül is… kezdjük az alapoknál, gondoltam magamban. Nekiálltam hely után kutatni magamnak, kiszúrtam egy egyedül üldögélő lány, aki hosszú, göndör hajával nagyon bájosnak tűnt.
- Szia! Ne haragudj, leülhetek ide? – kérdeztem tőle suttogva, mosolyra húzódó szájjal, remélve, hogy nem zavartam meg valami fontos dologban.

Sharlotte Johanson

Ahogy meglátta az asztalon terpeszkedő dolgozatstócot, legszívesebben fejjel ment volna a falnak, de azzal valószínűleg nem könnyítette volna meg a javítás gyorsaságát. A tegnapi események még mindig élénken éltek az emlékezetében, és zavaróbbnál zavaróbb gondolatok kergették egymást a fejében, de úgy vélte, az idiótábbnál idiótább diákok fogalmazásai valószínűleg majd segítenek kikapcsolni az agyát - vagy elveszíteni, ha már ott tartunk. Mindig is utált javítani, a hülyeség fizikai fájdalmat okozott neki, de nem sokat tehetett a dolog ellen, számonkérni muszáj, különben ellébecolják az óráját. Azt pedig SVK-n senki nem teheti meg.
A probléma azonban ott merült fel, hogy nemrég költözött új lakosztályba, földszinti kis irodáját otthagyva, és idegen volt még neki a környezet. Nemhogy otthon nem érezte magát, de egyenesen irritálta az új szoba, és mivel annyira nem volt mazochista, hogy a két kellemetlent összekösse, inkább a könyvtárat választotta osztályozásának színhelyéül.
Egy pálcamozdulattal lehajította a pergamenhalmot az egyik székre - ha az asztalra tette volna, félő lenne, hogy a magassága miatt eldőlne és inkább a padlót terítené be diákjai munkáival - igaz, másra egyik sem volt való. Mióta Nothart elballagott, nem sok értelmes tanítványa maradt, akármennyire is utálta magának bevallani ezt a mondatot.
Kényelmes törökülésben helyezkedett el a széken, fekete inge ujját könyékig hajtotta és már neki is látott az első szöveg pásztázásának - T, mint Tragikus. Következő. Újabb. És így tovább.

Eric S. Weaver professzor úr, Sharlotte Johanson kisasszony


- A trollok kisenciklopédiája – mondogatta magában a kikölcsönözni óhajtott mű címét, miközben belépett a könyvtárba. Levitás volt, ennek ellenére irtózott mindentől, ami könyv, tanulás vagy megjegyzendő adat – számos alkalommal megfogalmazódott már benne, hogy felkeresi a Levita istenített kútfejét, Saci nénit, hogy átkérhesse magát egy kevésbé stréberképző házba – végül nem tette. Barátai nem voltak, így az, hogy melyik házban vészeli túl az öt évet, majdhogynem teljesen mindegy volt.
A harmadikos fiú egyenesen a legendás lények részlege felé vette az irányt. Antracitfekete, három centiméter vastag lencséjű szemüvege mögött mélységes bizalmatlansággal szemlélte a méteres magas, ódon könyvespolcokat, és pár percnyi szisztematikus fókuszálás után rá is akadt a műre – a szomszédos könyvespolc hetedik polcán porosodott, nagyjából vele egy magasságban.
A kétbalkezes, mondhatni szerencsétlen fiúnak mindössze annyi dolga volt, hogy másfél yard távolság leküzdése után karját derékszögben kinyújtsa, és a hüvelyk; - és mutatóujja közé vegye a poros kötetet, kiemelve azt a helyéről. Bár a feladat nem igényelt különösebben minuciózus izommunkát, sem komolyabb szellemi erőfeszítést, sajnos nem sikerült százszázalékosan abszolválnia – ugyanis valami csoda folytán elfelejtette észrevenni, hogy a jobb cipőjén nem volt bekötve a fűző. Így amikor egy lépést tett, történetesen sikerült rálépnie a cipőfűzőre, és nekiesett a legközelebbi asztalnak, ami olyan hangos zajjal párosult, amit a hatalmas könyvtár minden zugából tisztán lehetett hallani – igaz, ez annyira azért még nem volt nagy teljesítmény, tekintve, hogy a Tudás Tárában általában ünnepi csend honolt.
Az esés során az asztallapnak puffanó, körülbelül százhúsz fontos teste elég volt ahhoz, hogy a bútordarabot nyugalmi állapotából kibillentse. Ahhoz, hogy fel is döntse, természetesen nem volt elegendő, de azt mindenesetre sikerült elérnie, hogy felboruljon egy ingatag tintásüveg, így az asztal nagy része – beleértve az azon heverő több tucatnyi pergamenlapot – ünnepien mélykék színűre váltott. Minthogy a tinta viszkozitása csekély, szemvillanásnyi idő alatt jutott belőle az asztalnál üldögélő két illető talárjára is. Ami a fiút illeti, azon kívül, hogy beütötte az oldalát, semmi baja nem esett- persze ezt sem szabad lebecsülni, gondoljunk csak szegény Ivan Iljics esetére.
- Elnézést – morogta, és hogy mentse a menthetőt, felvette az asztalról a leginkább tintás pergamenlapokat. Jobb kezébe fogva elkezdte rázni őket, azt remélve, hogy a tinta lecsöpög róluk. Hiú ábránd volt ez, mert a sötétkék folyadék csak még jobban szétterült a lapokon, valamint apró tintacseppek szálltak szerteszét: az asztalra, a padlóra, a könyvespolcra, és az asztalnál üldögélő két emberre is. Ha a fiú tudta volna, hogy Seren tanár úr az egyikük, futásnak iramodott volna, de szerencsére a fókusztávolsága kisebb volt annál, hogy felismerhesse.

Kihágók

Egy igazán vicces éjszakát tudhatott Mira maga mögött. Nevetséges volt, ahogy Silana és Leonie a ficánkoló katonákat cipelték fel a rétre, Daniel is élvezte. Együtt nézték őket az ablakból, de persze csak egy ideig, hiszen hamar beesteledett, és a pici fiúnak lefekvés volt. Aztán a pótmami is ágyba került, reggel pedig igyekezett fel az első órájára.
Már várta az estét, hiszen a lányokat még várta egy büntetőfeladat. Úgy gondolta, hogy ha egyszer nincsenek tisztában a szabályokkal, ideje a fejükbe vésni. Este tízre rendelte oda őket, direkt arra, amikor már senki nem jár ott, hanem szépen csendesen alukálnak a hálókörletükben, vagy nem olyan amatőrök, mint a két leányzó. Feltűnőbben nem is tudtak volna játszani a Kísértetházban...
A feketeség csak a szokásos módon készült a könyvtárba. Zöld szemeit fekete szemceruzával emelte ki, derékig érő fekete haja hullámos tincsekben oldalra lett fogva. Fekete-fehér ruhába bújt, és magassarkúba, mintha buliba készülne. Aki nem szokta meg tőle ezt a 'mindig tökéletesen nézek ki' dolgot, annak ez eléggé furcsa lehet. Nem egyedül ment, Leo is vele tartott, míg Ecset zizegve álomra hajtotta a fejét.
Egyébként pedig egész úton fülelt, hátha meghall pár újabb rosszalkodót. Alapjáraton azért megnézi, kit büntet, mondhatni pofára megy.
A könyvtárba érve körülnézett, a lánykák még nem voltak sehol. Korábban érkezett, mindössze öt perccel. Karjában pergameneket tartott, zöld színűeket. Ezeket letette az egyik távolabbi asztalra, majd ledobta magát az egyik székre.
-Gyere óriás -valami iszonyatosan kedves hangon szólt kisoroszlánjához, Leohoz, majd mint a kisbabákat, az ölébe vette, és simogatni kezdte. Így várta a lányokat.


Ruha

Ginnie-nek

Másnap

Keith Coltrane

  Hajnali 5 órakor, hirtelen felriadtam. Azt álmodtam, valami nagyon fontos dolgot a könyvtárban hagytam. Nem tudom mi az, de nagyon fontos. Gyorsan felöltöztem, majd kiosontam a szobából, nehogy bárkit is felébresszek. Végigmentem a folyosón, majd miután kiértem, elindultan a könyvtár irányába. Ekkor eszembe jutott valami. Meg van mit hagytam ott a könyvtárban!            
  Vizsgaidőszak után nem is gondoltam arra, hogy tanulnom kéne. Úgy látszik a szervezetem hiányolta már a sok tanulást. Már nem akartam vissza fordulni, így tovább mentem.
  Beléptem az ajtón, majd sietősen a legközelebbi polchoz léptem. Tegnap ide tettem vissza azt a könyvet, amit utoljára olvastam. Abban hagytam valamit. Nagyon reméltem, hogy még nem vette ki senki, hiszen egy nagyon fontos dolgot felejtettem benne.  Minden Jóslástanról szóló könyvet kivettem és átlapoztam, aztán végül a huszadikban megleltem. Egy értékes medál volt az, amit a Fő úton találtam. Volt benne egy hegyi csiszolt kristály.  A napfényben mindig megcsillant.  A nyakamba akasztottam, majd valami érdekes olvasmányt kerestem, nehogy elunjam magam a tanulás nélküli időszakban. Legfőképpen a Jóslástannal kapcsolatos könyveke. Reméltem találok valami érdekeset, ám kutatásom kudarcba fulladt.

Dolánszky Alex

Mikor megtudtam, hogy nem sikerültek a vizsgáim, vagyon le voltam törve, még a szobámat is alig hagytam el. Nem értettem, hogy mi van velem, hisz ez a viselkedés nem jellemző rám. Bár így utólag belegondolva talán azért nem sikerültek a vizsgáim, mert mindvégig pesszimista voltam, és ezt mondogattam magamnak: "Úgysem fog sikerülni a vizsga, mert nem volt elég időm tanulni rá, hisz a vizsgaidőszak előtt körülbelül 1 hónappal kerültem be az iskolába."
Elhatároztam hogy az idei tanévben mindent megteszek hogy sikerüljenek a vizsgáim. Így az első adandó alkalommal - vagyis a mai napon - az egész napot arra szánom, hogy a könyvtárban tanuljak. Megreggelizek, és egyből indulok is a könyvtárba. belépek az ajtón, és kicsit meglepődök, mikor észreveszem, hogy alig van pár ember a könyvtárban. Köszönök a könyvtáros nőnek, aki szerintem nem is figyelt rám, annyira lefoglalta a könyv amit épp olvasott. Elindulok a polcok között, szinte az egész könyvtárat végigjárom. Sokféle könyvet látok a polcokon, mind egy-egy híres varázsló, esetleg mugli író könyve. Vannak köztük varázsigékkel, sárkányokkal, repüléssel foglalkozó könyvek. De én csak egy könyvet keresek. Mégpedig a jóslástanra kiírtak egyikét. Enyhén félredöntöm a fejem, hogy jobban lássam a könyvek címét, így megyek végig több soron keresztül, míg rá nem találok a keresett irományra. Kemény borítós, nem túl vastag könyv, a gerincén rajta is van a szerzője és címe " Michael Laitman:  Kabbala kezdőknek" Leveszem a polcról, és visszamegyek az asztalokhoz. Leülök az egyik asztal mellé, kezembe  veszem a könyvet, s elkezdem olvasni, nem is figyelek a körülöttem lévő dolgokra, csak a könyvre.

Emily K. Crusader

Tollandot az a rossz szokás jellemzi, hogy képes egyszerre 20 könyv fölött trónolni, és ahelyett, hogy visszavinné amit már elolvasott inkább magánál tartja. Ezáltal igen szélesműveltségűnek tűnhet, ha valaki belép szobájába és a polcára szegezi tekintetét. Az igazság az, hogy nem panaszkodhatott jártasságaira, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a nagy egészhez képest semmivel sem tud többet azoknál az embereknél sem, akik még könyvet sem láttak életük során. Mindennapi teendői közé tartozott, hogy valami új ismeret után kutatott. Az elmúlt időszakban 42 könyv gyűlt össze nála. Korábban is szükségét érezte annak, hogy visszaszolgáltassa őket, ezúttal sikerült erőt vennie magán. Vingardium leviosa! -szólította meg a könyvkupacot, ami a levegőbe repült. A könnyebb varázslatokat már egészen jól tudta használni a fiú, ugyan csak a rengeteg gyakorlásnak köszönhetően. A tehetségesebb mágusok többnyire megtudják tanulni az egyszerűbb bűbájokat, varázslatokat, átváltoztatásokat zsigerből, mindennemű gyakorlás nélkül. Tolland nem volt birtokában ennek a képességnek. A gyakorlati mágiában nem voltak komoly sikerei. A maga előtt irányított könyvrakás ékes bizonyítéka volt ennek; mindig is az elméleti tudásával tűnt ki a többiek közül, hiszen az elméletet csak tanulással lehet elsajátítani.
Megérkezett, pontosabban megérkeztek a könyvtárba a könyvekkel.
-Szükséges visszavinnem őket a helyükre? - kérdezte a könyvtárost, akiről nem tudta eldönteni életben van-e még testhelyzetéből adódóan: szinte csukott szemmel nézett a kezében tartott könyv irányába, elnyúlva karosszékében. A kérdés hallatán sóhajtott egyet, majd kisebb morgolódás után útjára engedte Tollandot.
Micsoda egy faragatlan... -mérgelődött magában, de igyekezett csillapítani indulatait... Ugyanakkor jót tett volna neki egy kis kiabálás. Ha nem is a könyvtárossal szemben, hanem úgy egyébként.
Dühében egy polccal tovább ment, mint egyébként szokott. Az eddig feltérképezetlen nyelvi részleghez ért. Leemelt egy kék, hínárborítású könyvet ami az A sellő hangtan címet viselte. Felkeltette érdeklődését, és belelapozott. Rendkívül bonyolultnak találta az ábrákat, amik a sellők nyelvét igyekezett megmagyarázni az egyszerű embernek. Ez persze inkább inspirálta, mint elrettentette. Számára ez kalandot jelentett. Azon kívül, a sellők nem írnak, így új írásrendszert sem kell megtanulnia, ha ennek a nyelvnek szenteli az elkövetkező pár hetet.
Visszaindult a "kedves" könyvtároshoz, de időközben elragadta a hév: leült egy fotelbe, és fellapozta a könyvet. Neki fogott a tanulásnak.

Tolland

Egyértelműen zavartam. Ez a srác hanghordozásából tisztán kiderült, de egyben az is, hogy emiatt nem haragszik. Tehát mondjuk úgy, hogy nem rontottam a helyzeten. Miközben visszateszem a közeli polcra a könyvet, ugyan nem a fiúra nézek, de azért figyelek és válaszolok is.
-Akkor megnyugodtam.-
Eresztek meg hátra fordulva még egy halvány mosolyt a srác felé, majd visszatérek a kupachoz, és a következő könyv után nyúlok.
-Köszönöm, szerintem boldogulok. Csak visszateszem a könyveket, mert ahogy mondtad, a könyvtárosunk nem túl aktív.-
Felelem nevetve ismét két forduló között, és csak remélni merem, hogy a srác nem veszi zokon, hogy közben fel-alá sétálgatok a tankönyves sor előtt és teszegetem vissza a könyveket. A srác hirtelen bemutatkozása kicsit meglep, mert az én elméletem szerint, az ember neve a legfeleslegesebb dolog, semmi szükség nincs rá a beszélgetéshez. Viszont annak kifejezetten örültem, hogy kezet nyújtott. Legalább valaki még képes értelmesen bemutatkozni ebben a világban.
-Jajj, semmi gond. Emily Crusader, eridonos, elsős.-
Fogok kezet mosolyogva a Tolland-al, normálisan megszorítva, ahogyan az szokás. Legalábbis nálunk. Apa mindig arra tanított, hogy ha csak úgy kezet nyújtasz, és hagyod, hogy megfogják, olyan mintha kézcsókra várnál. "Úgyhogy ha ezt szeretnéd, akkor nyugodtan, viszont onnantól kezdve ne várd, hogy komolyan vegyenek." Hangoztatta mindig, és mint majdnem minden tanácsát, ezt is megfogadtam.
-Viszont ha már így felajánlottad a segítségedet...nem tudod merre vannak a bűbájtan könyvek? Már nem emlékszem rá, honnan hoztam el.-
Fordulok egyből is egy kérdéssel Tolland-hoz, s kíváncsian várom, tényleg jobban ismeri-e a könyvtárat a könyvtárosunknál. Bár kedvességben már most felülmúlta, úgyhogy még mindig szívesebben kérdezek egy hasonló korú srácot, mint a bácsit a pult mögött.

Antonio

 Reggel már idegesen ment le reggelizni is és egy falat sem ment le a torkán. Jól tudta, hogy még nem készült el egy házidolgozattal. Egész éjszaka alig tudott elaludni, ezért kicsit kimerültnek látszik, de a mai időjárás, a csodaszép napsütés és a lenge szellő meghozta a kedvét. Nagyon sajnálja, hogy nem tud időt szakítani arra, hogy kisétáljon a rétre kis friss levegőt szívni és elmélkedni a természet szépségén. Így aztán lesétált a könyvtárba adatokat gyűjteni a házidolgozatához. Amikor belépett csodaszép látvány ragadta meg a szemét. Soha életében nem látott még ekkora könyvtárat ennyi sok könyvvel. Nagyon el volt ragadtatva a látványon és odaszaladt kedvenc írója könyvsorozatához. óriási lelkesedéssel leemelte a hatalmas, súlyos könyvet. Nehezére esett még a könyv lapozgatása is az egyre többet nyomó lapok miatt. Annyira belemerült a szebbnél szebb versekbe és a mozgó képek sorozatába, hogy meg is feledkezett a házidolgozat fontosságáról. Szerencséjére még időben eszébe jutott, hogy egyáltalán nem bámészkodni jött ide. gyorsan becsapta a könyvet, melyről egy csomó por szállt a ruhájára. Feltette a sokat érő könyvet a polcra, leporolta a porral teli ruháját és elindult a könyvtár másik szegletében lévő polcok felé, hogy megkeresse a neki szükséges tudományos könyveket.

A Rellonos idegen

---

Szeretem én annyira az ÁVT órákat, hogy még a könyvtárba is elmenjek kutakodni? Jó ez buta kérdés, mert igen, de már így is rengeteg leckével el vagyok maradva. Nem való nekem ez a suli, sokkal másabb, mint a mugli iskola. Kicsivel... inkább sokkalta több a lecke, mint ott. Nem mindig bírom megcsinálni időre sem, meg lassan többet vagyok ébren, mint amennyit 14 év alatt összesen. Nem csoda hát, hogy most is eltévedtem, hiszen az álmosság miatt, alig tudom nyitva tartani a szemeimet, ezért is nem tette be a lencséket. A végén még elvesznek a szemeimben, és inkább nem akarom megtudni, hogy mi is lenne olyankor. A szemüveget meg, meg tudom javítani azzal az érdekes varázslattal, aminek jelenleg nem jut eszembe a neve. Persze, amikor kell, rögtön a nyelvemen van, de most... áh, fáradtság ez már, vagy inkább információ és tudás szelektálás!?
Mikor már ráfordultam a megfelelő folyosóra, tudtam, hogy néhány pillanat, és  könyvtárban fogok kikötni. Még jó, hogy nincs nálam kikölcsönzött könyv, mert jelenleg a fejemet is elhagynám, ha nem maradna a nyakamon. Unottan lököm be az ajtót, és már-már hullaként sétálok oda, ahol a könyvtáros szokott lenni, de most nem igazán látom sehol sem. Na, mindegy. Akkor keressük meg magunktól azt a könyvecskét, amiből megtudhatok pár animágust a feladatomhoz. Mondjuk, azért jól jönne a segítség, de biztosan megtalálom magamtól is a könyvet. A primitív módszerre hagyatkozva, biztosan elől lesz a polcon, ha számításaim nem csalnak. Ha már egyszer "a" betűvel kezdődik. Igaz, a szerzőt nem tudom, így már el is bukott az elméletem. Ejj, csak meg lesz az a könyv... Legfeljebb egyesével végignézem mindet, és akkor még jövőre sem szabadulok ki innen. Már vagy az ötödik sort pásztáztam végig, de semmi. Inkább leültem az ablakhoz, és unalmamban kibámultam. Hátha pár percen belül meglátom a könyvtárost, és tudok tőle segítséget kérni... vagy nem.

Ronald


Mivel ma nagyon meleg van, úgy határoztam, hogy hűvösebb helyet keresek magamnak. Egyik napról a másikra nyári meleg lett és sokan mások is úgy határoztak, hogy a napsütéses idő helyet, a hűvösebb árnyékot veszik birtokul. Nem mindenki bírja a hőséget, mint ahogyan én sem vagyok érte túlzottan. Ha ez így folytatódik, és nem jön egy kis lehűlés és eső minden növényzet kiszárad. Mióta itt vagyok nem volt időm arra, hogy körbejárjam az iskolát. Most van egy kis szabadom, és úgy határoztam, hogy a tanulás helyet egy kis kikapcsolódás is jár. Így gyorsan rendet raktam már, ahogy tudtam, mert össze vissza voltak a szobában a holmiijaim. Sőt még a rajzaim is az ágy alól kerültek elő. Nem vagyok rendetlen típus, de a kis szekrény és a szoba miatt lehetetlenség akár rendet tartani ilyen hely mellett. Azt hiszem nagyon gyorsan új szobát, kelessz kérnem és egy nagyobb szekrényt is beszereznem a holmimnak. Miközben ezen agyaltam és pakoltam lassan a szoba is jobban kezdet kinézni. Rendrakás után azonnal elindultam a kis felfedező utamra természetesen a rajz mappámat most kivételesen már a szobámba hagytam. Amire nagyon kíváncsi voltam és látni szerettem, volna az a könyvtár. Egy kis útbaigazítással mivel még nem nagyon ismerem a járást elértem a célom-megérkeztem a könyvtárba. A könyvtáros morcosan üldögélt a helyén, már is az volt a benyomásom róla hogy mogorva vénember Az egyik szemével olvasott de másikkal fürkészte a diákokat, nem tesznek ki valami csíntevést vagy engedély nélkül nem –, e visznek el valamilyen könyvet. Minden könyv elvitele és vissza hozatala után feljegyzést írnak ki mit vitt el. Beljebb mentem majd egyre közelebb és közelebb mentem a könyves polcokhoz. Ki húztam az egyik könyvet, ami a kezem ügyébe akadt és leültem a közeli padhoz úgy viselkedvén, mint aki olvasni akar majd figyeltem a többieket.

Keiko

Az ágyamon fekszem, bambulok, mint ahogy szokás nálam. Utálom ezt az unalmat, egyszerűen utálom. Miért nem lehet az élet tele csupa izgalommal? Miért kell unalomnak léteznie a földön? Miért? Ez a kérdés kavarog a fejemben már három napja. Nagyon meleg időnk van, ezért döntök úgy, hogy ma nem megyek le a birtokra, hanem bent a kastélyban keresek valami hűvös helyet. Csak azt kéne megtudni, hogy hol van az a hűvös hely. Sóhajtok egyet, majd felállok, és a bőröndömhöz lépek. Még nem pakoltam ki, túl izgatott voltam, hogy mi vár itt rám. Kinyitom a bőröndöt, és unottan pakolgatom a cuccaimat a szekrénybe, amikor eszembe jut drága édesanyám egyik mondata: "Ha unatkozol, olvass!". Nem hittem volna, hogy egyszer még hasznát veszem ennek a mondatnak, de lám igen. Itt biztos izgalmasabb könyvek vannak, mint otthon. De nekem a legizgalmasabb lenne egy olyan könyv, ami tele van varázslatokkal, ártásokkal, átkokkal és bűbájokkal. Nekem az lenne a világ legizgalmasabb könyve. Felállok, majd kisétálok a hálókörletből, a klubhelyiségből. Nem tudom, merre kell mennem, ott még nem voltam. Megkérdezem az egyik diákot, aki útba igazít, és néhány perc múlva már a könyvtár ajtajánál vagyok. Benyitok, majd körbenézek. Szép, az biztos. Elkezdem nézegetni a polcokat, vannak itt elég unalmas olvasmányok is. Egy három perces keresgélés után találok egy könyvet. Belenézek, ártások és rontások vannak benne. Tetszik. Leülök egy asztalhoz, ami elég közel van az ajtóhoz is.

Kőszegi prof

Lagymatag idő, üvöltő szél... Raven meg a könyvtárban idillikus nyugalomban. Feltételezi, most érte el a Nihilt, és nem szándékozik kikecmeregni, ebből a melankolikus hangulatból. Talán épp ezért szórja rá azt a némító bűbájt valamelyik diákra. Csak egy pillanatig méltóztatik felnézni a jegyzeteiből, csakis addig, hogy be tudja mérni a célt, esetünkben a harmadikosnak kinéző feltehetőleg idegesítően vihogó Levitás lányt. Többre nem méltatja, a kellemetlen tényező megszüntetése után, újra helyezkedik, hogy a lehető legkényelmesebb pózt megtalálja. Megfordult a fejében már, hogy nem ártana kicsit megtornásztatni a tagjait, de elvetette, a sárkányok belsőségei jelenleg jobban érdekli. Csupán azért, mert ebből kell házi dogát írnia. Na meg, a pikkelyekkel kereshetne is, nem is keveset, de sejti, itt nem nagyon díjaznák, ha ezt nyíltan kijelentené, bár meg sem rengetné mások nem tetszése. Azon is csodálkozik, hogy Seren még nem csapatta ki, miután megkaszabolt kicsit egy gólyát. Előfordul. Esetében tényleg, hisz nagyon nehéz kikockázni, épp milyen hangulatban találják meg, ráadásul még az sem maradandó. Elég egy aprócska gesztus, bármi kicsaphatja nála a biztosítékot, és ha ez bekövetkezik, jobb lesz, ha menekül mindenki. Raven megtanult bánni a pálcával, nem is akárhogy, igaz nem fitogtatja, de eddig vajmi kevés átka tévesztett célt, a Roxforti SVK tanár dicsérte is érte rendesen, mára már nem biztos, hogy egekig magasztalná. Amilyen kárt maga mögött hagyott, cseppet sem csodálkozik ezen.
- Figyelj, bocsi....- hall meg egy cérnavékony hangot, ami arra készteti, hogy a szemmel verést gyakorolja az illetőn.
- Nem- szép, tagolt, bár rövid, de lényegre törő reakció ez tőle. És el is éri vele, hogy a lány pár pillanat után, halálra vált arccal, visszavonulót fújjon. Újabb bizonyíték arra, hogy nem kell órákat regélni, sem egy szonettet előadni azért, hogy megértesd magad valakivel, a rellonos meg amúgy se a szájmenéséről volt híres.

Szelniczky Mínea

Amikor az embernek olyan melege van, hogy azt hiszi, leolvad a bőre, és kifolynak a szemei, azt hiszem elég nyűgös, unatkozós és szenvedős kedvében van. Nem mehet ki a szabad levegőre, mert elpárolog, de a saját szobájában sem maradhat, mert nem bírja a kupit, viszont a rendrakás esélytelen. Egy olyan helyet kell keresni ilyenkor, ami elsősorban hideg, másodsorban pedig rendezett. És mindenki tudja, hogy ez a hely a könyvtár.
 Amandának sikerült levonszolni magát a könyvek íratlan Vatikánjába, ahol már nem is volt olyan szörnyű kedve. Mivel az ember nem ülhet be csak úgy egy könyvtárba hűsölni, keresnie kellett egy könyvet. ~De ha már úgysem az a fontos, hogy miről szól, valami szép legyen!~ tűnődve nézegette a random polcokon sorakozó könyvek borítóit, mígnem megpillantotta az optimális egyedet. ~Ezaz!~ elégedetten kiráncigálta a nagy, kék bársonyborítójú könyvet, amely a karnyújtásnyira fölötte lévő polcon lakott, így kissé megszenvedett vele, de mindenesetre megérte. Igazán különleges könyvet talált, talán az egész könyvtárban egyedülállót, de legalábbis a polcon nem látott belőle másikat.
Egy olyan asztalnál keresett helyet, ami elég messze volt az ablakoktól, ugyanis már a napfürdőző rét puszta látványa láttán is melege lett. Kényelmesen elhelyezkedett, és kinyitotta a nagy alapossággal kiválasztott könyvet. A címet-írót figyelemre sem méltatta, csak felütötte a valahol középen. ~Frankó, virágok~ gondolta minden lelkesedés nélkül. Soha nem volt a szíve csücske egyetlen növény sem, de legalább nem szöveg volt a könyvben, hanem rajzok. Nem sok kedve lett volna olvasgatni, így nem is bánta már annyira, hogy ily unalmas lexikont választott.
Ahogy üldögélt, és nézegette a növényes lexikonkáját, kezdett visszatérni belé az energia, már meg tudta volna mozdítani a kisujját anélkül, hogy utána tíz percig pihent volna a kimerültségtől.

Amanda

Andine


Caleb Dartmouth időnként könyvtárba is szokott járni. Nem gyakran, sőt, elég ritkán, de most kifejezetten szüksége van némi segítségre, ugyanis egy kisebb akadályba ütközött. Feszegeti a határait a természetmanipulációval kapcsolatos tudását illetően, hiszen egyenlőre csak az elméleti síkot fejleszti, a gyakorlatira jövőre lesz lehetősége, amennyiben sikerül Franciaországba, vagy Erdélybe utaznia  megfelelő tanárokhoz. Elég kevesen foglalkoznak mára ezzel az ágával a varázslásnak, egyéb, modernebb dolgok foglalkoztatják a varázsnépet, a rúnatan az, ami a természetmanipuláció nyomait úgy-ahogy, de őrzik.

Kockás, piros-fekete-fehér ing, valami fehér trikó alatta, sima farmer, tornacipő, kezében fém cigarettatartója, azzal játszadozik, miközben belép a könyvtárba. Nem ad esélyt a könyvtárosnak, vagy bárkinek az idegesítően negédes köszöntésre, elsuhan a hátsó sorok közé és böngészni kezd a sorok között. Olvasgatja egymás után a címkéket és felvetődik benne a gondolat, hogy jobb lenne, ha egy könnyed verseskötettel kezdené, az leviszi a pulzusát, kicsit elmélyíti, kizökkenti, tiszta fejjel ugorhatna vissza a könyvfalásnak. Kis gondolkodás után tehát a versespolcok felé iramodik, de akár egy suhanó árnyék, hang nélkül, óvatos, gyors léptekkel. A könyvek címén végighúzza mutató ujját, tanakodik, nagyon szereti Baudelaire-t, de most talán valami magyart olvasna. Mindig is kicsit fura volt neki, hogy tulajdonképpen két anyanyelve van, mégis sokban különbözik az, amikor angolul és amikor magyarul olvas verset. A magyar versek sokkal gazdagabb, és többször fordult már elő, hogy egy szót nem ismert, mivel a nyelvújítás előtti műről volt szó. Ezennel egy kortárs költőnek is számítható Fodor Ákos kötet vesz le, ami tele van haikukkal. Nagyon szereti az effajta verseket, egyszerűek, mégis hatásosak. A hosszabb verseket sokszor csak sokadjára lehet értelmezni, ezek a három-hat soros csodáknak pedig minden egyes szava számít, ezerféleképpen értelmezhetjük őket, magyarán számára nem olyan kötöttek, mint  a klasszikus négy, öt hat, illetve több versszakos, klasszikus rímelésű versek. Lecsúszik a polc tövébe és mire leér alfele már bőszen olvassa az első haikut.
Helyzetmeghatározás
végem a célom:
tartok tőle és felé;
futásból állok

Violetta


A tükör előtt ácsorogtam, és a hajamat igazgattam. Nem nagyon szoktam ezzel sokat foglalatoskodni, de most nem volt jobb dolgom. Már félig majdnem kiolvastam egy mugliismerettel foglalkozó könyvet, pihentem is, ettem is, és most csak úgy...léteztem. Mikor végeztem, pislogtam párat, és jobban megnéztem magamat a tükörbe. Ha sokáig nézem magamat, gyakran elgondolkozom azon, hogy ez vajon tényleg én vagyok? Néha mintha nem is magamat látnám, hanem csak egy ismerős arcot, mintha már láttam volna szembe jönni az utcán. Pedig ez lennék én. Az a lány, akit annyian dicsérnek, csodálatos külseje és ragyogó aranybarna szempárjai miatt. Nem értem mi olyan különleges bennük. Csak egy átlagos ember vagyok. Azt hiszem. Az ágyamhoz sétáltam, leguggoltam, majd kihúztam alóla a bőröndömet. Még nem volt időm kipakolni, de, hogy őszinte legyek, nem is nagyon akartam. Itt szépen rendszerezve vannak a ruháim, a szekrényben csak össze lennének dobálva, és biztosan beletelne vagy egy órába, mire megtalálnék valamit. Előkaptam egy ujjatlan felsőt, meg egy farmert, majd gyorsan átöltöztem. Jó idő volt, kicsit fújdogált a szél odakint, végre nem volt hőség. Mikor mindennel végeztem, lábammal visszarúgtam a bőröndöt, és elhagytam a szobát. Az ajtó előtt ácsorogva, úgy éreztem, mintha elfelejtettem volna valamit. Lassan léptem vissza a szobába, alaposan körülnéztem, mi zavarhatja ennyire az agyamat, illetve a lelkiismeretemet ( már ha van olyanom ). Ekkor pillantottam meg az asztalomon, már lassan porosodó könyvet. Bájitaltan, már tegnap kiolvastam. Gyorsan felkaptam, majd azzal együtt ismét kiléptem a szobából. Jártam már a könyvtárban, így most kivételesen tudtam merre megyek. Végig a földet bámulva haladtam, nem is néztem az orrom elé, ez okozta, hogy beleütköztem valakibe. Rápillantottam a velem szemben álló idegenre, pislogtam párat, vállat vontam, majd otthagytam. Igen, ezt azt hiszem egy bocsánatkérésnek szántam, bár az illető biztosan nem jött rá. Mindegy. Jobban oda kellene már figyelnem, mit is csinálok, hova is megyek. Alig telt el pár perc, máris a hatalmas barna fa ajtóval találtam magamat szemben, amire nagy betűkkel rá volt vésve, hogy "Könyvtár". Szinte már berúgtam az ajtót, olyan nagy erővel löktem be, rápillantottam a könyvtárosra, biccentettem egyet neki, majd letettem az asztalára a visszahozott könyvet. Beljebb sétáltam, keresnem kellett valami másik könyvet. Mindig is szerettem olvasni, remek kikapcsolódás, és unaloműző, csak ezt persze soha senki sem tudta rólam. Mindenkinek vannak titkai, hát az enyém ez. Befordultam az egyik sorba, majd nézelődni kezdtem, hátha találok valami jót. A kedvenc könyvem mindig is a Rómeó és Júlia volt. Nem vagyok valami érzelgős típus, mégis imádom. Így akadtam rá, szinte már kiszúrta a szememet, és szólítgatott, hogy olvassam el. Már vagy 600x olvastam, de mégis kényszert éreztem arra, hogy még egyszer a kezembe vegyem, így hát kikaptam a polcról, majd  egy üres fotel után keresgéltem. Találtam is egyet, az egyik, kissé eldugott sarokba, majd mikor odaértem, leültem, és olvasni kezdtem. Egyszerűen imádom.

Vécsey András

Lassan nyitja ki a könyvtár ajtaját, majd biccent Matildának, és halkan veti be magát a sorokba. Valami nagyon furdalja az oldalát, és minél előbb rá akar jönni. Igen, még a vámpírok is lehetnek kíváncsibbak a kelleténél, már pedig az a varázslat, amit látott, igen felkeltette az érdeklődését.
Sejti, nem minden második londoni tud ilyet. Igen, hazaruccant, észrevétlenül, mert neki megy mindenféle komplikáció nélkül. A gyorsaság az egyetlen, amit imád ebben a létben, a többit csak nyűgnek érzi.
Az ajkába harapva járja végig a sorokat, a megfelelő könyvet keresve, de van egy sejtése, hogy azt itt nem fogja megtalálni. Segítséget mégse kérhet, mert magyarázkodnia kellene, részben, hogy hol látta, és mikor, és abban az időpontban, miért nem volt a kastélyban. Igen, az Eridonos nem szokta hangoztatni, hogy már nem az emberi fajt képviseli, a szemfülesek úgy is rájönnek, vagy ha másra nem is, arra, hogy kirí a többiek közül, talán, mert megszólal bennük a vészcsengő, amit még egy rellonos is nehezen tud előidézni. Na, igen mert valamiért ösztönösen megérzik, hogy veszélyben vannak. Mikor a lány "kifordul magából", cseppet sem örül ennek.
Felsóhajt, majd meglátva az ajtót, be is nyit rajta - talán kicsit nagyobb erőt beleadva, de ha már varázsolni nem képes.... Na, igen az a híres zárolt részeg. Bár nem fogja megérteni, miért kerítenek akkora feneket neki, ha mindenki be tud jutni, kicsit nagyobb erőfeszítéssel.
A bent lévő sötétség nem zavarja, mivel volt ideje hozzá szokni, tekintve, hogy csak akkor képes "létezni". Még mindig fájlalja, hogy nem mehet ki a tűző napra. Nos, maradt még benne emberi... kérdés csak az, hogy vajon meddig...

Vécsey András

Talán most először érzi rossz dolog a már-már hangtalan járás, hisz nem akar ő ráijeszteni a tanerőre, főleg így vizsgaidőszakban. Szégyenli magát, de az átélt események közepette nem igazán a tanulás körül forogtak a gondolatai - hol a vérszomjával küszködött, hol emésztette magát, mert.... gallyra vágta az egyik barátját-, így nem biztos, hogy léphet ő ötödikbe. Talán jobb is így, először az új énjével kell megbékélnie, ami alapból nehéz, tekintve, hogy még mindig szörnynek érzi magát, amiért szívdobogás nélkül jár-kel, na meg, mert ha ő éhes, valakiben, vagy valamiben kár esik. Tudja, hogy ezt nem jó dolog magába fojtani, de se Trisnek, se Noelnek nem akar erről beszélni, Drake előtt meg semmi pénzért nem tűnne gyengének, és itt ki is fújt az ismerősök azon tábora, akik valami csoda folytán, tudják, mi történt vele a fél év alatt.
Persze tudja, hogy az igazgató, meg talán a tanári kar előtt sincs titokban. Ésszerű lenne, főleg, hogy a rellonnak is van egy házivempje, akivel semmi víz alatt nem találkozna még egyszer. Na, meg... így érthető, miért nincsenek nappal órán, meg úgy sehol sem.
Próbál a lehető legmesszebb nézelődni a tanártól - nem volt nehéz leszűrnie, nincs egyedül-, de mivel, semmi számára hasznosat nem talál, muszáj közelebb merészkednie.
A könyvcímeket böngészve keresgél, miközben lassan lépked. Tényleg próbálja nem ráhozni a frászt, neki ez sosem állt szándékában, na jó, akkor talán, mikor az agyát ellepte a vörös köd, de akkor határozottan nem volt önmaga.
Hirtelen esik le elé egy könyv, mire még ő is összerezzen, majd a címet elolvasva, hangosan puffog. A vámpírokról szeret olvasni, sokat tanul belőle, már ha képes olvasni a sorok között, na de a kivégzésük... morogva rakja a könyvet a helyére, aztán haladna tovább, de figyelmetlenségének köszönhetően, már hallja is, ahogy a tanerő levegőt vesz.
- Oh, elnézést, nem akartam megzavarni- tekint le a férfire, aki szintén valami könyv felett görnyed. Az arca ártatlan, mint mindig, még egy bocsánat kérő mosolyt is megvillant.
- Mit teszik olvasni?- dönti oldalra a fejét, és kíváncsian mered a könyvre és a jelenlegi tulajdonosára felváltva.
- Oh, Olivia Meyerson vagyok, eridonos- nyújt kezet, mert ez valahogy belé rögződött. Ő csak próbálja megmutatni, hogy nem illik bele a vámpírokról alkotott képbe, viszont már-már felkészül arra, hogy a tanerő szemében megvillan az a tipikus fényt, mint amikor valaki valamit titkos dologgal van tisztában.

Runa

  

Tilda

Tilda
27-e délutánja;zárás előtt

*Már napok óta kegyetlenül hideg, esős idő honol az egész környéken. Lengyelországban is ezt a hosszantartó hűvös időjárást nem szerette, ilyenkor mindig rendesen megszenvedett a kezével. Nagyjából helyre tudták hozni azt a csúnya sérülést, amit azon a bizonyos éjjelen szerzett, amikor a főnökei felelőtlen döntést hoztak. Ez az eset hozta azt végül, hogy a rezervátumi gondozói munkakör elhagyását választotta. Szívesebben maradt volna Szedresen és éltek volna hármasban a lányokkal, de utána már ő sem volt az igazi. Magához a munkához sem tudott akkora szenvedéllyel állni, mint korábban, ráadásul a lányaiért felelősséggel tartozott, így muszáj volt valamilyen más alternatívát választania, ami ugye a tanítás lett. Nem kifejezetten szereti, nem ég benne lényegében semmiféle tűz, amikor tanít, de jobb, mint a semmi és kifejezetten jól jött neki ez a lehetőség, hiszen akkor valami egészen más munkát kéne végeznie, például kaphatott volna valami unalmas aktakukac munkát a minisztériumban, amitől még az ifjúság szelídítését is jobban élvezi. Ráadásul rendszeresen találkozna a volt férjével, aki szintén ott dolgozik, úgyhogy mindenképpen ez volt a lehető legjobb választás.
Visszatérve a jelenbe: az ablakát eső csapkodja, de legalább a hőmérő higanyszála nem bukik drasztikusan gyorsan a mélybe. Ettől függetlenül a tartósan hideg idő miatt folyamatosan fáj a sérült keze. Ilyenkorra van egy jól bevált bájitala, amit még évekkel ezelőtt kapott Budapesten az egyik ispotályban, ám ezt nem használhatja ilyen hosszú ideig, mert megszokhatja, ráadásul nagy adagban mellékhatásokkal is jár. Úgy dönt, hogy szétnéz a könyvtárban, hogy miféle főzetet használhatna még, hátha létezik valamilyen, amit maga is el tud készíteni. Jónak mondható ezek a szakterületen, elvégre a sárkányoknak is kellett ezt-azt kotyvasztaniuk. Magára kanyarint egy sötétlila köpenyt, mert nagyon könnyen áthűlnek a kastély falai- pláne, hogy sok diák nyitva hagyja az ablakokat. Az északi toronytól elég messzire van a könyvtár, úgyhogy megszaporázza a lépteit. Nem sokára zárni fog, de legalább nem valószínű, hogy diákokkal találkozik ott. Néhányan már visszatérhettek a szünetről, nem túlzottan örülne annak, hogy ha látnák, hogy ilyen ügyben jár a könyvtárban.
A másik kezével óvatosan lenyomja a kilincset egy rövid kopogás után – most ivott egy fél adagot a bájitalból, de azért nem szívesen terhelné olyannal a kezét, amivel nem muszáj. Valamennyire kétkezesnek szoktatta át magát, csak a precízebb dolgokat végzi a jobb kezével.
Úgy tűnik, hogy jól időzített, mert csak egy lány gubbaszt egy távolabbi asztal mellett. Szemmel láthatóan bele van merülve a könyvébe, úgyhogy nem fog túlzottan figyelni.  Csendesen odalép Tildához, akinek a belépésekor csak biccentett.* - Szia, azt szeretném kérdezni, hogy van-e bármilyen gyógyítói bájitalos könyve az iskolának? Akár a zárolt részlegből is jó. *Elvégre tanár, neki simán lehet oda bejárása, nagyon sokféle dologhoz kellhetnek azok a különleges könyvek.* - Nincs nagy forgalom. *Motyogja tovább, miközben szétnéz a könyvtárban. Sokkal békésebb az egész, hogy szünet van.*

David

Már lassan egy hónap telt el az évkezdet óta, és Leila még mindig nehezen fogta fel, hogy átment a vizsgákon. Az első napon meglepődve vette tudomásul, hogy immár ő is végzős, és hogy mégsem bukott meg ezúttal. Viszonylag meg volt elégedve az órarendjével és a lyukasóráinak számával, de a tanulnivaló mennyiségével kevésbé. Az eddigi években sokszor megúszta a tanulást a kviddicsre hivatkozva, de idén erről is le kellett mondania, hogy kellőképpen fel tudjon készülni a VAV-ra.
Kivételesen a lyukasóráit sem a kviddicspályán töltötte, hanem egy szinte teljesen üres pergamen társaságában a könyvtárban. Látszott rajta, hogy tekintetével folyamatosan figyelemelterelő tényezők után kutakodik, és bármit megtenne, csak hogy ne kelljen további melodimágiai bűbájokat jegyzetelnie.
Mielőtt leült volna a tanulósarokba, útban a szakirodalom felé, levett egy kisebb kötetet a "Mágikus vicckönyvek" polcról. Írás közben többször is lopva belepillantott, és bár ő kisebb erőfeszítésekkel vissza tudta fojtani a nevetését, a kismalac a 32. oldalon többször is elégedetten felröfögött. Ilyenkor a könyvtárosnő megvető pillantásokat lövellt a levitás felé, akinek alkalma sem volt megvédenie magát, és felháborodni azon, hogy az ő csilingelő nevetését összekeverik egy disznóéval.
- A melodimágia ugyanúgy rendelkezik különböző varázsigékkel, mint - kezdte körmölni Leila, aztán kedvetlenül áthúzta a "rendelkezik" szót, és megfelelőbb ige után kutatott. Ennél sokkal jobban élvezné, hogyha kipróbálhatná az új seprűjét az aréna fölött, és fölszállhatna felhők fölé, ahol kacskaringózva különböző formákat írhatna le a levegőben, miközben a szurkolók hangja távoli zümmögésként hatolna a fülébe...
Ekkor a szőkeség feje lassan előrebukott, és a szfinx halkan szuszogva elaludt.

Eddie

Na szóval, akkor vegyük át, hogy milyen óráim lesznek még. Most van egy lyukas órám, a következő pedig jóslástan lesz, azután pedig reptan, és egy bűbájtan. Remek, akkor valamelyikre, mondjuk a következő órára, amim lesz, nem ártana valamit tanulni, vagy könyveket átnyálazni, hogy egyáltalán legyen valamicske fogalmam arról, hogy mi is ez az egész, mert jelen pillanatban semmit nm tudok. Jó, ez talán egy egy kicsit túlzás, nem igaz hogy semmit nem tudok, csak nagyon kevés annak a száma, amit tudok. Mivel lyukasórám van, így legalább át tudok nézni egy esetleg két könyvet is, tanulás címszó alatt. Jobb mintha megint büntit kapnék mert olyan emberbe botlok, aki még csak hírből sem ismeri a kedvességet. A könyvtár felé veszem az irányt, mivel ott valamelyik nap láttam egy könyvet, aminek a címe elég érdekesen hangzott, nem mellesleg pedig a jóslástanhoz kapcsolódik, szóval duplán jó. Mogyoró most kivételesen nem követ, mivel ilyenkor, mikor órák vannak berakom őt az állatsimogatóba, aminek nem igazán szokott örülni. Inkább lenne velem, és menne órákra, minthogy több állattal legyen összezárva. Először még szökéssel is próbálkozott, az nem sikerült neki, így kénytelen volt beletörődni, hogy délelőttönként nem lehet velem. Hamar elérek a könyvtárba, bár az már egy kisebb fejtörést okoz, hogy hol is láttam azt a könyvet, de végül is megleltem. Visszamegyek az asztalokhoz, ahol csak 1-2 diák van, kiknek szintén nincs most órájuk, és gondolom ezért választották a könyvtárat, pihenés, olvasás céljából. Kinyitom a könyvet, s elkezdem olvasni.

Ginnie

A napja szabad volt, ennek fejében elindult a kastély felfedezésére: első sorban a könyvtárat akarta megkeresni, mert konkrét célja volt valami jó kis olvasmány után járni. Ikerhúgával ellentétben ő nem csak a tanulás miatt járkált ilyen helyekre. Körülbelül fél órás eltévelyedés után lassan megtalálta a díszes ajtót, amin belépve igencsak nagyot nézett : se szeri, se száma a könyveknek, na, most hogy válasszon olyat, ami a jóslással avagy állatokkal kapcsolatos?
Vékony kis ősz kabátját egy üres fogasra helyezte, miután túlesett a kezdeti meglepettségen, és félig-meddig tanácstalanul veselkedett neki a könyvvadászatnak.

Azért abban is reménykedett, hogy a betűfalás és, jó, némi tanulás mellett mg ismerkedni is tud egy kicsit a többi diáktársával, és hátha még barátokat is találhat - bár ezt más házaktól nem igazán remélte abból fakadóan, amit tesójától hallott. Azt már haladásnak vélte, hogy a szellemek nem rettentek el tőle - talán mert még nem fagyasztott meg semmit és még nem is hergelte fel ahhoz semmi. És semmit sem érzett meg, amiért idegeskednie kelljen...
Szép lassan, a könyvtároshölgy segítségével sikerült néhány könyvet előkeríteni a keresett témakörökben, aztán leült egy közelinek ítélt asztalhoz olvasgatni.