Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Apró ujjaim a könyvgerinceken futkároztak végig, meg-megállva néhány címen, elgondolkozni leemeljem-e.  Olyan kellemes helyiség volt ez, a roskadozó polcokkal, a por és a papír jellegzetes illatával. Adott egyfajta biztonságot, ami megnyugtatott.
Nem szerettem a változást, mindig megrémített az a sok új dolog, amely vele járt. Azonban akárhányszor kinyitok egy könyvet, ugyanazt a történetet fogom benne találni, ugyanazt a világ vár, ugyanazt a búvóhelyet találom.  Szeretem a „normális” könyveket, sokkal közelebb álltak a szívemhez, mint ezek a varázsló könyvek. Sőt úgy általánosságban a mugli világ, gondolom a származásom miatt. Ez a mágiával teli, olyan ismeretlen, hogy nem érzem magam biztonságban. Mintha bármelyik sarok mögül rám vethetné magát valamilyen lény.  Tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni, mégis állandóan ott lappang ez az érzés bennem. Megrázom a fejem, és megpróbálom elhessegetni ezeket a gondolatokat.
Az eredeti ok, amiért itt vagyok az, az lenne, hogy valamiféle tanulást műveljek, de nem sok kedvem van most hozzá, ami tőlem elég meglepő, mivel szeretek tanulni. Mindig az lebegett előttem, hogyha tanulok, én más lehetek, és mint a mesékben jobb életem lesz. Sok gyerekkel ellentétben nem igazán vágytam arra, hogy a szüleimre hasonlítsak, számomra a rossz példát jelentették.
Már megint elkalandoztak a gondolataim, és nem is emlékszem pontosan milyen órára szerettem volna kutakodni egy kicsit a könyvtárban… Hát ragyogó mondhatom, bár az évek során sokszor történt ilyen velem. Legközelebb, ha elindulok ide felírom egy papír cetlire.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Egy idő után nem is próbálom kitalálni, miért is indultam ide. Csak élvezem, a nyugalmat, ami mostanában igen ritkán adatik meg.
Leveszek egy könyvet, bele nézek, egy picit olvasgatom, majd visszapakolok. Nem figyelek az idő múlására, bár valahol belül érzem, hogy bizony sietni kéne, mert ebből még baj lesz, de elhessegetem. Most nem akarok ezzel foglalkozni, nem érdekelnek a vizsgák, a család, semmi sem érdekel. Olyan kellemesen melengető ez az érzés, a nyomromból indul ki, és fokozatosan, ahogy meggyőzöm magam, terjed szét bennem. Csiklandozza a nyakamat, mosolyra húzza ajkaimat. A hátamon szárnyak nőnek, és én a fellegeik repülök, nem tart vissza semmi… Milyen jó is lenne.
Véletlen hangosan felnevetek, erre a gondolatra, de gyorsan rendezem a vonásaimat. Eddig nem igazán vettem észre más diákokat a könyvtárban lézengeni, így szinte sokk ként ér mikor valaki megszólít. Lassan fordulok meg, miközben ismerős érzés lesz úrrá rajtam. Hirtelen fűző szorult a mellkasomra, a torkomba gombóc nő. Érzem, ahogy kezek fojtogatnak, alig kapok levegőt, valaki befogja a szám.
Prefektusi jelvény… na, nekem annyi. Biztos vagyok benne, hogy már rég takarodó van. Hogy lehettem ilyen hülye? Persze, majd én, akinek mindig balszerencséje van, megúszom, hogy takarodó után is kint mászkálok… De ekkor jut eszembe, hogy nem is biztos, hogy már az ágyban kéne aludnom, hiszen ahogy a lány szavaiból kiveszem, tényleg csak segíteni akar. Vagy látja, hogy elsős vagyok, és azt hiszi eltévedtem és teljesen butának néz.  Fogalmam sincs melyik a jobb eshetőség, hiszen ha segíteni akar, akkor muszáj lesz valahogy kommunikálnom vele, ami sosem volt az erőségem. Nem szeretem az idegeneket, nem szeretem az embereket.
Egyáltalán nem vagyok az a barátkozós típus, aki mindenkivel leáll beszélgetni. Ahhoz túlságosan is szorongom, hogy majd valamit elrontok. Mindig is szeszélyezve éreztem magamat társaságban, arra várni, hogy mikor kezdenek rajtam röhögni.
Jaj nekem ki kéne nyögnöm,  végre valami felelet szerűt a  kérdésre.  Fellélegzem, mikor elfordul és a tankönyveket kezdi vizsgálgatni.
— Nem köszönöm — most kéne elszaladnom, de a lábaim a földbe gyökereztek, és ha ez nem lenne, elég úgy érzem még ólomsúlyokkal is teleaggatta. Borzalmasan érzem magam és azt kívánom bár véget érne ez a pillanat.