Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Dávid

Nem bírom ezt a hirtelen váltást.
Már ami az időjárást illeti. Alapvetően nem vagyok az a típus, aki hosszútávon képes megmaradni a hátsó felén, főleg ha a néhány héttel ezelőtti katasztrofális időt felváltja a napsütés. Nemrég még öt réteg ruhában is vacogtam, túlzás nélkül, most meg rövidnadrágban és egyszerű atlétában is meg lehet dögleni. Eddig nem hittem ebben a globális felmelegedés szarságnak, de most már komolyan elgondolkodtat, hogy lehet valami gikszer a bolygónk működésében – nem, nem gondoltam komolyan, egész biztosan nem ez okozza az időjárás ilyen fokú ingadozását.
Egy kisebb táskával és benne egy rakat könyvvel haladok végig a folyosók végeláthatatlan tömkelegén, hogy végre kimehessek a szabadba. Ki akarom használni, amíg megtehetem. Azért most kifejezetten örülök annak, hogy nem tartozom az iskola legszociálisabb diákjai közé, és nem kell az útba kerülő társaim felének megjátszott mosollyal köszöngetni, még mindig nem találtam olyan személyt, aki annyira lekötött volna, vagy annyira érdekesnek látszana, hogy időt fecséreljek rá. Hát, sajnálom – nem vagyok az, aki könnyen nyílik meg mások előtt, az meg aztán végképp nem, aki jópofizik csak azért, hogy megszerezzen vagy megtartson egy barátnak vélt személyt. Bár a szüleim megígértették velem, hogy próbáljam megütni a normálisnak nevezhető mércét, és legyek kedves, ne üldözzek el rögtön mindenkit magamtól, mert állítólag ebben az esetben nekem lenne a legnehezebb. Majd meglátjuk.
Kiérve a rétre körülnézek, és ki is szúrok egy üres padot valahol a távolban. Tökéletesebb nem is lehetne, félig egy fa árnyékában. Megejtve egy halvány mosolyt meg is célzom és szuggerálom a közelében lévő tanulókat, hogy még véletlenül se próbálják meg elhappolni előlem. Egy aprócska, alig látható bólintással nyugtázom, hogy az ülőalkalmatosság továbbra is üres marad, hogy aztán kényelembe helyezhessem magam rajta. Körül járatom a tekintetemet a helyen, aztán előkotrom a tankönyveimet. Egy kicsit le vagyok maradva az anyaggal, és mivel jobb dolgom nem igazán akad, gondoltam nekiállok pótolni. Nem túl megszokott tőlem, minden bizonnyal néhány percen belül meg is unom majd, és inkább a napozás mellett döntök. Egyik lábamat átvetem a másikon, felsóhajtok és az ölembe véve a sötét varázslatok kivédése tankönyvet, lapozgatni kezdek, míg el nem érek az aktuális anyagrészhez. Fintorgok egyet és még napszemüveg is szükségeltetik, hosszú távon nem bírom a hunyorgást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Meleg van, és nem tudok magammal mit kezdeni.
Nem vagyok az a típus aki olyan könnyedén megül hosszútávon a hátsó felén, és most is nehezemre esik megmaradni a klubhelyiség környékén, ugyanis pangás van. Üres minden, gondolom a legtöbb diák a tó környékén sütteti a hasát vagy hűsíti le magát, ami nem is akkora hülyeség, ha úgy nézzük. De köztudott, hogy tömegiszonyom van és alapvetően sem viselem túl jól a visongást magam körül, tehát esélytelen, hogy akármivel is rávegyenek arra, hogy kövessem őket. Bár az alagsor egyébként egész kellemes, már ami a hőmérsékletet illeti, attól még nem túl izgalmas nézni az elvarázsolt ablakokat. Pedig esküszöm, hogy nem vagyok egy társasági lény, és korántsem bánom, ha egyedül kell lennem valahol, most viszont kifejezetten zavar. Fel-alá mászkálok a helyiségben és nemhogy változtatnék ezen, ugyanis az túlságosan is egyszerű, inkább egy ismerős arcot várok betoppanni, hátha sikerül kifognom egy értelmes beszélgetőpartnert. Vagy csak akivel lehet szópárbajozni egy kicsit, legalább felpörgetné a napomat.
Hiába mászkálok már percek óta, talán fél óra is eltelt azóta, hogy lekászálódtam volna a szobából, egyetlen lélek sem jár erre, még egy rohadt házszellem sem, vagy valami furcsa lény, amiből ebben az iskolában egyre több van – vagy csak nekem nem tűntek fel az itt eltöltött idő során. Felsóhajtok, és tehetetlenül álldogálok egy helyben, fintorogva, aztán nagy nehézségek árán feladom az imént határozottan kijelentett döntésemet, miszerint ki nem mozdulok innen, és elindulok. Lassú, ráérős léptekkel haladok, nem hajt a tatár. Pedig valamilyen hihetetlen okból kifolyólag még fel is vagyok pörögve, amit szintén nem tudok hová elhelyezni, ugyanis ez nem egy gyakori jelenség, ha rólam van szó. Most már tényleg csak az hiányzik a képből, hogy óvodás módjára szökdelni kezdjek, és valamit hangosan énekeljek, vagy legalábbis dúdoljak. Atyaisten, egészen biztos, hogy napszúrást kaptam, vagy valami bájitalt kevertek a töklevembe délelőtt. Összeszedem magam, bár külső szemlélőként senki sem láthatja, hogy mi zajlik le bennem, ahhoz már túl jól felvan építve a goromba rellonos imidzsem, hogy ilyeneket megkockáztassak. Néhány mozdulattal lófarokba kötöm a hajamat, hogy a nagy melegben egy kicsit se legyen útba, aztán a zsebeimbe mélyesztem a kezeimet, és így haladok a bejárati csarnok felé. Nincs különösebb úti célom, onnan meglehet, hogy mégis kimegyek a birtokra és legalább sétálok egyet, hogy a tűző nap miatt ráeszméljek miért is nem akartam eredetileg ezt megtenni.
Egy srác szerencsétlenkedik valamit a folyosó vége felé, néhány méterrel a hatalmas faajtótól, minden bizonnyal nemrégiben érkezett. Tökéletes célpont ahhoz, hogy elkezdjem a beavatását, itt bizony hozzá kell szoknia a sok kegyetlen diákhoz, akik többször még nálam is rosszabbak. Felveszem a lehető legbájosabb mosolyomat, és úgy megyek oda. – Szia! Segíthetek valamit? – Kérdezem meg, és egyenlőre tényleg nincs semmi különösebb hátsó szándékom, fogalmam sincs hogyan fog reagálni, viszont… nem is tudom miért nem löktem inkább fel, még az is szórakoztatóbb lett volna. Na jó, legalább egy percig próbáljunk meg aranyosak lenni – ebbe belegondolni is vicces.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Eszméletlenül unatkozom.
Ezért indultam kisebb körtúrára az iskola területén, és nagyjából minden olyan helyet végigjártam már a délután folyamán, amit valamire valónak tartok. Hiába vannak nagyon szép helyiségek, meg olyanok, amik tele vannak mágiával, nem mindegyiket szeretem a zsúfoltságuk miatt, és emiatt képes vagyok szabályt szegni, késő este vagy hajnalban kilógni a hálókörletből, csak hogy magányosan élvezhessem a szépségüket. Bár a folyosón elkerülhetetlen, hogy összetalálkozzak némi ismerőssel, és nekik egy halvány mosoly kíséretében intek, vagy köszönök, ha a közelben vannak, különösebben nem érdekelnek. Nem állok le bájcsevegni, nem bírom a jó pofizást. Sokan nem szeretnek és mégis a legszebb mosolyukkal kérdezősködnek a hogylétem felől, amikor összetalálkozunk, de jó emberismerő vagyok és ennek köszönhetően észreveszem azokat a jeleket, amik azt sugallják, hogy „csak udvariasságból kérdeztem, válaszolj már, nem érdekelsz”.
Lassan kezd sötétedni, és hál’ istennek a folyosók is kezdenek kiürülni, ami nem jelent mást, minthogy felmehetek a szökőkúthoz egy kicsit, legfeljebb maradok addig, amíg az első arra járó prefektus meg nem talál, és vissza nem küld a klubhelyiségbe. És akkor mondjuk átmegyek máshova, az iskola lehető legtávolabbi pontjába. A büntetőmunka sohasem tartott vissza, mondjuk a pontlevonás már egy kicsit kellemetlenebb tud lenni. Meglepetten és kissé döbbenten fordulok a hang irányába, nem szoktak csak úgy leszólítani. – Szia. Öm… - Pislogok egyet-kettőt, igazából hirtelenjében azt sem tudom mit mondjak, aztán inkább a válaszolgatásnál maradok, közben megindulok mellette olyan miért-ne alapon. – Mínea. – Mutatkozok be én is, de egy félmosolyt sem engedek meg magamnak, nem vagyok az a hatalmas barátkozós típus, de ez a rögtön egyről a kettőre puszipajtás stílus meg végképp nem jön be. Rellonos vagyok és elkényeztetett, az istenért. Nem tudom, hogy miért kell ezen meglepődni. Apropó, a házam. – Rellon, harmadik évfolyam. – Jegyzem meg, és bár nem kérdezek, azért én is szívesen tudnám ugyanezen információkat a sráctól, aki kisistent játszik és azt hiszi, egy mosolyával ellophatja a szívem. Ácsi, rossz lányra talált ilyen téren.
- Nincs mit mesélnem, elég unalmas életem van. Semmi olyannal nem tudok felvágni, mint például, hogy kviddicsezem vagy prefektus vagyok, mert ez esetben hazudnék. – Jegyzem meg egy halvány és kicsit sem őszinte mosoly kíséretében. Nem vagyok a legszociálisabb alkat, ami azt illeti, így a közös események is legtöbbször kimaradnak az életemből, ráadásul kétlem, hogy én valaha is jó csapatjátékos lehetnék. Pedig szeretek kviddicsezni. A kezemet egy finom mozdulattal húzom ki az övéből, elvégre mint mondtam, nem vagyok az a lány, akit egy mosollyal le lehet venni a lábáról. Pláne nem elég ehhez kétpercnyi ismeretség – és akkor most túloztam. – Igen, főleg ilyenkor meg éjszaka. Gyakran ki is lógok éjszaka, olyankor a legnyugodtabb ez a hely. – És képes vagyok órákat egyhelyben üldögélni, a gondolataimba merülve vagy egy tankönyv társaságában, mert éjszakai bagoly vagyok és szeretem az egyedüllétet. És aludni is, de mindig úgy tartottam, hogy fölösleges időpocsékolás, ezért nem viszem túlzásba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Az igazság az, hogy nem vagyok híve ezeknek a nagy, fényűző partiknak, ahol a szivárvány minden színében pompázik az alkalomhoz illően öltözöttek körmétől kezdve a vattacukron át minden, és bántja a szemem ezek neonszerűsége. Éppen, hogy átlépem a rendezvény kapuját jelentő vonalat, és megtorpanok. Ezt nevezem! A látvány és az általános hangzavar elég intenzív elegyet alkot, egyszerre tölt el kétkedéssel azzal kapcsolatban, hogy mégis mi a fészkes fittyfenét keresek itt, és csodálattal, ami arra ösztönöz, hogy mégis beljebb araszoljak, kihasználva a DÖK által kínált lehetőségeket.
- Tyű, hát ez… ötlet, hogy merre tovább? – érdeklődöm a csapatom vezetőjétől, hátha van valami konkrétabb terve, mint az enyém, és megnézne valamit, vagy felülne valamire, bár én ez utóbbitól egy kicsit ódzkodom. Az ember nem feltétlenül szeret hülyét csinálni magából, már ami engem, meg a műanyag lovas körhintát illeti.
A majális híre egyébként fénysebességgel terjedt az iskolában, még az amúgy nem túl lelkesedő és pletykálkodó zöldek között is mindenkihez eljutott bőven időben ahhoz, hogy kitombolhassák magukat jégkásával és vattacukorral a kezükben néhány jókedvű társukkal, sorban állva az arcfestés előtt. Szórakoztató kép, meg kell hagyni. Bár ami a nyerési vágyunkat illeti, a versenyeket lehetséges, hogy megpályázzák majd néhányan.
Nem is tudom pontosan, mikor vetődött fel az ötlet, hogy a csapatkapitány oldalán látogatok el ide, és újonc lévén talán feszengenem kellene, de azon kívül, hogy ötletem sincs, mit csináljunk ebben a szín- és emberkavalkádban, nem érzem úgy, hogy okom lenne ilyesmire. Talán edzésen, vagy az öltözőben volt erről szó, vagy a nagyteremben, valamelyik étkezés alkalmával, mindenesetre a klubhelyiségben ellenőriztem a faliújságon lévő kis cetlit, hogy pontosan hova is szervezték, amikor összefutottunk. Gyorsan tisztázódott, miszerint mindketten szándékozunk kimozdulni egy kicsit, együtt indultunk el a folyosón, útközben pedig mi más lett volna a téma, mint az elmúlt napok edzései. Habár még újdonság a kviddics ilyen szinten az életemben, de nagyon élvezem, és motivált vagyok, ami azért nem hátrány a fejlődésemet tekintve. A nem sokára esedékes meccs gondolatára egy halál nyugodt, némileg gúnyos mosoly játszik az arcomon, bár kétségtelen, hogy az előtte lévő éjszakán nem sokat fogok aludni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Olyan békések az utcák a késői órákban. A lépteim szinte visszhangzanak ebben a már-már fülsértő csendben, és az amúgy egész forgalmas falu így, egyetlen utcán járkáló lélek nélkül egy kissé félelmetesnek hat. Talán pont ezért szeretek ilyenkor mászkálni, kockáztatva egy fincsi büntetőmunkát, függően leginkább attól, hogy milyen prefektus, vagy tanár találna meg most, bőven a takarodó után. Tisztában vagyok a következményekkel, és a legkevésbé sem tartok tőlük, ezért a néhány nyugodt pillanatért abszolút megéri.
Még néhány üzlet nyitva van, a csárdáról és a falusi pubról nem is beszélve, de még ezek környéke sem kifejezetten nevezhető zajosnak. Bentről hallatszik némi röhögés, pohárcsörömpölés, csak a szokásos, semmi több. Amint a hátam mögött hagyom ezeket a helyeket, megint minden apokalipszis közeli állapotúnak tűnik, szinte meg sem lepődnék rajta, ha szembetalálkoznék egy zombival… akármi is legyen az. Valamelyik délután hallottam az udvaron, hogy a mugliknál ez most rendkívül trendi, és annak ellenére, hogy nem fogtam fel a teljes értelmét, különösen könnyedén megmaradt a fejemben. Bezzeg az olyasmi, ami később is hasznomra válna!
Céltalanul keringek körbe-körbe a faluban, és kezd eléggé lehűlni az idő, de szerencsére számítottam rá, hogy nyár elején még durvább lehűlés várható az éjszakai órákban, mindegy, mennyire volt meleg napközben. Lejjebb húzom a pulcsim ujját, hogy elfedje a kezemet, és keresztbe fonom a mellkasom előtt, minél inkább melegen tartva magam. Néha felemelem a fejem, hogy tudjam, hol vagyok, amúgy a járdát követem, sőt néha letérek róla és másfelé kalandozok, ahogy fejben sem teljesen vagyok a jelenben. Fogalmam sincs, hányadszor járom körbe az utcákat, miután elindultam a stégről. A tó mellett már korábban jóval hűvösebb volt, a légmozgás is erősebb, mint itt, muszáj volt mozognom, akármennyire is szeretek ott üldögélni. És persze az egész napomat itt töltöttem, mégiscsak egyszerűbb felpattanni és keresni egy alkalmasabb helyet a lustálkodásra, gondolkodásra, mint az egész kastélyon keresztül kiosonni éjnek éjjelén.
Halkan dúdolok magamban, szinte tudat alatt, de csak azért, mert biztos vagyok benne, hogy senki sem hall. A lábaim a játszótér felé visznek, és ki vagyok én, hogy ellenkezzek? A kezeim még mindig a vastag pulcsiba rejtve, sokáig a lábamat figyelve észre sem veszem, hogy társaságom akad. Vagyis, még visszafordulhatnék. De már túl közel vagyok a fiúhoz, aki nem kifejezetten tűnik gyilkos természetűnek, így hát még közelebb araszolok a hinták felé.
- Ó, szia! – azért némi megkönnyebbülés még így is kiérződik a hangomból. Nem igazán ismerem a srácot, de láttam már, és majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy Chuck-nak hívják, ugyanakkor beszélgetni… hát, nem, nem igazán került sor ilyesmire. – Zavarok? – kérdezek rá. Nem ítélkezem amiatt, hogy egyedül van, hogy tehetném, ha velem is pontosan ez a helyzet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Az esti időjárás lassan már megköveteli, hogy előkeressem a szekrényem mélyéről a bundás kesztyűmet is – jéghideg ujjaimat megpróbálom még inkább a kabátom ujjába rejteni a hűvös szellő elől. Ennek ellenére sem bántam meg, hogy elindultam erre a kis túrára a faluba. Ilyenkor a legjobb sétálgatni, egy kicsit kiszellőztetni a fejet, és amúgy is jobban szeretem a hidegebb időt, mert felöltözni fel lehet annyira, hogy ne fázzon az ember, viszont a nyári melegben az sem feltétlenül segít, ha egy szál fürdőruhában töltöd a napot.
Nem volt konkrét célom, amikor elindultam a kastélyból, így most csak tétlenül járom az utcákat, nézegetem a kivilágított kirakatokat, és a nagy csendben a lépteimet hallgatom. Nehéznek érzem a lábaimat, és a gondolataim még mindig a kviddics edzés körül kavarognak, hiába próbálok most már egy kicsit lenyugodni, pihenni és semmin nem agyalni, nem megy ez olyan könnyen. Teszek egy kis kitérőt a játszótér felé, beülök a hintába, és pár percig csak annak nyikorgását hallgatom, ahogy előre-hátra lököm magam a lábaimmal. Sötét volt már akkor is, amikor beértem a faluba, de mostanra teljesen besötétedett, és itt, ahol az utcai világítás kevésbé zavar be, látni a csillagokat. Az ég tiszta, felhőknek nyomát sem látom.  
Feltápászkodom, és visszakanyarodom a kicsit népesebbnek vélt utcák felé, bár ezt is inkább az üzletekből kiáradó fény, és némelyikből kihallatszó tompa hangzavar érzékelteti, maga az utca éppen csak nem kong az ürességtől. Hát persze, ki szeretne idekinn mászkálni, ha egyszer forró csokit, vagy esetleg valami erősebbet is kortyolgathat odabenn, szinte bármelyik, még nyitva tartó helyen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Nos, épp itt volna az ideje, hogy egy csinos kis megfázást elkerülendő, visszainduljak a kastély felé. Ugyanakkor semmi kedvem az est hátralevő részét nyakig betakarózva, az ürességtől kongó szoba társaságában tölteni, így azt kezdem tervezgetni, merre is mennék. Nem tudom, pontosan mennyi az idő, és most már elég hamar be is sötétedik, saccolni csak abból tudok, hogy mióta tartózkodom a faluban, mióta járom cél nélkül az utcákat. Minden bizonnyal nemsoká’ érvénybe lép a takarodó utáni kijárási tilalom, és szorgalmas prefektáink járni kezdik a folyosókat. Nem volna túl szerencsés rögtön belebotlani valamelyikükbe, kétlem, hogy túlságosan meghatna akárkit is a tény, hogy – bár abszolút nem vagyok szabálytisztelő diák – most épp semmi rosszban nem sántikáltam, csupán az alagsori kuckónkba szeretnék eljutni. Engem sem érdekelne.
Teljesen belemerülök a gondolataimba, meg hogy itt-ott a kiszűrődő hangfoszlányokból valami értelmeset is sikerüljön elkapnom, egészen eltereli a figyelmem arról, hogy változó időközönként végigfut rajtam a hideg a ruháimon áthatoló levegőáramlatok hatására. A lámpa fénye, ami alatt épp elhaladok, pislákol csupán. Kikanyarodok egy kisebb utcából, és azonnal meg is torpanok, kissé meghökkenve a látványtól, ami elém tárul.
- Szentséges… - szalamandra! A befejezés bent reked, amint meglátom az állatot. Pórázon! – …szamár?! – csúszik ki végül. Oké, láttam már pár érdekes dolgot az iskola falai közt, és az isten szerelmére, varázslók vagyunk, nem is értem, miért lepődök meg ennyire egy szamáron.
- Eh… szia! – köszönök a lánynak, akit felismerek, bár hirtelen nem jut eszembe a neve, arra viszont pontosan emlékszem, hogy egy prefektus sétáltatja házikedvencét. Ennyit arról, hogy nem árt az egészséges távolság megtartása tőlük, főleg ilyen késő órákban. Lelegyintem magam gondolatban, és lehuppanok a lány mellé. – Nem mindennapi kis kedvenc – mosolyodom el. Hogy minek közlök ilyen nyilvánvaló tényt, azt magam sem tudom, talán leplezendő az előző pillanatnyi kilengésem, ami sokkal inkább köszönhető annak, hogy teljesen kizártam a külvilágot és már attól is összerezzentem volna, ha Elena – igen, közben rájöttem! – egymagában üldögél csendben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

A legkevésbé sem számítottam arra, hogy egy – akárhogy is nézzük – idegen lány a nyakamba ugrik, bár kétségtelenül megfeledkeztem az eridonosok jó szokásáról, hogy szeretettúltengésben szenvednek, amit kényszeresen élnek ki másokon, legyen az ember vagy állat, fiú vagy lány, és hadd ne soroljam a további lehetőségeket. Igyekszem valahogy levegőhöz jutni a lány karjai közt, közben hatalmasakat pislogok, körbekémlelve az útszakaszt, amit még pont belátok. Hirtelen ért a támadás, így elég abszurd pozícióba kerültek a karjaim, a nyakam éppen, hogy ki nem törik és legszívesebben leátkoznám magamról, ha még egy kicsivel is tovább szorongat. Nagyot szusszanok, amikor végül hátrébb húzódik, és azonnal engedek is merev tartásomból egy csöppet, hátradőlve a pad támlájának.
Sosem bántam, ha az aktuális beszélgetőpajti beszédesebb, mint én. Sokkal jobb hallgatóság vagyok, és amúgy sem erősségem a fecsegés, pláne nem, ha magamról kéne nyilatkoznom. Inkább a lényegretörőséget preferálom. Mármint, a magam szintjén, ahogy azt már kifejtettem, nincs gondom azzal, ha nem jutok szóhoz. Persze a jóból is megárt a sok.
- Tényleg nincs túl jó idő, bár jobb, ha hozzászokik szegény, most már csak hidegebb lesz – az állatoknak pedig szükségük van a mozgásra, és ugyan a suli elég nagy, meg hát, ez egy szamár és fogalmam sincs, milyen igényei vannak, de kétlem, hogy elég neki négy fal közt. Még nekünk sem elég. – És amúgy… mindenhova beengedik? Meg, tudod… soha nem láttam még a folyosókon, pedig nehéz nem észrevenni – érdeklődök. Könnyen lehet mondjuk, hogy tényleg ennyire figyelmetlen vagyok, vagy csupán nem realizálódott bennem.
Egy szép adag nyál kerül a szövetkabátra, és a bőrömre is jut egy kevés, amit undorodva törlök le magamról. Bocsi csacsi, nem ellened szól, csak hát, a legtöbben nem szeretnek nyálban fürdeni, ahogy én sem. Inkább óvatosan közelítek felé, és megsimizem, csak hogy elkerüljek egy esetleges következő támadást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Az ujjaim ütemesen dobolnak a térdemen, miközben a szekrényajtóra akasztott jelmezt bámulom. A sminkkel már kész vagyok, csak bele kéne bújnom abba a ruhába, és elindulni, a végén még lemaradok az egészről, akkor aztán megérte ez a tépelődés. Ingerülten fújtatok egyet, majd még egy percnyi tétlen ücsörgés után felpattanok. Óvatosan simítok végig a tüll szoknyán, és ellenőrzöm a tükörben, nem mutat- e túl sokat, mert hát, lássuk csak be, ez nem az a jelmez, amiben a férfi családtagok szívesen látják lányukat. De sikerült megoldanom a problémát, megkönnyebbülten forgok körbe, hogy aztán elvégezhessem az utolsó simításokat: a konty, a tiara, és a vádlim köré tekeredő fekete szalag hiányzik már csak.
Még akkor sem vagyok teljesen biztos magamban, hogy jó ötlet- e ez az egész jelmezesdi, amikor elindulok a buli helyszíne felé, de… igazából mindegy, már nincs visszaút. A vacsoránál kaptunk egy kis ízelítőt a díszletből, ami már akkor is elég látványos volt, most viszont… lenyűgöző. Amúgy is olyan jó hangulata van ilyenkor a kastélynak, bár kifejezetten bosszantó tud lenni, amikor egy kétperces út alatt háromszor kapsz mini-infarktust, ugyanakkor e nélkül nem lenne az igazi.
A legkülönfélébb jelmezekben sereglenek folyamatosan a diákok innen-onnan, és már egy kisebb tömeg vár a Nagyteremben, amikor a két csontváz mellett belépek a helyiségbe. És hirtelen eltűnik minden szín, fekete-fehérben pompázik minden. Elmosolyodom, és szinte azonnal méltatlankodó grimasszá is változik, amint egy kisebb lökést érzek a bal vállamnál. Oké, lehet, hogy nem az út kellős közepén kéne letáboroznom bámészkodni, de azért kikerülni az embert nem túl megterhelő feladat. Lassan, ráérősen sétálgatok végig az asztalok között, az édesség és italfelhozatalt lesve, némelyikbe belekóstolva, bár a fülsütit csak felemelem, aztán fintorogva vissza is teszem a többi közé. Ötletes, de nem túl bizalomgerjesztő.
Fél szemmel az érkezőket figyelem. Óriási, milyen színes a felhozatal jelmezek terén, persze a klasszikusok is megtalálhatók, hol kreatívabb, hol egyszerűbb megoldásban. Szinte mindenki párral érkezik, kezdhetem rosszul érezni magam, amiért különcködök, és nem öltöztem össze senkivel?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Végre valahára kisütött a nap, és kabátra sem feltétlenül van szükség – állapítom meg pár perces sétám alatt, lefelé a faluba. Azért még nem az igazi nyárias idő, de már éppen ideje volt. Franciaországban mondjuk már két hete is ehhez hasonló volt, kisebb-nagyobb ingadozással. A karomra hajtva cipelem a kabátom, mindkét kezem a zsebembe rejtem, és széles mosollyal az arcomon baktatok nagy lendülettel a falu felé.
Még nekem is egy kissé furcsa, hogy nem Ruival töltöm a délutánt, de később úgy is találkozunk, ráadásul elkezdődött a tanév, majdnem minden óránkon boldogíthatjuk majd egymást, a tanárokat és diáktársainkat egyaránt. Immáron végzősként. Oké, ebbe belegondolni egy cseppet félelmetes, de hát az időt nem lehet megállítani, mindenki eljut egyszer idáig. Az év végi vizsgák gondolatát pedig villámgyorsan elhessegetem, és inkább kigondolom, merre menjek, mit csináljak először. A teendőket jobb szeretem előre legalább vázlatosan megszervezgetni, most elő is rángatom a fejben megjegyzett listát. Bár sehova sem sietek, szóval annyira nem is fontos.
Persze nem meglepő, hogy elcsábulok, ahogy elhaladok a cukrászda mellett, de előbb még pótlom a bájitaltanhoz szükséges kellékeket, és a kviddics szaküzletbe is betérek. Így legalább amikor bemegyek az édességekkel teli üzletbe nyugodtan válogathatok az édességek közül, és kényelmesen üldögélhetek is, ameddig jól esik. A kedvenc csokis sütim mellett még egy citromos mellett döntök, és a pult felé oldalazva, hogy kérhessek is a finomságokból, sikeresen nekimegyek vállal egy lánynak.
- Jaj, bocsi! – pislogok kissé révetegen. A lány egyébként ismerős, de először fogalmam sincs honnan, és ez ilyenkor a legidegesítőbb, amikor a tudatos mélyéről csiklandoz, és mégis hiába próbálod valahová tenni a dolgot, nem megy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Ösztönösen mozdulok egy kicsit, hátha sikeresen kilökök valamit a kezéből, de minden a helyén marad, így lazítok tartásomon, tárcát szorongató kezemet visszaengedem a törzsem mellé. Ez történik, ha az ember még mindig azt fontolgatja, mit kérjen, vagy kérjen- e még pluszban valamit a már biztos választások mellé és a sütiket bámulja, ahelyett, hogy az orra elé nézne. Az tuti, hogy viszek majd magammal is egy kisebb csomagot Rui-nak, de azt majd távozás előtt fogom kikérni, így csak futólag nézem végig újra a lehetőségeimet. Túl sok a finomság. Bár, ha mindenből kérnék egyet, az is biztosan villámgyorsan elfogyna, de azért óvatosan a cukorfogyasztással.
Még mindig nem tudom hová tenni az arcát, az is előfordulhat, hogy csak valakire hasonlít, amúgy nem is ismerem a lányt, esetleg csak a folyosón láttam a minap. Mindenesetre mosolyog, és nem csak rám morog, hogy ugyan már, figyeljek oda. Sőt, mi több! Meginvitál az asztalához, igazán kedves tőle, már épp udvariasan visszautasítanám, tekintettel, hogy biztos nem akar egy lökdösővel együtt sütizni, vagy legalábbis nem így tervezte a délutánt. Aztán meglátom, mennyien vannak a kis helyiségben, és megvonom a vállam.
- De, miért is ne! Köszi! – mosolyodom el. Gyorsan kikérem magamnak a csokis és a citromos süti szeleteket, hozzá gyümölcslevet, és felpakolva a lányt előre engedem, hiszen nem tudhatom, melyik üres asztal az övé, vagy hova szándékozott leülni.
- Mínea – nyújtom a kezem és mutatkozom be, miután lecuccoltam a kiszemelt asztalhoz. – Nagyon ismerős vagy valahonnan… - közlöm hangosan is eddigi dilemmám fő forrását. Franciául, mivel elég sajátos akcentusból arra tippelek, hogy a lány francia, így hátha könnyebb neki. Persze nem bánom azt se, ha az anyanyelvemen folytatjuk, igazából teljesen mindegy számomra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A babakocsit tologató Mihael látványa még mindig szokatlan, olyannyira, hogy adott esetben nemes egyszerűséggel tovább haladnék az apa-fia páros mellett az utcán, rémes. Egyszerűen képtelen vagyok összekötni az általam ismert férfit azzal a gügyögő kis izével. Egy hörcsögöt nem bíztam volna rá soha! Ehhez képest úgy fest, egyre inkább beletanul a váratlannak ugyan nem mondható, de úgy gondolom, mégis hirtelen jött szerepbe. A kisfiú minden alkalommal jobban hasonlít apjára, halvány mosollyal, csodálkozva lesek a kocsiban nyakig bebugyolált, kezeivel kapálózó pöttömre, aztán arra a túlzottan természetes mozdulatra, ahogy Mihael felemeli. Minden korábbi tétovaság odalett, és ez valamiért egy kicsit... nem is tudom, ijesztő.
Mármint, ő Misi. Főállású apaként.
Néhány pillanatnyi fáziskéséssel fogom fel, hogy a gyereket épp felém tartja. Szám elnyílik, azonnal tiltakozni akarok, végül dacosan összepréselem ajkaimat, tekintetemből azonban süt a bizonytalanság.
 - Még. Hallod ezt, Lafayette? Apád azt hiszi, berezelek tőled – nyúlok a babáért, a lehető legóvatosabban magamhoz vonva, fenekénél alátámasztva karommal. Megy ez. Egészen közelről nézek szembe a hatalmas, mindenre rácsodálkozó, csillogó szempárral, és bár a megállíthatatlannak tűnő nyáladzás nem kecsegtet sok jóval, akaratlanul is elmosolyodom. A hihetetlenül apró ujjacskákat kezdem elbűvölten piszkálni, ezzel felkínálva sajátjaimat játszani és ismerkedni – még mindig jobb, ha az egész kézfejem nyálas, minthogy a hajamat kezdené el rángatni, pedig...
 - Olyan nagyon pici – rendkívüli felfedezés, köszönjük szépen, mintha Mihael nem tudná elég jól... Közelebb araszolok a padhoz, lévén etetés következik, csak kényelmesebb a művelet ülve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Ha a kisbabával komótos tempóban derbiző fiú különös látvány, nem is merek belegondolni, milyen lehet az egyéb, új jövevénnyel járó teendők végzése közben. Úgy alapvetően semmi problémám a gyerekekkel, főleg, míg nem szájal vissza, de a családalapítás veszélye sem fenyeget a közeljövőben, és kerülget is a rosszullét, ha valamilyen elvetemült indíttatásból erre terelődnek gondolataim.
Bár nyilván adódnak nehezebb pillanatok, a legfurcsább az egészben Mihael nyugalma, az a könnyedség, ahogy a csöppséggel bánik, a lázongás teljes hiánya. Még csak nem is beletörődést látni a jól ismert zöld szempárban, hanem színtiszta büszkeséget és szeretetet. Nem kéne, hogy ez meglepjen. De nem is kifejezetten megszokott. Azt hiszem, a legtöbben tizedét sem érték el hosszú évek ismeretsége alatt.
 - Valahogy téged is elviselünk – vonom fel szemöldököm és kihívóan elvigyorodom. Egyelőre nehéz elképzelni, hogy a karomon ücsörgő baba egyszer olyan nagy mamlasz lesz, mint az apja. És így teljesüljön minden kívánságom – épp a tenyerem minden négyzetcentijét igyekszik jó alaposan bevonni nyállal. Az arcomon trónoló görbe hamar irányt változtat és fintorrá torzul, de legalább a hajam biztonságban van. Egyelőre.
 - Feltétlenül – le sem veszem a tekintetem a kezemben tartott apróságról, ki tudja, mi mindenre képes teljesen váratlanul; ajkaim a kicsiéhez hasonlóan ismét mosolyra húzódnak – hát lehet rá haragudni? A nyálazástól megkímélt kisujjammal bökök játékosan, finoman a méretben körülbelül egyező orrocskára. Elképzelni, hogy bár közvetlenül nem veszek részt a nevelésében, mégis van rá némi esély, hogy az elkövetkezendő két évben, míg Mihael el nem végzi az iskolát, és biztosan itt lesznek a közelben, tanulhat tőlem bármit is... Mondhatnám, hogy ezentúl fokozottan figyelek a kulturált beszédre, de maradjunk inkább annál, hogy szájon vágom Misit, és akkor így helytálló is a dolog. – Rejtély, kitől örökölhette.
Szűkszavúságom legfőbb oka a rendkívüli - és a szükségesnél határozottan több - figyelem, amit Lafayettenek szánok, Misi szavai mondjuk egy kicsit nyugtatóan hatnak ilyen tekintetben, hisz ha ő, a hozzám képest abszolút profi babázó tart attól, hogy egyszer csak kificánkol az öléből a kisfiú, mit mondjak én?!
 - Isten ments! Úgy értem, el nem venném tőled ezt a megtisztelő és biztosan nagyon élvezetes feladatot. Majd legközelebb. Talán – és azonnali intézkedéseket teszek a csemete mihamarabbi legbiztonságosabb módon történő apja ölébe juttatására. Nyilván nincs semmi nehézség a cumisüveg tartásában, de nem sok anyai bármi szorult belém, úgyhogy, ha már választhatok, hát majd máskor.
A váratlan témaváltásra felszökik a szemöldököm és kell egy pillanat, mire megemésztem a hallottakat. Tartom a tökéletes pókerarcot, míg vizsgálgatom és kiélvezem a fiú arckifejezését, végül aztán utat engedek az olyan nagyon arcomra kívánkozó mosolynak.
 - Nocsak – igazából az egész feltételezés valamiért feldob, jókedvűen nevetek fel. – Ha nem tudnám, hogy nem, még azt hinném, féltékeny vagy... – vigyorgok a fiúra, megkerülve ezzel a konkrét választ, minden bizonnyal további fintorgásra késztetve Misit. Egy kicsit élvezem, mhm.