Jó estét *-* *besunnyog köszönni*

Dávid
Jóval takarodó után

Szörnyű, egyszerűen még nem bírta megemészteni azt, hogy a napnak csak bizonyos szakában bújhat elő, mintha csak valami közveszélyes bűnöző lenne. Pedig nem. Olivia még így... most sem lenne képes ártani senkinek, hiába elkerülhetetlen néha.
Most, hogy már minden csendes, és csak pár kósza lélek szaladgál, az eridonos is nyugodtabban bújik elő, nem kockáztatva egy esetleges balesetet. Pedig éhes, de még mennyire, viszont még mindig nem annyira, hogy olyas valamire vetemedjen, ami miatt ki nem állhatja magát.
Ezért is veszi a rét felé az irányt, naivan hisz abban, hogy a levegő segít majd neki "kijózanodni", mintha az annyira egyszerűen menne az ő esetében. Nem figyel arra, mi zajlik körülötte, különböző megbotránkoztató képek lepik el az agyát, és nehezen akarja elismerni, az a szörnyeteg, ami "rémálmai" során kíséri, valójában ő maga. Pedig ott volt, ő volt, és megtette. A legborzasztóbb, azóta se érezte, annyira.... élőnek magát. Mintha az összes kő, amit napok óta cipelt, egyszerre omlott volna le a szívéről, jól lakott, de még mennyire...
Csak most, hogy sikerült beleütköznie valakibe, veszi csak észre, gyorsabban ment a kelleténél. Az agya tisztul is ki, ha rá is készült telepedni az a bizonyos vörös köd, ez az ütközés nagyon is jól jött most.
- Úristen, ne haragudj, minden rendben?- kérdi zaklatottan a srácot, aztán lép is hátrébb egyből.
Több okból kifolyólag is, ez a találkozás nem épp a legjobb időpontban történik, még így se, hogy végül is neki köszönheti, hogy nem cél irányosan a falu felé vette az irányt, viszont ez az illat. Oliv nem mer levegőt venni, tartása is megfeszül, mégis aggódva pillog a srácra, remélve, nem esett neki semmi baja.

Chaske Tsosie - 2013.06.26. 16:49


Szerintem.... Ophelia, vízbe fojtja Benjit *-* Csak úgy... szeretetből xDD

Tristan Blackwood - 2013.06.26. 18:42


Hát... Merlin meghalt, szóval még lehetsz  

Tristan Blackwood - 2013.06.26. 18:48


Én láttam egy Merlint meghalni o.O

Attól még egy meghalt na, nem mindegy? A lényeg, hogy vér follyon *-*

Fandler Ágoston - 2013.06.26. 18:58


Addig örülj, amíg CSAK Ő kóstolgat   * előjött a kisördög  *

Egy vemp, meg egy fél (?)

Szüksége volt a levegőre, úgy érezte, a kastély össze passzírozzák, szépen, lassan, hogy fájjon neki. Az éhsége már az elviselhetetlenség szélét súrolja, Oliv viszont még mindig makacs mód küzd ellene, pedig tudja, ennek nagyon nem lesz jó vége. Egyszerűen, képtelen arra, hogy egy embert bántson, az állatok vére meg nem igazán elég ahhoz, hogy teljesen jól lakjon. Már kezdi megszokni, hogy napi szinten kell harcot vívnia a saját szörnyetegével, hogy az még egyszer ne bújjon elő. Az eridonos már így is elhiszi magáról, hogy ő is az, nincs semmi szüksége megerősítésre.
A temetőbe menekül, mert naivan hisz abban, ott kitombolhatja magát - már amennyire ő képes erre- és mindezt zavartalanul teheti. Hiába szeret Tristannel lógni, hiába tartja őt az egyetlen barátjának, és hiába tud róla szinte mindent a fiú - beleértve a fajihovatartozását- egyszerűen... taszítja még a csak a gondolat is, hogy hagyja, meglássa vámpírként. Tristan érdektelensége ez iránt még most is nagyon jól esik neki, és pont ezért nem szeretné elijeszteni azzal, hogy megmutatja, milyen is, mikor az "új énje" kerül előtérbe.
Hirtelen torpan meg a nagy száguldozásában - ha mást nem is, ezt kimondottan imádja ebben a létben-, és összevonja a szemöldökét, miközben értetlenül mered maga elé. Ilyen illatot még sose érzett, még csak hasonlót se, pedig mostohaapja állítása szerint mindet megmutatta neki. Drake nagyon ügyel arra, hogy a lány ne csak pár évet létezzen halhatatlanként, Oliv meg folyton szörnyülködik, mennyire sok itt az elvárás, és kezdi érteni, némely hegyes fogú, miért irigységből mészárol.
Persze a lány már szinte felét elfelejtette annak, kihez, hogyan kell viszonyulni - átok essen abba a sok rétegbe-, de nem fél, ő tudja, ha olyan helyzet adódik, ki fogja tudni vágni magát.
Szinte észre se veszi, hogy már ő maga is a két (!) lénytől van nem is olyan messze, épp ki tudják szűrni. Csak pár pillanatig vizslatja a lányt, akinek dobog a szíve, mégis olyan furcsa illatot áraszt magából, majd szemei a társára vetődnek, és tekintete megkeményedik. Oh igen, erre világosan emlékszik, hogy mit mondott Drake, ha ilyen eset adódna. Bár a meglepődöttség is kiül az arcára egy fél pillanatig, de mentségére legyen mondva, a világért se gondolt  volna arra, hogy még egy vámpír,visszakívánkozik Bagolykő padjaiba.
Tartása megfeszül, nem megy közelebb, de le nem venné a hallhatatlanról a szemét, pont mint aki bármire fel van készülve, és ez nem is nagy tévedés. Oliv fejben már le is játssza a jelenet folytatásának lehetséges variációit

Ti

Úgy tűnik, Olivianak nagy hibája, hogy kíváncsi. Alapból kerüli a konfliktust, neki nem menő dolog az erő fitogtatása, viszont, mivel már hetek óta nem volt  vér közelében - amit a másik vámpír észre is vehet rajta-, kicsit paprikás a hangulata.
Ha nem lenne annyi önuralma, és nem küzdene minden áldott pillanatban azért, hogy az agyát ne lepje el a vörös köd, most minden bizonnyal gondolkodás nélkül ugrana az ember, vagy félig ember lány torkának. De ő mindig is megvetette ezen életet folytató társait, többek közt saját magát is, mikor hagyta eddig fajulni a dolgokat. Hova tovább, irtózatosan kevés vámpír van, akit képes elviselni a közelében, történetesen az édesanyja és Drake. Az utóbbinak köszönheti, hogy hűvös, mégis megfontolt. A háztársai biztos megrökönyödnének, ha így látnák, hisz az arcáról minden báj eltűnt, csak egy merev, porcelán maszk.
Hogy is mondta Drake? Soha ne lépj egy vámpír területére? De ez nincs megjelölve, legalább is Olivsmemi ilyet nem érzékel, és véleménye szerint, brutális nagy ego kell ahhoz, hogy valaki a sajátjának nyilvánítson egy közterületet, mert mi van, ha egy idősebb fajtárs szeretne itt sátrat verni? Arra kíváncsi lenne, hogy a másik felállása akkor is ilyen határozott lenne-e. Minden esetre az eridonos még most se mozdul, tudja, hogy a lány is azt várja, amit ő, és kimondottan szereti a türelmi játékokat, jó is bennük, főleg, ha azt vesszük, új élete másról sem szól, mint az önuralomról.
- Tanulói nyilvántartás?- ajánlja fel lehetőségként. Félre ne tessék érteni, szívesen válaszol ő, amíg a kérdés annak hangzik, és nem számon kérésnek. A hangja neki is normális, hisz minek erőltesse magát, ha másik tökéletesen jól hall.
- Igen- pillant a lányra egy halvány mosoly kíséretében. Nem mutatja, hogy észrevett-e bármit is a kis közjátékból, ha a fajtársának nem esik le, hogy ő nem vért ontani jött, csupán kíváncsi, az már az ő baja.
- Az illatod... más... hogy hogy?- kérdezi a lányra nézve, olyan hangsúllyal, hogy a lány érezze, nem muszáj rá válaszolnia, ha nem akar.

Zsolti

Csak azért jön le a faluba, hogy megnézze Noelt, gondolja a srác ki fog ugrani a gatyájából örömében, de még ez se tántorítja vissza. Na, meg az is felettébb érdekli, hogy mi az, amin a srác kísérletezik, mert mióta megitta azt a bájitalt - lévén, egyszer már meghalt, ez igazán nem oszt, nem szoroz semmin-, még a szokásosnál is rózsaszínebben látja a világot. Konkrétan kedve támad minden embert a végkimerülésig ölelgetni, ami egy vámpír esetében nem épp a legjobb dolog, főleg, ha a lány még képes is rá.
Vigyorogva nézi végig a butikokat, és már el is könyveli, hogy az utca felét, megveszi Tristannek, csak mert annyira szereti háztársát, hogy amúgy nem tudná eléggé kimutatni.
- Ohh, hát szia- a szokásosnál lelkesebben köszönti az idegent, és leküzdi a kényszert, hogy a nyakába ugorva kezdjen áradozni arról, ennél boldogabb még sose volt.
- Olivia vagyok- még azt is hagyja, hogy kezet csókoljanak neki, mert ez annyira muris, kacag is rajta egy jót.
- Épp ide indultam, itt dolgozik egy barátom, szóval miért is ne- vonja meg a vállát, majd már-már szökdécsel befelé, arra sincs szükség, hogy Zsolti a kezét taperolja, mert az eridonosnak nem kell sokat könyörögni.
Belépve megcsapják az illatok, nem feltétlenül csak azok, amiket a Levitásérez, de Olivban most valahogy nincs meg a késztetés, hogy vérfürdőt rendezzen, sokkal inkább szeretne lufikat eregetni szanaszét, persze kizárólag csak pirosakat, mert hű a házához, nagyon is.
- Ááá én inkább egy steaket akarok, félig átsütve- néz a srácra csillogó szemekkel, mert ahhoz inkább van gyomra, minta pizzához.

Jeremy

Már alig várta, hogy lemenjen a nap, ma felettébb nehezére esett megmaradni a fenekén, holott tisztában van a következményekkel. Talán épp emiatt nem száguldott ki mazochista mód, mert mégis mi végre akarna több szenvedést a kelleténél?
Nem, még mindig nem bírja megemészteni a tényt, hogy az ő szíve már nem dobog, gyanítja, ezt sose fogja lenyelni, és hiába kezdi igazán kedvelni a mostohaapját, sose bocsájtja meg neki, hogy gyakorlatilag.... megölte. Ezen nincs mit szépíteni, ez nem élet. ha az agyad máson sem kattog csak a véren, a pulzáló ereken, és a szívek ritmusos dobogásán, ott már nincs mit tenni, csak beletörődni, ami Olivnek sose ment. Harcolt.... mindig is, még ha az a küzdelem egy K-ért ment, ő nem adta fel... hiányoznak neki azok az idők, mikor a legnagyobb problémája az volt, hogy túlélje Weaver prof óráit, a tanerő sose a könyörületéről volt híres, az eridonos meg eleve került mindenféle agressziót, nem hiába nem volt jelen egyetlen párbajszakkörön se, a könyvtárban annál többször lehetett látni, viszont mióta visszatért.... be se tette oda a lábát. A sebek így is folyamatosan szakadoznak fel, nem hiányzik neki plusz löket.
Célirányosan a konyha felé halad, bár az ott lévő "élelem" nem lakatja jól, legalább megakadályozza abban, hogy az első útjába kerülő ember torkának ugorjon. Neki már ez is megfelel, nem akar bántani senkit, bármennyire is létszükséglet ez.
Mivel takarodó elmúlt már, nem is lepődik meg azon, hogy egyedül találja magát a helyen. Persze óvatosan nyúl a hűtő - mások számára- teljesen láthatatlan rekeszébe, és vesz ki egy sötét üveget. Megérti, miért az elővigyázatosság, nem lenne ő sem szívesen tanúja annak, hogy valaki issza a vért, mint egy normális ember a vizet.
Oliv mindenesetre összeszorított szemekkel ugyan, de lehúzza az üveg tartalmát, nem törődve az ízzel, aminél sokkal, de sokkal jobbat is tud.

Noel

Szinte bemenekül a szobájába. Egyenesen a tükre felé veszi az irányt, amibe belenézve, egy zavarodott, remegő lányt lát, aki kétségben van esve, mégis megmagyarázhatatlan kín miatt, meg-meg rándul az alapból bájos arca.
Aztán pillanatok alatt keményednek meg a vonásai. Az arca merev maszkká válik, a szemeiből köddé válik minden érzelem, egy rideg szobor néz vissza rá. Kész, elege lett, belefáradt már, hogy olyasmi ellen harcoljon, amit úgyse tud elkerülni, Az éhség már minden porcikáját kínozza, és ha nem tesz valamit ellene, félő, nem lesz sokáig életben, nem mintha most élne...

Mindennek már több napja. Azóta az eridonos éjszakánként eltűnik a kastélyból, és random helyeken tűnik fel, hol mostanság egyre felkapottabbak a megmagyarázhatatlan halálesetek. De nem zavarja, az érzés... jól lakott, és valami felsőbbrendűség érzet is belé költözött, de ez cseppet sem zavarja. Jól érzi magát így, mintha az összes béklyó hirtelen hullott volna le róla, felszabadult, már nincs is kedve harcolni önmaga ellen, hisz ő nem ember, már nem, mi végre kéne úgy viselkednie, mintha a vacsorái közé tartozna? Drake jól mondta, ezek a lények nem többek holmi nasinál, nem érdemes az energiát pazarolni rájuk.
Annak ellenére, hogy nem is olyan rég még mindent megtett azért, hogy elfogadják, elég kirívóan viselkedik. A folyosón felszegett állal meg, a léptei magabiztosak, mintha csak el akarná hitetni az ott lévőkkel, hogy már csak ránézni is megtiszteltetés, hisz Oliv nem sokszor bukkan fel, főleg nem akkor, mikor a bajkeverők krémje még szabályt szeg a kint létével. De most is vadászni indul, és ebben még maga az igazgató sem gátolhatja meg.
Elhagyva a kastélyt, máris száguldana valamerre, de ebben meggátolják.
A vér illata az orrába kúszik, és ő nagyot szippant a levegőbe, mint valami plázamacska, aki álmai parfümét találta volna meg. Arcára ragadozó vigyor ül ki, és nem törődve semmivel, követni kezdi az illatot, hogy megtalálja azt, akitől származik. Egy diáktársa az, ebben biztos, már meg bírja különböztetni az emberek vérét az állatétól, ami azt illeti, jobban is szereti.
Ahogy meglátja a sziluettet, szinte hangtalanul halad egyenesen a srác háta mögé. Valahol a tudata mélyén rájön, hogy Noel az, a második ember, aki elfogadja, úgy, ahogy van, de efelett most szemet huny. Sőt, inkább kíváncsi, hogy a srácot vajon tényleg nem zavarja-e, hogy Oliv... önmaga, ugyanis jelenleg teljes mértékben az.
- Nem szerencsés ilyen állapotban és ilyenkor, egyedül sétálgatni- búgja a srác fülébe, teljesen kifordulva magából, miközben egyre csak a nyakát fixírozza. Egy pillanatába telne belemélyeszteni a fogait, Noel nem is tudna tenni ellene semmit, de mégis... hol marad az élvezet? Nem szereti a könnyű prédákat, unalmasak.
- Mondd, hogy nem a gyógyító kötötte be, meghazudtolná magát, hisz állítólag annyira érti a dolgát- a hangja teli szarkazmussal, ahogy hátrál, és a rellonos elé lép, ő is észreveheti, nem azzal az Olivval került egy légtérbe, akit "ismer".

Noel

Annyira egyszerű lenne. Egyetlen kecses mozdulat, és Noel feje szépen megválna a testétől, de nem.... még korai, és mint már mondta, élvezi, ha evés előtt játszhat egy kicsit. Persze dühíti, hogy a srác meg se rezzen, nem ehhez van szokva, főleg úgy, hogy léptei szinte hangtalanok.
- Én abban nem lennék olyan biztos- közli hűvösen. A mindjárt talán nem is annyira mindjárt. Vérzik, egyedül van, a lánynak meg egyáltalán nem áll szándékában karon ragadni, és hazakísérni, holott normális esetben talán ezt tenné. Sőt, nem is talán, amennyire nagy a nem létező szíve, biztos segítene. Csakhogy most teljesen más a felállás, Noel pechére épp nem érez késztetést az iránt, hogy megváltsa a világot, épp az ellenkezője. Igen, felettébb elkeserítő ez.
- Ha te mondod- húzza el a száját. Szakértelemnek közel sem nevezné, de ez már csak az ő baja. Nehéz épp eszűen gondolkozni, mikor a vámpír torka egyre csak kapar, és minden erejét össze kell szednie ahhoz, hogy ne helyben csócsálja meg diáktársát, de a türelem... szóval igen, Oliv türelmes... még.
- Fel sem érnek a te véred illatához- húzza el a száját tettetett morcossággal, majd kissé oldalra dönti a fejét, úgy fürkészi tovább a rellonost.
- Kíváncsi volnék, az íze vajon milyen- ezzel burkoltan ugyan, de Noel tudtára adja, nem biztos, hogy olyan kimenetele lesz ennek a találkozásnak, amilyet a srác elképzelt, de az élet már csak ilyen... kiszámíthatatlan, és eszméletlen fekete humorral rendelkezik.
Megvillannak a szemei, és játékos mosoly kúszik a szájára, ahogy végigkíséri a másik mozzanatát.
- Na, legalább a túlélési ösztön nem veszett ki belőled- konstatálja elégedetten, mert ez az emberek többségének hatalmas hiánya, meg is isszák a levét... általában.
- De nem értem. Úgy érzed védened kell magad? De hát csak én vagyok, tudod az, akit elfogadsz olyannak, amilyen, legalább is mintha ezt mondtad volna. Hát mégse? Pedig most én vagyok- minden megnyilvánulása hűvös, idő közben lassan tesz egy kört a srác körül, mint a keselyűk szokták, s mihelyst újra elé ér, megragadja a másik bekötött karját, és leszedi róla kötést.
- Nem fog fájni..... annyira- gúnyos mosoly terül szét az arcán, és ha idő közben Noel nem talál ki valami frappánsat, a csuklójába mélyeszti a fogát. Egyenlőre ennyivel is beéri... egyenlőre. Nagyokat kortyol, nem törődve a srác lelki, vagy épp fizikai állapotával, most felettébb önző.

Noel

Tipikus olyan arccal mered rá, ami azt sugallja, most nem vevő a poénokra. Éhes, és nem szereti, ha az áldozata járatja a száját. Sikolyokhoz van szokva, meg könyörgésekhez, ez a felállás merőben új neki.
- Nincsenek olyan szükségleteim, mint az embereknek, a szervezetem már rég összeomlott, a szívem nem dobog, tehát egy kis cukor se fog betenni- határozott, holott ez igazán a gyenge pontjai közé tartozik. Normális esetben utál erről beszélni, de most mindenképp meg akarja mutatni a másiknak, úgy is az lesz, amit ő akar.
- A francokat nem- csattan fel ő is, szemei megvillannak, és ökölbe kell szorítania a kezét, hogy ne csapja le a rellonost, mint egy taxiórát.
- Nem lehetsz ekkora idióta. Tudod, hogy két pillanatomba telne megölni? Hogy nem tehetnél ellene semmit? Ne, mond, hogy cseppet sem zavar ez az erőfölény. Már pedig a vámpírok túlnyomó többsége ilyen. Én még egy tünemény vagyok, mert ahelyett, hogy szimplán átharapnám a torkod, leállok veled csevegni, de az én türelmem is véges- és őt nem lehet hitegetni. Ó, ugyan már, mégis ki érezne bármilyen nemű empátiát egy lelketlen dög iránt? De nem is várja el, féljenek csak, van is okuk rá.
- Pontosan ez a felállás- közli vele a száraz tényt, hogy márpedig ha tetszik neki, ha nem, belőle most vacsi lesz. Nem igazán lehet hatni az eridonosra jelenleg. A jelleme szikla szilárd, és az elhatározásairól még akkor se mondana le, ha kényszerítenék. Nem mellesleg egy időzített bomba, ami talán nem a legjobb dolog.
- Nem hat meg a heg, a történetére se vagyok kíváncsi, te meg hálát adhatsz az égnek, hogy még így mászkálhatsz. Azt várod tőlem, sajnáljak? Miért kéne? Csak mert lehet, nem te tettél róla? Ugyan már, engem megöltek, időm se, lélekjelenlétem se volt védekezni. Ezzel akarsz hatni rám? Egy heggel? Neked legalább dobog a szíved- a végét talán kicsit hangosabban mondja, de elragadták az indulatok. Utálja mikor az emberek sanyargatják magukat, holott mindenük megvan, csak későn jönnek rá erre.
El is kapja a kezét, és belemélyeszti fogait a csuklóba. Nem törődik semmivel. Behunyt szemekkel élvezi a sűrű "folyadékot", ami végigszalad a torkán.
Oldalra kapja a fejét, és kissé meglepődve veszi tudomásul a tüzet. Közben áldozata meg is szökik, ami igencsak felpaprikázza az alapból is ingerült lányt.
Utána ered, közben megannyi lehetőséget vázol fel magában, amivel megkínozhatja kicsit a rellonost. Talán az indulat miatt veszi olyan könnyen az elé zúdoló akadályokat, vagy mert túl gyors, mindenesetre, meg nem áll, néha ugyan megbotlik, de kiváló reflexekkel rendelkezik, így elkerüli az esést.
Be is éri Noelt, és megragadva a pólóját, egyenesen a fához vágja, már ha a srác nem lepi meg újfent.
- Mondták már neked, hogy ne húzz fel egy vámpírt? Főleg ne evés közben?- ingatja rosszallóan a fejét, aztán megáll közel hozzá, és tipikus olyan tekintettel mered rá, ami szinte ordibálja a kérdést " most mit kezdjek veled?".

Noel

- Nem ismersz- ragadozó vigyor ül ki az ajkaira. Még csak nem is hazudott, hisz a rellonos vajmi keveset tudott róla eddig is. Persze alapvetően többet, mint sokan mások, nem mindig hangoztatja, hogy nem ember.
- Te tényleg nagyon hülye vagy- von vállat, mégis mihez kezdhetne ezzel? Nem, itt korántsem fölényeskedésről volt szó, a tényt közölte, de ha a másik erre tojik, az már nem az ő baja.
- Nem ijesztgetlek, egy. Kettő, nem magamból indulok ki, és három... pofátlanul könnyen veszed a dolgokat, ami nem mindig előny- unottan forgatja a szemét, most nincs olyan hangulatban, hogy prédikáljon. Pedig megtenné, ha nem lenne épp eszméletlenül éhes. Azért valamilyen szinten furcsa, hogy bár kedveli a srácot... minden bizonnyal, gondolkodás nélkül képes a vérét venni, és meg is fogja tenni. Persze Oliv nincs abban az állapotban, hogy ilyesmin agyaljon, sőt, nem agyal, a vörös köd ellepte, és kedve sincs szabadulni belőle.
Az eridonos már egyre kevésbé élvezi ezt, kezd egyre dühösebb lenni, ami semmi jót nem jelent, de a világért se hagyná, hogy az áldozata elfusson, annál azért sokkal büszkébb. Az akadályokat könnyen veszi, többnyire, de épp elég pipa ahhoz, hogy megragadva Noelt, egyenesen a fának vágja. Nem érez semmit, nem érzi, hogy bánnia kéne, maximum azt bánhatná, hogy nem többször teszi egymás után.
- Rád nézve semmi jó- sziszegi kiesve a szerepéből. Engedi, hogy a másik lássa, mennyire sikerült kihoznia a béketűrésből, így legalább számíthat mindenre, csak jóra nem, és ez a lényeg. Oliv sejti, hogy mostanra már sikerült felfognia, vagy megértenie, jelenleg nem az, aki eddig volt, ennek ellenére mégse érzi, hogy szorul a nyaka körül az a bizonyos hurok. Na, ez az, ami ellen már ő sem tud mit kezdeni, na nem mintha akarna.
Őszintén nem számít arra, hogy a rellonos még így is visszavág, ezért elkerekedett szemekkel konstatálja, hogy összeragadt a szája. De ez az állapot is csak pillanatokig tart, az arcát elönti a düh, és gondolkodás nélkül ragadja meg a másik még ép karját, és addig csavarja egészen hátra, míg Noel nem tanul meg testbeszédből olvasni, és nem szüneti meg az átkot, vagy amíg ki nem ugrik a válla helyéről, neki aztán édes mindegy. Mivel félvér, és jó ideig ő is varázspálcával közlekedett, így tudja, nem maradandó az átok, viszont böki a csőrét, hogy valaki egyszerűen felül kerekedett rajta.
Ha nem tesz semmit a srác, Oliv is egyre dühösebb lesz - igen, lehet ezt még tetézni-, ki is tépi az egyik fát, és a srác lábára dobja, nem kímélve meg a láthatóan ropi szerkezetét.
Hidegen méregeti a srácot, aki láthatólag teljesen tehetetlen. Igen, vár, már csak topognia kéne a lábával, hogy meglegyen  a kellő hatás, de nem, azt azért mégse.
Az idő csak telik és telik, majd miután megszűnik az átok hatása, leveszi a fát a lábáról,  a srác felé kerekedik. Persze, ez egy idillikus szerelmi jelenetnek is elmenne, ha nem vesszük figyelembe, hogy a világ talán legnagyobb kínját készül rászabadítani. Ő a harapást így élte meg, bár csak egyszer volt Noel helyében. Nem, nem áll szándékában átváltoztatni, azt semmilyen körülmények között nem tenné.
Még egy pillanatig rávillannak a srácra a szemei, majd mindenféle bevezetés nélkül a nyakába mélyeszti a fogait. Köztudott, hogy egy vámpír harapása lehet maga a pokol is, ha ő azt úgy akarja, már pedig az eridonosnak más vágya sincs, plusz még jól is lakik. Úgy iszik Noelből, mint aki ki tudja, mikor tette ezt utoljára, persze annyira még nem borult el az agya, hogy megölje. Bár szívesen megtenné, nem szabad. Mégis egy diákról van szó, akit, ha nem is azonnal, de egy idő után hiányolnának, tehát mihelyst a srác az ájulás határán van - miért is adná meg neki azt az örömöt, hogy végigaludja a fájdalmakat?-,  ő feltápászkodik, megtörli a száját, és visszamegy a kastélyba, rábízva az erdőben sündörgő vadakra a többit.

Esküszöm, nem én tehetek róla * angyali mosoly*

Seren, szinte biztosra veszem, hogy ő volt, még a szeme se áll jól a pasinak >.<

Ugye?   Akár a vihar előtti csend...

Lyra

Céltalanul bolyong a faluban. A múltkorihoz képest már szinte teljesen nyugodt, de mégse annyira, hogy a lelkiismerete előtörjön. Mondhatni, aznap éjjel belefáradt abba, hogy amiatt utálja magát, amiről nem is igazán ő tehet. Vámpír, vért iszik, olykor megöl embereket, de ez azzal jár... állítólag, mégis.. Drake szerint fényévekkel jobb a hasonszőrű társainál. Ő maga mondta, hogy szinte csodálatra méltó, mennyire... emberi maradt. most már csak vállat von, mert tudja, ez nem egy végtelen állapot, bármikor billenhet a mérleg nyelve, és ő nem fog mást tenni, csak úszni az árral. Nem róhatják fel neki, nem vonhatják felelősségre, nem utálhatják, mert.... fajához méltón viselkedik. És emberek... meg fognak halni, jobb esetben, és az eridonosnak fontosabb, hogy a saját "rétegébe" sikerüljön beolvadnia, hisz az onnan kötődő kapcsolatokon nem igazán fog az idő.
Megint az az ismerős szívdobogás, és az illat. Találkozott már vele egyszer, így nem is gondolkodik, egyenesen a tavacska felé veszi az irányt, hisz a lánynak ott kell lennie. Talán most tudnak is beszélgetni mindenféle hisztéria nélkül. Oliv még most is jót kuncog  a másik vámpír viselkedésén, mintha bármi célja lett volna az elemi kíváncsiságon kívül. Őszintén szánalmasnak tartja, de ezt persze megtartja magának. Sose érzett késztetést aziránt, hogy saját magának nyilvánítson valamit, de persze... hisz ezek rellonos jellemvonások, amiket ő nem örökölt, hála az égnek. Tulajdonképp a pincelakókat - legalább is nagy többségüket-, még annyira se tartja, mint a manókat, akik a kastélyban dolgoznak, de ez persze egyéni szociális probléma.
- Szia, zavarok? Nem baj, ha leülök?- csendül fel a hangja, ahogy a lányhoz ér, és egy halvány mosoly kíséretében le is ül, persze távolságot tartva.
- Sajnálom, hogy a múltkor miattam lett feszült a hangulat, de tényleg csak a kíváncsiság vezérelt- úgy érzi, ennyivel tartozik, hisz sejti, nem lehet könnyű két vámpír kereszttüzében tengődni.

Mondtam én, hogy Uff wodoozik xDDD

Ethan

Az eridonosnak legnagyobb szívfájdalma, hogy sokat kell várnia arra, hogy lenyugodjon  a nap, tudniillik, szikrázó nap sütésben ő nem járkálhat. Így mihelyst elmúlik a veszélye annak, hogy esetleg megpörkölődhet, már viharzik is ki, friss levegőt szívni.
Így került a Fénylő lelkek udvarára, mi emberként is az egyik kedvenc helye volt. Egy padon dúdolgat, miközben élvezi a kilátást. Most, hogy túljutott  a ponton, és a vele járó önmarcangoláson, kezdi élvezni ezt a létet, még annak ellenére is, hogy még mindig nem fűl a foga ahhoz, hogy másokat bántson, pedig ha életben akar maradni, elengedhetetlen. Egy könyv nyugszik az ölében, amit csak nem akaródzik kinyitni, pedig.... nem ártana kicsit tanulni is, na nem mintha az órái túlnyomó többségére bejárna... Vagy ha ott is van se veszik észre, ami ugyan nem zavarja, hisz mindig is "láthatatlan" volt, most meg... talán kicsit örül is annak, hogy egyesek nem figyelnek a vészcsengőre, pedig az ott csilingel, akárhányszor valaki közelébe kerül. Ösztönösen megérzik a veszélyt, és bár, Olivia egy tünemény, ha épp tiszta az agya, attól még veszélyes, mi sem bizonyítja jobban, hogy egy barátját a gyengélkedőre küldte, nem is olyan rég.
Már messziről hallja a szív dobogást, mai arra engedi következtetni, lassan nem lesz egyedül, és be is igazolódik, mikor meglátja Ethant. A srác egyel felette jár, így evidens, látta már párszor, abban azért nem biztos, hogy beszéltek is... az emberi emlékei, nos... lekorlátozódtak a mérhetetlen fájdalomra, amit a harapás okozott.
- Szia, ne ijedj meg- "köszön" oda, mert mégse szeretné a frászt hozni rá, már pedig egy szobor épp hogy eltakarja.
- Téged is kivonzott a friss levegő?- kérdi kedves mosollyal az arcán, mert ha már nincs egyedül, igazán kihasználhatja az alkalmat egy kis beszélgetésre.

Ethan

Valahol mélyen örül, hogy akadt társasága, nem szeret huzamosabb ideig egyedül lenni, hisz arra lesz számtalan alkalma. Valahogy sose tud szemet hunyni a gondolat felett, hogy mikor jelenlegi iskolás társai meghalnak, ő még mindig ugyanígy néz ki, és ez elszomorítja. Az egyetlen vigasza, hogy az anyja, és Drake vele maradnak, hisz ők is vámpírok.
Kicsit feszeng, mert hiába háztársa Ethan, a röpke négy éve alatt, talán, ha pár szót váltott vele, ami kuriózumnak számít, főleg, mert háztársak.
- Igen, tudod a nevem?- vigyorog a srácra, mert azért jól esik neki. Sose volt hangadó személyiség, így tényleg elcsodálkozik azon, ha valaki a nevén szólítja. Nem is volt népszerűség hajhász, sőt borsódzott a háta az olyan alakoktól. Mélyeket szippant a levegőből, ami felettébb jól esik neki, főleg, mert fülledtség van a toronyban, amit még ő maga se bír tolerálni.
- Nem csodálom, meg lehet fulladni fent- mosolyodik el, ügyesen leplezve, hogy ő mulatságosnak találja ezt a szó fordulatot, tekintve, hogy ő már erre képtelen, nem mellesleg egyszer már meghalt.
- Hát... valamivel el kell ütni az időt, nem?- vigyorogva fordul a srác felé, aki már mellette ül. Fura, normál esetben feszélyezné ez a közelség, most viszont, mintha immúnis lenne rá, ami jó, meg tudná szokni, viszont tudja, hogy milyen csúnya dolognak  a következménye ez. Még most is gyűjti a bátorságot, hogy Noel elé merjen állni, akkor este... akkor este nem ő volt, a kérdés már csak az, hogy ezt a srác is megérti-e.
- Későn?- kacagja el magát, hisz mégse mondhatja, neki most olyan, mintha reggel lenne. Őszintén szólva, fogalma sincs arról, hogy Ethan mit szólna, ha random benyögné "más az értékrendem, haver, mert egy vámpír vagyok", biztos nem lenne kedve tovább barátkozni.
- Éjszakai bagoly vagyok, én ilyenkor bújok elő, szóval egyáltalán nem késő nekem ez az időpont- fixírozza a srác arcát, miközben beszél. Szereti alaposan megnézni az embereket.

Vécsey András

Lassan nyitja ki a könyvtár ajtaját, majd biccent Matildának, és halkan veti be magát a sorokba. Valami nagyon furdalja az oldalát, és minél előbb rá akar jönni. Igen, még a vámpírok is lehetnek kíváncsibbak a kelleténél, már pedig az a varázslat, amit látott, igen felkeltette az érdeklődését.
Sejti, nem minden második londoni tud ilyet. Igen, hazaruccant, észrevétlenül, mert neki megy mindenféle komplikáció nélkül. A gyorsaság az egyetlen, amit imád ebben a létben, a többit csak nyűgnek érzi.
Az ajkába harapva járja végig a sorokat, a megfelelő könyvet keresve, de van egy sejtése, hogy azt itt nem fogja megtalálni. Segítséget mégse kérhet, mert magyarázkodnia kellene, részben, hogy hol látta, és mikor, és abban az időpontban, miért nem volt a kastélyban. Igen, az Eridonos nem szokta hangoztatni, hogy már nem az emberi fajt képviseli, a szemfülesek úgy is rájönnek, vagy ha másra nem is, arra, hogy kirí a többiek közül, talán, mert megszólal bennük a vészcsengő, amit még egy rellonos is nehezen tud előidézni. Na, igen mert valamiért ösztönösen megérzik, hogy veszélyben vannak. Mikor a lány "kifordul magából", cseppet sem örül ennek.
Felsóhajt, majd meglátva az ajtót, be is nyit rajta - talán kicsit nagyobb erőt beleadva, de ha már varázsolni nem képes.... Na, igen az a híres zárolt részeg. Bár nem fogja megérteni, miért kerítenek akkora feneket neki, ha mindenki be tud jutni, kicsit nagyobb erőfeszítéssel.
A bent lévő sötétség nem zavarja, mivel volt ideje hozzá szokni, tekintve, hogy csak akkor képes "létezni". Még mindig fájlalja, hogy nem mehet ki a tűző napra. Nos, maradt még benne emberi... kérdés csak az, hogy vajon meddig...

Vécsey András

Talán most először érzi rossz dolog a már-már hangtalan járás, hisz nem akar ő ráijeszteni a tanerőre, főleg így vizsgaidőszakban. Szégyenli magát, de az átélt események közepette nem igazán a tanulás körül forogtak a gondolatai - hol a vérszomjával küszködött, hol emésztette magát, mert.... gallyra vágta az egyik barátját-, így nem biztos, hogy léphet ő ötödikbe. Talán jobb is így, először az új énjével kell megbékélnie, ami alapból nehéz, tekintve, hogy még mindig szörnynek érzi magát, amiért szívdobogás nélkül jár-kel, na meg, mert ha ő éhes, valakiben, vagy valamiben kár esik. Tudja, hogy ezt nem jó dolog magába fojtani, de se Trisnek, se Noelnek nem akar erről beszélni, Drake előtt meg semmi pénzért nem tűnne gyengének, és itt ki is fújt az ismerősök azon tábora, akik valami csoda folytán, tudják, mi történt vele a fél év alatt.
Persze tudja, hogy az igazgató, meg talán a tanári kar előtt sincs titokban. Ésszerű lenne, főleg, hogy a rellonnak is van egy házivempje, akivel semmi víz alatt nem találkozna még egyszer. Na, meg... így érthető, miért nincsenek nappal órán, meg úgy sehol sem.
Próbál a lehető legmesszebb nézelődni a tanártól - nem volt nehéz leszűrnie, nincs egyedül-, de mivel, semmi számára hasznosat nem talál, muszáj közelebb merészkednie.
A könyvcímeket böngészve keresgél, miközben lassan lépked. Tényleg próbálja nem ráhozni a frászt, neki ez sosem állt szándékában, na jó, akkor talán, mikor az agyát ellepte a vörös köd, de akkor határozottan nem volt önmaga.
Hirtelen esik le elé egy könyv, mire még ő is összerezzen, majd a címet elolvasva, hangosan puffog. A vámpírokról szeret olvasni, sokat tanul belőle, már ha képes olvasni a sorok között, na de a kivégzésük... morogva rakja a könyvet a helyére, aztán haladna tovább, de figyelmetlenségének köszönhetően, már hallja is, ahogy a tanerő levegőt vesz.
- Oh, elnézést, nem akartam megzavarni- tekint le a férfire, aki szintén valami könyv felett görnyed. Az arca ártatlan, mint mindig, még egy bocsánat kérő mosolyt is megvillant.
- Mit teszik olvasni?- dönti oldalra a fejét, és kíváncsian mered a könyvre és a jelenlegi tulajdonosára felváltva.
- Oh, Olivia Meyerson vagyok, eridonos- nyújt kezet, mert ez valahogy belé rögződött. Ő csak próbálja megmutatni, hogy nem illik bele a vámpírokról alkotott képbe, viszont már-már felkészül arra, hogy a tanerő szemében megvillan az a tipikus fényt, mint amikor valaki valamit titkos dologgal van tisztában.

Lyra

Nem érti, miért érez késztetést aziránt, hogy szóra bírja a lányt, akárhányszor találkozik vele. Sejti, nagyrészt Nadya műve, a barátnőjét még Drake harapta meg... állítólag, és kis híján bele halt a vérvesztésbe, neki is olyan furcsa az illata, csak nem ennyire feltűnő.
- Nektek, rellonosoknak bizonyára, de az én eridonos mivoltom teljesen feleslegesnek érzi, hogy a magunkénak nyilvánítsunk egy közterületet, és nem mellesleg baromi nagy önzőségnek, de hát- tárja szét a kezét, amolyan "ez van" feelinggel. Nem érzi rosszul magát, csak a véleményét fejezte ki, és ahhoz joga van ugyebár. Tényleg feleslegesnek érezte Kath kirohanását, hisz semmit nem tett azon kívül, hogy közelebb merészkedett hozzájuk, persze ez nem jelenti azt, hogy hagyta volna magát, ha elfajulnak a dolgok. Nem is olyan rég bebizonyosodott, hogy az eridonost se kell félteni, tud ő kreatív is lenni, ha arról van szó. Kezdi egyre inkább elfogadni, már nem a régi, és bár élvezni még nem tudja, igyekszik szemet hunyni az emberi gondolkodása felett, hisz már nem kell úgy tennie, mintha az lenne, nem ember.
- Nézd, csak mert van még egy vámpír, aki feltételezem, mióta megtudta, hogy én itt vagyok, az egész kastélyt magáénak érzi, én attól még nem fogok egy sarokban kuporogni, ha összefutunk, hát... nem elkerülhetetlen, de ne várd tőlem, hogy féljek egy magamfajtától- néz rá komolyan, bármilyen is a viszonyuk a rellonos vámpírral, talán őt érzi a legközelebb magához, hisz bizonyára átélte már azt, amit Oliv is, és ez megnyugtatja, az hogy nem épp a legfényesebb a kapcsolatuk, nem számít, Oliv még így is kevésbé érzi egyedül magát, neki elég a tudat, hogy van a közelében valaki, aki olyan, mint ő, a többi  már mellékes.
- Az illatod. Tudod, ezt akartam elmondani a temetőben. Van egy barátnőm, a mostohaapám megharapta, majdnem bele is halt, nos, neki is hasonló illata van, csak nem ennyire.... kirívó- húzza kissé össze a szemeit, úgy vizslatja Lyrát.
- Nem lehet könnyű... mármint, a vámpír szájában összefut a nyál... nem, eszem ágában sincs megharapni- teszi is fel a kezét védekezőileg, de nem tehet róla, sejti, a rellonos őszinte választ akar hallani, nem holmi kertelést, Oliv meg nem fogja vissza magát.
- És kicsit féltékeny vagyok emiatt rád, gondolom... megharaptak, de... de te nem lettél egy szörnyeteg, ez igazán... aljasság- mosolyodik el fanyarul, miközben a füvet kezdi tépkedni.

Yannick

Nagyokat szippant a levegőből. Már jó ideje az erkélyen tartózkodik, nem törődve a kicsit friss idővel, hisz neki már mit sem számít. Mostanában egyre inkább érzi magányosnak magát, ugyanis Tristannek se híre, se hamva. Fél, hogy megbántotta valamivel a fiút, esetleg hallott a Noeles incidensről, és emiatt kerüli. Ő tényleg nem akarta bántani a rellonost, minden sejtje küzdött ellene, de mit sem ért a nagyobb erővel szemben, már pedig egy vámpír esetében nincs nagyobb úr a várszomjnál, és Oliv makacsul halogatja a démon szükségleteinek kielégítését. Már nem sír, már tükörbe mer nézni, de annyi bátorságot még mindig nem sikerült összeszednie, hogy Noel elé álljon, és bocsánatot kérjen tőle. Fél, retteg attól, mikor következik ez be megint, és nincs itt vele senki, hogy a nyakába zúdítsa a gondjait. Drake tudná, mit mondjon, ha máshoz nem is ért mostohaapja, ahhoz nagyon, hogy megkönnyítse a lány létezését. Életnek már rég nem nevezi, ő már meghalt, már csak véglegesen fel kéne fognia, és nem holmi apró darabkákban kapaszkodnia, mintha azok mentőövek lennének számára.
A szemei a semmibe merednek, a korláton könyököl, és úgy néz ki, meg se moccan, ilyenkor simán elmehetne szobornak, egy szép, kecses, de merev, és veszélyes szobornak.
Az sem foglalkoztatja különösebben, hogy az eső szemerkél, sőt, mintha Isten a lány hangulatához passzintaná az időjárást. Napsütést már rég nem látott, és minden vágya, hogy végig nézzen egy nap felkeltét, vagy nyugtát, de számra mindkettő jelenség egyenlő a halálos ítélettel, és bár néha nem ez látszik, de nagyon nem szeretne még meghalni... végleg.
Fel nem tudja fogni, hogy lehet az, hogy valaki kétszer is meghaljon, már pedig, az éjszaka lényei jócskán részesültek ebben a kiváltságban, de ő nem tartozik közéjük... nem akar közéjük tartozni.
A teste megfeszül, ahogy meghallja a közeledő szív dobbanását, és most felettébb érzékeny erre. Neki már nem dobog, és ennél kínzóbb dolog nehezen létezik a világon. Szeretett ember lenni, ő azon kivételes esetek közé tartozott, akik sose vártak többet az élettől, elég volt nekik, ami jutott, de tőle elvették ezt...

Yannick

Nem fordul le, valaki határozottan az erkély felé jön, és az eridonosnak most nagyon nincs kedve a társásághoz. Már-már megdöbben magán, hisz sose vetette meg mások jelenlétét, még most így se. Persze, ahogy jön az idegen, ő is úgy rendezi a vonásait, nem akar elriasztani senkit, holott a pár hete történt események, ezt nagyban megcáfolják, mindenesetre a lány igyekszik túl tenni magát rajtuk.
Az ajtó nyílik, ahogy az várható volt, nem tekint hátra, holott nagyon kíváncsi arra, ki vetemedett még arra, hogy ilyenkor kijöjjön ide. Ő nem önkéntesen szegi meg a takarodó szabályt, neki csak ekkora szabad kimozdulni, és némi friss levegőért cserébe bevállal pár büntetést, azon aztán ne múljon.
A bemutatkozását hallva, el kell mosolyodnom, majd érdeklődve tekintek rá kék szemeimmel.
- Hmm... most megbüntetni készülsz, vagy flörtölni?- mosolyog rá, majd a vissza is fordul a táj felé. Nem mondja, hogy rosszul estek a szavai, de valamiért a nyakam ráteszi, hogy így indít minden második lánynál, neki meg valamiért nem nyerő ez.
- Ugyan már, egy olyan embert mondj, aki még nem hágta át a takarodóra vonatkozó szabályt- nevet fel halkan, mert ha már ő itt van, tuti a többi buzgó mócsing is akcióba lépett, neki meg semmi kedve egy egész prefi gárdával összefutni.
- Olivia Meyerson, Eridon- nyújtja felé illedelmesen a kezét, miközben az arcát fürkészi. Nem olyan meleg ez  a kéz, mint az embereké, és még csak hideg sincs, hogy arra foghatná. Nem, nem áll szándékában úton-útfélen hangoztatni, hogy nem  ember, épp ezért érdekli annyira, vajon mit fog szólni ehhez.
Tapasztalatból tudja, hogy félnek mindentől, ami új, vagy ami más. Én is szörnyetegként tekint magára, hisz úgy jár-kel, hogy közben nem dobog a szíve, ami ugye elengedhetetlen egy ember létezéséhez, na igen, egy emberéhez. Csak az nyugtatja meg, hogy van a kastélyban még valaki, aki talán ugyanígy tekint magára.
- Nem mellesleg, a prefektus uraság mit keres erre? Ez nem a legközkedveltebb hely, nem?- dönti kissé oldalra a fejét, úgy vizslatja Yannickot. Oké, nem mondja, hogy nem rossz pasi, mert egyáltalán nem az, sőt, csak... Oliv nem is mer senkire úgy gondolni, annyira egyszerűen kárt tud tenni bennük, hogy inkább azt helyezi előtérbe.

Yannick

Hála égnek, az égető érzés a torkában már-már elenyésző, így nem is érez különösebb késztetést aziránt, hogy a srác vérét vegye. Ez igazán dicséretre méltó, a végén még rendes vámpír lesz belőle. Magában felhorkant, tudja, hogy ez az állapot nem maradandó, tudja, hogy nem kell sokat várnia ahhoz, hogy megint elveszítse önmagát. De nem szeretné, irtózik attól a vadállattól, ami voltaképp ő, és még fél is tőle, hisz... azt az énjét még nem sikerült megismernie.
Valahol mélyen hálás a srácnak, hogy kirángatja ebből a depresszióból, ugyanakkor furcsálja is, hogy nem rohant még el fejvesztve. Nem sokan bírnak meglenni a társaságában, nem is hibáztatja őket ezért. Az emberek ösztönösen megérzik a veszélyt, és Oliv legyen bármilyen kedves is, elsősorban egy ragadozó, és főképp emberek vérével táplálkozik, tényleg nem veti meg őket azért, hogy harcolnak az életükért... már amíg tudnak.
- Javaslom, keríts valahonnan egy könyvet, vagy járj tanfolyamra, mert ez már divatjamúlt- kacsint a srácra jó kedvűen. Persze, megértette, hogy nem ily' módon próbál felszedni valakit, és ez igazán felüdíti. Mostanság, legalább is mióta visszatért ide, szerencsére elkerülték az ilyen alakok, viszont így nem is tudna mit kezdeni a helyzettel. Sose lenne képes megbántani senkit, de a hátán feláll a szőr, ha valaki sablonszövegekkel, filmekből nyúlt cselekedetekkel próbálja elnyerni a szimpátiát, többnyire nem is sikerült neki.
- Jajj, kérlek, mondd, hogy nem kell ágytálakat takarítanom, könyörgöm- játssza meg a pánikot, de aztán elvigyorodik. Mint azt már említette, némi büntető munka egész csekély ár a szabadságáért.
- Ha azt mondom, hogy a napnak csak ezen szakaszában lehetek kint, értelmesnek tartod?- fordul felé, most komolyan. Nem hazudik, ugyanakkor nem is várja Yannicktól, hogy megértse, a prefektusokat vélhetőleg nem avatták be a ténybe, hogy itt nem csak mágusnövendékek leledznek, szép is lenne.
- Öhm... kösz.... azt hiszem- néz rá zavartan. Tényleg nem tud mit kezdeni ezekkel a helyzetekkel, el szokott attól, hogy bókoljanak neki, és az emberek, akikkel össze szokott futni, inkább átkozzák... okkal.
- Nem, én...- persze hiába is kezdené ecsetelni, nincs itt szükség semmilyen lovagias cselekedetre, ideje sincs rá, mivel Yannick felsőjének boldoga tulajdonosa lesz rövid úton.
- Köszönöm, így már is jobb- mosolyog beletörődőn. Lényegében neki édes mindegy, hogy még egy ruha plusz, mínusz. Nem érez se meleget, se hideget, és még csak meg se fázhat. Hmm, tényleg érdekes, hogy még nem szorult a gyengélkedő szolgáltatásaira.
- Uhhh, te milyen magas vagy már- kuncogva nyújtja elő két kezét, hogy megmutassa, a felső jócskán eltakarja azokat, olyannyira, hogy nem is látszanak azok a karok.
- Eeej, ilyet mondani vizsgaidőszakban. Most megyek, megmondom Felának, hogy engem érdekesebbnek tartasz a mandragóránál, tuti, el lesz ragadtatva- próbál fenyegetőn ránézni, de csak viccel, és hamar el is árulja magát, mert egy vigyor kíséretében, megvillantja fogait. Persze ügyel arra, hogy a prefi ne lásson többet a kelleténél.
- Nem tudom, általában csak járkálok, és élvezem a levegőt. Tudod.... nap közben nem hagyhatom el a szobám... öhm fura betegség, érzékeny vagyok a napra... nagyon- a korlátnak támaszkodva nézi a tájat, miközben erőlködik azon, hogy eltüntesse a komor vonásokat az arcáról, persze sikertelenül, ez mindig is olyan dolog lesz, amit nem fog tudni megemészteni, sose szerette, ha korlátozták valamiben, erre most... megrázza a fejét.
- Na, és te? Becserkészed a gazfickókat, akik kint kószálnak? Mondjuk ott, nézd- ragadja meg egyik kezével Yannick karját, és közelebb húzva magához, mutat a Fénylő lelkek udvara felé, ahol három alak viháncol. Elégedett vigyor ül az arcán, mindig is fel szerette dobni a szabályszegőket, még úgy is, hogy akkor épp ő is ezt tette.

Yannick

- Ne hidd, mikor legutóbb ott jártam, én se találtam meg amit kerestem- csüggedten pillog, hisz nem is sejti, hogy ennek is csupán csajozós éle volt. Oliv már rég kijött az ilyen körökből, így talán, ha pofára esne előtte egy nagy csokor rózsával, se venné észre, viszont menekülne a vérszag elől. Összegezve, senki ne essen pofára rózsával előtte.
- Tudod, ha egy pasi azt mondja, más ötlete van, akkor, vagy a lecóját akarja megíratni, vagy az ágyába csalni. Te melyik kategóriába tartozol?- szegezi Yannicknak a kérdést, mert ő ugyan soha nem lesz egy éjszakás barátnő, arról a másik le is tehet, és jobb szeret tiszta lapokkal játszani, főleg, ha nem neki kell kiteríteni azokat a lapokat.
Pislogás nélkül mered rá, vajon ezt komolyan gondolta-e. Oliv nappal semmiként nem fog megjelenni az ajtaja előtt, és sejti, a srác meg nem rajong az éjszakai takarításért. Az emberek azt az időt olyan haszontalanságokkal töltik, mint az alvás. Tényleg tökre felesleges, nem mellesleg egy csomó időt elvesz az életedből, ami...gáz.
- Nem akarom elképzelni, és nincs rajtam sem uniformis, sőt még csak tollseprű sincs nálam, látod? Ha minden áron látni akarsz, hívj el randizni, vagy mit tudom én, gyere a könyvtárba, de ne hidd, hogy a bejárónőd leszek- szikrázó szemekkel mered rá, mert hiába sejti, a srácot, csak jó szándékok vezérlik, ő akkor sem lesz senki szobalánya.
- Mellesleg, varázsló vagy, rémlik? Mennyi idődbe telne kitakarítani pár pálcaintéssel?- mert azt képtelen elhinni, hogy nem használja ki a képességeit. Már pedig egy Evapores elmotyogása tényleg nem nagy erőfeszítés.
Aztán csak lenyugszik, még el is vigyorodik. Ő mondjuk szerette Felát, még annak ellenére is, hogy félt tőle. Idén a saját érdekében nem vette fel az óráját, hisz tudja, mennyi baleset történik ott, ő meg tényleg nem szeretné elveszíteni a fejét.
Csak vállat von, ha nem akarja, nem hiszi el, ez már nem az eridonos dolga. Mindenesetre, talán meg is nyugszik, ezt a hozzáállást jobban szereti, mint a tömérdek kérdést, és mintha a prefit is kezdené megkedvelni, na ez aztán új neki.
Észrevéve a szabályszegőket, közelebb is vonja magához társát, hogy megmutassa neki, de arra nem számít, hogy ilyen kimenetele lesz a dolognak, ezért csak megilletődötten pillog rá, majd cinkos mosoly ül ki az arcára.
- Úgy gondolod, rossz vagyok?- búgja a fülébe, majd aprót harap az ajkába, épp csak annyira, hogy az jó legyen, és ne serkenjen ki a vére. Aztán hátrébb is húzódik, és tovább vizslatja a tájat, mintha mi sem történt volna. Persze az a fránya félmosoly csak ott marad a száján.

Jeremy

Majdnem a padlóra küldi az üveg tartalmát, ami talán jobb is lenne, na de így, hogy avatatlan szemek is látják. Végtére is nem tudná hová tenni a srác vértócsát, és az eridonsonak sincs kedve magyarázkodni. Talán, mert másra koncentrált, azért nem vette észre, hogy nincs egyedül, csak mikor a társasága megszólalt, ezzel ráhozva a szívbajt a vámpírra.
Több gondolat is megfogalmazódik benne, többek közt az is, vajon miért érez minden diák késztetést aziránt, hogy megszegje a takarodóra vonatkozó szabályt? Oliv más, ő csak azért ilyenkor jár-kel, mert máskor nem tud.
A másik nagy kérdés, miért épp a konyhába? Általában a házaknak van külön is, nem? Bár nem rémlik neki, hogy az Eridonnak lenne, de nem is létszükséglet számára, tudniillik, ő a szabad levegőn szokott enni... többnyire.
Még egy utolsó korty, és visszacsavarja a kupakot az üvegre, majd miután gondosan megtörli a száját, a fiú felé fordul.
- Egy különös bájital, ami állandó hűtést igényel- mosolyogva osztja meg vele a már betanult szöveget, áldja is érte mostohaapját, hogy szinte mindenre felkészítette, mielőtt visszaengedte ide. Ugyanakkor szöget üt a fejébe, ha Drake tette ilyenné, akkor nem is szimpla mostoha apa? Ez az egész annyira bonyolult neki.
- És te, mit bóklászol erre? Nem félsz, hogy egy prefibe botlasz?- kérdi félredöntött fejjel, mosolyogva persze. Nincs számon kérés a hangjában, tényleg csak érdekli, mi vezérelte erre a srácot.
Persze szorongatja a palackot, főleg most, hogy nem tenne jót, ha kiderülne, mi leledzik benne.
Fogja magát, és felül az egyik asztalra, szemet hunyva illem felett.
- Téged is kicsinálnak a vizsgák?- mert mintha ezt hallaná manapság lépten-nyomon. Ő nem csinál belőle nagy ügyet, önkényesen eldöntötte, hogy még nem áll készen arra, hogy évfolyamot lépjen, kell még idő, hogy visszarázódjon, és azt nem tanulásra szeretné pocsékolni.