- Nem, a fordítóketyere szerint nem - rázom meg a fejem, mert amit mond, nem az, amit én kerestem eddig. Nem is stresszelem magam rajta, helyette csak felszusszanok, az ágyam piszkálgatva kicsit. - Öh... majd ha egyszer lesz időd... segítenél? Kezdem kicsit unni, hogy itt lakom, de nem sokat értek a nyelvből e nélkül.
Normál esetben biztosan sokkal kihívóbban és pofátlanabbul kérem meg rá, hogy adjon már nekem nyelv-leckéket, de most nem itt tartunk, egyszerűen csak végignyalom az ajkaim és tovább figyelem, ahogy az ágy mellett ül. Szeretem a tetoválásait nézni, a haját, az arcát, szép ember.
- Oh az csak neked szól, de ezt most látják a nővérek is - nevetem el magam, hangosan, ami azért kellemes meglepetés még a számomra is, hiszen... nem volt jó kedvem a napokban, nem volt miért, leginkább csak féltem attól, hogy mi történik velem, körülöttem, mit tehetek, ha nem figyelek eléggé.
Ahogy a tekintete végigszánkázik a combomon, kicsit meg is nyalom az ajkaim, közelebb csúszok hozzá, talán most a kezét a lábamra is húznám, ha nem félnék tőle, hogy kárt okozok benne. Én. Igorban. Ez egyszerre abszurdul nevetséges és elkeserítő.
- Remélem, hogy nem, nincs ügyvédem - húzom el a számat. Nem akartam én azt az automatát bántani, ő nem ártott nekem, azon túl, hogy létezik. Rosszkor volt rossz helyen, ha most Japánban lenne két falu közt félúton, még most is élne.
Hozzá bújok, közel, a fejem a vállába fúrva, nem akarom, hogy elengedjen, vagy bárhová menjen, csak hogy itt maradjon és beszéljen. Mindegy, miről.
- Az égéseim kezelgetik, már egész jól állnak - sóhajtottam, az orrom kissé a nyakának érintve, a leheletem a bőrét érte, míg a kezeim csak az ölembe téve pihentettem.
- Uh... igen. Ro hozott haza egy minimalacot a koliba, hogy meg akarja tartani. Elvileg az övé, de nem szívesen hagyom vele kettesben, szerintem előbb-utóbb elpatkol.

Nem konkrétan a pusziról van szó, bár az tény, hogy valószínűleg az hozta elő bennem a témát. A puszival egyáltalán nem volt semmi gond se. És nem attól függ, hogy viszonzom-e vagy sem. Mert előfordult nem egyszer, nem kétszer, hogy nem viszonoztam valamit, de nem azért mert baj lett volna vele. Hanem mert bármennyire is szerettem volna egyszerűen nem ment. És ez itt a probléma. Erről beszélek én. Hogy mindenkinek annyira könnyedén mennek ezek az érintgetős dolgok.  Én meg … hiába szeretném, sokszor nem megy.
Kérdőn felvonom a szemöldököm a félbehagyott mondatát hallva. Nem aggódik? Mármint, hogy értve nem aggódik? Az biztos, hogy ő is érzi, hogy kissé hiányos egy kijelentés lett volna, ha folytatja. A  kissé riadt tekintete erről árulkodik. Körülbelül semmivel nem lennék előrébb, és feltennék egy rakás kérdést, hogy mégis miről is beszél pontosan. Várok hát szememet le sem véve róla.
- Azt mondtam, azt kértem. Jól értetted – bólintva erősítem meg, hogy tényleg így gondoltam, amit mondtam akkor a medencében. Egy kis hangocska azért felteszi a kérdést a fejemben, hogy vajon tényleg nem fogja-e vissza magát, egy kicsit sem; de elhallgattatom. Nem vagyok biztos benne, hogy fel szeretném hozni ezt a témát. Ez is épp elég kusza most, és talán jobb is lett volna hagyni. Hát ha még tudnám előre, hogy mi fog ebből kisülni. De nem vagyok jövőbe látó, úgyhogy kanyarodjunk csak vissza.
- Igen, szólni fogok, ha valamivel baj lenne. Nem fogok hősködni és úgy tenni, mintha nem lenne gond. Az csak rontana a helyzeten. Nem utalgatok rá, nem füstjelekkel jelzem, hanem elmondom – fejtem ki világosan anno hogy is értettem azt, hogy ’majd mondom ha nem oké’. A körülírásból, meg hasonlókból nem is biztos, hogy megértené. Szóval az a tiszta ha teljesen egyértelműen  nyilatkozom. Még akkor is, ha a föld alá fogok elsüllyedni az egésztől. – Eddig amúgy nem volt ilyen. Viszont: arról is szóljak ha koncentrációs zavart okozol, ami az elemi mágia szempontjából nem biztos hogy épp jó? Mert érted, baj nincsen akkor sem, csak …
Te jó ég, én most tényleg azt ecsetelem neki, hogy tud olyat tenni velem – sőt mi az hogy tud? Tett és tesz – ami miatt nem tudok figyelni a megfelelő harmóniára? Eleve ezt már csak észreveszi, vagyis oké hát nem biztos.  Végül is az udvarban a sima esőből egyik percről a másikra lett majdnem cunami. Az is ilyen eset volt. És szerintem akkor sem vette észre, hogy mi váltotta ezt ki. De eddig ilyesmi nem ismétlődött meg, hiába voltak hasonló körülmények.
Most mi történik? Miért néz így rám? Mitől hökkent meg? Mit mondtam már megint? Lázasan gondolkodom, újra játszva magamban a feltett kérdéseimet és beugrik abban a pillanatban, ahogy elvonja a tekintetét az enyémtől. Azonnal elvörösödöm, ahogy megsejtem, hogy Thomas hogyan értelmezhette a szavaimat.
Édes Istenem, mondd hogy nem így van, mondd, hogy csak rémeket látok.
Ó köszi, ez kedves volt … nehogy segíts, de tényleg.
Nyelek egy nagyot, hiszen újra engem néz, és most elkezd 'azokról' a dolgokról beszélni. Az igazából megnyugtató, hogy nem sürgősek neki, meg úgy általában átbeszélni az egészet is jó; csak én erre most nem voltam felkészülve. Én nem erre gondoltam, nem ezt akartam mondani. De várjunk csak, mi az, hogy nem foglalkoztatják?
Zavarom csak egyre jobban nő, ahogy kijavítja saját magát. A kiürült fejemben visszhangot verve záporoznak egyes szavai, a többi fényévekkel lemaradva követi csak azokat. Ő szomorúan néz rám, én pedig egy kicsit riadtan rá. Ezek nagyon komoly dolgok, amikről ő beszél éppen. Olyanok, amiket világ életemben kerültem. Még említés szintjén is. És ami megijeszt a nyilvánvaló tényen kívül, hogy az érdeklődése valószínűleg milyen irányba halad, az hogy valamiféle örömöt is érzek az elhangzottak miatt.
- Oké – képtelen vagyok ennél többet kinyögni így hirtelen. Mégis mit kéne mondjak arra, hogy közli velem a barátom, hogy ha én úgy akarom akkor megmaradunk ezen a kézen fogva sétálós szinten? – Nem hiszem, hogy az gond lenne, hogy mit szeretnénk, inkább az, hogy azokból mi az, ami megy.
Álljon meg a menet. Most komolyan valami olyasmit mondtam neki hogy … vannak olyan dolgok, amiket szeretnék, amikre vágyom? Mármint vannak? Mi van? Az én múltammal? Mi van? Riadt tekintetem meghökkentté vált, majd rájövök, hogy igazán jó lenne ha mondanék is neki valamit, ami értelmet ad ezeknek a változásoknak. Ennek megvalósítása várat viszont magára, ahogy határozottsága mosolyba megy át. Rögtön megértem, hogy mire gondol. És az is világos lesz számomra, hogy ha bármi kis gond adódna valamivel, azt meg fogjuk tudni nem csak beszélni, de oldani is. Ez pedig nagyon megnyugtató gondolat.
- Köszönöm – mosolyogva mondom már megint ezt a szót, értve a szavaira, a hozzáállására. A kézcsóktól nevethetnékem támad, annyira régimódi ez a gesztus. És mégis mennyire jó, mennyire sokat tud jelenteni. Bocsánatkérő pillantással kihúzom a kezemet az övéből, de csak hogy a nyaka köré fonhassam mindkettőt. Amennyire a helyzet engedi megölelem őt, számat a füléhez érintve suttogni kezdek.
- Amúgy én az ilyen viszonzásokról, meg az alap kis dolgokról beszéltem ám. Hogy meglepődök néha azon, hogy ilyeneket kapok. És egyszerre örömteli és ijesztő az, hogy sokszor úgy érzem szeretnélek megölelni, vagy adni egy puszit. Csak valahogy nem mindig megy ilyen könnyen – tartok egy kis szünetet picit tétovázva, majd folytatom. – De örülök, hogy átbeszéltük 'azokat' a dolgokat. Köszönöm, hogy így gondolkodsz. Akárhogy lesz, az úgy lesz jó.
Elhúzódom a fülétől, hogy adjak az arcára egy puszit, majd továbbra is az ölelésben maradva a vállára hajtom a fejemet. Boldog vagyok, és iszonyatosan szerencsés is.  Egy hópelyhet idézek elő a semmiből, ami pont az orrára esik le. Felkuncogok, hiszen ez nem véletlen kifejezése volt az érzelmi állapotomnak. Mondhatnék én mindenfélét most, de mennyivel könnyebb megmutatni így.

Újra és újra elcsodálkozom azon, hogy miért is tartok én néha attól, hogy miket mondok neki. Mármint, hogy ennyire nyíltan és őszintén beavatom olyanokba, hogy miket vált ki belőlem, miket gondolok és érzek vele, velünk kapcsolatban. Ő pedig teljesen normálisan reagálja le. Nem vág önelégült arcot meg semmi ilyesmi. Akár felfogja ezeket, akár nem; én örülök hogy ilyen.
- Rendben – akkor majd meglátom az adott szituációban. Így visszamenőleg már nem sok értelmét látom elmondani neki. Reménykedhetnék abban, hogy soha nem lesz olyan szituáció, hogy elveszítsem a kontrollt … de azért ennyire naív én se vagyok. Lesz, ez ezer százalék. Ismerve magamat, nem nehéz olyat mondania vagy tennie amitől a föld felett fogok lebegni vagy húsz méterrel.
Ó, nem. A szorosabb ölelésekre és csókokra nem gondoltam, eddig. Most már viszont biztos, hogy fogok néha-néha. Hogy vajon mi lesz akkor. Tyűha, kíváncsi vagyok de komolyan. Na, koncentráljunk inkább a jelenre, ne fantáziálgassunk.
Túl vagyunk az első igencsak komoly témát boncolgató párkapcsolati beszélgetésünkön, egyikünk se süllyedt a föld alá, és még egyet is értünk. Szuper! Ki gondolta volna, hogy ez nem is annyira nehéz, mint amilyennek tűnt? Jó, azért minden nap nem diskurálnék ilyenekről, meg komolyabbakról. Nyilván.
Amúgy  meg most egy kicsit mintha ellentétben állnának a szavaim és a tetteim. Azt ecsetelem, hogy ez azért nehéz, és tessék, gond nélkül kezdeményezek én egy ölelést. Fülbesuttogással, amiről tudjuk, hogy borzongatóan jó. Azt ahogy átkarol mosolyogva nyugtázom, na nem mintha ő ebből sokat észlelne. Mint ahogy én se látom az ő arckifejezését. Gondolom kicsit zavarban van, hiszen én teljesen kis ártatlan dolgokra gondoltam ... Ő meg, nos hát nem. Oké, még mindig nem tudok napirendre térni a dolog felett.
Határozottan az az érzésem, hogy tetszenek neki a puszijaim. Legalábbis mindig olyan cuki hangot ad ki, tök jó. Ez biztos hozzájárul ahhoz, hogy bátrabban kezdem el osztogatni őket. Majd, mert most belefeledkezem a bújásba. Ezt már igazán nevezhetem annak szerintem. Jólesően sóhajtok egyet, amikor az enyémre helyezi a buksiját. Egy icipicit megmozdítom az enyémet, orromat a nyakához érintve, szemeimet is lecsukva. Most felőlem akár megvadult trollok is focizhatnak mellettünk egy golymókkal, akkor sem moccanok meg. Nem, és kész.
- Ez szándékos volt ám, de tudod, mit jelent, ugye? – motyogom bele a nyakába nem gondolva arra, hogy lehet ebből semmit sem hall. Karjaim pedig szorosabban ölelik körbe Thomas nyakát, ahogy végighúzza a kezét a hátamon. Tényleg nem szeretném ha ennek vége szakadna. Nem maradhatnánk így … örökre? Nem, persze, hogy nem … de…

Annamari és a négy kismacska
éjjel | a nappaliban | x


Nyugodtan bólogatok. Tényleg. Megértem a feltételezését, mely szerint majd elviszem őket valakinek, aki aztán elősegíti a sorsuk kedvező alakulását, igazából ez a legésszerűbb lépés ilyen esetekben. A vámpíroknál különben sem szokás háziállat tartása, ez pedig nem véletlen.
- Nem baj - rázom a fejem a macskák jellemzése nyomán. Most mondjam azt, hogy évek óta látok szívesen náluk sokkal önzőbb, nagyobb igényű, ráadásul kétlábú dögöket az otthonomban? Különben is, nincsenek olyan háklijaim, hogy félteném ezt vagy azt az ingóságomat; viszonzott törődést és szeretetet sem várok el; lássuk be, semmi nem okoz nekem nagy törést. Az azonban végtelenül üdítő gondolat, hogy olyasmit csináljak, amire eddigi hosszú életem során még soha nem volt alkalmam: állatot tartsak. Tény, Kíra krup keveréke itt ólálkodik mindig a közelben, azonban ő a kedvesem ebe, aki meg alapból elég lazán kezeli ezt a gazdi szerepet. Meg az különben is más. Ezek a cicák most tényleg az enyémek lennének. Én felelnék értük, én gondoskodnék róluk teljesen. Vagyis hát... mivel a lány felvetése meglehetősen jogos, így: majdnem teljesen.
- Nem hülyeség. Megköszönném - érkezik tőlem egy szokásosan tömör, ám mindenképpen elismerő és komolyan hálás felelet. Eleinte tényleg szükség volna erre a kis fejlődő szervezeteknek. Utána már lemeccselem velük. Ami valószínűleg nem azt fogja jelenteni, hogy megtanulják, éjjel kapnak enni, hanem azt, hogy állandóan vernyognak majd nekem, ha éppen akarnak valamit, én meg kivergődöm az ágyból a kedvükért, ellátom őket és aztán jót pihenhetek a következő nyivákolásig. Vagy ideje lesz nekiállni összedobni valami automata etető készüléket.
- Már megvan - nyugtatom meg a kis navinést afelől, hogy igazából én már elneveztem őket. Tény, nem agyaltam túl, de az ilyeneknél főleg igaz, hogy érdemes hallgatni az első megérzésre, elfogadni azt, ami csak úgy jön.
- A vörös Athos, a szürke Porthos, a fekete Aramis, a fehér pedig D'Artagnan - mutogatom végig a dorombolósan alvó lényeket, sápadt ujjam végével finoman bökve egyet-egyet szőrös kis testükön. Van, amelyikük erre dagaszt picit, más nagyobb szusszanást fúj ki. Minden puha gomb megnyomása különböző akciót hoz magával.

Gondolataimba merülve hagyom el a tantermet és érkezem meg a bejárati csarnokba. Egyrészt még az önismeret órán elhangzottak járnak a fejemben, másrészt már az, hogy mihez kezdjek a következő órámig, ami bizony délután lesz csak. Harmadrészt meg a nyári szüneten töprengek. Ami itt van a nyakunkon, bárhogy is nézzük.
Dankával beszéltük, hogy lemennénk a Balcsira, de azóta még nem sikerült pontosítani, hogy ők mikor is mennek. Meg, hogy tényleg csatlakozhatok-e. Más programról egyelőre nem tudok. Vagyis vannak halvány elképzeléseim persze, de tervezgetni még nem kezdtem el. Ráérek végül is, először úgy is a vizsgákon kell túl lenni. Lehet, hogy útba ejtem a könyvtárat és tanulok egy kicsit. Ártani nem árthat. Aztán elugrom Beniért és kóválygunk egyet odakint. Végre pont jó idő van, se túl meleg se túl hideg. Na nem mintha a hideg engem úgy nagyon zavarna. Vaagy, kihagyom a könyvtárat és rögtön a sárkányleopárdért megyek. Kinn meg nézegetem a jegyzeteim. Igen, ez lesz a jó. Elég volt a kastélyból, ki kell élvezni a kinti levegőt is. Meg kell a D-vitamin. Ahogy elhatározom a dolgot meglepődve torpanok meg, hiszen már majdnem elértem a bejárati ajtót. Noha még nem erre akartam jönni, csupán automatikusan hoztak a lábaim a szabadságot jelentő kapu felé. Visszafordulok hát és határozottan indulok meg ismét a lépcső irányába.
Az alsó fokra leteszem a táskámat, kibújok a taláromból. Éppen eléggé melegem van enélkül is, egy darabig most úgy sem kell, szóval nekilátok elpakolni. Pont tökéletes a hosszú farmer és ujjatlan top is. Az hogy esetleg mások mit szólnak ehhez a mutatványhoz nem igazán izgat. Megszokhatta már mindenki ezt tőlem, hiszen amint nincs rá szükség – órák vagy prefektusi teendők miatt – akkor rajtam nem igazán van uniformis. Visszacsatolom a táskát, majd megindulok felfelé a lépcsőn. Ó tényleg, most rá tudok nézni a pontállásra is!

Elmondhatatlanul örülök annak, hogy Thomas nem olyan, mint a többi fiú. És mintha valami ilyesmit egyszer mondtam is volna neki. Hogy ő más.  Réges régen, egy messzi messzi … medencében. Megvan, beugrott. Szóval igen, bár ő felveti ezeket a dolgokat, mégsem pánikolok be tőle, hogy neki ilyeneken járna az esze. Mert hiába igen, de nem. Hiszen attól még, hogy megfordul a fejében még nem fog változni semmi sem. Nem fog se másképp nézni rám, se másképp viselkedni velem. Nem az a fő mozgatórugója, hogy elérje azokat a dolgokat. És ez nagyon megnyugtató. Az meg hogy bár foglalkoztatják ezek a dolgok de úgy igazából mégsem – vagy hogy is mondta – meg még nem áll össze a fejemben rendesen. Majd később, talán.
Úgyhogy most zavartalanul átadhatom magam a közelsége okozta jóleső érzéseknek. Érdekes, hogy mennyire tisztába vagyok most azzal, hogy pontosan hol ér hozzám. Most nem tudná eljátszani azt, hogy az egyik pillanatban még itt a keze, a másikban meg ott. Biztos azonnal észrevenném, ahogy megmozdul.
- Hát hogy boldog vagyok? – felviszem a hangsúlyt, bár kijelentésnek indul a mondatom. Határozottan kijelenthetjük, hogy az vagyok. De tényleg nem jött rá, hogy ezt próbáltam neki megmutatni? A kényes témák meg minden után – amik azért okozhattak volna akár elég nagy ijedelmet is részemről – úgy gondoltam, hogy jobb ha rendesen kifejezem, és nem csak szimplán hozzábújok. Bár lehet, hogy az is eléggé kifejező lenne, hiszen nagyon szeretek így lenni. Ezt már ezer százalékosan kijelenthetem.
Változást veszek észre ebben az ölelésben, valahogy intenzívebb egy kicsit. Meg-meg szorít, nem fájdalmasan persze, csak határozottan, erősebben. Amit akarva-akaratlanul de viszonzok. Már nem tudnám megmondani, hogy most ki szorítja be a lábai közé a másikét. És bár szeretnék a hajába túrni, mégsem teszem. Ez a lábszorítós mozdulat épp elég merész tőlem. Egy újabb puszi még belefér, úgy ítélem meg. Na, mondtam én hogy bátrabban osztogatom én őket.
Hogy mennyi idő telik így el? Nem tudnám megmondani. Az ölelésből végül egy váratlan hangzavar miatt bontakozom ki. Eddig is hangosak voltak a festmények, de ez most más, most egyesült erővel kezdenek el ordibálni egy mérgesen hadonászó diákkal, aki pálcát szegez az egyik halászra. Megforgatom a szememet, majd újra Thomasra pillantok. Hív minket a kötelesség. Feltápászkodunk és együttes erővel meggyőzzük az eridonos lányt, hogy ne vegye magára a sértéseket, nem úgy néz ki, mint egy kiguvadt szemű hal, – komolyan képes elhinni ezt a marhaságot? – csak tréfának szánta a portré. A lány távozta után már nem is ülünk vissza a helyünkre, mindkettőnknek akad dolga. Megvárom míg Thomas felveszi a táskáját majd kéz a kézben magunk mögött hagyjuk a hangzavaros helyet. Szerintem még örülnek is a festmények hogy nem kell tovább visszafogniuk magukat.