Helena

Lepakolja utazóládáját minden tartozékával együtt a kijelölt szobában és hangosan korgó gyomrára hallgatva indul neki a kastélynak. Ő most éhes, neki kaja kell. Mindegy honnan és kitől, de valamit kell ennie, különben agresszív lesz és azt senki nem akarná. Főként ő nem, mert még nincs huszonnégy órája, hogy kiengedték a javítóból.
Zsebre dugott kézzel, fülében fülhallgatóval közlekedik. Felrúnázott zenelejátszóján rég nem hallott számok csendülnek fel, maxra hangosítva. Határozott léptekkel, a folyosókat megfigyelve halad addig, míg összetalálkozik valakivel. Csak egy kérdésbe kerül és elirányítják a konyháig azon alapozva, hogy a nagyteremben lenne az evészet, de már lekésett róla.
Pár perc bóklászás után találja meg a helyiséget. Bátran nyit be, fülében még mindig hangosan dübörög a zene. Nem lepődik meg a társaságon, meg a manókon sem, akik még az ajtóbecsukás előtt a lábai előtt teremnek és egy lépéssel sem engedik beljebb. Kihúzza füléből a dugót, szemöldökét összevonja.
- Étlap van?
Nem gondolja komolyan, az egyik manó mégis felsipít és a szja elé kapja a kezét, mintha az lenne a világ legnagyobb gondja, hogy nincs étlap.
- No hozzatok elém bármit amivel jól lakok - fejével az egyik - kit érdekel melyik ajtó felé bök.
- Heló - meg kell erőltetnie magát, de azért a lánynak is odalök valami köszönést. Megvárja, hogy szabad utat kapjon és az asztalnál ledobja magát az egyik székre. - Hogy hívnak?

Helena

Válasz nélkül hagyja a lányt. Először is azért, mert nem érti mire ez a felhajtás, semmi rosszat nem szólt, másodsorban pedig, mivel ismeri a köszönömöt és használja is. Majd akkor amikor megkapja amit kért.
Addig azonban leül az asztalhoz, ahol kicsit odébb tolja a táskát, aminek amúgy nem ott lenne a helye, de nem zavarja, hisz a tányéra el fog férni előtte. A többi pedig nem érdekli.
Ha már egy helyen vannak, megpróbál jól indítani, köszönéssel meg ismerkedéssel. Nem garantálja, hogy meg is jegyzi a nevét, de bólint. Előre dől, karjait az asztal lapjára helyezi és összekulcsolja ujjait. Nézi a lány ténykedését.
- Nikolai.
Nem figyeli, milyen fejet vág vagy milyet sem. Csak a kezét bögrével. Arra viszont, hogy új-e furcsán néz fel rá. Néhány másodpercig némán nézi, visszakérdezne, hogy viccel-e.
- Mindenkit láttál már aki ide jár?
Nem érti, mire fel kérdeznek ilyet az emberek. Jár az iskolába vagy hatszáz diák és mindenki mindenkit ismer?
- Amúgy ja. Ma jöttem. Svájcból.
Nem köteles elmondani, hogy nem a Herzbergből küldték ide, hanem két évet javítóban töltött. Szeretné azt az oldalát mutatni, ami jó...amit olyan profin tud mutatni.
- Mit iszol? Nekem is csinálnál?

Helena

Értetlensége látszott az arcán. Megfogalmazódott benne a kérdés, hogy miért kell ahhoz újnak lenni, hogy valakinek megkérdezze a nevét, de inkább nem akar belemenni felesleges szócséplésbe. Nem túl beszédes, éppen csak a minimálisra képes. Fáradt is, az a nagy harci helyzet.
- Helena, a Rellonból - emeli ki a Rellont és felszalad a szemöldöke. Tudomásul veszi, de nem volt rá kíváncsi. Bemutatkozik inkább ő is ha már így alakult és azt is elmondja, honnan érkezett.
Ez a csaj már az első kérdéseivel egy troll nagyságával vetekedő kérdőjelet vert Niko fejébe, hát még azzal, ahogy folytatta.
- Félig magyar vagyok - adja meg az államtitkot, amit féltve őrzött tizennyolc éven át. Arra már nem akar válaszolni, hogy van-e Svájcban mágussuli és ha van, mi a frászt keres ebben. - Többet nem kötök az orrodra. Hamar megöregszel.
Még a kicsit jobban megismert személyeknek sem számol be élete minden pontjáról, annak meg aztán főleg nem fog akit ismer nagyjából tíz perce.
Ezért amíg várja a kajáját, kér a lánytól egy kávét, mert lusta ő magának elkészíteni, még ha csak egy gombot is kell megnyomni.
- Tök jó - mormolja az orra alatt. Lefelé dönti a fejét is, a táskához közelebb eső kezével pedig birizgálni kezdi annak cipzárját valamiféle kiegészítő cselekvésként. - Öö az mi, amúgy? - mintha észbe kapna, rákérdez, hogy mi ez a másik hely ahova eljár. Nem érdekli, nem is fog megmaradni a fejében, de be kell vágódni.

Világ legszebb nője
a csaj nem tartozék

Izgatottan ácsorog a bejárat előtt a többi lenyalt hajú, csajozási szándékkal érkezett srác mellett. Pár szót vált is néhányukkal mielőtt még hátat fordítana a csarnoknak.
Befelé fordul, lábával az alacsony kerítést tapossa. Kezeit zsebre dugja és kintről nézi azt a furcsa új világot ami a szeme elé tárul. Jobban szereti a normális nagytermet, ahol a finom, kedvenc ételeit szolgálják fel, mint ezt a dzsumbujt. Elképzelni se tudja, milyen lehet rálépni a vízre, kicsit fél is tőle, hogy bátran ráteszi a lábát, az meg hoppá, elnyeli, mint piton a kisnyulat. Nem hozott vízálló szerelést...
Közben látja, hogy vannak bátrak akik rá mernek menni a befelé vezető útra és láss csodát, nem esnek bele, még csak vizesek se lesznek. Fél szemöldökét felvonja, értetlenül néz hol a lábakra, hol a vízre.
Kis idő elteltével, lelkesedéséből jócskán elhagyva fordul újra vissza, hátha végre megpillantja kedvesét. Ez az első bálja, nem csoda, hogy izgul és nm szeretne elrontani semmit.

Világ legszebb nője
a csaj nem tartozék

Szokásától eltérően nem nézi meg a lányokat, sem a pasikat, hiába mosolyog egy-két partner nélkül érkező úgy rá. Tudjátok, olyan tipikusan, huncut csillanással a szemükben. Ő még csak észre sem veszi ezt a jelenséget, pedig nem egy lány pirult már el ahogy tekintete átsiklott rajtuk.
Csak egy valaki érdekli, és az a valaki már meg is érkezett. Niko szája elnyílik, majd realizálva, hogy az ő barátnőjét látja, félmosoly ül ki arcára. Kihúzza magát, aztán finoman jobbjába húzza a lány kezét.
- Te vagy a leggyönyörűbb ezen a bálon. Meg a világon - méri végig, hangjában valami szokatlan selymesség játszik.
Közelebb húzza magához, és ő is lép egyet felé, majd mikor Szofi a nyakát öleli át, az ő kezei a derekára csúsznak. Szemébe néz, és egy nagyon gyors, játékos puszit nyom a lány formás ajkára.
- Mehetünk, hölgyem?
Elereszti, és kérdőn néz rá miközben kinyújtja felé jobbját, hogy ha szeretne, karoljon belé. Ha elég volt kedvesének az ácsorgás, ő bizony nem habozik, beljebb viszi, egyenesen oldalra, az asztalok felé.
- Kaja!

Niko elveszett a kaják között, azért csak most...
Bálozunk
Szofival

Egy ideje Szofi az, aki képes teljesen kizökkenteni a valóságból, és képes elkalauzolni abba a világba, ahol nincs semmi probléma, semmi családi viszály, még hazugságok sem. Csak ők ketten, akik tesznek másokra, mert egymáséi és övék az egész mindenség.
Kicsit túl csöpögős mindez, de tény, hogy Nikolai és a párkapcsolat egészen távol álltak egymástól. Szofia az első barátnője, legalábbis nagyon úgy tűnik. Kimondatlanul alakultak köztük a dolgok, csak sodródtak az árral.
- Eltettem láb alól - mondja, miközben elvigyorodik.
A szokásos üdvözlési körök után egyből a terembe viszi szépséges párját, aki mellett büszkén feszít. Ő maga is ki van csípve, mert hát bál, muszáj, és a szőke végzős mellett egyébként se jelenhetne meg máshogy.
- Kiismertél. Ha tele a hasam, boldogabb vagyok. Melletted mondjuk az se olyan szükséges... - bólint, és próbál bókolni, utóbbit döntse el mindenki maga, hogy mennyire sikeres udvarlási szöveg.
Sok fiúval és lánnyal ellentétben ő nem izgul, a rettegés nem önti el azért, mert végzős keringőre kell vinnie a terem minden bizonnyal legszebb hölgyét. Az asztalokhoz érve nagyjából mindent megkóstol amit csak talál, le is öblíti egy-egy színes itallal, közben pedig a barátnőjére is igyekszik figyelmet fordítani.

Szofi

Halvány büdös lila dunsztja nincs róla, vajon sikerültek-e a vizsgái, vagy sem. Egy cseppet felidegesíti ez a tény, a tudatlanság átka, hisz nem egy hülye gyerek és mostanság minden erejével azon van, hogy valami jobbat produkáljon. Jobbá akar válni, legalábbis ennek a látszatát kelteni. A csárdát tökéletesen vezeti, élvezi a munkát, de nem ott akarja leélni ez egész életét. Szofira is gondol, és sokszor jár a fejében, hogy mi lesz, ha komolyabbra fordul a dolog.
Még mindig nem mondták ki, hogy ők ketten egy pár. Mindenki tudja, hogy ez kettejük között működik és látják, hogy kézen fogva sétálnak, csókolóznak a folyosó eldugottabb részein. Nikolai nem szereti a szerelmi életét kitárni a nagyvilág elé, senkinek semmi közé hozzá, mit kezd magával miután leteszi a kötényt.
Mélyen szippantja be cigarettája füstjét, tüdejében tartja másodpercekig. Az erkélyen ül már vagy negyed órája és csak néz ki a fejéből. Az ébredő falvat figyeli, így korai reggel még ronda ködbe burkolódzik a táj. Szinte semmi mozgást nem észlel, a nyugalom mindent eltölt, a kastélyban is csak azok vannak ébren, akiket büntetőmunkára rendeltek el, vagy munkába igyekeznek a faluba.
Kivételes alkalom, hogy Niko fent tartózkodik. Nincs különösebb oka, csupán ráunt a csárda örökös füstszagára. Fent aludt az éjjel, tegnap még vizsgája volt.
Karikákban fújja ki a füstöt, s az hamar tovaszáll. Ajkai közé veszi a cigarettát amíg felhúzza fekete pulóverén a cipzárt, majd előre dől. Térdén támaszkodik meg, és vár a nagy semmire. Pihen.

Szofi

Néha jó kiszállni a mókuskerékből és az állandó hajtásból egy nyugodtabb helyre menekülni, ahol nem kell részeg embereket kerülgetnie és nem dübörög a fejében még zárás után egy órával is a hangos zene és alapzaj, ami a csárdában mindennapos. Húsz év múlva olyan süket lesz, hogy ha ágyút robbantanak mellette, azt sem fogja észrevenni.
Gondolkodik, aztán csak néz. Ez a kettő keveredik, és persze a cigarettára való koncentrálás, mely mindig megnyugtatja. Most is az ujjai között tartja, tekintetét a végére szegezi. Hallja, hogy valaki érkezik az erkélyre, pár másodperccel később fel is emeli a fejét. Félmosoly kúszik szájára, tagadhatatlanul örül az érkező nőnek. Nem mondhatni, hogy szíve majd' kiugrik a helyéről, vagy ehhez hasonló, de elfogja valami melegség, amit még lány nem váltott ki belőle.
Lassan mozdul, elnyomja a hamutartóban a csikket, majd látványosan emeli mellkasát míg mély levegőt vesz.
- Cigizek. Nem egyértelmű? - szemtelenül teszi hozzá.
- Meg fogsz így fázni, mein Liebling - fejét csóválva jelenti ki ezt, és némi óvás is megbújik a tekintetében.
Helyét elhagyva lép oda Szofihoz. Némi távolságot hagyva kettejük között mögé rakja kezeit, a korláton támaszkodik meg. Még mindig mosolyog. Ő is fázik egy szál pulcsiban, nem csodálná, ha kedvese ezek után tüdőgyulladással feküdne majd.

Szofi

Kérdőn vonja fel szemöldökét és mosolyából egyből csodálkozó tartás lesz. Nem érti a nőket. Vár néhány pillanatot, hátha azalatt sikerül megemésztenie amit imént a lány a fejéhez vágott.
- Csak vicceltem. Vagy nálatok ez mit jelent? - újból eémosolyodik, most már kevésbé őszintén.
Még mindig nehezére esik felfogni a megállapítást, amit egy félmondattal sikerült kiváltania.
Hamar túllép a dolgon, leküzdi a köztük levő távolságot. Épp annyi helye van kettejük között a szöszinek, hogy karjait összefonja, de már majdnem súrolja vele a javítóból szökött mellkasát.
Rosszallóan fúrja tekintetét a másik lélektükrébe. Reggeli csók helyett reggeli szópárbajra hajlanak a dolgok. Inkább lenyeli a szavakat, mielőtt kinyitná a száját, és csak azért sem hagyja annyiban, amit terelni próbálnak.
- Szofia! Nem játék a tüdőgyulladás. Hideg van már ahhoz, hogy az ágyamba való réteg legyen csak rajtad.
Eddig tartott a minimális távolság, ami kettejük közé ékelődött. Nem veszi le a tekintetét róla, de hátrahúzódik, és egy szempillantás alatt farmerja zsebébe csúsztatja a pulóverében tartott cigis dobozt, hogy ezt követően kibújjon belőle és barátnője vállára terítse. Mintha csak az apja lenne, olyan odafigyeléssel igazgatja rajta, hogy a lehető legtöbb részt befedjen az alsó pulcsin felül is.
- Képzeld, gondolkoztam is - beszívja alsó ajkát, úgy bólint.
Nem veszi fel az éles gúnyt, meglepő módon csak szeretettel képes most gondolni rá. Visszahajol, de már nem a korláton támaszkodik meg. Helyette átfogja két karjával Szofia vállát, és magához húzza, arcát a nyakába fúrja.
- Ezeken a sz*r vizsgákon. Meg egy kicsit rajtad - mormolja a puha bőrbe.

Szofi

Nem hisz neki, tökéletes látja, hogy ez csak egy kamuduma, egy olyan fedő, amit ráraknak az odaégett ételre és úgy tesznek, mintha teljesen jó kaját főztek volna. Magából indul ki. Csak jót akar neki, és az se érdekelné, hogyha veszekedni kezdene miatta, ő akkor is ráadja azt a pulóvert, még ha az ép arca is a tét.
- Ne veszekedj velem - mondja ki, mintha csak a fejében olvasna.
Az indító pipás hangulatnak azonban nyoma sincs már attól a pillanattól kezdve, hogy megszűnik köztük a távolság. Finom érintések, amolyan ezer éve házasok vagyunk, de még mindig imádlak hangulatban öleli magához kedvesét. Túl sokat jelent neki ez a hóbortos nőszemély. Ez zavarja, egyébként.
- Erősebb fából vagyok faragva nálad - böki oda.
Fogai kivillannak ajkai alól ahogy szépen lassan elvigyorodik. Nem használja ki, hogy a lány lehajtja a fejét és így könnyedén meg tudná csókolni. Felesleges, hisz az öleléssel is kifejez mindent, amit most érez.
Most először mondja ki, hogy rá gondolt. Vagyis, hogy gondolkodott rajta. Mivel még mindig azon kattog az agya, hogy miért váltja ki Szofia az egész testét végigbizsergető érzést, nem is mond semmit a korrepetálásra. Tudna mit, de túl kora van még a témára téréshez.
Beleszuszog a nyakába, látszik, hogy habozik. Mivel nincs tisztában vele, kínosan érzi magát. Hátrahúzza fejét, kicsit ki is egyenesedik, de továbbra sem engedi ki kezei közül a lenge ruhást.
- Szeretném megmagyarázni, de nem tudom. Én csak... - a távolba mered. Most először veszi le szemeit a másikról. - Tudod belegondoltam, hogy mi van, ha nem sikerültek a vizsgák. Mi van, ha a csárdában kell dolgoznom életem végéig és nem tudom... Nem tudom megadni neked amire vágysz. Halvány lila fingom sincs, mi vagyunk mi, de tudom, hogy szeretem ezt - utal arra, ami köztük van, vagy ami nincs - a távolság.

Szofi

- Nem. Tudom - magabiztosan jelenti ki.
Szó sincs túlzott önbizalomról, egyszerűen csak tisztában van a szervezetével. Nem szokott betegeskedni, hiába fázik egy kicsit, meg se fog kottyanni neki az, ha tíz percet áll az erkélyen. Ha mégis, akkor viszont a legjobb ápolónője lesz.
Kettejük megfoghatatlan kapcsolata most nagyon is megfoghatóvá, érthetővé vált. Ők ketten összetartoznak, mintha egymásnak születtek volna. Ahogy Niko védelmezően átöleli, Szofiának mintha pontosan ott lenne a helye, a férfi karjai között.
Mégis nehezen beszél róla. Talán mindaz, amit átélt élete során, a szeretetnek majdnem teljes hiánya befolyásolta ennyire a kapcsolatainak alakulását. Ha szerették volna, most nem a javítóban töltött két év után, lemaradva azon kellene aggódnia, hogy fogja eltartani az asszonyt, ha egyszer esetleg oda jut, hogy sikerül megtartania az egy embert, akit képes szeretni és nőként kezelni.
Vallomásnak mondható nyögdécselését nem képes úgy előadni, hogy ne akadna meg benne. Mint egy töketlen kamasz, rá se néz a nőre, akiről pedig beszél. Minden férfiassága abban mutatkozik meg, ahogy öleli őt.
Fájdalmasan feszülnek meg arcizmai mikor Szofia befejezi a mondandóját. Végre ránéz, arcát a finom érintésbe nyomja.
- Merlinjét te nő! A csárdában lakom! Nincs egy lakásom ahová hazavihetnélek. Nincs...semmim! Nekem csak te vagy és Emma. Azt se tudom, mi mik vagyunk. A pletykák többet tudnak nálam - felcsattanva, hadarva beszél.
Ennyi idő elteltével is ott tartanak, hogy egy büdös szót nem szólt a családjáról, és hogy honnan jött. Szofi csak Svájcról tud, de a javítóról nem, az apáról, aki verte őket és az anyjukról, aki nem is olyan rég felbukkant...semmit. Nem beszél a múltjáról. Mintha nem létezne semmi, csak az első találkozásuk és onnan számítana az idő.
- Ne folytassuk. Mennem kell.

Szofi

Próbálja kizárni az összes olyan tényezőt, ami befolyásolni tudná. Például a szőke reakciója és a próbálkozás, hogy jó irányba terelje gondolatait. Az ő fejében csúnya, sötét gondolatok járnak, melyeken csak nagyon nehezen tudna változtatni. Ezt is csak úgy, ha tesz érte, hogy okkal legyen pozitív, ha kézzel fogható az, amiről jelen esetben csak beszélnek.
- Én vagyok a férfi. Ez az én feladatom, nem a tiéd. Azt akarom, hogy legalább a felét visszaadhassam annak, amit te adtál nekem - nem fejti ki, egyáltalán nem akar a szeretethiányról beszélni és nem most van itt az ideje annak, hogy elmesélje, milyen élete volt azelőtt, hogy a Bagolykőbe került volna. Boldog gyermekkor...na persze.
Szeretné kivonni magát a beszélgetésből. Most van itt annak az ideje, hogy lelépjen, indul is, de az apró kéz visszahúzza. Lenéz a fogjul ejtő ujjakra, megtorpan. Mélyen szívja be a levegőt, és a hideg, csípős hajnali dér egy minimálisan megkönnyíti a helyzetet.
A lány szavaira meglepetten emeli fel a fejét és néz a szemébe. Sosem hallott még ilyet. Senkinek nem volt a legfontosabb, ahogy neki sem volt legfontosabbja - húgán kívül -. Most azonban, ahogy ránéz, ő is ezt látja, és érzi.
- Én nem akarom feladni, Szofi. Minden erőmmel azon vagyok, hogy jó legyen, jobb. Fontos vagy nekem. És kellesz. Melletted boldog vagyok - még mindig csak az érzéseiről beszél, de már tisztábban lát. - Egy pár vagyunk?

Szofi

Nem tud uralkodni érzelmein, ez látszik rajta. A rémálma pontosan ez, hogy egyszer majd nem tud uralkodni magán és olyanná válik, mint az apja. Szofi többet érdemel annál, hogy egy olyasvalaki mellett kelljen élnie, aki nem becsüli meg, hiába tesz a nő meg bármit érte.
Kétségbeesett, és menekülni akar, legszívesebben megállítaná a világot és kiszállna, hogy ne kelljen tovább nyűglődnie.
Fejét ingatja a lány szavaira. Semmivel nem fogja meggyőzni arról, hogy megadott eddig is mindent, hisz ő tudja, hogy ennél sokkal többre lenne képes és akarja is, csak fél, hogy nincs elég türelme hozzá, hogy végigcsinálja.
Torkában gombóc keletkezik, áll ott mereven és nézi azt a szőkét, aki jelen pillanatban a legnagyobb támasza és mindennek ellenére vele akar lenni. Nem érti. Tudni akarja, miért, mi az, ami Ő neki, és fordítva.
- Én nem tudom milyen az - mondja ki halkan.
Az egyértelmű válaszra mély lélegzetet igyekszik venni, sikertelenül. Mellkasa csak szúr, és a válasz nem könnyíti meg a helyzetet. Lehunyja szemét, a nő tenyere alá csúsztatja kezeit és felemeli a törékeny, ismeretségük megköttetésekor bekötött kezet először, majd a másikat. Ajkához érinti, lágy csókot lehel a hideg bőrére.
- Küzdök érted.
Szemébe néz, aztán ha Szofi hagyja, derekára csúsztatja kezeit és szorosan magához öleli hosszú, hosszú percekre. A lány segítségével még az is előfordulhat, hogy feladja a csökönyösségét és megkönnyíti a saját, meg mások életét is.

Annám
vasárnap délután

Dolgozott napközben, reggeltől délutánig, de meglépett, mert megteheti és mert szeretné látni azt a csodás lányt, ki képes életet lehelni a rellonosba. Bár a csárda ott van a cukrászdától egy köpésre, eltelik a meglépés után egy negyed óra.
Életében először nem üres kézzel megy a hölgyhöz, egy csokor virággal lép be a cukrászda ajtaján. Mosolyog, törzsvendégként köszön az ismerősöknek, meg az ott dolgozóknak, aztán tekintetével megkeresi kis vörösét. Nem szól egyelőre neki, hogy itt van, majd mikor elindul az asztaloktól vissza, a pultnál úgyis meglátja.
Niko addig mosolyogva figyeli Anna ténykedését és megjelenő mosolyát miközben kiszolgálja a vendégeket.
Már alig várja, hogy ha csak egy pillanatra is, de magához ölelhesse és átadhassa a csokrot, amivel ácsorog. Nem is érzi magát kellemetlenül, pedig többen is megnézik azok közül, akik a környékén ülve fogyasztják süteményüket. Egy-egy pillantást vet ezekre a csodálkozó hölgyeményekre, aztán vigyorogva újra visszafordul a nő irányába.

Annám

Ki tudja mi ütött belé. Korábban nem vette a fáradtságot, hogy virággal, vagy egyáltalán bármivel kedveskedjen a kiszemelt lánynak, talán ezért is nézik meg többen is. Ha ismerik, ha nem, igazából nincs közük hozzá, kinek szánja a csokrot.
Tekintete leragad a kisasszonynál, aki simán lenyűgözi minimális táncikálásval, hát még a mosolyával. Megbabonázva nézi, el is feledkezik arról, hogy hol van, mert valójában enni nem akarna, csak beköszönni. Még az illatok sem keltik fel az érdeklődését.
Várnia kell egy kicsit, de nem bánja, kárpótolja az, amikor tekintetük találkozik végre. Mosolyogva áll fel, hogy mire Anna odaér hozzá, már megadja a kellő tiszteletet.
- Mennyiért adják a legszebb pincérlányt? - kérdezi.
Csillognak a szemei, kezébe veszi az asztalra rakott virágot és felé tartja, ha már egyszer neki hozta.
- Remélem szereted a rózsát... - kissé bizonytalanul pillant a vörös és sárga szirmokra, aztán lehajol a nőhöz, kisimítja arcából a haját. - Mikor végzel?
Direkt nem csókolja meg, vagy öleli át, ez is épp elég ahhoz, hogy ha nincs jó kedvében valamelyik kolléga, vagy a főnök, akkor kapjon a lány az orrára, mert munkaidőben pasizik.

Annám

Nem nevet vele, csak vigyorogva ingatja a fejét. Neki Mina nem kell, csak Anna, a legszebb, aki most is, mint mindig, arra készteti, hogy elfelejtsen minden mást rajta kívül. Még a sütiket is!
- Örülök - sóhajt fel.
Komoly fejtörést okozott a pasinak, hogy kiválassza azt a virágot, melyből szép csokrot lehet csinálni és talán a kedvese sem allergiás rá. Szép jelenet lett volna... Az orra alá dugja a csokrot, ő pedig tüsszögve küldi el a fenébe a gazzal együtt. Na de a virágboltos hölgy segített neki egy picikét ám.
Kissé csalódottan néz szemeibe, el is húzza a száját. Most azonnal akarná elvinni, nem csak egy óra múlva. Néhány másodpercig kérlelően néz Annájára, aztán elmosolyodik.
- Én mára végeztem. Szívesen maradnék, de már így is csúnyán néznek rám amiért feltartalak - biccent a fejével a kedves, vagy kevésbé kedves úriemberre, aki az asztalánál nagyon türelmetlenül pislog a vörös után.
- Mit szólnál, ha hazaugranék, aztán visszajönnék érted? Elnézhetnénk később Szalamantonba. Az egyik vendég dumált valami Bálint napokról.
Újra kiszélesedik a mosolya ahogy arra gondol, hogy egy óra múlva már kedvére csókolhatja össze és vissza a nőt. Szeretne sokat adni neki, arra törekszik, hogy ne unatkozzanak együtt és erre mi se lehetne jobb, mint a közös kikapcsolódás.

Álomkór
[ZÁRT]

Már megint balhéznak az asszonnyal. Az egyébként teljesen jól működő kapcsolatukat az apróbb viták szépen tönkre tudják tenni olykor-olykor. Mindezt néhány órára maximum, aztán mindig az a vége, aminek a következménye az az apró, egyelőre ebihalnak kinéző lényecske, aki miatt Niko felsétált a kastélyba Anna elé.
Nehezen viseli, hogy kis feleségének hosszú napjai vannak, nincs otthon vele eleget, ráadásul még terhes is - a legújabb csárdai pletykákból tudta meg, hogy apa lesz.
Egy szál vörös rózsával, korláton doboló ujjakkal várja kedves vörösét, aki késve ugyan, de beesik a megbeszélt randevúra. Nagy boldogan fogadja, majd tekintete elsötétül.
- Anna, babát vársz és egy; nem szóltál róla. Kettő; mégis hogy gondolod, hogy ilyen állapotban ilyen sokáig hajszolhatod magad? - hallatszik morgós, de szeretetteljes hangja.
Megpróbálja átadni kedvesének a rózsát, amit egész idáig az utolsó tüskekezdeménytől is megszabadított, ám az eridonos harcias. De mennyire, hogy az. Niko nem, hogy nem emlékszik semmire, nincs is mire, mert míg egyik pillanatban emelt hangon osztják egymást, a másikban feje koppan - feltehetőleg a kétszárnyú ajtóban - és hátratántorodását követően a földön köt ki.

Bo(g)rrrróka
pillantás

Vissza akarja kapni az életét, amiben voltak barátai és nem csak South-ot látta nap mint nap a munka kapcsán. Mostanság néhanapján csak beül a csárdába és szóba elegyedik a vendégekkel, kártyázik és sugdolózik. Valahogy így sikerült megismernie az Ombozi lányt, aki most itt ül mellette a sátorban. Épp csak lehuppan a nő mellé, már nyújtja is neki az asztalról összeszedett tányérnyi kaját. Rakott mindent, amit talált, hogy egy ideig ne kelljen kimozdulniuk innen.
- Szóval. Sorold fel újra, hol jártál a világban, de abban a sorrendben, ahogy legjobban tetszett - kéri a tenyereit összecsapva.
Arcán vigyor ül miközben a nőt nézi. Lop a tányérról pár szem sült krumplit és egyesével tolja be a szájába, szinte meg sem rágja, úgy nyeli le. Kétli, hogy Boró megenné mind, meg egyébként is, ez nem az a kapcsolat, ahol udvariaskodni akarna, mert az elvárt. Ó dehogy, tesz rá magasról. Igaz, nem ismerik egymást évek óta, sőt, talán még hetek óta sem, mégis mintha így lenne. Valahol még akár rokonok is lehetnek, nem lenne meglepő. Ez szép magyarázat lenne arra, miért tölti szívesebben az év utolsó estéjét inkább vele bárki máson kívül.

Bo(g)rrrróka
pillantás

Vigyorogva vonja meg a vállát azzal a szemtelen pillantással, amivel rendszerint a hölgyekre néz. Hát na, attól, mert van egy felesége, még nem vetkőzheti le önmagát. Most pedig nem is akar arra gondolni, mi várja otthon, csak a pillanatra és a sültkrumplira.
- Mibe keverednél bele, Ombozi? - teszi fel a nagy kérdést a nő szemében mélyen elmerülve pár pillanat erejéig.
Hátradől, míg hallgatja, fejét a pamlag támlájára dönti. A sátor tetején, a vászon alatt mintha szentjánosbogarak táncolnának. Mosolya továbbra is ott táncol az arcán.
- Milyen jellegű titok érdekel? - fejét a nő felé fordítva teszi fel a kérdést és még mielőtt választ kap, folytatja. - Játsszunk másképp. Felváltva elmondunk egy-egy titkot és iszunk rá.
Vigyora egyre kiszélesedik miközben előre dőlve a kabátja zsebéből kihúz egy üveget. Nem is mondhatná el magáról, hogy ő a falu és az egész ország legjobb csárdájának tulaja, ha nem lenne felkészülve egy estére itt, a kastély környékén. Tömény, nem kevés és már önti is az első centeket a poharaikba. Valahol el kell kezdeni és kétli, hogy Borókának ellenére lenne.

Elliot

Nehezen indult ez a nap. A délelőttöt kivette, hogy vigyázzon az unokahúgára és a kutyákat is megfuttassa. Szüksége van a nyugalomra, mostanság alig van otthon, de Annával sem olyan a viszonyuk, hogy szívesen menne korán haza. Ez van, ha valaki eljátssza a felesége bizalmát.
Még van egy órája azelőtt, hogy Noah meghozná Lenát, addig Csizmával és Kalózzal a faluban sétálgat. Egyik kezében egy szál cigaretta, a másikban a két kutya póráza. Csoda, hogy ilyen jól neveltek és nem kódorognak el, de ez mind Anna érdeme, ha Nikon múlna, már rég valamelyik pocsolyában fürdene ő is és az állatok is.
Na jó, talán ez már a harmadik szál, amit szív miközben beér a térre. Ebben a napsütésben hunyorog egy kissé, de legalább nem fagy le a keze. Arra azonban nem számít, hogy valaki szó szerint belefut. Mélyen szívja be a levegőt miközben az illető felé fordul és vonásai csak akkor enyhülnek meg, amikor felismeri a volt főnökét.
- Azt hittem, már meghaltál - vigyorog. - Az én csárdám áll még és testvére is van Nekeresden - megnyomja az 'én' szócskát miközben fél szemöldökét felvonja.
Rég volt már, amikor Elliot lelépett és rég volt az is, hogy Niko főnökké lépett elő. Végig is néz a férfin, változott, talán fel sem ismerte volna ha csak látja.
- Mit keresel itt, talán ki akarsz vásárolni? - kérdez rá két slukk között.

Elliot

- Ejj de kemény lett valaki - szemöldökét kissé megemeli, s mosolyog mellé.
Rég volt már, hogy utoljára találkoztak akkoriban még nem ilyen volt a férfi. Legalábbis nem így emlékszik rá, de lehet, hogy már csak halványulnak az emlékképek a fejében. Nem lenne meglepő.
Büszkén meséli, mi lett a csárdával és a testvérével, az életben valójában ez a két dolog a büszkesége. Na meg a felesége, ha már saját magára nem lehet az. Legalábbis az életére biztosan nem. A csárdák megléte szépen fedi a sötétséget, ami a háttérben bujkál, megmérgezve ezzel szépen lassan az élete nagy részét.
- Ez igen. Elpuhultál, vagy mi? - csipkelődik a régi főnökével. - Van gyereked?
Direkt próbálja cukkolni a férfit, mindössze barátilag, persze. Megvonja a vállát miközben a csikket a macskakőre ejti és eltapossa. Egy újabb szálat vesz elő, a dobozt pedig Elliot felé nyújtja, ha rágyújtana.
- Én azóta is itt vagyok. A társaslakásban élünk Annával meg a kutyákkal, ő ír, én csárdázok.
Ennél többet nem nagyon tud mondani az életéről, olyat biztosan nem, ami publikus lenne, főleg nem egy auror előtt. Nincs ellene kifogása, hogy odébb álljanak, de lustán indul tovább immár a férfi társaságában.
- És eddig merre jártál?
Most döbben rá, hogy igazából semmit nem tud a férfiról az alapokon kívül. Jóban voltak, de sosem töltöttek időt együtt, nem beszélgettek úgy igazán.