Érzem a mellkasomon, az oldalamon és a vállamon, ahogy Ems könnyei és taknya-nyála egybefolynak, ahogy keservesen sír rajtam. Ölelem, még csak a hátát sem nagyon simogatom, csak tartom magamhoz, hogy tudjon sírni. Nagyon sokáig nem szólal meg. Mindenféle gondolatok bugyognak bennem egyébként, annyira sok minden, hogy nehéz lenne különválasztani őket. A düh, a fájdalom - mert fáj, hogy így kell látnom a húgomat, akármennyire is kellett már neki, hogy sírhasson -, mindenféle.
Kicsit talán irigy vagyok. Emsre. Lehunyom a szemem, ahogy ez eszembe jut. Nem azért, amilyen helyzetben van, nem azért, amit megcsinált vele ez a fasz. Csak az jutott eszembe, hogy józanul én soha egy könnycseppet sem ejtettem Black után, egyetlen egyszer sem. Ha szarul éreztem magam, egyszerűen nyúltam valamiért, ami elvette az emlékeim és a gondolkodásom arra az estére. Persze lehet, hogy benyomva ordítva sírtam, franc se tudja, mert nem emlékszem rá. Az ember-... Én megkönnyebbülök, ha sírok, mint általában mindenki utána. Így viszont még mindig bennem van az a sok szar, amit ez a köcsög hagyott maga után. Nem jön ki. Megrekedt. Olyan, mint egy betokosodott, gennytől dagadó pattanás, amit hónapokig vagy évekig nem tudsz kinyomni.
Finoman megsimítom Ems vállát. Ebből is látszik, hogy ő egészséges. Ki tudja adni magából ezeket a szarokat. Én bezzeg balta arccal töltöttem meg a pipát és ütöttem ki magam, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy az a szemét elérhető közelségbe került. Erősen le kell hunynom a szemem megint, és kicsit jobban magamhoz szorítom Emilyt. Sóhajtok egyet.
Régen azt gondoltam, hogy aki engem otthagy, legyen az bárki, az mindenképpen áruló. Eleinte viszont próbáltam kapcsolatba lépni a húgommal, nem tartottam árulónak, mert tudtam, hogy az én faszságom miatt lépett le, és azt is, hogy túl sok volt, amit megcsináltam vele, hogy az ő lelkének - mert neki, neki biztos hogy van, szerencsés alkat - egyszerűen sok, amilyen tudok lenni. Mikor egy idő után már nem beszéltünk, akkor azért vádoltam egy kicsit, de nem tartott sokáig. Emiatt viszont sírtam. Nyelek egyet, ahogy eszembe jutnak az akkori gondolataim.
Black más. Ha valaki engem szeretni akar, akkor szeressen. Nem feltételekkel. Nem csak akkor, ha jófiú vagyok. Akkor engem szeressenek, és ne azt, akit formálni akarnak belőlem. És Black nem értette, mert egy barom idióta, hogy miután hajnalig bulizok és szétcsapom magam, és kiszívatom a nyakam, utána hozzá megyek haza, mert csak annyit fogott fel belőle, hogy fááj. Azt már nem, hogy ide, a Műhelybe is jöhettem volna aludni a jöttmentekkel, és azt sem, hogy magamat fullosan szétcsapva (bár ez a fogalom akkor még mást jelentett számomra) is tudtam, hogy hol lakik, és elvergődtem odáig. Emlékeim szerint pedig, azon kívül, hogy folyamatosan láttatta velem, hogy neki ez szar, egyszer sem mondta, hogy ne csináljak ilyet. És akkor miért is ne csináljam? Ha neki nem ér meg egy kérdést? Ha neki ez csak addig fontos, amíg fájhat neki? Ha valaki azt akarja, hogy fájjon, akkor talál rá más indokot. Ha hűséges lettem volna, akkor talált volna mást, ami szar lehet neki.
Lassítom a légzésem, aztán Emily hajába temetem az arcom. Annál többet nem tudtam tenni, hogy ezerféleképp megüzentem neki, hogy mi a prior. Hogy a kibaszott Adrian Black feliratú pulcsiban masíroztam az iskolában, hogy mindenki tudja és lássa, ki a faszhoz tartozom. De ez nem számított, mert az volt a fontos, hogy neki végre fájhatott valami. Az már senkit sem érdekelt, hogy én miért csinálom azt, amit. Az egy pillanatig sem volt kérdés, hogy miért csapom magam szanaszéjjel, az egyetlen másodperc erejéig sem érdekelte, hogy megkeresse amögött az okot, hogy mindenféle kevésbé vonzó emberrel fetrengek. És az sem érdekelte, hogy mindegyiket hazaküldöm, és egyikkel sem alszom együtt. Az miért lenne fontos kérdés, hogy Allan Fisher drogozik? Az miért lenne fontos, hogy sokszor a detox határán voltam? Az kit érdekel, mikor már epét hányok, mert semmit sem eszek egész nap, csak alkoholt iszom? Az kinek számít, hogy teljesen tönkreteszem magam? Kit érdekel az oka? A lényeg az, hogy neki fáj.
Ems megszólal, hosszas sírás után. Hallom a hangján, hogy hogy érzi magát, és először még csak az sem érdekel, amit mond, csak húzom magamhoz. Csak lassan jut el a tudatomig, hogy mire is kér pontosan, kicsit összeszorul az arcom. Tehetek-e mást, mint a bántás? Ha odamennék, és kedves szavakkal próbálnám elmondani, mire gondolok, az is fájna neki. Tudok-e mást, mint bántani ezeket az embereket? Akkor miért ne tegyem szándékosan?
- Igyekszem. - Motyogom a hajába, mert ígérni nem tudok semmit, és nem is fogok. Nem szabad, mert az ígéret pontosan olyan számomra, mint az árulás - ha valamit megígérek, és nem tartom be, árulóvá válok.
Bátor volt? Adrian? Bátor? Szusszanok, és finoman bólogatok. Ő így érzi. Lehet más a véleményünk erről. Én tudom, hogy az egészet, mindet gyávaságból tette. Jobb, ha Ems azt gondolja, hogy nem.
- Megpróbálom megtenni, ami tőlem telik, Ems. - Ez az egyetlen út, hogy talán kicsit megnyugtassam. A lelkiismeretem - ha van olyanom - sem fog ordítva vergődni, ha véletlen tényleg megteszem, és Emily is tudja és érti, hogy nem tudom megígérni, amit kér, de igyekszem majd.
- Ne, ne. Ne már. Nem kell bocsánatot kérni. Nem haragszom. Komolyan. - Még mindig ölelem, és most elkezdem egy kicsit ringatni is - ő is ezt csinálta, mikor bajom volt, és nagyon meg tudott nyugtatni. Próbálom utánozni, mert tudom, hogy ő jó volt ebben. Ha csak ennyit tudok tenni, akkor ezt fogom. Ha többet, akkor azt is megpróbálom.

Felsóhajtok. Utálja. Igen, az "igyekszem" tényleg nem jó megfogalmazás, úgyhogy javítom is magam, valami olyanra, amit már könnyebb elfogadni, neki is. Bólintok rá, hogy ez jobban tetszik neki, pár pillanatig még csendben vagyok, mert azon filózom, hogy tudnám normálisan elmondani, amit akarok.
- Tényleg nem tudok semmit ígérni. Tudod te is, milyenek az ígéretek. Nem akarok csalódást okozni magunknak, ha elvesztem a fejem. De megteszek minden tőlem telhetőt. - Le akarom tisztázni a dolgokat előtte is, mert lehet, hogy szar lesz neki ezt hallani, hogy benne van a pakliban, de nem akarok mégegyszer hazudni a húgomnak. Nekem ez nehéz, mert tipikus hazudozó vagyok. Nem azt akarom, hogy sajnáljon, vagy hősként kezeljen, mert próbálok igazat mondani, egyszerűen csak annyit, hogy többre tartom magunkat annál, hogy megpróbáljam mindenféle álomképpel tömni a fejét arról, hogy egy csapásra megváltoztam én is, meg a Blackhez való hozzáállásom is. Mind tudjuk, hogy ez nem igaz. Akkor sem, ha azt mondom, hogy soha többé nem fogom bántani Blacket.
Annak örülök, hogy itt tudok lenni a kishúgomnak, talán most először az életünkben. Lehet, hogy ő máshogy látja amúgy - lehet, hogy segített neki már a puszta jelenlétem, és hogy képes vagyok faarccal elviccelni minden komoly szitut, de ez most más, asszem'. Szusszanok. Igenis nem könnyű, hogy ne minden rólam szóljon, mert ilyen ember vagyok. Hát most próbálok nem olyan lenni. Ennyit tudok tenni. Igyekszem.
- Fáradt? - Kérdezek vissza csendesen. - Pedig meg sem bontottuk az alkoholmentes - fintor - pezsgőt, amit vészhelyzetek esetére tárolok a hűtőmben. - Dobom fel, hogy miattam folytathatjuk az estét. - Sőt, ha te is akarod, tökre dumálhatnánk még. Akár erről is, komolyan. - Ringatom közben, azt nem hagyom abba. Azt akarom, hogy tudja, hogy tényleg tudni akarom, mi van.
Elmosolyodok halványan a dicséretre, egy pillanatra erősebben magamhoz szorítom, nyomok egy puszit a hajába.
- Volt kitől tanulnom, csak eddig balfasz voltam hozzá, hogy utánozzam - motyogom amolyan Coleosan. Ringatom tovább. - Örülök, hogy elmondtad, Ems, meg hogy... szal' hogy ezt így... megosztod velem, vagy... nemtom'. Érted. - Totál béna vagyok abban, hogy normálisan kifejezzem, amit akarok, de ezt már megszokhattuk. A lényeg az, hogy a húgom értse, és ő úgy is érteni szokott, hogy nem tud a fejembe mászni. Megteszi anélkül is, csak úgy, minden mágia nélkül.