Állia Szipenni

Oké. Most már biztos, hogy baj van a felfogásával. Vagy csak magyarul nem tud? Egy irányt kértem, nem még egy helyiséget, amiről nem tudom, hogy hol van. De nem akadok ki. Ennél azért edzettebb vagyok. Veszek egy újabb nagy levegőt, és megkérdezem újra, kicsit talán részletesebben, hátha így már érteni fogja.
- Nézd, ma vagyok itt először, fogalmam sincs merre van a gyengélkedő, vagy bárki szobája. Szóval ha lennél olyan kedves mondani egy irányt, emeletet... bármit... - kérdőn nézek rá, érti-e már, mit kéne válaszolnia. Szerintem nem bonyolult, és persze az is lehet, hogy csak azért nem sikerült eddig megfelelő választ adnia, mert annyira belemerült a rajzolásba. Ez végül is, egyáltalán nem kizárható tényező. Virág, a húgom is ilyen, ha rajzol megszűnik a külvilág, és bármit lehet tőle kérdezni, semmire sem ad értelmes választ. Igaz, ő egyébként sem, de ez most mellékes.
Pont ezért is kezdem nézni a rajzát, hogy lássam, hogy megy neki. Nem rossz, de lehetne jobb is, és ezt meg is említem neki, legalább a színekre vonatkozóan.
- Nem fogod megbánni - közlöm vele valamivel vidámabban. Mert ha az útba igazítás nem is az erőssége, legalább nem elutasító a tanácsokkal szemben. Ez pedig, máris szimpatikusabbá teszi. - Igazán nincs mit!
Felelem, amikor megköszöni, de aztán még magyarázatképp - mivel látom, rajta, nem igazán érti, miért szólok bele - hozzáfűzöm.
- A húgom is rengeteget rajzol, és mindig kikéri a véleményemet, szóval tudok ezt-azt.
Ha szeretné még valamit, akkor arra válaszolok, ha nem akkor viszont elköszönök és tovább indulok, hogy megkeresem a helyi gyógyítót, mert az ilyen személyeket ismerve, nem fogok egy hamar szabadulni, és az évnyitóról sem szeretnék elkésni...

Lívia - zárás

Nem csodálkoztam, amikor Lívia eleresztette a füle mellett a feltett kérdéseimet. Ha már ő érdeklődik rólam és én is felteszek egy kérdést, akkor válaszolni kellene. Jó, mondjuk én sem feleltem, de hát ez van.
Úgy tűnt, hogy a lány kezdi megunni a társaságom, ugyanis pakolni kezdett. Az eddig felpakolt lábaimat most leengedtem a padról, majd felálltam. Lívia ugyanígy tett, majd fogta a magazinjait és berakosgatta a táskájába, aztán újra felém fordult. Halkan odaköszönt nekem, majd elindult a boltív felé, pont arra, amerre jött.
- Szia.
Tudom, hogy elment, de azért én még köszöntem neki. Egy ideig még az udvar túloldalát figyeltem, aztán tekintetem áttért a madarakra. Már befejezték az evést, a magok eltűntek a földről és a padon várakoztak, hátha kapnak még egy kis ennivalót. Úgy látszik ezek, varázsmadarak, mert amikor feléjük közeledtem, nem repültek el. A normál madarak már több méterről is kiszúrják az embert és menekülnek, de ők nem.
Letéptem egy kis füvet, amitől egy pillangó a magasba repült, majd a boltív felé szállt. Eszembe jutott róla a kviddicsedzés és a lefárasztásom. Halkan felsóhajtottam, eldobtam a fűszálakat, aztán Lívia után eredtem, de a lépcsőknél másfelé lépdeltem. Fel a szobámba, hogy előkészüljek a… a zongorázáshoz.

Dove

Hihetetlen vagyok. Annyira elmerengtem, hogy azt se tudom, merre járok. A kastély gyönyörű ezért is fogtam sétára a lábaim, mert ilyenkor le tudom magam kicsit nyugtatni, és hát sikeresen eltévedtem. A nyár érdekesre sikerült, Mexikó környékén voltam a családommal megint, és mivel most volt először, hogy hosszabb ideig nem a szüleimmel voltam, nehezebb volt vissza szokni a rutinra, amit velük kialakítottam, mint gondoltam. Kezdve a napi három edzéssel, apám meg is jegyezte, hogy látja mennyire elhanyagoltam az edzéseket. Pontosabban a mester része, ugyanis apám azért velem örült, hogy lettek barátaim, és értette is, hogy miért csak napi egyszer edzettem. Néha ezzel a kettősségével az őrületbe tudott kergetni.
Szóval, épp emiatt kaptam magam alá a lábaim, mert jött egy levél is tőlük, amibe kifejezetten felhívja a figyelmem, hogy ne hanyagoljam el az edzést, mert ha most is az lesz, megnézhetem magam a következő közös edzésünkön. Ami körű belül úgy végződne, hogy két hétig nem tudnék lábra állni. Azon gondolkoztam, hogy ezt, hogy tudnám kivédeni, mikor észrevettem, hogy egy olyan helyen vagyok a kastélyon belül, amit nem ismerek. Nem esem pánikba, mert vagy összefutok valakivel, aki irányba igazit, vagy kilyukadok egy olyan helyen, amit ismerek. Szépen baktattam tovább most már figyelve a környezetet is. Kis idő múlva figyelmes leszek egy kis fényre nem messze előttem így arra veszem az irányt. Mikor körül néztem, rájöttem nagyjából, hogy hol vagyok. Azért csak nagyjából, mert nem jártam még itt, de hallani már hallottam erről a helyről. Most már kifejezetten örültem neki, hogy eltévedtem, szerettem volna már megnézni, ha jól emlékszem, a „Fénylő Lelkek Udvara” nevet viselő helyet.
Meseszép, ez jut elsőre eszembe, amint körülnézek egy kicsit. Az oszlopokat is jobban szemügyre veszem, pláne mikor kiderül, hogy rúnákkal van tele. ~ Na, ehhez, hogy tudjam, mit rejt ezen írás, még kevés a tudásom. ~ Gondoltam és azt is, hogy mikor már tudni fogom, visszajövök. Majd tovább legeltettem a szemem az egész udvaron. Épp készülök letenni a zrityomat a kút szélére mikor megszólítanak. Természetesen elfogadom a felém nyújtott kezet.
–Szia Dove, én Plata Luna vagyok. Szívesen amint helyre rakom magamban, hogy merre is van.– Mosolygok rá. –Ne ijedj meg, meg lehet szokni, bár most tehetségesen sikerült nekem is eltévedni.– Folytatom, miközben leülök a kút szélére. Közben jobban megnézem a lánykát, egy kedves, helyes ijedt arc néz vissza rám. Valószínű annak idején én is így voltam ezzel. Egy újabb kérdéssel töröm meg a csendet.
–Nagyon sietsz? Nincs kedved egy kicsit beszélgetni?– Remélem, igen a válasza, egyrészt azért mert szimpinek találom, másrészt azért mert a helyet sem hagynám most szívesen itt. Valahogy megbékíti a bensőben felkavarodott érzéseket.

Rentai Bálint

Mikor közlöm vele, hogy kipróbálom az ötletét. Meg mondja, hogy nem fogom meg bánni. Hát, ebben igaza lehet. Miközben én színezek, csak úgy mellékesen közli arra kérdésre a választ amin gondolkoztam. A válassza kíváncsisággal tölt el. Vajon a suliba jár a húga. Erre rá is kérdezek.
-Ide jár a húgod is?
Leteszem a ceruzám és ránézek. Amikor meglátom milyen arcot vág, majdnem elnevetem magam. Mivel eddig csak fél vállról válaszoltam kicsit idegesnek tűnik. De azért megpróbálja még egyszer. Kicsit sajnálom, hogy ennyit kell szenvedni-e egy értelmes válaszért, de eddig nem igazán figyeltem rá. Majd most megpróbálok segíteni. Az újabb próbálkozására mosolyogva felelek.
-Értem és bocs. Nem igazán figyeltem.
Kicsit gondolkozom, hogy hányadik szinten van a gyengélkedő, aztán válaszolok.
-Nyugati szárny második emelet, az ajtón ki van írva.
Miközben várom a válaszát becsukom a füzetem és elrakom a ceruzáim. Most már lassan én is bemegyek, és mivel kicsit gonosz voltam vele. Fel ajánlom neki, hogy elkísérhetem.
-Ha akarod elkísérhetlek.
Felállok és várom, hogy mit mond.

Állia Szipenni

Talán csak a rajzolásba merült bele annyira, hogy nem figyelt. Mert amint ezzel kapcsolatban beszélek hozzá, sokkal értelmesebb válaszokat ad, és még vissza is kérdez. Elmosolyodom. Virág itt... Na az lenne az igazi katasztrófa. Kissé megrázom a fejem, úgy válaszolok.
- Nem. Ő egy művészeti iskolába jár, Budapesten - Közben végre rám néz, majd válaszol a korábbi kérdésemre is. Igazam volt, nem figyelt. Bár ez nem jó kifogás, mivel bocsánatot kér, nem haragudhatok rá. Biccentek, jelezvén, hogy a bocsánatkérés elfogadva, aztán próbálom megjegyezni, amit mondott.
- Nyugati szárny, második emelet - ismétlem el utána, ezzel is tudatosítva magamban is az irányt. - Köszönöm szépen!
Most már tényleg semmi okom, hogy itt maradjak, csak azért nem indulok el rögtön az említett irányba, mert végig kell gondolnom, hogy a nyugati szárny az merre is lesz, na meg mert a rajzolós lány hangja megállít.
Kissé meglepetten pillantok le rá. Ezt most komolyan mondta-e. Eddig nem mutatott hajlandóságot a segítségre, de most látom, hogy összepakolja a ceruzáit, ez pedig hitelt ad a szavainak.
- Ez igazán kedves tőled. Jó lenne. Köszönöm! - válaszolom, és várok, amíg összepakol. Ha együtt megyünk, biztos könnyebben megtalálom, hiszen ő már jártasabb itt a kastélyban, mint én. S ha szerencsém van, útközben még elmond pár dolgot. Viszont, ha már megyünk valamerre, nem ártana tudni, hogy mi a neve.
- Amúgy Bálint vagyok. Rentai Bálint. Neked mi a neved? - kérdezem meg, mikor végre összepakolt, és ha szabad a keze, akkor oda is nyújtom a sajátomat, hogy illedelmes módon kezet fogva mutatkozzak be. Ha nem, nos, az sem baj. A kezdeti nehézségek után, már az is valami, hogy egyáltalán ide eljutottunk.

Rentai Bálint

Sajnálattal hallom, hogy a tesója nem ide jár. Örültem volna, ha ő is ide került volna, de ez van. Ezt meg is mondom fiúnak.
-Kár. Szívesen beszélgetem volna vele.
Bocsánatkérésemre biccent jelezve, hogy nem haragszik. Aztán még egyszer elismétli az irányt. Majd meg köszöni. Én pedig kurtán biccentek, ez csak természetes, hogy segítek. De miután felvetem, hogy elkísérem, ha akarja. Nagyon meglepődik, de kis habozás után belemegy. Én pedig gyorsan összeszedem a holmim. Míg én pakolok, bemutatkozik. Kezemben a holmimmal oda fordulok és válaszolok.
-Én Állia vagyok. Állia Szipenni.
Közben pedig meg rázom a felém nyújtott kezét. Utána pedig elindulok a nyugati szárny felé. Közben még azért kérdezősködöm.
-Hányadikos vagy Bálint?
Elsős nem lehet, ahhoz túl öregnek tűnik, de mestertanoncnak sem látszik. Olyan negyedikes, ötödikes lehet. Nem tudom pontosan megmondani ránézésről. Egy fejjel kb. nagyobb nálam, és elég komolynak tűnik, de nem mestertanoncos. Közben elérünk a folyosóhoz és elkanyarodok a lépcső felé.
 

Állia Szipenni

- Néha én is sajnálom, de azt hiszem jobb így - felelem valamiért teljesen őszintén. Virág nem érezné itt jól magát hosszútávon. Vagyis, nem pont itt, hanem a varázslók között. Eleinte biztos lenyűgözné a varázslat, de biztos zavarná, hogy ő nem képes ezekre a dolgokra, és emiatt végül szomorkodna, azt pedig nem szeretném.
A lány is bemutatkozik, és a kezem is megrázza, én meg nem tehetek róla, muszáj visszakérdeznem, csak a tisztán látás kedvéért.
- Az Állia a keresztneved? - Egyrészt, mert sosem hallottam még hasonló nevet, másrészt mert, Magyarországon vagyunk, és itt a vezetéknévvel kezdünk. De lehet sok a külföldi diák és ezt nem tudják? Fogalmam sincs. Majd kiderül, mindenesetre, nem szeretnék hibázni, hogy esetleg rosszul szólítom meg a későbbiekben. Az nagyon kellemetlen lenne. Elindulunk én pedig memorizálom az utat, hogy legközelebb ne kelljen másokat megkérdeznem.
- Hmm? - egy pillanatra elgondolkozom, aztán válaszolok - Ötödikes. Eddig Szöulban tanultam, csak két hónapja jöttünk vissza Magyarországra. Egyszer már jártam itt, amikor az átiratkozást intéztem, de akkor nem igazán tudtam szétnézni. És te hányadikos vagy?
Tudom, hogy nem kérdezte ezeket, de valahogy fontosnak tűnt elmondani. Így legalább nem merül fel benne az újabb kérdés, hogy ha ötödikes vagyok, miért nem ismerem a gyengélkedőt, meg a kastélyt. Feltételezem a következő kérdések erre irányultak volna. Ami pedig őt illeti, azt már biztosan tudom én is, hogy nem elsős. Viszont nálam fiatalabb. Azonban megbecsülni nem tudnám, mert az igazság az, hogy elszoktam az európai arcoktól. Kell majd néhány hónap míg megint könnyedén megtippelem mások korát. Addig pedig marad a kérdezősködés. Az évfolyamára kérdezni pedig közel sem olyan illetlen mint a pontos születési idejére.

Rentai Bálint

Hát a húgával sajna nem fogok találkozni, de Bálint is egész jó társaság. A válaszára bólintok. Majd talán meg kérem Bálintot, hogy mutassa meg, hogy rajzol a tesója. Míg én ezen gondolkozom ő újabb kérdést tesz fel a bemutatkozásomhoz kötődően. Ami nem kicsit lep meg. De azért válaszolok.
-Igen, de mért kérdezed?
Szerintem értelmesen mutatkoztam be, de lehet, hogy nem szokott hozzá a suliban használt bemutatkozáshoz.
Közben felérünk az első szintre és elkanyarodunk a következő lépcső felé. Hátra pillantva látom, hogy próbálja meg jegyezni az utat. De amikor rá kérdezek, hogy hányadikos elég hamar válaszol. Jól tippeltem ötödikes. Szöul kicsit meglep, elég sokan jönnek messziről ide, de onnan még szerintem nem ismerek senkit, de biztos szép hely. A következő lépcsőn felfelé haladva válaszolok.
-Értem, Szöul szép. Én harmadikos vagyok.
Bálinttal egész könnyű szót érteni. De azért még arra kíváncsi lennék, hogy melyik házba került. Az eddig halottak alapján Navinés vagy Levitás, de nem vagyok biztos benne. Inkább rá kérdezek.
-Melyik házba kerültél?
Lassan felérünk a lépcső tetejére. Én pedig elkezdek gondolkozni, hogy a folyosó melyik részén is van a gyengélkedő.

Állia Szipenni

- Nem voltam benne biztos. Ahhoz vagyok szokva, hogy vezetéknév keresztnév a sorrend, te meg fordítva mondtad - Lepillantok rá, vajon érti-e mire akarok kilyukadni. Magyarul (de még koreaiul is) más a sorrend, mint a legtöbb európai országban, és ha így nézem, akkor ő rosszul mondta. Nem mintha közöm lenne hozzá. De mégis kíváncsi vagyok, miért mutatkozik be így valaki.
Lépcső, majd megint lépcső. Vajon azért teszik emeltre a gyengélkedőt, hogyha felsőbb szinten sérül meg valaki, akkor is gyorsan odaérjenek, vagy azért hogy ne jusson fel a beteg ember a földszintről? Annyival kevesebb gondjuk lenne. Nem túl szép eszmefuttatás, és még szerencse, hogy Állia kérdése magamhoz térít. Válaszolok is, majd visszakérdezek. Szavait megmosolygom. Van egy olyan érzésem, fogalma sincs Szöulról, de ezt nem teszem szóvá. Csendben lépkedek mellette, egészen addig, amíg fel nem tesz egy újabb kérdést.
- Melyik mi...? Ja! - belemerültem a folyosó megfigyelésébe, na meg, kicsit szokatlan is nekem ez a ház dolog, de persze tudom mire gondol, és a házam nevét is tudom, mert megjegyeztem, csak most nem akar beugrani. Meg is állok egy pillanatra, úgy futtatom magamban végig a tömérdek információt, amit úgy 10 perc alatt hadartak el nekem - A Levitába.
Válaszolom végül magabiztosan, és tovább is indulok, remélve, hogy ő is jön, és mutatja tovább az utat. Mert addig rendben van, hogy fel a lépcsőn. De utána nem tudom. S hogy ne álljon le a beszélgetés, én is kérdezek.
- Te melyik házba jársz? És amúgy... te tudod, miért vannak ilyen házak? - nekem kicsit olyan skatulyázósnak tűnik a rendszer, persze biztos megvan az előnye, de jó lenne ha valaki elmagyarázná, miért is van erre szükség. Lehet csak szimpatikusabb volt az osztályoknak ilyen neveket adni, mint mondjuk beszámozni őket.

MAJÁLIS
Álmodóilag május 3-tól 24-ig.



Ez a május is elérkezett, lassan itt a nyár és hát milyen lenne az, ha nem lenne mostanság valami jó kis program a kastélyban? A DÖK most is rendesen kitett magáért és egy hatalmas majálisi ünnepséget szervezett a diákok számára a Fénylő lelkek udvarába. Mindenképpen valami különleges helyszínre gondoltak, hisz sokak számára talán már unalmas lehet a rét, úgyhogy emiatt tartják most a FLU területén. Első hallásra sok kérdés felmerülhet, például hogy....hogyan is? Hogy fér el ott annyi varázsló? Egyáltalán mit lehet ott csinálni? Hát pontosan így és pontosan ezt!

A kastély felőli kijáratnál tudunk csak bemenni, s amint odaérünk, szemünk-szánk tátva marad a látványtól. A hely körülbelül hatvanezerszer akkora, mint általában. Csodálkozunk? Nem hiszem, kérem, ez itt egy varázskastély, egyszerű bűbájok valószínűleg. Az egész udvart elárasztja a pompa, a báj, a  fényesség - melybe a Nap is besegít, ugyanis csodás idő van - , valamint minden csupa-csupa móka és kacagás. Ha valaki betér, garantáltan nem fordul vissza, már csak azért sem, hiszen három lépést téve TÁNCOLÓ BOHÓCOK veszik körül a látogatókat, s nem engedik tovább, míg el nem ropnak száz-kétszáz bohóctáncot. ha nem akartok teljesen már itt elfáradni, vessetek be nyugodtan egy kis cselt!  

Ha tovább haladunk, a szökőkúthoz érkezünk, ahonnan igazából teljesen be is látni az egészet, így érdemes kicsit "megpihenni" ott. Jobb irányból kezdve az első dolog sokak számára a vidámparkhoz hasonlítható, de mégsem teljesen, ugyanis itt minden más, olyan kis majálisos. Egy nagyobbacska LOVAS KÖRHINTA várja az érdeklődőket egy körre, amit érdemes kipróbálni, igazán hangulatos és visszaidézhet néhány emléket a gyerekkorunkból, éljük át újra kicsit azt a fantasztikus érzést! Ha pedig már nagyon gyereknek érezzük magukat, látogassuk meg az ARCFESTŐ művészeket közvetlenül a körhinta mellett, akik olyan szépet varázsolnak az arcunkra, amilyet csak szeretnénk. A mókázást folytatva felülhetünk a szupergyors KÖRHINTÁRA is vagy ezek mellett tanyázó további izgalmas dolgokban vehetünk részt, mint a ZSÁKBAMACSKA, HORGÁSZÁS vagy CÉLBA DOBÁS. Az utóbbi hárommal akár nyerhetünk is. (Lásd a leírás alján!)



A szökőkúttal szembe különböző sátrakat láthatunk, ahol talán jó egy kicsit megpihenni vagy beszélgetni valakivel. A TANÁROKNAK és PREFIKNEK KÜLÖN SÁTOR áll rendelkezésükre, valamint van egy INFORMÁCIÓS SÁTOR is, ahol képbe kerülhetünk, ha nagyon elvesznénk. Egy-egy DÖK tag szívesen áll rendelkezésünkre. Illetve, ez az a sátor, ahol jelentkezhetünk néhány további érdekes programra, és megkaphatjuk a hozzá szükséges eszközöket:
- varázsige mondó verseny
- sorversenyek
- kvízek
- vetélkedők
- rajzverseny

Tovább nézelődve láthatunk egy elkerített kis füves részt karikákkal, mely olyan diákoknak ad kviddicsezési lehetőséget, akik nem csapattagok, de szívesen kipróbálnák a sportot. Afféle KISPÁLYÁS KVIDDICS. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem játszhat ott bárki, akár a házak csapattagjai is, ha van rá kedvük, erejük.
Ezt követi még egy rejtélyes sátor,  ami igen cseles, ugyanis nem mindig látható, csak ha nagyon figyelünk, ez pedig nem más, mint a JÓSLÁS sátor. Érdekelne valami a jövőddel kapcsolatban? Térj hát be és kérdezd meg a profi jósnőnket!
Ha ily módon néztünk körbe a szökőkútnál, akkor most balra tekintve még láthatunk egy hatalmas színpadot, ahol egész nap megy a szóbeszéd, nem valószínű, hogy lemaradunk valamiről. Tánc, móka, zenekar,  illetve még említésre méltó, hogy a nap végén se menjen el mindenki, ugyanis hatalmas bulival zárjuk a rendezvényt, nem érdemes kihagyni! Csodálatos lesz! Nem bánjátok meg ám, ha maradtok!



Na de mintha valami még hiányozna...Oh, hát persze! Mi van az ételekkel, italokkal? Erre itt nincs konkrétan egy hely, ugyanis az egész udvar területén található különböző standoknál VATTACUKOR, HOTDOG, FAGYI, JÉGKRÉM, JÉGKÁSA, ÍZESÍTETT VAJSÖR, MÓKÁS TURMIXOK, SÜTEMÉNYEK, SALÁTABÁR, GUMICUKOR, CSOKISZÖKŐKÚT (jeges is), GYÜMÖLCSBÁR, húskedvelőknek HÚSPARADICSOM, SAJTKÓSTOLÓ. A fogyókúrázok és diétán lévők pedig ne csüggedjenek, természetesen mindenből van csak a számukra cukormentes / bio / teljes kiőrlésű és akár turbózott vitamintartalmú, kalória csökkentett változat is.




Zsákbamacska
Egy egyszerű, minden díszítést mellőző bódé áll a sokaság közepette. Nem nagy, szinte elveszik a többi közt, fehér, fa alapú szerkezete kissé ütött-kopott, viharvert állapotú. A festék néhol már lekopott, a valaha színesre alkotott virág minták nagy része nemigen látható. Mintha az idő vasfoga rágta volna meg az építményt, de gazdája annál jobban megbecsüli, és nem fordít a felújításra időt, mintha képed adna ezzel a multból.
A bódé „lábainál” egy nagyobb, ládára emlékeztető tárolóban pihennek a zsákocskák, melyekbe nyúlva az illető kiválaszthatja magának a megfelelőt. Cicomamentes, mégis tömegeket odavonzó sajátossága a kézzel festett, jól olvasható „Zsákbamacska” felirat, mely hirdeti az arra járónak, hogy mindössze 1 knútnyi jelképes összegért meglepetést vásárolhatsz magadnak. Maga a pult mögött álló, kedves arcú középkorú hölgy, maga ajánlotta fel, hogy kicsiny boltjából, és persze a szervezők segítségével kínálja a választékot.
Persze, a zsákbamacska mellett lehet még kapni pár, tradicionálisnak számító, ámbár házi nyalókát, apróbb süteményeket, melyeket a néni maga készített, és bocsátott árúba. Aki erre jár, mindenképp nézzen bele, válasszon magának valamit, nem bánja meg, mert a kedves mosoly mellé, egy nagyszerű ajándék lapulhat az ölében.

Az ajándékok közt lelt bájitalokat nyugodt szívvel fogyaszthatjátok, hatásuk nem több, mint 24 óra és az egészségre sem ártalmasak!

Célba dobás – horgászat
Hosszú soron kell átverekednek magad, hogy a népszerű célbadobó játékban részt vehess. Eme helyen megmutathatod, hogy mennyire vagy pontos, és elég erős dobó ahhoz, hogy a nyereményt elvihesd.
A stand központi helyen áll, piros tetejű faépítmény, mely körül vidám muzsika várja az érdeklődőket, kicsiket és nagyokat egyaránt. A stand egyik fele a játéktér, a másik felén pedig az ellenállhatatlan plüsshadsereg, melyek a nyereményt szolgálják. Egy menetben négy dobás, illetve négy labda/karika áll rendelkezésre, időlimit nincs, a szerencse pedig ki-ki mellett áll.
A pulthoz állva, szembetalálhatod magad a négy játékkal:
–    egy négy emeletes üvegpiramis
–    egy négykarú rúd, melyre a karikákkal kell rátalálni
–    a mozgó célpontokat adó, lassan forgó figurákkal,
–    és végül, de nem legutolsó sorban, a bódé falán ütött, a labdáknál nem nagyobb lyukkal, melybe a négyből háromszor kell beletalálnod.
Elég egy célpontban jeleskednek, a nyeremény garantált, nem kell az összes „pályát” teljesítened. Amennyiben mégis ezt szeretnéd, ajándékaid nagysága összevonódik, és tiéd lehet az óriás plüssök egyike!
Ugyanezen helyen találhatod meg, a stand végében elhelyezett apró medencét, melyben a színes halak a hobbi horgászaikra várnak. A mozgó célpontokat nehéz becserkészni, a türelem ajánlott, a móka pedig garantált. Ragadd meg a botot, és pecázd ki a halakat, melyek a benne rejtett számokat rejtik. Az ajándékot ugyanott, a célba dobás ajándékai közt leled meg!
Sok sikert!


//A zsákbamacskák 1 és 20 közti számmal választhatók, a hozzászólásotok címzésében tüntessetek fel, hogy mely zsákocskát választottátok!
A horgászás, célba dobás szerencse alapon működik. Emeljétek ki a hozzászólásotokban ha ezen is részt vesztek!
Kérdésekkel fordulhattok hozzánk bizalommal. (Akár az álmodói részleg >> cseverésző >> DÖK kibeszélőben is.)//

Mindenkinek jó szórakozást, és szerencsés játékot kívánunk!

Kei-chan
= . =
Majálisgönc


Május. Majális. Buli. Ez a három szó forgott az agyamban egész reggel. Amikor megláttam a kifüggesztett plakátot a kastélyban, tisztára megőrültem. Mindig is imádtam az ilyen ünnepeket - mert a majális ünnep nem? -, így tudtam, hogy megyek. A reggelinél még elkaptam Keikót, de mivel ő is tisztára bezsongott - gondolom -, ezért csak pár szót beszéltem vele. Ha jól emlékszem megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Viszont erre pontosan nem emlékszem, hiszen épp a reggelim fogyasztottam, ami egy narancsból, egy croassonból és teából állt. Nem volt éppen bőséges reggeli, de legalább finom. Ezek után felsiettem a szobámba, ahol természetesen megint egyedül voltam, hiszen a lányok megint elmentek valahova. Komolyan mondom, amióta együtt lakom velük, kevesebbet látom őket, mint amikor még gólyalakoztunk. Mindegy, végül is ők tudják.
Bár lehet, hogy kerülnek! Áhh, jó, hagyjuk a téves elméleteket, koncentráljunk inkább a majálisra! Először is valami göncöt kellett találnom, rövid időn belül, hiszen még dél előtt ki szerettem volna érni. Előkaptam a legelső felsőt és gatyát ami a kezem közé került, aztán magamra rángattam őket, "belőttem" a hajam, puszit dobtam Vattának és rohantam is le. Befordultam pár sarkon, aztán töprengve megálltam, hiszen elfelejtettem, hogy hova kell mennem. Fogalmam sem volt róla, hogy hol tartják a bulit, így keresnem kellett egy újabb plakátot, amin végül megtaláltam a helyszínt. Sietve leszambáztam a lépcsősoron és kifelé indultam. Az utolsó pár métert szinte futva tettem meg az udvarig. Végre! Kifulladva, de megérkeztem a boltíves kapuhoz, ám Kei-t még sehol nem láttam. Bemenni nem akartam nélküle, biztos jön, hiszen egy ilyen eseményt nem hagyna ki! Kintről nézelődtem, de nem sok mindent láttam. A sok sátor eltakarta a kilátást, viszont már kezdtem türelmetlen lenni. Lehet, hogy elfelejtette?
Idegesen toporogtam a boltív alatt, közben még mindig a nyakam nyújtogatva, amikor megláttam egy körhintát. Juj, emlékszem gyerekkoromban mindig felültem egy ilyen játékra és imádtam. Ha volt állatos ülőke, akkor képes voltam lerángatni a rajta ülő személyt, csak azért, hogy én ülhessek a lovon, vagy más állaton. Általában az ilyen hintákon ha van is állatkás ülőhely, akkor az is paci, de láttam már farkasosat és vidrásat is. Én személy szerint a legelsőt kedvelem a legjobban, de az utóbbi kettő is aranyos volt.
Nekidőltem az egyik falnak és a hajam kezdtem el csavargatni. Közben már a fél diáksereg bevonult mellettem, én pedig vágyakozva néztem utánuk, de bemenni mégsem mentem. Nem lett volna fer a lánnyal szemben, aki szerintem el sem jön. Nagyot sóhajtva doboltam a lábammal a földön, amikor egy piciny alakot láttam közeledni a kastély felől. Csak ő legyen, csak ő legyen! - fohászkodtam magamban.

Majális - Axel Macisajt
Kinézet

 
A DÖK mindig kitalál valamit ugye? Ha jól gondolom, semmilyen ünnepnapon, különleges napon nem maradunk valamilyen rendezvény nélkül. És hát persze, hogy ma sem. Mit ne mondjak, egész jól kitettek magukért. Ez a majális egész jónak néz ki, innen messziről legalábbis. Arra azonban még nem volt bátorságom, hogy be is menjek. Hisz ki tudja miféle szőnyűségek vannak ott. Na de mindegy, végül csak ráveszem magam, hogy kilépjek a Fénylő lelkek udvarára. Mintha régebben nem lett volna ilyen tágas. Az ember azt hinné, egy ilyen kis helyen nem férne el ennyi minden, de láss csodát, mégis. De mit is csodálkozom ezen? Hisz ez egy varázsló iskola, itt bárni megtörténhet. És mégis tátott szájjal bámulok, mint valami buta mugli, aki sosem látott varázslatos dolgot.
Ez azonban nem tart sokáig, ugyanis amint megteszek néhány lépést, letámad néhány bohóc. Ne, bohócok! Úgy utálom a bohócokat. Egyenesen írtózom tőlük. Kinek az eszement ötlete volt ez a sok bohóc? Fuu... Teljesen ledermedek, először nem is tudok mit csinálni, lesokkol a látvány, s automatikusan nyúlok a pálcám felé. De nem használom, az úgy nem lenne fair. Egyenlőre... De ha így folytatják, kénytelen leszek használni..
- Hé! Menj innen! Nem hallod? Hagyjál már békén! - Rivallok rá az egyik bohócra, aki azonban mintha meg se hallaná, egyre csak közelít, mígnem megfogja a csuklóm, ennek következtében kiesik a kezemből a pálca. Ez a festett képű, vigyorgó szörnyeteg aztán megpörget, és megpróbál megtáncoltatni. Táncolni? Inkább molesztálni... Fujj... Engedjen már el... Mégis mit csináljak, hogy végre békén hagyjon? Áá... Aztán egyszercsak egy határozott mozdulattal lendítem a lábam, a vigyori lény nemesebbik része felé. Ettől aztán kicsit meghátrál, én pedig kapok az alkalmon, gyorsan felveszem a pálcát, s már rohanok is el, messze tőlük. Remélem nem követ, különben megbánja...

Anna

Ruha

---

Prücsök

Egy új nap, és egy új lehetőség, hogy cukiságommal egy kis örömet csempésszek az emberek életébe. És ami még jobb, hogy május elseje van. Régen apu egyszer elvitt ilyen rendezvényre, és azt nagyon élveztem. Voltak ott játékok, árusok, versenyek, és előadások is. Nagyon jó volt. Nem tudom, hogy itt vajon milyen lehet, de ha csak fele olyan jó, mint amilyen az volt, akkor nagyszerű lesz.
Reggeli közben támadott le Iza, hogy elmegyek-e vele, és persze én azonnal igent mondtam. Már előre érzem, hogy nagyon jó lesz ez a nap. Reggeli után vissza rohanok a szobámba, ahol nincs senki, a két szőrmókon kívül. Mintha mostanában kerülnének a szobatársaim. Pedig nincs miért. Nem fogom őket megpuszilni, hacsak nem kérik. De egyenlőre még nem kérték... Mondjuk ha olyan gonosz akarok lenni, és nagyon cukivá szeretném őket tenni, akkor álmukban tenném ezt meg. Azonban ezt még nem tettem meg, szóval tőlem nem kell félni. Na szóval gyorsan felveszek valami normális ruhát. A normális alatt pedig egy cuki, Mickey egeres felsőt, és egy rövidnadrágot értek, hozzá való tornacipővel
- Legyetek jók, míg nem vagyok - köszönök el a tökmagoktól, akiknek kirakok egy nagy tál mogyorót is, majd suhanok, mint a szél, még két embernek, és egy páncélnak is nekimegyek nagy igyekeztemben.
Ettől eltekintve azonban minden gond nélkül eljutok a Fénylő lelkek udvaráig, ahol már ott vár rám Iz. Vajon sokat várt? Remélem nem, nagyon nem akartam megvárakoztatni.
- Szia! Ugye nem vártál rám sokat? Juj nézd! Cukros stand! - egyből kivirulok, mikor meglátom a standot, nem is érdekelnek a bohócok, akik amúgy tök cukik, hanem megfogom a lány csuklóját, és húzom magam után egyenesen a cukrokkal, és egyéb édességekkel teli bódé felé.
- Áá!! Csokibékaaaa! - sikkantok fel, hogy attól még az árus is megijedt, majd elveszem az egyiket. - Te szereted a csokibékát?

Majálisozzunk - Elena

Kilt Zoltán



A kastélyban futótűzként terjedt el a hír, hogy a DÖK ismét nagyszabású rendezvényt ad a diákoknak, mégpedig a hírek szerint a majális került megrendezésre. Alinát elönti a boldogság, mikor értesül erről, hiszen ő mindig is oda volt az ilyen alkalmakért. A szüleivel számtalanszor kilátogattak a pécsi majálisra, ahol temérdek sergő, körhinta és egyéb játékok fogatták a látogatókat, illetve a tömény vattacukor illet, amiért a lány úgy lelkesedik még a mai napig. Így hát nem okozott neki nagy fejtörést, hogy részt vegyen-e az eseményen, viszont az nagyobb bökkenőt jelentett, hogy hogyan fog odatalálni. Oké, fénylő lelkek udvara, na de az mégis merre van? Kicsit kezdett kétségbeesni, amikor eszébe jutott a térkép, amit még ideérkezésekor kapott. Bár nem rendelkezett valami nagy tájékozódási képességgel, és nem is volt valami nagy térképész, de azért némi nehézségek árán csak sikerült kisilabizálnia az útvonalat. Mikor végre meglelte, és rögzített magában minden fontos támpontot, gyorsan a szekrényéhez rohan, felkapja  alegelső normálisnak tűnő göncöt, és választ egy ahhoz illő cipőt majd útnak indul.
Nem telik bele sok idő, és már kint is van a szabadban, s néhány pillanat múlva már közre is zárják a bohócok. Ámul-bámul, nem tudja, hogyan szerelje le őket. Szerencséjére ekkor felbukkan egy kisfiú, aki ámulattal nézi végig táncukat, így le tud lépni. A mókamesterek azonban nem akarják ilyen könnyen elengedni a lányt, ezért a nyomába erednek. Alinán kissé eluralkodik a pánik, majd mivel nincs jobb ötlete, leszólítja az első egyedül ácsorgó fiút, és úgy tesz, mintha társalognának, remélve, hogy végre békén hagyják.
-Ne haragudj, de megkérhetnélek, hogy tegyél úgy, mintha most valami szuper izgalmas dologról társalognánk? A bohócok nem akarnak békén hagyni...
Elpirul, s közbe kétségbeesetten néz fel a nála jóval magasabb ifjúra.

Losonczy Marcipánvirág Alina

Ha esemény van, a diákok olyanok mint a falubeli öreglányok, akik egymásnak adják az infót. Hozzám is így jutott el a hír, hogy majális van. Hát meg kell hagyni, nem szeretem az ilyen nagy tömeget, a forgatagot, meg a hangos zenét, meg az ilyen felhajtást, de erőt véve magamon eluralkodott rajtam a kíváncsiság, milyen lehet itt egy ilyen ünnep.
Kellemes idő miatt és az amúgy is laza hangulat miatt, egy egyszerű farmernadrágot és egy kellemesen vékony pulóvert vettem magamra. Kiérve a kastélyból, elsőre nem is tudtam merre menjek, de szerencsémre, hamar meghallottam a nagy zenebonát és a tömeg szokásos moraját.
Elindultam hát arrafelé, körbenézni. Bohócokkal találkoztam, magamban mulattam, hisz még mugli iskolába jártam, mikor farsang alkalmával jómagam is bohócnak öltöztem, igen nagy hasúnak, amit párnával tudtam csak megoldani, viszont az állandóan le akart csúszni. Ott is volt ám olyan mulatság (főleg rajtam és nem zavart, elvégre azért volt mulatság).
Azután beljebb léptem, sétáltam, majd egy ponton valamiért elkalandozott a gondolatom, így megtorpantam. Majd szerintem egy fél perc telt el, de lehet több is, megszólít egy lány.

- Szia! Persze, hát öö... kérsz valamit?

Hirtelen ez jut eszembe, majd karon fogom a lányt és mosolyogva elindulok vele.

- Egyébként Kilt Zoltánnak hívnak, Levitás vagyok.

Mutatkozok be, illedelmesen.

- Téged hogy hívnak? Melyik házba jársz?

Majd, elgondolkozok, hogy mennyire lehetek én jó társaság.

Keiko


Az alak, akit az imént láttam, szerencsére Keiko volt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor odaért hozzám a lány. Rámosolyogtam, aztán szólásra nyitottam a szám, de ő beelőzött. Szépen köszönt, aztán mentegetőzni kezdett, végül pedig elráncigált a cukros pultok irányába. Megadóan követtem, közben pedig elhaladtunk egy táncoló bohóc-csoport mellett. Amikor észrevettek minket, egyikük leszakadt társaitól és követni kezdett engem. Vagyis Kei-t is. Hátrapillantottam, hogy mit akarhat, de nem láttam sehol. Megvontam a vállam, amikor meghallottam a mellettem álló lány sikítását. Szinte ijesztő sebességgel fordítottam felé a fejem, de nem volt semmi baj. Csupán egy csokibékát szorongatott a kezében. Bevallom egy kicsit azért megijedtem, de semmi több. Az árus arckifejezéséből láttam, hogy ő is megrémült, de főleg dühös volt azért, mert itt sikítgatunk a standja mellett. A végén még azt hiszik, hogy valami baja van az árujának és nem vesznek tőle semmit.
A kérdésére csak bólintottam egyet, aztán hagytam, had nézze végig a cukrokat. Közben körbepillantottam és felmértem a terepet - már amennyit láttam belőle a sátrak miatt. A körhintát megint csak kiszúrtam, hiszen már amikor kint ácsorogtam akkor is láttam, de most mintha közelebb lett volna. Alig észrevehetően megrántottam a vállam, aztán visszafordultam a leányzóhoz. Én is alaposan végignéztem a cukrok és egyéb nyalánkságok között, de nem vettem semmit. Türelmesen megvártam, amíg Keiko vesz valamit, ellenkező esetben amíg visszarakja azt, ami a kezében volt, aztán megragadva a csuklóját a körhinta felé vonszolom - ahogy először ő engem. Reméltem, hogy ugyan olyan engedelmes lesz, mint én voltam és követni fog.
Egyenesen a lovas körhinta felé indultam, ahol reményeim szerint kis sor fog várni minket. Hát tévedtem. Ugyan nem volt kilométernyi sor, de vagy tízen biztos ácsorogtak ott. Fanyar arccal néztem őket, aztán hátrapillantottam. Egy lemondó sóhaj után más szórakozási lehetőséget kutattam a szememmel.
Meg is pillantottam egy vattacukros bódét, amitől elállt a szavam. Nem mintha eddig beszéltem volna, de na. Értitek. Elengedtem a lány csuklóját és szinte szaladni kezdtem afelé. Már majdnem odaértem, amikor újra feltűnt az a bohóc. Pontosan előttem állt meg, én pedig majdnem nekirohantam. Felsikítottam és a földre estem. Nagy szemekkel meredtem rá, de nem tudtam mit akar. Kétségbeesettem kerestek Keikot és reméltem, hogy segít ez ellen a bohóc ellen.  

szuperhős Kilt Zoltán

Alina szívéről mázsás kő zuhant le, mikor a fiú nem nézte őt teljesen elmeháborodottnak, sőt karon fogta, és elindultak céltalanul, hátuk mögött hagyva az ijesztő mókamesterek hadát. A srác be is mutatkozik, és kiderül, hogy egy házban lakik Linával. A lány elmosolyodik, majd mikor ráeszmél, hogy Zoltán a neve és háza iránt érdeklődik gyors válaszadásba kezd.
- Engem Losonczy Alinának hívnak, és szintén Levitás vagyok. Nem tudok neked elég hálás lenni, hogy segítettél... Köszi aranyos vagy, de egyelőre nem kérek semmit.
Szégyenlősen elmosolyodik, majd folytatja a társalgást.
-Egyébként elsős vagyok. Április elején érkeztem a kastélyba. Most próbálok ismerkedni, és minél több információt gyűjteni az itteni életről. Nagyon szuper a kastély, bár van egy-két furcsaság, amihez még hozza kell szoknom, például a kísértetekhez. Te hanyad éves vagy?
Ismét somolyog egyet, és reméli, hogy a srác nem nézi őt valami kis locsi-fecsi libának. Miközben ezen töpreng pár percet, azon is agyal, hogy melyik évfolyamon is lehet Zoltán. Biztos benne, hogy nem elsős, mert akkor már összefutottak volna valamelyik órán, de, ha emlékezete nem csal, akkor még egyiken sem látta. Séta közben egy bódéhoz érnek, amelynek asztala roskadásig van tarítva különböző édeséggel. Alina társára tekint, majd büszke hangnemmel szól hozzá.
-Mint már mondtam, nem tudom meghálálni ezt a mentést, de, ha meghívhatnálak valamire, annak nagyon örülnék. Szóval, légyszi válassz valamit, a vendégem vagy!
A srácra kacsint, majd érdeklődő pillantásokkal vizslatja az elé terülő finomságokat.

Gwen

Ruha
Zsákbamacska: 18

A május a kedvenc hónapom. Már majdnem nyár, de még nincs füllesztő meleg, a virágok csodaszépek, arról nem is beszélve, hogy a szülinapom is ebben a hónapban van. Igaz, az kicsit arrébb van még. A hónap első napján nincs suli. Lehet ennél jobb?  Amikor meghallottam, hogy majális lesz lázba jöttem és már alig vártam, hogy eljöjjön ez a nap. Az egyik órán Gwennel megbeszéltük, hogy együtt megyünk.
Körülbelül egy óráig tartott, mire eldöntöttem, hogy mit veszek fel. Végül egy kényelmes göncre jutott a választás. Vegyek fel kiegészítőket is? Ááá hülyeség, sosem szoktam a bokaláncomon kívül mást felvenni. Tanakodtam még a szobámban magammal. A hajamat is csak kiengedve hagytam. Gondoltam úgy sem lesz nagy meleg.
Na, végre elindultam. Nem tudom, hogy minek siettem, mert nem vagyok elkésve. A megbeszélt időpont előtt nagyjából negyed órával értem a találkozásra kijelölt helyre. Körülnéztem. Minden fényes és színes. A zene szólt és az emberek nevetgéltek. A nézelődés közepette megláttam a zsákbamacskás bódét. Odamentem hozzá, mert már rég vettem zsákbamacskát. Most kedvet kaptam megint.
- Jó napot! Egy zsákbamacskát szeretnék. A 18-as számút. – Mondom mosolyogva a középkorú hölgynek. - Ja és egy nyalókát is. – Kifizetem, majd átveszem cuccokat. A nyalókát a számba tettem, a zsákbamacskát pedig a táskámba. Majd kérőbb megnézem, hogy mit kaptam.
Visszasétáltam a megbeszélt helyre, reméltem, hogy Gwen még nincs ott. Nem akartam, hogy elkerüljük egymást. Nem is kellett sokat várnom, megláttam a barátnőmet közeledni. Integetni kezdtem mosolyogva, majd mikor már közelebb ért köszöntem is neki.
- Sziaaa!  

Ráhel.
Bulaj.
mai cucc



Chuck-nak az elmúlt napokban igencsak jó kedve van az eddigi hangulatához képest. Azt nem lehet mondani, hogy 0-24-ben vigyorog, de azért több jó gondolata van, mint eddig. Ennek örömére ki is takarította a lakást, mint valami háziasszony. Eléggé sikerült rendetlenséget csinálnia, annak ellenére, hogy megfogadta, ebben a házban mindig rend lesz, ha már az övé. Aztán nézd meg, mi lett belőle? Most már mindegy, a lényeg, hogy egy fél napot azzal töltött, hogy takarított és összepakolta azokat a cuccait, amiket széthagyott mióta beköltözött. Ha az anyja ezt látta volna, büszke lenne rá. Mondjuk, így is büszke rá; nem mindenki gyerekéből lesz keresett dobos, aki fiatal felnőttként a saját lábán áll. Na de hagyjuk is főhősünk fényezését, hiszen bulaj lesz. Azaz majális. A szülinapi "ajándéka" után küldött egy levelet Ráhelnek, aminek az a lényege, hogy nincs-e kedve a fiúval majálisozni. Ezért reggelre teszi az edzését, miután megvan vele letusol, aztán eszik valamit. Ezek után hamar ki is választja, hogy mit vesz fel. Majd miután mindennel megvan, elhagyja a lakást és elkezd sétálgatni a kastély területe felé, hiszen, ha jól emlékszik, akkor a rendezvény a Fénylő Lelkek Udvarán lesz. Amikor diák volt, járt arra párszor. Nem tartozott a kedvenc helyei közé, ő maga sem tudja, hogy miért. Egyszerűen nem nyűgözte le, vagy éppenséggel volt jobb időtöltési lehetősége jobb helyszínekkel. Most meglesz rá a lehetősége, hogy megkedvelje a helyet. Bár ő is sejti, hogy nem a szokásos kinézettel fog találkozni, hanem beöltöztetik a rendezők ilyen cukormázas, majálisos külsőbe. Egyelőre ez legyen a legkisebb baja, inkább amiatt aggódik, hogy Ráhel ott lesz-e. Chuck-nak fogalma sincsen, hogy most mi van köztük. Futó kaland volt, vagy legyen folytatás? Esetleg csak barátok legyenek? A harmadik az nehezen működne srác részéről, mert nem hisz a fiú és lány közti barátságban. Ezért inkább nem is számol ilyen lehetőséggel. Miközben a helyszín felé sétálgat nagyrészt ezen gondolkodik. nem szerelmes meg ilyenek, csak tetszik neki a lány stílusa is, meg persze nem utolsósorban a külseje is. A lényeg, hogyha Ráhel úgy van vele, hogy nem bánta meg ami akkor történt, akkor Chuck elsősorban szeretné megismerni, mert konkrétan semmit sem tud róla.
Lassan eléri az udvart és igaza is lett, tényleg nem olyan, mint emilyen a szürke hétköznapokon szokott lenni. Mondjuk lehet, hogy változott amióta itt hagyta a sulit. Megáll a bejárat előtt, mert ha bemenne, akkor elég kevés esélye lenne arra, hogy megtalálja a lányt. Feltéve, hogy eljön.

Losonczy Marcipánvirág Alina

Most úgy érzem magam, mint egy televízió reklámban, most tudtam meg, hogy mi a neve és hogy elsős. Valamint mesél még magáról egy pár dolgot.
Sétálunk a forgatagban, majd a hangzavar - mely mindenhonnan jön – meghallom, amint rákérdez, melyik évfolyamba járok.

- Másodikos vagyok. A vizsgáktól kicsit féltem, de nem voltak annyira veszélyesek.

Aztán hirtelen megállunk és közli, hogy meghív egy édességre. Közben mindenhonnan zsivaj szűrődik a fülembe, meghallom, ahogy az édességekről beszélnek. Komolyan már attól képes az ember cukormérgezést kapni, ahogy beszélnek róla. Átbogarászom az asztalt, majd ránézek.

- Egy feltétellel fogadom el, ha segítesz választani! Melyiket javaslod?

Ezután rá nézek, észreveszem, hogy kacsint és visszamosolygok rá, bátorítóan. Kíváncsi vagyok, neki mi a kedvence, és ezzel egy kis időt nyerek még a választásban.
Miközben vizslatom a finomságokat, néha rá sandítok, és várom, hogy mit fog válaszolni.

Kilt Zoltán

Alina ismét megkönnyebbülhet, ugyanis Zoli már átesett egy vizsgán, hiszen másodikos, és megállapítása szerint ezt a megmérettetést is túlizgulják a nebulók, de szerencsére egyik feladatlap sem olyan borzasztóan nehéz, mint amennyire első látásra tűnik. Azért a fiú nem oszlatta el Lina minden aggodalmát, de a lány úgy véli, nem most van itt az alkalom, hogy ezen morfondírozzon, ráér az később is. Inkább az édességekre tereli kósza gondolatait, illetve arra, hogy segítsen háztársának a választásban. Töprengése eltart egy ideig, kicsit eluralkodik rajta a csendes őrült énje, majd mikor észbe kap néhány mondattal kedvenc édessége mellé teszi le a voksát.
-Nos, lássuk csak! Mielőtt bármit is mondanék, tájékoztatlak, hogy nagyon részrehajló vagyok a gumicukrok javára, abból is az extra savanyúak részére! Szerintem ez a finomság az, amelyik nélkül nem múlik el egyetlen ilyen rendezvény sem. Látod ott azt a savanyító porral beszórt békásat? Olyat már kóstoltam, és szerintem nincs ennél fanyarabb a kínálatban.
Komiszan elvigyorodik, majd eszébe jut, hogy előfordulhat az is, hogy Zoli esetleg édesszájú. Gyors átgondolás után erre az eshetőségre is ad tippeket a fiúnak.
-Ha az édes dolgok közelebb állnak hozzád, akkor talán válaszd a törökmézet, vagy a kókuszroládot. Sajnos ebben a témában nem igazán vagyok otthon, mert, mint már említettem savanyú cukor párti vagyok, azonban ezt a két elemózsiát már kóstoltam, és kellően cukros mind a kettő. Innentől tiéd a döntés!
Huncut vigyor bujkál szája sarkában, és úgy érzi magát, min t valami piaci kofa, aki rá akarja tukmálni a portékáját a kedves vevőre. Úgy tűnik, hogy erre a finomságok tulajdonosa is felfigyelt, mert kíváncsi tekintettel fürkészi a lányt. Lina ezen jót mosolyog, s míg Zoli hezitál, addig ő farkasszemet néz hol az árussal, hol pedig a már említett, ínycsiklandó békás cukorkákkal.

Chuck
ruha


Nem mondanám, hogy túlságosan felfordult az életem ebben a pár napban. Bár azt örömmel mondhatom, hogy már nem unom szét magam. Igaz még pár napig egyedül leszek a nagy házunkban, de azt már tényleg kibírom. Legalább lesz időm tényleg rendben rakni a teraszt és a hátsó udvart. Fruzsiék gondoskodtak a nyugalmamról még a hétvégére, aminek persze nem örülök, de még is van jó oldala. Mire Réka hazajön legalább lesz az udvarban pár játék amivel játszhat.
Ahogy kidobott az ágy, úgy álltam neki újra a festésnek. Megjött hozzá a kedvem és ennek felettébb örültem. Mosoly ugyan nem volt az arcomon, de lehetett rajtam látni, hogy jó kedvem volt. Fütyörésztem és teljesen belemerültem a mázolgatásba. Röpke fél óra alatt végeztem az egésszel, a nagyjából kifogyott festékes vödörre visszaraktam a tetejét majd elraktam. Arra már nem volt szükségem.
Ezután egész nap bent voltam a házban, elolvastam a leveleimet. Az egyik persze Fruzsiéktól jött, amiben leírták, hogy hétvégére maguknál tartanák Rékát. Rögtön írtam is nekik egy levelet. Örültem, hogy jól érzi magát náluk Réka. A másik pedig Chucktól jött. Mondanom sem kell, hogy meglepett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újra keresni fog a kis szülinapozás után. Nem írtam neki vissza, előbb el kellett gondolkoznom, hogy mi legyen. Eddig fel sem tűnt, de nem tudtam biztosra, hogy mi van kettőnkkel. Párkapcsolatról nem eshetett szó hiszen nem is ismertük egymást, de ott volt még a kaland és a barátság némi extrákkal. Egyikkel se volt bajom, hiszen mindegyik elfogadott volt már ebben a világban, de még is ott volt Réka és nem viselkedhettem úgy, mint egy kis kamasz, aki habzsolja az életet. Ahogy ez eszembe jutott el is fogott a bűntudat, ami nem is tartott sokáig. Hiszen akkor este jól éreztem magam és attól mert gyereket neveltem még nem zárhattam ki a jót az életemből. A hosszú gondolatmenetemnek egy nagy sóhajjal vetettem véget és már mentem is fel a szobámba összekészülődni. Hamar letusoltam, rendbe raktam a hajamat a fejemet aztán kamikaze módban a szekrényembe mélyedtem.
Nem kellett sok idő és megtaláltam a megfelelő ruhát. Amennyire tudtam olyan gyorsan magamra kaptam, választottam mellé egy fekete kis táskát, amibe beleraktam a nem túl sok értékemet és már indultam is. Az út felére már az izgalom vette át bennem az irányítás. Már régen voltam az iskola területén és ez némileg feldobott.
Viszonylag hamar odaértem. Számítottam arra, hogy sokan lesznek, de hogy annyian amennyien voltak. Te jó ég! Nyújtózkodtam egyet kettőt aztán meg is láttam a keresett személyt. Mosolyogva indultam meg felé és amikor odaértem hozzá két puszit nyomtam az arcára.
- Szia. -tipikus mosoly terült el az arcomon. Közben pedig reméltem, hogy nem vette zokon a puszikat, de még sem állhattam úgy elé, mint egy cövek.

Dasha
Rucihttp://3.bp.blogspot.com/-of6ejxsVnd8/UnOsU18y-TI/AAAAAAAAAHQ/r5ppqHYb-ig/s1600/brittes.jpg

Zsákbamacska: 20

Végre! Kivételesen nem kések el egy találkozóról. Vagyis az Elenás kalandról sem késtem, de onnan nem is lehetett. Na, mindegy. Az a lényeg, hogy időben vagyok. A kastélyból kiérve megpillantom az éppen zsákbamacskát elrakó barátnőmet. Dashával megbeszéltük, hogy eljövünk s mai napon megrendezett majálisra. Gyorsan odaszaladok hozzá, és köszönök neki.
- Az zsákbacica? Nekem is kell? - mondom, kislányosan majd elkezdem húzni a bódé felé - Én is szeretnék egyet. A húszas számot. - szólok az árushoz, aki kedvesen mosolyog és kiadja a csomagot. Ekkor viszont meglátom a sok nyalókát ott mellette - Tudja mit, csapjon hozzá még öt nyalókat is - kicsit furán néz, rám, de odanyújtja az édességeket is. Én kifizetem, majd tovább indulunk. Nem akarom nagyon ráncigálni a barátnőmet, de mikor meglátom a vattacukrot oda is mennem kell.
- Jó napot! - kiáltom boldogan az árusnak - Három, nem-nem öt vattacukit szeretnék - először itt is csak csodálkozó pillantásokat kapok, de ezeket már megszoktam. Ha édességről van szó, akkor bármennyit megtudok enni. Miután kiadják a hatalmas vattapamacsokat, elmegyünk körbenézni. Mivel a két kezembe hármat fogok, így a másik kettőt Dasha őrzi.
- Bocsi, hogy eddig vittelek mindenhova, szóval most válassz te - szólok hozzá - Mit szeretnél látni?
Körbenézek, hogy mit érdemes megnézni, de itt az a kérdés, hogy mit nem? Annyi minden van itt. Játékok, ételek, vetélkedők.
- Tudom azt mondtam, hogy te választasz, de nem megyünk az arcfestéshez? - kérdeztem kisgyerekesen, de itt mindenki olyan.

Prücsök

Iz már megint egy mukkot sem szól, olyan kis néma, mintha elvitte volna  a cica a nyelvét. Vagy csak én nem hagyom szóhoz jutni? Áá, az nem lehet... Igaz, hogy néha sokat beszélek, kicsit talán túlságosan is, de szeretek beszélni, bármiről az égvilágon. És Izát amúgy sem úgy ismerem, mint aki állandóan fecseg. Szóval ez így tökéletes, én beszélek, ő hallgat, és mindenki jól jár. Egy ideig. De aztán...
Na mindegy, nem sok idő marad a csevegésre, ugyanis egyből húzom a lányt az első utunkba kerülő cukros stand felé. Mennyi édesség. Elképesztő... Imádom a cukrokat, és csokikat, de nagyoooon.  Örömömben még sikkantok is egyet, amit persze a bácsi nem néz jó szemmel. Pedig nem is süketítettem meg, de nem ám. Ha meg mégis... Nem állt szándékomban, nem kell így néznie. De úgy tűnik, a hallószerve még tökéletes. Megveszem ezt a csokibékát, amit el is teszek a táskámba. Majd a kastélyban kibontom, mert ha itt tenném, akkor nem tudnám elkapni, ha esetleg, teljesen véletlenül elugrándozna. A szobámban viszont könnyen el tudnám kapni. Nem sok időm marad tovább bámészkodni, ugyanis Iz húz is valamerre. De merre is? Jaj... a pacis körhinta. De jó! Már én is kiszemeltem, csak már akkor is állt ott a sor, és ahogy látom, most is ez a helyzet. De várni olyan unalmas... És ahogy látom Iz is így gondolja, és már el is tűnik mellőlem. De hová tűnt? Csak nem miattam ment el? Iz! Izzicicc! Hol vagy nyuszi? Tekintetemmel bőszen keresem a lányt, és meg is találom. Egy bohóc társaságában? Jééj... egy bohóc! De jó! Egy hatalmas vigyor ül ki az arcomra, és megindulok, a nekem háttal álló bohóc felé. És... egy nagy ugrással máris a hátán csimpaszkodom, lábamat is átkulcsolom a derekán, hogy le ne essek!
- Áááááá! Bohóc! Csinálj egy lufiállatkát!!! Lécciiii! - Szegény bohóc... Nem csodálnám, ha megsüketülne az akcióm után, de... De egy bohóc. Imádom a bohócokat.

Keicicc


A föld nagyon nem volt kényelmes, akármennyire is szeretek rajta ülni. Ha mondjuk most gyorsan kinőne alattam egy kis puha füvecske, akkor megbékélnék vele, de amúgy nem. Az pedig, hogy ráestem a sejhajomra, még egy lapáttal rátett a már bokáig érő idegességre. Amint hozzáértem a földhöz, felszisszentem és rögtön felhúztam a lábaimat. Összeszorított szemmel "szenvedtem" ott pár percig, aztán újra kilestem. A bohóc lépett egyet előre, én pedig nem tudtam mire vélni a dolgot. Még is mit akar ez tőlem? Próbáltam valahogy kiszúrni a tömegben Keikót, de nem sikerült. Elvesztem. Az álarcos támadóm közben közelebb jött és már nyújtotta is a kezét, amikor meghallottam Keicicc csatakiáltását. Valahonnan a tömegből utat törve magának a maszkos ember felé rohant, majd egy kecses mozdulattal a hátán termett. Végre fellélegezhettem volna, ám még mindig a földön csücsültem. A hátsóm iszonyúan fájt, nyilván ráestem a farcsontomra. Valahogy még is ellöktem magam a földtől és feltápászkodtam, aminek végtelenül örültem, hiszen így egy vonalba kerültem a bohóccal. Vagyis - nagy meglepődésemre - ő kisebb volt mint én. Összeszűkített szemmel mértem végig, de aztán mosolyognom kellett Keiko kijelentésén. A lufiállatka mondjuk nem volt olyan szörnyű ötlet.
- Kei, csak akkor tudna hajtogatni neked valamit is, ha leszállsz róla!
Szerencsétlen arckifejezéséből egy cseppnyi hálát sem véltem felfedezni, inkább haragot sugárzott, mint semhogy hálát, vagy esetleg egy kis kedvességet. Tágra nyíltak a szemeim, majd a háta mögé léptem - persze a szemem le nem vettem róla - és leszedtem az ott csimpaszkodó lányt.
- Szerintem hagyd most békén. Eléggé dühös lett rád.
Még mielőtt a bácsika bármit mondhatott volna, a csuklójánál fogva elhúztam Keikót egy hús - és sajtkóstoló felé. Nem szerettem volna további vitákba keveredni ezzel az emberrel és tudom, hogy Keiko - akit még mindig húztam - sokszor és gyorsan fel tudja kapni a vizet, ezért nem kockáztattam a további konfliktusokat. Csak remélni tudtam, hogy a bácsi nem követ minket és tudunk tovább majálisozni.  

Ráhel.
Bulaj.
mai cucc

A várakozás alatt igencsak van ideje átgondolni a dolgokat, mert elsősorban nem azt lesz nehéz kitalálni, hogy felüljenek-e a hullámvasútra, vagy sem.  Hosszasan gondolkodik rajta azóta, mióta elindult otthonról az Udvar felé és még ott is csak jár az agya, miközben Ráhelt várja. Amit részéről biztosan tud az az, hogy neki nagyon tetszik a lány, de csak olyan tekintetben, hogy szerinte nagyon jól néz ki és a stílusa is tetszik neki. De ennyi, nem is ismeri, fogalma sincsen arról, hogy ő valójában ki is. És ez igaz fordítva is, semmit nem tudnak egymásról, csak annyit, hogy hamar meg tudják találni a közös hangot és nagyjából egy rugóra jár az agyuk bizonyos témákon belül. Ez viszont édes kevés egyelőre ahhoz, hogy bármi komoly folytatása legyen bárminek is. Chuck még azt sem tudja pontosan, hogy mit akar. Nem akarja azt, hogy csak legyen egy barátnője, neki az a lány kell, akit szeretni tud és el tudja fogadni egészen haláláig. Nem szereti elkapkodni a dolgokat és  a vakvágányokat is kerüli. Viszonylag hamar észreveszi a halva született ötleteket, ebben szerencsésnek mondhatja magát. Másban is, például kivel ül le iszogatni...
Gondolkodik-gondolkodik, aztán meglátja Ráhelt és hirtelen minden értelmes gondolata szertefoszlik, nincs egy ép ötlete sem, de hát talpraesett gyerek. Majd csak kitalál valamit.
-  Szia - más nemigazán tud kijönni a torkán, de hát most több nem is kell. Inkább vesz egy levegőt. Furcsa, hogy most adnak először egymásnak ilyen köszönős puszit, de hát ez van, biztosan lesz valahogy a nap végére.
- Remélem nem baj, hogy veled akartam majálisozni - mondja egy kis mosollyal. Úgy érzi, hogy jobb az elején tisztázni, mert még a végén úgy gondolná, hogy ráér, esetleg nincs is rá szükség. Annak beláthatatlan következményei lennének, ami miatt egyik fél sem járna jól. Tudja, hogy folytatnia kell, mert ez az egész így még nem kerek.
- A csárda óta folyamatosan azon kattog az agyam, hogy most mi van? Arra gondoltam, hogy ez egy jó alkalom lenne, hogy megismerjük egymást - egy sóhaj kíséretében.
- Máshogyan is - mondja ilyen "Ha érted mire célzok" vigyorral. Általában úgy szokott lenni, hogy két ember találkozik és ha szimpatikusak egymásnak, akkor legközelebb is találkoznak. Hogyha komolyak a szándékaik, akkor eljutnak bizonyos szintekig és még tovább. Náluk ez fordítva sült el, nem mintha Chuck bánná. Nagyon jó éjszakája volt.
- Aztán majd meglátjuk mi lesz - mondja el álláspontját, aztán pedig a reakciót várja. Közben, hogy történjen is valami, indít egy másik szálat is, hogy ne ilyen temető hangulat uralkodjon el a beszélgetésen.
- Elindulunk befelé? - teszi fel kérdését mosolyogva a lányra nézve, s közben a beömlő diáksereg felé mutat, akik csak azt várják, hogy minél több dolgot kipróbálhassanak a majális alkalmából. Illetve annyit, amennyit a pénztárcájuk megenged.
Reméli, hogy jól fog elsülni ez a mai nap. Támad egy olyan ötlete, hogy megfogja Ráhel kezét, de a mondat első fele miatt inkább türtőzteti magát, és ha elindulnak akkor csak közel lesz Chuck keze a lányéhoz, hogy el ne veszítsék egymást a tömegben.

Chuck
ruha


Először kavargó gyomorral indultam el, de ahogy közeledtem az iskola felé az valahogy elmúlt és átjárt a nyugalom. Odaérve pedig egyáltalán nem voltam ideges. Nyomtam neki két puszit, ami elég fura lehetett azoknak akik nem tudtát a sztorit de nekem ez alap volt. Tényleg nem akartam ott állni előtte, mint valami fadarab.
A kérdésére fülig ért a szám.
- De, nagyon nagy baj. -hangom komolyan csengett és még az arckifejezésem is ráerősített. - Csak vicceltem, szeretek majálisozni úgyhogy nem baj. -nevettem el magam. Reméltem nem esett neki rosszul az előbbi kis viccem. Sosem tudtam rendesen viccelődni, mert egyszerűen nem volt jó a humorom.
Közben magamban már toporzékoltam, már bent akartam lenni. Igen néha úgy viselkedtem, mint az én kis Rosszcsontom, de nem vittem túlzásba és nem is mutattam ki, szóval elfogadott volt.
- Bevallom, én is ebben a cipőben járok, teljesen felforgattad a gondolataimat. -hangom lágyan csengett. Egyáltalán nem sértőnek szántam az iménti megjegyzésemet, szimplán az igazat mondtam. Igaz már előtte is voltak kalandjaim, de ez most teljesen más volt. Félre értés ne essék, miután Réka világra jött tényleg senkim nem volt még csak egy futó dolgom sem és talán a sok évnyi egyedüllét miatt volt most ez a helyzet furcsa.
- Persze, ismerjük meg egymást, nem vagyok ellene. -egyeztem bele én is hiszen ésszerű volt, hogy most visszakanyarodtunk az ismerkedés részhez. Kifejezetten örültem annak, hogy nem nekem kellett kezdeményeznem. - Meglátjuk. -kacsintottam. Hozzáteszem én ezt a beszélgetést még mindig nem úgy éltem meg, mint a legtöbb ember, kellemetlenül. Kifejezetten az ellenkezője járt át. Feleslegesnek tartottam a rágörcsölést, hiszen akkor ahogy magamat ismertem biztos voltam benne, hogy rosszul sült volna el.
Az invitálásra bólintottam és szép nyugodt tempóban elindultunk. Néha ahogy összekoccantak az egymás mellett lógó kezeink le kellett pillantanom. Nem tudom miért, reflex szerűen jött. Amíg végre sikerült átverekednünk magunkat a diáktömegen, eszembe jutott pár kérdés, amit -ha már a megfelelő alkalomnál jártunk- feltettem.
- Mondd csak, mivel foglalkozol, vagy tanulsz még? -hangomat egy kicsit felemeltem. Muszáj volt, mert voltak olyanok akik örömtelien ordibáltak vagy a fülünkbe, vagy jó messze tőlünk, de még úgy is túl harsogva engem.
Persze közben nézelődtem, hogy mit merre lehetett megtalálni, kezdett felébredni bennem a játékos Ráhel.