Szabó Lívia Lujza
Március 25. – délelőtt 11:20

Szerettem a tavaszt, nem hiába, hiszen akkor születtem. Most, hogy a vizsgáknak is vége lett, lassan kezdődött a szünet, amit ki kellett használni. A kérdés csak az, hogy hogyan? Emberek közé kedvem nem volt menni, a szobámban pedig úgyszintén nem volt maradásom, szóval fogtam a kabátom és leléptem a házból. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, a lábaimra hagyatkoztam és nem érdekelt, hogy merre visznek. Kanyarogtam a folyósokon, kikerültem az embereket, majd valahol a keleti szárnynál kötöttem ki.
Belestem az egyik ajtón és döbbenten láttam, hogy minden csendes. Beléptem, majd behúztam magam mögött az ajtót, de végül arra jutottam, hogy a kastély még sem jó helyszín a fejem kiszellőztetéséhez. Kiléptem hát a nyílászárón és lesiettem a lépcsőkön. Végül a bejárati csarnokban álltam meg, hogy kifújam magam, aztán megtoltam a külvilágtól elválasztó barna bejárót, aztán gyorsan kilibbentem a szabadba. Valamerre jobbra fordulhattam, mert pár perc séta után egy boltív alatt találtam magam. Átléptem alatta, és ámulva néztem körül. Középen egy szökőkút folydogált, közepén egy idős öregembert ábrázoló kőszobrot állítottak. A varázsló előre nyújtott pálcájából csordogált a tiszta folyadék, ami a szökőkút kőlapjain belül ért véget. Az egész hely megbabonázó volt, és ami a legfontosabb, egyedül voltam. A virághalmok közepette kiszemeltem magamnak egy padot, amire ráülve újabb bizsergő érzés fogott el. Az udvar, ahová érkeztem varázslatos volt – szó szerint -, így kénytelen voltam behunyni a szemem és élvezni a szél cirógatását az arcomon.
Lábaimat felhúztam, karommal megtámasztottam és figyeltem a víz csordogálását. A szempilláim egyre nehezebben tudtam fent tartani, lassan lecsukódott mind a kettő és fejem a térdemre bukott. Ez most komoly? Alszok? – megráztam a fejem és felemeltem, majd újra a vizet kezdtem el pásztázni. A szél összeborzolta a hajam és az arcomba fújta, de ezzel most nem törődtem. Túlságosan lefoglalt a virágot szemlélése, ahogy a szélgyerekek a szirmaik örül kergetőztek, párat le is téptek, amit sajnáltam, de nem tudtam ellene mit tenni. Fáradt voltam. Fáradt voltam, mert Vatta nagyon lefárasztott reggel és az edzésen is megizzasztottak minket. Kezdtem megbánni, hogy jelentkeztem a csapatba, bár újra seprűn ülni jó érzés volt.

Szabó Lívia Lujza

Így visszagondolva nem bántam meg, hogy jelentkeztem a csapatba, hiszen mióta „ideköltöztem” nem volt alkalmam lovagolni, a zongorázás pedig nem sport. Kellett valami, ami levezeti a fölösleges energiámat és így a kviddics mellett döntöttem. Kiskoromban már ültem seprűn, így egyből beleszerettem ebbe a játékba és nem volt kérdés: beszállok. Leengedtem a lábaimat és nekidőltem a pad támlájának, úgy gondolkoztam tovább. Mióta itt vagyok nem volt alkalmam megismerni az összes levitást, de ami késik, nem múlik.
Végiggondolva nem volt olyan ember, akivel közelebb kerültünk volna egymással, mindenkivel csak épp megismerkedtem. Na jó, talán Luna volt az, akivel még többet beszéltünk, de ennyi. Aztán ott volt még Albert. Szerettem hallgatni, ahogy beszélt, de vele is csak egyszer találkoztam, az is már mióta volt. Fel szerettem volna keresni, csak nem tudtam merre induljak. Az udvaron még mindig fújdogált a szél, amikor egy másik lány közeledett. Leült velem szemben és a kezében hozott újságot kezdte el olvasni. Hát, ennyi volt a magányos lét – sóhajtottam. Tudtam, hogy a lány előbb vagy utóbb ide fog jönni és beszélgetni fog velem, aminek nem örültem. Egyelőre viszont úgy tűnt, hogy nem akar idejönni, úgyhogy megnyugodva üldögéltem tovább. Kezdett melegem lenni, nem is értem miért öltöztem ennyire fel.
Elég lett volna egy póló és egy farmer, helyette magamra aggattam vagy három réteg ruhadarabot. A lány pillantását éreztem magamon, így felpillantottam és a gyanúm beigazolódott. Az idegen engem figyelt, majd pár perc múlva újra az újságjába temetkezett. Egy feketerigó pár fürdött a szökőkút vizében, amit mosolyogva figyeltem. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a kis madarak fürgén belecsobbannak a vízbe, megrázzák magukat, amitől a tollukból ezernyi vízcsepp száll mindenfelé, majd újra felrepülnek a kőlapra. A lány mellé egy kis cinege szállt, amit gyorsan meg is etetett, majd a madár – úgy ahogy jött – hangos énekkel elszállt.
Egy kicsit furcsálltam az állat viselkedését, hiszen a madarak nem ennyire barátságosak az emberekkel. Viszont mivel a madár már elrepült, újra a rigópárt kezdtem el tanulmányozni.

Szabó Lívia Lujza

Úgy tűnt, a madarak egész jól elszórakoznak magukban, így hát nem zavartam őket. Egy újabb rigó szállt le közéjük, de ő csak a kőlapon illegette magát, a vízbe nem ment bele. A lány letette az újságot és előkotort valamit a táskájából. Eddig észre sem vettem a kis batyut, de most szembetűnően feküdt a padon. Egyre gyorsabban közeledett, majd végül megállt a szökőkút mellett és leszórta a magvakat, aztán elrendezgette őket. Nem láttam, hogy milyen alakot csinált, de nem is igazán érdekelt. A legfontosabb most az volt, hogy mikor megy már el. A rigópárból először a tojó vette észre a lehulló ételt és ő szánta rá magát, hogy ebédeljen valamit. Újra megrázta a tollait, majd kirepült a vízből és megállt az újonnan érkezett társa mellett.
Kíváncsian figyeltem, hogy mi fog történni, de semmi említésre méltó. Teljes nyugodtsággal leszálltak a földre és csipegetni kezdték az előbb leszórt ételt, mire persze a tojó párja is csatlakozott hozzájuk. A lány felém fordult és megszólalt. Halkan sóhajtottam, de nem is fogtam fel igazán, hogy mit mondott.
Biccentettem felé, ezzel reméltem, hogy végre elmegy, de úgy tűnt maradni fog. Csak ne kezdjen beszélni, csak ne kezdjen beszélni – fohászkodtam magamban. Körülnézett az udvaron, de most kivételesen nm követtem a pillantását, hiszen nekem már volt szerencsém felfedezni ezt a gyönyörű helyet. Amíg ő nézelődött én a madaraknak szenteltem minden figyelmemet. Vagyis csak próbáltam nekik szentelni. Egyre jobban furdalt a kíváncsiság, hogy vajon melyik házba tartozhatott. Rajta volt ugyan a talárja, de háttal állt nekem, így nem láthattam a címerét. Miután kicsodálta magát, újra felém libbent és szólásra nyitotta a száját.
Na, ettől féltem! Viszont a címerét meg tudtam nézni, amin egy kis sárkány tündökölt. Rellon – suttogtam bele a szélbe. A lány megkérdezte, hogy hogy hívnak, amire amúgy illedelmesen válaszoltam, ám beszélgetni nagyon nem volt kedvem.
- Izabella vagyok.
Feleltem és tovább reménykedtem benne, hogy nem kezd el kíváncsiskodni, esetleg idejön. Na, akkor már tényleg elrontja a napom.

Szabó Lívia Lujza

A lány nem akart egyedül hagyni, bár miután Lívia néven bemutatkozott, visszaült a padra és kicsit visszafogta magát. Elmélázva néztem magam elé és azon gondolkoztam, hogy erről is írnom kéne egy dalt. Annyi dalt írtam már zongorára, de még egyiket sem fejeztem be. A kedvencem egy zongora-cselló duett volt, de sajnos csellós lánykát, illetve fiút nem találtam. Gondolkoztam már egy bandán is, de ahhoz kicsit bátrabbnak kellett volna lennem és tehetségesebbnek. Sokan mondták már, hogy szépen zongorázom, és hogy énekelni is tudok, de persze ezt én mindig semmibe vettem. Már épp álltam volna fel, hogy visszainduljak a szobámba és bejezzem a cselló-zongora duettet, amikor Lívia mellém lépett és leült. Egy egész kérdés lavinát zúdított rám, amit nem néztem jó szemmel, de nem szóltam. Arról érdeklődött, hogy honnan érkeztem, miért döntöttem úgy, hogy kijövök… állj! Miért ne jöhettem volna ki? Talán prefektus? Nem, még túl fiatal hozzá. Bár hallottam olyat is, hogy elsősből lett prefektus, szóval egy kicsit megijedtem. Az utolsó kérdése viszont meglepett.
Honnan tudja, hogy kviddicsezem? Ennyire látszik, hogy fáradt vagyok? Vagy…
- Honnan tudod, hogy kviddicsezem?
A kérdést egyenesen neki szegeztem, nem törődve a másik kettővel. Most csak ez a fontos és nem más. Nem érdekel, hogy meg fogja kérdezni újra, hiszen egy idegennek nem tálalok ki mindjárt az életemről és szerintem ő az én helyzetemben ugyan így cselekedni. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik nem olyan antiszociálisak, mint én, és őt rögtön elmondanak mindent magukról, de én más vagyok.
Ahogy a lánnyal beszélgettem azt vettem észre, hogy ő is az ilyen mindent elmondós fajta, akiket pedig köztudottan nem szeretek. Akivel eddig megtaláltam a közös hangot az egyedül Luna és Albert volt, bár nem beszélgettem velük olyan sokat, még is azt éreztem, hogy ők azok akik épp eleget beszélnek és közben a hallgatásukkal sok mindent elárulnak magukról.

Lujzi

A lány válasza roppantul meglepett. Olyan dolgokat mondott, amiket nem lehetett volna tudnia. Mielőtt még válaszolhattam volna az első kijelentésére belekezdett egy másik mondókába, mire én megadóan sóhajtottam és hátradőltem. Karomat keresztbe fonva pihentettem a hasamon. Habár barátságos hangnemben beszélt hozzám én nem tudtam vele rendesen beszélni, azért sem, mert nem engedte és mert nem is volt hozzá kedvem. Nem voltam az a nagyon beszélgetős fajta, inkább jó hallgatóság vagyok, de úgy látszik őt ez nem érdekli, így újabb kérdéseket tesz fel, de én még az elsőre sem tudok válaszolni, mert előkapja a magazinját és újra belemerül. Most akkor azért válaszoljak?
- A névsort csak a saját házadból származó csapattagok neveit tartalmazhatja. Honnan veszed, hogy sportember vagyok?
Egy kicsit megijesztett a lány tudálékossága, de ez ellen nem tehetek semmit. Elküldeni nem fogom, nem vagyok azért bunkó, de elmenni sem szeretnék, hiszen nem hiába jöttem ide. Én voltam itt előbb, szóval menjen el ő. Felsóhajtottam, és próbáltam kikerülni a kérdéseit, de tudtam: úgy is visszatérünk majd rájuk. Megadóan lehajtottam a fejem és próbáltam kitalálni valami mentő ötletet, hogy elhúzhasson innen. Na jó, ez talán egy kicsit gonosz volt, de tényleg nem voltam olyan helyzetben, hogy beszélgessek...
- Miért érdekel az érdeklődési köröm? Úgy sem tudsz mit kezdeni vele.
Próbáltam a lehető leghalkabban válaszolni az első kérdésére, bár ha nem hallja, meg kell ismételnem, szóval így is úgy is itt mard még...egy darabig biztos...Elmesélte - bár nem érdekelt - hogy vív és első helyezett lett, valami bajnokságon. Aztán eldicsekedett, hogy a kísértetházban járt és találkozott egy szellemmel.
Én is találkoztam már szellemekkel, nem is egyel, de még sem dicsekszem vele, mint ő. Sóhajtottam egyet, aztán bólintottam, jelezve, hogy értettem. Mintha azt is említette volna, hogy sokan mondták már neki, hogy nem jó házba került. Na, a levitába tuti nem illett volna be. A levitások csendes személyiségű, visszahúzódó emberek, míg ő pontosan az ellentét volt. Ezt a gondolatomat sem osztottam meg vele, hiszen nem akartam a lelkébe tiporni, vagy ilyesmi. Próbáltam gondolkozni, hogy mit mondhatnék amiért ilyen csendes vagyok, de végül elvetettem a fejemben kialakuló ötletet.

Lívia - zárás

Nem csodálkoztam, amikor Lívia eleresztette a füle mellett a feltett kérdéseimet. Ha már ő érdeklődik rólam és én is felteszek egy kérdést, akkor válaszolni kellene. Jó, mondjuk én sem feleltem, de hát ez van.
Úgy tűnt, hogy a lány kezdi megunni a társaságom, ugyanis pakolni kezdett. Az eddig felpakolt lábaimat most leengedtem a padról, majd felálltam. Lívia ugyanígy tett, majd fogta a magazinjait és berakosgatta a táskájába, aztán újra felém fordult. Halkan odaköszönt nekem, majd elindult a boltív felé, pont arra, amerre jött.
- Szia.
Tudom, hogy elment, de azért én még köszöntem neki. Egy ideig még az udvar túloldalát figyeltem, aztán tekintetem áttért a madarakra. Már befejezték az evést, a magok eltűntek a földről és a padon várakoztak, hátha kapnak még egy kis ennivalót. Úgy látszik ezek, varázsmadarak, mert amikor feléjük közeledtem, nem repültek el. A normál madarak már több méterről is kiszúrják az embert és menekülnek, de ők nem.
Letéptem egy kis füvet, amitől egy pillangó a magasba repült, majd a boltív felé szállt. Eszembe jutott róla a kviddicsedzés és a lefárasztásom. Halkan felsóhajtottam, eldobtam a fűszálakat, aztán Lívia után eredtem, de a lépcsőknél másfelé lépdeltem. Fel a szobámba, hogy előkészüljek a… a zongorázáshoz.

Kei-chan
= . =
Majálisgönc


Május. Majális. Buli. Ez a három szó forgott az agyamban egész reggel. Amikor megláttam a kifüggesztett plakátot a kastélyban, tisztára megőrültem. Mindig is imádtam az ilyen ünnepeket - mert a majális ünnep nem? -, így tudtam, hogy megyek. A reggelinél még elkaptam Keikót, de mivel ő is tisztára bezsongott - gondolom -, ezért csak pár szót beszéltem vele. Ha jól emlékszem megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Viszont erre pontosan nem emlékszem, hiszen épp a reggelim fogyasztottam, ami egy narancsból, egy croassonból és teából állt. Nem volt éppen bőséges reggeli, de legalább finom. Ezek után felsiettem a szobámba, ahol természetesen megint egyedül voltam, hiszen a lányok megint elmentek valahova. Komolyan mondom, amióta együtt lakom velük, kevesebbet látom őket, mint amikor még gólyalakoztunk. Mindegy, végül is ők tudják.
Bár lehet, hogy kerülnek! Áhh, jó, hagyjuk a téves elméleteket, koncentráljunk inkább a majálisra! Először is valami göncöt kellett találnom, rövid időn belül, hiszen még dél előtt ki szerettem volna érni. Előkaptam a legelső felsőt és gatyát ami a kezem közé került, aztán magamra rángattam őket, "belőttem" a hajam, puszit dobtam Vattának és rohantam is le. Befordultam pár sarkon, aztán töprengve megálltam, hiszen elfelejtettem, hogy hova kell mennem. Fogalmam sem volt róla, hogy hol tartják a bulit, így keresnem kellett egy újabb plakátot, amin végül megtaláltam a helyszínt. Sietve leszambáztam a lépcsősoron és kifelé indultam. Az utolsó pár métert szinte futva tettem meg az udvarig. Végre! Kifulladva, de megérkeztem a boltíves kapuhoz, ám Kei-t még sehol nem láttam. Bemenni nem akartam nélküle, biztos jön, hiszen egy ilyen eseményt nem hagyna ki! Kintről nézelődtem, de nem sok mindent láttam. A sok sátor eltakarta a kilátást, viszont már kezdtem türelmetlen lenni. Lehet, hogy elfelejtette?
Idegesen toporogtam a boltív alatt, közben még mindig a nyakam nyújtogatva, amikor megláttam egy körhintát. Juj, emlékszem gyerekkoromban mindig felültem egy ilyen játékra és imádtam. Ha volt állatos ülőke, akkor képes voltam lerángatni a rajta ülő személyt, csak azért, hogy én ülhessek a lovon, vagy más állaton. Általában az ilyen hintákon ha van is állatkás ülőhely, akkor az is paci, de láttam már farkasosat és vidrásat is. Én személy szerint a legelsőt kedvelem a legjobban, de az utóbbi kettő is aranyos volt.
Nekidőltem az egyik falnak és a hajam kezdtem el csavargatni. Közben már a fél diáksereg bevonult mellettem, én pedig vágyakozva néztem utánuk, de bemenni mégsem mentem. Nem lett volna fer a lánnyal szemben, aki szerintem el sem jön. Nagyot sóhajtva doboltam a lábammal a földön, amikor egy piciny alakot láttam közeledni a kastély felől. Csak ő legyen, csak ő legyen! - fohászkodtam magamban.

Keiko


Az alak, akit az imént láttam, szerencsére Keiko volt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor odaért hozzám a lány. Rámosolyogtam, aztán szólásra nyitottam a szám, de ő beelőzött. Szépen köszönt, aztán mentegetőzni kezdett, végül pedig elráncigált a cukros pultok irányába. Megadóan követtem, közben pedig elhaladtunk egy táncoló bohóc-csoport mellett. Amikor észrevettek minket, egyikük leszakadt társaitól és követni kezdett engem. Vagyis Kei-t is. Hátrapillantottam, hogy mit akarhat, de nem láttam sehol. Megvontam a vállam, amikor meghallottam a mellettem álló lány sikítását. Szinte ijesztő sebességgel fordítottam felé a fejem, de nem volt semmi baj. Csupán egy csokibékát szorongatott a kezében. Bevallom egy kicsit azért megijedtem, de semmi több. Az árus arckifejezéséből láttam, hogy ő is megrémült, de főleg dühös volt azért, mert itt sikítgatunk a standja mellett. A végén még azt hiszik, hogy valami baja van az árujának és nem vesznek tőle semmit.
A kérdésére csak bólintottam egyet, aztán hagytam, had nézze végig a cukrokat. Közben körbepillantottam és felmértem a terepet - már amennyit láttam belőle a sátrak miatt. A körhintát megint csak kiszúrtam, hiszen már amikor kint ácsorogtam akkor is láttam, de most mintha közelebb lett volna. Alig észrevehetően megrántottam a vállam, aztán visszafordultam a leányzóhoz. Én is alaposan végignéztem a cukrok és egyéb nyalánkságok között, de nem vettem semmit. Türelmesen megvártam, amíg Keiko vesz valamit, ellenkező esetben amíg visszarakja azt, ami a kezében volt, aztán megragadva a csuklóját a körhinta felé vonszolom - ahogy először ő engem. Reméltem, hogy ugyan olyan engedelmes lesz, mint én voltam és követni fog.
Egyenesen a lovas körhinta felé indultam, ahol reményeim szerint kis sor fog várni minket. Hát tévedtem. Ugyan nem volt kilométernyi sor, de vagy tízen biztos ácsorogtak ott. Fanyar arccal néztem őket, aztán hátrapillantottam. Egy lemondó sóhaj után más szórakozási lehetőséget kutattam a szememmel.
Meg is pillantottam egy vattacukros bódét, amitől elállt a szavam. Nem mintha eddig beszéltem volna, de na. Értitek. Elengedtem a lány csuklóját és szinte szaladni kezdtem afelé. Már majdnem odaértem, amikor újra feltűnt az a bohóc. Pontosan előttem állt meg, én pedig majdnem nekirohantam. Felsikítottam és a földre estem. Nagy szemekkel meredtem rá, de nem tudtam mit akar. Kétségbeesettem kerestek Keikot és reméltem, hogy segít ez ellen a bohóc ellen.  

Keicicc


A föld nagyon nem volt kényelmes, akármennyire is szeretek rajta ülni. Ha mondjuk most gyorsan kinőne alattam egy kis puha füvecske, akkor megbékélnék vele, de amúgy nem. Az pedig, hogy ráestem a sejhajomra, még egy lapáttal rátett a már bokáig érő idegességre. Amint hozzáértem a földhöz, felszisszentem és rögtön felhúztam a lábaimat. Összeszorított szemmel "szenvedtem" ott pár percig, aztán újra kilestem. A bohóc lépett egyet előre, én pedig nem tudtam mire vélni a dolgot. Még is mit akar ez tőlem? Próbáltam valahogy kiszúrni a tömegben Keikót, de nem sikerült. Elvesztem. Az álarcos támadóm közben közelebb jött és már nyújtotta is a kezét, amikor meghallottam Keicicc csatakiáltását. Valahonnan a tömegből utat törve magának a maszkos ember felé rohant, majd egy kecses mozdulattal a hátán termett. Végre fellélegezhettem volna, ám még mindig a földön csücsültem. A hátsóm iszonyúan fájt, nyilván ráestem a farcsontomra. Valahogy még is ellöktem magam a földtől és feltápászkodtam, aminek végtelenül örültem, hiszen így egy vonalba kerültem a bohóccal. Vagyis - nagy meglepődésemre - ő kisebb volt mint én. Összeszűkített szemmel mértem végig, de aztán mosolyognom kellett Keiko kijelentésén. A lufiállatka mondjuk nem volt olyan szörnyű ötlet.
- Kei, csak akkor tudna hajtogatni neked valamit is, ha leszállsz róla!
Szerencsétlen arckifejezéséből egy cseppnyi hálát sem véltem felfedezni, inkább haragot sugárzott, mint semhogy hálát, vagy esetleg egy kis kedvességet. Tágra nyíltak a szemeim, majd a háta mögé léptem - persze a szemem le nem vettem róla - és leszedtem az ott csimpaszkodó lányt.
- Szerintem hagyd most békén. Eléggé dühös lett rád.
Még mielőtt a bácsika bármit mondhatott volna, a csuklójánál fogva elhúztam Keikót egy hús - és sajtkóstoló felé. Nem szerettem volna további vitákba keveredni ezzel az emberrel és tudom, hogy Keiko - akit még mindig húztam - sokszor és gyorsan fel tudja kapni a vizet, ezért nem kockáztattam a további konfliktusokat. Csak remélni tudtam, hogy a bácsi nem követ minket és tudunk tovább majálisozni.