Rufus

Talán tegnap mégsem kellett volna kimennem az udvarra a lábam miatt. A fájdalom nem múlt el,de szerencsére nem olyan vészes. Tudom, hogy pihentetem kéne, de persze pont akkor nem tudok nyugton maradni, amikor kéne. Órák után egyből a szobámba mentem egyből, hogy pihenjek, de ez nem igazán jött össze, mert majd megöl az unalom. Végül arra a következtetésre jutok, hogy friss levegőre van szükségem. De nagyon nem akarok eltávolodni a kastélytól, ig valami közeli helyet kell választanom. Na és mi a legközelebbi hely, ami még látványban is szép? Hát a Fénylő lelkek udvara. A könyveim közül előkotorászok egy önismereti könyvet, és elindulok. Kicsit bicegek, nem akarom még nagyon megerőltetni a lábam, de így hosszabb idő alatt érek le, mintha nem lenne semmi bajom.
Az udvar még mindig nagyon szép,igaz nem voltam itt meg olyan sokszor, talán 3-4 alkalommal álltam meg itt hosszabb időre, de még mindig elbűvöl a látványa. Egyenesen a oda felé veszem az irányt, hogy le tudjak ülni, ami kicsit lassan sikerül, de végül leülök. Körbenézek, és egy mosollyal nyugtázom, hogy jelen pillanatban nincs itt senki, de ez bármikor megváltozhat, mert elég népszerű ez a hely. Kinyitom a könyvet, és elkezdek olvasni, s szokásomhoz híven, szép lassan kizárom magam körül a világot, és csak a könyvre koncentrálok.

Rufus

Ez a könyv kicsit elgondolkodtató, és olyan kérdések járnak a könyv olvasása közben a fejemben, hogy "Ki is vagyok én?" vagy "Mi akarok lenni, milyen célt akarok elérni?". Igazából ezeken gondolkodom, nem is a könyvet olvasom, ár szinte csak dísznek van az ölemben. Nem is veszem észre, hogy valaki közeledik, mégcsak a lépésének zaját sem hallom. Így érthető, hogy ijedtemben összerezzenek, mikor valaki hozzám szól, még jó hogy nem esett ki a kezemből a könyv. Ezt a hangot már jól ismerem, és gazdáját egyből felismerem, így már egy mosollyal az arcomon nézek fel, és boldogan nyugtázom, hogy valóban Rufus az.
- Szia. Valami önismereti könyvet. Asszem. - Mondom, és halkan elnevetem magam, és a könyvet magam mellé teszem. Felállok, hogy meg tudjam ölelni a srácot, de ez rossz ötletnek bizonyult, mert azzal a lendülettel vissza is estem a padra. Ez rossz ötletnek bizonyult, mert most kicsit jobban fáj, ami arcomon is meglátszik. Ezt legyűrve egy mosoly kíséretében fordulok Rufus felé.
- Egész héten nem láttalak, valami bajod volt? - Kérdezem. Egy kicsit aggódtam miatta, mert nem láttam őt még órákon sem, és csak reménykedni tudtam, hogy nincs semmi baja.

Rufus

Valóban megijesztett, de csakúgy kicsit, és nincs semmi baj, de azért viccesnek tartom, hogy milyen csendben tud közlekedni. Mint egy.... mint egy macska. És ez tényleg vicces, amitől mosolyra húzódik a szám, mégjobban, mint ahogy eddig is volt.
- Egész jó, vagyis hát, nagyon elgondolkodtató, de jó. - felelem. Így utólag belegondolva jó ötlet, hogy felvettem ezt a tantárgyat,és tényleg szükségem is volt rá. Sokat gondolkodom el magamon, és a környezetemmel kötött kapcsolataimon.
Látom Rufus arcán az aggodalmat, mikor visszaesek a padra, de próbálom megnyugtatni őt, hogy nincs semmi baj, és remélem, hinni is fog nekem.
- Nem, nincs semmi bajom, komolyan. Csak tegnap elestem, és azóta kicsit fáj a lábam. Vagyis a bokám,de komolyan nincs semmi különösebb bajom. Hidd el, jól vagyok. És nem, Márk nem csinált semmit, csak én ügyetlenkedtem. - Feleltem, ég halvány mosollyal az arcomon. Tegnap tényleg az én hibám volt, hogy elcsúsztam, kicsit jobban kéne máskor figyelnem a lábam elé, de remélhetőleg több ilyen nem lesz. - De örülök, hogy most már jobban vagy. - Mondom, egy hatalmas mosoly mellett.
- Nem ülnél le? Rossz nézni, hogy te állsz. - Szólalok meg, és megpaskolom magam mellet a helyet. Ha leül, akkor ismételten elmosolyodom, és így legalább nem kell annyira felnéznem rá.

Rufus

- Hát, igen, és talán ezért is vettem fel ezt a tantárgyat. - felelem mosolyogva, és végig Rufus szemébe nézve. Jó látni, hogy valamelyest megnyugszik, hoy nem bántott senki. Bele se merek gondolni, mi lenne, ha valaki bántott volna,death biztos, hogy nem lenne jó vége. Talán még saját magában is kárt tenne, és azt nem bírnám elviselni, hogy miattam tenne kárt magában.
- Vigyázok. Az is csak véletlen volt.- felelem vigyorogva. Igazából szerintem azok miatt az undok képek miatt estem el. Bár nem jó dolog másokat hibáztatni, de mindegy. A következő kérdésére már lekonyul a mosoly az arcomról, mert nagyon nem szeretnék erről beszélni. De kérdezte, szóval.nem tehetek mást. Örültem, hogy akkor nem kérdezősködött, és reméltem hogy nem is fogja felemlegetni soha, hogy el lehessen felejteni azt, ami akkor történt. Én legalábbis el szeretném felejteni, de ő gondolom nem így gondolja.
- Öhm... hát, szóval.... Végül is nem történt semmi, csakúgy kis hülyeségen húztam fel magam. Ennyi. - mondom végül, és remélem,hogy nem fog többet kérdezősködni. Ami akkor történt, az tényleg semmiség volt,persze akkor nem annak tűnt, de most így gondolom. Tényleg nem kellett volna fel húznom magam, de egyszerűen ezt hozta ki belőlem az adott helyzet, és ezt már nem.tudom megváltoztatni, bármennyire is szeretném.

Ruuufus

- Igen felvettem. És nekem ez az egyik kedvenc tantárgyam. Persze a melodimágia, és rajzmágia mellett. Voltam már egy pár órán, és óra után mindig nagyon sokat gondolkodtam azoon, amik ott hangoztak el. - felelem, mosolyogva. örülok, hogy ő is felvette ezt a tantárgyat, mert így már eggyel több dolog van, amiről tutdunk beszélgetni. Na nem mintha eddig nemlett volna miről beszélnünk, de ez legalább olyan, ami mosolyt fest arcomra, és nem elszomorít, vagy komorrá tesz. "Csúnyán" nézek Rufusra. mikor elkezd nevetni? de végül halkan én is elnevetem magam, mert végülis tényleg vicces már így utólag belegondolva ez az egesz. Csak akkor nem tűnt annak. Talán mások is úgy reagáltak volna akkor mint én, de persze biztos vannak olyanok, akik tudnak nevetni saját ügyetlenségükön, de én nem tartozim ezek közé.
- Csak nem figyeltem a lábam elé, és ott volt a folyosó közepén egy tócsa, és megcsúsztam, és egy kicsit rosszul estem. - mondom el a történteket, de arra már nem térek ki, hogy ha az a rellonos srác nem jött volna, akkor még egy jó darabig ott ültem volna. Ki tudja, hogy reagálna, de szerintem nem is akarom megtudni. E+gy halvány mosollyal nyugtázom, hogy nem kezd el tovább kérdezősködni a múltkori esetről. De azért még mindig aggódom egy kicsit, hogy nem volt túl őszinte, de ezeket a gomdolatokat próbálom elhessegetni.
- Helyes. - felelem vigyorogva. - Éééés, akkor most az jön, hogy mesélsz a családodról. - Vetem fel a következő témát.  Múltkor is, mire sor került volna erre, vissza kellett mennünk a kastélyba, és nem volt rá idő. De én már meséltem, szóval ő jön, így kíváncsisággal teli szemekkel nézek Rufusra.

Rufus

Egyre boldogabb vagyok, ahogy egyre több... Hogy is mondjam... "közös tulajdonságunk" van. Mármint már elég sok tantárgyat vettük fel mindketten, és ez szerintem nagyon jó, mert ez azt jelenti, hogy ő is ugyanolyan "művészlélek" mint én. Vagy ha nem is, akkor csak majdnem,de már ez is nagyszerű.
- Öhm... de, de segítettek. Vagyis egy rellonos srác jött, és ő segített fel. - ennyit szerintem elég elmondanom, és végül is nem hazudtam, a teljes igazságot mondtam el. Vagyis majdnem, de az az apró kis részlet szerintem nem olyan fontos. A lényeg az, hogy nem egyedül kellett fel tápászkodnom, hanem segítettek. - Szóval nem voltam egyedül. De arra is rájöttem, hogy vannak elég undok festmények is. - mondom, és elmosolyodom. Eszembe jutnak azok a festmények, akik csak nevettek a szerencsétlenségemen, és ha Roland nem jött volna,akkor még ki tudja meddig nevettek volna még. De ez már múlt, most már nem olyan fontos.
Figyelemmel, és érdeklődéssel téli szemekkel hallgatom végig Rufust, és mikor végez, először csak mosolygok.
- Hát akkor az én apám egy fokkal jobb a tiednél. - Mondom, e elnevetem magam. - Az enyém is elhagyott minket,de azért kicsit foglalkozott velünk. Ami mondjuk abból állt, hogy karácsonykor küldött ajándékot. Bár ő az oka, hogy most itt lehetek. - Folytatom egy mosoly kíséretében. - Bár nekem nincsenek testvéreim, de mindig is szerettem volna egyet. - Olyan jó neki, hogy vannak tesói, én erről csak képzelegtem mindig, de már szerintem sosem lesz tesóm. - Nekem mondjuk ott volt 10 éves koromtól a, most már nevelőapám ott volt nekem, aki.már a kezdetektől apám helyett apám volt. - Fejezem be végül, egy halvány mosoly mellett. - Dee, te a tesóidat szereted? Mármint jó viszonyban vagy velük? - Jó, tudom, ez nagyon hülye kérdés volt, de én szinte semmit nem tudok az ilyenekről, mert én nem tapasztaltam. De láttam már sok tesót, akik vagy jóban voltak, vagy nem, és ez most tényleg érdekel.

Rufus

- Igen, biztos. Nem, nem nevetett. Végül is a kivétel erősíti a szabályt. - felelem egy mosoly mellett. Először én is csodálkoztam, hogy milyen kedves, de biztos van más tulajdonsága is, ami miatt rellonos lett. És örülök is, hogy jött, bár egy másik személynek jobban örültem volna. És az a bizonyos másik személy az Rufus.
 - Az én apám is a munkája miatt hagyott el minket, mert ő azt mindennél fontosabbnak tartotta, és emiatt eleg sokat is veszekedett az utóbbi néhány évben anyuval, ami nekem nagyon nem esett jól. És hát végül el is váltak, és minden kapcsolatot megszakítottak egymás között. - mondom egy halvány mosollyal az arcomon, ami talán kicsit erőltetettre sikeredett, de ez most nem igazán izgat. - Nekem csak unokatesóim vannak, de azok aranyvérűek, és nagyon lenézik a félvér, vagy sárvérű varázslókat. És hát így nem igazán jó a kapcsolatunk. Jobban mondva csak akkor szólunk egymáshoz, ha nagyon muszály. De nem is hiányoznak. Megvagyok én nélkülük is. - fejezem be mondandómat, és egy újabb mosolyt erőltetek az arcomra. Most már elég sokat tudunk egymásról, legalábbis szerintem már így van, és ennek nagyon örülök. Ahogy egyre jobban megismerkedünk, úgy kedvelem meg egyre jobban Rufust, egyre jobban beleszeretek. És ez furcsa érzédeket kelt bennem, amiket még nem tudok hova tenni.
-Szerintem én megyek vissza a szobámba. Jössz te is? - kérdezem és elvigyorodom, majd szép lassan, és óvatosabban, mint az előbb, feltápászkodom, és Rufus mellet, belé kapaszkodva megyunk vissza a levitába.

Prücsök

Egy új nap, és egy új lehetőség, hogy cukiságommal egy kis örömet csempésszek az emberek életébe. És ami még jobb, hogy május elseje van. Régen apu egyszer elvitt ilyen rendezvényre, és azt nagyon élveztem. Voltak ott játékok, árusok, versenyek, és előadások is. Nagyon jó volt. Nem tudom, hogy itt vajon milyen lehet, de ha csak fele olyan jó, mint amilyen az volt, akkor nagyszerű lesz.
Reggeli közben támadott le Iza, hogy elmegyek-e vele, és persze én azonnal igent mondtam. Már előre érzem, hogy nagyon jó lesz ez a nap. Reggeli után vissza rohanok a szobámba, ahol nincs senki, a két szőrmókon kívül. Mintha mostanában kerülnének a szobatársaim. Pedig nincs miért. Nem fogom őket megpuszilni, hacsak nem kérik. De egyenlőre még nem kérték... Mondjuk ha olyan gonosz akarok lenni, és nagyon cukivá szeretném őket tenni, akkor álmukban tenném ezt meg. Azonban ezt még nem tettem meg, szóval tőlem nem kell félni. Na szóval gyorsan felveszek valami normális ruhát. A normális alatt pedig egy cuki, Mickey egeres felsőt, és egy rövidnadrágot értek, hozzá való tornacipővel
- Legyetek jók, míg nem vagyok - köszönök el a tökmagoktól, akiknek kirakok egy nagy tál mogyorót is, majd suhanok, mint a szél, még két embernek, és egy páncélnak is nekimegyek nagy igyekeztemben.
Ettől eltekintve azonban minden gond nélkül eljutok a Fénylő lelkek udvaráig, ahol már ott vár rám Iz. Vajon sokat várt? Remélem nem, nagyon nem akartam megvárakoztatni.
- Szia! Ugye nem vártál rám sokat? Juj nézd! Cukros stand! - egyből kivirulok, mikor meglátom a standot, nem is érdekelnek a bohócok, akik amúgy tök cukik, hanem megfogom a lány csuklóját, és húzom magam után egyenesen a cukrokkal, és egyéb édességekkel teli bódé felé.
- Áá!! Csokibékaaaa! - sikkantok fel, hogy attól még az árus is megijedt, majd elveszem az egyiket. - Te szereted a csokibékát?

Prücsök

Iz már megint egy mukkot sem szól, olyan kis néma, mintha elvitte volna  a cica a nyelvét. Vagy csak én nem hagyom szóhoz jutni? Áá, az nem lehet... Igaz, hogy néha sokat beszélek, kicsit talán túlságosan is, de szeretek beszélni, bármiről az égvilágon. És Izát amúgy sem úgy ismerem, mint aki állandóan fecseg. Szóval ez így tökéletes, én beszélek, ő hallgat, és mindenki jól jár. Egy ideig. De aztán...
Na mindegy, nem sok idő marad a csevegésre, ugyanis egyből húzom a lányt az első utunkba kerülő cukros stand felé. Mennyi édesség. Elképesztő... Imádom a cukrokat, és csokikat, de nagyoooon.  Örömömben még sikkantok is egyet, amit persze a bácsi nem néz jó szemmel. Pedig nem is süketítettem meg, de nem ám. Ha meg mégis... Nem állt szándékomban, nem kell így néznie. De úgy tűnik, a hallószerve még tökéletes. Megveszem ezt a csokibékát, amit el is teszek a táskámba. Majd a kastélyban kibontom, mert ha itt tenném, akkor nem tudnám elkapni, ha esetleg, teljesen véletlenül elugrándozna. A szobámban viszont könnyen el tudnám kapni. Nem sok időm marad tovább bámészkodni, ugyanis Iz húz is valamerre. De merre is? Jaj... a pacis körhinta. De jó! Már én is kiszemeltem, csak már akkor is állt ott a sor, és ahogy látom, most is ez a helyzet. De várni olyan unalmas... És ahogy látom Iz is így gondolja, és már el is tűnik mellőlem. De hová tűnt? Csak nem miattam ment el? Iz! Izzicicc! Hol vagy nyuszi? Tekintetemmel bőszen keresem a lányt, és meg is találom. Egy bohóc társaságában? Jééj... egy bohóc! De jó! Egy hatalmas vigyor ül ki az arcomra, és megindulok, a nekem háttal álló bohóc felé. És... egy nagy ugrással máris a hátán csimpaszkodom, lábamat is átkulcsolom a derekán, hogy le ne essek!
- Áááááá! Bohóc! Csinálj egy lufiállatkát!!! Lécciiii! - Szegény bohóc... Nem csodálnám, ha megsüketülne az akcióm után, de... De egy bohóc. Imádom a bohócokat.