Dove

Hihetetlen vagyok. Annyira elmerengtem, hogy azt se tudom, merre járok. A kastély gyönyörű ezért is fogtam sétára a lábaim, mert ilyenkor le tudom magam kicsit nyugtatni, és hát sikeresen eltévedtem. A nyár érdekesre sikerült, Mexikó környékén voltam a családommal megint, és mivel most volt először, hogy hosszabb ideig nem a szüleimmel voltam, nehezebb volt vissza szokni a rutinra, amit velük kialakítottam, mint gondoltam. Kezdve a napi három edzéssel, apám meg is jegyezte, hogy látja mennyire elhanyagoltam az edzéseket. Pontosabban a mester része, ugyanis apám azért velem örült, hogy lettek barátaim, és értette is, hogy miért csak napi egyszer edzettem. Néha ezzel a kettősségével az őrületbe tudott kergetni.
Szóval, épp emiatt kaptam magam alá a lábaim, mert jött egy levél is tőlük, amibe kifejezetten felhívja a figyelmem, hogy ne hanyagoljam el az edzést, mert ha most is az lesz, megnézhetem magam a következő közös edzésünkön. Ami körű belül úgy végződne, hogy két hétig nem tudnék lábra állni. Azon gondolkoztam, hogy ezt, hogy tudnám kivédeni, mikor észrevettem, hogy egy olyan helyen vagyok a kastélyon belül, amit nem ismerek. Nem esem pánikba, mert vagy összefutok valakivel, aki irányba igazit, vagy kilyukadok egy olyan helyen, amit ismerek. Szépen baktattam tovább most már figyelve a környezetet is. Kis idő múlva figyelmes leszek egy kis fényre nem messze előttem így arra veszem az irányt. Mikor körül néztem, rájöttem nagyjából, hogy hol vagyok. Azért csak nagyjából, mert nem jártam még itt, de hallani már hallottam erről a helyről. Most már kifejezetten örültem neki, hogy eltévedtem, szerettem volna már megnézni, ha jól emlékszem, a „Fénylő Lelkek Udvara” nevet viselő helyet.
Meseszép, ez jut elsőre eszembe, amint körülnézek egy kicsit. Az oszlopokat is jobban szemügyre veszem, pláne mikor kiderül, hogy rúnákkal van tele. ~ Na, ehhez, hogy tudjam, mit rejt ezen írás, még kevés a tudásom. ~ Gondoltam és azt is, hogy mikor már tudni fogom, visszajövök. Majd tovább legeltettem a szemem az egész udvaron. Épp készülök letenni a zrityomat a kút szélére mikor megszólítanak. Természetesen elfogadom a felém nyújtott kezet.
–Szia Dove, én Plata Luna vagyok. Szívesen amint helyre rakom magamban, hogy merre is van.– Mosolygok rá. –Ne ijedj meg, meg lehet szokni, bár most tehetségesen sikerült nekem is eltévedni.– Folytatom, miközben leülök a kút szélére. Közben jobban megnézem a lánykát, egy kedves, helyes ijedt arc néz vissza rám. Valószínű annak idején én is így voltam ezzel. Egy újabb kérdéssel töröm meg a csendet.
–Nagyon sietsz? Nincs kedved egy kicsit beszélgetni?– Remélem, igen a válasza, egyrészt azért mert szimpinek találom, másrészt azért mert a helyet sem hagynám most szívesen itt. Valahogy megbékíti a bensőben felkavarodott érzéseket.