Emma

Azt hiszem kicsit sokat kérdeztem egyszerre Emmától, mert teljesen elvesztette a fonalat. Nem is csodálom. Tényleg ilyen sokat kérdezek? Te jó és, ezen változtatnom kéne. Lehet, hogy azért nem bírnak engem általában az emberek, mert túl sokat fecsegek? Hogy lehetek ilyen és, hogyhogy ezt nem vettem észre eddig és miért nem szólt erről nekem senki??
-Jöhetnél a mi szobánkba!- ajánlom fel, bár lehet, hogy ezek után semmi kedve nem lenne velem egy szobába költözni. -A Szirének hajlékában lakok!-magyarázok. Aztán eszembe jut, hogy vissza kell fognom magam mostantól, tehát inkább befogom a számat és megvárom, mit fele az imént feltett kérdésáradatomra. A lány az órájára nézett és egy pillanatra azt hittem, biztosan megzavartam, és most feltartom, de aztán megkérdezte, leülünk-e valahová és így már nem tűntem olyan rossznak.
~Biztosan csak ellenőrizte, meg van-e még az órája...~
Hát persze, tuti ez történt... Blanka, ne légy naiv! Leültem a közeli kanapéra, Emma meg leült velem szemben.
-Az időm háromnegyedét beszéléssel, negyedét pedig olvasással töltöm, általában! - válaszoltam egyik feltett kérdésére. -A legeslegkedvencebb helyem a szobánk meg a könyvtár! -mondom nevetve. -A szobánk azért, mert ott azt csinálok amit akarok, és nagyon szépen be van rendezve, meg, mert jó fejek a szobatársaim. A könyvtár pedig azért, mert nagyon szeretem a könyveket, és nagyon szeretek olvasni is, szóval ott minden héten beugrok minimum háromszor!- fecsegek. Most legalább nem kérdeztem, hanem beszéltem. -Vannak már itt barátaid? Egyébként, hogy tetszik ez az iskola?-teszem fel az újabb kérdéseket. Most direkt csak kettőt, hogy tudjon is válaszolni mindre. Közben leveszem a szandálomat és felteszem a lábaimat a kanapéra. Törökülésbe helyezkedek, majd kényelmesen hátradőlök, míg hallgatom Emmát.
~Ki hitte volna, hogy ilyen jól elleszek ma délután?~

Emma  

Emma egészen megnyílík előttem. Mármint, látom rajta, hogy mikor kimondja a mondatot, kicsit meglepődik saját magán. Lehet, hogy ő nem olyan közvetlen, mint amilyen én vagyok! Egy kicsit zavarba jövök, mert azt gondolom, rosszat kérdeztem vagy a kérdésemmel kihoztam belőle valamit, amit nem kellett volna. Emma mosolyog.
~Minden oké!~
Érdekes amit mond. Nekem is furcsa volt a hely először, de mivel az egyik bátyám is ide járt, meg különben is, varázsló családból származom, így nem volt nehéz megszokni.
-Ó, de tanulok ám, csak gondoltam lazítok egy kicsit, meg rápihenek a holnapi Bájitaltan vizsgámra. Úgy érzem rendesen megtanultam! Még lefekvés előtt átolvasom a jegyzeteimet, meg még talán reggeli közben átfutom a sorokat, de tanulni már nem fogok. -magyarázom Emmának. Igazából ez nem volt így megtervezve, csak közben találtam ki, de szerintem ezt fogom alkalmazni, ha más nem jut az eszembe. -Tudod ez úgy van, hogy van akinek ez az első vizsgája, mint például neked és ők sokat tanulnak, aztán másodikra majd megtapasztalják, hogy hogyanis kell ezt csinálni. Persze van olyan aki csak évek múlva lesz rutinos ebben. Nálam például úgy van, hogy tavaly nagyon izgultam és nem bírtam rendesen a tanulásra koncentrálni, mert annyira izgultam! Most mindig lenyugtatom magamat tanulás előtt és így mindjárt könnyebb az egész. Meg én nem azt csinálom, hogy egész hajnalban tanulok, aztán reggel csoda ha felébredek, hanem legkésőbb este tízkor befejezem a tanulást és jól kipihenten folytatom más nap!- beszéltem folyamatosan. Megnéztem a lány arcát, hogy hogyan fogadja ezt a sok információt és rájöttem, hogy nyilván kicsit elkalandozott, mert egészen érdekes arcot vágott, majd megkért mondjam el újból. Kicsit bosszankodtam magamban aztán elismételtem egy kicsit tömörebben a gondolataimat.
-És te, hogy állsz a tanulással egyébként? -kérdeztem a végén, hogy ő is szóhoz juthasson.

Emy  

-Szóval, te nem rég jöttél és már is vizsgázol? -kérdeztem. -Én is a vizsga előtt jöttem egy picivel, de én inkább újrajártam a kilencediket! Persze, akkor lett egy barátnőm, aki szintén kilencedikes volt, amikor én is, így együtt vizsgáztunk.- mesélem. Amandával azóta ismerjük egymást, mióta ő megjött az iskolába. Na jó, végül is csak két éve, de nekem már az is egészen sok. Igazából örülök, hogy összebarátkoztam Amandával, mert együtt tanulunk, együtt készülünk a vizsgára, egy szobában lakunk, és sok mindent csinálunk még együtt. Úgy látszik Emmának még nincs egy ilyen barátnője, de akkor hátha engem megkedvel és én is tudok neki bármiben segíteni! Mondjuk én olyan vagyok, hogy ha valakivel egy picit beszélgetek és már is megszeretem az illetőt. Emmát már is barátomnak éreztem, pedig még csak pár perce beszélgettünk. Éppen válaszolni akartam Emma feltett kérdésére, mikor egy csupa fekete cica szökkent fel Emma combjára.
~Hm... Ő vajon ki lehet?~
-Áfonya? De aranyos neve van! Meg ő maga is nagyon rendes kiscicának tűnik!- nevettem fel. -Értem. Egyébként nem tűnsz visszahúzódó lánynak! Aranyos vagy!- jelentem ki. Emma nagyon rendes lánynak tűnik. Mivel még új, és nincs sok barátja, talán ezért azt hiszi, hogy vele van a baj, és ezért gondolja magát nem túl barátkozósnak. Pedig szerintem nem így van. Biztatásképpen hirtelen felindultságból megöleltem Emmát és ezzel a mozdulattal majdnem össze is nyomtam az ölében csücsülő Áfonyát. Nem tudtam Emma mit szól ehhez a hirtelen mozdulathoz, ezért egy kicsit zavarba jövök és elkezdek Áfonyához beszélni.
-Bocsi, hogy majdnem agyonnyomtalak!-kezdtem.-Hogy vagy? Jaj, fáj a lábad? Jaj, kis Áfonya! Nem akartalak bántani...-suttogtam a fekete cicához hajolva.
~Remélem nem néznek hülyének az emberek!~

Emmuci

A lány az ölelést nem úgy fogadta, ahogy gondoltam. Szerencsére kellemesen csalódtam benne. Persze nem gondoltam bunkónak vagy ilyesmi, csak azért mégis mit várjak el egy lánytól, akivel pár perce beszélgetek és már is a nyakába borulok?! Amikor kijelentette, hogy megbízik bennem, egy kicsit azért furcsán néztem rá.. Persze nem azért, mert én meg úgy gondolom, ne bízzon meg bennem, hanem mert olyan gyorsan történik minden. Nem azért, szeretem a pörgést, de egy kicsit furcsa, hogy már is megbízik bennem. Igazából, nagyon örülök ennem a ténynek, mert én is úgy érzem, hogy megbízhatok benne. Ha viszont ő elmond nekem egy bensőséges dolgot, abban csak az a baj, hogy én nem tudom "viszonozni" , mert nekem nem nagyon van ilyen gondom, vagy ilyesmi, amit megtudnék osztani vele.
-Jól gondolod!- válaszolok boldogan a kérdésére. -Nyugodtan elmondhatsz nekem bármit, tudod nem vagyok az a fajta, aki hall valamit és már is elkezd pletykálkodni!-mondom. Itt a bagolykőn nem sokan vannak akik megbíznak bennem, de nem azért, mert azt hiszik pletykás vagyok, hanem inkább azért, mert én nem vagyok itt valami népszerű diák, sőt...
~Na mindegy, most ezen nem kezdek el keseregni!~
Elültem már a lábamat ezért inkább letettem a földre és úgy ültem hátradőlve a kanapén. Így hallgattam, mit mond Emma.

Emmuci  

Emma egy nagy dolgot mond el magáról. A családi hátterét. Igaz, nem régóta ismerjük egymást, sőt, alig egy szűk félórája, de mégis olyan jó hallgatni őt, és olyan jó azt érezni, hogy megbízik bennem! Büszke vagyok magamra, hogy ezt tudtam kihozni egy lányból. Hogy magával vetekedjen, hogy mit mondjon el nekem és mit nem. Noha nem az volt a fő célom, hogy mindent kiszedjek belőle, de jó, hogy őszinték vagyunk egymással. Aztán mégis megbántam a dolgot, mikor Emma elkezdett sírni. Őszintén megsajnáltam!
-Nyugi!-csitítgattam. Először nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet megsimogatni a fejét, de végül próba-szerencse alapon csak megtettem. Reménykedtem, hogy ne üvöltsön le és küldjön el melegebb éghajlatra. -Ha érdekel, szerintem nem vagy rossz nővér!-mondom őszintén.-Én is elmentem volna, hiszen menekülni akartál és jött a lehetőség. Még jó, hogy kihasználtad!Honnan tudod, lehet, hogy ha nem jössz el, akkor még az nap kórházba kerülsz mondjuk és Eszter akkor is egyedül marad! Bármi megtörténhet!-próbálom megnyugtatni. Nagy a valószínűsége, hogy én is otthagytam volna, bármennyire is megbántam  volna utána.
~Ilyen az élet!~
-Ez remek ötlet! Küldjön neki levelet! Én tudom hol a posta. Ha gondolod, itt gyors megírhatod, aztán elmehetünk együtt feladni a levelet!-ajánlom fel. Persze, ha egyedül szeretné megoldani azt sem bánom, de azért szeretnék ott lenni vele!
-Tudod, hogy hol tartózkodik jelenleg?-kérdezem a biztonság kedvéért. AZ a legfontosabb, hogy hol lakik nem? Különben, hogy küldenénk el a levelet?

Emmus  

-Én is nagyon remélem, hogy még ott van a húgod, mert ha nem akkor sajnos nem tudjuk eljuttatni hozzá a levelet! -gondolom végig a dolgokat hangosan. Amíg Emma elment papírért és tollért, addig én végig gondoltam a ma délutánomat. Az elején még nem gondoltam volna, hogy ma postára is fogok menni, vagy, hogy egy lány sír és nagyjából sikerül megvigasztalnom.
~Olyan jó érzés!~
Megmarkoltam a kis tündérkét a láncomon és az suttogtam, hogy: "Köszönöm!" Biztos voltam benne, hogy ez a bátyám műve volt! Na igen, én egy kicsit nem vagyok normális, szóval támadnak érdekes gondolataim... Emma hamar visszaért és úgy láttam örül, hogy megvártam őt, de ez csak természetes, miután eddig itt voltam vele.
-Csak írd le, amit mondtál nekem az előbb! Őszintén! -tanácsolom. Mindegy, hogy mit ír, a lényeg, hogy őszinte legyen! Amíg írt, én végig mértem őt. Gyönyörű barna haja volt. Az egyik mugli barátnőmnek is hasonló a haja, Sarah-nak. Ő mindig azzal jött, hogy neki milyen gyönyörű haja van, és, hogy mindenki őt dicséri.Most jöttem rá, hogy mennyire igaza van! Tényleg gyönyörű az ilyen haj! Na, majd, ha hazamegyek Atlantába, akkor elmondom neki, hogy igaza van! Emma, miután végzett a levélírással szépen becsomagolta a teleírt papírt a borítékba.
~Milyen precíz!~
Bezzeg én, amikor végzek a levélírással mindig csak hajtok egyet rajta és belegyűröm a hófehér borítékba.
-Remek!-mosolygok. -Akkor szerintem indulhatunk is!- mondom és feltápászkodok kényelmes helyemről.
-Jössz?-nézek le rá.

Axel

Ma, vagyis épp csak most támadt egy furcsa ötletem. Mondjuk számomra nem is annyira furcsa, de másnak lehet, az furcsa lenne. Valószínű csak én vagyok ilyen elmeroggyant, hogy ilyen az eszembe jusson. De mindegy is, a lényeg az, hogy az jutott az eszembe, természetesen így a vizsgaidőszak kellős közepén, hogy rajzolom a kastély egyes helyszíneit. Vagyis csak a kedvenceimet, és azokat, ahol sokszor megfordulok órákon kívül persze. Tudom, hogy már este van, és hamarosan takarodó is, de nekem most jut eszembe, hogy elmenjek a társalgóba. Ilyenkor már úgy sincsenek ott sokan, így nyugodtan tudok rajzolni. Elindulok hát a társalgó felé egy halványrózsaszín mackónadrágban, és pink melegítőfelsőben. Mindemellett a lábamon egy rózsaszín, Helokitty-s papucs díszeleg. Mondhatom elég szép látványt nyújthatok én a kastély folyosóin, még a festmények is súgdolóznak, de én ezzel.nem izgatom magam, csak megyek a célirány felé. Hamar el is érek a társalgóba, ahol rajtam kívül csak két lány van, akik nagy valószínűséggel rellonosok, mert eléggé röhögnek, mikor belépek. De legalább van bennük annyi tisztelet, hogy próbálják elfolytani örömüket. De én ezzel nem foglalkozom, hanem odamegyek az ablakpárkányhoz, lerakom a rajzfüzetet, és a ceruzát, majd felugrok - mert én csak úgy tudok felmászni oda - és kinézek az ablakon. Csodaszép innen a kilátás, nem mellesleg a társalgó is jól látszik innen, pont tökéletes szögben van. Kinyitom hát a füzetet, és elkezdek rajzolni.

Axel

Már egész jól haladok a rajzzal, majdnem be is fejezem, legalábbis az alapját, a fontosabb részeket, mikor egy srác lép be a társalgóba, és az egér szó hallatán a két lány, aki rajtam kívül itt volt, rögtön el is húzzák a csíkot. Így még talán jobb is, ért legalább nem kell figyelmen kívül hagynom semmit, és senkit ahhoz, hogy csak a társalgót rajzoljam meg, semmi ne zavarjon bele. Én viszont maradok, nem igazán zavar srác jelenléte, még az egéré sem, egészen addig, míg a lábam közelébe nem megy, akkor aztán egy igen hangos sikítás kíséretében a földre esem, a rajzfüzetem még a fejemre. A kezdeti sokk, és ijedtség nem múlik el egyhamar, még akkoriban remegek kicsit, mikor az a fiú mellém lép, és felsegít, de a cuccaimat már magam szedem fel a földről, és rakom vissza az ablakpárkányra. Végül sikerül valahogy leállítanom a remegésemet, és így kicsit le is nyugodok.
- Nincs semmi baj. - mondom egy halvány mosollyal az arcomon, de azért hangom még mindig remeg egy kicsit, de egy nagy nyelés után már az is elmúlik,és így folytatom. - Csak kicsit váratlanul ért, és igazából ezért ijedtem meg. - próbálok mentegetőzni, és remélem ék is hiszi. Így már van alkalmam kicsit közelebbről is szemügyre venni a kis állatkát, és így már nem is tűnik olyan ijesztőnek, sokkal inkább aranyos. Szegényké talán jobban megijedt mint én, hisz ő még mindig úgy remeg, nekem még már semmi bajom. - Amúgy nagyon aranyos. És miért épp Izé a neve? - érdeklődőm,közben kicsit közelebb hajolok az egérhez, s kicsit bátortalanul, remegő kézzel megpróbálom megsimogatni, majd egy mosoly kíséretében felnézek a srácra, kinek mint utóbb kiderült, Axel a neve.
- Az én nevem meg Keiko. - Mutatkozom be, majd visszaugrom a párkányra, és onnan nézem Axelt, és a kis Izét.

Az utóbbi időben egy kicsit megváltozott a közérzetem. Na jó, igazán az egész világ megfordult velem. Derűsebbek voltak a mindennapjaim, ismét rajzolni kezdtem, többet látogattam meg a hárfát a kalickában de a legtöbb időt mégiscsak egy bizonyos illetőnek a szobájában a töltöttem, akinek már a gondolatára is elmosolyodtam. Most is onnan jövök, szinte az egész napot ott töltöttem és nem is szándékozok máshol lenni az este további részében, de megbeszéltem Zorával egy találkozót. A húgom mindennél fontosabb volt számomra, és mivel az utóbbi időben nem sokat jártam a sárgák háza táján, így őt is elkerültem. Amikor pedig arra voltam, vagy őt keresem kitérő válaszokat kaptam. Elgondolkodtatott a tény, hogy a saját boldogságomon túl nem láttam, hogy mások is vannak a földön, főleg Zora. De az ilyen gondolatokat elűztem, helyette inkább nadrágot húztam, belebújtam egy kényelmes csizmába, felvettem egy pulcsit és már rohantam is, mert szokás szerint késésben voltam, de valamiért sehogy nem akaródzott kimozdulni a kellemes szobából a hideg folyosóra. Szerencsére nem kellett messzire mennem, így hamarabb ott voltam, mint terveztem. Oké a társalgó talán egy kicsit klisésre sikeredett, de nem csak társalogni akartam az ikertestvéremmel, hanem csak látni, puszta tekintettel beszélni meg az érzéseinket és nem kimondani. Hiányzott. Az utóbbi időben egyre kevesebb időnk maradt egymásra, és mardosta a lelkemet a egy sajgó felismerés. Hiszen anyánk pont erről beszélt, amikor kiskorunkban nem akartuk elengedni egymás kezét és mindenáron egy ágyban akartunk aludni. Egyszer, valamikor már nem fogjuk látni egymást minden nap, sőt, nem is lesz rá igényünk, mert lesznek más fontosabb dolgok is. A szavak visszhangzottak a fejemben, miközben letelepedtem a kandalló  előtti szőnyegre és gyorsan megigazítottam a kócos hajamat, majd a tűz felé nyújtottam a kezeimet melegedés céljából. Az ajtót tíz másodpercenként ellenőriztem, mert a tudatalattim megakarta cáfolni azt, amit anyukámtól hallottam.

[Szív Király]

//Előzmények: Karácsonyi bál - Nagyterem//

Besétál szépen Kornéllal, miközben újra, és újra elmondja magában, amiket a fiú mondott neki, nehogy elfelejtse, elvégre válaszolnia kell még. Leteszi az asztalra a tálat, majd körülnéz - itt is nagyon szép a díszítés. Sokkal jobban érzi magát, most, hogy nincs körülötte akkora tömeg, és Kornél is az este eleje óta feszült volt, talán zavarta a nagy tömeg... akik jól megbámulták őket, ahogy kisétáltak a teremből. Néhányan, jól látta, még össze is súgtak, és megborzong a gondolatra, mit fog ezért még hallgatni.
Itt sem lehetnek teljesen magukban, hiszen rengeteg a portré, de talán kicsit könnyebb lesz a fiúnak, hogy ne legyen annyira ideges. Megvárja, hová ül le Kornél, és kivételesen egy távolabbi ülőalkalmatosságot választ magának, majd sóhajtva leül ő is megigazgatva a ruhát, keresztbe veti a lábait, és mielőtt még a tenyerébe temetné az arcát, a fiúra néz nagy komolyan.
-Kérek... két percet.-
Bólint is, hogy tudatosítsa, majd a tenyereibe temeti az arcát, vigyázva a sminkre meg a hajra meg mindenre, és behunyt szemei mögött gondolkozik kicsit, ahogy könyökei a térdén pihennek. Úgy érzi, egy egész éjszaka is kevés lenne a számára, hogy rendesen tudjon válaszolni a fiú szavaira, de ennyit igazán nem várathatja... miért nem érthet egy kicsit jobban ezekhez a dolgokhoz?! Ismét sóhajt egyet, gondterhelten pillant fel, eszébe sem jut, hogy nem kellene annyira akarnia felnőni, elvégre Kornél mellett - még ha nem is járnak együtt - egyre inkább ez történik vele, például, amikor a fiú ilyen bonyolult dolgokkal trenírozza.
-Azt mondtad, hogy vigyázol rám, és ha bajban vagyok, akkor kiáltsak neked, és megvédesz mindentől. Ez igazán szuper.-
Kezd bele, teljesen tényszerűen sorolva el a dolgokat, ahogy elveszi a kezeit az arca elől, és hátradőlve felnéz Kornélra... hihetetlen, hogy még így, ültében is magasabb nála ilyen sokkal.
-Nem tudom elképzelni, mennyire nehéz lehet neked a társaságomban lenni. Sajnálom, hogy ennyi galibát okoztam, és hidd el nekem, ha mondom - én örülnék neki a legjobban, ha érettebb lennék, mert akkor...-
~Mert akkor nem kezelnél gyerekként, akkor nem lennél ilyen közel és mégis ilyen távol, akkor máshogy szerethetnél, akár mi is az a máshogy, akkor...~
-Szinte mindenki kisgyerekként kezel ebben a kastélyban, még inkább, mint amennyire vagyok, Anya miatt, és azért is, mert tényleg fiatalabb vagyok. Akár mennyit is tanulok, akár mennyi könyvet olvasok el, egyszerűen vannak dolgok, amikkel nem tudok lépést tartani, és ez...-
Felpattan, lerúgja a cipőket, és megkönnyebbülve, harisnyában indul el. Soha, soha nem volt még ennyire közvetlen, és nyílt Kornéllal, soha nem engedett még magának meg ennyi mindent a fiú társaságában, ennyit láttatni önmagából, mert mindig félt, hogy elveszíti, na de örökké nem foghatja vissza magát. Odasétál a kandallóhoz, a párkányról pedig leveszi az egyik rellonos sárkányos szobrot, és szórakozottan forgatni kezdi a kezei között, miközben próbálja megfogalmazni, mit is mondjon még, és próbál lehiggadni is.
-Sosem veszem üres fecsegésnek, amit mondasz. Néha megrémítesz, akkor is, amikor talán nem akarod... miért nem elég az, ha én jó vagyok?-
Kérdezi őszinte értetlenséggel, még mindig inkább a tüzet bámulva, de elhalkulva inkább, nem akar a fiúra nézni, nem akarja látni, ha még idegesebbé vált a szavaitól.
-Én csak annyit akartam mondani, hogy a barátom vagy. És a barátokra az ember mindig számíthat.-
Mondja ki végre azt, ahonnan az egész beszélgetésük indult. Szereti Kornélt, talán nem úgy, ahogy azt a fiú szeretné, de mindenkit, mindenkit megillet ez a feltétel nélküli szeretet, amire olyan kevesen képesek... nos, a nagykislány képes rá, és őt tiszteli meg ezzel.

*A mai napom az iskolában szerencsére hamar véget ért és még tanulni sem kell másnapra, így rengeteg szabadidőm maradt. Úgyhogy mára beszerveztem magamnak egy magányos, lazuló napot. Nem vagyok valami nagy társasági lény, mivel feszélyezve érzem magam sok ember között, de mégis ritkán jut ilyenre időm. Utolsó órám után nem a hálószobámba veszem az irányt, hanem lekanyarodok a Nyugati szárnyhoz és feltűnés nélkül lépek be a könyvtár ajtaján. Nem keresgélek sokat, hiszen tudom, hogy mit szeretnék elvinni onnan. Sokat hallottam már arról a költőről, ami felkeltette az érdeklődésemet. Ami a legjobban kíváncsivá tett, hogy valószínűleg művei többségét súlyos alkoholizmussal küszködve írta, de mégis zseniálisnak mondják. Őt tartják a detektívregények feltalálójának. Sok remek műve született, de csak negyven évet élt, halála pedig rejtélyes. Az egész élete kíváncsivá tesz. Edgar Allan Poe, a szerencsejátékos, pénzszóró, nagyszerű költő. Nehéz megtalálnom a könyvét, mivel, amit én keresek nem éppen egy vastag regény, hanem csak maximum száz oldalas versek és novellák gyűjteménye. Írt egy regényt is, de mivel tudom, hogy nem lesz sok időm olvasni ezen a napon kívül, nem akarok egy hosszabb olvasmányba belekezdeni. Végül tíz perc keresés után bukkanok rá. Gyorsan elintézem a kivételét, majd elindulok megkeresni a megfelelő helyet pihenésemnek. Az első emeletről felfelé indulok el, mert már ismerem annyira a kastélyt, hogy minél feljebb megyek annál érdekesebb és kényelmesebb helyekre bukkanok, egyszerűen ilyen a szerkezete. A Társalgóban lyukadok ki. Ezt tudtam, hogy itt van, hiszen sok program szokott itt lenni, bár még nem voltam benne. A terem kellemesnek tűnt eltekintve a kicsit levitás beütésétől. Több fotel is helyet kapott az asztalok körül, amin rágcsálnivalók voltak. A terem mérete miatt jó sokan elférnének benne, biztosan ezért szoktak itt tartani programokat. Becsukom a hátam mögött lévő ajtót, majd a kandalló közelében lévő egyik fotelt célzom meg. A falakon lévő festmények kíváncsian követik mozdulatomat, közben pedig sugdolóznak. Nem nagyon méltatom őket figyelemre, inkább elfoglalom a helyemet a kanapén. Hasra fekszek és az állam alá egy párnát tuszkolok, hogy kényelmesen tudjak olvasni. A könyvet magam elé teszem, neki támasztva a fotel karfájának. Nem az elején nyitom ki, hanem az utolsó lapnál, hogy el tudjam olvasni a tartalomjegyzéket. Hallásra csak pár cím ismerős, de még egyiket sem olvastam, úgyhogy a leghíresebb verséhez lapozok először. Vastag betűkkel díszeleg a cím: A holló. Szép hosszú vers, jó pár versszakkal. Lassan olvasni kezdem, de úgy, hogy értelmezni is tudjam. Ijesztő aura lengi be az egész verset, magával ragadja az olvasót. Hamar eszmélek, hogy máris az utolsó versszak következik:

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
            Fel nem röppen - soha már!

Amikor véget ér, magamba merülve gondolkozok a költemény lényegén.*

Losonczy Alina
Meglepetés!

Egy manószerű, sárga, antennás, TV pocakos lényecske császkál jobbra meg balra a társalgó előtti folyosón, ugyanis nagyon-nagyon eltévedt. Méretre egy járó babát már túlnőtt, meg a gnómokat is, bár szerencsére fele annyi rossz szándék se szorult belé, mint ez utóbbi lénybe. Puha talpacskája hangjai nem hallhatóak, így nem is lenne csoda, ha esetleg egy sietős gyermek elsodorná az útból. Kezd egyre jobban elkeseredni, mert mióta kidugta a fejecskéjét a csomagból nem találja se Poo-t, se a többieket. Elég elszomorító, se Tinky Winky, se az említett kis piros, sem Dixi. Ráadásul a hasába épített kis mozgóképmutató is bedögölhetett, mert bár azt mondták rendben van, nagyon nem úgy néz ki. Rossz érzése is van tőle. Kétségbeesett, szomorú, hatalmas kiskutya szemekkel mered előre a padlóra csücsülve, mert nagyon nem boldogul egyedül, pedig szívesen felfedezné a helyet, de csakis a barátaival, akik így sosem lesznek meg. Olyan jó lenne most valaki, aki átöleli, vagy megszeretgeti kicsit, meg segít neki rájönni, hol a csudában van ő a többiekhez képest. Ráadásul még éhes is. Tubbiepuding, ezt ismételgeti benne a belső hang, szinte hívogatná magához, de fogalma sincs, hogy hogyan juthatna hozzá. Nem létezik, hogy ennyire béna legyen, és ilyen apróságon elbukja a célállomást, mert ugye azt továbbra sem felejtette, hogy miért is jött ő ide, erre a nagy és érdekes helyre, ami tele van láthatóan is szeretetre és cukiságra vágyó emberekkel. Közelebb kell hozni őket ehhez, mert egyik-másik olyan képet vág, mintha most harapott volna egy jó nagyot holmi éretlen citromba, majd még véletlenül extra sós vizet is ivott rá!

Tündérmókus Jenny :3

A kastély mindig tartogatott meglepetéseket számára, és ő ezt, habár lassan, de kezdte elfogadni. Április elseje alkalmából megnyitotta kapuit a Kumaház, mely meglepő módon nem csak névbeliséget tartogatott a tanulók számára, hanem a legelképesztőbb varázslatos szobákat, termeket is, amelyekben öröm eltölteni az időt. Ezzel múlatta napjait Lyra is, aki már első nap büszke tagja lett a háznak, és akit épp emiatt egyre ritkábban lehet megtalálni a Levita tornyában. Hiába, elcsábították a nyulak, megesik az ilyen.
Most azonban már soknak érezte egy kicsit a rengeteg tappancsost, viszont háztársaihoz sem volt sok kedve, így inkább céltalan kóborlásba kezdett a kastélyban. Az óráinak már vége volt, épp új kedvencével - mármint az LLG-n kívüli kedvencével, az LLG ugyanis örök aranyérmes nála -, a Varázslópszichológiával zárta napját, mely után néma elmélkedésre vágyott.
Ennek köszönhetően kötött ki a Társalgóban, melyről eddig még csak hallott, azonban nem járt benne. Nos, pont itt az alkalom, hogy ő is megismerkedjen a szobával, mely, ha minden igaz, mind a négy ház színeiben pompázik.
Belépve halkan kuncogott fel a látványra, ugyanis egyből kiszúrta a kandallópárkányra, a négy címerállat közé helyezett nyuszit, mely elégedetten rágcsált épp egy hatalmas répát. A levitás vigyorogva közelítette meg a szobrocskákat, hogy aztán lekapja társai közül a tapsifülest, és azzal kezei között vetődjön le egy kényelmesnek látszó puffra.
Innentől kezdve nem akadt semmi dolga, elterülve forgatta kezei között a szobrocskát, és hagyta, hogy gondolatai kedvükre csapongjanak az elmúlt hét eseményei között, felidézve a legemlékezetesebb pillanatokat. Egy szép tanévnek néz elébe, ez már most eldőlt.

Lyra - cukikórság

*Na igen, kifosztotta a falu csokoládéboltját, míg jó, hogy tartalékolt a csokifüggősége megelőzésére a zsebpénzéből, különben most igen nagy bajban lenne, bár egy cuki mókuszkának ki tudna ellenállni? Ha valaki belegondol, és őszintén, szívből válaszol, rájön, hogy senki. Sugárzóan visszamosolyog, az egész táblát a csajszinak hagyja, és kicsit elmereng a gondolataiban. Pár másodperc múlva tér vissza szemeibe az önfeledt cukiság, és válaszol a kérdéseket.*
- Ne izgulj, nem fog fájni, csak ne átkozz meg, bár egy cuki mókuszkát ki bántana? Ha szeretnéd te is megtapasztalni, akkor csak annyit kell tenned, hogy nem állsz ellen.
*Nevet rá, és ha a lány hagyja, akkor két puszival az arcára adja át a kórságot a lánynak, és kíváncsian várja a reakciókat.*

Iria véletlenszerűen benyit egy nem túl jellegzetes ajtón, arra számít, egy hasonlóan jellegtelen termet talál majd mögötte. Meglepetésére egy kellemes hangulatú, fotelekkel teli helyiséget talál, nagy ablakokkal és meleg fényt adó kandallóval.
Kint már esik az eső, szürke az ég, a társalgó kék falai és a kandalló sárga színe mellett egy érdekes összhatást kelt Iria szemében. A lány mindig is kedvelte az érdekes színösszeállításokat, és főleg a szürkéket. Mert ugye van, akinek a szürke a kedvenc színe...
Egy alapos szemlélődés után kiválaszt egy ablakot, keres magának egy-két közepes-kék párnát, és az ablak köré rendez egy kisebb asztalt és fotelokat.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve kiszalad a helyiségből, és nemsokára egy tálcán kancsóval és bögrével érkezik vissza. Feltérdel az egyik fotelra, és még egy kicsit nézelődik körbe, hátha talál még valami érdekeset.
A kancsó cikóriakávé illattal gőzölög.

Kilt Zoltán, Zoli

A vasárnap reggel borúsan indult, két okból kifolyólag. Az egyik, hogy a napot eltakarta a sok felhő, így borús volt az idő, a másik pedig az, hogy iszonyú fejfájással ébredtem. Miután megreggeliztem, és kimentem egy kicsit az udvarra elmúlt, eldöntöttem, hogy elmegyek ma a faluba valakivel. Siettem fel a klubhelyiségbe, hogy találjak valakit, de miközben igyekeztem a toronyba, elkezdett szakadni az eső. Még csak ez hiányzott! Nem örültem neki, mert nem szeretem az ilyen nyomasztó, hideg, esős napokat. Inkább a vidám, meleg, napos időjárást kedvelem, úgy mint a legtöbb ember. Az úticélomat megváltoztattam, elmenetem a társalgóba, hátha beszélgethetek egy jót. Mikor beléptem csalódnom kellett. A többiek nem úgy gondolkodtak, ahogy én. Mivelhogy én abban bíztam, hogy az esős napokon összegyűlnek a diákok, és egy jót beszélgetnek. De csak egy pár diák lézengett a helyiségben. Ahhoz képest, hogy nyár volt, szokatlanul hideg volt! A kandallóban lobogott a tűz, úgyhogy  odahúztam egy kényelmes, ámbár nagyon nehéz fotelt a tűz közelébe. Leültem, és néztem a lángokat, melyek sárgán, pirosan, narancssárgán égtek. Fejem lassan oldalra billent, elaludtam.
A tengerparton sétáltam, Gwen és Will társaságában. A nyaranta sok időt töltöttem barátaimmal Southend-on-sea-ben, Will szüleinek a nyaralójában. Éppen készültem nekik elmondani, hogy elutazom, és soha többé nem leszünk osztálytársak. Éppen az iskolakezdésről kezdtünk el beszélgetni.
- Figyeljetek... el szeretnék valamit mondani! Ez egy nagyon fontos dolog! - hirtelen elhallgattam, mert tudtam, hogy az igazságot nem mondhatom el nekik, de titkolózni, vagy hazudni sem szerettem volna, egyszerűen csak kimondtam - Nem leszünk az új tanévben osztálytársak! Más iskolában fogok tanulni! Más országban, külföldön.
Arcuk döbbent volt, meg sem tudtak szólalni.
- Ezt muszáj volt nektek elmondanom - hangom szomorú volt - Sajnos most mennem kell.
Otthagytam őket, a gondolataikkal.
Hirtelen felriadtam. Azóta lassan két év telt el, és csak telefonon, vagy interneten keresztül beszéltem velük. Hiába kérdeztek, hiába könyörögtek, hogy mondjam el nekik. Sosem fogják megtudni az igazat. Ennek így kell lennie! Nyugtattam magamat, hogy ez tényleg így helyes, ennek így kell lennie, de újra feltört bennem az az érzés, hogy ők mindig mindent megosztottak velem. El kell ezt felejtenem! Ők muglik, én meg varázsló! Sosem tudhatják meg az igazságot. Lassan megnyugodtam, megnyugtattam magam, hogy nem éri meg, ha bűntudatom van. Ez így helyes! Ezt mondogattam magamban.

Nem tudom pontosan, miért jöttem a nyugati szárny második emeletére. Azt viszont tudom, hogy valahol erre van az eridon. A pontos helyet sajnos nem sikerült kiderítenem és sem Ashleyt sem Gwent nem mertem megkérdezni, pedig mindkettőjüket én vittem be a Levitába... Azért is lehet kapni fogok, bár egyelőre nem hiszem, hogy bárki tudomást szerzett volna róla, ha meg mégis, akkor jól titkolja. Szóval szerintem teljesen fair lenne megkérdezni, de eddig nem tettem, és most nem is tudom. Jobb ötlet híján benyitok minden ajtón, mert nem emlékszem pontosan Ashleyvel hova menekültünk be, na meg nem is volt lehetőségem jobban szétnézni itt a környéken.
Egy nagyobb szobánál azonban elakadok. Izgalmas és hívogató tele portrékkal, kényelmesnek látszó bútorokkal. Belépek és nem foglalkozom semmivel sem, csak nézelődöm. Egy-egy festmény előtt megállok, ha az illetőnek olyan kedve van elbeszélgetek vele, aztán ahogy haladok a kandalló előtti szőnyegnél megtorpanok. Beharapom a számat, aztán széles mosolyra húzom. Nagyon tetszik ez a szőnyeg! Bár nincs tél, attól még hangulatos lehet rajta feküdni. Gyorsan össze is szedek néhány párnát, amit korábban láttam szanaszét, ledobálom őket a szőnyegre, aztán felemelem a bal lábam, lehúzom róla a tornacipőt, és eldobom valamerre, majd megismétlem ugyanezt a jobbal is, azonban ez a cipellő nem úgy koppan mint az előző. Sokkal inkább mintha nyekkenne, én meg meglepetten nézek körbe, hogy mióta ad ki ilyesmi hangot a cipőm. Csakhogy ahogy a dobás irányába lépkedek rájövök, hogy bizony, nem a cipőm nyekkent, hanem egy manó.
- Basszus! Jól vagy? Nagyon megütött a cipőm? Nem láttalak, én... - nem tudom mit szokás ilyenkor, de lehajolok, és vizsgálni kezdem a manót, viszont elég nehéz megállapítani, hogy mekkora kárt tettem benne, mert elég sok rajta a sérülés - Mi... mi történt veled?
Kérdezem aggódva, miközben leülök vele szemben. Még így is magasabb vagyok, de így biztos tudok neki segíteni.

Egész éjszaka alig sikerült aludnom, mivel folyton kavargott a fejemben a sok idióta gondolat, egy csomó mindenről. Catről, Ricsi bácsiról, a vizsgáimról... És persze az egész házváltásos mizériáról is. Lehet, hogy mégiscsak a Levitában kéne maradnom. Szóval miután már harmadszor aludtam el az íróasztalomon a délután során, mintegy ötven perces periódusban, úgy döntöttem, hogy nem maradok tovább a Levita klubhelyiségben... amit mellesleg még bőven fel kéne fedeznem, de egyszerűen nincs hozzá sem energiám, sem ihletem. Inkább szépen felkaptam magamra egy pulcsit, összekötöttem a hajamat, majd az ajkam harapdálva elindultam világot, azaz kastélyt látni. Egy ideje Sebastiannak se híre, se hamva nem járt a szobám közelében, egyszerűen csak köddé vált és nem láttam. Remélem nem kapta el valami szegény pici cicámat. Szóval miután a fél kastélyon átvergődtem, pihenhetnékem volt, egyszóval fogtam magam és benyitottam a társalgóba. A portrék egyből mind beszélni kezdtek és osztogatták nekem a pletykákat, mire elmosolyodtam, de megráztam csak a fejem. Éppen nem volt itt senki, rajtam kívül persze, tehát lehet, hogy egy ideje nem volt társaságuk, akihez beszélhettek volna. Hagytam, hogy elárasszanak a dumájukkal, bár többnyire egymás szavába vágtak és így nem igazán értettem semmit abból, hogy mit szeretnének kihozni a történeteikből. Aztán már egymással kezdtek vitázni, hogy ez nem így volt, meg ez nem úgy volt, tehát míg ők marakodtak én elhúztam egy függönyt és leültem a párkányra, a fejemet az ablaknak döntve. Legalább itt nagyjából béke van, nincsen semmi baj, csönd és nyugalom, ha nem figyelsz a portrék örökös fecsegésére. Én könnyen ki tudtam zárni magam a társalgásból, ezt a tehetségemet tökélyre fejlesztettem hat és tizenkét éves korom között, mikor anyám állandóan motyogott valamit, főleg ha felöntött a garatra. Végeredményben azt hiszem, hogy egy kicsit elbambulhattam, mert a következő, amit hallottam, az az volt, hogy nyílik az ajtó és valaki belép. Ennyit arról, hogy egyedül vagyok. De ki lehet az?

Norina

Mindannyian ismerjük a sablon történeteket. A fiatal boszorkány vagy varázsló kiszakad a jól megszokott környezetéből és gyűlöli az új otthonát –kényelmetlen az ágy, sokan vannak körülötte, mindenki olyan elutasító, túl sok szabály és a többi. Valószínűleg most azt kellene mondanom, hogy én is hasonlóképpen éreztem az első pillanattól kezdve és átkoztam a szüleimet, amiért ide küldtek, de ez nem igaz.
Gyerekkoromtól kezdve erre készítettek. Aranyvérű család egyetlen kicsi lányaként mindent megkaptam, amit csak akartam. Az már csak hab volt a tortán, hogy apám alvilági körökben mozgott. Sohasem tiltottak a mugliktól, de azt sem szorgalmazták különösebben, hogy barátkozzam velük. Tökéletesen otthonosan tudtam mozogni mindkét világban, ebben pedig sokat segített, hogy a nagyszüleim régimódi aranyvérűként belém vertek mindent, amit a családunk nevének és természetesen az elmaradhatatlan jó hírének továbbviteléhez tudnom kellett.  
Miután berendezkedtem az új szobámban, amit a többi elsőévessel együtt birtokoltam felfedező utakat tettem a kastélyban, így aztán ma már céltudatosan vettem az irányt a Társalgó felé. Nem igazán csevegni akartam, inkább egy kicsit felmérni a többieket –halállista…ilyenek.
Halvány mosollyal löktem be az ajtót és telepedtem le a többiektől legtávolabb eső ablakpárkányra, kezemben egy könyvvel. Általában volt nálam egy, jelzés képpen, hogy nem kívánok társalogni senkivel sem. Ez csak akkor nem volt jó ötlet, ha az illető éppenséggel olvasta azt a bizonyos könyvet és nagyon kíváncsi volt a véleményemre. Olyankor gondolatban mindig bokán rúgtam magamat, hogy miért is nem tudok én egy nagy oroszt magammal cipelni… aki még azt is olvasta, az egy igazi őrült. Vele szívesen elcsevegek.

Arnoldó

Szentesi Alíz Zsófia

 Az első napjaim Bagolykőben. És máris eltévedtem, fogalmam sincs róla, hogy hol vagyok. De igazából ez nem nagyon zavar egyelőre, majd csak akkor fog, ha vissza akarok jutni az Eridon körleteibe, de jelenleg csak kicsit körül akarok nézni a kastélyban. Persze, nem a tantermekre vagyok ilyen kíváncsi, hanem az egyéb helyiségekre. Bár annyira nagy ez a kastély, hogy egy jó ideig még garantáltan nem fogom megtalálni amit keresek. Szerencsére nem szoktam zavarba jönni attól, ha bárkit is meg kell kérni valamire, segítségért folyamodni.
 Most is valami folyosón császkálok, Isten tudja hányadik emeleten, és csak azért tudom, hogy a Nyugati szárnyban, mert megkérdeztem egy magányos festményt, hogy merre lehetek. Nem ismerek senkit, és ami azt illeti, ez így egy kicsit unalmas jelenleg. Nem mondom, hogy otthon nem voltak barátaim, de azt sem állítanám, hogy én vagyok a legnyíltabb, legkönnyebben barátkozó valaki itt a kastélyban. Benyitok egy számomra szimpatikusnak tűnő, egyszerű ajtón. Egy hatalmas terembe vezet, ami teli van kényelmes ülőhelyekkel, és nagyon hangulatosnak tűnik. A hónom alá csapott könyvvel tekintek szét, ámulva egy kicsit, és még egy halvány mosoly is feltűnik az arcomon. Odamegyek az asztalokhoz, beleszagolok az italokba, megkóstolok egy sütit is, majd a tea mellett döntök, és kitöltök magamnak egy bögrényit. Borsmentás, a kedvencem. Kinézek magamnak egy nagyobb ablakpárkányt, ahol kényelmesen elhelyezkedve leülök, és belekortyolok a teámba. Ahhoz képest, hogy azt terveztem, körbejárom a kastélyt, elég hamar leragadtam egy helyen... De mivel könyv nélkül nem megyek sehova, így mindig találok valamiféle elfoglaltságot. Talán nem ez a legcsöndesebb hely az olvasáshoz, de őszintén szólva én bárhol, bármilyen körülmények között bele tudok merülni egy-egy könyvbe. Bár talán a mai nap még szerencsésebb lenne barátokat találni, de sajnos időnként rám tör az érzés, hogy muszáj egyedül lennem. Kinyitom a könyvet és elkezdek olvasni a teázás mellett.

NeMiza - Round two


- Ne merészeld...  - Homlokáról lassan verejtékcseppek hullanak alá a szörnyen erős koncentrálástól, annyira próbál nyerni és nem nyelni a békát. Az a gáz, hogy még sosem játszott Gazdálkodj Okosan-t, de jóisten, hogy büntetésből pont ezzel a kis levitás gyöngytallérral kelljen lenyomnia egy teljes évadot... Most kezdi igazán érezni, hogy nem akar veszíteni egy mezei áfonyazabálóval szemben.
- Hééé, vedd onnan azt a telket, nem volt rá pénzed! Honnan vettél te tízezret, he? Az előbb még a nyaralót vásároltad és nem vagyunk a kör végén! - Vállpaskolás, legalább figyel. Az más kérdés, hogy nem figyelte meg eléggé, Mizának hány ezer forintja volt tartalékon; bőven futotta a családi ház megvételére is az utolsó jó dobása óta, ugyanis nyert a takarékbetét könyveken is egy szép summát. Mihaelen látszik, hogy ez a fejezet kimaradt az életéből, ettől független nagy beleéléssel és elánnal játssza ezt az igencsak régi, családoknak kitalált szórakozási formát. Talán, ha az egyik gyökér tanár nem bünteti meg, sosem próbálja ki ezt a társast. De, hogy egy levitással... még mindig ezen van leakadva.
Igazából Mizán kívül van még két levitás mókuspalánta, egy szemüveges kiscsaj, valami Sára, meg egy azzal egykorú srác, Levente, és mindkettő jobban tolja nála. Már csak ettől is nyílik a bicska a zsebében, persze csak képletesen. Ma a fegyverei a zsebében és a teste különböző pontjain ülnek és igazán látszik rajta, hogy teljes lélekkel belesüllyedt a szórakozásba, csak az egója szól ki belőle jobbára.
- Miza, az istenedet, te csalsz! Lássam a kezeid, gyerünk. A kocsit mikor vetted? -
- Nem csalt, ne szúrd le, tisztességesen játszott! Te nem figyelsz, Mihael! - Már jön is a leteremtés Sára részéről, aki a játék kezdete óta elszántan Miza pártját fogja, Levente pedig bólintásaival jelzi, hogy a Társalgóban folytatott játék kiemelkedően tisztességes résztvevője bizony Miza. Misike hiába pedálozik.
- Ne védd már annyira. Ez nem ér, komolyan. Áruld el, hogy szedtél össze ennyi pénzt. Indulásból kapunk tizenkétezer forintot, körönként még felveszünk hozzá. És neked már vagy negyvenezred van. Ez kész csúfságolás! - Valaki utál veszíteni, ejnye-bejnye, hiába jó kártyás, mi több, NAGYON jó kártyás, de ez nem az ő játéka. Sakkban is pozdorjára vernék, ha kiállna játszani, de elég a Gazdálkodj is a benga rellonos lealázásához.
- Remélem, tudod Miza, hogy csak a büntetés miatt játszom. Közöm nem lenne az egészhez, ha az a hülyegyerek nem osztja rád a büntetés kiszabását. - Morogja durcás gyerek módjára, mintha legalábbis azt közölné kódoltan, hogy addig akarja nyomni a társast, míg győzni nem fog benne. Borzalmasan nagy gyerek. Lehet, túl sokat jár Luca után?

Az iskola bebarangolása fontos feladat. Így a mai délutánom egy részét erre fordítom. A hely felfedezése sokat elárulhat annak történetéről. Számomra pedig fontos, hogy mihamarabb mindent tudjak erről a kócerájról. Itt fogok tanulni egy pár évet, szóval meg kell ismernem a pozitív oldalait ennek a helynek. Ha pedig nem találok, akkor elég rémes éveknek nézek elébe. Már önmagában a hely is elég rémes. Koszos és a Rellon elég dohos, ahhoz képest, hogy a legdicsőbb ház. Ide jártak azok, akik vitték valamire is az életben. Hallott már egy pár névről, aki idejárt és közismertté vált.
A folyosókat járva egy almát forgatok a kezeim között, aztán találomra bemegyek az egyik szobába. Társalgónak van elnevezve. Kinézetében is a nevét sugallja. Reméljük semmi bűbáj nem uralkodik ebben a helyiségben. Nem szeretnék váratlan helyzetbe kerülni.
A kanapéra lehuppanok bent és beleharapok az almámba. Egész kellemes ez a hely. Nézelődök jobbra-balra. Ilyen volt a Beauxbatonsban is. Csak világosabb volt. Franciásabb. Ez olyan melegséget sugárzó, de ugyanakkor sötét is. Igazából az egész kastély elég sötét és silány Franciaországhoz képest. Ott minden pompás. Az egész iskola. A francia stílushoz szokott szemeimnek és lelkemnek elég nagy lefelé lépés a ranglistán ez az iskola. Pedig tudom, hogy ez sem a legrosszabb hely a földön varázslóiskolák terén, de mégsem több évszázados múlttal rendelkező iskola. Na meg itt fiúk is vannak. Rengeteg idióta kakaskodó fiú, akik az iskola királyának hiszik magukat. Annyira szánalmas.

Megjelenés

Derek Taylor

R. Annamária

Kiranella Amorden

Felkeltem, gyorsan magamra kaptam valami ruhát. Elindultam a kastélyban körbenézni. Ahogy haladtam, rájöttem, totál eltévedtem. Ezért az előttem lévő ajtón át belépve mintha egy társalgó terembe léptem volna. Én eszement ember, hiszen ismertem a termet. Körbenéztem, de nem találtam senkit bent. Ekkor leültem a kanapéra és ahogy nézelődtem, szemeim egyre nehezebbek lettek.
Próbáltam küzdeni ellenük, de a harcot elvesztvén elaludtam. Álmomban egy erdőben sétáltam, a madarak fütyörészését hallottam. Az erdő közepén állt egy ajtó, egy nyitott ajtó.
Benéztem az ajtón és magamat láttam, amint aludtam. Érdekes látvány volt. Aztán az erdő nesze is mintha elhalt volna. Furcsa sötét helyre kerültem. Tudtam, hogy álmodok.
Ekkor újra váltott a dolog és azt álmodtam, hogy ültem és aludtam. Hát jó, úgy látszott a fáradtságom kitartott az alvás után is.
Kipattantak szemeim és csodálkozva lestem körbe. Semmi nem változott.

- Hozhattam volna könyvet is.

Állapítottam meg, majd arcom megdörzsölve próbáltam felébredni. Felugrottam és gyorsan körbejártam a helységet, bár az ajtót elfelejtettem becsukni.

~Lehet valaki látott, ahogy aludtam?

Tanakodtam magamban. Ezután leültem újra a kanapéra és vártam a csodára.

Ádám

Már jó ideje nem mozogtam egy kicsit sem. Társaságom alig akadt, csak azok, akik nem, hogy dobtak volna a kedvemből, inkább elvettek belőle. Jelen pillanat ott tartok, hogy nincsen egyetlen egy barátom, de még egy haverom sem. Egyre magányosabban érzem magam egyedül a szobában. Változtatni kéne a hozzáállásomon? Lehet, hogy pont az a baj. Mindig is nehezen beilleszkedő gyerek voltam, s most attól félek, hogy legjobban ez ebben a korszakomban fog megnyilvánulni.
Ezen változtatnom kell, de rögtön! Gyorsan ülök fel az ágyamról, a pálcámat keresve. Hosszas nézelődés után megakadt a szemem, egy szekrény alatt félig kilógó "fagallyon".
-Megvagy!-mondom csendesen, majd farzsebembe tuszkoltam.
Gyorsan nyitom, majd zárom az ajtót, s már kettesével szedem a lépcsőfokokat. Mintha nemrégiben hallottam volna, hogy néhány szintén Rellonos diák a klubhelyiségben egy társalgóról beszélt. Tegnap ki is derítettem, hogy hol van, így hát ma már céltudatosan indultam a megfelelő terem felé a megfelelő szinten.
Csendben lépek be a társalgóba, a hely nem volt teljesen üres, de nem is nagyon teli. A hatalmas ablakokon észrevettem, hogy nagy cseppekben esik az eső. Az időjárás kicsit megviselt, de a hangulatomhoz illő.
Lassan sétálok a legközelebbi ablak felé, majd mikor elérem felülök az ablakpárkányra. Nyugalmas itt ülni, de még mindig nem haladtam előrébb. Barátokat kell szereznem, de hogy? Nem sétálhatok oda valakihez, hogy megkérdezzem, leszel a barátom?
Szeretem nézni esőt, de ez még sincs így rendjén. Nem tudom, mit kezdjek, de nem is akarok már mit kezdeni. Csak csendben itt ülni és nézni.