Losonczy Alina
Meglepetés!

Egy manószerű, sárga, antennás, TV pocakos lényecske császkál jobbra meg balra a társalgó előtti folyosón, ugyanis nagyon-nagyon eltévedt. Méretre egy járó babát már túlnőtt, meg a gnómokat is, bár szerencsére fele annyi rossz szándék se szorult belé, mint ez utóbbi lénybe. Puha talpacskája hangjai nem hallhatóak, így nem is lenne csoda, ha esetleg egy sietős gyermek elsodorná az útból. Kezd egyre jobban elkeseredni, mert mióta kidugta a fejecskéjét a csomagból nem találja se Poo-t, se a többieket. Elég elszomorító, se Tinky Winky, se az említett kis piros, sem Dixi. Ráadásul a hasába épített kis mozgóképmutató is bedögölhetett, mert bár azt mondták rendben van, nagyon nem úgy néz ki. Rossz érzése is van tőle. Kétségbeesett, szomorú, hatalmas kiskutya szemekkel mered előre a padlóra csücsülve, mert nagyon nem boldogul egyedül, pedig szívesen felfedezné a helyet, de csakis a barátaival, akik így sosem lesznek meg. Olyan jó lenne most valaki, aki átöleli, vagy megszeretgeti kicsit, meg segít neki rájönni, hol a csudában van ő a többiekhez képest. Ráadásul még éhes is. Tubbiepuding, ezt ismételgeti benne a belső hang, szinte hívogatná magához, de fogalma sincs, hogy hogyan juthatna hozzá. Nem létezik, hogy ennyire béna legyen, és ilyen apróságon elbukja a célállomást, mert ugye azt továbbra sem felejtette, hogy miért is jött ő ide, erre a nagy és érdekes helyre, ami tele van láthatóan is szeretetre és cukiságra vágyó emberekkel. Közelebb kell hozni őket ehhez, mert egyik-másik olyan képet vág, mintha most harapott volna egy jó nagyot holmi éretlen citromba, majd még véletlenül extra sós vizet is ivott rá!

Losonczy Alina
Meglepetés!

Lala már szinte teljesen kétségbeesett, ez kiült az arcocskájára is, még az antennácska is elkomorultan hajlott meg ettől a negatív kedvtől, ami körüllengte a kis tubbiet. Pityergésbe nem fogott, ám amikor a hasában lévő kis TV-től sem várhatott vigaszt összekuporodva rogyott a földre, a barátaira és a szép dolgokra, ugrándozásokra, pudingra gondolva nyugtatgatta magát, még nem egy szőke leányzóra lett figyelmes, akinek igen csak útjába került. A lány sem volt felvillanyozva, mégis a segítséget ajánlotta, ettől kicsit összekapta magát. Felegyenesedett, nem is volt olyan pici, mint egy plüss, még ha vattából is volt a belseje. Egy halvány mosollyal nézett a lányra majd valami kommunikáció félébe kezdett.
- Nagyterem, Poo, Dixi, Tinky Winky!
Azzal lehajtotta a fejét, látszott rajta, hogy csak egy hatalmas ölelésre vágyik most, ezen kívül pedig az tűnt fel neki, hogy a lánynak milyen érdekes és hívogató arcocskája van, szinte szólította őt, hogy ha a lány felvidításként megölel, jól megpuszilja, össze-vissza nyalogassa. Felé nyújtotta apró, sárga mancsát, remélve, hogy tényleg segít neki, hiszen, már majdnem elbukta a küldetést, de még ő is hasznos lehet, de jó lenne kideríteni miért is nincsenek vele a többiek.
- Lala szomorú!
Ezt kimondva elindult a lány felé, remélve, hogy kölcsönösen felvidítják és cukizzák egymást majd, hogy mindenkinek szép és boldog napja lehessen. Tekintetét, azokat a hatalmas szemeit, a lányéba fúrta, szinte árva gyermekként, elhagyatott, édes kiskutyaként mutatva magát neki, hogy célját elérhesse.

A csapat

Lanetta és Benedek

Lanetta és Benedek beszélgetését egy rövid pillanatra a társalgó nyíló ajtaja zavarhatta meg, amelyen éppen egy rosszkedvűnek, vagy legalábbis pillanatnyilag kissé mogorvának tűnő lány lépett be. Egy futó pillantást megejtett kettejük felé, habár nem mosolyodott el, nem is köszönt, sőt, inkább úgy tűnt, valószínűleg teher számára, hogy a helységben már tartózkodott valaki más is. Úgy látszott, nem igazán örül, hogy társasága akadt. Éppen csak egy rövid pillantásra méltatta diáktrásait, aztán gyorsan sarkon is fordult, és a másik irányba folytatta tovább az útját, a társalgó egy távolabbi pontja felé, Lanetta és Benedek egy darabig oldalról még láthatták, ahogyan elhalad mellettük. A lány ugyan nem volt talárban, de kinézetre valószínűleg Rellonos lehetett, hosszú fekete hajjal, amelyet egy szigorúan fésült lófarokban vitt tökéletességre.
Egykedvűen ledobta magát az egyik fotelbe az egyik félreeső sarokban, minél távolabb Lanettától és Benedektől. Úgy tűnt, mintha várna valakire, legalábbis gyakran a bejárat felé pillantgatott, ám senki nem érkezett, ezt néha egy-egy egykedvű sóhajjal nyugtázta.
Nem volt benne semmi feltűnő vagy különös, tulajdonképpen nem számított túl nagy jelenségnek, mondhatni felejthető volt, ám egy kis szemfülességgel Lanetta észrevehette, hogy egy nagy különlegessége azért mégiscsak akadt diáktársának – a csuklóján egy olyan karkötő pihent, amely megszólalásig ugyanúgy nézett ki, mint ahogyan a lány az imént a saját, elveszített karkötőjét leírta.

Lanetta és Benedek

Lassú mozdulattal fordította a fejét a lány a két másik diáktársa irányába, mikor észrevette, hogy felé közelednek. Összeráncolta kissé homlokát, értetlenül nézve feléjük. Miért akarnak odamenni hozzá? Mégis minek? Nem teljesen volt számára világos, de nem is akarta, hogy kiderüljön. Ő csak az egyik háztársát várja, hát miért nem lehet az embernek már ilyenkor sem békét hagyni...?
Mindenesetre az elkerülhetetlen bekövetkezett, ő pedig egy kelletlen, már-már szinte undorodó pillantással mérte végig a párost, ahogy megálltak előtte, és köszöntek neki.
– Üdv. – felelt, korántsem túl lelkesen, majd amikor Lanetta megjegyzést tett a karkötőre, csendesen hozzátette:
- Mit akartok? – gyanakvóan nézett a párosra, főleg a lányra, aki csak így nemes egyszerűséggel ezzel a bárgyú vigyorral nekirontott. Ugyan minek vigyorogni? Jóban vannak? Dehogy vannak. Akkor meg mégis miért erőlködik? A Rellonos nem volt a felesleges jópofizásnak híve, általában el is kerülte messziről az Eridonosokat, akiktől ezt a megnyilvánulást a legtöbbször látta. Lehet, hogy egy Rellonos nem mindig kedves, de lássuk be, olyankor legalább biztosan őszinte.
A karkötőre nézett, szintén kissé gyanakvó tekintettel. Miért beszél róla ez leányzó? Éppen csak most jutott hozzá, nem is olyan régen, és kifejezetten tetszett neki. Nade valakihez csak úgy odamenni, hogy egy-két szép szóval illesse a karkötőjét, ráadásul olyan illetőhöz, akit még sosem látott, és aki láthatóan nem igényli a társaságát – a lány legalábbis roppantul igyekezett, hogy ezt éreztesse – na azért az már tényleg mindennek a teteje. Privát szféra már nincs is a világon? Néha az ajtóra pillantott, reménykedve, hogy megérkezik a felmentősereg és nem kell tovább társalognia a körülötte gyülekezőkkel. Addig is azonban, amíg senki nem érkezett, összefonta maga előtt a karjait, és egy dölyfös, mogorva pillantás erejével igyekezett fenntartani a benyomást, hogy nincsenek szívesen látva.

Lanetta és Benedek

A kérdés teljesen egyértelmű volt, a páros szándékaira vonatkozott. Egyébiránt, a lány nagyon szerette volna tudni, hogy mégis miért társalog két vadidegennel, amikor a fene sem kérte őket, hogy idejöjjenek és láthatóan ő sem keltett túlságosan jó benyomást bennük – ami természetesen a cél volt. A válasz amelyet kapott, azonban már egyáltalán nem volt ennyire tiszta, Gerda pedig (ugyanis így hívták a Rellonost) csak sóhajtott egy mélyet, amikor rájött, sajnos velük nem lesz egyszerű megértetni, hogy mi a helyzet. Halvány mosoly jelent meg ajkain, kezdett mulatni a szituáción. A leányzó folytatta a mű-bájcsevejt, amiről még egy félbolond is megmondta volna, hogy valamilyen hátsó szándékkal teszi, hiszen egyébként lerítt róla, hogy máskülönben nem állna le a feketével. A fiú pedig meg sem próbálta leplezni, hogy problémája van Gerda viselkedésével. Ám az egyszerű kérdésre, hogy mit akarnak tőle, mégsem tudtak válaszolni. Pedig mindenkinek annyival, de annyival egyszerűbb lett volna. Nem mellesleg pedig, sokkal gyorsabb is. Benedek felvetésére elvigyorodott, ám cseppet sem kedvesen vagy őszintén, inkább szkeptikusan és ijesztően.
- Azért vagyok ilyen „mufurc”, ahogy te mondanád – a mufurc szócskát erős gúnnyal és jól megnyomva ejtette ki – mert nem adtatok okot másra. Tisztázzuk. Én az egyenességet szeretem, felesleges kerülőúton jártok. Vagy megmondjátok, hogy miért jötettetek ide hozzám, vagy jobb, ha eltűntök. – válaszolt Benedeknek, magában pedig még szórakozott kissé a borzalmasan naiv feltevésén a fiúnak. Miért kellene neki bármit is szépen kérnie tőlük? Egyrészt van két lába, el tud menni, ha már nagyon elege van ebből  a kettőből itt, nem szorul ő rá a jóindulatukra. Másrészt pedig pálcája is van, amit nem mellesleg használni is tud... Ezt pedig a másik kettőből nem igazán nézte ki, tekintve, hogy jó 3-4 évvel fiatalabbak lehettek nála. Ki tudnak nyitni ajtót varázslattal? Vagy esetleg rendkívül halálos módon virágesőt fognak idézni? Ne adj’ Isten összenövesztik a szemöldökét? Jajj ne.... Még a végén vér fog folyni a társalgó padlóján, mire vége ennek a beszélgetésnek.
- Hogy honnan van a karkötő, ahhoz a világon semmi közötök. Neked van kedved mesélni a hódolódról, kedves... ? Oh várj, amilyen jó barátnők lettünk, elfelejtettem, hogy a nevedet sem tudom. – nézett fancsali arccal Lanettára, majd a karkötőre is vetett egy gyors pillantást. Most már biztos volt benne, valószínűleg a lány az a szerencsétlen, aki elhagyta. A kviddicspályán találta egyébként, nem olyan régen. Nos, így jár az, aki ilyen szép karkötőben jár edzésre. Gerdának esze ágában nem lett volna visszaadni, főleg nem ezek után, hogy még külön túráztatják, ahelyett, hogy kinyögné, hogy mit szeretne tőle. Utálta az őszintétlen, cseleskedő embereket, így aztán most már nem csak azért nem akarta visszaadni, mert tetszett neki a kis ékszer, hanem azért sem, mert ennyi kamu duma után úgy gondolta, a lány meg is érdemli a sorsát.

Lanetta és Benedek

Az Eridonos durcázásán kicsit megcsóválta a fejét, de közben elfojtott egy nagyobb, kárörvendő vigyort. Annyira gyerekes, és annyira tipikus.
Viszont végre elkezdtek őszintén viselkedni. Gerda elégedetten sóhajtott egyet, szinte majdnem el is mosolyodott, de aztán úgy döntött, ezt azért még későbbre hagyná. Ne igyunk előre a medve bőrére, még elronthatják.
Odanyújtotta a kezét Lanettának, nem volt ő neveletlen, ráadásul pont az előbb küldte el melegebb éghajlatra, amiért bemutatkozás nélkül nekirontott... Szóval elég nagy öngól lett volna, ha most meg bevágja a durcát, ennél azért okosabb.
- Gerda. -
Hagyta, hadd vázolja fel a lány a helyzetet, végighallgatta a szívhezszóló kis történetet a barátnőjéről, közben pedig kicsit ráncolta a szemöldökét, mert rendkívül bosszantónak találta, hogy a lány bármit mondott, a Navinés fiú szinte rögtön hozzáfűzött még valamilyen kis monológot, ami Gerda szerint a beszélgetés szempontjából teljesen lényegtelen volt. Nem adott neki hangot, de örült volna, ha egy kicsit végre csöndben marad a fiú. Nem bírta a felesleges locsogást.
- Nagyon megható. – állapította végül meg a történetről, tömény gúnnyal a hangjában. Mindenesetre egy biztos... Ő nem tolvaj. Nincsen rászorulva, hogy Eridonosoktól lopjon karkötőt, bármennyire is tetszik neki. Maga a feltételezés is annyira sértette volna a büszkeségét, hogy a gondolatára is dühös lett. De abban is biztos volt, hogy  nem fogja csak úgy bűnbánó pofival a lány kezébe nyomni az ékszert. Azt a lehetőséget már régen eljátszotta ez a kettő itt. Kell tehát valamilyen kompromisszumos megállapodás.
Közben belépett a társalgó ajtaján egy szőke, magas, barna szemű fiú. Gerda odakapta a tekintetét a bejárathoz, kiült az arcára egy elégedett mosoly, majd az értetlenül néző fiúra kacsintott egyet, közben pedig felállt, mint aki máris indul.
- Igen, találtam. És nem, nem tervezem ellopni. – jelentette ki, majd levette a karkötőt a csuklójáról, de nem adta oda az Eridonosnak. Helyette elővette a pálcáját, és az ékszerre szegezte.
- Geminio! – mondta ki határozottan a varázsigét, egy másodperc és egy villanás múlva pedig már egy teljesen értéktelen, de ugyanolyan szép másolat volt a kezében a karkötőről. Ezt felhúzta a csuklójára, majd Lanetta felé fordult, de még mindig nem nyújtotta át a ékszert.
- Mivel megtaláltam helyetted, neked már nem kell erőfeszítéseket tenned. Ez nem fair. Ha már szétszórt vagy, keresd meg magadnak. – mondta a lánynak egy mű-sajnálkozó pillantás kíséretében, majd újra a kis tárgyra mutatott fekete pálcájával.
- Salvio hexia! – egy picike burkot húzott egy elegáns mozdulattal a karkötő köré, amitől az láthatatlan lett. Amikor ezt megtette, egy laza mozdulattal elhajította a társalgóban a karkötőt, maximum az irányát láthatták a többiek. Nem lesz lehetetlen megtalálni, de azért eltart majd egy darabig.
- Remek volt veletek csevegni. – mondta elégedetten, majd faképnél hagyva őket, a szőke fiú kíséretében kilépett a társalgóból, magára hagyva Benedeket és Lanettát.

Rachel Octavia Amber és Szakács Ágota-Beáta

Vitéz Rebeka és Mark Bolverk



Íme a bagolykő új álompárja: Vitéz Rebeka és Mark Bolverk!