32. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek:

Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidékA kastély

Oldalak: « 1 2 ... 8 9 [10] 11 » Le | Téma száljai | Témaleírás
Palotás Polli
KARANTÉN


Flappy Bird
offline
RPG hsz: 126
Összes hsz: 327
Írta: 2020. július 22. 01:42 | Link

Helvey Belián Balázs

~ne szipúá~

Talán fel sem fogja, hogy mi történik vele most éppen, hiszen ilyenekre senki nem készítette fel a hónapok során, amikor mindenféle szituációt átbeszéltek, hogy hogyan kellene viselkednie, ha például azt akarják, hogy a szemébe nézzenek, vagy olyan esetben, ha hangzavart tapasztal, de muszáj maradnia. De az, hogy olyan dolgokat lélegez be, amiről talán még maga a bájitaltan-tanár sem tudja megmondani, hogy lejáratuk és keveredésük után mit csinálnak a szervezetükben. A vitathatatlan pozitív hatását már érzi, a negatívat meg majd csak az idő tudja megmondani. Mármint most érezni, hogy valami nem stimmel, főleg a kecske kapcsán, de egyébként egyáltalán nincs olyan rosszul ő, sőt. Amióta idejár talán csak Lilivel érezte magát ennyire klasszul az udvaron. Mondjuk ott is valami egészen furcsa dolog történt, még ha imádta is.
Fejét oldalra biccentve figyeli, ahogy a nagyfiúnak nem sikerül a varázslat. Ebben nincs semmi furcsa, pálca nélkül neki sem menne. Biztatóan mosolyogva húzza elő a talárja belsejébe varrt pálcatartóból az ő méretével arányos, aprócska világosbarna fadarabot. Kezeihez képest picit kicsi, hiszen méretéhez képest hosszú, rugalmas ujjacskái vannak, de a magasságához képest tökéletes.
Ülve próbál előrehajolni, hogy jobban hozzáférjen a foltos lábbelihez, ám a mozdulattól kissé megtántorodik. – Jaj… elhagytad a pálcád? Nya, várjá’. Suvickusz! – Mormogja oda, ahol a színt látja. A beszéde kezd összefolyni, de még elég érthetően mondta ahhoz, hogy a folt eltűnjön. Amikor megtörténik mosolyogva, magát kihúzva fordul Beliánhoz. Annyira nem szokott sokat varázsolni, úgyhogy nagyon büszke arra, amit elért. Nem sokáig tudja magát úgy tartani, úgyhogy amint lehet visszazuhan a Levitás mellé a piszkos polcoknak dőlni. Hajával sikerül lesepernie némi port is a polcokról, ráadásul a hirtelen mozdulattól megkoccant néhány üveg a polcon. Kerek szemekkel pislog a hang irányába, de úgy látja, hogy semmi komolyabb nem történt.  – Ha megint leesik, neked is lehetett volna kecskéd. – Kuncogja, de azért félrehúzódik kicsit, nem akarja ő felrobbantani a kócerájt. Vagyis, amikor nagyon ideges volt, akkor felmerült benne, de aztán eszébe jutott Lili meg Olcsi, értük kár lenne.
- Te prefektus vagy? – Arra még nem is gondolt, hogy ezért megint csak bajba kerülhet. Nem nagyon ismer prefektusokat, de az nyilvános tény, hogy velük mindenkinek vigyázni kell, mert rászólnak az emberre meg mennek beárulni a szegény kicsiket a tanároknak. – De nem is baszd megoltál eddig, azt mondtad, hogy fasz. – Értetlenkedik ezúttal mosoly nélkül. Normális esetben nem mondana ilyeneket – na jó, maximum, ha direkt húzni akarná, de ez most egyáltalán nem az a helyzet. Pollit és Pannát összeségében jól nevelték otthon, elég romlatlanok ahhoz, hogy maximum csak elméleti szinten létezzenek ezek a szavak a szókincsükben.  – Pedig most ott áll mögötted. Nem látod, hogy világít a szeme?! – Erősködik tovább. Észre sem vette, hogy amikor varázsolt elindult a kecske világot látni. Nem fél tőle különösebben, ha ránéz, ami furcsa, mert normális esetben az ilyen nagy állatoktól frászt kapna. – Lehet nem szellem amúgy, hanem dzsini. Nem tudom, hogy teljesít-e kívánságot. – Kérdőn pillant az állatra, aki úgy csinál, mintha semmit nem látna és nem hallana az egészből. Ha egyszer neki jelent meg, akkor miért nem segít, vagy valami? Meg kéne dörzsölnie az üveget, amiből előjött? Nem érez félelmet, hogy megvágja a szilánk, de egy kis hang a fejében csak visszatartja attól, hogy rámarkoljon a szilánkokra. Komoly arccal, csendben fürkészi egy ideig a szebb napokat látott flaska nyomát, majd hümmögve visszafordul Beliánhoz. – Én meg Beliánnal. Hogy becéznek? Lián, mint a Tarzanban? – Tekintetébe ismét visszatér a csillogás, ahogy úgy érzi, hogy most eltalálta a helyes megoldást. Picit lányosnak érzi ezt a becenevet, de a fiú szőrös arca tökéletesen illik egy Tarzanhoz. Tarzanborzas. – Farkas? Át tudsz változni igaziból? – Nem kéri meg, hogy mutassa meg, mert fél a farkasoktól, de hallott már korábban is animágiáról, amit egy nagyon klassz dolognak tart. – Szerinted nekem mi lenne az animágusos alakom? – Kérdi a varázspálcájával játszadozva, finoman körözve a szédülés miatt, amit észre sem nagyon vesz. Ő nyuszira gondolt, mert az egyszerre izgága és gyáva, pont, mint ő.
Nem érzi az iróniát abban, amit Lián mond neki. Normális helyzetben is nagyon ritkán esik le neki, hogy ha valaki nem mond valamit teljesen komolyan, de most egy fokkal a föld felett jár, így még annyi esélye nincs kiszúrni az iróniát, így inkább csak büszkén kihúzza magát, hogy végre sikerült valakit meggyőznie. – Mikortól számít valaki nagynak? Nekem azt mondják, hogy a 14 már nagy… de még mindig gyerekként kezelnek… - Él a gyanúperrel, hogy ehhez köze van a magasságának meg finom, gyermeteg vonásainak is. Valószínűleg azért küldték ide nagyosodni, hogy komolyabban tudja mindenki venni minél hamarabb. Mindenki Panna életkorához hasonlította őt, amiben ő nem lát semmi rosszat. Semmi baj nincs egy 9 éves emberrel.
- Nem tudom miért nem. Tudod… ők mások. -Motyogja, ezúttal kicsit tényleg elszomorodva, a földön túli érzés csökken a kipárologott gázelegy mennyiségével. A löttyök lassan elreagálnak egymással, de azért még mindig van belőlük, de már kevésbé sűrű, ami felszáll – Vagy én vagyok más. Nem értjük egymást jól. – Ehhez szerinte annak is van köze, hogy rengeteg külföldivel találkozik, már csak órán is. Angol meg japán tanárai vannak, az egyetlen magyar is Franciaországban nevelkedett. Egyszeribe meg kell szoknia sok idegen embert, ráadásul több közülük idegen országok szülöttje, vannak itt elemi mágusok meg mindenféle emberek, akiket el sem tudott képzelni.
Hangosan cuppogva ízlelgeti ő is az ízeket, próbál rájönni, hogy mire emlékezteti. – Szerintem is vattacukor… de ... – un szofisztikált cuppanó hangok- a nyelvem hátulján az olyan citromos. Nekem sok együtt az íz, de nem rossz. – Feleli még mindig a semmit ízlelgetve a szájában. Egyre jobban zavarja, ahogy egyre többet szórakozik az ízek elemzésével. – De ha követ a kecske, be fogják őt is engedni? – Tűnődik a fiú mellett álló jószágot bámulva. Neki akkor is valóságosnak tűnik. Nem szereti az ilyen ispotályos helyeket, kislány korában túl sokat járt ott. – Ott mit csinálnak? – Az már pozitív jel, hogy kezd visszatérni bele az aggodalom, de ha jobban belegondol jobban fél a bajtól, amit ezzel okozott, mint a veszélytől. Olyan nyugodt lett pár pillanat alatt, ráadásul lett egy menő kecskéje, vattacukrozhat anélkül, hogy kirohadnának a fogai, miért lenne ez veszélyes? Egy újabb balhé, amihez köze volt rémisztőbbnek tűnik a fejében.



Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Várffy-Zoller Vándordíjas - 2020 tavasz/nyár
Az év fórumozója - 2020 tavasz/nyár <3
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák, Előkészítős tanár


grey wind
offline
RPG hsz: 773
Összes hsz: 4454
Írta: 2020. augusztus 12. 23:25 | Link

I was gonna go to class before I got high
La da da da, La da da da, La da da daaa



Ha kitisztul, azt legalább tudni fogja, ha ide legközelebb benyit, nem vesz levegőt és majd ha látja, hogy nincs lila köd, meg akármi, aztán levegőt venni, mert még egy kör telitüdős szipuzás lehet rontana a renoméján és azt hinnék, direkt műveli. Persze, most jót érez, mint egy adag jó zöld kábé, olyan a hatása, talán a kislányon jobban kiüt, a nagyvad, nagy marha szervezetét kevésbé sokkolja le és ülteti egy hasonló érzetbe, mint mikor a koli tetején ücsörögve elpöfögtettek egy közöscigit, akitől mindenki boldog volt és körbe-körbe táncolt valami idétlen mosogépzenére. Furcsa, de most nem is húsz éves, nem is készül ilyesmire, a pöttyöm mellett valamennyire tartja magát, még ha trabantlámpa pupillái mögött színes a világ, kellemes és olyan puha, mint az egyik exe plüsspárnája, amit szeretett simogatni és beledörgölni az arcát. Hogy akármennyi göröngy van és volt a lelkén, most azok apró kavicsokként legurultak egy nagy dombon, amin ő is legurult és csak röhög rajta. Igen, hangosan, miközben túrja a retket a cipőjével.
- Nekem olyan nincs! – tiltakozik rögtön. Nincs pálca, csak ha tör egy ágat, és azzal hadonászik, de csak szemeket tudna kibökni. Azt meg inkább nem. Szóval, hogy is van? Vár ő, érdeklődve figyeli amit művel, állát támasztja, mintha valami tudományos dolog lenne, aztán csettint nyelvével, mintha rájött volna a válaszra. – Á, mágia! Bravó, briliáns – tapsikol is mellé, tényleg szereti nézni a mágiát, most intenzív, szinte látja a mana-csápokat dolgozni, mint valami hálás kispolip, amely csápjaival rendezkedik láthatatlan és végül ő is úgy mosolyog büszkén, mint a kicsilány. Megrázza a fejét a képzeletre, hunyorog kicsit, majd végül rá. Ügyes volt, megint tapsol, majd felpillant a polcra. Rendes esetben üvöltve mászna ki innen, hogy ne, még egyszer ne, de most elnyúlik az üveg alakja, hullámzik, ahogy megremeg és szinte látja leesni. De nem, nem rúg a polcba, hogy megtörténjen. Egyelőre minden oké.
- Náhh, a kecske helyett lehetne simán más. Bármi. Nem tudom – mi kéne neki? Egy rakás kiscica? Őz? Valami aranyos vagy ijesztő? Az élesebb színek és élek épp elegek. Gumi-érzetű karja, amit lazán lógat le maga mellett, a falnak dőlve sóhajt nagyokat és kedve lenne most mulatni. Ha tart még ez később is, lehet megoldja.
- Ahha. Tökre nekem adtak egy jelvényt. Érted, én nem is vagyok rendes diák – kezd el magyarázni, még mutogat is mellé. – Mindig otrombán beszélek, mert tróger vagyok. De kaptam egy kicseszett jelvényt, mert úgy vélik, hogy a vérfarkastól mindenki majd összeszarja magát. De nem érdekel, vágod? Csináljanak amit akarnak, hát nem vagyok én nevelő baszki – ereszti el magát, észre se veszi, mit és hogyan magyaráz. Nem kéne betépni, Belián és akkor nem kotyognál olyat, amelyet más esetben a föld alá ásnál. Olyan szinten röhögi ki a belső hangot és gondolatot, hogy az már szinte kényelmetlen. Hol érdekli, mit magyaráz, sehol sem. Olyan jó volt kimondani! Olyan könnyű és… és más! Kell még ilyen, kell a könnyedség, a túl könnyű lélek. Csessze meg, ez valami csodálatos. Átöleli az érzés és ringatni kezdi, most kell a hippizene végül.
- Nem látok én semmit, csak a színeket és a hangokat – még dúdol is valamit, fogalma sincs mit, de kecskét akkor sem lát, ha most valaki elverné miatta. Nem érdeklik a kecskék, amikor minden olyan szépen és könnyen gördül ki ajkai közül. Dúdolgat, a pöttömre néz, aki lehet a gyereke is lehetne, ha korán kezdi? Vagy nem, nem, de a húga, meg ilyenek. Pici. Nem szoktak vele nagyon kicsik lógni, tuti a legtöbb tényleg fél tőle, mert magas, borostás, prefektus, meg úristenittjön és csúnyán néz. Pedig csak hunyorog, gondolkodik, nincs jó napja. Fene tudja.
- Nem becéznek amúgy. Nem szoktak – valahogy ennek tényleg nincs olyan formája, vagy nem emlékszik. – Beli, asszem’. A Lián olyan izé, lányos – mert attól messze áll, sőt, hiába akartak talán szülei azt, de nem, ők azt akarták, legyen egészséges. Mindegy is. – Aha, át. Csak rohadtul fáj – mintha panaszkodni akarna, de nem, mert megszokta, annyira néha nem is fáj már, mint amilyennek fintorba forduló arca mutatja. A kérdésre néz rá megint, hümmög és nézegeti. Hát jó kérdés.
- Ööö… animágus alak. Egy pici madár aki vidáman repked? Egy kiscica? Valamelyik? – ne hát jótól kérdezi! A mugli ilyenekbe nem gondol bele, mert nos, minek. Ad ő tanácsot szívesen, de mágiából fel van mentve, papíron is, szóval, érdemtelen. Tudja mi az az animágus, egy életre megtanulta, szóval ebből nem kell korrepetálás. Azt is tudja, hogy saját maga még jóindulattal sincs a közelében – míg a mágus tehetséges, ügyes és képesség, addig az ő állapota inkább betegség és kór. Szóval, ja. De most a fene sem fogja lelombozni ezt a jókedvet!
- Ha itt – mutogat saját homlokára, nagy gonddal kocogtatva a bőrét – felnő hozzá. Mindegy a 14, ha a 24 éves közben olyan, mint a hatéves. Itt kell felnőni, aztán minden csak szám. Gyereknek fognak, mert ilyenek. A világ ilyen, mert picinek lát. De egy-két év, beéred és már senki nem fog. Azt hiszem. Anyám húsz évesen is annak kezelt, az is voltam. Egy idióta, de a fenét se érdekli – legyint. Link volt, felelőtlen és nem volt kész az önálló életre. A mosógép gombjait se tudta kezelni, a rántottáját simán leégette, aztán tessék, megette a farkas és megtanult mindent, mosni, főzni, felmosni, minden vacakot.
- Miért vagy te más? Vagy épp ők? – hunyorog felé, ahogy kiszaggatja magát a képzeletből, ahol épp tényleg rántottát csinál. Gyomra kordul, már ennek az éhenkórász, de lehet nem kéne, mert lehet hányni fog a végén. Az első vicces alkalma után is pocsékul volt, lehet most is az lesz. Lehet az lenne a legjobb, ha alszik egyet, itt a földön, maximum valaki belerúg, de nem, van most társasága. Nem szabad.
- Citrooom. Az. Vagy ananász. Vagy nem tudom. Olyan fura. Mióta van íze a levegőnek? – mert szaga szokott lenni, főleg egy koleszos kanszobának, de abba bele se akar menni. Amúgy meg természetes. Mindegy. Most nincs szag, illat van csak. Meg ízek. – A kecske szerintem nem jön sehova. Lehet csak izé, itt őrzi a nyugalmat – van valami kos a rellonban, aki valami ilyet csinál. Lehet rá céloz? Megint körbenéz, de nem lát semmit. Elneveti magát, ahogy észleli, hogy láthatatlan kecskét keres. Komolyan. Mi lesz ma még? Énekel? Nem kéne.
- Ööö… detoxikálnak – nem részeg, szóval ki tudja mondani. – Vagyis ezt aaaa vacak gőzt kezelnék ki. Ami amúgy tökre el fog múlni, de nem tudom mikor. Megy hogyan. Nekem mondjuk tök jó, bizseregnek a lábujjaim – széles vigyorral dönti a fejét a falnak megint, bár enni enne, de nem akar gyengélkedőre menni már. Most van talán a tetején?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

we all eat lies
when our hearts
are
hungry
Palotás Polli
KARANTÉN


Flappy Bird
offline
RPG hsz: 126
Összes hsz: 327
Írta: 2020. szeptember 15. 19:47 | Link

Helvey Belián Balázs

~ne szipúá~


Nem lehet Pollikára azt mondani, hogy nagy a termete, viszont azt, hogy kicsi annál inkább, mégis képes volt ebben a helyiségben elefánt a porcelánboltban. Már a piszok és a törött edények száma akkora, hanem a káosz. Legalábbis a kislány fejében mindenképpen, de úgy tűnik, hogy mellette a Liános Tarzan is hasonló dolgokon megy át, mint Pollika. Ha pár pillanatnál tovább hagyja behunyva a szemeit, akkor a feje nagyon nehézzé válik, olyan, mintha aludnia kéne, de nem fáradt… kicsit olyan, mint amikor az influenza okozta gyengeség van rajta. Nem kellemes álmos. Igyekszik gyorsan pislogni, hogy ne bukjon előre a fejecskéje, ahogy beszélnek, de azért néha egy kicsit így is előre-előre bicsaklik, amikor nem elég gyors, vagy már a szemei is fáradtak a kecskenézéshez.
- Nincs? Mindenkinek van. – Csóválja a fejét. – Elhagytad? – Kérdi rosszallóan rázva a fejét. Normális esetben járna annyira az agya, hogy eszébe jussanak a kviblik, meg talán a nem pálcás varázslók is, bár róluk nem sokat tud.
Szélesen elvigyorodik azon, ahogy Belián úgy csinál, mint aki elámul egy ilyen kis egyszerű varázsigén. A belélegzett szer hatására talán ő is lelkesebb, mint máskor lenne, rá is ragad a srác pörgése, így Polli is nevetve tapsol, majd meghajol, amitől a feje kissé előre csuklik, aztán lassan visszahúzza. Kábul egy kicsit, de a jó kedve nem csökken. – Olyan vicces vagy, mint a muglik. – Csipogja huncutul az alsó ajkába harapva, majd nagy levegőt véve folytatja. – A cirkuszban szokták úgy mondani, hogy „itt a naaagy máguuus, a brillliáns, a hatalmaaaaaaas, a nagyszerűűű”! – Sorolja színpadiasan átadva magát minden egyes szónak erősen gesztikulálva a kezeivel, feltűnően nagy mozdulatokat téve, a végén a tátott szája elé téve a tenyerét. A mágia bámulatos. – Te voltál már mugli cirkuszban? Tudod mit mondok, nem? – Kicsi korában elhitte, hogy igazándiból varázsló fog jönni, de aztán csalódás volt. Azért úgy is érdekes dolgokat csinált, még ha csak kamumágus volt, akkor is.
Nehezen tudja eldönteni, hogy ez a sok furcsaság, amit lát az a valóság-e. Sóhajt egyet. Nehéz a diáklányok élete, itt a suliban is mindig van valami cirkusz, még ha minden olyan valóságszerűtlen és érdektelen most, akkor is. Szemhéja nehezebbé vált a mély lélegzettel, a kép pedig közelebb került azokhoz, amiket az Alíz csodaországban lát. Nagyon sok különös dolog van ebben a kastélyban, szinte már fel sem kéne tűnnie, nem igaz?
- De én látom a kecskét ott! – Erősködik ismét a kecske irányába mutatva, akinek a körvonala mintha szabályosabb lenne, mint néhány perccel ezelőtt. Érdekes dolgok mennek itt, miért pont egy lila kecskével lenne itt gond.
Figyelmesen hallgatja, amit Belián mond, időnként hunyorog, egyszer-egyszer előre bukik a feje egy csöppnyit, de nem azért, mert unja, ó, nem nagyon is érdekesnek tartja a hallottakat, bővülhet a szókincse és még új információkra is tehet szert. – Miért nem vagy rendes diák? Nem takarítod a szobád? Nem írsz leckét? – Értetlenkedik a szemöldökét magasra emelve. Nincs még itt olyan régen, hogy értse ezeket a dolgokat, meg… igen… itt és most nincs a szellemi képességeinek magaslatán. – Várjál…várjál… - Emeli fel bal kezét és nyútja ki lassan a mutatóujját, mintha csak a plafonon akarna mutatni valamit, de meredten bámul Belián irányába. – Te vérfarkas vagy? Igazábóóól? – Kérdi ámulva, jól elnyújtva az utolsó magánhangzót. Kis kacsóját a cirkuszihoz hasonló módon a szája elé kapja, de most nem színpadiasan, hanem döbbenten. Tudja, hogy most nagy titkot bíztak rá, ő meg mindig locsog. De ezt nem fogja, jöhet akármennyi lila kecske meg vesztegetik akármennyi lila tehenes csokival. Nem. – Tudod mi az Asperger? – Motyogja váratlanul. Igaz, ez nem ugyanolyan titok, de az ő, Polli titka. Most már egyenlőek. Igaz, a mérleg egyik oldalán van 10 kg liszt, a másikon meg egy kis süti, de megtette, amit tudott.
- Engem Polkának vagy Pollikának szoktak, pedig a Polli az már olyan beceneves. – Magyarázza, bár senki nem kérdezte. A Polkát szereti, mert a polka táncot és zenét is nagyon élvezi, a Pollika az már túl sok neki, de elviseli, ha muszáj. Néha szereti a nevét, néha nem. Valaki mondta már neki, hogy nem lesz-e furcsa, hogy ha majd öreg néni lesz és még mindig ez a neve? Sosem gondolkodott még mi lesz akkor, ha megöregszik. Valami biztosan. – A Lián olyan, mint a Tarzan. Tarzan nagy és erős volt. Nem lányos. – Csipogja a távolba révedve pislogva. Kicsit tényleg virágosan hangzik a Lián, pedig hosszú, zöld növény. Meg a Kamil is fiú név és a Jácint is, amiről ő sosem gondolta volna, amíg nem találkozott pár hónappal ezelőtt egy fiú Jácinttal.
- Oh… és sokáig fáj? – Tudakolja a száját lebiggyesztve. Tisztában van vele, hogy a vérfarkas lét borzalmas, meg hogy sokan utálják őket, telihold, átváltozás, de fogalma sincs, hogy meddig tart egy ilyen átváltozás, aztán mennyi ideig vannak úgy, mennyi idő, mire visszaalakulnak. – Mindenre emlékszel közben? – Szalad ki a száján az újabb kérdés. Sosem beszélt még vérfarkassal. Vagy legalábbis nem tud róla, nem szokták a másik orrára kötni, inkább szégyellik. Majd egyszer jobban utána fog járni a vérfarkasoknak, hogy ne ezt a szegény srácot bombázza a kérdéseivel – mert az van bőven, mint mindig.
- Én szeretnék repkedni. De úszni is. Karmolni nem szoktam. – Neveti az ujjaiból karmokat formázva. Így butuska utólag kérdése, hogy már tudja, hogy a fiú nem animágus. Sosem gondolt bele, hogy neki milyen belsője van. Vicces lehet, ha egy egészen nagy ember egy kicsi állattá válik. – Csalódás lehet, ha valaki valami menő állat akar lenni… és bumm… bolha. – Mély filozófiai érzéke van olyankor, amikor kezd kótyagossá válni. Azt nem tudja, hogy az animágia tanulásának mely szakaszán derül ki, hogy végül mivé válik az ember. Nagyon sok mindent nem tud ahhoz képest, hogy varázslócsaládban nőtt fel. De hát azért jár ide, mindenről mindent otthon sem sajátíthatott el. – És ha én sosem akarok felnőni? Azért löktek ide, hogy felnőjek. – Ismét egy mélyről jövő sóhaj hagyja el ajkait, amitől olyan nehézzé válik a kis buksija, hogy inkább a térdére könyököl és a tenyerébe támasztja azt. – Álmos vagyok. Hiányzik a húgom. Szerintem ő félne idebent. – Mormogja az orra alatt, könyökét a combjába mélyesztve csúsztatva ide-oda. Valószínűleg ő is ijedtebb lenne, ha nem a rémisztő kinti külvilág elől menekült volna be ide. Meg most már van kecskéje, farkasa. Nincs mitől félni. Nem szabad félni. – Nekem Aspergerem van. De szépen tudok tőle zongorázni. Meg hallom, hogy milyen borzalmasan énekel némelyik ember. – Ez is egy megfogalmazása az abszolút tökéletes hallásnak, de őt ez zavarja benne: a hamis hangok, legyen az ember vagy hangszer. Áldás és átok egyben. – Nem tudom, hogy ők miért ilyenek. – Mutat az álla alól a tanterem irányába, ahol már biztosan javában megy a Bűbájtan. Nem tudja, hogy keresik-e, de jelenleg nem is érdekli. – Nem értem az embereket. Ők sem engem. Te értesz, ugye? – Kérdi boci szemmel nézve Lián irányába, akinek az arca kezd furán hullámzó lenni. Próbál nagyokat pislogni, mert zavarja a látvány, biztos a sötét miatt van.
- Egyáltalán él ez a kecske? Nem mozog egy ideje. – A szokásos mozgásánál lassabban próbál megfordulni, hogy leellenőrizze lila barátjukat, ám már ez is elég hozzá, hogy ülve inogjon. – Jaj. – Összegzi a történteket és inkább megfordul, hogy újra a fejét támasztva társalogjanak. Azért reméli, hogy jól van szegény pára, de ő annyira bágyadka, most nem tudja megmenteni. – Az mi az? Hogyan? – Ámul fintorogva. Egy gőzt hogyan lehet ki kezelni? Ugye nem fognak csöveket dugdosni az orrukba fel, amin az ellengőzt vezetik az agyukba? – Nekem mindenem bizsereg. – Nyöszörgi ujjaival a szemhéját piszkálva. Úgymaracc.


Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Várffy-Zoller Vándordíjas - 2020 tavasz/nyár
Az év fórumozója - 2020 tavasz/nyár <3
Charlotte Elisabeth Felagund
KARANTÉN



offline
RPG hsz: 133
Összes hsz: 614
Írta: 2020. szeptember 30. 21:32 | Link

Nagyapám utódja


Mert az ígéretem nem szegem meg. Legalább is az utóbbit nem, hisz, mikor megkaptam a kezembe azt a bizonyítványt, hiába köszöntem el úgy, hogy nem csak ide nem teszem be a lábam, de iskolapadba se ülök be.
Az eufória elmúlt, a szabad vagyok érzés alább hagyott, aztán meg jöttek a kérdések. Mi lesz most? Volt időszak, mikor fogalmam sem volt arról, mi lesz, hisz bár hivatalosan is zeneszerzővé váltam, mégse mentek úgy a dolgok, ahogy én azt gondoltam. Talán kicsit kétségbe is estem, de ezt a világért se mondanám el senkinek. Na de a szülői ráhatás... mert, ha valami betalál, akkor az az. Ennek eredménye, hogy a nevem ott díszeleg az AMS hallgatói névsorán, és beülök a fránya padba. És Sebi miatt ezt a helyet se tudom teljesen magam mögött hagyni, hisz ha valami történik itt vele, nincs az a kapu, vagy erő, ami engem megállít. Hála égnek a vezetőség teljesen megértő, tudva, hogy mi történt vele, én pedig ezidáig ki sem használtam ezt.
Most is csak azért, hogy beteljesítsek egy ígéretet. A napom is annyira húzós, hogy még csak időm sincs átöltözni, így marad az, amiben az egyetemen voltam. Damient se keresem most fel, terveim szerint, én csinálom a vacsorát - és talán még a házat se gyújtom fel, vagy okozok gyomorrontást -, mert a pizza kezd már unalmassá válni.
Először az Üvegházba nyitok be, s várom is nagyapám jellegzetes hangját, amivel mindig rám ripakodott, mennyire értetlen tudok lenni, meg hogy a TILOS az nekem is TILOS. Ehelyett csend fogad, így a félreesőbb folyosókon haladva, a szertár felé veszem az irányt.
Óvatosan nyitok be, mert tudom, ez egy veszélyes hely, és a frászt hozni a bent lévőre nem épp ildomos.
- Jó napooooooot... - ér el a felismerés, hogy a nevét nem is tudom.
- Újprof - vonok vállat, letudva az apró hiányosságot, s amint úgy látom, biztonságos, beljebb is lépkedek.
- Csak ezt hoztam - nyújtom oda az ígért könyvet, miközben végigjáratom a tekintetem az ismerős helyen.
- Hah... azt mondta, hogy kidobta, mert haszontalan lett... tudtam, hogy nem - egy diadalittas vigyor kerekedik az arcomra, mikor meglátom a kis növényt a polcon.
- Azt én tettem az ajtaja elé, mikor jöttem... szétvisította az egész folyosót, látta volna az arcát... - most már csak mosolygok, szerényen... nem húzom ki magam, mint annak idején, mikor büszkén meséltem a többieknek.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

- Szeretlek!
- Hol?
-Mi?
-Mutasd meg! Hol az a szerelem? Nem látom, nem tudom megfogni, nem érzem. Hallok szavakat, de semmire sem megyek a súlytalan szavaiddal.
Farkasházy Rudolf
Házvezető Eridon, Tanár, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 87
Összes hsz: 279
Írta: 2020. október 3. 15:51 | Link

Charlie


Mivel hamarosan kezdődik az új tanév, már megkaptam az engedélyt a bejárásra. Fisher kisasszonnyal, aki mostanra már Bianchi asszony mindent megbeszéltünk, mielőtt távozóra fogta volna, így most már az elméleti tudásom kielégítő. A gyakorlat? Nos, az majd adja magát. Ha meg mégsem, akkor is kihozzuk valahogy kettesre. A lényeg viszont, hogy szeretnék teljesen felkészülni és nem én lenni az a tanár, akkor a nulladik percben beégeti magát a diákok előtt, így néhány nappal az indulás előtt, amikor még viszonylag béke van, a szertáam rendezésével ügyködöm. Több féle rendszer egyvelege ez, először is, külön vannak az általános és a ritka hozzávalók, azokon belül a könnyű és nehéz bájitalok, valamint a növényi és állati eredetű összetevők, méghozzá abc sorrendben. Ez az én rendszerem, az én agyamnak megfelelő rendszer, de pontosan tudom, hogy az úgynevezett normális emberek nem így gondolkoznak. Nekik a bejárattal szembeni hosszú polcot tartogatom, ahol külön az állatiak és a növényiek vannak betűrendben. Emellett elhelyezek egy kis puskát, ugyanis az öt polcos, ajtó holtterében lévő rendszert felosztom évfolyamokra, és nem rendes méretekben, hanem bemutatócsomag jelleggel állítom össze az adott évfolyamon tanult bájitalok összetevőit. Mondhatjuk, hogy ezek a csomagok elég csinosak, gondos női kéz jelenlétére utalnak, és valóban így is van. Noha a női kéz nem az enyém, és a nő sem hozzám tartozik, hiszen hamarosan polgármesterasszonnyá avanzsálódik. Ezen éppen elmerengek egy picit, amikor megszólítanak, és ajkaimon talán egy leheletnyi idilli báj tükröződik.
- Rudolf.
Adom meg a titkot, ami nem is tudom, hogy miért titok, talán mert olyan hamar távozott a múltkor, és csak mert én tudom a nevét, nem mutatkoztam be, oedig az emberek elvárják az efféle "normális" viselkedést. Milyen unalmas. Most viszont, már tudja, hogy ki vagyok, legalábbis tudja a keresztnevem, és hogy a következő tanévtől a nyugdíjba ment nagypapája helyét veszem át.
- Jó napot, Charlotte.
Mivel köszönt, én is köszönök neki, illő, ezt elismerem, de nem vagyok az a fajta, aki minden újabb és újabb találkozásnál köszön azoknak, akikkel reggel találkozott. Sok lenne, úgy vélem.
- Haszontalan?
Furcsa, hogy a bájitalok nagy tudora éppen a farkasölőfű egy ilyen ritka példányára mondaná azt, hogy haszontalan. Kicsit összevonom a szemöldökömet, és megcsóválom a fejem.
- Nagy becsben pihent itt, arra gondoltam, hogy átviszem az asztalomra, mindenképpen több fény kellene neki, de ha visszakapnád, visszaadom.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mórocz Áser Móric
Prefektus Rellon, Illúziómágus, Művészetis tanonc, Ötödikes diák


*gihi* Rozoga Tömlő Vadász
offline
RPG hsz: 37
Összes hsz: 64
Írta: 2020. október 21. 19:46 | Link


Leemeli a polcról a befőttes üveget, és vigyázva, hogy annak kétes színű és eredetű tartalma véletlenül se loccsanhasson ki, Móric felé nyújtja. A létra megnyikordul alatta, hiába mozdul óvatosan, térdében kicsit érzi is a billegést, egyensúlyoznia kell, hogy ne kezdjen el dőlni a vacakkal. Miközben átadja a tartályt, halkan, kelletlenül morog, nem tette még túl magát teljesen azon, hogy elvesztette a sorshúzást.
- Még mindig nem látom - helyzetjelent Móricom, ahogy felegyenesedve tovább túr a polcon, magára kenve az évek során felhalmozódott pókhálót, port és egyéb mocskot. Pulcsijának könyökrésze, amit egyébként is serényen koptat órák közben most egészen kivilágosodik, és szőke fejében kimondatlanul marad a remény, hogy a sötétebb sarokban nem tapint majd meg semmi olyat ami él és mozog. Vagy szőrös. Vagy harap. Vagy csíp. - Semmi - Félretolja a fadobozkát, és mivel azt kicsit megrázva sem ad metszőollóhangot szépen csak odébb hagyja, frusztráltan sóhajtva fel. A kiáramló levegőnek hála természetesen arca is máris gazdagabb lesz egy adag vakolattal, így köhögését visszafojtva lépked le a fokokon, egy gyors szökkenéssel hagyva ki az utolsókat.
- A kövi polc a tiéd - ragadja meg a fakeretet és teszi arrébb. Olyan fintorral az arcán porolja le alkarját, amiért a hálószobájuk sarkában árválkodó kétéves zokni sírni tudna, de hát ugye azt már csakazértsem teszi a szennyesbe, mert annyiszor meg lett rá kérve. Az már egy trófea, az ellenállás dicsőséges zászlaja. - Ha nem lesz meg ma, ki kell várnunk a holnap estét - elmélkedik fojtott hangon, miközben taktikusan a létra oldalához állva várja, hogy a másik felkapaszkodjon. Ha nem megy, akkor megint sorsot húznak, nem érdekli, de legyen már Móricnak is esélye szívni egy kicsit... Főleg port. Port szívni.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Mórocz A. Móric
Prefektus Rellon, Illúziómágus, DÖK tag, DÖK elnökhelyettes, Művészetis tanonc, Ötödikes diák


*sigh* Rozoga Szörny Vadász
offline
RPG hsz: 206
Összes hsz: 414
Írta: 2020. október 21. 20:02 | Link

M H Ó R I C
srsly?

Halkan fütyörészve figyelem a létrán egyensúlyozó testvéremet és várok valami isteni csodát, amikor felkiált, hogy megvan!, és tényleg megvan. De nincs ilyen. Még most sincs. Továbbra sincs. Port törölni a fejemre, bezzeg arra van ideje, de hogy valami érdemlegeset találjon is, arra nincs. Elhúzott ajkakkal veszem el a felém nyújtott üveget, és totálisan felismerhető undorral emelem szemmagasságba. Megemelkedett szemöldökkel, folyamatos fintorral fürkészem, majd kissé kikerekedett szemekkel teszem inkább le, ahol tutira nem rúgjuk fel. Baszki, totál beparáztam, hogy egyik pillanatról a másikra valami szemgolyó néz vissza rám. Szó szerint igazából. Fúj.
- Ne viccelj már! Csak itt lehet! - dúlva-fúlva vágom keresztbe mellkasom előtt kezeimet. Hihetetlen, hogy nem találjuk, pedig az alsóbb részeket már átbogarásztuk. Miben fogadunk, hogy az utolsó polc lesz a nyerő? Mindig így van. Végig böngészel mindent, majd az utolsó utáni helyen fogod megtalálni, ahova csak a legvégén érsz el, mivel logikusan haladsz. Kikészülök. Kissé elnyílt ajkakkal fogom a létrát, ahogy testvérem toporog le róla, majd elhangzik a mondat, amire ismét elhúzom a számat. Lemondóan sóhajtok, majd legyintek egyet felé, mer' ezen aztán ne múljon, ha eddig elég erőteljesen felsültünk. Ruganyos léptekkel termek a legfelső fokon, majd kezdek el először nézelődni. Fintorral. Természetesen.
- Figyu... ha valami szőröshöz, ragadóshoz vagy bármi olyanhoz nyúlok, amihez nem kéne, komolyan sikítok - figyelmeztetem Móric fiamat, mielőtt pulcsim ujját tűrném fel, hogy neki állhassak a pakolásnak. Egy dobozt csúsztatok arréb, valami rongydarabot dobok a hátam mögé, miközben beljebb és beljebb nyúlok, szinte már fejem is a polcon van. Újonnan érkezett trófea? - Meglesz ma, ne aggódj. Meg kell lennie - adok fojtott hangon nyomatékot szavaimnak, máshogy nem is tudnék, mert lassan nyakig a polcban vagyok. Szó szerint. Ezzel mit sem törődve folytatom mondandómat, csak immár kissé hangosabban, hogy fivérem meghallhassa.
- Amúúúúúgy van tartalék izénk... mi a neve? A cuccnak, amivel elterelhetjük? - szemeim kerekednek ki, amikor valami hideget tapintok ki, ami még formára is megfelelő lehet. Azonnal rá is markolok, diadalittas mosollyal arcomon rántom ki a... sima ollót. - Nem jött be - vonok vállat, majd kilógó nyelvvel turkálok tovább a kacatok között.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

" " "
L O K I K U S, HOGY ESZMÉLETLENÜL őrült, kiszámíthatatlan, rosszindulatú gyökér
Mórocz Áser Móric
Prefektus Rellon, Illúziómágus, Művészetis tanonc, Ötödikes diák


*gihi* Rozoga Tömlő Vadász
offline
RPG hsz: 37
Összes hsz: 64
Írta: 2020. október 21. 20:39 | Link


- Tudod mikor viccelnék ilyennel, hát a hóbakancsom is tele van már ezzel, ne tegyél idegbe - háborodik fel, hogy még ő van hibáztatva. Értitek, az ember várná a buksisimit, kekszet, csokit, amiért itt görnyed ezen a kibebazsalyintott fatákolmányon, erre mit kap? Még az ő nyakába varrják a sikertelenséget. Szégyen Móric. SZéGyEn, szÉgYeN!
- Nem sikíthatsz, mert ránk találnak - szögezi le, és kezd el gondolkozni vajon meg merjen-e próbálkozni egy silentiummal, ha a legrosszabb mégis bekövetkezne. Pro, hogy lehet, hogy működne, és akkor megússzák a kalandot, kontra; hogy még nem igazán... Hogy is mondják szépen? Szóval nem igazán gyakorlott a dologban. Aztán jól néznek ki, ha sajtot csinál a testvéréből, ki felel majd le helyette a VAV-on? A nyugtató (legalábbis annak szánt) frázisokra csak feldünnyög, érthetetlen morzsái ezek a hagyjmárnak, a hagydelnek és a hiszem ha látomnak egyaránt.
- Zseblámpa? Ja, Darwint? Dunakavics? Van. - Bizonyítékként rá is csap hátsó farzsebére, amiben megzördül a cukorkászacsi. Amilyen jól működik bizonyos esetekben a híres ikrek közti telepátia, olyannyira nehezen veszi fel a fonalat máskor - sebaj, mindenkinek vannak vakfoltjai. Móricom fejben is végigköveti magában ezt a gondolatsort, sőt, egészen oda lyukad ki, hogy ha fejben gyenge, az fájdalom, viszont mindenkinek az fáj, ami a leggyengébb... Bámul tehát Móricra, várva az alkalmat amikor az bevágja majd a tarkóját a polcba, ami alá éppen elvackolni készül magát, és lecsaphatja ezt a csodás labdát.
Egy pillanatra megtörténni látszik a legjobb, ami csak megeshet (nem a fejbeverés - még), elvégre Móric diadalittas mozdulattal ránt elő valamit a semmiből, de sajnos még mindig nem járnak ott, ahol szeretnének. - Add azt ide, ha nem találjuk meg, ez is jobb mint a semmi - bújik elő a racionalitás, és kezét nyújtja a szerszámért.
- Annyira nem értem miért kell megnehezíteni a dolgunkat, és lezárni az üvegházakat... Senkinek sem fájt volna, ha pár órácskára kölcsönveszünk egy metszőollót, majd visszarakjuk! Vagyis, hm - küldetésük végcélja jut Móricom eszébe, és kicsit megtorpan, átgondolni állítását.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Mórocz A. Móric
Prefektus Rellon, Illúziómágus, DÖK tag, DÖK elnökhelyettes, Művészetis tanonc, Ötödikes diák


*sigh* Rozoga Szörny Vadász
offline
RPG hsz: 206
Összes hsz: 414
Írta: 2020. október 21. 21:18 | Link

M H Ó R I C
srsly?

Hangosan, felfújt arccal fújom ki a levegőt, hogy nagyon határozottan lelegyintsem. Jól van már, nem kell itt a felesleges bomlás, mint a komposztba rakott bármik. Felfogtam, mer' ha nem vette volna észre, azóta változott a felállás és éppen én szívok a poros, pókhálós, dohos, mindenes, néhol undorítóan ragacsos polcokon. Komolyan, ide nem jár valami takarító brigád? Mondjuk fair enough, miután elmentünk, nem is kellenek majd ide olyan csili-vili lesz minden, mint Salamon tö- kföldje. Ami valószínűleg nincs neki, de a fejemben már van, szóval szigorúan véve, akkor van. Na, ezt hamar megoldottuk.
- Hallod?! Ki a bánatot érdekel, ha valami éppen le akarná rágni a karomat? - rendesen felháborodva beszélek, csoda, hogy nem vágom csípőre a kezemet, mint ahogy anya szokta, amikor éppen megszid minket, mi meg egymásra sandítunk és kitör belőlünk a röhögés. Pedig anya teljesen komolyan gondolja a szidást, amit meg is érdemlünk, de hát, ha komoly szituba kerülsz, akkor ki tudja komolyan venni? Na ugye? Hirtelen állok meg a mozdulatban és pillantok le rá értetlen tekintettel hónom alatt.
- Komolyan? Elhangzott a zseblámpa? - összeszűkült szemekkel rázom meg a fejem értetlenül, majd visszatérek a turkáláshoz, immár sokkalta nyugodtabban, mert van I tervünk, ha az azt megelőzőek rosszul sülnének el. Márpedig rosszul fognak, ezt mindketten tudjuk, de amíg meg sem próbáltuk, mégis ki adná fel? A válasz egyébként nagyon egyszerű: mi nem. És ez a lényeg. Vállat vonva nyújtom felé a nem kincsnek minősülő kincset, mer' ha szerinte ez használható, nekem aztán mindegy.
Serényen bólogatok minden szavára, aminek hatására párszor halkabban koppan fejem a felette lévő polcnak, de ne törődjünk vele, koncentráljunk az akcióra. Csak előre! - Nem lenne mive- TALÁLTAM VALAMIT! - kiáltok fel hangosan, mégis halkan, mert a fene sem akar lebukni. Csak rakd össze, engedd el, és lépj tovább. Kösz. Szóval a polc hátuljába kapaszkodva húzom fel magam kicsit jobban, jobb lábammal támaszkodom a létrán, míg balom el-elemelkedik a létrafokról. Ha most nem töröm el valamimet, akkor soha, de én kitartóan turkálok a polc hátulja felé. - Nem, megint téves riasztás. Soha nem fogjuk megtalálni ezt a retket. Mi lenne, ha inkább lerágnánk Darwinról? Végül is... kettő az egy ellen - húzódom vissza a polcról teljesen, arcomra rendesen felül a töprengő arckifejezés.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

" " "
L O K I K U S, HOGY ESZMÉLETLENÜL őrült, kiszámíthatatlan, rosszindulatú gyökér
Mórocz Áser Móric
Prefektus Rellon, Illúziómágus, Művészetis tanonc, Ötödikes diák


*gihi* Rozoga Tömlő Vadász
offline
RPG hsz: 37
Összes hsz: 64
Írta: 2020. október 21. 22:17 | Link


A hirtelen mozdulatok tapasztalatai alapján elég komoly megingásokat tudnak előidézni, így még mielőtt ráripakodnának fentről, hogy nem végzi rendesen feladatát, határozottan markol rá a létra száraira. - Van belőle mááásik - pislog hát ártatlanul, de lefelé, mielőtt megvakul a kikotort portól. Az anyai szidás hasonlata egy dologban tehát teljesen releváns: ugyanúgy könnyelműre van véve.
Most rajta a sor, hogy lenyűgözetlen legyen, elvégre abból Mórickám, hogy "tartalék izé" az ember elég szabadon tud még asszociálni, már hogy ne is haragudjál meg. Nem, nem hangzott el a lámpa, de elhangozhatott volna, azért mert a tanár nem mondja el minden dolgozat előtt, hogy tilos öníró pennát használni még nem lesz szabad- oh, várjunk csak. Jó nem, Móricnak nincs ilyesmire szüksége, mennyivel egyszerűbb már ha amit nem tud, a körülötte ülőktől kérdezi meg, nem? És olcsóbb. És kevésbé könnyű vele lebukni, elvégre még mindig tisztább radírt vagy zsepit kérni kölcsön, mint észrevétlen kicserélni az íróeszközt.
Móricom automatikusan csittetgetni kezd, ahogy Móric felkiált, de felelősségérzete úgy száll el ahogy jött, mikor felfogja, a kiáltás nem egy éppen felé repülő beazonosíthatatlan állatformának szól, hanem egy lehetséges győzelemnek. Bosszúsága annál nagyobb hát, még arról is megfeledkezik, hogy olyan csodásan kigondolt tervét végrehajtsa - mondjuk amíg maga Móric nem szisszen fel, mondván, hogy fáj, Móricom sem tehet sokat -, fáradtan rúg a földbe, és kezd el körözni fejével, levezetve tehetetlen ingerültségét. Tekintete megakad egy dobozon a sarokban, egészen lent, annyira, hogy eddig talán észre sem vették. Egy dobozon, amin az "eszközök" felirat áll. Miközben fentről folyamatosan ömlik a nyakába a morgás, és a tengernyi - egy - valószerűtlen lehetőség, Móricom csak összeszűkült szemmel nyúl fel, hogy megkocogtassa a másik fiú bokáját. Ha amaz elhallgat, lassan, és egészen gyanakvó tónussal szólal meg.
- Te Móric. Azt az eszközök feliratú dobozt néztük már? - Móricomnak nem rémlik, bár persze ez sem jelent semmit; ugyanúgy, ahogy a felirat ellenére is simán lehetnének élő skorpiók a szigszallag alatt. Tudjátok, mint ahogy a cukor feliratú kakaóporos dobozban csirkepác-fűszerkeverék. Mégis... Egy eszközök feliratú doboz... A jackpot gép sem csilingel hangosabban Vegasban.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Mórocz A. Móric
Prefektus Rellon, Illúziómágus, DÖK tag, DÖK elnökhelyettes, Művészetis tanonc, Ötödikes diák


*sigh* Rozoga Szörny Vadász
offline
RPG hsz: 206
Összes hsz: 414
Írta: 2020. október 22. 11:47 | Link

M H Ó R I C
srsly?

Értem én, hogy páros szerv egyébként az ember karja, de kettővel könnyebb, mint egyel. Ez tény. Nem véletlen születünk amúgy is kettővel, szóval csak egyszerűen hagyjuk azt, hogy elvesztem az egyiket, mer' valami bármi úgy dönt, hogy megszabadít tőle. Ja, mázli, hogy ez nem történik meg egyébként, mert nagyon lenyűgözetlen lennék tőle, jobban, mint Móric attól, hogy komolyan közölte a zseblámpát. Mit csinálnék a zseblámpával vajon? Maximum belevilágíthatok Darwin szemébe, elvakul pár pillanatra és testvéremet elé lökve el tudnék futni. Rendben, ez a terv valami zseniális, szóval kell szereznem egy zseblámpát rövid időn belül.
Csodálatos gimnasztikázásom közbe nyalom szinte végig a polcokat, csak mint kiderül, nagyon feleslegesen. Ismét téves riasztás, és ha ez így fog folytatódni, akkor hamarosan tikkelni fog a szemem. Tikkelne a szemem. Testvérem megszólal én pedig a kérdésre kapom fel a fejemet, aminek hatására akkorát koppan a polcban, félek, még az igazgató is meghallja. - Aztaleborultrohadtalmafájátnekidefáj - ez így egybe kimondva húzom ki a fejem, azonnal kezemmel kezdem dörzsöli a területet, mintha ez enyhíthetné a fájdalmat. Körkörös mozdulatokkal simogatom fejem búbját, miközben hónom alatt pillantok le ismét Móricra. Kissé meggörnyedve fordulok körbe, hogy megtalálhassam a dobozt, de sikertelenül, mégis felcsillannak kékjeim, és szélesen vigyorogva trappolok le a létráról.
- Szedd össze és menjünk! Tökre fáj a fejem - noszogatom Móricot, türelmetlenül, fájó fejbúbbal toporgok az ajtóban, hogy turkálja ki, most amúgy is az ő köre jön, és menjünk innen, mielőtt tényleg lebukunk. Sokkal több időt töltöttünk itt, mint kellett volna amúgy is. Tekintetem zizeg ide-oda, ahogy testvérem pakolja ki a cuccokat a dobozból, majd diadalittas vigyorral bólintok egy elégedettet. Nyertünk. Az ajtót résnyire kinyitom, kikukkantok rajta, majd intek a mögöttem állónak, hogy mehetünk. Sokkalta sikeresebbek voltunk ma, mint arra bárki számított volna.
Volkov liked this.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

" " "
L O K I K U S, HOGY ESZMÉLETLENÜL őrült, kiszámíthatatlan, rosszindulatú gyökér
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák, Előkészítős tanár


grey wind
offline
RPG hsz: 773
Összes hsz: 4454
Írta: 2020. október 24. 00:20 | Link

I was gonna go to class before I got high
La da da da, La da da da, La da da daaa



Józan ésszel felfogni ezt a csöpp lánykát más lenne. Nincsenek benne veszett apai ösztönök, annál inkább a testvéri, hiszen hiába NEM akarja kimondani és elfogadni, neki ki lett szaggatva a húga a lelkéből, vagyis mellőle, és mintha folyton folyvást be akarná tölteni az ő hiányát, pedig az nem a legszebb dolog, de úgy néz ki, ezt hívják tudat alatti működésnek. Polli pedig tipikusan az a karakter a létezés könyvében, akinek senki nem tud ellenállni – és akkor semmi rosszra sem kell gondolni -, az ember mosolyog, kedves vele és ő is az lenne, de jelenleg nem éppen beszámítható, így, vigyorog, mint a vadalma.
- A-aa. Nekem nincs. Nem is volt – csak gyereknek, az a tipikus ág, amiből pisztoly lehetett, csúzli, de itt nem adnak fadarabot a kezébe. Mágiátlan, ámbár, ez senkinek nem egyértelmű, hiszen itt tanul, minimum egy alsószintes mágiára nevezik be, vagy kviblinek, de semmiképp annak, aki abból a világból jött, amely elől ennek titoknak kéne lenni. Ezért is olyan, mint a gyerek, aki valamit először lát, pedig látott már varázslatot, de mindig új tud lenni, mindig úgy érzi, látnia kell. Abbahagyja a kis performanszot, hogy előre dőlve hajoljon meg ő is, majd bólogat.
- Az vagyok, az vagyok. Mugli. Meg vicces. Vicces mugli – és valóban, mert a humora ébredt fel elsőnek, emlékszik vissza, hogy mostani lakótársát is hányszor nevetette meg, pedig meg sem erőltette magát. Ismerős szöveg, amit letol, elvégre, sok bűvész-show létezik, látott eleget tv-ben, vagy akárhol, hogy tudja, a nagy beszédek az igazi lényegek, a műsor néha annyira nem.
- Aha, tudom. Simán voltam. Ezer éve deee… voltam – bólogat megint, próbál visszaemlékezni mikor volt az és hol, de nem jut eszébe. Állatos műsor igen, meg az artisták, de bűvész, az annyira nem. A lufihajtó bohóc, az igen, mert már libabőrös is, ahogy elképzeli, pontosabban lelki füleivel hallja a lufi tipikus nyikordulását. Azt a hangot, amitől égnek mered minden szőrszála és belsőleg borzong. Borzalmas, szörnyű. Megrázza a fejét, mintha a mozdulat kiűzni ezt azonnal. Ekkor pislog arra a pontra, ahova a lányka mutat, de ha ütnék sem tudna ott semmi mást látni, mint koszt meg a berendezést. Nincs kecske, vagy csak ő nem azt kapta. Érdekes. Hátradőlve engedi el a fantom-kecskét, magyaráz, igazán szégyelli magát valahol mélyen attól, amilyen hangok jönnek ki belőle. Ronda szavak, amiket nem kéne az apróságnak hallani, megérdemelné a szappant.
- Nem hát. Nem. Én nekem nincs kötelező úgymond, mint ööööö… na nekem nincs mágiám, semmi. Így azokra figyelnem se kell. Van pár órám, nem kell idebent laknom, speckó vizsga. Írok én mindent, amit tudok – máshogy most nem tudná körbeírni, de a lényeg így is átment, ebben biztos. Tovább tetézi csak, hogy úgymond annak az okát is leleplezi, amely miatt egyáltalán erre létezik, mint jelenség. Jó nagy bukta, de már kár visszavonni és nem is lehet, főleg, hogy most nem is tud logikusan gondolkodni.
- Ahaa. Tutira igazából – máshogy nem is lehetne. Persze, ő is nevetett, amikor felkelt és közölték vele, sokáig nevetett, aztán a kezdeti örömködés minden másba csapott át. Nagyon másba. – Ööö… lehet tudom. Nem tudom most, hogy tudom-e – hunyorog, nem érti, hogy jön ide, a logika halála. Talán tovább mondja, talán addig rájön, hogy az-e, amire gondol, vagy nagyon nem. – Polka. Ez nagyon aranyos. Polka vagy – nevet egy sort, tudná még csavarni, de amúgy se az a fajta, aki beceneveket gyárt, azokat csavarja meg. Olyannyira, hogy az már-már idegesítő. Elneveti magát inkább a becenév magyarázatára és igen, a lián köthető oda is, de eddig senkin nem vette a szájára így. Mindig van valami új és legalább nem lányos. Sehogy sem az, borostás, kócos, lerágott körmű, minden. És ez így jó.
- Mennyi a sokáig? Mert közben nagyon, utána is, dee nagyon utána csak fáradt vagyok. Naaagyon. Nincs erőm mozogni se – mintha most sem lenne, úgy van elnyúlva szinte ültében, de a kicsihez képest hosszú lábainak így is van bőven hely. Mintha végtelen lenne a szoba, meg a lábai is. El is nézegeti kicsit, bambulva nyújtja előrébb azokat, de nem, nem érnek tovább.
- Nem. Nagyon kevésre. Mások többet, én buta vagyok a farkashoz – von vállat, mert sose vizsgálta, hogy miért történik ez, hogyan, miképp. Talán mágiahiány, talán pszichés, talán más. – Ú repülni… Ti azt tudtok, seprűvel! Seprű. Istenem. Hogy lehet ilyen baromság – röhögi el magát, mert most, kába agya képzeli el saját magát, az otthoni partvison ülve, ahogy repked az iskola körül. Végül, annyira röhög a saját képein, hogy eldől oldalra, és onnan néz fel a lánykára. – Vagy pióca. Mert az tudod… szíííváááás – és megint röhög. Ha látná magát, a normál fele, már rég sikítana talán. Ki kell másznia ebből, de olyan jól mulat. Felkönyököl végül, szemei a nevetés könnyeitől csillognak.
- Engem is löktek. Nőjek fel, éljek meg, legyenek valakijeim, blablabla. Tudod mit csináltam első este? Sírtam, mint a gyerekek. Sose sírok – lazán beszél róla, pedig eddig sosem. Sírt, félt, egyedül érezte magát, mint sosem, nem akart itt lenni. Kuporgott a szobában, amit bérelt és nem akart itt lenni. De úgy beszél róla, mintha természetes lenne. Nagyon nem kell neki semmi tudatmódosító.
- Nem muszáj felnőni. Nem jó buli – mondja az, aki alapesetben többször gyerekes. – Ó, szegény. Hány éves? És ööö… ha nagyon álmos vagy, jaj, hát visszakísérlek, csak tudja felkelni – mert mintha tagjai túl nehezek vagy túl könnyűek lennének. Fogalma sincs, fekszik még kicsit, bár oldalának hideg a padló.
- Tudsz? De menőőő! Én semmi hangszert nem tudok, csak hallgatni, de azt nagyon. Énekelni szoktam, ha zuhanyzok. De rossz, akkor neked nem fogok – nevetgél, hogy nem kínozza, elég, ha most társaságával. Kezd lassulni, éhes lenni, tipikus high-érzés, amikor minden békés, minden szép és jó. – Értelek, értelek – lassú pislogással bólint felé. Nem érti most, de később fogja. – Buták, korlátoltak. Ami nem olyan mint ők, nem értik. Nem tudják érteni – ez saját magára kevésbé igaz, ő csak befele fordul, nincs olyan korlát, ami nem enged dolgokat. Persze, a lányka mondatai bőven mutatják, hogy mivel nem átlagos, máshogy bárnak vele.
- A kecske? Elmeeent – legyintve ül fel lassan, elcsigázottan. Feje kicsit koccan a falnak, de észre sem veszi, neki amúgy is ritkán fáj valami. – Öööö passz. Szerintem, aludni kell meg valami gyógyszer. Menjünk ki? Ki kéne menni… mert, mert túl puha ez a padló. Menni kéne – meg a lányka is álmos. Lassan tápászkodik fel, mint az óriás, úgy néz ki mellette. A falba kapaszkodik, lábai elzsibbadtak, térde kicsit megremeg. – Sikeeeer! Akarsz repülni? Vihetlek a hátamon!
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

we all eat lies
when our hearts
are
hungry
Charlotte Elisabeth Felagund
KARANTÉN



offline
RPG hsz: 133
Összes hsz: 614
Írta: 2020. október 27. 21:25 | Link

Nagyapám utódja


- Hmmm... erre pont nem gondoltam... próbáltam kitalálni, hogy hívják, és nekem olyan Andrásnak tűnt - mosolyodok el félszegen. Nem, nem kezdtem őrült módon kutatásban, miután találkoztam a férfivel. Talán csak a hazaúton járt a fejemben, hátha a nagyapa mesélhetett róla, de egyszerűen nem találtam ilyen emléket.
- Tudja... nagyon furcsa ezt hallani. Mindenki máshogy hív... Charlie, Lotte, apa Lizinek... senki nem használja a rendes nevem, ez meg most jól esett. Mindig úgy gondoltam, ha az emberek Charlottenak hívnak, akkor már felnőtt leszek.. komoly, és érett - igen, pontosan ezért esett jól, bár feltételezem nagyapám utódja pusztán csak az illemet követi. Körbenézek a szertárban, de nem... még ez sem az a pillanat, amikor nosztalgiázhatnékom támad, leszámítva a mandragórát. Arról egyből eszembe jut az első itt töltött évem, ami most olyan távolinak tűnik. Nem biztos, ha újra lehetőséget kapnék, ugyanazt tenném. Csomó mindentől megfosztottam magam a dacom és a lázadásom miatt. De talán jobb is így... talán mindaz kellett ahhoz, hogy Ricsi betoppanjon az életembe.
- Valószínűleg csak dühében mondta. Megértem. Már bocsánatot is kértem tőle, mert olyasmivel játszottam, ami számára értékes. Tudja... kamaszkor - forgatom meg a szemem, hálát adva annak, van mire azt fogni. És tényleg, főleg az játszódhatott le bennem.
- Nem köszönöm, nálam tényleg csak elpusztulna, az asztalon tuti jobb helye lesz... Hintse el, hogy Fela ezen keresztül figyeli a jövő nemzedékét - vigyorodok el, mert magam előtt látom az itt tanulók reakcióit, meg azt, hogy a legnagyobb ívben kerülik el az asztalt.
- Kérhetek viszont egy szívességet? - visszaveszek, halkan kérdezem meg, miközben kicsit beljebb sétálok, nekidőlve óvatosan az egyik polcnak.
- Vagyis igazából tanácsra lenne szükségem, de Ön ismeri nagyapát, és apuhoz hiába fordulok vele - szontyolodok el, mert ez egy olyan helyzet, ami számomra érthetetlen, és őszintén bízom benne, a férfi se tud tapasztalatból beszélni.
- Hibáztam.. újra... engem annyira maga alá gyűrt a gyász, hogy vele nem is törődtem. Nagyi miatt hagyta abba, tudom... hisz imádta a munkáját, de egyszerűen... és segíteni szeretnék neki, de fogalmam sincs, hogyan tehetném. Begubózott, senkit nem enged még annyira közel sem, mint amennyire eddig. És én még csak elképzelni se tudom, ő mit élhet át most - hajtom le a fejem, mert igazán nem akarom ezt Rudolfra zúdítani, de egyszerűen már nem tudom, kihez fordulhatnék vele.


Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

- Szeretlek!
- Hol?
-Mi?
-Mutasd meg! Hol az a szerelem? Nem látom, nem tudom megfogni, nem érzem. Hallok szavakat, de semmire sem megyek a súlytalan szavaiddal.
Farkasházy Rudolf
Házvezető Eridon, Tanár, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 87
Összes hsz: 279
Írta: 2020. november 5. 12:12 | Link

Charlotte


- Rudolf.
András? Érdekes elgondolás, de nem hiszem, hogy én olyan Andrásos lennék. Habár ezt ugye nem nekem kell tudnom, hanem annak, aki engem lát, én hiába nézek bele az üvegbe, csak azt látom, amit mindig, Farkasházy Rudolf arcát. Bennem nem sok különleges van, sem lovagszerű nem vagyok, sem jóképű, inkább az átlagos férfit képviselem. Hogy bánom-e? A legkevésbé sem, hiszen nem magammal akarok kitűnni a tömegből, sőt, még csak kitűnni se szándékozom. Így igazán elégedett vagyok a nekem szánt fizimiskával, és a ténnyel, hogy nem kell megküzdenem azzal, aki vagyok.
- Akkor… üdv a felnőttek világában.
Pillantok rá mosolyogva, miközben két üvegcsét felemelek és a megfelelő polcra sorolom be őket. A bájitalok és alapanyagok sosem voltak olyanok, melyekkel ne tudtam volna foglalkozni, miközben beszélek valakivel. Hogy miért is hagytak el? Nos, azt hiszem, pontosan ezért. Mert nem figyeltem a másikra száz százalékosan. De megtanultam a leckét, azt hiszem.
- Bár ez is inkább hozzáállás kérdése szerintem. Én világéletemben Rudolf voltam, gyűlölöm a becézést, ellenben az egyik legkedvesebb barátnőm Lizi, és mégis felnőtt, sőt polgármesterné. Szóval, hogy hol az igazság ebben, az azt hiszem, fejben dől el.
De ezt mindenkinek magának kell megítélnie. Ha van olyan beceneve, melyet szívesen használ, akkor természetesen kész vagyok rá, hogy én is azon szólítsam, ami a szívének kedves. Nekem mindegy, nem szoktam ilyen apróságokon fennakadni, mint, hogy ki hogy legyen megszólítva, de mivel magamról tudom, hogy utálom a becézést, tudom, hogy másnak is fontos tud lenni, hogyan szólítják.
- Igen.
Nem. A helyzet az, hogy én nem igazán voltam kamasz, mert már akkor is nagyon határozott elképzelésem volt a jövővel kapcsolatban. Eridonosként meglepően nehezen szocializálódtam, így ahhoz csapódtam, aki szintén egy nehezen szocializálódó Eridonos volt, mi elvoltunk egymásnak. De nem mondhatom, hogy én nem voltam hülye kamasz, mert akkor mindenki furcsán néz rám, ezt már megállapítottam. A mandragóra történetére elmosolyodva biccentek, nem szoktam ilyen mesékkel áltatni, de ezt kifejezetten aranyosnak gondoltam, úgyhogy nem kizárt, hogy valóban ezt fogom mondani. A szívességkérésre felpillantok rá érdeklődve, de ahogy az tanácsba fordul, megint csak bólintani tudok. Nem igazán vagyok jó az emberi kapcsolatokban, de kivételesen ez egy olyan helyzet, ahol nem kell azt mondanám, hogy a bátyám kiváló pszichológus.
- Legyen ott. Más ilyenkor nem nagyon kell. Az embereknek, ha nincsenek erős kötelékeik a rokonaikkal, meg kell tenniük az apró lépéseket, hogy ez megváltozzon. Legyen ott, beszélgessen, kérdezze néha a múltról. Hogyan vette rá a nagymamáját, hogy randevúzon vele. Hogyan készültek az ünnepekre. Meséljen ön is kedves emlékeket, akár mindkettejükről, akár csak a nagyapjáról. Apró lépésekkel erősítse meg a kapcsolatot kettejük között, és legyen mellette, ameddig csak él. Én ezt tudom javasolni.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mihail Vladiszlav Sztravinszkij
Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


#fattyú #szőke/édes ördög #Mihi
offline
RPG hsz: 341
Összes hsz: 958
Írta: 2020. november 18. 17:05 | Link

Belián
i want you

Mindig idegesebb vagyok, ahogy közeledik az év vége, azonban ez az idegesség immár olyan magasságokba csap, amivel nem tudok mit kezdeni. Ingerültebb vagyok sokkal, monoton járok egyik óráról a másikra, ha nem muszáj, akkor nem beszélek senkivel semmiről, csak rögvest a szobámba megyek és leülök tanulni. Ezen a frusztráción még a meghitt beszélgetéseink sem segítenek Boróval, pedig a mai napig előfordul, hogy egyszer csak feltűnik a szobámban és végig beszélgetjük az éjszakát. Abban a pár órában tényleg nincs semmi problémám, elfelejthetem azt, mégis mekkora kötelezettségek nyomják a vállamat és lehetek durcás kisgyerek, akit vigasztalni kell. Boró pedig megteszi. Mégsem elég. Arra van szükségem, aki tényleg mindent el tud űzni a fejemből egy mosolyával, még csak megszólalnia sem kell, elég ha rám emeli kék tekintetét. Szükségem van rá, most sokkal jobban, mint eddig bármikor. Nem elég, hogy látom, nem elég, hogy mellettem alszik el, nem elég, hogy csókol és velem van akkor, amikor időnk engedni. Most kell. Nagyon sürgősen.
Öles léptekkel hagyom el a termet, majd indulok el a folyosón, hogy visszatérhessek a szobámba, és tanulást imitálva várhassam meg, amíg végre megjelenik nálam és elfeledtet velem mindent. Kékjeim zizzennek egy hangosabb társaságra, fejemet fordítom vissza előre, így éppen elkapom, ahogy befordul a sarkon. Hirtelen torpanok meg, ennek okán csapódik neki valaki hátamnak, majd bajsza alatt morogva halad tovább, de észre sem veszem, meg sem hallom, csak azt látom, ahogy mosolyogva beszélget és közelít felém. Félre kapom fejemet, majd ahogy mellém ér fogom meg csuklóját komoly arccal és rántom be az első ajtón, ami éppen mellettem van. Könyveim és jegyzeteim csattannak a gusztustalanul mocskos földön, azzal a lendülettel fordulok felé és kényszerítem arra, hogy háta az ajtónak koccanjon. Gondolkodás nélkül húzom félre pólóját nyakától és kezdem el csókolgatni a puha bőrt, míg másik kezem simul derekára.
- Szükségem van rád. Most - fejemet felemelve búgom szavaimat fülébe. Fülcimpájára ráharapok, óvatosan húzom magam felé azt, majd engedem el és térek vissza nyakának csókolgatásához. Másik kezem ujjai csúsznak be pólója alá, óvatosan állok neki cirógatni a bőrt, miközben nem hagyom abba csókolgatását, itt-ott rá is harapok bőrére.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák, Előkészítős tanár


grey wind
offline
RPG hsz: 773
Összes hsz: 4454
Írta: 2020. november 19. 22:25 | Link

a szertár csendjében. mi ketten.


Szaktársa épp egy poros cserepet ölel magához, aminek tartalmáról diskurálnak épp, frissen szabadulva az óráról. Kicsit betegnek néz ki, erről kezd tanácsokat adni, mintha kérdezte volna bárki is, de végtére, a tag jól fogadja, serényen bólogat, végül is, az eredmény lesz a fontos később, ahhoz pedig kellene a növény is. Már csak egy gyakorlati óra maradt mára, ami később lesz bőven, így mindenképp marad a kastély falai között, ahol, mióta megkapta a gyakorlati állását, kevesebbet tud mozogni. Nem szerette volna, hiszen már ide is idetartozik, mint magába a világba, ahogy megvallotta Elektrának, egyelőre azonban nem tudja másképp megoldani, mint ingázni és ingázni. Fárasztóbb, tekintve a távolságot, illetve az időt, de mindig van miért visszatérni, főleg, hogy van kiért és minden alkalmat megragadva tölti vele az időt, amennyit csak lehet. Épp rá gondol, arra, hogy megkeresi, vagy csak, ahogy mostanában az időpontok egyezése híján, beül a szobába és megvárja, hogy aztán belekapaszkodva meséljen, vagy beszéljen ő, vagy bármi más, amelyben el sem kell engednie. És ahogy épp ezekre gondol, pillantja meg először csak a távolban, majd egyelőre gyors visszapillantva szaktársára, befejezi a gondolatmenetét, hogy aztán megfogalmazza, hogy ő itt lecsatlakozik és majd később beszélnek, de szinte erre sincs ideje. Ajkai nyílnak, hogy köszönjön, vagy csak el, a másiktól, akinek szintén nagyra nyílnak a szemei arra, hogy mennyire hamar tűnik el mellőle. Saját magának már csak egy meglepett, apró kiáltásra van ideje, máris a poros, dohos levegőjű helyiségben van, csak ők ketten, hirtelen kiszakadva a folyosó világából szinte mintha valami másik világ lenne és más idősík. A csend, amely idebent szinte már-már furcsa, megtörik, ahogy cuccai csattannak a földön, saját táskája még a vállán lóg, ez is koccan az ajtónak, ahogy háta és mégis, már helye sincs a riadalomnak, csupán meglepett pillantásába vegyül egy apró, kedves nevetés, de elhal, sóhajba fordul át, ahogy megérzi ajkait bőrén, úgy önti el a libabőr. Karjára, amibe akaratlan kapaszkodott meg, jobban szorít rá.
- Te is hiányoztál nekem – rezzen össze, ahogy fülcimpájára harap, fojtott nyögése árulja el, hogy pillanatok sem kellettek ahhoz, hogy vágyja az újabb és újabb érintést. Szinte belesimul, karjáról csusszan feljebb keze, ahogy a tincsek közé túr, lejjebb eresztve tarkóján állapodnak meg ujjai, míg másik mellkasára simulva szorongat a felső anyagára. Az a baj, hogy emlékszik a komoly arcra, amivel ide húzta, de ha így folytatja, képtelen lesz bármire is, főleg nem gondolkodni. Újra és újra csak szusszan, bőre bizsereg, ahogy erőt vesz magán, arcára simítva tenyerét, finoman emeli meg fejét, és fordítja maga felé, hogy az elmaradt üdvözlést pótolva egy hosszas, mély csókra invitálja, ujjbegyével meg-megcirógatva közben arcélét. Lassan válik el, menne tovább, ahogy háta simul a lapnak, mégis, már jóval közelebb van hozzá. Egy apró, bocsánatkérő csókkal dönti fejét az ajtónak és onnan figyeli arcának vonásait.
- Az előbb olyan komoly voltál. Történt valami? – felkarján siklanak fel és le ujjai, miközben rövidke kérdése hangzik el. Nem épp a legideálisabb helyszín, de egy szava sincs rá, talán most egy rossz üvegcse sem törik el, de azt se bánja. Táskája lassan csusszan le végül, hogy a jegyzetek mellett puffanjon a földön.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

we all eat lies
when our hearts
are
hungry
Mihail Vladiszlav Sztravinszkij
Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


#fattyú #szőke/édes ördög #Mihi
offline
RPG hsz: 341
Összes hsz: 958
Írta: 2020. december 7. 16:15 | Link



Figyelmen kívül hagyom, hogy hiányoztam neki. Nem érdekel, most nem, amikor csak annyira van szükségem, hogy a nevemet nyögdécselje a poros, nehéz és dohos levegőbe, mert én úgy döntöttem. Nincs beleszólása, nem mintha amúgy adnék neki bármibe is, de most valahogy még a lehetőséget sem akarom megadni neki, hogy legalább megpróbálja. Feje mellett támasztom meg alkaromat, másik kezem járkál fel s alá a meleg bőrön, ahogy nyakszirtjébe harapva morranok fel. Feljebb tolom az anyagot, mert minél előbb hozzáférhetek bőréhez, minél előbb teljesen meztelenül áll előttem, annál hamarabb lehetek elégedett, és most arra van szükségem. Hisztis vagyok, elégedetlen, komolyan nincs másra szükségem, minthogy akaratomnak megfelelően mozdítsa félre a fejét, hogy jobban hozzáférhessek a nyakához.
Arcomra simított kezének engedelmeskedve emelem fel fejemet. Kékjeim villannak, ahogy közelebb hajol, minden mostani érzelmemet abba a csókba sűrítem, amire invitál. Az ajtóra támasztott kezem szorul ökölbe, másik kezemmel szorítok rá derekára, ahogy hevesen és vággyal telve csókolom ajkait, teljesen az ajtónak préselve a most olyan törékenynek tűnő testet. Jobb térdemet támasztom két lába közé, miközben ő elválik tőlem. Értetlen pillantásomat emelem rá, nyelvem hegyével nyalom végig alsó ajkamat, hogy végül látványosan húzzam fel felső ajkamat, amivel egyértelműsítem mégis mennyire nem tetszik, ami most történik. Lehunyom szemeimet, ahogy szívem akar kiugrani a helyéről, csak immár a kezdeti hevességgel vegyített vágy helyett a düh miatt. Komolyan ennyire sokat kértem? Ennyire teljesíthetetlen a kérés, hogy csendben tegyen eleget annak, aminek én akarom, és utána menjünk mindketten amerre kell? Szőke tincseim közé fúrom ujjaimat, miközben halkan nevetek fel, amiből fokozatosan lesz hangosabb és hangosabb, és éppenséggel nem az őszinte fajtából.
- Igen - villan hideg tekintetem rá, már mosolytalan arccal lépek el tőle. - Az, hogy megkérdezted történt-e valami. Miért kell ezt…? Miért nem tudsz csak csendben beleülni a helyzetbe? - hangom érzelemmentesen csattan a falakon, a szűk helyiség egyáltalán nem segít azon, hogy jobban érezzem magam, hogy igyekezzem visszanyelni azt, ami kitörni készül belőlem, hiszen csak mi vagyunk itt. Nincs ami megzavarna, nincs ami kizökkentene, mert csak ő van. Csak ő áll előttem, és félek, hogy kevés ahhoz, hogy visszatartson. Tényleg elhittem, hogy most az egyszer kérdések nélkül megúszhatom az egészet, csak egyszerűen belesimul az érintésembe, beledől a csókjaimba, megkönnyíti az egészet, hogy egy óra múlva sokkalta boldogabban léphessek ki innen a tudattal, hogy este újra láthatom, és ott folytathatom, ahol abbahagytam. Túl sokat kértem, ebben már biztos vagyok. De ha nem tőle kérek ennyit, akkor mégis kitől tehetném?
Túl sok opcióm lenne.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák, Előkészítős tanár


grey wind
offline
RPG hsz: 773
Összes hsz: 4454
Írta: 2020. december 13. 03:50 | Link

a szertár csendjében. mi ketten.


Apró sóhaja, szisszenése töri csak meg a csendet, amelyet a kastély tompa, be-beszökő moraja könnyít meg, hogy ne ólomsúllyal nehezedjen rájuk. Sóhajt, ahogy a tökéletes fogsor az ő tökéletlen bőrébe vájódik és ujjai erősebben szorongatnak rá az anyagra, bőrére, mindenére. Érzi ujjai mozdulását, ahogy a libabőr úgy táncol rajta, ahogy a másik diktálja, a bizsegés, amely lassan már lábujjaiba is beleköltözik. Szükségét érzi ajkainak érintésére, kóstolására, szükségét érzi mindenre, amelytől egyre távolabb kerül, amint az apró, nevetséges táv eltűnik és csókolja. A puha érintés hevességbe csap át, ahogy háta még jobban az ajtónak préselődik, szinte érzi, ahogy belenyikordul a sokéves falap, de hallani már nem hallja, mert saját szívének újabb és újabb dörrenését hallgatja. Ennél több nem is kell, nem is kellene, hisz érzi a vágyat, a forróságot, amely belőle árad, amely aztán saját bensőjéből is, szinte kapkod a másiké után, hogy ismét, újra egymásba fonódhassanak, szinte egy örökké játszódó pillanatra. Újra és újra viszonozza a csókját, ajkába kóstol, mielőtt azonban agya utolsó, racionálisnak vélt sugallatát engedi előre és hallgat rá. Csak egy ártatlan kérdés, halk, puhatolózó, ahogy ujjai és épp, miközben cirógatja. Egy pillanattal előtte csak a kérdő, értetlen tekintet meredt rá, de aztán, mintha hirtelen fagyott volna meg a világ, a pillanat eltörik. Lehunyt szemei, majdnem hirtelen mozdulata már korántsem az előbbi hevesség számlájára írható és ahogy felnevet… Valahol odabent rezdül össze rá, csak épp nem úgy, ahogy azt kedveli, ahogy annak lennie kell. És itt jön rá, pillanatok alatt, hogy hibázott.
Ujjai állnak meg a mozdulatban, ahogy végül lecsusszan róla, ahogy ellép. Egy pillanatra sem veszi le róla a tekintetét és ahogy a hideg kékekkel találkozik, a kellemes libabőr egyből vált arra a fajtára, amely a jeges hidegtől szokott bőrére mászni. Sóhajt, ahogy hallgatja, ahogy saját feje koppan az ajtón, ahogy hátradöntve azt, megenged magának ennyi józanító fájdalmat. Nyelvét harapja, ahogy marja magát, hogy minek kellett ez. De közben nem érti, nem tudja, miért nem vág oda annyit, hogy fogja be és folytatja, amit. Nem. Ez valami más, koránt sem az, hogy az ő szavai elhangzottak. Immáron szinte bocsánatkérő tekintetét emeli rá, de még mindig nem érti az egészet. De ha kérdez, ha…
- Nem gondoltam, nem akartam… - szusszan fel, ahogy eltolja magát az ajtótól és nem tudja, mit tegyen. Valahol aggódik, mert miért ne tenné, hiszen nem hiába akart olyasmibe temetkezni, amibe bárki szívesen tenné, ha épp valami nincs rendben. Valahol pedig tudja, hogy ez nem az ő mezőnye. Nem az ő akarta.
- Ne haragudj – lép oda hozzá, elébe, hogy felpillantson rá. Kíváncsi tekintettel fürkészi, szinte hozzáérni sem mer, mégis megteszi, ahogy ujjait simítja vállára. Nem, ez sem a legjobb, a legtökéletesebb. Talán jó válasz sincs erre az egészre. Tanácstalan, beszélne, de ha ő is csak kínzó, akkor semmi értelme, hogy azt mondja, jót akar, a legjobbat. Közelebb hajolva, lágy csókot lehel ajkaira, képes ő a csendre, ő csak… Máskor is kérdezett, máskor is érdeklődött, de most tele van kérdéssel, kétellyel. Fejében zakatolnak a gondolatok, ahogy ismét odahajolva csókolja, ha engedi, ha engedi azt, hogy legalább ennyivel könnyebb legyen. De a pillanat eltört, kínzó a csend. Ujjait megkeresve kívánja összekulcsolni sajátjaival, nem akarja menteni magát, nem akar semmit se megtörténtté nyilvánítani, kapaszkodót keres csupán, vagy épp ad. Ha még…
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

we all eat lies
when our hearts
are
hungry
Mihail Vladiszlav Sztravinszkij
Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


#fattyú #szőke/édes ördög #Mihi
offline
RPG hsz: 341
Összes hsz: 958
Írta: 2020. december 16. 18:54 | Link


Mindössze beleülni a pillanatba. Ennyit kértem szótlanul tőle, nem többet. Hogy a bennem tomboló stresszt felesleges szavak és mondatok nélkül űzze ki, hogy este, amikor a folyosóról beszűrődő zajok is megszűnnek létezni, elmondjam neki. Akkor és ott mindent elmondtam volna neki, mert szükségem van arra, hogy meghallgasson, hogy ott legyen nekem, ehelyett őszintétlen nevetésem tölti meg a kicsiny helyiséget, hideg kékjeim vágják át a köztünk lévő távolságot, miközben ellépek tőle. Hangom sem sokkalta kedvesebb, szinte már az ajtó reccsen belé, ahogy arrafelé mondom ki szavaimat.
A meghittségből lett pillanatok alatt jeges érzet köztünk, és tudom, agyam hátsó részében tudom, hogy nem az ő hibája, mégis sokkal egyszerűbb kivetíteni rá az egészet, mintsem belássam: én vagyok az, aki az egészet generálta. Mi kellene most? Ahogy érzelemmentes tekintetem méri végig az ajtónál állót, ahogy feje koccan az ajtólapnak, automatikusan mozdulnék, hogy odategyem kezemet - ne okozzon magának fájdalmat. Semmilyen mértékűt, csak egyszerűen ne tegye. Felső ajkamat húzom fel akaratlan arra, hogy mozdul, ellép az ajtótól, de nem veszem le róla tekintetem. Képtelen vagyok rá. A magyarázat hónapok óta fogalmazódik meg bennem, míg ebben a pillanatban csattan agyamban a tudat: azt akarom, hogy tudja, minden én vagyok. Hogy a kellemes együtt töltött órák és napok egyik pillanatról a másikra tűnhetnek el, mert az, aki vitát generál, aki bántja a másikat, aki örömét leli abban, hogy másoknak fáj, az is én vagyok. Miért most kell megtudnia? Miért kellett ennyi időnek eltelnie ahhoz, hogy ezt az arcába vágjam? A válasz egyszerű. Mert így belém szeretett, fenntartások és kérdések nélkül. Bármit megtehetek vele, bármit megtesz, amit kérek tőle, minden porcikája értem remeg, ahogy ránézek. Ha megmutatom neki azt, aki a tökéletes arc mögött vagyok, ez soha nem történt volna meg, de így elmondhatom, hogy az enyém.
Rezzenéstelen arccal nézem, ahogy elém lép, ujjaira rá sem hederítek a vállán, a csókot ugyanúgy fogadom, mint érintését. Semlegesen. Nem viszonzom a puha csókot, de nem is lépek el. Valahogy a szirt szélén egyensúlyozom és igyekszem megtalálni a tökéletes pontot, amikor egy fél lépés választ el a biztos haláltól, de mégis biztonságban lehetek még. Ujjai mozdulására sem reagálok, hagyom, hogy összekulcsolja az enyémekkel, miközben az előző csókot ízlelgetem még látatlanban.
Lehunyom szemeimet, mélyebb levegőt veszek. Továbbra is a szirt szélén egyensúlyozva próbálom megtalálni a tökéletes pontot arra, hogy életben maradhassak, mégis meglegyen a félsz. Miért? Miért van erre szükségem? Miért akarom, hogy azt higgye elveszít? Miért akarom, hogy lelökjön a szirt széléről, amikor tökéletes minden? Talán… túl tökéletes is lenne?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák, Előkészítős tanár


grey wind
offline
RPG hsz: 773
Összes hsz: 4454
Írta: 2020. december 20. 16:00 | Link

a szertár csendjében. mi ketten. itt vagyok


Éles a váltás, hideg minden pillanat és mégsem szól semmit sem, sem a nevetésre, sem a tekintetre, amit elkapva, sajátjában továbbra is ott ül az a valami, amely miatt nemrég megszólalt. Mert érzi, érezte, hogy feszíti odabent valami, valami, amelyet máshogy kívánt kiadni, mint ahogy azt kérdésével remélte. És ez botor dolog volt, noha eddig sem volt mindig minden szava tökéletes, sosem mondta, hogy az lenne. Ilyenkor bukkan fel benne az aggodalom, az a szikra, amely miatt úgy érzi, ő nem elég, sosem elég és nem csak neki, de főleg neki. Mert ki más számítana, ha nem az, akinek minden pillanatát szenteli. És még sincs benne harag, nem bukkan fel benne, ha a farkas ideje lenne, lenyelné, mert tudja, ha most bármit mond, azzal csak mélyebbre süllyedne, oda, ahonnét nem mászna talán ki egykönnyen. Hogy mit adna meg a jobbért? Annál is többet, mint azt most Mihail talán gondolja, vagy bárki gondolná. Hibákat ő is vét, rosszkor, rossz helyen, időben, de mégis óvatos, mint mindig. Mint ahogy most is. Lassan értette meg a helyzetet, mert hirtelen ugrott bele, mégis, szívesen forgatná vissza az egészet.
Apró sóhaja most már nincs telitöltve vággyal, vagy épp csak annyival, amely azt kívánja, bár ne dúlna a másikban az, amely miatt borzong és közelségre vágyik, még ekkor is. Mert ő bolond, és bolond is lesz, ameddig utolsó levegőjét nem veszi. Közeledik, lassan, mintha valami vad felé tenné, nem retteg, nincs benne az a kényszer, hogy az ajtón kívül kell lennie. Az az ajtó zárva marad, addig, ameddig csak lehet, csak kell. Puha érintése, csókjai viszonzatlanok, tekintete kutatja a másikat, mintha a fejébe szeretne látni. Tudja, mit vállalt, mivel jár, mi járhat azzal, ahogy ott és akkor engedett érzéseinek, hogy végre feladta a tagadást, hogy senkit nem érdemel meg és senkinek ne lehessen terhe. De mi vajon a teher? A súrlódás, a vita, az, ami az előbbi pillanatból lett? Az, vagy inkább saját maga apró kételyei, hogy mégsem tudja megoldani? De megteszi, megpróbálja, itt marad és el sem löki. Közelebb ér hozzá, simul, teste szegletei érnek a másikéhoz, ahogy újfent csókot lehet ajkára. Ujjai, amelyek a vállába kapaszkodnak, lejjebb csusszannak. Ahogy Mihail lehunyja a szemeit és szusszan, úgy vezeti kézfejét mellkasára, úgy kezdi el apró cirógatásokkal megpróbálni talán a lehetetlent. Ajkai érintik arcélét, állát, újra és újra, mintha bátortalan lenne, és mégsem. Szólni kívánna, bármit, de képtelen, saját nyelvére harapva fogja vissza mindent, amely csak felbukkan benne. Mit mondhatna?
Csendben nézi arcát, tekintete jár az ismerős vonásokon sokadszorra. Nyugalmat húz magára, árad belőle, de szíve kissé zavartabban ver, olyan melódiát, amely ebbe a jeges közegbe tökéletesen simul belé. Könnyebb lenne leülni, de a mocsok a lába alatt mozdulatlanságra készteti, hogy ismét apró csókot hintsen nyakára, majd fejét vállára hajtva adjon neki időt, bármire. Bármeddig. Lassan mozdul, ahogy összekulcsolt ujjaikat tartja magához, hogy újabb csókot leheljen ajkaira. Szeretné, ha beszélne, vagy csak tenne valamit, ami válasznak érthető, de ehelyett visszahajtva a fejét, ő is szusszan egyet.
- Itt vagyok - suttogta bele a csendbe, és belesüllyedt.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

we all eat lies
when our hearts
are
hungry
Mihail Vladiszlav Sztravinszkij
Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


#fattyú #szőke/édes ördög #Mihi
offline
RPG hsz: 341
Összes hsz: 958
Írta: 2021. január 23. 18:43 | Link


Zavarosak a gondolataim. Nem tudom mit kellene mondanom, mit kellene tennem, hogy megértse azt, amit mutatni akarok neki, ha már szavaim cserbenhagytak. Zavart vagyok. Egyszerre akarom azt, hogy szenvedjen, amiért engem akar, az érintésemet, hogy térden állva könyörögjön egy mosolyomért, míg szeretném megóvni minden szenvedéstől, ami érheti az életben. Félek, hogy a szirt rossz oldalára fogok dőlni, de még jobban félek attól, hogy onnan már nem tudok feljönni, miután a hullámok összecsaptak a fejem fölött. De ha nem ő, akkor ki lenne képes megmenteni? Szükségem van rá, ahogy őneki rám, mégis azt akarom, hogy szíve szoruljon össze a gondolatára annak, hogy esetleg elveszít, miközben szeretném, ha hozzám futna menedékért. Ha én lehetnék az, aki minden fájdalmát és kételyét képes elűzni. De ha miattam szenved, hogy lehetnék ez a személy?
Össze vagyok zavarodva.
Puha csókjára remeg meg aprón és röviden térdem. Akaratlan veszek egy mélyebb levegőt, ahogy fejét hajtja vállamra. Illata leng körbe, orromat és tüdőmet töltöm meg vele, hogy szívem hagyjon ki egy ütemet, majd álljon neki egyenletesebb ritmusban verni, mint ahogy eddig tette. Mire vágyom? Mire van szükségem? A mozdulatra pillantok le, kékjeim követik végig kezünk mozgását, elnyílt ajkaimra érkezik a csók, amit ismételten képtelen vagyok viszonozni. Ellépnék tőle, hogy legyen köztünk távolság, miközben szorosan magamhoz ölelve zúdítanám rá minden gondomat, kételyemet és bajomat. Ugyanúgy elnyílt ajkakkal hagyom, hogy visszahajtsa fejét rám, tekintetem a velem szemben elhelyezkedő ajtóra vándorol, mintha tőle várnám a választ, vagy már magát a kérdést, amire válaszolnom kellene, hogy megvilágosodhassak. Szavaira emelem fel fejemet a plafon felé, ujjaim ránganak meg ujjai között, ahogy végül a szirt rossz oldalára zuhanok.
Fejemet döntöm előre, aprót ellépve tőle hajtom fejemet vállára, hogy szaggatottan véve a levegőt hunyjam be szemeimet. Ránehezedek, amennyire testhelyzetünk engedi azt. Percek, talán órák telnek el így, mire halkan ugyan, de képes vagyok megszólalni. - Elfáradtam - rekedtes hangom tölti meg a mocskos helyiséget, halkan ugyan, de jól hallhatóan. Nem mozdulok el tőle, választ sem várok, csak kérlek ne mondjon rá semmit. Fogadja el, és maradjon így, hogy mindent rázúdíthassak akaratom ellenére, ami vállamat nyomja.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák, Előkészítős tanár


grey wind
offline
RPG hsz: 773
Összes hsz: 4454
Írta: 2021. február 2. 14:35 | Link

a szertár csendjében. mi ketten. itt vagyok


Annyira tehetetlennek érzi magát hirtelen, hogy szinte megrémül saját magától, a helyzettől. Mindentől, csak épp jelét nem adja, érzi azonban mellkasában, hogy szíve nagyobbakat dobban, szinte bordáiba rúg, ahogy szusszanva érzi az apró fájdalmat és szorítást gyomrában. Úgy érzi, tehetetlen, hiszen nem tudja, nem látja a gondolatokat, csak sejti, a közelmúlt és a közösen eltöltött idő, beszélgetések alapján sejteni, mik okozhatják, de közel sem az a valóság, ami a másikban jár, mert nem tudhatja, ha nincsenek szavak. Egyszerre kíváncsi és megértő is, hiszen sosem kényszerítette arra, hogy olyanról beszéljen, amiről nem akar, azok nélkül, ösztönös bizalmat adott neki, amennyit csak tudott, amennyi csak lehet, létezhet. Az idő mocskos módon és gyorsan pereg, nem csak most, alapvetően is, mintha sok-sok év telt volna el azóta, hogy ajkai először érintették az övéit, hogy ami akkor még csak játék volt, semmi több. Halovány emlék az egész, csak a bizalmatlanság az, ami élénken és fájdalmasan élénk, mert minden nap valahogy, valamely formában visszaköszön. Mert mi van, ha ő nem elég ahhoz, hogy bármit jobbá tegyen. Mi van, ha sosem elég? És ahogy fel-felvési ezt elméjébe, annál kínzóbb. Mert ki másnak tehetné jobbá a napjait, mindent? Magának? Nem. A legnagyobb naiv, a legönzetlenebb, aki magának alig hagy időt, tekintete, figyelme mindig más felé. Őfelé. Most is, minden porcikája kész bármire. Ha az előbbi hevességet folytatni, arra, ha nem, csak csendben létezni, akkor arra. De nem engedi, nem ereszti, annak ellenére sem, hogy nem viszonozza csókjait, érintését, közeledését. Mert sosem vár el semmit, csak lehessen a közelében. Talán ez sem a legegészségesebb, de senkinek sem fájdalmas. Eddig. Talán most kissé.
Csendben létezik, csak pár, apró szó hagyja el ajkait, semmi több. Nem tudja, hogy mondania kellene-e valamit, hisz az előbbiek ismeretében nem jött be, csak idegessé vált, megölte a pillanatot. Szólni szeretne, de csak nyelvét rágja, ujjbegye cirógatja kezének bőrét és hallgatja a másik lélegzetvételét. Itt vagyok, segíteni akarok. Engedd, hogy megtegyem. Engedj közel, közelebb. Mintha azt várná, hogy olvassa ki ezt fejéből, tudja mozdulataiból, tekintetéből. Talán így is történik, ahogy megérzi, hogy mozdul. Saját helyéről nem lép el, engedi, hogy Mihail változtasson helyzetet, helyet, majd végül megérezze a súlyát, amely talán lelkének terhe is egyben. Nem nyikkan meg, átöleli, ahogy vállára hajtja a fejét, úgy tartja meg, ujjai a világos tincsei közé szántanak, fejbőrét becézik, majd futnak le tarkójára, majd vissza, oda és vissza, lassan, szeretettel telítve. Tekintete amennyire lehet, rajta jár, majd a falon, végül lehunyja szemeit és vállára nyomja újabb csókját. Csak pihenj. Csak legyen könnyebb. Tartja, el nem engedi és mintha a csend megtelne mindennel, mintha a csend élne és őket ölelné körbe. Itt van, ameddig csak kell, de a másik füleit csak nyugodt szuszogása éri el.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

we all eat lies
when our hearts
are
hungry
Charlotte Elisabeth Felagund
KARANTÉN



offline
RPG hsz: 133
Összes hsz: 614
Írta: 2021. február 6. 21:48 | Link

Nagyapám utódja


- Ezt végülis könnyebb megjegyezni. Azt a musicalt imádom, főleg ha Lili játsza Máriát - elfogult vagyok, de nagyon. Egyrészt Lili iszonyat jól játszik, és én az összes előadásért odavagyok, amiben szerepel, másrészt a musicalek meg amúgyis a gyengéim.
- Köszönöm. Meg kell vallanom, mikor erre vágytam, nem erre számítottam. A felnőttlét még úgyis szívás, hogy nem engedték el az ember kezét - és természetesen nem gondoltam volna, hogy az egyik számomra fontos személy elvesztésével köszönt be. Ráadásul úgy, hogy a klisé tiniproblémák kimaradtak az életemből. Nem hisztiztem pattanás miatt, nem voltam kiborulva, mert nem tudtam mit felvenni egy randira. Még csak meg se csaltak soha, pedig lehet akkor a zenéim is jobban elkelnének. Igazából csak pislogtam, és bumm. Annyira a zenét helyeztem előtérbe, annyira meg akartam mutatni, hogy nekem majd sikerül, hogy itt vagyok húszévesen egyetlen kellemetlen sztori nélkül, de még az osztálytásaim se tudnám még csak megnevezni sem, nemhogy felismerni őket. S bár már rajta vagyok, hogy változtassak ezen, nem egyszerű.
- Én a Lizire mondjuk harapok mástól. Úgy csak apu hív, egy jó barátom Lottézik, anya az ragaszkodik a Charlottehoz, nyilván mert azt ő adta nekem, de ne tudja meg, hogy képes kimondani, ha mérges rám - forgatom meg a szemem. És megesküszöm, minden szavam ellenére, anya nem egy szörnyeteg, épp csak elvár tőlünk dolgokat, és szigorú, gyanítom a mi érdekünkben.
- Hazudik. Megrándult a szemöldöke - közlöm vele, s bár vállat nem vonok, azért éreztetem vele, nekem aztán nem kell magyarázkodni, épp csak a hazugság jeleit már felismerem. Talán az első jelek voltak, amiket megtanultam más arcáról leolvasni.
- Köszönöm. Ön el tudja képzelni Feláról, hogy nekiáll nosztalgiázni? - mert számomra ez elég szürreális kép. De mindenképp kipróbálom majd, hátha a végén kellemeset csalódok.
- Viszont nem tartom fel tovább, nehogy szárnynra keljen a pletyka, hogy visszavágyok ide. És őszintén remélem, több hasznát veszi majd a könyvnek - egy bíztatónak szánt mosolyt küldök felé, majd egy köszönés után, el is tűnök a kastélyból, mintha ott se lettem volna.


Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

- Szeretlek!
- Hol?
-Mi?
-Mutasd meg! Hol az a szerelem? Nem látom, nem tudom megfogni, nem érzem. Hallok szavakat, de semmire sem megyek a súlytalan szavaiddal.
Mihályfi Eleonóra Amira
Diák Eridon (H), Bogolyfalvi lakos, Másodikos diák



offline
RPG hsz: 28
Összes hsz: 32
Írta: 2021. július 12. 21:19 | Link

☀️domonkos☀️


Néha szüksége van arra, hogy valahol jól kibőghesse magát. A felgyülemlett feszültség ilyenkor távozik, minden olyan negatív energiával együtt, amit egyébként nem tud, vagy inkább nem akar leadni a hétköznapokban. Mert ő mindig mosolyog, mindig vidám, és sosem sír mások előtt - ehhez a szabályhoz legalább annyira tartja magát, mint amennyire ahhoz, hogy haját nem láthatják illetéktelenek. Nem engedi meg magának, hogy gyengeségét megmutassa a világnak. Ezt látta otthon, ezt tanulta, hogy valamirevaló nő nem terheli a környezetét azzal, hogy neki épp rossz kedve van. Abszolút egyetért ezzel az állítással, betegség ide, betegség oda.
Szóval ilyenkor elbújik, keres magának egy rég nem használt üres termet, egy elhagyatott mosdót, vagy éppen beszökik valamelyik szertárba, ahová délutánonként már egy lélek sem jár. Most épp ez utóbbira esett a választása, mikor már érezte, hogy a baj közeleg. Futólépéssel vette be a folyosókat, kerülgetett kicsiket és nagyokat, amúgyis sietős lépteit még sietősebbre véve. A nehéz ajtó szinte kirobbant a helyéről, akkora erővel lökte meg, a becsukásnál viszont már jobban vigyázott, nehogy meghallja valaki a csapódást.
Megnyugodva a tudattól, hogy ideért, leül a poros földre, hátát az egyik szekrénynek veti, mielőtt a könnyek kitörnének belőle. Csendesen zokog, nem hüppög vagy nyüszít, csak mintha egy csapot nyitna ki, utat enged a könnyeknek, amik eláztatják egyszerű fekete ruhája első részét, és rózsaszín hidzsábjának alsó szegleteit. Nem bánja, tudja, hamar felszáradnak majd, és ezen túl kell esnie. Egészen olyan, mintha valójában itt sem lenne. Alakja nem vet árnyékot, túl nagy zajt nem csap, így látni nem lehet, hallani is csak annak, aki odafigyel a csendre.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
offline
RPG hsz: 85
Összes hsz: 195
Kedves Amira
Írta: 2021. július 19. 18:32
| Link

Július elseje előtt

Nem tudom, nem értem.
Miből él a remény?
Ha minden ellene szól,
Szívünk miért remél?



Mostanában nem zeng a nevétől a tanári. Nem csúfítja arcát és kezét zúzódás, elmaradoztak az általa kiprovokált verekedések. Az órákat makulátlanul végigüli, megbújva csendesen a terem hátuljában. Ám a jegyei nem lettek fényesebbek attól, hogy fizikálisan jelen van. Egyedül a prefektusoknak okoz olykor némi bosszúságot az éjszakai cigaretta szüneteivel, amit a hálókörleten kívül ejt meg. Zokszó nélkül fogadja a dorgálásokat és egy fejbólintással veszi tudomásul az újabb büntetőmunkát. Már egyik sem képes kirángatni őt ebből a közömbös állapotból.
Az utóbbi időben, mint kísértet járja a zsongó folyosók kusza halmazát. Ahogy most is. Észrevétlen, a fal mentén, lehajtott fejjel sétálva, a telefonját emelve csak maga elé olykor. A képernyőt a várt üzenet vagy hívás helyett egyedül ujja kelti életre. Azt se tudná megmondani, hogy vár-e bárkitől bármit, feketéi mégis minduntalan a felvillanó képernyőre siklanak, ami mindannyiszor üres marad. Üres, mint ő maga.
Mélyen beszívva a levegőt oldja fel menet közben végül a telefonját és habozva ugyan, de elindítja a napok óta halogatott hívást. A vállával löki be a szertár ajtaját, hogy a csendbe érkezve, a fűvös fának dőlve várja, míg beleszóljanak. Fejét veti az ajtónak, feketéi a sötétbe vesző pókhálókra tapadnak a polcok tetején.
- Anya? Szia… - ejti ki rekedten a szavakat, majd hagyja elhalni azokat, ahogy édesanyja lelkes hangja felcsendül. Ujjai megrándulnak maga mellett és feketéi lecsukódnak, ahogy nyel egyet. - Jól vagyok… Anya, elmehetnék hozzád a hétvégén? - tér rá reménykedve a lényegre. Szinte lélegzetvisszafojtva várja a választ, ám annak hallatán csak egy fanyar mosoly suhan át az arcán. - Nem így értettem. Ott maradhatok nálad hétvégén? - válaszol, majd a csend beállta után lassan nyitja ki feketéit. Tudja a választ. Már akkor tudta, mikor csak szuggerálta a telefon alvó képernyőjét. Mégis ott van az a fránya remény, ami végül cselekvésre ösztökélte, most pedig annál nagyobb fájdalmat okoz. Ujjai ökölbe szorulnak, ahogy meghallja végül az elkerülhetetlent. Anyja szavaival pedig a remény utolsó lehetősége is semmivé foszlik. - Kérlek. Nem akarok visszamenni abba a házba. Apa sosincs otthon és nem akarok ott lenni, egyedül - hangja szinte már könyörgésbe csap át, ahogy görcsösen szorítaná magához azt a fránya reményt. Pedig pontosan tudja, hogy hiába teszi. Ujjai lassan elernyednek és fejét a mellkasára ejti, tincsei eltakarják előle a szertár java részét. Hát persze - feleli szárazon édesanyja mentegetőzésére. Neki se kell már. Ha nagyon szeretné, biztos találna megoldást, de a nő inkább az általa is gyűlölt házba száműzi. - Majd legközelebb. Szia. - Választ se várva nyomja ki a telefont, hogy egy pillanattal később, ádáz vicsorral vágja hozzá a készüléket a szemközt lévő polchoz. Reccsenést, majd puffanást hall, de nem törődik vele. Ujjai remegve csimpaszkodnak bele a szőke tincseibe és veti ismét hátra a fejét, ami nagyot koppanva ér az ajtó rücskös felszínéhez.
Már tényleg nem kell senkinek.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mihályfi Eleonóra Amira
Diák Eridon (H), Bogolyfalvi lakos, Másodikos diák



offline
RPG hsz: 28
Összes hsz: 32
Írta: 2021. augusztus 10. 19:31 | Link

☀️domonkos☀️


Néhány zsebkendő alkot mellette gyűrött, könnyfoltos kupacot. Hagyja, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, nem fogja vissza magát. Egész addig, míg nem robban be az ajtó. Megijed, még a levegő is bennakad, ahogy egy másodpercig megpróbál úgy tenni, mintha itt sem lenne. Mert tudja, mi következik, tudja az első szóból, hogy kihallgat valamit. Utál ilyen helyzetbe keveredni, mert bűnösnek aljasnak és mocskosnak érzi magát tőle. Pedig nem szándékosan csinálja, hát persze hogy nem, hiszen képtelen lenne ilyeneket megtenni. De mégis, ha valamiért megtörténik, akkor sem kellene rosszul éreznie magát, de persze, ő magára veszi, hiszen akármilyen apróságtól képes pocsék lelkiállapotba kerülni. Előnyök és hátrányok, amennyire képes boldoggá válni valami semmiségtől, annyira képes szomorúvá is lenni.
Nem kell, hogy hallja a másik felet a vonal végén, így is tökéletesen éri, hogy mi zajlik néhány méterre tőle, hogy csak az egyik fél mondandóját ismeri. Belesajdul a szíve, ahogy hallgatja a fiú kínkeserves szavait, de mégsem tesz semmit. Egyelőre nem. Abban bízik, hogyha letette a telefont távozik, és Mira megőrizheti magának a titkot. De ahogy hallja a csattanát és roppanást, majd a tompa puffanást, pontosan jól tudja, hogy ideje lépni és cselekedni. Halk, szinte nesztelen léptekkel áll fel, porolja le ruháját, megtörli arcát, bár tudja, hogy kivörösödött szemein és a könnyfoltokon ez sokat nem segít. Lassan merészkedik elő, először nem is lép közel, épp csak megmutatja magát, hogy itt van. Nem mosolyog, de arca békét és nyugalmat sugároz, valamiféle megbízhatóságot, amit senki nem tud, hogy honnan jön, csak úgy létezik, látszik és valódivá teszi.
- Ne haragudj, nem akartalak kihallgatni, de itt voltam és… hallottalak – vallja meg a töredelmes igazságot. Sokkal jobb, ha őszinte, mintha megpróbálja azt hazudni, hogy ő aztán semmit nem hallott, vagy látott. Úgysem hinné el, minek is próbálkozzon ilyenekkel.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Hollósi Zalán
Diák Levita (H), Másodikos diák



offline
RPG hsz: 171
Összes hsz: 254
Írta: Tegnap, 16:35 | Link

Autumn

  Persze még csak a tanév elejénél jártak, de Zalán már azt is teljesítményként könyvelte el magában, hogy pár hétig sikerült kimaradnia bárminemű balhéból, ami az iskola pletykafészkeinek szájában, vagy az Edictum szerkesztőinek tolla hegyén köthetett volna ki. Ezt úgy sikerült elérnie, hogy megtanulta már, hogyan legyen láthatatlan az olyanok előtt, akik hozzá hasonlóan vonzák a drámát és a katasztrófát. Az órákon kívül nem sok helyen fordult meg, csak a szobájában, a nagyteremben és a kviddicspályán. Utóbbin még a szokásosnál is több időt töltött, oda nem merészkedett senki utána. Legalábbis, már nem.
 Az őszi nátha is túl sok időre zárta őt a négy fal közé és minden kimaradó pillanatot pótolni akart. Addig sem kellett mással foglakoznia. Ennek folyománya volt, hogy a héten már negyedszerre esett be egy órával takarodó után a klubhelyiségbe. Ez már nem csak a szobatársainak szúrt szemet, hanem Zentének is. Az egyik legjobb barátjának. Aki történetesen prefektus volt.
 Tudta, hogyha csupán Zente vajszívére hagyatkozna, akkor simán megúszta volna az egészet egy kicsit sem szigorúnak mondható szidással. De látta rajta, hogy olyan kényszerhelyzetbe hozta ezzel a fiút, amivel a morális mérlege még sokáig fog küzdeni. Hiszen akkor kivételezne vele pusztán azért, mert barátok. Nem volt sok kedve hozzá, de végül letisztázta a másikkal, hogy nem haragszik meg rá, ha a házirend megszegéséért felelnie kell.
 És így történt, hogy Zalánt egy hétfő délután leküldték a szertárakhoz. Rendrakás címszó alatt. 219-es polcsor. Ezzel kell kezdenie valamit. Nem látott először senkit sem, aki a megbeszélt helyen és időpontban ott lett volna, se tanárt, se sorstársat, akivel együtt kéne dolgoznia. Talán jobb is így. Megcsinálja, amit kértek tőle, és már itt sincs. Az eredmény magáért fog beszélni, ha bizonyítania kell, hogy foglalkozott a feladattal. Talárját és a táskáját ledobta egy füzetekkel megrakott szék tövébe, majd egy Lumost elmotyogván felmérte jobban a terepet. Az a világítás, ami önmagában jelen volt, nevetségesen keveset fedett fel az elhanyagolt raktárból. Fogalma sem volt, hogy hol és hogyan álljon neki. A polc egyik felében dobozok sorakoztak. Nem egyet már kirágtak a molyok, vagy egerek, vagy ki tudja miféle állatok szeretik ennyire a kartonpapírt, de nem egy doboz tartalma ömlött emiatt a földre vagy az alsóbb polcokra. Voltak ott még régi tankönyvek is, meg tekercsek, egyelőre beazonosíthatatlan tartalommal. Nagyot sóhajtott, mire az előtte lévő porréteg szárnyra kélt a levegőben és prüszkölésre késztette őt.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Autumn Rue Danvers
Prefektus Eridon, Bogolyfalvi lakos, Vendéglátós, Elsős mestertanonc


A Nemes
offline
RPG hsz: 47
Összes hsz: 71
Oh but that's the irony
Írta: Tegnap, 17:14
| Link

x




Hogy őszinte legyek, annyira nem szerettem volna azt a jelvényt. Persze, mindent elvégeztem időre ahogy kellett, és senkivel nem voltam bunkóbb a kelleténél – már ha nem érdemelték meg -, de igazán nem éreztem úgy, hogy kiérdemeltem volna. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen tisztség elfogadása magába rejtette az elfogadást is. Hogy itt maradunk. Hogy nem lesz több Írország. Hogy semmi nem lesz olyan, ami rég volt, pedig ezt csak valahol, az agyam egyik eldugott szegletében mertem eddig csak remélni. De most már ez is elúszott. Szóval a jelvényemmel a mellkasomon végül kénytelen voltam a bőröndömből is kipakolni, és lassan magaménak érezni a szobát a nagyi lakásában.
Ezt a procedúrát szakította félbe az újonnan jött felelősség. Ránéztem a karórámra, aztán felkapva néhány holmimat indultam vissza az iskolába, hogy elvégeztessem valami hülye diákkal a büntetőjét. Persze, rögtön az az első feladatom, hogy valakin behajtsak valamit, Winter biztos szét szekált volna érte, ha tudná. Ha otthon lett volna. Úgy mostanában bármikor.
- Na jó kölyök, essünk túl rajt… - fordultam be a terembe nagy lendülettel, de megakadtam a mondatban, ahogy felmértem kivel állok szemben. Nagyot nyeltem, ahogy arra gondoltam, most is kölyöknek szólítottam. Önkívületlenül is. Ahogy legutóbb. Pedig be kellett vallanom, hogy az utóbbi hónapok után valahogy már nem is tűnt annyira gyereknek.
- Te mégis mit keresel büntetésben? – kérdeztem lassan. Valaki valami nagyon rossz viccet űz velem. A rohadt karma biztosan.
Utoljára módosította:Autumn Rue Danvers, Tegnap, 17:17 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Intuitív Díva - Hollósi
Hollósi Zalán
Diák Levita (H), Másodikos diák



offline
RPG hsz: 171
Összes hsz: 254
Írta: Tegnap, 19:55 | Link

Autumn

Amikor már rendesen levegőhöz jutott, akkor lett figyelmes arra, hogy megszólították. És nem éppen abban a formában, ahogyan azt remélte. Nem éppen az, akit remélt. A gyomra egyszer csak görcsbe rándult, amikor futólag végigpillantott Autumn-on. Egyedül nem érezte volna ezt akkora büntetéstnek, de a Danvers lány társaságában? Az már egészen más tészta volt.
 - Én is ezt kérdezném tőled - szólt, miközben leemelte az egyik kartondobozt a polcról. Hangja kimért volt, de azt a keserű élt már nem tudta jobban tompítani, felismerhető maradt. Látszott, hogy még a szívén viselte a legutóbbi találkozásuk fordulatát. -, de úgysem az én dolgom, nem igaz?
 Arról az esetről senkivel sem beszélt még. Még Zentével vagy Kornéllal sem. Nem tudta pontosan miért. Talán mert nem látta sok értelmét. Vagy mert megalázva érezte magát miatta. Pedig páran már faggatták a Leprikón Aranyában tett látogatása kapcsán. Azok is csak abból az ostoba újságból szedték minden elméletüket arról, hogy Zalán kikkel és hogyan barátkozik. Ha meghallották a Danvers nevet, fejüket összedugva súgdolóztak, nem érdekelve őket, hogy a pletykáiknak se füle, se farka nem volt. Aztán aggódva pislogtak rá, mintha tényleg érdekelte volna őket, hogy mi van vele.
 Az igazság az volt, hogy nem érezte túl jól magát a kastélyban. Két emberrel több, akit kerülnie kellett. Kettővel több, mint amit szeretett volna eredetileg.
 - Van rendes nevem is - motyogta maga elé, már inkább a doboz tartalmának, mint a lánynak.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Autumn Rue Danvers
Prefektus Eridon, Bogolyfalvi lakos, Vendéglátós, Elsős mestertanonc


A Nemes
offline
RPG hsz: 47
Összes hsz: 71
Oh but that's the irony
Írta: Tegnap, 23:32
| Link

x


Aznap többször is leforgattam magamban a beszélgetést. Minden szót kielemeztem, éjszaka se tudtam tőle aludni. Az egyetlen barátom volt, és én eltaszítottam magamtól. Mégis, ha másnap odamentem volna hozzá, azzal elismertem volna, hogy tévedtem. De ami még ennél is rosszabb, elárultam volna Wintert. Így hát maradt az emésztő gondolatok, a lopott pillantások. Egészen eddig.
Éreztem a feszültséget, ami belőle áradt. Szavai nyomán hirtelen nem is tudtam kontrázni, és egy pillanatnyi csend került a poros falak közé. - Én nem azért vagyok itt. Prefektus vagyok - igazgattam meg zavartan a pulcsim oldalát, hogy láthatóvá váljék a jelvény. Nem szerettem, hogy megbillogoztak. Sokszor le is vettem, most is csak kötelességből függött a helyén.
- Tudom, Zalán - jegyeztem meg halkan. Bárcsak ne így léptem volna be a terembe. Bárcsak ne érezném azt a furcsa sajgást a mellkasomban. Nagyot nyeltem, mint akinek gombóc szorult a nyelőcsövébe. Ugyan Rue, te nem ilyen vagy!
Mély levegőt vettem, és beletúrtam a hajamba. Összehúztam magamon a pulóvert, és karba font kézzel az ajtófélfának dőltem. - Szóval miért vagy itt? Első eset? Többedik? - kérdezgettem, igyekezve felhőtlen hangot megütni. Az egész annyira erőltetett volt tőlem, mintha nem is magam lennék. De valamiért számított Zalán véleménye. Valamiért nem akartam, hogy rosszba legyünk. Pedig Merlinre, mennyi okom lett volna rá.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Intuitív Díva - Hollósi

Oldalak: « 1 2 ... 8 9 [10] 11 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidékA kastély