Ez az a hely ami nem változik, raktárként kezdte és úgy is végzi talán. Ez a téglalap alakú ablaktalan hely a penész és a doh különleges keverékének lakhelye. Itt nem sokáig marad szívesen az ember, inkább csak egy éppen szabad helyre lehozza az összeszedett holmikat és már menekül is. A kezdet kezdetén volt rendszerezés, azonban ez mára eltűnt. A megsárgult pergameneken még látszik, hogy korábban mindennek megvolt a maga helye, tantárgyakra és szerepkörökre lebontva mára azonban a papírhalmazok, elhasználódott ketrecek és fiolák halmaza lett. Nem egy elhasználódott főzet által szétrobbant fiola darabjait lehet megtalálni és a levegőben is érződik, hogy van még adalék ami ezt a különleges aromát adja a levegőbe. A plafonról egyetlen olajmécses lóg le, melyet varázslattal nem lehet meggyújtani, csak mugli eszközökkel, talán azért, hogy a hívatlan vendégeket távol tartsa, elvégre akit ide leküldenek mind ismerik a meggyújtás módszerét. Nem ad nagy fényt, de annyira elég, hogy tájékozódni legalább tudjon az ember és ne akadjon bele az alacsony plafonról lelógó megannyi vastag pókhálóba és a pókok vacsoráiba, melyeket gondosan összefogdostak maguknak. A köves, poros földön se árt jó alaposan körülnézni, ha a szem megszokta ezt a félhomály állapotot, hiszen a fiolák tartalma nem csak a pergamenkupacokra, de sokszor a földre is jutott jócskán, melyek között egerek szlalomozva menekülnek vissza búvóhelyeikre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=834546#post834546][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.19. 18:32[/b][/url]

Mostanában nem zeng a nevétől a tanári. Nem csúfítja arcát és kezét zúzódás, elmaradoztak az általa kiprovokált verekedések. Az órákat makulátlanul végigüli, megbújva csendesen a terem hátuljában. Ám a jegyei nem lettek fényesebbek attól, hogy fizikálisan jelen van. Egyedül a prefektusoknak okoz olykor némi bosszúságot az éjszakai cigaretta szüneteivel, amit a hálókörleten kívül ejt meg. Zokszó nélkül fogadja a dorgálásokat és egy fejbólintással veszi tudomásul az újabb büntetőmunkát. Már egyik sem képes kirángatni őt ebből a közömbös állapotból.
Az utóbbi időben, mint kísértet járja a zsongó folyosók kusza halmazát. Ahogy most is. Észrevétlen, a fal mentén, lehajtott fejjel sétálva, a telefonját emelve csak maga elé olykor. A képernyőt a várt üzenet vagy hívás helyett egyedül ujja kelti életre. Azt se tudná megmondani, hogy vár-e bárkitől bármit, feketéi mégis minduntalan a felvillanó képernyőre siklanak, ami mindannyiszor üres marad. Üres, mint ő maga.
Mélyen beszívva a levegőt oldja fel menet közben végül a telefonját és habozva ugyan, de elindítja a napok óta halogatott hívást. A vállával löki be a szertár ajtaját, hogy a csendbe érkezve, a fűvös fának dőlve várja, míg beleszóljanak. Fejét veti az ajtónak, feketéi a sötétbe vesző pókhálókra tapadnak a polcok tetején.
- Anya? Szia… - ejti ki rekedten a szavakat, majd hagyja elhalni azokat, ahogy édesanyja lelkes hangja felcsendül. Ujjai megrándulnak maga mellett és feketéi lecsukódnak, ahogy nyel egyet. - Jól vagyok… Anya, elmehetnék hozzád a hétvégén? - tér rá reménykedve a lényegre. Szinte lélegzetvisszafojtva várja a választ, ám annak hallatán csak egy fanyar mosoly suhan át az arcán. - Nem így értettem. Ott maradhatok nálad hétvégén? - válaszol, majd a csend beállta után lassan nyitja ki feketéit. Tudja a választ. Már akkor tudta, mikor csak szuggerálta a telefon alvó képernyőjét. Mégis ott van az a fránya remény, ami végül cselekvésre ösztökélte, most pedig annál nagyobb fájdalmat okoz. Ujjai ökölbe szorulnak, ahogy meghallja végül az elkerülhetetlent. Anyja szavaival pedig a remény utolsó lehetősége is semmivé foszlik. - Kérlek. Nem akarok visszamenni abba a házba. Apa sosincs otthon és nem akarok ott lenni, egyedül - hangja szinte már könyörgésbe csap át, ahogy görcsösen szorítaná magához azt a fránya reményt. Pedig pontosan tudja, hogy hiába teszi. Ujjai lassan elernyednek és fejét a mellkasára ejti, tincsei eltakarják előle a szertár java részét. Hát persze - feleli szárazon édesanyja mentegetőzésére. Neki se kell már. Ha nagyon szeretné, biztos találna megoldást, de a nő inkább az általa is gyűlölt házba száműzi. - Majd legközelebb. Szia. - Választ se várva nyomja ki a telefont, hogy egy pillanattal később, ádáz vicsorral vágja hozzá a készüléket a szemközt lévő polchoz. Reccsenést, majd puffanást hall, de nem törődik vele. Ujjai remegve csimpaszkodnak bele a szőke tincseibe és veti ismét hátra a fejét, ami nagyot koppanva ér az ajtó rücskös felszínéhez.
Már tényleg nem kell senkinek.