Ez az a hely ami nem változik, raktárként kezdte és úgy is végzi talán. Ez a téglalap alakú ablaktalan hely a penész és a doh különleges keverékének lakhelye. Itt nem sokáig marad szívesen az ember, inkább csak egy éppen szabad helyre lehozza az összeszedett holmikat és már menekül is. A kezdet kezdetén volt rendszerezés, azonban ez mára eltűnt. A megsárgult pergameneken még látszik, hogy korábban mindennek megvolt a maga helye, tantárgyakra és szerepkörökre lebontva mára azonban a papírhalmazok, elhasználódott ketrecek és fiolák halmaza lett. Nem egy elhasználódott főzet által szétrobbant fiola darabjait lehet megtalálni és a levegőben is érződik, hogy van még adalék ami ezt a különleges aromát adja a levegőbe. A plafonról egyetlen olajmécses lóg le, melyet varázslattal nem lehet meggyújtani, csak mugli eszközökkel, talán azért, hogy a hívatlan vendégeket távol tartsa, elvégre akit ide leküldenek mind ismerik a meggyújtás módszerét. Nem ad nagy fényt, de annyira elég, hogy tájékozódni legalább tudjon az ember és ne akadjon bele az alacsony plafonról lelógó megannyi vastag pókhálóba és a pókok vacsoráiba, melyeket gondosan összefogdostak maguknak. A köves, poros földön se árt jó alaposan körülnézni, ha a szem megszokta ezt a félhomály állapotot, hiszen a fiolák tartalma nem csak a pergamenkupacokra, de sokszor a földre is jutott jócskán, melyek között egerek szlalomozva menekülnek vissza búvóhelyeikre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=821530#post821530][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.11.18. 17:05[/b][/url]

Mindig idegesebb vagyok, ahogy közeledik az év vége, azonban ez az idegesség immár olyan magasságokba csap, amivel nem tudok mit kezdeni. Ingerültebb vagyok sokkal, monoton járok egyik óráról a másikra, ha nem muszáj, akkor nem beszélek senkivel semmiről, csak rögvest a szobámba megyek és leülök tanulni. Ezen a frusztráción még a meghitt beszélgetéseink sem segítenek Boróval, pedig a mai napig előfordul, hogy egyszer csak feltűnik a szobámban és végig beszélgetjük az éjszakát. Abban a pár órában tényleg nincs semmi problémám, elfelejthetem azt, mégis mekkora kötelezettségek nyomják a vállamat és lehetek durcás kisgyerek, akit vigasztalni kell. Boró pedig megteszi. Mégsem elég. Arra van szükségem, aki tényleg mindent el tud űzni a fejemből egy mosolyával, még csak megszólalnia sem kell, elég ha rám emeli kék tekintetét. Szükségem van rá, most sokkal jobban, mint eddig bármikor. Nem elég, hogy látom, nem elég, hogy mellettem alszik el, nem elég, hogy csókol és velem van akkor, amikor időnk engedni. Most kell. Nagyon sürgősen.
Öles léptekkel hagyom el a termet, majd indulok el a folyosón, hogy visszatérhessek a szobámba, és tanulást imitálva várhassam meg, amíg végre megjelenik nálam és elfeledtet velem mindent. Kékjeim zizzennek egy hangosabb társaságra, fejemet fordítom vissza előre, így éppen elkapom, ahogy befordul a sarkon. Hirtelen torpanok meg, ennek okán csapódik neki valaki hátamnak, majd bajsza alatt morogva halad tovább, de észre sem veszem, meg sem hallom, csak azt látom, ahogy mosolyogva beszélget és közelít felém. Félre kapom fejemet, majd ahogy mellém ér fogom meg csuklóját komoly arccal és rántom be az első ajtón, ami éppen mellettem van. Könyveim és jegyzeteim csattannak a gusztustalanul mocskos földön, azzal a lendülettel fordulok felé és kényszerítem arra, hogy háta az ajtónak koccanjon. Gondolkodás nélkül húzom félre pólóját nyakától és kezdem el csókolgatni a puha bőrt, míg másik kezem simul derekára.
- Szükségem van rád. Most - fejemet felemelve búgom szavaimat fülébe. Fülcimpájára ráharapok, óvatosan húzom magam felé azt, majd engedem el és térek vissza nyakának csókolgatásához. Másik kezem ujjai csúsznak be pólója alá, óvatosan állok neki cirógatni a bőrt, miközben nem hagyom abba csókolgatását, itt-ott rá is harapok bőrére.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=822637#post822637][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.12.07. 16:15[/b][/url]

Figyelmen kívül hagyom, hogy hiányoztam neki. Nem érdekel, most nem, amikor csak annyira van szükségem, hogy a nevemet nyögdécselje a poros, nehéz és dohos levegőbe, mert én úgy döntöttem. Nincs beleszólása, nem mintha amúgy adnék neki bármibe is, de most valahogy még a lehetőséget sem akarom megadni neki, hogy legalább megpróbálja. Feje mellett támasztom meg alkaromat, másik kezem járkál fel s alá a meleg bőrön, ahogy nyakszirtjébe harapva morranok fel. Feljebb tolom az anyagot, mert minél előbb hozzáférhetek bőréhez, minél előbb teljesen meztelenül áll előttem, annál hamarabb lehetek elégedett, és most arra van szükségem. Hisztis vagyok, elégedetlen, komolyan nincs másra szükségem, minthogy akaratomnak megfelelően mozdítsa félre a fejét, hogy jobban hozzáférhessek a nyakához.
Arcomra simított kezének engedelmeskedve emelem fel fejemet. Kékjeim villannak, ahogy közelebb hajol, minden mostani érzelmemet abba a csókba sűrítem, amire invitál. Az ajtóra támasztott kezem szorul ökölbe, másik kezemmel szorítok rá derekára, ahogy hevesen és vággyal telve csókolom ajkait, teljesen az ajtónak préselve a most olyan törékenynek tűnő testet. Jobb térdemet támasztom két lába közé, miközben ő elválik tőlem. Értetlen pillantásomat emelem rá, nyelvem hegyével nyalom végig alsó ajkamat, hogy végül látványosan húzzam fel felső ajkamat, amivel egyértelműsítem mégis mennyire nem tetszik, ami most történik. Lehunyom szemeimet, ahogy szívem akar kiugrani a helyéről, csak immár a kezdeti hevességgel vegyített vágy helyett a düh miatt. Komolyan ennyire sokat kértem? Ennyire teljesíthetetlen a kérés, hogy csendben tegyen eleget annak, aminek én akarom, és utána menjünk mindketten amerre kell? Szőke tincseim közé fúrom ujjaimat, miközben halkan nevetek fel, amiből fokozatosan lesz hangosabb és hangosabb, és éppenséggel nem az őszinte fajtából.
- Igen - villan hideg tekintetem rá, már mosolytalan arccal lépek el tőle. - Az, hogy megkérdezted történt-e valami. Miért kell ezt…? Miért nem tudsz csak csendben beleülni a helyzetbe? - hangom érzelemmentesen csattan a falakon, a szűk helyiség egyáltalán nem segít azon, hogy jobban érezzem magam, hogy igyekezzem visszanyelni azt, ami kitörni készül belőlem, hiszen csak mi vagyunk itt. Nincs ami megzavarna, nincs ami kizökkentene, mert csak ő van. Csak ő áll előttem, és félek, hogy kevés ahhoz, hogy visszatartson. Tényleg elhittem, hogy most az egyszer kérdések nélkül megúszhatom az egészet, csak egyszerűen belesimul az érintésembe, beledől a csókjaimba, megkönnyíti az egészet, hogy egy óra múlva sokkalta boldogabban léphessek ki innen a tudattal, hogy este újra láthatom, és ott folytathatom, ahol abbahagytam. Túl sokat kértem, ebben már biztos vagyok. De ha nem tőle kérek ennyit, akkor mégis kitől tehetném?
Túl sok opcióm lenne.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=823202#post823202][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.12.16. 18:54[/b][/url]

Mindössze beleülni a pillanatba. Ennyit kértem szótlanul tőle, nem többet. Hogy a bennem tomboló stresszt felesleges szavak és mondatok nélkül űzze ki, hogy este, amikor a folyosóról beszűrődő zajok is megszűnnek létezni, elmondjam neki. Akkor és ott mindent elmondtam volna neki, mert szükségem van arra, hogy meghallgasson, hogy ott legyen nekem, ehelyett őszintétlen nevetésem tölti meg a kicsiny helyiséget, hideg kékjeim vágják át a köztünk lévő távolságot, miközben ellépek tőle. Hangom sem sokkalta kedvesebb, szinte már az ajtó reccsen belé, ahogy arrafelé mondom ki szavaimat.
A meghittségből lett pillanatok alatt jeges érzet köztünk, és tudom, agyam hátsó részében tudom, hogy nem az ő hibája, mégis sokkal egyszerűbb kivetíteni rá az egészet, mintsem belássam: én vagyok az, aki az egészet generálta. Mi kellene most? Ahogy érzelemmentes tekintetem méri végig az ajtónál állót, ahogy feje koccan az ajtólapnak, automatikusan mozdulnék, hogy odategyem kezemet - ne okozzon magának fájdalmat. Semmilyen mértékűt, csak egyszerűen ne tegye. Felső ajkamat húzom fel akaratlan arra, hogy mozdul, ellép az ajtótól, de nem veszem le róla tekintetem. Képtelen vagyok rá. A magyarázat hónapok óta fogalmazódik meg bennem, míg ebben a pillanatban csattan agyamban a tudat: azt akarom, hogy tudja, minden én vagyok. Hogy a kellemes együtt töltött órák és napok egyik pillanatról a másikra tűnhetnek el, mert az, aki vitát generál, aki bántja a másikat, aki örömét leli abban, hogy másoknak fáj, az is én vagyok. Miért most kell megtudnia? Miért kellett ennyi időnek eltelnie ahhoz, hogy ezt az arcába vágjam? A válasz egyszerű. Mert így belém szeretett, fenntartások és kérdések nélkül. Bármit megtehetek vele, bármit megtesz, amit kérek tőle, minden porcikája értem remeg, ahogy ránézek. Ha megmutatom neki azt, aki a tökéletes arc mögött vagyok, ez soha nem történt volna meg, de így elmondhatom, hogy az enyém.
Rezzenéstelen arccal nézem, ahogy elém lép, ujjaira rá sem hederítek a vállán, a csókot ugyanúgy fogadom, mint érintését. Semlegesen. Nem viszonzom a puha csókot, de nem is lépek el. Valahogy a szirt szélén egyensúlyozom és igyekszem megtalálni a tökéletes pontot, amikor egy fél lépés választ el a biztos haláltól, de mégis biztonságban lehetek még. Ujjai mozdulására sem reagálok, hagyom, hogy összekulcsolja az enyémekkel, miközben az előző csókot ízlelgetem még látatlanban.
Lehunyom szemeimet, mélyebb levegőt veszek. Továbbra is a szirt szélén egyensúlyozva próbálom megtalálni a tökéletes pontot arra, hogy életben maradhassak, mégis meglegyen a félsz. Miért? Miért van erre szükségem? Miért akarom, hogy azt higgye elveszít? Miért akarom, hogy lelökjön a szirt széléről, amikor tökéletes minden? Talán… túl tökéletes is lenne?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=825158#post825158][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.01.23. 18:43[/b][/url]

Zavarosak a gondolataim. Nem tudom mit kellene mondanom, mit kellene tennem, hogy megértse azt, amit mutatni akarok neki, ha már szavaim cserbenhagytak. Zavart vagyok. Egyszerre akarom azt, hogy szenvedjen, amiért engem akar, az érintésemet, hogy térden állva könyörögjön egy mosolyomért, míg szeretném megóvni minden szenvedéstől, ami érheti az életben. Félek, hogy a szirt rossz oldalára fogok dőlni, de még jobban félek attól, hogy onnan már nem tudok feljönni, miután a hullámok összecsaptak a fejem fölött. De ha nem ő, akkor ki lenne képes megmenteni? Szükségem van rá, ahogy őneki rám, mégis azt akarom, hogy szíve szoruljon össze a gondolatára annak, hogy esetleg elveszít, miközben szeretném, ha hozzám futna menedékért. Ha én lehetnék az, aki minden fájdalmát és kételyét képes elűzni. De ha miattam szenved, hogy lehetnék ez a személy?
Össze vagyok zavarodva.
Puha csókjára remeg meg aprón és röviden térdem. Akaratlan veszek egy mélyebb levegőt, ahogy fejét hajtja vállamra. Illata leng körbe, orromat és tüdőmet töltöm meg vele, hogy szívem hagyjon ki egy ütemet, majd álljon neki egyenletesebb ritmusban verni, mint ahogy eddig tette. Mire vágyom? Mire van szükségem? A mozdulatra pillantok le, kékjeim követik végig kezünk mozgását, elnyílt ajkaimra érkezik a csók, amit ismételten képtelen vagyok viszonozni. Ellépnék tőle, hogy legyen köztünk távolság, miközben szorosan magamhoz ölelve zúdítanám rá minden gondomat, kételyemet és bajomat. Ugyanúgy elnyílt ajkakkal hagyom, hogy visszahajtsa fejét rám, tekintetem a velem szemben elhelyezkedő ajtóra vándorol, mintha tőle várnám a választ, vagy már magát a kérdést, amire válaszolnom kellene, hogy megvilágosodhassak. Szavaira emelem fel fejemet a plafon felé, ujjaim ránganak meg ujjai között, ahogy végül a szirt rossz oldalára zuhanok.
Fejemet döntöm előre, aprót ellépve tőle hajtom fejemet vállára, hogy szaggatottan véve a levegőt hunyjam be szemeimet. Ránehezedek, amennyire testhelyzetünk engedi azt. Percek, talán órák telnek el így, mire halkan ugyan, de képes vagyok megszólalni. - Elfáradtam - rekedtes hangom tölti meg a mocskos helyiséget, halkan ugyan, de jól hallhatóan. Nem mozdulok el tőle, választ sem várok, csak kérlek ne mondjon rá semmit. Fogadja el, és maradjon így, hogy mindent rázúdíthassak akaratom ellenére, ami vállamat nyomja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=843474#post843474][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2022.02.15. 12:31[/b][/url]

Kezdem magam különösen érezni, ha a kastélyban kell tartózkodnom. Valamilyen úton-módon mindig Somogyi mellett kötök ki, igencsak... megkérdőjelezhető szituációkban, mintha csak valaki nagyon jól érezné magát, amiért ilyen helyzetekbe taszít minket. Persze az más kérdés, hogy kihasználjuk az együtt töltött időt. Vagy így, vagy úgy, de legalább nem unatkozunk. Még akkor sem, ha kisebb kötelezettségeket kell belepakolni az egyébként kellemesebbnek mondható időtöltésbe.
Jelenleg ez abban merül ki, ahogy a lány sóhajtozik, én meg igyekszem úgy helyezkedni, hogy kényelmes legyen neki, és lehetőleg ne essen egy olyan doboz a fejére, amit már évekkel ezelőtt sikeresen pakoltak oda fel. Minden hátsó szándék nélkül kijelenthetem, hogy nem szeretnék neki fájdalmat okozni. Nem csak most, de a későbbiekben sem. Amit igencsak megnehezít a kastély legkisebb helyisége és az, hogy préselődi, miközben már így is a feje felett lévő polcba kapaszkodom, ahova nyújtózkodik.
Szavaira morranok hangosat, csípőmet tolom előrébb, majd kicsit oldalasabban, hogy helyezkedhessen kedvére. - Rohadt életbe bele - pillantok felfelé egy pillanatra, majd vissza rá. Valószínűleg tartom, hogyha eljutott volna hozzám a szavazás híre, akkor nem itt lennénk éppen, hanem... ezt megtartom magamnak. Az a biztos.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=843591#post843591][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2022.02.17. 20:11[/b][/url]

Bármilyen meglepő, sajnálatos módon egyet kell értenem, az előttem szólóval. Tényleg vannak olyan dolgok, amik csak jobbak és jobbak, ahogy a percek telnek. És meglepő fordulat, hogy éppen Domkával előttem fogalmazódik meg bennem ez a gondolat, de sajnos - vagy nem sajnos -, így van. És mondjuk ezt soha nem fogom nagy dobra verni, de jelenleg nem lennék sehol máshol. Már majdnem elégedettséggel tölt el, hogy hallhatom a szuszogását, nézhetem a kipirosodott arcát, és olyan közel érezhetem magamhoz, mint eddig még soha. Meghitt.
Lenne.
Egészen addig, amíg ki nem szökik szájából a káromkodás, és arcáról kapom fel kékjeimet a dobozra, ami túlságosan is felénk dől. Hirtelen engedem el a polcot, amit eddig markoltam, hogy elférhessünk, legalább viszonylag, és kapok a doboz aljához, hogy megtartsam.
- Merlin égetne el - morgom orrom alatt. Közelebb lépek Domkához, másik kezemmel is a dobozt támasztom, végül tolom feljebb a polcra. Tehát vissza a helyére. Halkan szusszanva hunyom le szemeimet, végül pillantok le a közém és a polc közé szorult lányra. - Ez a helyzet egész intim is lehetne, ha nem undorodnék az egész helytől - jelentem ki szemrebbenés nélkül. - Legközelebb valami tisztább helyre is hívhatnál, ha velem szeretnél lenni - utolsót tolok a dobozon felfelé nézve, majd lépek oldalasan a sor vége felé, hogy előre engedhessem a lányt. Ezzel a dobozzal legalább végeztünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=843601#post843601][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2022.02.17. 21:23[/b][/url]

Érezhetném megtiszteltetésnek, amiért a független és erős nő, alias Somogyi Agáta Dominika, éppen engem talált meg megint, hogy segítsek neki, de az az igazság, hogy nem érzem annak. Egyáltalán nem. Vagy taktikus volt és elhallgatta, hogy egyébként erre a poros, mocskos és gusztustalan helyre kell betennem a lábam, vagy tényleg eszébe sem jutott, hogy elmondja. Őszintén megmondom, hogy nem tudom melyik a rosszabb. Egyikkel sem vagyok kibékülve, maradjunk ennyiben.
Elismerően bicegtetem fejem kicsit fel s le a visszaszólásra. Az igen. Gondolom rengeteg időt töltött azzal, hogy elgondolkodjon a visszaszóláson. Szerencséjére nem vagyok éppen kötekedős kedvemben, bármennyire is a kedvenc időtöltéseim egyike nézni a lányt, ahogy éppen a falra mászik tőlem. Mikor miért. Soha nem árulja el éppen mi az, amiért hisztizik, de lehet addig járunk jól mindketten.
A kérdésre emelkedik meg a szemöldököm. Lazán ökölbe szorított kezem kerül szám elé, ahogy köhintek párat. Éppen próbálom visszafogni a feltörő nevetést, de erősebbnek bizonyul nálam, így kezem csúszik szemeim elé és engedem ki magamból. A nevetés kellemesen mély, őszintén csapódik vissza a helyiség megtömött polcairól és viseletes falairól. Kezem alól sandítok ki a lányra, a nevetésem erősödik, így csúszik is vissza kékjeim elé, és el sem mozdítom onnan, míg nem csillapodik. Egyetlen lépéssel termek a halom mellett, felhúzott felső ajakkal fürkészem.
- Nem. Ezek mocskosak - mutatok rájuk. - Elég mocskot tapogattam ma már, kösz - biccentek aprót, lassan egyenesedem fel. - Gyere, meghívlak egy ebédre. Úgyis nemrég volt Valentin-nap - mosolyodom el szemtelenül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=843613#post843613][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2022.02.17. 22:28[/b][/url]

Teljes mértékben hajlandó vagyok viselni a következményeit annak, hogy szemrebbenés nélkül, leplezetlen jókedvvel és őszinteséggel nevetem ki a lányt, aki túlságosan is feltűnően van elfoglalva azzal a tekerccsel. Ne legyünk álszentek: bárki állna a helyemen, maximum azért nem merne nevetni, mert fél Domkától, csakhogy engem nem hat meg, amiért vörös az arca a dühtől - vagy éppen mástól, de ebbe most ne menjünk bele -, vagy éppen megölne a tekintetével. Valamikor, amikor nagyon belelendül, még aranyosnak is mondanám. Mint egy mérges hörcsög.
- Nagyon jól hallottad - bólintok is mellé, amíg az ő arca úgy változik, öröm ránézni. Sok mindent elárulhatnak ezek a hirtelen hangulatingadozások, és Domkából kiindulva, én első blikkre a klimaxra tippelek. Nem viccelek. Türelmesen megvárom, amíg hablatyol össze-vissza, majd hümmentve nézek a halomra. - Dehogynem. Majd a többi DÖK-ös elpakolja. Vagy a tököm sem tudja ki, nem is érdekel - a lényeg, hogy én biztosan nem fogok hozzájuk nyúlni, tehát elpakolni sem, szóval a földön marad, ahol részemről a tökéletes helye van. Kinek mi. Kezeimet zsebre vágva hajolok lejjebb, hogy mindenképpen meghalljam a választ, majd egyenesedem is fel. - Kérlek... akkor eszem egyedül - vonom meg vállamat. Mindennap egyedül eszek, még egy étkezés, ami így történik meg, már nem oszt vagy szoroz. Lassú léptekkel indulok az ajtó felé, annak küszöbén torpanok meg és fordulok vissza vállam felett.
- Utolsó lehetőség - mosolyodom el kedvesen, majd fordítok hátat neki, vállammal támasztom meg az ajtófélfát. Nem fogom itt hagyni, gondolom ez mindenkinek világos. Ha más nem, megvárom, amíg elpakolja, és megyünk utána. Nekem így is megfelel, de akkor sem nyúlok hozzá egyikhez sem, és ez legalább biztos.