Ez az a hely ami nem változik, raktárként kezdte és úgy is végzi talán. Ez a téglalap alakú ablaktalan hely a penész és a doh különleges keverékének lakhelye. Itt nem sokáig marad szívesen az ember, inkább csak egy éppen szabad helyre lehozza az összeszedett holmikat és már menekül is. A kezdet kezdetén volt rendszerezés, azonban ez mára eltűnt. A megsárgult pergameneken még látszik, hogy korábban mindennek megvolt a maga helye, tantárgyakra és szerepkörökre lebontva mára azonban a papírhalmazok, elhasználódott ketrecek és fiolák halmaza lett. Nem egy elhasználódott főzet által szétrobbant fiola darabjait lehet megtalálni és a levegőben is érződik, hogy van még adalék ami ezt a különleges aromát adja a levegőbe. A plafonról egyetlen olajmécses lóg le, melyet varázslattal nem lehet meggyújtani, csak mugli eszközökkel, talán azért, hogy a hívatlan vendégeket távol tartsa, elvégre akit ide leküldenek mind ismerik a meggyújtás módszerét. Nem ad nagy fényt, de annyira elég, hogy tájékozódni legalább tudjon az ember és ne akadjon bele az alacsony plafonról lelógó megannyi vastag pókhálóba és a pókok vacsoráiba, melyeket gondosan összefogdostak maguknak. A köves, poros földön se árt jó alaposan körülnézni, ha a szem megszokta ezt a félhomály állapotot, hiszen a fiolák tartalma nem csak a pergamenkupacokra, de sokszor a földre is jutott jócskán, melyek között egerek szlalomozva menekülnek vissza búvóhelyeikre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=834250#post834250][b]Mihályfi Eleonóra Amira - 2021.07.12. 21:19[/b][/url]

Néha szüksége van arra, hogy valahol jól kibőghesse magát. A felgyülemlett feszültség ilyenkor távozik, minden olyan negatív energiával együtt, amit egyébként nem tud, vagy inkább nem akar leadni a hétköznapokban. Mert ő mindig mosolyog, mindig vidám, és sosem sír mások előtt - ehhez a szabályhoz legalább annyira tartja magát, mint amennyire ahhoz, hogy haját nem láthatják illetéktelenek. Nem engedi meg magának, hogy gyengeségét megmutassa a világnak. Ezt látta otthon, ezt tanulta, hogy valamirevaló nő nem terheli a környezetét azzal, hogy neki épp rossz kedve van. Abszolút egyetért ezzel az állítással, betegség ide, betegség oda.
Szóval ilyenkor elbújik, keres magának egy rég nem használt üres termet, egy elhagyatott mosdót, vagy éppen beszökik valamelyik szertárba, ahová délutánonként már egy lélek sem jár. Most épp ez utóbbira esett a választása, mikor már érezte, hogy a baj közeleg. Futólépéssel vette be a folyosókat, kerülgetett kicsiket és nagyokat, amúgyis sietős lépteit még sietősebbre véve. A nehéz ajtó szinte kirobbant a helyéről, akkora erővel lökte meg, a becsukásnál viszont már jobban vigyázott, nehogy meghallja valaki a csapódást.
Megnyugodva a tudattól, hogy ideért, leül a poros földre, hátát az egyik szekrénynek veti, mielőtt a könnyek kitörnének belőle. Csendesen zokog, nem hüppög vagy nyüszít, csak mintha egy csapot nyitna ki, utat enged a könnyeknek, amik eláztatják egyszerű fekete ruhája első részét, és rózsaszín hidzsábjának alsó szegleteit. Nem bánja, tudja, hamar felszáradnak majd, és ezen túl kell esnie. Egészen olyan, mintha valójában itt sem lenne. Alakja nem vet árnyékot, túl nagy zajt nem csap, így látni nem lehet, hallani is csak annak, aki odafigyel a csendre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=835565#post835565][b]Mihályfi Eleonóra Amira - 2021.08.10. 19:31[/b][/url]

Néhány zsebkendő alkot mellette gyűrött, könnyfoltos kupacot. Hagyja, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, nem fogja vissza magát. Egész addig, míg nem robban be az ajtó. Megijed, még a levegő is bennakad, ahogy egy másodpercig megpróbál úgy tenni, mintha itt sem lenne. Mert tudja, mi következik, tudja az első szóból, hogy kihallgat valamit. Utál ilyen helyzetbe keveredni, mert bűnösnek aljasnak és mocskosnak érzi magát tőle. Pedig nem szándékosan csinálja, hát persze hogy nem, hiszen képtelen lenne ilyeneket megtenni. De mégis, ha valamiért megtörténik, akkor sem kellene rosszul éreznie magát, de persze, ő magára veszi, hiszen akármilyen apróságtól képes pocsék lelkiállapotba kerülni. Előnyök és hátrányok, amennyire képes boldoggá válni valami semmiségtől, annyira képes szomorúvá is lenni.
Nem kell, hogy hallja a másik felet a vonal végén, így is tökéletesen éri, hogy mi zajlik néhány méterre tőle, hogy csak az egyik fél mondandóját ismeri. Belesajdul a szíve, ahogy hallgatja a fiú kínkeserves szavait, de mégsem tesz semmit. Egyelőre nem. Abban bízik, hogyha letette a telefont távozik, és Mira megőrizheti magának a titkot. De ahogy hallja a csattanát és roppanást, majd a tompa puffanást, pontosan jól tudja, hogy ideje lépni és cselekedni. Halk, szinte nesztelen léptekkel áll fel, porolja le ruháját, megtörli arcát, bár tudja, hogy kivörösödött szemein és a könnyfoltokon ez sokat nem segít. Lassan merészkedik elő, először nem is lép közel, épp csak megmutatja magát, hogy itt van. Nem mosolyog, de arca békét és nyugalmat sugároz, valamiféle megbízhatóságot, amit senki nem tud, hogy honnan jön, csak úgy létezik, látszik és valódivá teszi.
- Ne haragudj, nem akartalak kihallgatni, de itt voltam és… hallottalak – vallja meg a töredelmes igazságot. Sokkal jobb, ha őszinte, mintha megpróbálja azt hazudni, hogy ő aztán semmit nem hallott, vagy látott. Úgysem hinné el, minek is próbálkozzon ilyenekkel.