Kőszegi bácsi

Hosszú nap volt a cukorboltba. A hétköznapok nem szoktak annyira kemények lenni, de ma annyira tele volt a bolt, hogy egy másodpercre sem tudtam megállni. A zárás időpontja nem igazán akart elérkezni, a percek csigalassúsággal teltek és ahogy ment le a perzselő nap, egyre éhesebbe lettem. Ehettem volna valami finom cukorkát, de őszintén szólva már a gondolattól felfordult a gyomrom, így amikor beráztam, úgy éreztem nem bírom ki míg visszaérünk a kastélyba. Egy hirtelen ötlettől vezérelve tértem de az étterembe, de ahogy megcsaptak az illatok, biztos voltam benne, hogy nem fogom megbánni. Amúgy is régen ettem már valami igazi finomat és kiadósat. Helyet foglalok az egyik sarokban lévő asztalnál és az arcom elé húzom az étlapot, úgy teszek, mintha inkognitóban lennék. A helyzet valójában az, hogy senkit nem érdekel, hogy itt ülök-e vagy sem, és amikor a pincér megérkezik inkább berekesztem a játékomat. Gyorsan elhadarom, hogy pontosan mit is szeretnék enni, innivalót is rendelek hozzá majd hátradőlve halkan dobolok az ujjaimmal az asztalon. Néhány másodperces csöndes szenvedés után végül úgy döntök, hogy addig amíg várok kezdek magammal valamit. Mikor kihozzák az ananászlevemet, csöndesen megköszönöm, majd előveszek a táskámból néhány füzetet és egy tollat, majd széthajtogatva őket a bolt bevételeit és kiadásait kezdem ellenőrizni. Emmával nagy terveink vannak a jövőt illetően és úgy tűnik, egész jól haladunk ahhoz, hogy meg is valósítsuk amit akarunk. A kis számolgatás olyannyira jól sikerül, hogy azt sem veszem észre, hogy közben kihozzák a rendelésemet. Teljesen fellelkesülök a gondolattól, hogy valószínűleg a nyár folyamán leköltözhetünk a faluba. Ha Emma ezt megtudja, teljesen odáig lesz. Még ma este el kell neki mesélnem, az sem lesz túl nagy probléma, ha már alszik, ez simán megér néhány sértődött megjegyzést.

Kiscsapatom



Ruha

Főnökasszony. remélhetőleg.

Úgy érzem, hogy mostanra ment el teljesen az eszem. Mármint nem szó szerint, sehová nem szökött, még mindig a kis buksimban van, csak éppen kikapcsolt állapotában vagy nem is tudom hogy mondjam. Tudom, most jön a kérdés, hogy de hát már mióta nem működik rendesen, miért pont most jöttem rá erre? Azért kedves mindenki, mert én marha, állást vállaltam! Na nem olyan igazi kétkezi munkát fogok végezni, remélhetőleg nem is kell majd nehéz cuccokkal cipekednem, de akkor is. Lehet egy cseppnyit túl sok dolgot vállalok magamra ezzel együtt. Elsősorban ugyebár prefektus volnék vagy mi a szösz, ez is kötelezettségekkel jár, mint például a járőrözés és a büntetés végrehajtatása. Másodsorban csapatkapitány vagyok, egy egész hordányi kölökért tartozom felelősséggel és még slussz poénként edzéseket is kell tartanom nekik, ha jól akarunk szerepelni a bajnokságon. Ami kisebb probléma, de azért jelentős, hogy diák vagyok, azért ezt nem szabad elfelejteni, tanulnom kell, ha végezni akarok végre-valahára, ráadásul az elemi mágiát is gyakorolnom kell, hogy jobban menjen. Ami kisebb dolog és nem is nevezném problémának, hogy elvállaltam, hogy mentorkodok Robi mellett a tusán, szóval mondhatjuk, hogy felelek a lelki biztonságáért és harmóniájáért. (Azért azt jegyezzük meg, hogy nem egy elveszett gyerek, nem hiszem, hogy túl sok szüksége lesz rám.)
Szóval szerintem érthető, ha az előbb felsoroltak miatt azt mondom, hogy biztosan nem vagyok észnél, hogy még munkát is akarok vállalni, még ha csak részmunkaidőset is. Mindegy, az elhatározás már megvan, egyszer így is - úgy is dolgoznom kell majd, nem baj, ha szerzek némi előtapasztalatot. Ötre beszéltük meg a találkozót a tulajjal (akinél idősebb vagyok, Holy Jesus) és nem áll szándékomban már a megbeszélésről elkésni. Időben elindulok a toronyból, nem akarok kapkodni, nem vagyok az a sietős fajta gyerek. Ráérősen sétálok a falu felé, közben élvezem, hogy süt rám a nap és nem akar zuhogni az eső, mint néhány napja. Azt nem szeretem annyira, egyébként is olyan helyről származom, ahol a csapadék nem igazán jellemző dolog.
Útközben kipanaszkodtam magamat magamnak - éljen az enyhe mértékű skizofrénia! - szóval viszonylag nyugton vagyok, mikor végre elérek a leendő munkahelyemre. A cukrászda, már voltam itt többször is,de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd úgy jövök ide, mint állásvállaló. Benyitok az ajtón és belépek a helyiségbe, ahol már - vagy még - nincs olyan sok vendég. Körbetekintek, szememmel valami személyzetfélét keresnék, hogy mondják meg, merre van a főnök. Végül 2 embert látok rendeléseket kivinni, így odacsattogok a barna hajú lányhoz - Verához.
- Helló, a főnököt keresném, jöttem megbeszélésre. Nem tudod, merre van?

Ágoston

Ha Ágoston csendes visszafogottságot keres, menjen templomba. Leonie mellett ez szinte teljesen lehetetlen, mivel a lány ezer fokon süti a kenyeret kettőszáz helyett. Annak kell örvendezni, hogy nem fejen állva pörög az egyik asztal tetején, pedig amilyen remek a kedve manapság, ez sem lenne túl meglepő tőle.
-Akkor legyen rántott sajt – bólint rá kegyesen saját ötletére, miközben az evőeszközökkel bénázik. Hangosabb nem is lehetne, főleg miután a tálcája is a földön landol egy nagyobb csattanás kíséretében. Nem vette észre, hogy újdonsült ismerőse olyan közel áll hozzá, így belefordult. Mázli, hogy még nem kért ki semmit.
-Hoppá, hoppá! – kommentálja az eseményeket, miközben vigyorogva lehajol, hogy összeszedje a cuccát. Nagy nehezen rendbe hozza magát, és végre eljut addig, hogy kikérje a saját adagját.
-Szeretnék rántott sajtot és hozzá tripla adag sült krumplit.  Meg sok ketchupot hozzá! – El is feledkezne az innivalóról, ha Ágoston nem hozná szóba. Mamája biztosan leszidná, hogy megint elfelejt eleget inni, pedig most még a hőség is nagy odakint.
-Ó, igen! Körtelevet is szeretnék kérni, ha van – Teszi hozzá, és miközben pakolják ki elé a kívánt ebédet, körbepillog az asztalokon. Nyilván kicsit sem mindegy, hogy hova ülnek; milyen fény esik a rántott sajtjukra, mennyire látják, ha valaki leejt pár érmét az utcán és hasonlók. Ezért miután nagyokat köszöngetve kifizeti a kaját, elindul egy tökéletesnek hitt üres asztal felé.
-Ez jó lesz? – kérdi a fiúcskától nagy derűsen, de még mielőtt az megszólalhatna, megválaszolja saját kérdését, és megrázza a fejét. Itt nem látják be elég jól a pultban dolgozókat.
-Menjünk inkább oda – int a fejével egy másik asztal felé, ahol aztán ugyanezt eljátssza. Nagyjából öt asztalnál zajlik le a jelenet, és szerencsétlen Ágostont akkor is végigrángatja az egész helyiségen, ha az már a második asztalnál leült volna szíve szerint. Persze, ha nagy drámai jelenetet akar végignézni, akkor akár ellent is mondhat Leonie-nak, de már kezdésre úgy tűnt, próbálja kerülni a feltűnést. Márpedig az, hogy bejárják az egész éttermet, a kisebbik rossz jelen esetben.
-Óóó, nah, ez remek lesz! – telepedik le végre az egyik székre, és rögtön beletöm a szájába egy szem krumplit.
-Versenyzünk? - Hajol a sráchoz, hogy egészen közelről bele tudjon bámulni az arcába.
-A bátyám mindig le szokott győzni, de te kisebb vagy nála, beléd tuti kevesebb kaja fér - Amilyen lelkesen végigméri Ágoston, látszik, ő halálosan komolyan gondolja az evőversenyt. Itt és most.

Vera, a Főnök
Kiva, a kolléga
Leonie, az őrült kolléga

Munka, munka munka! Juhéj!
Keith-nek az a halovány érzése támadt, hogy az emberek többsége máshogy fogja fel a munkát, mint ahogy ő. Már akkor is elárasztotta a határtalan boldogság, mikor a szokásos délutáni tortájánál meglátta, ahogy Vera kiplakátolja a munkalehetőséget, az ingyen sütitől és a fizetéstől pedig olyannyira fellelkesült, hogy azon nyomban rendelt egy újabb csokitortát, majd beadta a saját, kissé talán csokis jelentkezését (a maszat ellensúlyozására rajzold egy gyönyörű virágot a lánynak). Ekkor még el se gondolkozott azon, hogy mindez esetleg lefoglalja majd néhány délutánját és estéjét, amit különben Leonie-vel tölthetne (esetleg, mondjuk) mert lelki szemeivel csak új festékeket, új ecseteket látott, amik a lehető legfinomabb, táncoló sütiket festik, meg embereket, sok sok embert, akikkel majd megismerkedhet a felszolgálások során.
A nagybátyjától mostanában, határtalan depressziójának a kellős közepén maximum siránkozó leveleket kap, és úgy néz ki, még a válaszul küldött sütemények, biztató szavak se elégítik ki a férfi különleges szintre fejlesztett önsajnálatát. A 42. levele például ma reggel érkezett, amiben Keith megtudta, hogy hajnalban még a locsolókanna is ordítozott Nathaniellel, ám nem derült ki, hogy miért, mert betoppant Leonie, Nathaniel levele pedig hirtelen olyan elhagyatott és magányos lett, mint a férfi maga.
Csekély egy órás készülődés után reppentek ki az Eridonból, színesen, bohémen, újra betöltve a kastélyt a nevetésükkel és a feltűnő táncikálásukkal. Keith nyakában ugyanaz a hosszú sárga boa van, mint a tónál, csak most éppen egy világos, mozgó mintákkal díszített nadrágot vett mellé, meg azt a kigombolva hordott pulzáló-hatású selyeminget, amit a beköltözésnél viselt. És pecsétgyűrűk, pecsétgyűrűk, pecsétgyűrűk - jó hír, hogy ezek a cuccai még megmaradtak, Leonie ugyanis napi rendszerességgel mászik bele a szekrényébe, és ami a kezébe kerül, azt már gyakrabban látni a leányon, mint a tulajdonképpeni gazdáján. Keith cserébe gyakran kiveszi Leonie kezéből a sminkkészletet, hogy egyedi arc, illetve testfestést alkosson neki, hasonlóképpen, mint most.

- Talán majd a közeljövőben számításba kéne vennünk az elindulást. - 16:35, a tóparton fetrengve, kissé még vizes ruhákkal.
- Meg kéne keresni a cipőmet. - 16:38, tópart, vizes haj.
- Úszunk még egyet? - 16:42, tópart, vizes haj, megtalált vizes cipő
- Mit gondolsz, elindulunk? - 16:48, tópart, vizes haj szárítása
- Megkívántam a limonádét. - 16:54, lakósor, egy limonádé áruló kislány mellett. vizesen.
- Jé, nézd, ott van Gilbert! - 16:56, főutcza széle, Gilbert megkínálása limonádéval. beszélgetés.
- Leonie, Leonie, úúúáooo, nézd! - 16:59, az Ajándékbolt új kirakata előtt. Törölköző és mágikus buborékfújó vásárlása. Új, piros öv.
- Valamit meg akarok mutatni. - 17:09, a Polgármester kertje, Leonie virágot kap a hajába és a ruhájába, Verának virágcsokor készül.
- Szép felhők. - 17:12, Flaviu tanárnőt formázó felhők bámulása, nagy, színes buborékok.

17:15, a bolt előtt, rongyos cipő felvétele - csak az elegancia végett- nagy vigyor, belépés, az ajtó csilingelve jelez.
Keith, mivel elég sok időt szán a cukrászda termékeinek az elpusztítására, már az ajtóban meglátja a hely tulajdonosát. Tulajdonképpen még soha nem beszélt vele, de múlt héten már biccentettek egymásnak a faluban, úgyhogy a lány viszonylag felkészültnek számít Keith és Leonie stílusával kapcsolatban.
A fiún mindenesetre kicsit se látszik, hogy tudatában lenne a késésnek, vagy, hogy bánná a dolgot, szégyenkezés helyett elbűvölően vigyorog, széles mozdulattal köszönti háza prefektusát, Kivát, majd Vera felé fordul.
- Hello, hogy vagy? Ő Leonie, én pedig Keith vagyok. A munkára jelentkeztünk. - Itt átnyújtja a liliomokkal és orchideákkal díszített kicsi virágcsokrot.
- Beugrottunk a polgármesterhez, és úgy gondoltuk, hozunk neked virágot, ha már elkésünk, csak azért, hogy ne haragudj nagyon.

Gerilla akció

Otthon mindig azt mondogatják neki, hogy sosem fog felnőni, hiába múlnak el feje felett az évek. Pedig ez nem is igaz, mert már egy csomó felnőttes dolgot csinál! Például magának vágja a körmét, ha nem talál lelkes manikűrös iskolatársat vagy Keith-t, a kakaóját is egymaga készíti – kivéve, mikor a manók vagy Keith – és most még dolgozni is fog, Keith-szel. Mármint abban az esetben, ha nem bőg le nagyon ezen a találkozáson, vagy nem rakják ki már az első leejtett süti vagy fél vödör eltűnt fagyi után. Ami nem lehetséges, hiszen már megírta a szüleinek, hogy van ez a cukrászda meg benne a sok sütemény. Már csak Veronikát kéne megkérnie, írjon egy igazolást is, hogy elhiggyék otthon, ő tényleg megpróbált valami hasznosat csinálni, nem csak káoszt hagyni maga után. Mint általában Keith ruhásszekrényében…
A mai nap is csak a szokásos módon telik az apró hölgyemény számára. Az események pontos, időbeli lezajlását - hála a jó égnek - már ismeri a kedves olvasó, térjünk át hamar arra a részre, hogy mindebből mi jutott el kedves kis törpénk tudatáig, merthogy nem túl sok, azt garantálhatom előre.

16:35 *vizes*
16:38 *vizes haj*
16:42 *vizes szőke haj*
16:48 *kócos szőke haj*
16:54 *kócos, vizes Herci*
16:56 *Herci*
16:59 *Herci buborékfújóval*
17:09 *virág Hercitől*
17:12 *virág*
17:15 *leszállás a Föld nevezetű bolygóra*

Ahhoz képest, hogy nagyjából pont ennyire tudott odafigyelni az egész eddigi napjában, szinte hihetetlen, de közben végig beszélt és ugrándozott és úgy tett, mintha teljesen képben volna mindennel. Eddig.
Miután betették a lábukat a cukrászdába, kénytelen kissé lejjebb tekerni a Keith-üzemmódot, és odafigyelni a többiekre. Jéé, nem is olyan rossz dolog ez, hiszen egyből megpillantja csapatkapitányát a placcon azzal a másik valakivel, aki sokszor itt szokott lenni.
-Szia Kiva! – ugrálja először őt körbe, meg lepacsizik vele, ahogy illik, ha akarja, ha nem. Aztán vigyorogva megrángatja Vera kezét is, miközben Keith van oly’ kedves, és bemutatja magukat, és a 'nehari-csokrot' is átadja nagy kedvesen.
-Elkéstünk? – fordul vissza szörnyülködve a sráchoz, mintha nem is lenne tisztában ezzel az egyértelmű ténnyel. Aztán felrémlik neki> tényleg szóba került idefelé jövet, hogy szedniük kéne a lábukat, mert nincsenek épp időben.
-Ja, persze, elkéstünk! Bocsánat! – közben derűsen igazgatja a hajába tűzött virágokat. Elvégre élete első munkahelye lenne ez, valahogy csak ki kell néznie, még akkor is, ha kissé vizes és kócos, és fordítva vette fel a pólóját (vagy valójában a szőke srác pólóját?).
-Én is kaptam virágot, és én sem haragszom – fűzi még hozzá, hogy Verának megmutassa, milyen hatásosak is ezek az illatos zöldségek.

Főnix-gyülekezet meg persze a Főnök

Zoé nénnye

Nem mondható meg pontosan, hogy egy bagolykői teljes állású tanár milyen gyakran téved le a faluba, pláne úgy, hogy semmilyen szál nem köti oda. Ha nagyon boncolgatnánk a témát és nagyító alá vennénk a családfát, nem is kellene sokáig vezetni ujjaink a papíros felett görnyedve, míg meg nem találnánk a legközelebbi rokont, akinek köze van a faluhoz, de ez most lényegtelen.
A kastélyban mindene megvolt, amire csak vágyhatott egy olyan alak, mint Gábor. Kapott egy tantermet, amin hála az égnek még osztozkodnia sem kellett, mert azt nem bírta volna elviselni. Egyszerűen nem... Nincs baja a kollégákkal, de meg kell húzni a határt. Aztán ott volt a lakrésze, mely tanterméből nyíló lépcsősorokon vezette fel az arra járót. És ezen magánrezidencia, már ha hívhatjuk így, egyáltalán nem volt kicsi. Nem tisztségéből adódóan kapott ekkora szállást, szerencsésnek és rafináltnak gondolta magát, hogy az átlagnál talán valamivel nagyobb otthont zsebelhetett be.
Mint mondtam, ritka látvány, de mégis megesik. Talán a sok diákból lesz elege az embernek, s ekkor kiereszti a fortyogó gőzt, lemerészkedik a faluba és szórakozik egy kicsit. Nem a csárdába vagy a pubba viszi útja, hiszen nem tartja túl vonzónak egy falu késdobálóját. Hanem az étterem... Az már egészen más tészta a szemében. Oda csak jó emlékek kötik. Furcsa és kalandos ügyek, amikből aztán nem lett semmi, mégis ficánkoló gondolatokat ébresztettek a tanár úr elméjében, melytől máris jobb kedvre derült. De az étellel, a kiszolgálással és a környezettel is maximálisan elégedett volt. Tíz pontból tizenegyre értékelte volna egy skálán, ha felmérést, közvélemény kutatást csináltak volna a faluban.
Társaság nélkül, elegáns öltözetben belépett. Halk, puha lépteivel igyekezett senkit sem felzavarni. Egy olyan asztalt szeretett volna találni, ami nincs szem előtt. A sarokra esett a választás, ott el lehet bújni. Van is mitől. A gondoktól... De pechjére, amit csak egy bosszús arckifejezéssel tárt a külvilág elé, az az asztal foglalt volt. Viszont szerencséjére, már-már mesebeli módon egy olyan arcot pillantott meg belefeledkezve a mindennapok szürke gondjaiba, akitől mosolyogni támadt kedve. Szemei felcsillantak, lépteit szaporábbra fogta és másra nem is koncentrálva megközelítette kiszemeltjét. Zorát.
- Hát te, hogyhogy itt? Azt hittem járőrözöl - közölte, ahogy rátámaszkodott a székre - Ugye leülhetek? Micsoda szerencse, hogy összefutottunk... - jegyezte meg elgondolkodva - Mesélj, mi újság? Minden rendben?

Kőszegi bácsi

Egyre lázasabban kutattam a számok után, újra és újra átszámoltam, mintha nem akartam volna hinni a saját a szememnek. De mindannyiszor ugyan az a szám jött ki. Nem csalás volt, még csak nem is ámítás, hanem egy valódi csoda. Egy kívülálló számára ez ugyan nem jelentett semmit, de nekem. A cukorkabolt profitot termelt, annyit, amiről csak álmodni mertünk volna Emmával. Mennyire odalesz, ha ezt megtudja. Elégedetten csaptam össze a kezeimet, összecsuktam a bőrkötéses jegyzetfüzetet és nagyot kortyoltam az italomból. Annyira lefoglalt a tulajdon boldogságom, hogy először észre sem vettem, hogy valaki felém közelít. Egészen biztos voltam benne, hogy a mai estét egyedül fogom tölteni, ráadásul nem akartam sokáig itt időzni, hiszen mára még komoly terveim voltak. Tulajdonképpen fel akartam verni a ház összes alvó lakóját és világgá kürtölni a sikerélményünket. De aztán egy hang kizökkentett a tervezgetésből. Egy hang, ami olyan ismerősen csengett, mégis egészen biztos vagyok benne, hogy soha nem hallottam. Lassan néztem fel az idegenre, aki kedvesen mosolygott...rám. Úgy szólított meg, mintha már nagyon jól ismerne. Én, a magam részéről köpni-nyelni nem tudtam, pislogtam rá néhány másodpercig, mint hal a zacsiban. Vajon mit akarhat tőlem? Tudtam, hogy ő tanítja a Gemmológiát az iskolában és azt is hallottam, hogy elég jól néz ki - ebben nem tévedtek -, abban viszont száz százalékig biztos voltam, hogy személyesen még nem találkoztunk. Aztán, mint derült égből villámcsapás fél másodperc alatt minden helyrerázódik. Hát ezért járkál el Zora. Mostanában, ugyan gyakran hulla fáradt, de mégis mosolyog és jobb kedve is van, nem hiába, ettől nekem is jó kedvem lenne.
-  Járőrözök. Letesztelem az étel minőségét és utánanézek nem szökött-e le egy diák se a faluba.
Villantok egy mosolyt és igyekszem úgy tenni, mint aki repes az örömtől, hogy láthatja, jól játszom Zorát, valószínű, hogy foglalkozási ártalom. Tudom, gonosz dolog másnak kiadni magadat, de hát nem tehetek róla, annyira csábító a helyzet és ha már ő nem mesél, akkor kénytelen vagyok kideríteni a részleteket.
-  Persze, foglalj csak helyet nyugodtan.
Fogalmam sincs, hogy vajon tegezi, vagy magázza a tanerőt, de ha Kőszegi prof. ilyen lelkesedéssel áll hozzá az én drága húgomhoz, akkor biztos nem kőzetmintákat szoktak elemezgetni...
-  Igen, mostanában jobban alszom és volt időm egy kicsit rajzolni is. És te? Minden rendben veled?
Zavartan pislogok, kicsit személyesnek érzem a dolgot és elfog a bűntudat, de gyorsan elhessegetem a kis angyalt a vállamról, végül is, mi baj lehet?

Emberek...

Janey

Leonie

- Áu, áu, nyugi már! Te mindig ilyen... ilyen... - kapkodtam a szavak után, kezeimmel a levegőben hadonászva - szeleburdi és szétszórt vagy? Vigyázz máskor, mert a végén még bajod esik! - oktattam ki lágy és kellemes hangon, mert hát lányokkal mégsem viselkedhet gorombán az ember. Maximum a buta gyerekek, de azok meg nem ide járnak, hanem a mi utcánktól néhány sarokra arrébb, de szerencsére a másik irányba, így amikor utazom, vagy valami, akkor nem arra megyek.
Türelmesen megvártam, amíg ő is kér magának. Az szerencsére nem volt olyan lassú dolog. Meg hát ő is kivárt, akkor úgy illik, hogy én is őt. Ez már csak így megy. Ezt tanultam. Azután következett volna a leülés, de az meg nem ment olyan könnyen. Az volt a baj, hogy az a tökfilkó kiszolgáló nagyon sokat adott, ezért minden lépésemmel az ital és az étel kilötyögtetését vagy kipotyogását kockáztattam, igencsak súrolva a határt. Ráadásul olyan nehéz volt már maga a tálca is, hogy minden erőmmel tartanom kellett, nehogy kiejtsem a kezeim közül. Csakhogy azok ilyenkor eléggé izzadósak tudnak lenni. És milyen kényelmetlen a fogás a tálcán... Nem lehet rendesen megfogni. Fájtak az ujjaim, én pedig elkeseredett arccal sürgettem a lányt. Egyetlen vigaszom volt az, ha letehettem valahová egy pillanat erejéig, amíg új erőre nem kaptam.
Majdnem dühbe gurultam, de végül mosolyogva leültem oda, ahol már minden tökéletes volt. Kényelmesen elhelyezkedtem, leporoltam magam, majd a plafont bámulva gondolkodóba estem. Szerettem volna VÉGRE beszélgetni, de sajnos NEM TUDTAM.
- Vannak bará... - sajnos pont belevágott a szavamba, így gyorsan elhallgattam. Utána pedig nagyon közel hajolt hozzám. Kicsit megijedtem. A szívem kalapálni kezdett, amíg én kíváncsi tekintettel naaagyon közelről tanulmányoztam az arcát. A bőrét, a szemét, a szemöldökét, meg minden apró szépséghibáját. Kicsit zavarba hozott, így hátrébb toltam a széket és igyekeztem eelhajolni tőle, de közben ügyelve, hogy nehogy hátraessek.
- Őőő, na de kérem! Úgy megfájdul a pocid! - jelentettem ki elváltoztatott hangon, mintha a lány apukája lettem volna.
Ezen pillanatot kihasználva odanyúltam a vöröske tányérjához, elmarkoltam onnan két-három szelet krumplit és az egyiket a fejének célozva lazán odavágtam. Azon darabka pedig önfeledten ütötte meg iskolatársam állát, majd landolt az asztal szélén.
- Én inkább a kajacsata híve vagyok. - vigyorodtam el, szürcsölve az italomból - Áhh, de fincsi! Én is csomót játszottam régen a testvéreimmel, amikor még kisebbek voltunk vagy amikor még nem vittek el ide a ... kastélyba. Itt már sajnos kevesebb idő jut a játékra. Annyi játékot tudtam! Csomó kártyánk meg társasunk van otthon, van katonakészletünk, PlayMobil farmunk, egy jelmezes ládánk. Amíg valamelyikünk zenélt, addig a másikunk beöltözött és táncolt rá, a harmadik videózta. És te? - böktem rá -

Életem
előzmény: tavacska

Az első szabad hétvége. Eléggé meglepődtem, hogy ilyesmi is lesz, de ha már van, akkor kihasználom az alkalmat. Tonyt sehol nem találtam meg, pedig szívesen lementem volna vele Bogolyfalvára. Úgy is megbeszéltük, hogy együtt fedezzük fel, de biztosan más dolga akadt. Vagy az is lehet, hogy ameddig én be voltam zárva, addig ő talált másvalakit, akivel elmehetett körbenézni a faluban. Mindegy is, megértem én az ő álláspontját is, és nem fogok ez miatt bánkódni.
Viszont így, hogy nincs mellette Tony, kénytelen leszek egyedül elütni az időt a faluban. Hallottam, hogy nyílt egy gyorsétterem a közelben, gondoltam megnézem. Sok mindent nem meséltek róla, csak azt, hogy nagyon jó az ételük, meg olcsó is. Ezt csak nem hagyhatom ki. Mikor odaértem, sajnos még zárva volt. Kár, pedig benéztem volna. Na, majd akkor bejövök valami harapnivalóért, amikor megyek vissza a suliba. Addig pedig elmegyek, és iszok egy olyan finom vajsört, mint a múltkor pár Eridonossal. Nem tartott sokáig, mire elértem a csárdát. Mosolyogva mentem be, habár a bennlévők közül jó néhányan megnéztek maguknak. Mind idősebb volt, de nem igazán foglalkoztam vele. Nincs megszabva, hogy ki jöhet be, és ki nem. Azt meg nem tudhatják, hogy mi célból érkeztem. Tudom, hogy Yancsi is itt dolgozik, akár őt is meglátogathatom, csak az most lehetetlen, mert még fent láttam a suliban. Odasétáltam a pulthoz, felültem az egyik székre, és várakoztam. Amint a felszolgáló odajött hozzám, kértem egy vajsört, fizettem, és szemeimmel egy üres asztalt kerestem. Nem is sokáig kellett kutatnom, mert az egyik sarokban lévő tök üres volt. Felpattantam, és máris odaültem, hogy el ne foglalják. Belekortyoltam az italomba, és gondolkodni kezdtem, hogy vajon milyen próbák is lehetnek majd. Na meg titkon reménykedtem abban, hogy egy ismerős idetéved.

Ágoston

Elnézően ránevet a srácra a kérdését hallva. Valahogy mindig mindenki ugyanazokkal a rágalmakkal áll elő, mint most Ágoston. És még eligazítást is kap, mintha minimum az anyukája tenné helyre. Ajj, hiszen egy pillanatra egészen elszégyelli magát, amiért ilyen helytelenül viselkedik egy nyilvános helyen. Ráadásul láthatóan a srác legalább olyan kényelmetlenül érzi magát, mint malacka a pörzsölővel szemben. Pedig jobb lesz, ha a szöszi gyerkőc hozzászokik Leonie különleges képességéhez, ami nem más, minthogy bárki aurájába képes pimaszul belemászni. S ráadásul úgy tűnik, mintha észre sem venné, ez a másiknak milyen zavaró.
-De nem is fájdul meg a hasam tőle! – méltatlankodik nyávogva, amiért újdonsült ismerőse rögtön megpróbálja lebeszélni a versenyről. A kis gyáva! Micsoda férfiatlan viselkedés egy lánnyal szemben meghunyászkodni egy evőversenyben. Fortyog magában kicsit, akár egy teafőző, de végül figyelmét elvonja az állának csapódó krumpli pajtás. Tiszta terminátornak érzi magát, mintha legalábbis egy mugli fegyvergolyó pattant volna vissza róla.
-Szerintem kitiltanak minket innen, ha elkezdünk dobálózni – jókedvűen vigyorog, miközben vesz magának két hosszabb szál krumplit, és egyszerre kezdi rágcsálni a végüket. Nem úgy tűnik, mintha reagálni óhajtana a kihívásra, inkább csak nyugisan hallgatja Ágoston beszámolóját az otthoni játékairól. Fel nem foghatja, miféle hozzáállás ez. Még hogy kevesebb idő jut itt a játékra! Leonie egyik edzéstől rohan a másik próbáig, majd onnan a harmadik helyre, és így tovább… mégis mindig van ideje játszani, legfőképpen Keith-szel. Ha máskor nem, hát az éjszakai járőrözés közben, ahova általában magával viszi.
-Ezentúl… - fogja a szétcsócsált krumplikat, és belemártogatja a ketchupba, aztán még körbenyalogatja őket párszor. – Együtt fogunk játszani! – ellentmondást nem tűrő hangon jelenti be. Apukája egyfolytában küldi otthonról a mókás dolgait, valakivel tesztelni kell őket.
-Tetszeni fog! – fejet körbeérő vigyort villant, majd a szétrágcsált, jól összenyálazott ketchupos krumplit egy hirtelen mozdulattal hozzávágja a sráchoz. Pont a szeme közé céloz, bár ki tudja, mennyire sikerül a dobása. Ezek után leginkább két lehetőséget lát a folytatásra: Ágoston vagy kiakad, amiért a vörös törpe ilyen gusztustalanul viselkedik, vagy belemegy a mókába, és akkor itt kő kövön nem fog maradni. Vagy tányér asztalon. Leonie vihogva készül mindkét eshetőségre, ugyanis azonnal hátrébb löki a széket, hogy szükség esetén le tudja vetni magát a földre, netán menekülni tudjon, ha a fiúcska bele szeretné fojtani a gyömbéritalába.

Leonie

- De megfájdul! - győzködtem erőszakosan, fonott karokkal.
Nagyon furi egy leányzó ez a kis vöröske, de nincs mit tenni. Ráadásul olyan makacs, mint egy öszvér. Ezt szokták mondani, ugye? De igazából olyan makacs, mint én vagyok. Látjátok, az ilyen embereket a szívem mélyén megértem, átérzem a helyzetüket és lelkivilágukat, mégis teljességgel elítélem őket.
Őh, a szokásai. Hát, szokatlanok. Főleg egy Fandler fiúhoz. Bizonyára a szülők hibájából adódóan nem nevelték meg eléggé a porontyot. Lehet, hogy árva? Akkor megmagyarázná a viselkedését, mert illemet tuti, hogy nem tanult. Mondjuk én mindig elfelejtem, hogy nekem anya tanító néni, így természetes, hogy minden okosságot beletölt a buksimba és jó nevelést kapok. Nem mindenkinek vannak olyan jó szülei, mint nekem! Igazuk van mindig!
Undi lány. Megfelelő arcmimikával viszonzásra kerül gusztustalan cselekedete. Vagy nem is tudom, talán én bámulom annyira és tulajdonítok túlzott jelentőséget neki azok után, amiket eddig velem csinált. Csak úgy beviharzott az ajtón, vele együtt az életembe is, én pedig kezdem roppant zavarban érezni magam. Segítség, mentsenek meeg! Ilyenkor hol vannak a segítőkész felnőttek, hümm?
Erőteljesen hozzám vágott egy krumplit. Egy nyálas, büdös, szétcsócsált, kutyaütő, ketchupos krumplit! Itt telt be a pohár. Volt időm reflexszerűen összehúzni a szemeim és vele együtt a testem is, de éreztem, hogy a szemhéjamat is érinti. Tette után pedig a nyálat, a zsírt és a paradicsomszószt, annak furcsa, idegen és hideg jelenlétét bőrömön.
Fintorogva töröltem meg ingem ujjával az arcom. Ami sok, az sok! Ha harc, hát legyen harc, engem nem érdekel! Nincs itt anya, hogy elverjen. És nála nincs rosszabb!
Megfogtam az összes krumplit és az ölébe vágtam, utána pedig minden erőmmel szürcsöltem némi üdítőitalt és az arcába próbáltam spriccelni. Ez az első csata, annak is első hadművelete, melyet a visszavonulás követ. Sikítozva, kacarászva elbújtam az asztal alatt, párszor beütve a hátam az asztallapba. Sokat nőttem az évek alatt, már nem olyan a világ, mint régen. Az ágy alá se férek be.
- Háhá, háhá! - mutogattam ki az asztal alól a lány felé - Pedig játszhatnánk célba dobó versenyt, megpróbálnám beledobni a szádba a krumplit!

Ágoston

Mázli, hogy Ágoston nem hangosan futtatja az eszmét, mert jobban nem is sérthetné vérig a kislányt, mint azzal a feltételezéssel, hogy netán árva. Neki igenis vannak csudaklassz szülei, akik minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy megregulázzák kisebbik lányukat, de az alapvető jellemvonásokat lehetetlenség kiirtani az emberből. Leonie pedig… Leonie, ezzel nem lehet mit kezdeni. Az más kérdés, hogy a fiúcska ízlésének ez már túl szabados, és nehezen viseli el.
Szörnyen mókás fiú. Fantasztikusan vicces, amilyen arcot vág a vöröske mutatványához. Nyilván nem volt rendes gyerekszobája, ha megijed egy kis nyáltól meg ketchuptól. De hölgyünk úgyis következő életcéljának tűzte ki, hogy újdonsült ismerősét belerángassa a lehető legtöbb játékba itt. Kezdetnek egy kajacsata nem is olyan rossz. Bár kinek a szemszögéből nézve, ugyebár. A tulajdonosok valószínűleg világrekordot döntenek agyeldobásban, ha meglátják, hogy zsír új éttermükből rögtön harcmezőt csinált két kölyök. Ezek után bizonyára kiszögelnek egy „Ágostont és Leonie-t behozni tilos” táblát az ajtóra.
Vihogva rúgja magát hátrébb a székkel, aminek az az eredménye, hogy hátraborul, átbucskázik a támlán, és kiterül a földön, mint egy hulla, aki jól végezte dolgát. Virág helyett azonban krumplival szórják meg. Azzal, hogy az asztal túloldalán ülő srác szürcsölgeti az italát, elég idő eltelik, Leonie össze tudja kapni magát annyira, hogy hátrébb csússzon a földön, így a gyömbér nem az arcába talál, hanem amolyan finom permetszerűen teríti be egész lényét, mint egy tökéletes parfüm. De ugyebár mindannyian jól tudjuk, mi lett a Parfüm című mugli film vége. Azt azért a kis törpe sem szeretné, úgyhogy védekező üzemmódba kapcsol.
-Adok én neked célba dobó versenyt! – rikkantja, miközben összehúz egy adaggal a földön szanaszét heverő krumplikból, és elkezdi őket Ágoston felé hajigálni, miközben a felborult széket használja fedezéknek.
-Ááááá – nevetéssel vegyes csatakiáltást hallat, miközben felpattan és pár ugrással az asztal mellett terem. Lekapja a tetejéről a nagy dózisú ketchupot, és azzal a lendülettel meglódítja az asztal alá, ahol a srác bújik éppen, s már fordulna is, hogy visszarohanjon saját támaszpontjához, mikor megcsúszik a földön lévő trutyin, és ismét dob egy hátast, félig az asztal alá érkezve vele, jól bele is rúgva játszópajtásába.
-Áucs. Ohh. Jajj. – nyögdécsel, de ha Ágostonnak van némi érzéke a csatákhoz, úgy az ellenséget akkor támadja, mikor az a leggyengébb.
-Békével jöttem! Békével! - visítja nevetve, de azért kalimpál egy keveset a feje felett, majd a kezébe kerülő krumplit nekivágja a gyerkőcnek.

Leonie

Őszinte leszek, igazából még sosem vettem részt igazi kajacsatán. Ha otthon szerettük volna kezdeményezni, akkor anya mindig leállított minket. De azért dobálóztunk mi már... Balatoni iszappal, nagymama körtéjével, sufniból előbányászott gumilabdákkal. Mindig találtunk valamit, amivel különösebb baleseteket elkerülve lehetett jól szórakozni. A kaja azonban szent dolog volt. Mindig azt tanultam, hogy csak annyit szedjek magamnak, amennyit meg is fogok tudni enni. A maradékot pedig rendszerint eltettük, vagy a szegényeknek adtuk. Otthon ez a módi. Kajacsata? Álmomba se... Maximum a filmekben.
De most, hogy elkerültem otthonról, elég magányosnak érzem magam és olyan igazi komiszságos kalandban sem volt részem. Szó sincs arról, hogy lázadni akarok, szóval ki is hangsúlyozom, NINCS SEMMIFÉLE LELKI PROBLÉMÁM, mielőtt a pszichológusokat eresztenék rám, csupán mókát keresek és megtaláltam egy olyan kisugárzású, vidám lányt, akivel könnyen elfelejthetem a tankönyvek felett való gürcölést és a dolgozatok izgalmait. Nem a suliban vagyok, hanem a faluban, ott is valami nemrég nyílt, ismeretlen vendéglátó egységben. Nagy baj nem lehet, az iskolából nem fognak kicsapni. Vagyis... ugye nem?
Késő leállni... A lány teljes üzemmódba váltott, ütemesen hajigálta felém a krumplikat, amiket én a fejem elé tartott kezeimmel védtem ki. Jó koszos voltam már... A ruhámon sok zsír, kajamaradék és ketchupfolt tanyázott, nem beszélve a földről, amin térdeltem. De a vöröske sem úszta meg szárazon, hála az én dicsőséges támadási hadjáratomnak, amire most különösen büszke vagyok!
- Ketchup-bomba, mindenki fedezékbe! - vágtam magam erőteljesen a padlóra, azonban így sem úsztam meg, hogy a csapódás hatására felszabaduló paradicsomszósz ne fröccsenjen bizonyos mennyiségben a bal karomra végig. Néhány másodpercig szenvedést színlelve nyöszörögtem a földön teljes beleéléssel, előadva a hattyú halálát, amihez ez a vérhez hasonlító sűrű öntet különösen jól passzolt, majd előkapva egy ketchupos és egy mustáros palackot, gonosz tekintettel a lányra céloztam.
-Nem fájt, nem fájt, köszönöm a lekvárt!
Egyik markomban a piros flakon, másik markomban a sárga. Csak az igazán buták nem tudják kitalálni, hogy most mi következik. Az ellenfél gyenge, elesett a földön úszó csúszós, kárba veszett ínyencségek sorában, így védtelenül puffant személyem mellett. Nincs menekvés.
- Figyu már, nem is vagy elég vörös, várjál, befestem a hajad, mindjárt jobb lesz! - kacagtam gyermeki gonoszsággal a hangomban, majd ördögi tekintettel nyomattam ki a műanyagflakonból a tartalmát Leonie fejére. Volt benne rendesen, így egész nagy volt a hatótávolsága.
- Muhahahaha, na erre mit lépsz? - öltöttem ki a nyelvem olyan nagyra, amennyire csak tudtam, rázva a fejem, ennél ugyanis nemigen lehetett mélyebbre süllyedni.
- Feladod, vagy feladod?

Manóm


A hely, ahol meglátott. Ahol megláttam. Ahol a szavak helyett a zene emelt minket egészen más magaslatokba. Ahol beleszerettem abba a kerek kis pofiba, abba az utánozhatatlan mosolyba, és azokba az igencsak rakoncátlan tincsekbe. Ahol belenézhettem abba az elbűvölő szempárba, aminek csillogása felbecsülhetetlen. Kinyitom előtte az ajtót, majd én is belépek, és a legközelebbi asztalhoz sétálunk, ezt követően leülünk. Kihúzom neki a széket, majd mikor lecsüccsen, betolom, végül jómagam is helyet foglalok.
-Szóval megismerted, az én elbűvölő Húgom...
Forgatom meg szemeim vigyorogva, hiszen Kath a testvérem, és pontosan jól tudom, hogy milyen kiállhatatlan modorú tud lenni. Pont, mint a bátyja.
-Nos, nem mondtam, mert azóta nem találkoztunk. Igen, nem rég kiderült, hogy van egy Húgom. Vagyis még Eli-vel voltunk otthon, mikor az is kiderült, az anyám, nem az édesanyám. És rá pár héttel bekopogtatott Kathrine. Aminek kifejezetten örülök. Le sem tagadhatnánk, hogy tesók vagyunk.
Mosolyodok a Kedvesemre, aztán egy felszolgáló terem mellettünk és szakítja meg a beszélgetést.
-Caesar salátát kérek szépen, és narancs levet. Te, Édes?
Simogatom meg a lány kezét, és várom, hogy Ő is leadja a rendelését. Mikor ez megtörténik, a pincér el is tűnik, mi pedig folytathatjuk a beszélgetést.
-Eszméletlenül ideges vagyok. Ez az egész baba projekt, Elisabeth-tel. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy így születik a világra egy apróság. Annyira felelőtlen dolognak érzem ez, Elisabeth részéről. Hiszen munkája sincs, tanul, és...egyébként is.
Totálisan kikészít a gondolat, hogy apa leszek, és hogy Elisabeth az anyja. Egyszerűen nem tudom ezt megemészteni már.

Életem

Olivia Meyerson

Bogolyfalva utcáin sétáltam. Tudtam, éreztem, hogy szükségem van a jól megérdemelt pihenésre. Sétám közben egy eddig ismeretlen boltra lettem figyelmes. Ez eddig nem volt itt. Egy jól kinéző falatozó volt, de ami jobban érdekelt, az egy csinos lány, aki feltehetőleg szintén sétált. Odamentem hozzá. Vártam, rám figyel-e. Amint rámfigyel hozzászólok:
-Szia. Engem Zsoltnak hívnak, mi a neved?-
Ezután egy rövid kézcsókot adtam neki. Ha nem tiltakozik folytatom mondókám.
-Mit csinál, egy ilyen csinos lány Bogolyfalva utcáin?-
Egy rövid hatásszünet után, és a válasz meghallgatása végén nem állok arrébb.
-Nincs kedved betérni ide? Még nem jártam itt, és örülnék, ha ebédelnénk, közben ismerkednénk.-
Ma valószínüleg pozitívoskodó napom van, mert már ismét pozitív válaszra várok. Ha habozik, ismét hozzászólok.
-Nemleges választ nem fogadok el.
Majd egy huncut mosollyal ránézek. Ha most is tétovázik, picit siettetem. Megfogom a kezét, majd vidám mosollyal bekísérem. Odabent nekem nagyon megtetszett. Nagyon hangulatos, és fiatalos. Azonnal megéreztem a friss pizza illatát, és nagyon megkívántam. Már nem is emlékszem mikor ettem utoljára pizzát.
-Jók az illatok. Szereted a pizzákat?-
Majd a hátát átkarolva a pulthoz vezetem.
-Megkóstoljuk mindet?
Valószínüleg furcsán fog nézni. Ha igen:
Én fizetek.-
Majd eleresztek egy rövid kacajt.

Zsolti

Csak azért jön le a faluba, hogy megnézze Noelt, gondolja a srác ki fog ugrani a gatyájából örömében, de még ez se tántorítja vissza. Na, meg az is felettébb érdekli, hogy mi az, amin a srác kísérletezik, mert mióta megitta azt a bájitalt - lévén, egyszer már meghalt, ez igazán nem oszt, nem szoroz semmin-, még a szokásosnál is rózsaszínebben látja a világot. Konkrétan kedve támad minden embert a végkimerülésig ölelgetni, ami egy vámpír esetében nem épp a legjobb dolog, főleg, ha a lány még képes is rá.
Vigyorogva nézi végig a butikokat, és már el is könyveli, hogy az utca felét, megveszi Tristannek, csak mert annyira szereti háztársát, hogy amúgy nem tudná eléggé kimutatni.
- Ohh, hát szia- a szokásosnál lelkesebben köszönti az idegent, és leküzdi a kényszert, hogy a nyakába ugorva kezdjen áradozni arról, ennél boldogabb még sose volt.
- Olivia vagyok- még azt is hagyja, hogy kezet csókoljanak neki, mert ez annyira muris, kacag is rajta egy jót.
- Épp ide indultam, itt dolgozik egy barátom, szóval miért is ne- vonja meg a vállát, majd már-már szökdécsel befelé, arra sincs szükség, hogy Zsolti a kezét taperolja, mert az eridonosnak nem kell sokat könyörögni.
Belépve megcsapják az illatok, nem feltétlenül csak azok, amiket a Levitásérez, de Olivban most valahogy nincs meg a késztetés, hogy vérfürdőt rendezzen, sokkal inkább szeretne lufikat eregetni szanaszét, persze kizárólag csak pirosakat, mert hű a házához, nagyon is.
- Ááá én inkább egy steaket akarok, félig átsütve- néz a srácra csillogó szemekkel, mert ahhoz inkább van gyomra, minta pizzához.

Olivia

Örülök, hogy jó kedvében látom a lányt, és annak is, hogy kétségesen beszél.
-Olivia? Milyen gyönyörű név...-
És mélyen a csinos lány szemébe néztem egy mosoly kíséretével.
-A barátod? Az szuper. Biztos izgalmas lehet az, amikor a barátod szolgál ki téged.-
Mosolyogva, és kíváncsian néztem Olivia-ra, és elképzeltem én is, hogy milyen lenne ha Niki, vagy akár Eric szolgálna ki egy nagy pizzával. Örülök, hogy a lány szemében örömteljes csillogást látok, mert én is jól érzem magam a társaságában. Ahogy látom valami miatt igen boldog, kíváncsi lennék mi az oka, így úgy döntök megkérdezem.
-Úgy látom boldog vagy. Minek örülsz? Ünnepeljünk?-
Kérdeztem meg tőle izgatottan, és mókásan egyszerre. Remélem néha mosolyt tudok csalni arcára. Az arcára... arra a tökéletes arcra. A gyönyörére. A varázslatos ajkaira. Meg, persze azok a gyönyörű fogak, amik néha kivillannak... És...
Kábulatomból hamar kizökkentem.
-Várjunk csak! Te vámpír vagy?-
Kérdeztem meg tőle kissé rémülten. Nem akartam megkülönböztetni, de számomra mégis csak fontos minden egyes vércsöppöm. Feszülten vártam válaszát. Szinte lélegzetet sem vettem az izgalomtól. Nem tudom elhinni. Végre egy igazi vámpírt láthatok az iskolában, pontosabban annak a környékén. Izzadságcseppek gördültek le a hátamról. Lehet, hogy itt a vég? Lehet, hogy a barátja is vámpír, és ebben a falatozóban én leszek a desszert?!

krumplihuszár

 Leonie-nál sem mindennapi elfoglaltság a kajacsata, legfőképpen azért nem, mert már rég kitiltották volna a nagyteremből. Ő pedig igazán szeret odajárni a többi gyerkőc társaságának okán, így inkább nem kockáztat. Ez egy roppantul kivételes alkalom, olyan, mint amikor bemászott a nagymamája kertjébe, és véletlenül agyontaposta az ötévente egyszer (pont akkor) virágzó csodáját. Ajajj! Bízzunk benne, itt kisebb lesz a büntetés, bár a minimum az lenne, hogy takarítsanak ki maguk után.
De ahhoz, hogy nekiálljanak takarítani, előbb hatalmas kupit kell csinálni, mert különben mi értelme lenne az egésznek? Ilyesfajta hitvallást követve vergődnek ők ketten a földön, mint a részeg verebek, és próbálják egymást a lehetőségekhez mérten jól összedzsuvázni. Viszont honnan a homokos parton sütkérező rákformából szerzett Ágoston két flakonnyi szószt? Egy ilyen varázslattal vizsgán talán nem menne át (hacsak a tanár nem szereti a ketchupot magában kanalazni), de mugli bűvészként hatalmas pénzeket kaszálhatna.
-Neee! - visítja levegőért kapkodva. Neki nem a bicikli a kedvenc mindene, hanem a hajkoronája. Próbálja is védelmezni, amennyire kitelik tőle, de egy gyenge kisleány mit tehetne a gonosz, csúnya bácsi ellen? Bárcsak lenne kéznél egy ütője meg egy gurkója...
-A hajamat neee! - bármennyire félti is a frizuráját, nem képes abbahagyni a nevetést, mert mégiscsak elég vicces ez az egész szituáció. S Ágostonnyó most pont olyan kajánul röhögcsél felette, mint Bram Stoker Draculája, mikor éppen nem áll ki cövek a szívéből.
-Soha nem adom fel - addig biztos, amíg játszópajtija nem fog agonizálni lelkileg. Vesszen pénze, háza, marhája, de az igazság akkor is az övé legyen! És különben is, legszívesebben megfogná a fiúcska nyelvét, hogy az asztal lábához kötözze. Mert ugyan milyen az a jómodor, hogy egyfolytában nyelvet öltögetünk? Ennél jóval jobb Leonie módszere az érzelemkifejezésre. Elkezd rúgkapálni és csapkodni, de izomból, mintha kínoznák.
-Mit tettél a hajammal? - belecsimpaszkodik a srácba, és megpróbálja lebunyózni a földre, miközben nagy hévvel nyomkodja saját csupa-szmötyi haját a másik arcába.
-Tessék lenyalni! Most nyald le! - Szinte földöntúli öröm ránézni társa piszkos arcára, bár egészen nem fair, hogy neki nincsen hosszú sérója, így könnyedén le tudná magát takarítani. Így nyilván még nem engedheti haza.
-Kapsz hozzá krumplit is! - vihog nagyban, miközben a földről összetúrt kajamaradékot próbálja beleszuszakolni Ágoston felsőjébe a ruha nyakánál. - Vidd haza, hogy legyen este mit nassolnod - hiszen a kis törpintyó csak jót akar pajtijának, nehogy a végén még megéhezzen takarodó után a szobájában, és akkor milyen nagy gondban lenne enélkül a pár maréknyi krumpli nélkül...
-Futááás! - visít fel hirtelen, mert ahogy felpillant, észrevesz egy felbőszült -valószínűleg- tulajt feléjük csörtetni. Nem úgy néz ki, mintha plüssmacit szeretne osztogatni a szép rendrakásért. Leonie pedig most érzi úgy, eljött a pillanat, hogy meneküljenek. Felugrik, és rángatja maga után Ágostont is. Rohan vissza a kastélyba, ahogy csak pirinyó lábai bírják.

Brigitte Bonneville
Đominic
Kinézet

Csongor

Na jó, azért annyira nem vagyok analfabéta főzésből, mint ahogyan arra Csongor számít. De erre hamarosan ő maga is rájön majd, de ne ugorjunk ennyire előre még. Szóval a nehéz tetőt dobáló szakácsot követve érkezünk meg egy nyugalmasabb helyre, ahol már nem kell fennhangon beszélnie egyikünknek sem ahhoz, hogy a másik is meghallja, amit mondunk. Szóval ide beérkezve adom ki előre a figyelmeztetéseket, hiszen már volt, hogy a Wasser mentette meg a konyha épségét, amikor is valami új főzési módszerrel próbálkoztam, sikertelenül. De az egyszerűbb kajákat nem szenesítem el azért, annál azért jobb vagyok, most inkább azért vagyok itt, hogy új fortélyokat lessek el és ne csak a világ legegyszerűbb receptjeit tudjam elkészíteni, persze a legbonyolultabbakra sem vágyok.
 - Na jó, azért a főztöm többnyire ehető, már lassan 4 éve egyedül élek, szóval volt időm megtanulni, hogyan is kellene nem elsózni az ételt, de a könnyű szintnél nehezebb receptek még igen nagy fejtörést okoznak nekem, na meg szeretnék egy-két fortélyt megtanulni, hogy mivel bolondíthatom meg a hétköznapi kajákat, persze azért lehetőleg még a könnyűnél max egy lépcsőfokkal nehezebb kajáig menjünk. Oké? -
Mondom el, hogy akkor most pontosan mi is az, amit meg szeretnék tanulni és hozzá megeresztek egy mosolyt is. nekem nincsenek kiskutya szemeim, de még csak olyan se, ami picit is meg tudná lágyítani bárki szívét, így nem vetek be semmilyen extra aranyosnak mondható nézést, hiszen nincs.
 - Hát a szeletelést és a hámozást szeretem varázslattal megoldani. Kényelmes nő vagyok. -
Na ez így hosszú lesz, ha szépen rájön, hogy én nem is vagyok annyira könnyű eset, mint előre tűnt, hiszen nem szeretek krumplit hámozni és szeletelni sem, szabad kézzel nem is tudok szépen, ezért vannak ilyen apró bűbájrafinériák rá, hogy ezeket az ember megúszhassa. Aranyvérű egy boszi vagyok, és amit lehet, azt elintézem pálcával.
 - Szóval akkor mi legyen? Komolyan hámozzak és szeleteljek? Mert puszta kézzel az nem megy valami jól. -
Vigyorgok, nem is tudom, hogy miért vagyok most kicsit ilyen gyerekes, de nem is foglalkozom azzal, hogy hogyan is viselkedem. Néha bizony az embernek ilyennek is lennie kell, legfeljebb Csongor páros lábbal repít innen.

"Zöld szemek" Runa és a Mesélő

Apu hiába állítja, hogy jól megvan velünk így hármasban, ezt azért nem hiszem el. Minden férfinak hiányzik egy szerető társ, akit nem pótol egy gyerek, sem egy unokahúg. Egy pillanatig sem gondolkodtam el azon, hogy az életébe avatkozom bele, bennem csak az munkált, hogy neki jobb legyen, boldogabb legyen, legyen aki szeresse, és legyen, akit ő is szerethet, de hogy ezt ő tényleg akarja-e, az őszintén szólva hidegen hagyott. Természetesen nem akartunk olyan „anyát”, aki nem felel meg nekünk, ezért apu nem tud az akciónkról, teljes titokban leteszteljük a jelentkezőket, és csak azzal hozzuk majd össze, aki minden szempontból ideálisnak tűnik nekünk. Ha eddig nem volt világos, hát elmondom, hogy Runával beszéltük ezt meg, aki majdnem testvérem, de igaziból teljesen az. Amíg nem tudtunk egymásról, mert apu csak később ismertetett össze minket, bár felesleges volt, hiszen a kastélyban is egy szobában laktunk, és most apu házához is mindkettőnknek kulcsa van. Sokszor rágtam apu fülét, hogy ne áldozza fel magát miattunk, süket fülekre talált a kérés, de szerintem leginkább csak azért, mert nem akart a keresgéléssel foglalkozni. Ezért találtuk ki Ruval, hogy majd mi megkeressük neki az igazit, de erről ő mindaddig nem tudhat, amíg meg nem találjuk. Legyen meglepetés, különben leállítaná az egész akciót. Fel is adtunk egy hirdetést az alábbi szöveggel:

Keresem életem szerelmét, azt a társat, akit körülvehetek szeretettemmel, akinek megadhatom mindazt, amire vágyik, nem csak anyagilag, hanem érzelmileg is. Mellettem biztonságot, szeretetet és izgalmakat is lelhetsz. Eddig a sportnak szenteltem az életem, nem kispályás szinten, de ezek után te lehetsz a középpont. Kisportolt, jóképű, 34 éves, aranyvérű mágus vagyok, különleges képességgel. Ha téged kereslek, küldj magadról egy fényképes bemutatkozó levelet az elérhetőségeddel, és értesítelek, hogy hol találkozzunk. Jelige: „Zöld szemek”

Az első rosta megvolt már, kilőttünk egy féltucat alkalmatlan jelentkezőt, aki vagy túl ronda volt, vagy túlságosan is szép. Illetve egyéb más miatt nem felelt meg. Megírtuk nekik a találka helyszínét, mindegyiket félóra eltéréssel hívtuk ugyanoda, a Pillangó-varázs Étterem és Teaházba. Pont a mai nap, hogy fogadnunk kell a jelentkezőket, ezért sietősre veszem a lépteimet, hogy jóval az első jelölt előtt érjek oda, mert vannak előkészületek. Hamarosan oda is érek és benyitok a hangulatos kis üzletbe, majd a legszimpatikusabb asztalnál helyet foglalok, majd a megjelenő pincérlánytól egy óriási pálcikás, zöld vattacukrot rendelek, ugyanis ez az ismertetőjel, továbbá egy túrótortát, három gombóc nutellás fagyival, és limonádét, utóbbiakat saját fogyasztásra. Már csak Ru hiányzik, aztán kezdődhet is a móka.