Almásy Léna


   -  Baj? Nincs semmi baj, tényleg. Öhm, semmi.
Megrántja a vállát, olyan flegmán és lazán, amennyire csak lehetséges. Hamar rájön, mennyire szánalmasan és gyerekesen festhet, igyekszik úrrá lenni hirtelen zavarán és felvenni a "semmi sem érdekel"- arcot. A hirtelen kézbe kapott papír tényleg bizonyára túlzás, így azt le is ejti az ölébe, valahová a nő keze mellé, amivel épp az övére helyezte.
Tekintete elidőz a kezeken, végül azonban lassan, ám határozottan elhúzza a sajátját.
Elfordul, lehajolva a víz felszínéről kihalászik egy úszkáló papírt, majd még egyet. Maga mellé dobálja le őket, összevizezve vele a stég száraz, napsütötte felszínét.
   -  Segítesz egy kicsit?
Sandít föl rá, majd ismét vissza a vízre. Nehézkesen elhasal, hogy a keze leérjen a felszínre. Saját tükörképében pedig egy mélyen elveszett, sérült ember arca tekint vissza rá.
Nem szokott senkit közel engedni magához, semmilyen módon. Nem szabad, ezt régen tudja, mindenkinek jobb, ha a legkevesebb ember veszi körül. Pedig nem is olyan mélyen, a társas lényeket motiváló ösztön őt is mozgatja, legyen bármilyen elveszett, nem zárkózhat el tőle. El akarja kerülni, ameddig lehet, ám egyre nyilvánvalóbb, hogy ez nehezen fog menni.

Dwayne

- Rendben - nem voltam meglepve, pontosan erre a válaszra számítottam. Igen, Dwayne még mindig férfiből készült, ők általában megtartják maguknak a problémáikat. Tudtam, hogy valami nincs rendben, ezt pedig mi szoktuk megérezni, de nem firtattam tovább a dolgot.
Ha azt mondanám, hogy nem esett rosszul az eltávolodása, hazudnék. Tétlenül néztem végig, ahogy a kezét kihúzta az enyém alól és elfordult. Egy pillanatra behunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, majd én is felvettem a semmibaj álarcot. Még az előző estinél is jobban össze voltam zavarodva. Az egyik pillanatban megcsókol és elrohan, a következőben úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, aztán megtörténik ez a bogaras incidens és teljesen zavartnak látszik. Azt szokták mondani, hogy a férfiak gondolkodása sík egyszerű. Hát én nem így vettem észre...
- Persze - egy kicsit arrébb másztam és az ellentétes oldalról kezdtem el összefogdosni az időközben teljesen átázott papírokat. Egy-kettő szétmállott a kezemben, ahogy igyekeztem kimenteni őket. Miután az én oldalamon már egy darab sem volt odalent, az ázott papírokat Dwayne mellett hagyva kicsit arrébb botorkáltam. Egy kis levegőre volt szükségem.
Egy kacsacsalád tempózott el mellettem, megtörve ezzel a tó tükörsima felszínét.

Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Levita

Szépen lerepültem a fáról. Szerencsére nem ütöttem meg magam, de ha mégis, azt is már megszoktam volna. Amint elszakadtam a fáról, az megrázta magát és ismét normálisnak mutatkozott. Mintha mi sem történt volna. A szél ismét egy fuvallatot küldött felém, talán így akart segíteni megszabadulni a portól, amit esés közben szedtem fel. Leporoltam magam és körülnéztem. Olyan nyugodtak tűnt az egész temető, senki sem gondolta volna, hogy az imént egy fával, ha nem is vívtam élet-halál harcot, de pár testrészemet simán elveszthettem volna. Nem tudom, hogy miért, talán megszokásból a hátam mögé néztem. Ott volt a pergamendarab a sarkamnál. Leguggoltam és felvettem. Egy újabb üzenet. Azt írta, hogy fel kell másznom a fára, ha meg akarom szerezni a kincset.
Valamiért izgalom árasztott el, a szívem elkezdett hevesebben verni, minden izmom pattanási feszült. Eddigi nézeteimmel ellentétben most már meg akartam szerezni a kincset. Ha már úgyis egyedül vagyok, hát valami elfoglaltság kell, továbbá addig úgy sem szabadulunk innen, amíg valaki meg nem találja. Nyújtózkodtam, egy gonosz mosolyt is festettem az arcomra, persze nem szándékosan. Hát jó, uzsgyi neki!
Elindultam a fához, először még csak sétálva. Aztán rájöttem, ha szépen lassan közeledek felé, akkor még csak a közelébe sem enged majd. Elkezdtem futni és hirtelen felugrottam arra a vízszintes ágra amin a múltkor feküdtem. Felugrottam guggolásba és azzal a lendülettel továbbugrottam és megpróbáltam elkapni egy vastag ágat a fa közepetáján. Szerencsére sikerült egy olyan jó helyet találnom amit a lehető legkevésbé tud mozgatni a törzse miatt. És igen, a fa újra elkezdett rángatózni. Nem örülhetett neki, hogy ennyire átvertem. Szorosan kapaszkodtam, ezúttal úgy hogy ne tudjon lekapni magáról. Össze-vissza pörgetett, fel-le, ide-oda. Na most mitévő legyek? Kérdeztem magamtól. Megpróbáltam megnézni megint a lapot, hátha írt-e újból. A felkarommal szorítottam a fát és a markomat kinyitottam a levéllel együtt, de abban a pillanatban hátulról át is szúrta egy kisebb ág. Még jó, hogy a szememig nem ért el. Hát ez remek. Azért még észrevettem, hogy nem volt további utasítás. Tehát magamtól kell rájönnöm, miként tudom meghódítani ezt a fát.

To Be Continued~

Elena egyszer csak egy kriptát pillantott meg, melyen a Spavin felirat volt látható. Nagyon megörültem amikor láttam. Varjak röpködtek a sír körül, ami azt jelentette, hogy a sír el van átkozva. -Biztos valami védelem van lent, mert a varjak... -mondtam. Varázslattal próbáltam felemelni a kripta fedelét. Nehezen, de sikerült. Kb. egy 20 méter mély lyuk tátongott előttünk, melybe egy vaslétra vezetett le. Ahogy az aljára értünk, rögtön kivillantak a fáklyák. A terem közepén három koporsó volt. Az egyik fa, a másik kő, a harmadik arany. Ahogy közelebb mentünk megláttuk, hogy egy pergamen van a koporsók előtti emelvényen. A papíron ez állt:
Aki olvassa ezt a levelet, bizonyára Faris fiam holttestét keresik. Ő volt réges-rég a mágiaügyi miniszter. Azt mondta, hogy amikor leváltják, öljük meg, hogy senki ne hibáztathassa a tetteiért. Nem kért puccos holmikat és drága koporsót, hogy ne ismerjék föl. Én, mert amikor Ön ezt a levelet olvassa már 200 éve halott vagyok, az arany koporsóban fekszem. Faris fiamat csak egy 50-50%-os szerencsével "találhatja meg" a koporsókban. Csak egyszer választhat, mert az egyik koporsóban a legrosszabb rémálmuk, vagyis egy mumus lepi meg önt.
-Na most melyiket válasszuk? -kérdeztem idegesen.

Levitás bátorságpróba - Szellem bácsi *-*

- Hát az... Valami kincs, vagy mi. És ez a cetli irányított ide - emelem fel kicsit a kezemben szorongatott cetlit. - Viszont itt sötét van ahhoz, hogy elolvassam, mi van rajta, a pálcám meg... - egy kis szünetet tartok, míg körbetapizom magam a pálcám keresve. - Azt úgy látszik valahol a felszínen elejthettem, szóval.... - húzom el a szám, és tovább nem is folytatom a mondatot, mert a szellem úgyis tudja mire gondolok. Látom rajta, hogy teljesen tisztában van mindennel, és teljesen értelmetlen lenne hazudnom, eltitkolni a teljes igazságot. Akkor hát játsszunk. Még élvezni is fogom, és nem adom meg neki azt az örömet, hogy ijedtnek lásson. És még csak a szabadulásomat sem fogom erőltetni, majd kienged, ha ő jónak látja. Vagy nem, de akkor ég veled világ...
- Kellett egy kis friss levegő. Tudja, ott bent a kastélyban eléggé fullasztó idő van néha, és az a dohos, poros könyv szag... Az ember így nem tud aludni. Ugye megérti? - kérdezem, s egy halvány mosolyt is erőltetek az arcomra. Kifejezetten élvezem is ezt a beszélgetést, csak legyen már vége, és találjam meg azt a kincset.
- Tudom, és elnézést. Többet nem fordul elő, ígérem - már ha kijutok innen. Ezt már csak magamban teszem hozzá, de biztos vagyok benne, hogy valamikor kijutok. Az már egy másik kérdés, hogy mikor.
Látom rajta, hogy örömmel emlékszik vissza a lába elvesztésének mozzanataira, és örömmel is meséli. Legalábbis a hangvételéből számomra ez derül ki.
- Nahát akkor az már... Tényleg nagyon rég volt. Manapság ilyenek már nincsenek. Tudtommal. Bár, ki tudja - ezen most tényleg elgondolkozom. Nem is hallottam a közelmúltban olyan esetről, hogy valakinek szándékosan lerobbantották volna a lábát egy párbajban, bár lehet csak én nem tudok róla. Brr... Bele se merek gondolni, milyen lenne láb nélkül. Persze látom Alexet nap mint nap, aki látszólag teljesen jól megvan a kerekesszékben, de én magamat nem tudnám elképzelni úgy.
- És nem furcsa, vagy idegesítő, hogy nincs lába? Bár gondolom ez most már édes mindegy, hisz már nem él... - bukik ki a számon a következő kérdés, s pár lépéssel közelebb megállok a szellem előtt, már csak két kar nyújtásnyi köztünk a távolság.

Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Levita

Folytatás!


Hát ez remek. Nem elég, hogy a fa elszédít a rángatózásával, és kis híján felnyársal vagy éppen összezúz, mindeközben még logikázhatok, hogy vajon mire gondolt a levél. Csak arra tudtam gondolni, hogy talán akkor tudom megszerezni a kincset, ha a fát megszelídítem, ami meg egy kicsit nehéz lesz. Hogy tudnék lecsillapítani egy dühöngő fát anélkül, hogy lemásznék róla. Voltak már durva ellenfeleim, de azok nem fák voltak.
Gondolkoztam és eszembe jutott valami. Még szerencse, hogy a családommal annyira természetkedvelők vagyunk és szeretünk kirándulgatni, mert ha mindez nem lett volna, akkor nem jutott volna eszembe a megoldás. Apám mesélte, hogy minden mágikus növénynek van egy gyenge pontja, mégpedig egy göcsör. A feladat hát adott volt. Oda kell jutnom ahhoz a bizonyos göcsörhöz, amit per pillanat azt sem tudtam, hogy hol van. A szememmel minden ágat végignéztem, ami egyáltalán nem volt könnyű feladat a nagy kapálózás közepette. Nem találtam egy ágon sem. De valahol kell lennie. Mivel helyből nem láttam semmit ezért úgy döntöttem, hogy egy másik ágra költözök. De abban a pillanatban, ahogy elengedem az egyik ágat a fa már hajít is el engem. Vagyis csúsznom kell. Az vastag ágon szépen lassan kúsztam lefelé amennyit tudtam, de az ág nem volt valami egyenes, volt benne egy kanyar. Az eddigi vízszintes ág függőlegesen folytatódott eredetileg, persze a fa ide-oda rázogatta magát, ami által az ágak nem álltak normálisan. Nem fogok tudni lejutni a törzs végéhez. Ilyen módon legalábbis nem. Ha lógnék rajta, akkor talán még a lábam hegyével el is érném a kiszemelt helyet, ha a fa higgadt lenne. De mivel nem az, így rögtön megfogna és elszakítana magától.
Támadt egy -hát nem éppen jó- ötletem. Le fogok jutni a törzs végéhez, de nem az előbbi módon, hanem ugorva. A talpaimat ráillesztettem az ágra, a kezemmel még persze szorítottam azt. Ez nagyon vakmerő ötlet - szállt el a bátorságom, de más választásom úgy sincs. Bátorságomat összeszedve a kezeimmel elengedtem az ágat és a lábaimmal elrúgtam magam a fától, lefele a törzs vége felé, ezzel próbálva csökkenteni a levegőben lévő időtartamot. De még ez is kevés volt. Egy másik nagy, vastag ág eltalált repülés közben és kibillentett egyensúlyomból. Még épp volt annyi időm, hogy elkapjak egy törzshöz közeli ágat. Megkapaszkodtam benne a kezemmel, de a testem többi része védtelen volt. Ez nagyon rossz döntés volt. A támadó ág épp a fejemet találta el leginkább. Szörnyen fájt a jobb arcrészem, de nem tudtam törődni vele. Valami más elterelte a figyelmem, mégpedig nem más mint a göcsör. Így igaz! Megvan, és egy karnyújtásnyira tőlem. Nagyon jó kis hely volt, normálisan senki sem találná meg. Egy hajlatban volt, az ág lenti részén. Az egyik kezemre helyeztem a súlyom, míg a másikkal nyúltam érte. Nem hagyta a fa, a kis ágai rátekeredtek a kezemre. Azonban ekkor más annyira a kincs járt az eszembe, hogy már magammal sem törődtem. A karomat egy hirtelen mozdulattal kihúztam a kis ágak közül és ugyanazzal a lendülettel megérintettem a göcsört.

(Vége, részemről a Mesélő jön)

Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Levita

Sikerült egyszerre érnünk a papírhoz, így fel tudtuk azt emelni az asztalról. Csodálkozva néztem Lunára, de csodálkozásomban kérdés is volt: Hogy legyen ezek után? Ketten tartva szorosan a cetlit, olvashatóvá vált a rajta lévő szöveg, de így, ketten nehézkes volt olvasni is, meg a varázslat kivitelezése is. Próbáltam jobban felém húzni a pergament, hátha Luna jobb belátásra tér és elengedi, vagy nem is tudom, miben reménykedtem. Az, hogy így ketten, de különböző helyen voltunk, megbonyolította a dolgokat.  Nem értettem, hogy fog ez működni, és szörnyű gyanú fogalmazódott meg bennem. Mi van,ha ez az egész egy csapda, hogy próbára tegyék az elszántságomat? Nekem a kincset kell megkeresnem, nekem kell megtalálnom, engem illet, senki mást. Ha most Luna is bejött a képbe, akkor ez a kincs nem az a kincs, amit én keresek. Hagynom kell ezt a fenébe, hátha van itt valahol még valami, ami elkerülte a figyelmemet. Az asztal amúgy is túl egyszerű lett volna, egy kincsért pedig meg kell dolgozni, hiába, hogy nekem igérte a mágikus pergamen. Mind jobban eluralkodott rajtam az az érzés, hogy rossz nyomon járok, ha ragaszkodom a cetlihez, bíztam a pergamenem "szavában", és bármit is teszek, enyém lesz a kincs, hiszen másé nem is lehet. Döntöttem, lemondok a cetliről, járjon csak Luna hamis vágányom, én tovább keresem a kincsemet máshol. Biztosan éreztem,hogy ez a jó megoldás, de azért próbából még egy kicsit megrángattam az írást, aztán el is engedtem. Sajnálkozva mosolyogtam Lunára, már csak azért is, hogy kicsit megzavarjam, és abba a hitbe ringassam, hogy ő győzött, holott tudtam, nyerni csak én nyerhetek.

Lívia és Elena avagy a sírkutatók

Mikor felegyenesedek, nem vagyok figyelmes, ezért a pasi eltalál egy Sectumsemprával. Az átok mély vágást ejt a bal karomon és jobb combomon. Érzem, ahogy az a rajtam lévő nadrág és póló nedvesedik a kitörő vértől. A sáros ruhám miatt a kosz hamar bejut a sebbe és csípni kezdi. Nem foglalkozom sokat a fájdalommal, most sokkal fontosabb dolgom van. Életben maradni. Gyorsan elmormogok egy Stuport, de a varázslat nem az ellenfelem találja el, hanem egy sírt, ami ennek köszönhetően leomlik. Gyorsan kieszelek egy tervet, ami ha beválik, segíthetek tovább Líviáéknak. Elindulok a szellem felé, miközben z ellenfelem elindít egy Locomotor Mortist. Kicsit meglepődöm, de a tervem így is sikerhez vezethet, szóval hagyom betalálni. Az átok megkötözi a lábamat, mégsem esek el. Mögöttem egy hatalmas sír magasodik, ami a tervem része. A férfi elteszi a pálcáját és ráérősen elindul felém.
- Siess már, te Idióta! - kiált rá a főnöke.
- Miért segítesz neki, ha így beszél vele? - érdeklődöm.
- Mert jól megfizet - adja meg a gyors választ, és elindul felém, de már fut. Nemsokára már csak egy méter választ el minket amikor én leguggolok és átbukfencezem a lába alatt. Eltávolítottam a lábamat bilincselő köteléket és gyorsan megfordultam. Előveszem a pálcámat és ráfogom hátha nem nem ájult el. Pár másodperc múlva sem mozdul, ezért konstatálom, hogy bevált a tervem, és elindulok megkeresni a barátnőimet, de a nem veszem észre a szellemet ami felém közeledik.Próbálok valami bűbájt használni, de már érzem a körülöttem lehűlő levegőt és megdermedek.

Keviiiin *-*

Először mintha nem értene, de azt hiszem hamar rájön, mire a kérdésem, én meg csak vigyorgok, hogy akkor már azt is tudom, hogy van egy hugicája. Nekem is van, és ő sem árulkodós, de ez akkor is csak hármunk titka marad. Nem fogom elmondani csak azért, mert ő nem adja tovább. Megígértem Kevinnek.
Érdekelnek a pókjai, és ezt tudtára is adom, és bár eddig is mosolygott, azt hiszem örül neki. És láthatom is őket, de meglepetést is kapok! A kíváncsiság megint kezd elindulni, mert ha valaki tényleg az, hát az én vagyok. Nem vagyok nyugodt, amíg nem tudom mindenről, hogy mit rejt vagy miért van úgy.
- Akkor jó kislány leszek. Megígérem.
Nevetek vele, de még a szívemhez is teszem a kezem, hogy hatásosabb legyek. Megígértem, szóval illene betartani is. Jó kislány ritkán vagyok, de most akkor ezt is kipróbáljuk. Ismeretszerzés, valamire biztos jó.
Persze a felhők sem maradhatnak el, és abból a kevéskéből is válogatunk, de hát én nem látom a pegazust. Még nem hisztizek, de láthatóan zavar, hogy ez így van, ő pedig rögtön segít. Az, mint tény, hogy megfogta a kezemet a pontosabb behatároláshoz nem is érdekel, pontosabban szinte észre sem veszem, még akkor sem, amikor már megvan, hogy az tényleg egy.. kentaur. Szárnyakkal. Na, azt hiszem ezért nem láttam. Utána hirtelen engedi el a kezemet, csak ekkor tűnik fel igazán, és ha vannak halvány fokozatok a vigyoraim között, akkor az most megértő és kedves inkább, mint a cuki.
- Nem baaaj. Én is szoktam ilyet, nem haragszom.
Most úgy megölelném, csak megnyugtatni, de tudom, hogy nála akkor csak rosszabb lenne, mint előtte. De tisztázzuk, hogy örülünk nagyon, és ebben ugye az a legjobb, hogy még én is elismerem.
- Ühüm!
Bólogatok tovább vigyorogva, és most megint rá nézek. Csak ahogy a pacákat említi fordulok megint a hátamra és nézem őket. Na jó, hát tényleg szépek. Mindenben meg lehet látni a szépet, és ezek.. szépek.
- Nem hiszem, hogy akad bárki. Most, hogy levizsgáztam a hotelban lakom, amíg valami házat nem találok. Apa majd megveszi. De kereshetsz, ha nem akarod, hogy elvesszek. Leandro még úgysincs itt...
Mosolygok bambán, még ha igazából nem is igénylek felügyelést. Mandához szoktam átmenni, de ugye ő sem ér rá mindig, Anitát annyira nem zargatom, és akkor itt ki is fújt. A szobámban rajzolgatok, vagy írom a könyvemet tovább, csak ez nekem olyan egyhangú. Mindig valahol lenni máshol az jó, de egyedül már nem az. Azt meg észre sem veszem, hogy a vőlegényemet is említettem, és róla eddig még egy szó sem esett, így biztosan nem tudja, kiről van szó.
- Nem tudom már. Régen szebbek voltak, de mióta itt vagyok a magyar felhők a szépek.
Két év alatt igenis sokat változnak a felhők. Meg előtte sem nézegettem őket egy jó ideig már, csak amíg a vőlegényemmel való kapcsolatunkban nem volt semmit probléma. Azóta nem voltam hajlandó felhőket nézni, mert a szép dolgok a múltból, elég rendesen fájnak. Most viszont boldogság van, egyértelmű!
- Hm.. szereted a sütiket?
Felcsillan a szemem, mert én imádom, de hát van oka is a kérdésemnek. Méghozzá én sütit akarok, az pedig a stégen itt egyértelműen nincs, és szívesen elrángatom magammal Kevint is sütit enni. Persze ugye csak képletesen, igazából kétszer akkora, mint én, és mivel bántani sem akarom, képtelen lennék rá. Csak nem akarom itt hagyni, és még elbúcsúzni se. Mellette észre sem veszem, olyan boldog vagyok.

Lívia és Gwen

Sírkutatók

---

Gwen és Elena, avagy a sírkutatók

A lány egy feszítővassal próbálta felemelni a kőkoporsófödelet. Segítettem neki. A mumus hangos sikollyal repült ki a koporsóból. A rém, ami esetemben egy szellem volt, ijesztően közeledett felém. Valamit biztos néztem a könyvtárban az ilyen esetekre. -gondoltam magamban.
A mumus már 2 méterre volt tőlem...egyszer csak ez a varázsige hangzott a számból: -Commikulus! A szellem körül légörvény kerekedett és a fejére fújta a lepelét. Hangos kacagásba kezdem. Nem tudtam, hogy ilyen vicces ez a varázslat.
Visszatereltem a kőkoporsóba és lezártam. -Huhh! -sóhajtottam. -Ez meleg helyzet volt.
A fakoporsó felé igyekeztem. Az előbbi feszítővassal felfeszítettem. A holttest ott feküdt a koporsóban. -Na most mi legyen? -kérdeztem lihegve.

Csapatépítő tréning és bátorságpróba

Ahogy a manó bök felém, hirtelen nem tudok felállni, helyette csak annyi reakcióm marad, hogy leülök a földre. Jobb is így, állni nem nagyon szeretek, inkább ülök, pihentetem a lábam. Hirtelen a papír izzani kezd, ezért ránézek, majd izgalom fog el. A manóval kell maradnom! De ő ezt nem akarja.

- Elnézést uram! Azt írja a pergamen, hogy magával kell maradjak, mert önnel fogom csak megtalálni a kincset!

Szólok kedvesen a manóhoz, igyekezvén engesztelni szegényt.

- Nem tud valamit egy kincsről itt a közelben?

Kérdezem, abban reménykedve, hátha ez közelebb visz a megtalálásához. Körbenézek, de kettőnkön kívül senkit nem látok. Kezd hűvösödni, még jó, hogy van meleg ruhám.

- Nem fázik?

Kérdezem készen arra, ha mégis, akkor átadjam neki valamelyik ruhám, hogy ne fagyjon meg szegény.
Míg a manóra várok, elkezdem tapogatni a zsebem. Lopva a pergamenre nézek, hátha ad valami támpontot. Majd megint körbenézek, nem szeretném, ha valaki más is itt lenne, főleg akkor mikor megszerzem a kincset!

Issie

Krisztián

A tanár úr nagy örömére a tavaszi időjárás hamar életre keltette a kertet. Először a virágok bújtak elő, majd jöttek az előző szezonban elvetett haszonnövények hajtásai is. Mindezt elégedetten hátradőlve követte nyomon napról napra, a teraszon található nyugágyról. Eljátszadozott egy gyümölcsözően gazdag veteményes képzeletével. Remek szórakozás a tanítások után.
Hanem aztán az összes többi levél is hajtásnak indult, díszes viseletbe öltöztetve az utca és a szomszédság fáit, bokrait. Az udvaron növekvő palánták fokozatosan veszítettek érdekességükből, végül teljesen megszokottá vált a szemnek, a léleknek pedig egyre nehezebben esett elképzelnie a téli pusztaságot. De ez mindig így van...
Attila egyre többet merészkedett ki kertjébe, bár szerencséjére legyen mondva, a ház körüli munkákat a tavalyi fagy előtt lezárni tudó embernek kevés tennivalója akadt. Még. - Kihasználva tehát az áldásként jött pihenőidőt, apró simításokat végzett. Lemosta az autót, felsepert, aztán eszébe jutott egy merész gondolat. Talán még nem volt itt a legmegfelelőbb ideje, de ellenállhatatlan késztetést érzett egy hasznos kitérőre a tavacska felé. Nem habozott, felkapta bőrkabátját és átmenetileg bezárta a házat.
A tavacskához mindig jólesően gyalogol ki, általában a reggeli futásai során téved arra. Ámde ezúttal ebéd is elmúlt, más cél vezérelte oda. Hamar a tóparti dzsumbuj szélén kötött ki, ahol hátul összekulcsolt kézzel, kissé előrehajolva kezdte a talajt szemlélni. Köveket, kavicsokat keresett, amelyeket dísztárgyként vihet haza. Nem mondanám ténylegesen lopásnak azt, amit művelt, ez inkább volt a pozitív céllal történő eltulajdonítás egyik szép példája. Milyen jól is mutatna egy-egy színesebb, ritkább darab a polcon, az ösvény mellett, vagy a fák tövében!

Attu bácsi

Igen, ma lógós napot tartok, és nem, nem szégyellem magam. Egyáltalán kéne? Az ilyen pici embereknek, mint amilyen én is vagyok, azoknak is kijár a pihenő. Húsvét hétfő van, könyörgöm, csak ma ne kelljen tanulniiii! Mázlim van. Viktor nem szőrösszívű szóval ma egyáltalán nem kell magolnom. Éljeeeeeen! Bár a bratyóm még a cuki pofi nélkül is megengedte adott volna egy kis szabadságot, de én mindent be akartam vetni. Nem mintha minden délutánt nem a szabadban a semmittevéssel tölteném. Áááá, dehogy. Oké, ha Pinokkió lennék, háromszor akkora lenne az orrom, mint a valódi állapotában. Nem szép dolog a hazugság, ezért csak aprókat füllentek. Így kell ezt! A lényeg a lényeg: elindulok most rögtön a tavacskához. Kora délután öár jártam a Madárfészekben, de mivel szutykos és büdös lett a ruhám át kellett öltöznöm. Immár Viktor megígértette velem, hogy nem nagyon piszkítom be, különben kézzel kell kimosnom. Az ő javaslatára került rám egy csőfarmer, zöld színű póló és egy vékony kék színű pulcsi társaságában. Egész menőn nézek ki, sőt... A kis pipik - Viktor fogalmazott így! -  bomlanak utánam. Hihi.
Tehát elindultam. Én, Radits Krisztián. Egyedül, 122,5 cm-rel, meg gumicukorral a zsebemben. Gyors léptekkel haladok a macskaköves utcákon. Néha szökdécselek, néha lasabban megyek, s olykor meg is állok. Út közben egy-két édességet be is kapok. Mmmm... nyamiii! Az embereknek, akikkel találkozok vidáman köszönk, s igyekszem tovább a tavacskához. Olyan széééép. Van egy csomó gyönyörű virág, frissen nyírt a pázsit és mindig nyugalom van ott. Még én is betapasztom a szám, pedig nekem nagyon nehéz befogni. Imádok mindenféle badarságról hablatyolni.
Szóval meg is érkezem. Szemeim egy hatalmas férfira tévednek. Mármint tényleg hatalmas, lehetetlem nem észe venni a fickót. Pff... Kb. a derekáig érhetek. Hát na, biztosam kosárlabdázik, vagy csak kiállt az esőre és jóóóóóó magasra nőtt, akárcsak Viktor. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az ismeretlen, még Viktornál is langalétább, pedig az én bratyóm majdnem eléri a plafont, ami tök magasan van. Szerintem ha akarná, még az égboltot is elérné, persze egy sárkény sokat segítene neki. Mindegy. Kicsit félve ugyan, de oda cigánykerekezek a férfi mellé, majd mosolyogva köszönök neki.
 - Hahóóóóó, itt vagyok! Itt lenn! - úgy kalimpálok a kezeimmel, mint valami őrül, de így tutira észrevesz. Remélem.

Krisztián

Az úr meglepően remek elfoglaltságot talált a kőfürkészésben. Vitathatatlan, hogy ha saját hasznára dolgozik az ember, lelkesedése hirtelen megugrik. A következő momentumban már meg is találta a számára megfelelő követ. Vöröses, termetes darab volt, a többitől szokatlanabb. Fogadni mert volna rá, hogy jó szolgálatot tesz majd a tanár úr otthonában.
A percek lassan teltek, ezalatt lépésenként haladt körbe a tó körül, hol közelebb, hol távolabb kerülve a víztükörtől. Sokszor megállt, hogy zsebébe süllyessze kezét, a környéket fürkéssze, vagy a természetet, de mivel teremtés nagyon nem mutatkozott arra, hamar folytatni kezdte.
Azaz, csak folytatta volna, ha nem pillant meg egy hirtelen felbukkanó pöttöm legényként, akit először nem tudott beazonosítani, de hamar leesett neki, hogy bizonyára egy lófráló előkészítősről van szó. Hogy miért nem a lányok locsolásával tölti idejét, s miért ugrabugrálhat teljes felügyelet nélkül egy számára még veszélyesnek is mondható tavacska közelében, azt nem tudta megmondani.
Egy darabig rezzenéstelenül nézte a jövevényt szeme sarkából. Próbált úgy tenni, mintha ő elmélyülten merengene valami komoly dolgon, miközben a vizet bámulja. A fiúcska azonban egyre csak közeledett, míg végül - Attila számára villámcsapásként - a lábai előtt nem termett.
Nem volt kedve keresgélőset játszani, így a hallás utáni pillanatban lenézett és közelebbről is szemügyre vette. Még mindig nem tudta, hogy melyik falusinak lehet ez kölke, rokona.
- Látlak. - kúszott végig egy értetlen mosoly az arcán, amit felvont szemöldökével nyomatékosított - Mi szél hozott erre? Látom majd kicsattansz az egészségtől... - jelentette ki elismeréskeltő hanglejtéssel. Bárcsak ő is ilyen bátor és energiabomba lett volna, mikor még annyi idős volt.

Attu bácsi

Tudjátok, nagyon zavaró, ha az ember olyan mini, akárcsak egy törpe. A nagyok általában észe sem vesznek, ezért van egy jó módszerem: integetek, mint valami őrült vaaaagy - ez sokkal durvább - rátaposok a másik lábára. Ilyenkor rosszul érzem magam, mert ez nem szép dolog, de ha csak így figyelnek rám a felnőttek, akkor nincs mit tenni. Mázli, hogy az előkészítőben van nálam kisebb is. Alig várom, hogy olyan naaaaaaagy legyek, mint Viktor. De jó is lesz! Egyébként majd kicsattanok örömömben, pedig semmi fantasztikus dolog nem történt a mai napon. Egyszerűen csak jó kedvem van, mint általában, és ezt meg is osztom az emberekkel. Cigánykerekeket hányok, így hát egy kettőre az óriási bácsi elé termek, s stratégiámat alkalmazva próbálom felhívni a figyelmét, hogy itt állok előtte. Szerencsére nem kell alkalmaznom a B tervet, ígyhát nem fájdul meg a férfi lábikója. Bár szerintem meg sem érezné, ugyanis pehelysúllyal rendelkezem. Az ismeretlen elmosolyodik. Nagyon barátságosnak és kedvesnek tűnik, tőle nem kell tartanom, az biztos.
 - Nem tudom, egyszerűen csak ide vágytam, imádok itt lenni. A bácsi is? - kérdezem vidáman. Fogalmam sincs ki lehet ez a fickó, a faluban alig láttam, pedig ismerős az arca. Nem, nem képzelődöm, én már láttam őt. Valahol. Talááááán... Igen! Mikor egyszer várakoztam a tanáriban, akkor ő is belépett egy pillanatra, aztán el is iszkolt. Na, mindegy, inkább nem kérdezek semmit, a végén bolondnak nézne, amit nem akarok, ugyebár.
 - Radits Krisztiánnak hívnak. És bácsithogy hívják? - kérdezem illedelmesen, úgy, ahogy anyu tanította. Még a kezemet is felé nyújtom, ezt apu mutatta. A férfiak kézfogással üdvözlik egymást. A lányoknak pedig puszit kell adni, ám nagyon szívesen megölelgetném őket. Hihi. Bár én bárkit megölelek, főleg ha az illető szomorú. Az én ölelésemtől tuti jókedvre derül! Előhúzom a zacskó gumicukrot a zsebemből és abácsi felé nyújtom.
 - Tessék, nyugodtan vegyen párat, isteni!

Krisztián

- A bácsi? - merengett el, ugyanis még szoknia kell ezt a fajta megszólítást. Általában a tegeződő, vagy a tanár úr kérem című alapfelállás közül kell válogatnia, a bácsizás, annak ritkasága miatt hajlamos megütnie a fülét. Nem olyan öreg még ő, de bizonyára gigantikus égimeszelő ennek a pöttömnek, így érthető okból véníti meg. Megbocsátotta.
- Valóban klassz hely - hajolt le kissé elismerően, aztán a következő mozdulatával megvakargatta a kisfiú fejét. Valahogy nem bírta megállni, hogy ne tegye meg, szereti a gyerekeket. Természetesen nem engedte túlságosan közel magához, nem az a fajta ember ő, aki a második percben már a legjobb barátjának gondol valakit. Egy gyerek esetében pedig fő feladat felkészíteni őket arra, hogy - bár bátor volt ugyan - de nem minden felnőtt viselkedik így, ha ifjonc társasága akad.
- Radits, nahát! - csapta össze a tenyerét - Ezek szerint Viktor a rokonod, ha nem tévedek - mutatott rá találgatóan. Egyből vidámabb lett a kellemes meglepetés megtörténte után. Arcára őszinte mosoly ült ki. A sors "ajándékának" tekintette a szerencsés alkalmat, melynek következtében összefuthatott a fiúval, Krisztiánnal.
- Engem Szikszai Attilának hívnak - mondta el hangosan, érthetően. Szíve szerint a keresztnevét árulta volna csak el, de ha ilyen kis illemtudó társasága akadt, nem sérthette meg. A srác még a kezét is odanyújtotta, amit csillogó szemekkel méltányolt, s viszonzott is rögvest. Látszik, hogy jó úton halad, már csak a felesleges energiáit kellene valami jótékony formában levezetni.
- Nem kérek, köszönöm! - utasította el egyhangúlag a felkínálást. Lehet, hogy nem vadidegen a fiú, de ha még jól is ismerné, akkor sem élne az ajánlattal. Előadást nem szándékozott tartani, inkább folytatni támadt kedve azt, amit elkezdett.
- Esetleg segítenél ritka és érdekes köveket, kavicsokat keresgélni itt a tavacska körül? Te közelebb vagy a földhöz, biztos jobb szemed van. A kertembe szeretnék néhányat díszítésként. - magyarázta.

Attu bácsi

Régebben nem igazán szerettem nálam jóval idősebbek beszélni. Felnőttekkel csevegni pedig kifejezetten utáltam, mert mindig ugyanannál a témánál lyukadtunk ki: Jaj, Krisztiánkám, várod már az iskolát? Persze én mindig hevesen bólogattam és mondtam, hogy igen, iszonyú izgatott vagyok meg minden. Aha... jól át lehet vágni a nagyokat. Okés, rendben van. Vártam én a sulit, mert érdekelt milyen lehet, de az oviban minden csupa kacagás és boldogság. Ott meg tanulni kell. Pfujj. Talán az itteni előkészítőbb még mókásabb lehet, mint egy rendes mugli iskola. Na, ezt már sosem fogom megtudni... Amúgy mostanra tökre kijövök a felnőttekkel, egész kedvesek, némelyik még muris is. Mostanra bátran szólítom meg őket és elegyedek beszédbe velük. Persze csak addig maradok, amíg nem küldenek el Kukutyinba zabot hegyezni. Bár itt ilyen még nem fordult elő. Furcsa módon itt minden egyes ember kedves. Érdekes...
A bácsi is megállapítja, hogy ez a hely egyszerűen csúcs, majd megvakargatja a fejemet, mire felnézek rá és elmosolyodok. Ezt sokszor csinálják a felnőttek, már megszoktam. Eleinte utáltam, de már elnézem nekik, sőt, néha még jól is esik. Viszont ha a fülemet vakargatná, mint egy kutyának, akkor begurulnék, és pitbull módjára nekitámadnék. Vau, vau!
Eztán következik a bemutatkozás. Anyukám a fejembe verte, hogy a bácsiknak/néniknek hogyan kell ismerkedni. Tisztán és érthetően ki kell mondani a nevemet, aztán a partnerem elé kell nyújtani a kezemet, s mindvégig a szemébe kell néznem, hogy lássa, bátor kölyök vagyok én. Nos, én így is teszek.
 - Így van, ő a bátyám. És tanár. Nagyon szeretem - árulom el ezeket a dolgokat. Bizonyára már észrevehettétek, hogyha Viktor szóba kerül, szinte minden alkalommal megemlítem, hogy ő bizony tanár. Roppantul büszke vagyok rá, ezért hangoztatom az állását. Olyan menőőő. Végül kezet rázunk. Erős a férfi,  az biztos, de nem szorította meg rendesen a kezemet. Mellesleg a kis kacsóm teljesen elveszett az ő hatalmas kezében. Általában ez szokott lenni. Látszik az ábrázatán, hogy ezt a gesztust nagyra értékelte. Hihi. Megkínálom egy kis gumicukorral is, ám visszautasítja. Mindenesetre én bekapok kettőt. Még mindig nyamiiii.
 - Persze, nagyon szívesen - vágom rá rögvest. Fejemet leeresztem és a két csokoládébarna íriszeimmel érdekes kavicsok után kutatok. Csak egyszerű, fekete és szürke színűeket látok, ami elszomorít, mert szeretnék valami szépet előhalászni e rengeteg piciny kövek közül. Így hát leguggolok és feltúrom őket, míg szemeim meg nem akadnék két pompás példányon. Az egyik galambszürke színű, ám barna minta van rajta. Teljesen olyan, mintha ágacskák lennének... tök kafa. A másik viszont fekete, melyen fehér és világosbarna csíkok futnak végig. Gyönyörű! Azonnal felkapom őket és vigyorogva felegyenesedek. Menőőő vagyok!
 - Találtam párat! - megfogom a kicsi kacsómmal a bácsi hatalmas mancsait, kinyitom a tenyerét és beleteszem a szerzeményeimet. - Remélem ezek megfelelnek - szólalok meg újra. Aztán támad egy ötletem. - Attila bácsi... Ha elég követ gyűjtöttünk leülünk a fűbe, esetleg a közelben lévő fa tövébe, vagy a padra? Tudja egy idő után el fog fáradni a nyakam, mert a bácsi olyan magas, én meg olyan picike vagyok...

Vittman Levente


Az élet néha szörnyen unalmas tud lenni. Chuck-nak most is az, holnap lesz 19 éves és nincs kivel ünnepelnie. Barátja nincsen, a lányokkal való kapcsolatáról meg inkább nincs is értelme beszélni. Egy napja nem is dobolt, mert szerencsétlenségére széttört egy dobverőt, aminek a hegyes, éles fele egyenesen a tenyerébe szúródott, csúnya sebet okozva. Házilag meggyógyította, majd bekötötte. Szerencséjére az edzés szintjén is úgy áll, hogy amíg meg nem javul, addig csak az egyik kezével végzi a gyakorlatokat, már amihez szükséges a keze. Futni meg nem a kezén fut, egyelőre... Mindig is nagy hangsúlyt fektetett a testének minőségi edzésére. Még könyvet is olvasott, hogy a lehető leghatékonyabban csinálja az edzést. Azóta egyre jobban megy neki és már nincsen szüksége könyvekre, az évek tanították meg, és persze a sérülések.
Megcsinálja a kis dolgait, de úgy érzi, hogy ma is el kellene valamerre császkálni, nem mindig jó otthon ücsörögni. Miközben öltözködik, azon gondolkodik, hogyha lennének barátai, akkor lehetne nála ilyen kis partikat tartani. Hely az van, pénz is, meg még grillezési lehetőség is. Tökéletes lenne, mint a filmekben. Miután felöltözködik időjárásnak megfelelően, vacsorázik egyet gyorsan, aztán elhagyja a házat. Persze, miután bezárja a bejárati ajtót, aztán a kaput is. Úgy gondolja, hogy most a másik irányba indul, nem megy ki a faluból, csak a határt közelíti meg. Kis elmefuttatás után arra eszmél, hogy gyorsan el is hagyta a házakat, már csak ő van ott, a gondolatai, meg talán más is...
Még egy kis séta után elfogy az utcavilágítás is, kénytelen elővenni varázspálcáját, hogy azzal világítson. Közben kicsit lassabb és halkabb léptekre  vesz vissza a lehető legkisebb rendbontás érdekében. Mintha mostanában olyan jó gyerek lenne. Lehet, hogy igazából nem is ez a célja, csak a gyengébb fényviszonyok miatt nem akar nekimenni semminek, vagy senkinek még véletlenül sem. Eléri a zöldet, kicsit megáll, mielőtt még rálépne. Ám, amikor megcsapja az orrát a friss fű illata, nem tud ellenállni és gondolkodás nélkül rálép, majd szépen, komótosan tovább sétálgat. Nem fél az ilyen helyeken, még sötétben sem. Nem nagy pálcamester, a lehető legritkábban varázsol, annyira nem érdekli a téma. Inkább a fizikai erejére támaszkodik, amikor az elég. És ha nézeteltérésről vagy támadásról van szó, akkor elég szokott lenni. Ha nem lett volna eddig elég, akkor nem biztos, hogy a temető jó oldalán lenne. Kinéz egy sírkövet, amire kényelmesen ráül, aztán elkezd gondolkodni a kis dolgain. Nem ártana kezdeni valamit magával, holnap mivel lepi meg magát, ünnepelje-e egyáltalán a szülinapját? Szomorú, csak az öregeknek nincs néha kivel ünnepelni. És a nagy Chuck Welch egyedül fog ünnepelni. Be lehet vallani, sajnos nem biztos, hogy csak ezt az ünnepet fogja magányosan tölteni. Csak észreveszi majd, hogy valamit tenni is kell azért, hogy barátai legyenek az embernek. Még ha nehéz is és embertípustól függ is, hogy ki indul hátránnyal és ki előnnyel. Lehet tippelni, hogy hősünknek melyik csoportba van belépője.

Czettner R. Luca
[2014. 05. 01., 05:10]

Kristóf ♥;;

Hűvös van, de már tavaszias az idő, sétához kellemes.
Nagyon kemény pár nap van a háta mögött. Nem azért, mert annyira dolgozott, vagy tanult volna, mert szinte a legtöbb dolgát a háttérbe szorította. Lehet nem túl szimpatikus dolog, de még a prefektusi mivoltát is. Gréta nénivel azért beszélt, mint tanársegéd, de ezen, és a csapatkapitányságon kívül semmire nem volt hajlandó. Kicsit kedvét szegte, jó, nem is kicsit, az első mérkőzésük, mint mindig, erre a meccsre is úgy állt ki, hogy nyerni szeretne. A csapatára nem lehet panasza, bármilyen bakik is csúsztak be, mindenki a szívét-lelkét kitette a pályára, és úgy küzdött, mint soha. Adri rettentően ügyes volt, nem egy gólban volt benne a keze, Rufus és Adél, akik csereként jöttek támogatni, úgy vetették bele magukat, mintha mindig is azt csinálták volna. Egy szó, mint száz, nagyon büszke rájuk.
Ezúttal nem töltötte a gyengélkedőn az idejét, még a meccs után, rögtön lement a sérültjeikhez, Nerellával tudott egyedül beszélni, a lány rendben volt ahhoz képest, amit a vastól kapott, ám aggodalma inkább Kristóf és Zsombor felé volt nagy. Mindkét csapattagról tudja, hogy állnak hozzá a dolgokhoz. A két ember közül, mégis előbbi miatt aggódót. Nem ismer még egy olyan embert, aki ennyire tapasztalt lenne, ennyire odatenné magát mindig, ekkora akaraterő lenne benne, azután pedig, hogy a cikesz nem nála, hanem Lucus barátnőjénél kötött ki, biztos volt benne, hogy nem viseli jól, de fogalma sem volt, hogyan kéne vele beszélnie. Ült az ágya mellett, még az pihent a gyengélkedőn. Majd elhagyta, és napokra eltűnt a lány a szemek elől. Dolgozott. Már előre azon, mit kellene, min lehetne javítania a következő meccsre. A keze már rendben volt, szóval tényleg egészségesnek mondhatta magát. Csak a gondolkodás, és azok az érzelmi zavarai nem szűntek. Ki kellett szellőztesse a fejét, így úgy döntött, olyan helyre megy, ahol ilyenkor, korán reggel még senki sincs. Május elseje van, a munka ünnepe, a boltok is zárva, amik mellett elballagott lefelé jövet. Pár kirakaton elidőzött, de gondolataiban végig más dolgok jártak. A tavacskához érve, vett egy friss, mély levegőt. Majd leguggolt egy kőért, hogy megkacsáztassa azt a víztükrön. Ekkor figyelt fel nem messze a munkálkodó alakra. Felismerte. Egyszerre örült és rémült meg attól, hogy odamenjen. De miért is? Mert érezte, tudta, hogy a fiúban is kavarognak az események következményei. Igyekezte kizárni, de nem tudta azt, amit a másik érzett. Miközben közelebb lépdelt, tisztes távolból kezdett el integetni, hátha felnéz a papírról, ám mikor odaért, rá is köszönt.
- Szia. Jobban vagy már? - Ez egy kifejezetten béna kérdés ebben a helyzetben. – Sajnálom a meccset…
Ez nem szánakozás, ez inkább valami bocsánatkérés akart lenni. Mikor lejött a pályáról elgondolkodott azon, hogy talán ő vezeti rosszul ezt a bandát, és még sokat kell tanulnia. ezért is örül annyira, hogy így is, hogy már csak helyettes, büszkén ölti magára Kristóf is a csapattalárt.

Luca

Krisztián

Szóval Viktor kolléga öccsével fogott kezet. Megdöbbentő. De most, hogy jobban rápillant, hogy hasonlóságokat keressen, attól tart nem annyit talál, amennyit remélt. Viktort magasnak ismeri, ellenben Krisztián - tegyük hozzá, hogy remélhetőleg csak egyelőre - meg se közelíti.
Nem tudja, hogy a pubertáskor mennyire drasztikus változásokat fog produkálni a kisfiún, de elkönyvelte, hogy talán még van esélye bátyja nyomdokaiba lépni.
Rendkívül aranyosnak találta a tanár úr, hogy a fiú így ragaszkodik a testvéréhez. Jó volt hallani neki, aki egyke szülöttnek számít, és mára még agglegény is.
- Ismerem őt, szimpatikus alak. - árulta el neki, bár igazság szerint nem sokat beszélnek. Talán egy nyugodtabb pillanatában megemlíti majd ezt a találkozást, és esetleg beszélgetésbe elegyednek.
Hosszan tartó, de annál kellemesebb csend következett. Mindketten elindultak a partszegély mentén, hogy úgynevezett kincsekre bukkanjanak. Hamar érkeztek az elsők, egyenesen a fiútól, aki látszólag örömtelien adta kézbe. Tényleg jókat talált. Méretben és kinézetben is pompásan festettek, és illettek is a kertbe, bár az egyik talán a kandallón, ablakpárkányon mutatna jobban.
- Remek! Persze, hogy megfelelnek. - vágta rá habozás nélkül, majd a kapott köveket fogta és a zsebébe csúsztatta. Még csak nem is nyomta a térdét, ez örömteli.
Krisztiánnak váratlan ötlete támadt, utolsó kijelentése pedig most igazán megnevettette a tanár urat. Kezdi tényleg megkedvelni a kölyök dumáját.
- Ha gondolod, akár most is megtehetjük. Elég mára ennyi kő is. Nem akarom, hogy kitörjön a nyakad - vigyorodott el - Hova üljünk?  

Kristóf ♥;;

Hűvös van, de már tavaszias az idő, sétához kellemes.
Bolondság lett volna azt hinnie, hogy mert korán van, egyes egyedül elbújhat a világ elől, jó, igazából ez nem is volt terve, csak a nyugalom, amibe azért nem zavarna be a társaság. Ő eléggé szociális típus, a többi testvéréhez, meg a legtöbb navinéshez képest, bár sokkal nehezebb az, hogy kivel is. Kell egy bizonyos fokú bizalom és nyitottság az illetőhöz, ami most igen is megvan. Ahogy a művészkedő fiún végigsiklott a tekintete, akaratlanul kúszott huncut mosoly a szája sarkába. Nagyon régen rajzolt már, hiányzik is neki, de mostanában se ideje, se ihlete nem volt. Nem jött az a múzsacsók. Kezeit zsebre dugva figyelte helyettesét és annak szavait.
- Nem akartalak ám megzavarni. – az illem mindig utólag diktál nála, de legalább jelen van. – Igen, mindenki kicsit letört, mint a bili füle. De nagyot küzdöttek, Adél és a hajtók is fantasztikusan küzdöttek, ahogy te is Ashleyvel, még a gurkó után is…
Hangja picit elhalkul a végére, mintha elfogyott volna a levegője, de nem így van, csak rossz visszaemlékezni utóbbi esetre, mikor is eltalálta egy őt, akire elvileg Lucának kellett volna figyelnie. Elsőre még sikerült is neki, de aztán eltévesztette.
- Hogy miért? Mert mégis csak én küldtelek ki benneteket, én kértem Rellát, hogy vállalja az első meccset ő, és a gyengélkedőn kötött ki. Aztán itt vagy te, azt a gurkót is nagyon benéztem… Nem fogok mártirkodni, de azt sem hagyom, hogy te magadba zuhanj emiatt. Érzem, hogy neked is rossz, de ugyan annyira az én hibám is, mint a tiéd.
Végigmondva, végig a tekintetét kereste, majd a padra ült, lábait felhúzva és átkarolva azokat. Alapvetően hamar átragad rá az, ha valaki nagyon vidám, vagy ellenkezőleg szomorú, letargikus. Itt viszont, már ezzel - a két darabka kis mondattal - sokkal jobb a lelkecskéjének. Érzi, hogy a szükséges pihenés kezd a javára válni, mert nem csak szellemileg, de minden tekintetben jobb most itt, mint járőrözve valamelyik este kitölteni ezt egy szabályszegő Rellonoson. Na, nem mintha nem tenné szívesen.
- Igazad lehet. – Mondott volna mást is, de érti benne a logikát, és egyáltalán nem tudna, meg nem is akarna belekötni. Kettőjük közül nem Lucánál van a tapasztalat, és mint elég nyilvánvaló a bizalma és tisztelete, meg sem kérdőjelezné a cikeszhajkurászó szavait.
- Kristóf, nagyon örülök neki, hogy a nagy csapatod ellenére itt is maradtál, velünk is játszol.
Biztos benne, legalábbis reménykedik, hogy az, hogy ennyire a szívén viseli még mindig, annak a jele, hogy érdekli őt a csapat, az eredmény, a teljesítmény, vagy akár Luca. Szüksége van még rá, hogy valakire támaszkodjon. Mikor a kapitányságot megkapta, habozás nélkül kereste fel Kristófot, először arra gondolt, hogy sírva felmond és visszaadja azt a nyomorult jelvényt, mert ő úgy sem képes rá, de mire oda került a sor, rájött, hogy képtelen bármit feladni, ha nem sikerül, akkor is megy tovább és újra próbálkozik.
- Amira nagyon mérges volt, hogy megint így végződött?

Ráhel.

 Hát már szép ideje annak az éjjelnek és az azt követő, igencsak kétes napoknak. Mindannyian nyögjük még rendesen a következményeit az utunknak, de nem veszítettük el a lábunkat, a fülünket vagy egyéb olyan testtájunkat, amire a közeljövőben még szükségünk lesz. Ninával pedig a pár napja zajlott kis beszélgetés óta nem nagyon hoztuk fel a témát, pedig lehet nagyon ránk fért volna. Legalább egy kicsit más dolgokról beszélni, mint azok, amik egyébként is mindig a fejemben motoszkálnak. Lefektetni az alappilléreket, elmondani az alapvetőbb elvárásainkat, vagy valami. De nem és hiába vártam arra, hogy majdcsak kibök valamit az egyik reggel, amikor felhozza a teát és kicseréli a kötéseimet. Figyeltem a mozdulatait, a tekintetét, egyszer még a kezét is elkaptam, mikor megfordult, de igazából nem léptük át azt a határt, ami egy barátság és egy alapfokú párkapcsolatot választ el. Aztán ki tudja, talán ott a szobában ugyan nekem beszélt, de nem rólam. Esetleg csak azért mondta úgy, ahogy, hogy kicsit megnyugtasson és én se képzelegjek folyamatosan. Azon az estén nem voltak rémálmaim és hónapok óta úgy aludtam át 13 órát, hogy fel se keltem egy perc erejéig se. Ez volt már 4 napja, inkább 5. Nem sokára meccs is lesz, arra is kéne jócskán készülnöm, de jelenleg az is elég jó, hogy a csapatot Robi fennhatósága alatt tudhatom, amíg fel nem épülök.
 Ma végre akartam Ninával beszélni egy kicsit, mielőtt elindulok a Ráhellel való találkozásomra, ám egy igen kívánatos ruciban az ajtófélfának dőlve közölte, hogy akkor ő most elmegy egy kicsit. Én meg ott feküdtem a szófán és igencsak meg kellett dolgoznom azért, hogy ne ott helyben kapjak szívrohamot. Bólintottam neki, megjegyeztem, hogy milyen csinos és már el is illant. Köpni-nyelni sem tudtam, de biztosra kezdtem venni, hogy a kastélyban pár napja csak viccelt velem. Hirtelen lettem nagyon dühös legfőképp saját magamra. Mégis mit képzeltem, minek áltattam magam azzal a teljesen hülye gondolattal, hogy esetleg. Jesszus, David, a maradék eszedet is elhagytad Oroszországban! Kaptam a nagy sporttáskámat, amiben lehoztuk ide a cók-mókomat és mindent belevágtam, ami abban a házban engem illetett meg. Pólókat, gatyákat, tusfürdőt, pénztárcát, cigarettás dobozokat, fáslikat, mindent, amit félig ájult állapotomban bepakoltam abba a táskába. Átlendítettem a nyakamon, hónom alá vettem a mankókat és kiléptem a házból - végül telekinetikával bezárva azt. Határozottan ideges és gyors tempóban igyekeztem a stéghez, ahova pár napja elhívtam Ráhelt. Be akartam neki számolni és megmutatni neki, hogy minden rendben van, itt vagyok, és már nem megyek el többé. Nadrágom nevetséges módon lötyögött rajtam, ami adott némi szégyenérzetet. 8 kilót dobtam le a szepszisem óta, de nem hittem volna, hogy ennyire brutálisan meglátszik. Azt persze nem mertem konstatálni a tükörben, hogy a szemeim mennyire beesettek, arccsontom pedig egyre jobban kiemelkedve még ijesztőbb külsőt kölcsönzött nekem. A fa-építményre érve már délután 5-6 óra volt, de az idő még mindig kellemes. Hanyatt vágtam magam a deszkákon táskámat a fejem alá téve mankóm meg a korlátnak támasztva, és vártam Ráhelre, ami alatt nagyon igyekeztem minden tervem és álmom, elképzelt dolgaim és heteim alatt nem teljesen kivágni a fát.

Attu bácsi

Azonnal leguggolok és szemeimmel szép kavicsok után kutatok. Szeretnék találni egy-kettő példányt a bácsinak. Ha egyszer megkért, akkor igyekszek mindent megtenni az ügy érdekében. Így hát feltúrok egy rakás követ, mire ráakadok két kitünő darabra. Hmmm... nem igazán értek a kavicsokhoz, de ezek szerintem tökéletesek. A kezem ugyan kicsit szutykos lett, de különösebben nem izgat. Már megszoktam, hogy mindig piszkos vagyok. Felállok és a férfi hatalmas mancsáb teszem a szerzett kövekeg. Remélem tetszeni fog neki mindkettő. Végül a bácsi kijelentette, hogy neki megfelelnek ezek a kis apró tárgyak. Én erre csak vigyorogtam. Mint mindig. Aztán előálltam egy ötlettel, mire Attila bácsi felnevetett, majd beleegyezett a dologba.
 - Őőőőőő.... Szerintem jó lesz ott a fa tövében - mondtam, majd megfogtam a kezét és egy ideig úgy vezettem magam után a kiszemelt célhoz. Csakhogyegy hang megszólalt a buksimban: Hééé, ő nem a bátyád! Nem foghatod meg csakúgy a kacsóját! Ezért elengedtem, s el is vörösödtem kicsit.
 - Elnézést - szólaltam meb kicsit félénken. Remélem nem lesz mérges. Már teljesen megszoktam, hogyha valakivel megyek bárhová, még ha csak kicsi távot is teszünk, megfogom a kezét. Ez amolyan reflex szerű dolog. Ha valaki szorítja a kis mancsom biztonságban érzem magam. Lehet ciki, de majd megpróbálok erről leszokni.
Eközben már a fa tövében üldögélek a bácsival, márha ő is lecsüccsent és nem hagyott itt a legutóbbi dologért. Tehát ha lehelyezte a hátsóját a fűbe, mellé telepedtem, ám az egész testemmel felé fordultam, akartam látni az arcát. Én csak úgy szeretek csevegni, ha a partneremnek látom a pofiját.
 - Ééééés... Mi a kedvenc színe, játéka, meg étele a bácsinak?

David
Ruha