Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

A Levita kék vezetősége a tanév vége utáni szünetre kirándulást tervezett, melyre egy kis csúszást követően február 15-én került sor. Az előzetesen megbeszéltek alapján a tanárok és az utazásra jelentkezett diákok a Keleti pályaudvaron találkoztak reggel 9 órakor, ahonnan vonattal mentek tovább. A diákokat az utazás első felében teljesen lenyűgözte a vonat gyorsasága, de sajnos ez azt is jelentette, hogy az ablakon kifelé nézelődni hosszabb távon nem volt túl szórakoztató, hiszen a tájból csupán egy elmosódott csík látszódott.
Hogy a közel három órás utat izgalmasabbá tegyék, a házvezetők meséltek egy keveset a kirándulás úticéljáról, a kastélyról. Nem tartom kifejezetten célravezetőnek, hogy ezt a beszélgetést sorról sorra megismételjem, helyette álljon itt egy rövid kis idézet Az angliai kastélyok és múltjuk című felettébb vaskos kötetből:
"Norwich legnagyobb látványossága volt valamikor a büszke és tiszteletet parancsoló Ködös Völgy kúria. Ezernyolcszáz környékén kezdték építeni a természet lágy ölén, nagyjából másfél mérföldnyire a várostól és az eredeti számítások ellenére jóval nagyobb lett egy manapság megszokott kúriától, ezért is emlegetik inkább „kastély” minőségben a helyiek. Kis patak is és vízesés mellé rakták le a kőalapokat, ezermesterek verejtéke gazdagította az épület elemeit, híddal és egy rövid erdei úttal kötötték rá az országútra Ködös Völgy lakóit. A Rutherby birtokként is emlegetett helynek gazdag történelme van, szerves része az angol múltnak.
Valamikor, fénykorában hatalmas bálteremmel rendelkezett a földszinten, valamint egy terjedelmes szalonnal, könyvtárral és játékszobával. Az alagsorban kapott helyet a konyha, a mosókonyha, az alkalmazottak szálláshelyei, a teregető helyiség és a túlméretezett éléskamra is. Az emeletekből három van a mai napig. Régen hálószobák, egy zeneszoba, egy művészi értékeket ápoló terem, fürdők, két kis szalon és egy hatalmas dolgozószoba is helyet kaptak itt.
Ez volt Ködös Völgy eredeti tervrajza. Mióta felvásárolták, az épületet behálózta egyfajta ijesztő köd, ami csak évente pár hétig oszlik szét, hogy teljes pompájában láttatni engedje Ködös Völgyet minden szem számára. Azt beszélik, szellemek tanyáznak a helyen és elkárhoztatják mindenki lelkét, aki ide bemerészkedik. Az igazság ebből annyi, hogy volt már olyan természetbúvár, botanikus segéd és bátor turista is, aki betette a lábát a kúriába, hogy aztán rejtélyes körülmények között eltűnjön – legalábbis a helyiek szerint."
Bevallom, én is hallottam már nem egy pletykát az úticélunkról, de főleg annak korábbi lakóiról. Állítólag valamikor 1800. környékén Norfolkban Sir James Rutherby rendelte el a kastélyszerű kúria megépítését. A Sir úgy határozott, hogy tisztes családjával együtt itt fog letelepedni, miután kinőtték Warwickshire-i házukat a négy gyermekkel (három fiú és egy lány). Az építkezés rendben zajlott, avatott mestereket hívatott Anglia keleti részéből, hogy asszisztáljanak a munkálatoknál, így közel másfél év alatt lakhatóvá vált a kúria a család számára. A Rutherby birtok kicsivel több, mint száz éven át leledzett a család tulajdonában; az Első Világháború idején önkéntesi alapon az akkori családfő, Sir Edmund Rutherby, megnyitotta a kapukat a lakosság előtt és sürgősségi kórházat alakíttatott ki benne. Edmundot is behívták természetesen a háborúba és sajnálatos módon elesett. Felesége, Rosalind, nem szült utódot, így a Rutherby birtok rövid időn belül állami tulajdonba került, a Második Világháború alatt hadi kórházzá avanzsálták, majd 1962-ben kivásárolta egy bizonyos dr. Hecaté Fitzgerald, bár, hogy a doktori címe mit takar, az mai napig rejtély. A birtok és a kúria új tulajdonosa érkezésével bezárta kapuit a nagyvilág előtt, de ami meglepő, Hecaté is eltűnt a színről. Épp ezért hatalmas megtiszteltetés, hogy mi lehettünk az elsők, akik hosszú idő után végre átléphették a kastély küszöbét.
Oh, és, hogy ki vagyok én, aki narrációmmal zavarni merészelem nyugalmadat? Lugosvölgyi Albert, szolgálatodra. Egy ideje már a Levita toronyban éldegélek, és várom, hogy tükröm újra a régi legyen, de most, annak hírére, hogy egy híresen furcsa boszorkány titokzatos kastélyába készülnek kirándulni nem hivatalos lakótársaim, úgy döntöttem, hogy magányomat feladva megpróbálok közéjük lopózni. Nem volt túl nehéz tükröződő holmit találni náluk, hiszen a kirándulásra szinte csak lányok jelentkeztek. Az utazás kezdetekor Doléance kisasszony táskájában, kézitükrének hűvös homályában bujkáltam, de akármikor átugorhattam volna valamelyik kislány nyaklánca medáljának homályos fényébe, vagy akár egy szemüveg lencséjébe.
Titkolt célom a kíváncsiságon túl az volt, hogy beszélhessek dr. Hecaté Fitzgeralddal, mert úgy gontoltam, hogy ő talán tudna segíteni rajtam szorult helyzetemben. Arról persze fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen mivel is foglalkozik az idős hölgy, de az én állapotomban minden esélyt meg kell ragadni, így tehát velük szöktem, és kész voltam útra és kalandra egyaránt.
A vonatról Londonban átszálltunk a Kóbor Grimbuszra, ami számomra nagy élmény volt ám. Mióta csak hallottam a furcsa közlekedési eszközról, mindenképpen látni akartam, elvégre mégiscsak a varázslatos utazásoknak lennék valamiféle szakértője. Az utazás gyors volt, bár néhány diák számára gyomorforgató élményt is jelentett, nekem ilyesmitől szerencsére nem kellett tartanom. Mikor meghallottam a diákok meglepett moraját, átugrottam egy kislány fém hajpántjára, hogy jobban lássam, mi történik. Ekkor érkeztünk meg a kastélyhoz, melyről abban a pillanatban még csak a korábban már ismertetett adatok álltak rendelkezésemre, és sosem gondoltam volna, hogy ennél mélyebben is kénytelen leszek megismerkedni az épület titkaival. Ilyesmi gondolatok egyáltalán nem környékeztek meg, helyette viszont szívesen felkiáltottam volna miszerint: Kalandra fel!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Megérkezvén a ködös kastély kapujába hatalmas csend fogadott minket, kezdtem úgy érezni, hogy a lányok nem beszéltek a levegőbe, amikor szellemeket és kísérteties történéseket emlegettek. Senki nem jött ajtót nyitni, de a két professzorasszony megoldotta a problémát, és szélesre tárva a hatalmas ajtószárnyakat beterelték a csoportot az előtérbe. Mivel továbbra sem találkoztunk senkivel, a házvezetők úgy döntöttek, hogy megkeresik vendéglátónkat, de addig is a gyerekek lelkére kötötték, hogy ne mozduljanak innen, mert elég nagy a kastély, és könnyű benne eltévedni.
Éppen el akartam indulni, hogy felfedezzem a helyet, elvégre nekem nem szólt a professzorok intése, amikor a lépcső felől halk nevetés hallatszott. Nem sokkal később belépett a terembe egy kicsi, fodros ruhát viselő lány, és egy egyszerűen öltözött férfi. Utóbbi láthatóan a kislány kísérője volt, kicsivel mögötte lépkedett, és szükség esetére készenlétben tarotta a karját, ha netán el kellene kapni a törékenynek tűnő teremtést. Ez persze felesleges óvintézkedés volt a részéről, hiszen mindketten szellemek voltak.
A kislány ugrándozva, lebegve sietett le a lépcsőkön, a férfi méltóságteljesen, kis úrnőjére figyelve szállt mögötte a levegőben. A levitás társaság előtt megtorpantak, majd a lány valamit súgott a férfi fülébe, aki véleményem szerint az inasa, vagy valamilyen szolgálója lehetett. Kíváncsian előbbre igyekeztem átugorva egy másik lány fülbevalójának tükröződésébe, mert izgalmasnak ígérkezett a furcsa páros.
Az inas úrnője parancsára közelebb lépett, majd finoman meghajolva a következőket mondta:
- Úrnőm, Johanna Ravenheart üdvözli Önöket a Ravenheart család nevében. Johanna kisasszony úgy döntött, hogy Önök alkalmasak arra, hogy unalmas óráit megtörjék, ezt vegyék megtiszteltetésnek. A játék szabályait személyesen ő fogja közvetíteni számukra, kérem, figyeljenek!
- Köszönöm Ackley - lebbent előre a kislány, majd kaján mosollyal végigmérte a jelenlévőket. - Mivel unatkozom, ezért játszani fogunk. - láthatóan nem számított ellenállásra, egyértelműen nem szokott hozzá, hogy ellenkeznek vele. - Ti fogtok engem szórakoztatni. Ha megteszitek, amit kérek tőletek, akkor esetleg hagyom, hogy majd elhagyjátok a kastélyt. A két nő, akik jöttek veletek már biztosan alaposan eltévedtek, de ha mégsem, Fitzgerald asszonyt, akkor sem fogják megtalálni. - A kislány éles, hangos kacajt hallatott, amit szerény személyem ki sem nézett volna kecses alakjából és aranyos arcából.
- A feladatotok megtalálni egy festményt, amin az unokabátyám látható, akit Pierce Farrel Ramesnek hívnak. - Hangjába gyengédség vegyült, szemeiben pedig rajongást véltem felfedezni, ami számomra egyértelműen mutatta, hogy a kislány imádja ezt a bizonyos fiatalembert. - Láthattok róla egy képet ott, a családfán - mutatott az egyik falrészletre, ahol valóban megcsodálhattuk a Ravenheart család tagjait. Gyorsan végigfutottam az arcokon, és a neveken, megtaláltam rajta Johannát, és persze Pierce-t is, közben a kislány folytatta a csevegést.
- Mivel sokan vagytok, ezért ajánlom, hogy több csoportban induljatok el, ne aggódjatok, mindegyikőtökre tudok majd figyelni. - Ettől a mondatától a libabőr futott volna végig a hátamon, ha lett volna testem, kezdtem érezni, hogy ő nem egy egyszerű gazdag kislány.
- Te (Luna), te (Isobel) és te (Lyra) az első csapat lesztek - bökött sorban a lányokra Johanna. - Te (Vanília) és te (Runa) a második, a többiek (Keiko, Ágota, Hanka) pedig a harmadik társaságot alkotják - oldotta meg azonnal a csoportbontást, majd folytatta a szabályok sorolását. - Három irány van, induljatok el valamelyiken, és találjátok meg Pierce-t! Bármelyik csapat lesz az első, aki megpillantja őt, mindenkinek megmutatom a helyes irányt. Utatok során találkozni fogtok a családtagjaimmal, ők majd talán segítenek nektek, de az is lehet, hogy akadályozni fognak. A festmények azonban biztosan segítőkészek, nem is értem, hogy miért, unalmas mindig jónak lenni.
Ezzel kacagva felröppent a plafonig, inasa követte.
- A játék indul, siessetek! - ezzel a végszóval elhagyta a termet, a hűséges Ackley pedig lebegett utána.
Számomra igencsak ígéretesnek tűnt a dolog, de nem tudtam, hogy a levitásokat ez mennyire fogja érdekelni. Tapasztalataim alapján egy egyszerű labirintus, vagy tájékozódási feladat nem foghat ki rajtuk, de a rejtvényektől sem menekülnek fejvesztve, azt azonban még nem tudtam, hogy bátorság dolgában hogyan állnak. Reméltem, hogy nekivágnak a kalandnak, elvégre ezért jöttünk ide, nem? Végre valami izgalom a rengeteg eseménytelen év után, legalábbis számomra ezt jelentette Johanna váratlan felbukkanása. Hirtelen nem is tudtam dönteni, melyik csapattal tartsak, ha netán belevágnak. Végül úgy okoskodtam, hogy majd egyiktől a másikig ugrálok tükrökön és tükröződéseken keresztül, és így mindent látni fogok. Alig vártam, hogy döntsenek, és végre induljon a játék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Ma egészen szép idő van, bár ezt sajnos én csak láthatom, de nem érezhetem, hiszen testem az régóta nincs. Nem akarom azonban magam melankóliába ringatni, úgyhogy azért csak lemegyek a tóhoz, jobban mondva tükröződésből tükröződésbe suhanva leügyeskedem szellemszerű valómat a falu határában található tavacska stégjéhez. Eszembe se jut, hogy itt megláthat valaki, úgyhogy nem is rejtőzöm el, ahogy általában szoktam, óvva a többi embert az ijedtségtől, amit magányos tükörképem okozhatna nekik.
Elhelyezkedem, hogy lássam az égen átúszó fehérd, fodros felhőket, aztán csak hallgatom a zajokat és a neszeket, melyek némelyikét a nád és a szél közös tánca okozza, más részük a körülöttem lévő állatok mindennapi életének velejárói. Már szinte egészen dallamosnak tartom a tücskök zenéjének keveredését a békák kuruttyolásával, amikor eszembe jut, hogy akár zenélhetnék is.
Előveszem saját magam alkotta hangszerem, és eljátszok rajta egy rövid dallamot, mire az állatok hirtelen elhallgatnak. Nem zavartatom magam, folytatom a zenélést, ők pedig hamarosan csatlakoznak hozzám. Már életemben megfigyeltem, hogy a legtöbb lénynek természetétől fogva igen jó zenei hallása van, bár azért vannak olyanok is, amelyeknek a hangja nem éppen muzikális.
Pár napja sikerült egy, a szobájában olvasó diák melletti üveglámpaburába rejtőznöm, és onnan kifigyelni, miről is szól a kötet, ami annyira lefoglalja a srácot. Egészen érdekes történetek voltak benne, amik közül egy rövidke verset még mindig az emlékezetemben tartok. Olyan halkan suttogom el a négy sort, hogy szinte én is alig hallom:

Szinte rám is illhetne a versike, talán épp ezért is tetszett meg annyira. Eltökélem, hogy dallamot formálok hozzá, hogy aztán énekelhessem is. Míg ezzel foglalkozom, legalább nem kell a magányos gondolataimmal és az unalommal bajlódnom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Dalszerzői próbálkozásaimat egy lány érkezte szakítja félbe, aki láthatóan tanulni jött ide, legalábbis a magával hozott könyvből, pergamenekből és íróeszközökből erre következtetek. Abbahagyom a zenélést, elrakom a hangszert is, és közelebb lopakodok a lányhoz. Fiatalnak tűnik, talán éppen elsőéves lehet, maximum másodikos. Hosszú, szőke haja ragyog a rásütő nap fényében, akárha aranyból lenne, és arcát keretezve lágyan omlik a hátára és a vállaira. Néha egy-egy szellő megrezzenti a tincseit, ő ezt tűri, és közben egy dalt dúdolgat.
Mikor benéz a stég alá, elbújok egy sötétebb részre, mert egyelőre nem szeretném, ha észrevenne. Még a végén úgy megijeszteném, hogy beleesik a vízbe. Hallgatom a penna sercegését a papíron, a lány morgolódását, majd kuncogását, és érzem, ahogy ajkaim mosolyra görbülnek. Az ismeretlen lánynak kellemes aurája van, valahogy jó a közelében lenni, ezért úgy döntök, hogy vele maradok, míg csak vissza nem indul a kastélyba. Akkor majd azt is kiderítem, hogy melyik házból való, és talán majd máskor is megkeresem, hátha lesz még részem abban a szerencsében, hogy hallhatom énekelni.
Hirtelen egy vízcsepp hull a tó felszínére fodroztatva azt, ettől pedig pár pillanatig homályosan látom a külvilágot. Először azt gondolom, hogy az eső eredt el, de több csepp nem érkezik. Kíváncsian lesek fel a tanuló lányra, majd ijedten veszem észre, hogy sír. Nem víz, hanem könnycsepp volt tehát, ami utat találva a faépítmény deszkái között a tóra és abban tükröződő arcomra pottyant.
Sosem szerettem mások szomorúságát látni, főleg akkor nem, ha lányokról volt szó. Nem bírom a könnyeket, mert azok fájdalmat jelentenek, keserűség és mély bánat hozza elő őket, és ha nem sikerül megállítanom folyásukat, az azt jelenti, hogy kudarcot vallottam.
Felrémlik egy réges-régi emlék, benne egy másik lánnyal, akin nem tudtam segíteni, aki mindig egyedül volt, és magányának burkát nem voltam képes áttörni. Emlékszem ritkán felcsillantott mosolyára és ragyogó szemeire is, de keserű arca, melyet a könnyek sokkal idősebbnek mutattak valós koránál, sokkal mélyebben belém vésődött.
Segíteni akarok a felettem síró lányon, így hát újra előveszem a hangszerem, és egy csendes dallamot kezdek játszani rajta. Kicsit melankolikus, de most csak az a lényeg, hogy észrevegye, nincs egyedül, van kivel megosztania a terheit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Szeretek zenélni. Mikor még ténylegesen éltem, és volt testem, a zenét használtam arra, hogy elmeneküljek az olyan dolgok elől, amikkel nem volt merszem szembenézni. A dalszerzés és muzsikálás segített akkor is, amikor szomorú voltam, és amikor egy büntetésből kapott kiadós verés után, már csak arra volt erőm, hogy összegömbölyödjek a fekhelyemen. Gyakran jártak dallamok és szövegrészletek a fejemben, és amíg ezekre koncentráltam, addig minden kevésbé fájt, vagy nem is számított egyáltalán.
Azt azonban még sosem tapasztaltam, hogy valakinek örömet okozott volna a zenélésem, épp ezért nagyon meglep a lány reakciója. Szőke hajával, boldog mosolyával olyan akár egy angyal. Alakját körbefogják és felragyogtatják a lenyugvóban lévő nap arany sugarai. Szomorúsága azonban mélyebbnek tűnik annál, hogy egy múló mosoly megváltoztassa. Már épp megszólalnék, mikor az ismeretlen szépség énekelni kezd, hangjával néma ámultba ejtve engem és a környéket.
Szó nélkül bámulom őt, és élvezem a dalt, amit előtte még sosem hallottam, de igyekszem megjegyezni, hogy aztán később megpróbálhassam magam is eljátszani.
Az ének hirtelen hallgat el, ezért feltekintek a stégre, hogy megtudjam, mi történt, de nem látok semmi szokatlant és a lány kérdése sem segít ki. Körbenézek, de én nem látok senkit, akihez szólhatott volna. Bár tudásomra általában igencsak büszke vagyok, most magamhoz képest nagyon lassan jövök rá, hogy a kérdést nekem címezte. Annyira sietek válaszolni, hogy hangommal megijesztek egy békát, ami egy közeli kövön épp kuruttyoláshoz látott volna.
- Albert a nevem, Lugosvölgyi Albert. - Bemutatkozásom közben meg is hajlok, mint mindig, ez egy olyan szokás, amit talán sosem sikerül levetkőznöm, ugyanakkor a legkevésbé zavaró az összes ósdi tulajdonságom közül. Persze ő nem is láthatja, hogy ezt teszem, hiszen én csupán a víz felszínén lévő tükröződésben létezem. Az egész kicsit úgy néz ki, mintha pont a vízfelszín alatt lebegnék, de ezt is csak akkor észlelheti, ha lenéz a tóra.
- Ne ijedj meg, de én itt vagyok lenn! - szólítom meg újra, mert szeretném, ha észrevenne. - Tudod, egy kisebb mágikus balesetnek köszönhetően testem az nem nagyon van, jobban mondva egyáltalán nincs, ezért csak körülményes úton-módon látszódom. De a víz felszíne például nagyon jó közvetítő ilyen szempontból.
Ha nem ijesztem el testetlen valómmal, akkor megpróbálok megtudni róla pár dolgot.
- Gyönyörűen énekelsz, igazán nagy örömmel tölt el, hogy hallottalak - dicsérem meg énekhangját, majd a korábbi szomorú arckifejezésére terelem a témát. - Ha nem sértelek meg a kérdezősködésemmel, akkor megtudhatnám, hogy mi keserített el annyira, hogy könnyekkel csúfítottad el gyönyörű orcádat?
Oh, a fenébe, már megint túl régies voltam, pedig én tényleg igyekszem. Na, de a legtöbben általában vagy furcsálkodva fogadják számukra őskorinak tűnő szavaimat, vagy kinevetnek miatta. Remélem, hogy a lány utóbbit választja, mert igazán ráférne egy mosoly.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A szőke szépség láthatóan megijedt tőlem, vagy legalábbis nehezen jut szóhoz. Szerencsére a nevét hamarosan megtudom, így legalább már azon tudom szólítani, de talán még korai lenne beceneveken törnöm a fejem. Bár ő az összes többi magára vonatkozó kérdést szinte figyelmen kívül hagyja, nekem szegez egy rakás másikat, amire láthatóan várja a választ. Ezt nem szándékozom annyiban hagyni, de egyelőre megadnom neki, amit szeretne.
- Néhány száz évvel ezelőtt éppen a mestermunkámat készítettem. A mesterem a mágikus utazások szakértője volt, és én a nyomdokaiba szerettem volna lépni, ezért elkészítettem két tükröt, melyek között elméletileg lehetett volna utazni. Sajnos, amikor kipróbáltam, kiderült, hogy még nem egészen tökéletesek, én pedig a kettő között rekedtem, egy afféle köztes dimenzióban. - Szeretek magyarázni, ezért talán egy kicsit hosszabban beszélek az eseményről, pedig rövidebben is össze lehetne foglalni. - Azóta nem tudok kilépni innen, viszont a tükrökön kívül bármilyen tükröződő felületen meg tudok jelenni a pocsolyáktól kezdve az ékszereken át az evőeszközökig. Persze a tükrökben látszódom a legjobban, de azért eléggé unalmas folyton egy helyben lenni, úgyhogy néha el szoktam járni körülnézni. Most például egy új dalon gondolkoztam - mutatom neki a hangszerem, majd pár hangnyit fújom is, hogy hallja, tényleg én voltam a láthatatlan zenész.
- Örülök, hogy megismerhetlek Isobel - mosolygok rá, majd megpróbálkozom pár újabb kérdéssel, hátha ezekkel sikeresebb leszek, mint a korábbiakkal. - Ugye ide jársz az iskolába? Melyik a házad, melyik évfolyamra jársz? Úgy tudom, épp most van vizsgaidőszak. Nehezek a vizsgák? Szigorúak a tanárok?
Várom, hogy feleljen pár kérdésemre, bár talán egy kicsit túlságosan buzgó voltam, nem kellett volna ennyire érdeklődőnek lennem. De engem még mindig érdekel, hogy miért is sírt, mert biztos vagyok benne, hogy bármi is az, biztos, hogy fontos dolog. Talán, ha kicsit jobban megismerjük egymást, megnyílik nekem annyira, hogy beszéljen szomorúságának okáról is. Egyelőre azonban csak várok, hátha lesz annyira kegyes hozzám, hogy megválaszolja sebtében feltett milliónyi kérdésemet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Miközben beszélek, a napnyugta egyre közeleg, vagyis az idő is, amikor el kell válnom az épp most megismert lánytól. Nem mintha este nem látszódnék a vízben, valójában sokkal jobban tükröződöm olyankor, de a lánynak hamarosan itt a takarodó ideje, és nem szeretném, ha elkapná egy szemfüles prefektus. Azonban egyelőre még nem fenyeget minket közvetlenül ez a veszély, van még időnk ismerkedni.
- Levitás! Ennek örülök. Tudod, én a toronyban lakom, legalábbis időm nagy részében ott tartózkodom. Lehet, hogy összefutunk majd máskor is.
Bár a találkozásnak csak a lehetősége adott, engem mégis annyira boldoggá tesz a gondolat, hogy láthatom őt máskor is, hogy elvigyorodok. Közben a lány újfent félreteszi az általam pedzegetett témát, vagyis saját magát és keresett helyette másikat. Ezzel sikerült teljesen felpiszkálnia a kíváncsiságomat, elvégre mi lehet olyan rossz, hogy ennyire kerülje? Na, jó, lehet, hogy egy titokzatos, vagy éppen ijesztő, csupán tükörképként létező alaknak én sem számolnék be az életemről, de van egy olyan érzésem, hogy másoknak sem beszél róla. Az, hogy egyedül sírdogál egy a kastélytól távolabb lévő helyen, ezt mutatja nekem.
- Még nem igazán tiszta, hogy mikor is élhettem, de valamikor a középkorban azt hiszem. Bocsánatot kérek, de eléggé ködösek, és távoliak az emlékeim. - Van, hogy jobban emlékszem a dolgokra, majdnem mindenre, ami életemben velem történt, és van, hogy majdnem a nevemet is elfelejtem. Valószínűleg a tükör mellékhatásai, meg persze annak a több száz évnek, amit benne eltöltöttem.
Felidéződik bennem a tükör éjsötét belseje, a hosszú magányosan telt évek, és összerezzenek. Nem szívesen vallom be, de nagyon is félek, hogy egyszer csak visszakerülök oda, nemcsak az estékre, mint most, hanem újabb hónapokra, évekre. Azt biztos, nem bírnám ki ép ésszel.
- Biztos, hogy nem akarsz arról beszélni, hogy miért sírtál? - kérdezem a lehető legkedvesebb hangomon. - Általában megkönnyebbülést hoz, ha elmondhatod valakinek, hogy mi bánt. Ígérem, nem adom tovább, de persze, ha nem akarod megosztani velem, azt is megértem.
Hagyom, hogy maga döntsön arról, hogy mit mond el, és mit tart meg magának, én csak segíteni szeretnék neki, de nem mindenki igényli ezt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

A lányok elkezdik megbeszélni a további lehetséges tennivalókat. Van, aki inkább a tanárokat keresné meg, és akad, aki szívesen részt venne a szellemlány játékában. Úgy tűnik azonban, hogy ez nem a választásukon múlik, mert alighogy megszólal az első három lány, megmozdul alattuk a szőnyeg. Csak alattuk működik a varázslat, de az tökéletesen: olyan gyorsan viszi ki őket a teremből az egyik mellékajtón át, hogy esélyük sincs ellene bármit is tenni.
Az ajtó becsapódik mögöttük, és még azt is hallani, ahogy a kulcs fordul a zárban, a többi lány így nem tudja követni őket. Úgy érzem, hogy jelenlétemre ott nagyobb szükség lehet, mint itt, ezért sietve utánuk suhanok. Amint átérek egy a falon logó díszkard éles tükröződésébe, körülnézek és megállapítom, hogy egy kisebb négyszögletű helyiségben vagyunk, amit berendezéséből ítélve talán társalkodásra használnak.
Réginek tűnő, kicsit kopottas bútorok állnak méltóságteljesen helyükön, mely esetleg már több száz éve a padlónak ugyanarra a pontjára esik. Alul vastag, süppedős szőnyeg, felül és körben zöld színű selyemtapéta keretezi a látványt. Középen egy alacsony, sötét színű, fa kávézóasztal áll, melyet két hatalmas halványzöld fotel és egy hasonló színű kanapé vesz körül. A szemben lévő falon a kandalló felett egy fiatal lány képe lóg, aki láthatóan aggódva figyeli a terembe érkezett lányokat.
Rajta kívül még egy szempár várja, hogy észrevegyék: egy viszonylag fiatal, csinos nő szelleme lebeg a szobából kivezető másik ajtó előtt. Hosszú, sötét haját feltűzve viseli, benne hófehér virágkoszorúval, mely színben tökéletesen illik fodrokkal díszített ruhájához. Arcán nem látszódnak érzelmek, mikor megszólal hangja semleges, de messzire hangzó.
- Úgy látom, hogy sikeresen belesétáltatok Johanna csapdájába. Sajnálatos módon bizonyos okokból követnem kell az utasításait, így hát csak akkor engedlek tovább benneteket, ha megoldjátok a feladványomat. Ha nem sikerül, itt maradtok addig, míg a játéknak vége nem lesz, de, ha nem igyekeztek eléggé, Johanna igencsak megkeserítheti nektek azt az időt, amíg várnotok kell a társaitokra.
Pár lépéssel közelebb száll hozzánk, kezeit maga előtt összefonja, úgy néz ki, mintha várna valamire. Én azonban tudom, hogy csupán megadja a módját a dolgoknak. Szavai még mindig melengetik szívemet, hisz annyira ismerősek, ráadásul egykor úrnőmnek is hasonlóan kellemes hangszíne volt, mely csupa lágyság és kellem.
Amíg én lemerülök emlékeim közé, a szellemhölgy bemutatkozik, mint Bella, a Ravenheart család egyik tagja, bár eredetileg Montfort néven látta meg a napvilágot. Ez csupán pár szó az életéről, nem merül bele a részletek ismertetésébe, ami érthető is, hiszen hiába szellem, úrinő, mi pedig idegenek vagyunk, semmi közünk a magánéletéhez.
- Íme, a feladvány - szól, és egy kecses mozdulattal a kijárat melletti falra mutat. Intésére a selyemtapéta elszíneződik, és egy piramis képe rajzolódik ki a falon. - A feladatotok, hogy minden sorát kitöltsétek betűkkel és szavakkal. Fontos, hogy minden sorba az előző sor betűi kerüljenek, de minden újabb sorba egy betűvel több. A betűk sorrendje soronként változhat. A meghatározások a sorokhoz a következők - újabb mozdulatára egy rövidebb szöveg jelenik meg az ábra mellett, várva, hogy a lányok megfejtsék, és ezzel megtalálják a feladat megoldását. Az utolsó sorhoz nem tartozik meghatározás, valószínűleg oda nekik kell kitalálniuk egy értelmes szót, melynek legtöbb betűje akkor már ismert lesz. Izgalmasnak tűnik a feladat, így hát közelebb sietek - az egyik lány fülbevalója pont megfelel a célnak - és megpróbálom megfejteni a feladványt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A toronyban tartózkodásom nem lepi meg különösebben a lányt, legalábbis én nem látok az arcán csodálkozást. Őt valami egészen más érdekli ezzel kapcsolatban.
- A feltételezés is sértő - vörösödök el teljesen, bár nem tudom, hogy a tó hullámzó felszínén ebből mennyit lehet észrevenni. Nem gondoltam volna, hogy abból, amit mondtam ilyesmi is leszűrhető, ha tudtam volna, biztosan másképp fogalmazom meg a mondanivalóm. - Tudom, hogy mi az illem, sosem vetemednék ilyesmire.
Hiába bombázom a lányt ugyanazzal a témával, rendre elkerüli a kérdéseimet, helyettük nekem szegez néhány másikat. Egyelőre nem adom fel, hogy megtudjam, mi szomorította el az aranyhajú tündért, de nem is akarok udvariatlannak tűnni, így hát megfelelek kérdéseire.
- Ez így nem teljesen igaz. Emlékszem sok dologra, de azért vannak homályos foltok is, és vannak képek, amik csak akkor élesednek ki, ha nagyon erősen gondolok rájuk. Persze el is vesztettem sok mindent az emlékeim közül, ezeket valószínűleg már sosem kapom vissza, de ez épp olyan, mint ahogy nagy valószínűséggel te sem sok mindenre emlékszel abból az időből, amikor mondjuk, öt éves voltál. De egyes alkalmakkor, mikor a tükör hidege szorít körül, nehezebb emlékezni a dolgokra, és olyan, mintha semmi nem akarna megmaradni az eszemben. Ilyenkor úgy érzem, hogy a tükör megpróbálja felemészteni a létezésem - borzongok meg, majd megpróbálok rámosolyogni a lányra, hogy ne ijesszem meg túlzottan. - Bocsáss meg, ezek eléggé rossz élményeim, úgyhogy, ha lehet, inkább váltsunk témát.
Ezzel újra forszírozni kezdem a már megannyiszor félresöpört témát: sírásának okát, de eltökéltem, hogy ez az utolsó próbálkozás. Ha nem akarja elmondani, akkor bizonyára nagyon súlyos a dolog, nekem pedig semmi közöm hozzá. A lány láthatóan beletörődik abba, hogy nem hagyom békén, és szólásra nyitja a száját.
Attól, amit mond, elhalkul körülöttünk a világ, én legalábbis semmi mást nem hallok, csak az ő hangját. Nem tudom, hogy ilyenkor mit kell vagy éppen, mit lehet mondani. Szívesebben karolnám át, vagy simogatnám meg, de nem tudom, és már nagyon bánom, hogy rákérdeztem a dologra. Fel kellett volna fognom, hogy ez olyasmi, amit nem illik forszírozni, csak éppen annyira új, annyira szokatlan nekem még ez a világ. Vannak dolgok, amikben sokkal lazábbak az emberek, de vannak, amiket még ebben a számomra új világban sem könnyű kimondani.
- Bocsáss meg, nem akartam... - szavaim halkak, talán el is vesznek a levegőben, félresöpri őket a nád suhogása és a tücskök zenéje, de nem tudok mit mondani, sajnálatomat pedig ennél jobban nem akarom kimutatni. Az én időmben az emberek nem tűrték, ha valaki sajnálta őket, én még csak ehhez tudok igazodni, és nem tudom, hogy mivel vidíthatnám fel a lányt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Erősen késésben vagyok, de hát, ha az embernek korábban évszázadokig nem volt dolga az idővel nagyon furcsa újra belecsöppenni. Olyan érzés, mintha hirtelen minden felgyorsulna, vagy éppen, mintha egész eddig álltam volna, és most rohanni kezdenék. Kimerítő és fárasztó, de izgalmas is egyben.
Mióta kiléptem tükröm keretei közül, annyi mindent láttam, szagoltam és éreztem, hogy lassan már úgy érzem, nem tudok több mindent befogadni. Nagyon sok és nagyon tömény egyszerre az, az információhalmaz, amit fel kéne dolgoznom, de mint az a beszédemből is látszik, rengeteget tanultam már eddig. A levitásoknak hála sikerült elsajátítanom rengeteg olyan alapkészséget, ami itt elengedhetetlen, bár azért én még mindig nem vagyok teljesen elégedett magammal.
Jelenleg azonban félre kell tennem ismeretszerzés utána vágyamat, hiszen várok valakit. A kedves lánynak korábban meséltem már, és bár eléggé zavarba ejtő irányba kanyarodott el a történet, ő egyáltalán nem bánta, hogy egyik első napján megzavartam a tanulásban. Azóta is nagyon kedves ismerősömnek tartom, és most megpróbálom viszonozni neki azt a türelmet és szeretetet, amivel hozzám fordult, amikor még a tükörben senyvedtem.
Természetesen a többi levitásnak is hálás vagyok, de ilyen ünnepek vagy bálok alkalmával, ha elhívok egy hölgyet, nem illik egyszerre többet is magammal vinnem. Nem hinném, hogy ez az évek, évszázadok során változott volna, így hát én Lunát hívtam el magammal, és most őt várom a nagyterem előtt. Remélem, hogy nem maradtunk le még túl sok mindenről, de, ha mégis, azért az ünnepi lakomából talán még hagynak egy keveset. Olyan régóta nem ettem, hogy el is felejtettem egyes dolgok ízét, másokat pedig még korábban sem volt alkalmam megkóstolni, így aztán különösen kíváncsi vagyok az évnyitón felszolgált étkekre.
Amennyire emlékszem ilyen nagy mulatságon még sosem voltam. Bár régebben az úr házában - nem, nem a templomban, azt hiszem, erről a kifejezésről is le kell szoknom - sokszor tartottak bálokat, de azoknak többségén vagy nem vettem részt, vagy a fal mellett ácsorogtam. Egyik nagy vágyam volt táncolni, szórakozni egy ilyenen, ezt jelenítettem meg a Lunának mesélt történetben is. Sajnos azonban a valóságban ilyesmire nem volt lehetőségem, most pedig alig várom, hogy végre bemehessek oldalamon a hölggyel, és teljesen kiélvezzem, amit az estély nyújtani tud nekem.
Ruhám elegáns, bár inkább mugli viselet, mint varázsló, de úgy gondolom, jól áll, és sok diákon, tanáron nem látok talárt, így hát bízom benne, hogy nem olyan nagy baj, ha én is hanyagolom az előírt viseletet. Hamarosan Luna is betoppan, nekem pedig eláll szavam, lélegzetem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

A lányok láthatóan idegesek, és talán félnek is egy kicsit, valamint a hosszú út is megviselhette őket. El is mondják problémáikat a szellemhölgynek, amit én nem tartok túl jó ötletnek, de hát nem szeretném felfedni előttük magam, így hát csendben maradok, a lányok úgyis rá fognak jönni, hogy az ilyesmit nem célszerű felhozni témának úri társaságban.
- Mégis kinek hiszitek magatokat? - kérdezi emelt hangon, szálegyenes tartásban, enyhén lenézve a diákokra. - Én Bella Ravenhart vagyok, Harvey Clement Ravenhart felesége. Semmi közöm a ti gondjaitokhoz. - Szép arca egészen eltorzul a fintortól, amit vág, majd sóhajt egyet, és bár homlokráncolva, de megpróbálja megoldani a lányok jelentette problémát.
- Ha végeztek a feladat megoldásával, kinyílik az ajtó, amin továbbmehettek, akkor majd útbaigazítalak benneteket a mosdó felé, addig azonban én sem tehetek semmit. Ebben a kastélyban az ajtókat mind egy varázslatrendszer irányítja, ami sajnos most Johanna kezében van, még, ha nem is szó szerint. Mivel minden ajtót mágikusan zárt be, ezért ezeket nem tudjátok kinyitni, én pedig akkor sem tudnám, ha nem ez lenne a helyzet. - Felmutatja áttetsző kezeit, melyek valószínűleg már életében is hasonlóan tünékenynek és törékenynek tűnhettek, hiszen nagyon vékonyak és kecsesek az ujjai. Bőre olyan halvány lehetett, hogy erősen látszódhattak az erei. Most már az egész teste olyan halvány, hogy mögötte halványan sejlenek a bútorok és a továbbjutást jelentő ajtó.
- Ami pedig a feladat megismétlését illeti... - kezd bele, majd tart egy rövid szünetet, minek során alaposan és némileg szigorúan végignéz a lányokon. - Azt hittem, hogy ide csak eszes gyerekek lettek meghívva, akiknek nem kell sokat magyarázni, anélkül is gyorsan felfogják a helyzetet. Azonban, ha kívánjátok, elmondhatom azt, amit már korábban is, kicsit leegyszerűsítve - mosolyog gúnyosan a lányokra.
- A feladvány lényege, hogy a piramis minden sorába helyezzetek egy szót, ami a meghatározásnak megfelel. Fontos, hogy minden sorban ugyanazokat a betűket használhatjátok fel, plusz még egy tetszőlegest, viszont a sorrendjüket bárhogy megváltoztathatjátok, amíg értelmes, és megfelel a feladványnak. Minden sorhoz tartozik egy meghatározás, ezekre ügyeljetek! A megoldás a hetedik sor szava lesz. Amint ezt kimondjátok, mehettek is tovább.
Ezután nem szól többet, finoman lebegve áll a diákokkal szemben, és várja a megfejtést. Láthatóan nem szeretne több energiát belefektetni ebbe az egészbe, és amúgy sem hiszem, hogy tetszene neki a feladat, amit kapott. Vagy talán az a gond, hogy egyáltalán kell csinálnia valamit. Az ilyen finom úrhölgyek, mint amilyen ő is lehetett életében, nincsenek ahhoz szokva, hogy feladatokat kapjanak, amiket el kell végezniük.
Én kíváncsian szemlélem az ábrát, és a meghatározásokat, amik közül néhányat sikerül is kitalálnom, de van közte olyan, amihez valószínűleg nem elég a tudásom. Nem mintha nehéz lenne, egyszerűen le vagyok maradva pár évszázaddal, ami itt úgy tűnik nagyobb hátrány lesz, mint gondoltam volna. De nem gond, bízom a lányokban, hogy kitöltik tudásom fehér foltjait, akárcsak a piramis feladvány négyzeteit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Kő esett le a szívemről, amikor egy pillanatra megfeledkezni látszott bújáról-bajáról, pedig tudom, hogy az őt ért csapás nem olyan, amit az ember könnyen félre tehetne. Öröm hallani, hogy szívesen hallgatja beszédemet, hát kapva kapok az alkalmon, hogy elterelhessem a figyelmét szomorúságának tárgyáról. Mese pedig mindig van a tarsolyomban.
- A régi életemben nem volt annyi szórakozási lehetőségünk, mint most akad az embereknek. Sokféle játékkal láttam a kastély lakóit játszani, és hallottam őket beszélgetni olyan dolgokról, amikről még sosem hallottam. Csak az izgatottságukból feltételezem, hogy ezek is mind a szórakoztatást szolgálták.
- De sosem unatkoztunk, és ha nem volt a kezünk ügyében semmi, amit eszközként használhattunk volna, a képzeletünk mindig ott maradt nekünk. Most is ez tart életben. Magányomban a régi történeteket idézem fel, és újakat is kreálok, ha megszáll az ihlet.
Csak beszélek, beszélek, hogy boldoggá tegyem a tüneményt, és miközben a szavakat fogalmazom, gondolataimban a megfelelő történetért kutatok, amit előadhatnék neki.
- Elmondok neked egy régi mesét, ha van kedved meghallgatni. Akár rólad is szólhatna, hiszen a főszereplője egy aranyhajú, angyali teremtés, aki elveszett, és keresi a helyét a világban.
Újabb és újabb rohanó hullámgyűrűk fodrozzák a víz felszínét, így nehezebben látszom, és nekem is bonyolultabb kivenni Isobel arcvonásait. Nem zavartatom magam, belekezdek a történetbe, ha szívesen fogadja a lány.
- Egy erdőmélyi házikóban élt az Őrség legszebb hölgye, akit Emesének neveztek. Nem tudták, hogy keveredett az erdőbe, nem tudták, honnan származik, de az tudott volt róla, hogy olyan közel áll a természethez, mint senki más. Úgy hírlett róla, ért az állatok nyelvén, de az biztos volt, hogy a növények érintésétől szebben és jobban nőttek, és néhányan arra is esküdni mertek volna, hogy kérésére a fák sétára indultak az avaron.
Itt félbe kell szakítsam a történetet, ugyanis ráébredek, hogy a szűnni nem akaró fodrozódás a víztükrön nem az enyhe szélnek volt köszönhető, nem is a tavi állatok játéka volt, az eső szemerkélése. Míg idáig jutottam a mesében, az eső egyre rákezdett, és ahogy az égre tekintettem, láttam a viharfelhők gyülekezését.
- Hölgyem, megázol - jelentettem ki a történet folytatása helyett. - Nem tarthatlak itt, az egészséged látná kárát. Jobb, ha visszasietsz a kastélyba, mielőtt kitör a vihar.
Sajnálom, hogy ilyen kurtán-furcsán kell véget érnie a beszélgetésünknek, de ez nem jelenti azt, hogy többet nem is találkozhatunk.
- Látjuk még egymást - ígérem neki. - És akkor befejezem a történetet is, ha még szeretnéd hallani.
Noszogatom az indulásra, és integetve figyelem őt, míg eltűnik a Bagolykő vára felé vezető úton. Én szintén egy utat keresek hazafelé, a sok esőcsepp és pocsolya pedig a segítségemre siet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Néha jólesik kiszabadulnom a kastély falai közül, friss levegőt szívnom, éreznem a napfény ízét a számban. Régen ilyenkor már a mezőn dolgoztunk minden egyes nap verejtékünkkel öntözve a földet és a termést. A nyomait mai napig őrzöm, de legalább soha nem fogok gurulni, mint egy kis gömböc. Lábaim alatt a fű engedelmesen meghajol, mintha én is valami uraság volnék a régi időkből, pedig akkor sem voltam több egy parasztfiúnál, most sem vagyok másabb.
A kastély erdője felé vitt a lábam az imént, miközben a kezembe akadt papírt tanulmányoztam: majális a faluban... Talán lemehetnék én is, úgysem tűnnék fel a levitásokon kívül szinte senkinek. Ők tudják, miféle szerzet vagyok és nem idegenkednek, de ettől még nem hangoztatom, hogy gyakorlatilag egy tükör lakója vagyok és kijárok az emberek közé újra élni. Hm, ezen azt írja, hogy vidámpark is van. Mi az a vidámpark? Ezt sem Luna, sem Iza nem magyarázta még el, de Jenny sem. Egy hely, ahol vidámak az emberek? Mitől? Jó lesz felfrissíteni az ismereteim.
Végre elérem az erdő szélét; egy pillanatra megállok, betűröm a hirdető papírost ingen felső zsebébe, majd felpillantok az előttem magasodó fára. Jó mászó voltam és vagyok is, nem probléma felkapaszkodnom az öreg természeti kincsen. Két kezemet felnyújtom, majd helyből ugrással elkapom a legalsó ágat, s némi előre-hátra hintázás után fél lábbal is belekapaszkodom az ágba, hogy felhúzzam rá magam rendesen. Így kapaszkodván tovább, nemsokára elérek egy meglehetősen kellemes magasságot, ahonnan rálátok a kastélyra és az esetleges érkezőkre is, de végig tudok nyújtózni és aprólékosan elolvasni a majális felhívását is. DÖK- na az meg micsoda? Sokat emlegetik a levitás gyerekek is, hogy van DÖK, meg ilyen tanács, olyan csoport. Vajon ennyiféle új mágiaág született, mialatt el voltam zárva a külvilágtól? Nagyon érdekes, birtokba kell vennem alkalomadtán a könyvtárat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Néhány hete rászoktam, hogy lejárjak a szertárba, hátha találok valami különleges régiséget. A többiek ritkán járnak ide, így háborítatlanul keresgélhetek, amikor és ameddig csak kedvem tartja. De nem mondhatnám, hogy sok kincsre leltem rá azalatt az idő alatt, amit keresésre fordítottam.
Gyűjteményem legújabb darabja egy kulcstartó, amin van egy kis mágikus fényforrás, de dalra is tud fakadni. Ennek mondjuk nem sok értelme lehet egy kulcstartó esetében. Bár a dalocskák meglehetősen pajzánra sikerülnek olykor, és a kis tárgy nem átall sértegetni azt, aki kéretlenül hozzáér. Valószínűleg vicctárgy lehetett egykor, melyet talán egy különösen feldühödött tanár elől rejtettek ide.
Persze nem csak ehhez hasonló kevés hasznú dolgokkal lehet itt találkozni, de régi tankönyvekkel, dolgozatokkal is, amiket szívesen tanulmányozok szabadidőmben, elvégre ezekből nagyon sokat lehet tanulni, én pedig sosem hagynék ki egy alkalmat sem, hogy elmémet pallérozzam.
Például ott van fenn az a könyv, ami most kifejezetten érdekel. Gerince szerint a mágikus kapukról szól, ami fő kutatási területem, már, ha egy magamfajta lénynek még lehet ilyenje. Azonban hiába nyújtózkodom, nem érem el, ezért elkezdek felmászni a nem túl stabil polcrendszeren. Az egyik szinten azonban megcsúszik a kezem valamilyen színes folyadékon, elveszítem az egyensúlyom, és hátrafelé lezuhanok. Szerencsére nem túl magasról, de a mögöttem éppen elhaladó lányra, akit ezzel a mozdulattal sikerül elsodornom egyenesen neki egy félre állított tükörnek.
A környezetemben azonban a tükröződő felületek enyhén szólva is furcsán viselkednek, ennek lehet köszönhető, hogy alighogy hozzáérünk a tükörhöz, egy teljesen másik helyen találjuk magunkat...

...Lovagolva száguldunk előre egy tisztáson, majd a fák közé beérve némileg lassítunk a tempón. A mellettem barna hátasán ülő szőke lány, kezében íjat, hátán nyilakkal tömött tegzet tart. Ő az, akit sikeresen letaroltam nemrég a szertárban. Úgy látszik, egy tükörbéli fantáziavilágba csöppentünk, már csak azt kell kitalálnunk, hogyan jussunk ki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

- Jelenleg azt hiszem... - nézek körül bizonytalanul, de aztán rövid töprengés után feladom - Sajnálom hölgyem, fogalmam sincs. Ez egy teljesen átlagos erdőnek néz ki, vagyis szinte bármelyik világban lehetünk. Bár a lovak formája alapján Temepriant kizárnám.
Milliónyi világom szórakoztatott míg a tükörben sínylődtem, de csak akkor jöttem rá igazán milyen hatalmas mennyiségű életet teremtettem a portálban, miután kijutottam. Már képtelen vagyok mindegyiket fejben tartani, vagy ismerni. A világok nélkülem is tovább élik életüket, történetük történelemmé válik, s én nem vagyok elég ahhoz, hogy mindegyikkel tisztában legyek.
- Oh, bocsásd meg udvariatlanságom! Lugosvölgyi Albertnek hívnak - mutatkozom be, és finoman meghajtom felsőtestemet a nyeregben. - Megtudhatom esetleg a te becses nevedet?
Átugratok a lóval egy kidőlt törzsön, s ekkor végre kiérünk a fák közül. Hátasaink lassítanak, már-már megállnak, én pedig megpillantom valószínűsíthető célpontunkat, egy fenséges kinézetű hímszarvast. A gyönyörű példány fején hatalmas, szerteágazó agancs ékeskedik, akárha korona lenne. A lenyugvó nap éppen a két fő ág között, az állat feje felett látszik, s olyan, mintha az is hozzá tartozna, akárha valamiféle istenséget űznénk. Nyugodtan áll a pázsiton, szemeit ránk emelve, várva.
Aztán a szarvas elfordul, és egy kecses szökkenéssel újfent nekiiramodik, lovaink utána.
- Talán, ha utolérjük, kijuthatunk innen - kiáltom át a lánynak, hogy biztosan meghalljon engem, még a fülünkbe süvítő menetszél ellenére is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Üres napjaimat gyakran a kastély felfedezésével, szellemekkel való társalgással, vagy éppen olvasással, tanulással töltöm. Mai sétámon a tanulószobában kötöttem ki, ahol az egyik asztalon találtam egy könyvet. Bizonyára valaki ott felejtette. Érdekesnek tűnt, így belelapoztam. Most pedig már négy órája ülök az ablakpárkányon, hátamat a kezdetben hűvös üvegnek nyomva.
A történet kifejezetten bájos, de gondolataim egy ideje máshol járnak, így mára abbahagyom az olvasást. Leteszem az eltulajdonított kötetet, majd az ablakhoz fordulok, melynek tükröződésében látom magamat. Óvatosan végigsimítok a felületén, majd hagyom, hogy a felülete megváltozzon, olyanná, mint amilyen saját tükrömé is.
Körbesandítok a többi tanulóra, de nem látom, hogy bárki is figyelne rám. Nem mintha titok lenne, hogy képes vagyok tükröződéseken keresztül utazni, illetve azokban eltűnni, de igazság szerint, ha valaki ilyenkor megérint, magammal tudom vinni oda. Akár akaratlanul is. Éppen ezért nagyon figyelek mindig, hogy senki ne legyen a közelemben, mikor ehhez a megoldáshoz folyamodom. Persze én is csak ember vagyok, így előfordulhat, hogy hibázom, és valaki, valamilyen módon mégiscsak átjut velem együtt a portál másik oldalára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Mintha éreznék egy érintést a vállamon, de már nincs lehetőségem megkérni az ismeretlen illetőt, hogy legyen kedves levenni rólam, persze kizárólag a saját érdekében. A tükröződő felület beszippant, én pedig már ott is vagyok egyik tükörvilágomban, egyik kedvencemben.
Egy patak melletti fűzfaligetben állok. Hajamat borzolja egy virágok illatát hozó szellő, és csak úgy vaktában hozzám vág néhány dallamfoszlányt is. Az egyik vaskos törzsű fa mögül előlép egy fiatal lány. Derékig érő égővörös hajzuhatagát egy hanyag fejmozdulattal hátradobja, és közben tovább pengeti lantját. A zene lassan körbefog, nem ereszt, úgy, mint mindig, amikor erre járok.
Tudom, a lányt Jennának hívják, ahogy azt is, hogy kék szemei majdnem zöldnek tűnnek, amikor játszik, és, hogy bár utálja a szeplőit, azok adnak valamiféle megfoghatatlan bájos karaktert az arcának. De most Jenna szemei elkerekednek, mögém pillant, és teljesen elsápad. Aztán elbújik a legközelebbi fa mögé.
Hirtelen pördülök meg, de ott nem látok semmiféle veszélyforrást, csak egy lányt, aki úgy néz ki, tényleg megérintette a vállamat, mielőtt elindultam.
- Üdv - nézek rá bocsánatkérően. - Ezt nem egészen így terveztem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő