Kath
vasárnap este

Az ember lánya sosem lehet elég fitt, főleg ha egy poros irodában végez ülőmunkát.  Sajnos elég ritkán jut időm az ilyesfajta dolgokra, általában a hétvégén tudok olyanokra koncentrálni, mint például a sütés-főzés, gyakorlatozás vagy például a futás. Igen, igazából Ádám ébresztett rá arra, hogy újra rá kell vennem magam valami testedzésre, mert hogy néz ki egy löttyedt és eltunyult auror? Ha olyan munkát kapnék, még a végén nem tudnék normálisan helyt állni, az pedig nem tenne jót a karrieremnek és a lelki világomnak sem.
Szinte az egész napom takarítással ment el, már nem azért, mert annyira rendetlen volnék, csak súlyos mániám a tisztaság. Ha máskor nem, hát képes vagyok a hét utolsó napján belekezdeni egy átfogó nagytakarításba, amikor egyébként semmi más dolgom nem volna a lustuláson kívül. S ha ez még mindig nem lett volna elég, miután kész lettem vele, áthúztam az edzőruhám és a futócipőm, hogy tegyek egy könnyed esti kocogós kört a tó felé.
Szinte már lihegtem, amikor megálltam a dokkon egy rövidke pihenőre. A Nap már lenyugodott, a közelben kacsák fürödtek önfeledten, minden tökéletesen nyugodt volt. Mindig is szerettem a nap ezen szakát, a nappal élő állatok nyugodni térnek, az éjjeliek pedig felélednek. A sünök túrni kezdik a frissen lehullt avart, a vízi madarak táplálékot keresve bújnak elő a nádasbéli fészkükből...
Előbujtattam csuklómra erősített tartómból a pálcámat, hogy egy halkan elmormolt varázsigével némi világosságot teremtsek a környezetembe. Hiába meresztgettem már a szemem, azért én sem rendelkezem olyan éles látással, hogy teljes sötétségben meg tudjam lesni a neszező lényeket.

Kath

A múltkori ominózus eset előtt álmomban sem mertem volna gondolni, hogy attrocitás fog érni a saját házamban, vagy akár csak annak környékén. Be kellett látnom, hogy túlságosan is naiv vagyok és nem csak a férfiak, a biztonság terén is. Azt gondoltam, hogy ennél nagyobb biztonságban nem lehetnék, aztán kiderült, hogy mégis. Azóta több bűbájjal kiegészítettem a repertoárt, így nem csak a nagyobb testű élőlényekre jelez a riasztó, hanem élettelen tárgyakra is. Nem igazán venném jó néven, ha megint megpróbálna kinyírni egy rosszul célzott nyíl.
Általában senkivel sem szoktam találkozni vasárnap esti futásaim alkalmával, főleg nem ilyenkor, az ősz derekán. Eme késői órákon az emberek lélekben már a másnap reggeli munkára, esetleg tanításra koncentrálnak, nem pedig arra, hogy a falu határában bóklásszanak. Éppen ezért szörnyen megijedtem, amikor megszólalt az a kísértetiesen hideg hang a hátam mögül. Szerencsére gyors reflexekkel vagyok megáldva, így nem esett nehezemre egy hirtelen mozdulattal száznyolcvan fokos fordulatot venni. Pálcám hiába akartam, nem tudtam rászegezni a lányra, vagy inkább nőre, pechemre elfedte a sötétség.
 - Csak annyira gyűlölik, mint én azt, ha nem látom a személyt, akivel éppen kommunikálok - válaszoltam határozott hangon, miközben a pálcámat erősen markolva igyekeztem végigpásztázni a közvetlen környezetemet. Mindenképpen beszéltetnem kellett valahogy, hogy belőjjem a saccperkábé helyzetét.
- Éppen ezért... megmutatnád magad? - egészen hülye kérdést sikerült feltennem neki, de még ez is több, mint a semmi. Nem értettem, hogyan sikerült nesztelenül a közelembe férkőznie és ugyanúgy azt sem, hogy miért rejtőzködik. Minden eshetőségre fel voltam készülve lelkileg ott, abban a pillanatban, mert ugyebár az ember lánya soha sem tudja, hogy mivel vagy kivel találkozik össze.  Áldottam az eszembet, hogy a pálcámat kivételesen nem egy tértágítóval ellátott zsebbe süllyesztettem és hogy még ez az egész előtt kipecáltam az egyébként igen hasznas alkarra erősíthető pálcatartómból.

Dwayne

Nagy sóhaj kíséretében terültem el a fűben. A közelben vadkacsák pacsáltak a vízben, jól esett a lelkemnek hallgatni őket. Minden olyan nyugodt volt egész nap, megérkezett az igazi tavasz.
Délelőtt nagy munkában voltam, rávettem magam, hogy elkezdjem lecsiszolni és újralakkozni a verandán a korlátot. Kicsit kikezdte az időjárás, de a tartógerendákról már nem is beszélek, amit az őzek használnak vakarózófelületnek előszeretettel. Előbb vagy utóbb, de a földön fogom találni magam házastól.
Három óra környékére beszéltünk meg találkozót Dwayne-nel a tóhoz. Ha lehet azt mondani, a múltkori ivókás esetünk kicsit közelebb hozott minket egymáshoz. Már nem olyan értelemben, csak legalább nem unatkozom. Vagyis ő nem unatkozik... illetve olyan elveszettnek tűnt, na. Nem ez az otthona, nem ismeri az országot, a kultúrát és úgy egyébként mindent. Tudom, milyen szinten begubózhat az ember, ha nem foglalkozik vele valaki. Nem mellesleg legalább én sem ülök mindig otthon egymagamban vagy a papírok társaságában.
Félszeg mosolyra húzódott a szám. Napszemüvegem a helyére illesztettem és becsuktam a szemeimet. Szokásomhoz híven most is korábban érkeztem, mint kellett volna, így legalább volt egy kis időm kiterülni és élvezni a mindent átjáró melegséget.

Dwayne

Már kezdtem volna teljesen eggyé válni a természettel, persze csak lélekben, amikor árnyék vetült az arcomra. Egy pillanatig azt hittem, hogy beborult, amíg én majdnem elbóbiskoltam, aztán az árnyék lábat öltött és letelepedett mellém.
 - Próbáltál már egyedül fenntartani egy faházat? - kérdésre kérdéssel feleltem. Szerencse, hogy ilyen talpraesett, kicombosodott nő vagyok, aki ennyi mindent meg tud csinálni. Sütök, főzök, takarítok, csiszolok, lakkozok, kalapálok és még így is van időm sütkérezni. Ezért jó az egyedüllét.
Egy gyors pillantással végigmértem a férfit. Kevésbé tűnt nyúzottnak, mint általában, ez pedig jó jel.
 - Milyen napod volt? - tettem fel egy teljesen semleges kérdést. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék, viszont azt tudtam, hogy egyszerű kérdésre egyszerű választ fogok kapni. Egy férfitől mi mást is várhatnék el.
 - Őőő. Hoztam valamit. Remélem szereted - előhalásztam a táskámból egy brownies tartalmazó dobozt. Igen, a nők tudnak egyszerre több dologra figyelni.

Dwayne és Mina

- Ó - ezt mind ki tudtam nyögni értelmes megnyilvánulásként. Előbb fel kellett dolgoznom, hogy ismét beletenyereltem valamibe, amibe nagyon nem kellett volna - Hát... akkor átjöhetnél segíteni. Felújítom a verandát.
Csinálhatnám mágiával is, semmiből sem tartana az egész, mégis valahogy jó érzéssel tölt el, ha a két kezem munkájának eredményét nézegethetem. Sok aranyvérű varázsló az ilyet megveti, hiszen szerintük azért van képességünk, hogy kihasználjuk és ne kelljen ilyen dolgokkal pocsékolnunk azt a drága időnket.
Tényleg nem lepődtem meg a totálisan egyszerű válaszon, pontosan erre számítottam. Dwayne-ről messziről lerí, hogy nem igazán a szavak embere.
A következő mondatára viszont egyáltalán nem számítottam, így sikerült szörnyen zavarba hoznia. Tekintetemet lesütöttem, még jó, hogy a napszemüveg ápol, de leginkább eltakar.
Azzal sikerült magam lehűteni, hogy biztosan csak úgy értette, hogy legalább nem unatkozik vagy valami ilyesmi. Igen, gyenge magyarázat.
- Ha jársz is, akkor is csak munkát hozol nekem - ráharaptam a számra és elfordítottam a fejem. Mostanában rászoktam az ilyen kényszercselekedetekre. Még mindig jobb, mint ha a vörös ezer árnyalatában játszana a fejem folyamatosan.
Sikerült nagyjából kizökkentenie gyermeki örömével. Utoljára talán Misi örült nekem ennyire, amikor megszárítottam a ruháit.
- Örülök - széles mosoly játszott arcomon, ahogy átnyújtottam a dobozt. Nyilván a hazai étel váltotta ki ezt a hatást.
Nem igazán figyeltem fel a közeledő kislányra. Megszoktam már, hogy amióta az előkészítő működik a faluban, mindenfelé kiskölykök rohangálnak, játszadoznak. Nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet addig, amíg oda nem lépett hozzánk. Ismerősek voltak a vonásai, de nem tudtam hová tenni.
- Ennyire öreg lennék? - kicsit túldramatizálva lebiggyesztettem az ajkaimat a csókolomra.

Dwayne és Mina

- Huszonhat... Huszonhat éves vagyok - hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Egyszerűen nem tudtam hova tenni az egészet, csak kapkodtam a tekintetem a férfi és a kislány között. Aztán leesett a tantusz.
- Hát... szia Mina, Léna vagyok. Örülök - nyújtottam a kezem a lányka felé. Úgy gondoltam, egy ilyen nagy és okos gyereket illendő felnőtthöz méltóan köszönteni.
Mindezek ellenére gondolatban az államat keresgéltem valahol a fűben. Nem mondhatnám, hogy olyan túl jól ismerném Dwayne-t, na de egy ilyen dologra egyáltalán nem számítottam. Eddig soha sem említette, hogy volna egy lánya... egy nagy és gyönyörű lánya. Nem tértem magamhoz, csak nagy szemeket meresztettem, amikor kalandos útját mesélte.
Nem azért volt ismerős nekem, mert már láttam valahol, hanem mert le sem tagadhatná a férfi. Apja lánya.
- Nem-nem! Öhmm.. khm - gyorsan magamba fojtottam a tiltakozást. Azt sem tudtam, hová nézzek zavaromban. Mindig is tudtam, hogy ami a gyermekek szívén, az a száján, de hogy ennyire egyszerűen és leplezetlenül kimondják, amit gondolnak vagy éppen megkérdezzék, amit nem tudnak, na ez nekem teljesen új volt. Arcomra egy mosolyt erőltettem, de szándékosan kerültem mind a gyermek, mind a férfi pillantását. Soha sem volt titok, hogy a párkapcsolati témákkal nem boldogulok, de ezt egyikőjük sem tudhatta.
- Is? Esetleg van testvéred is? - fogaskerekeim őrült módon száguldottak. Az egyik pillanatban még az járt az eszembe, hogy én erről eddig miért nem tudtam, a következő pillanatban az, hogy szegény kislány, a harmadikban már az, hogy vajon hány testvére van... aztán itt le is ragadtam.
Sajnos túlságosan is jó a fülem - nem hiába, auror lennék, vagy mi a szösz -, és ha ez eddig nem lett volna elég az én tiszavirág életű idegrendszeremnek, a következő megjegyzés még inkább zavarba hozott. Ilyesfajta meglepetésekre egyáltalán nem számítottam.
Kezeimet a hátam mögé dugtam, hogy ne lássák, amit az ujjaimat morzsolgatom zavaromban. Úgy álltam ott, mint egy ötéves, akit éppen megdicsértek azért, mert nem pisilt be.
 - Akarjátok, hogy esetleg én...? Mármint... Gondolom szívesen lennétek kettesben - felvetettem az ötletet, mint egy lehetőséget.

Dwayne

Csak bólogattam a kislány mondandójára. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék. Más esetben teljesen egyszerűen elcsevegtem volna a nőcis dolgokról, de ez sajnos nem a más eset volt. Ilyen információkat nem tudok egyik pillanatról a másikra feldolgozni.
Rájöttem már, hogy a gyerekszáj nem nekem való, főleg, ha én vagyok a téma. Soha sem szerettem a feltűnést, nem szeretek a középpontban lenni. Én mindig az a háttérben meghúzódó figura voltam, a szerény kislány, aki már attól zavarba jött, ha csak ránéztek. Ezt a rossz szokásom sikerült annyira fejlesztenem, hogy már csak a szavak és érintések hatására változom homárrá. Hatalmas fejlődés...
A következő és egyben utolsó lépcsőfok Dwayne nevetése volt a lány megjegyzésére. Hiába igyekeztem folyamatosan valami célpontot keresni, amit bámulhatok, mondjuk egy fát vagy egy kacsát, azért a szemem sarkából csak sikerült elkapnom a bólintását. Mivel ennél jobban elpirulni már fizikai lehetetlenség, ismét ráharaptam az alsó ajkamra, majd jobb dolog híján és mert már égtek az ujjaim is a morzsolgatástól, a hajam kezdtem el csavargatni a mutatóujjam körül. Bátran kijelenthettem, hogy ez nem az én napom és hogy megint sikerült bemutatkoznom.
 - Szia Mina! - némiképp megkönnyebbültem, amikor a férfi felküldte a kastélyba a lányát. Nem azért, mert zavart a jelenléte, egyszerűen csak nem bírtam volna elviselni még egy ilyen kijelentést. Mimóza lelkemnek ez is túlságosan sok volt egy napra.
 - Ne-nem... nem kellett volna elküldened. Kevés időtök lehet együtt - eldadogtam a mondat elejét, majd összeszedtem magam egy kicsit. Kislányos zavaromban még mindig nem tudtam, hová nézzek, aztán úgy döntöttem, hogy megacélozom magam és bár még mindig rákvörösen, de a férfiébe fúrtam a tekintetem.

Dwayne

Miután Mina eltűnt a kastély felé vezető úton, hangtalanul, de annál nagyon megkönnyebbüléssel engedtem ki a levegőt. A problémám azonban még mindig nem oldódott meg, hiszen zavarodottságom tárgya még mindig mellettem feküdt a fűben.
Felhúztam a lábaimat, szorosan átkulcsoltam őket a karjaimmal és a fejemet a térdemre helyeztem. A napszemüvegem már rég a fűben hevert ekkor, még a kislány érkezésekor eldobtam csodálkozásomban.
 - Nem megyek el - jelentettem ki nemes egyszerűséggel szabadkozására. Nem az a fajta ember vagyok, aki megfutamodik a problémák elől, főleg ha a probléma nem is probléma igazából. Már miért lenne baj, hogy a férfinek van egy gyereke? Semmi baj sincsen ezzel, sőt a kiscsaj szörnyen édes. Tehát ahogy olvastam egyszer, nem a probléma, a probléma a hozzáállásom a problémához... és talán nem is az a tény a problémám, hanem az, hogy egyáltalán nem akartam magamhoz senkit sem közel engedni, főleg nem egy férfit és mégis megtettem. Megfogadtam, hogy soha többé nem teszem. Ismét az ujjaimat morzsolgattam és a számat harapdáltam. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék, de a csend kezdett kínossá válni.
 - Jópofa kislány. Meg talpraesett - sikerült megállapítanom ezt a két igen komoly tényt. Nyilván a férfi nélkülem is rájött már ezekre a dolgokra.

Dwayne

Kérdésére csak bólintottam egy mosoly kíséretében. Jó látni, hogy vannak még ilyen őszinte gyerekek. A mai világban sokan csak érdekből foglalkoznak másokkal.
Kijelentésére csak egy csodálkozó, ugyanakkor sötét pillantást vetettem a férfire. Ekkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen semmit sem tudok róla, az akták nem mesélnek el mindent, csak a karrierjébe adnak betekintést.
- Nem te vagy a hibás, amiért nem becsültek meg. Nem te vagy a hibás, amiért téged nem akartak... - motyogtam neki, ahogy én is elfeküdtem mellette a fűben. Így már megértettem, miért nem tudtam eddig az egészről semmit, hogy miért nem lehetett eddig a kislányt a faluban vagy a kastélyban látni.
- Azért lennél szar ember, mert két éve láttad először a gyerekedet? - tettem fel a milliárdos kérdést. Igen, hülye kérdést, ugyanis pont ezt nyilatkozta az előbb - Szerintem az ilyen dolgokhoz két személy kell.
Ez az egész nem hogy őt, a volt barátnőjét minősíti leginkább. Nem ő hagyta el a családját, a családja hagyta el őt. Ez az én véleményem, persze lehet, hogy így sem tudok nagyon sok mindent.

Dwayne

 - Talán mert fájó pontod? - nem mertem egyértelműen kijelenteni. Általában ahová az ember egyszer nem kell, oda másodszor nem szívesen megy vissza. Megértettem az álláspontját, valahol talán hasonló is az előtörténetünk. Tisztában vagyok a saját elcseszettségemmel, de sajnos nem tudok vele mit kezdeni. Ez az a dolog, amin nem lehet csak úgy változtatni.
- Senki sem kezd tökéletes szülőként - félszeg mosolyt küldtem felé, hiszen nem tudhatom igazából, milyen érzés, ha valakinek gyereke van, akivel foglalkozni kell - legyél vele sokat. Azt az időt már nem lehet bepótolni, de jóvátenni talán igen.
Osztogattam a jó tanácsokat, holott tényleg nem tudtam, mi járhat a férfi fejében. Jó lett volna már előrébb tartani a legilimencia tanulmányokban.
Lehet, hogy totálisan mellélőttem ezekkel a dolgokkal, de muszáj volt valamit reagálnom az egészre. Én végig azon az állásponton voltam az üggyel kapcsolatban, mindenhez, főleg egy gyerekhez két ember kell. Ha az anyja annyira akarta volna, hogy a kislány ismerje az apját, akkor lépéseket tett volna.
- Nem untatsz. Legalább jobban megismerlek - vörösségem alig javult a beszélgetés során. Még mindig szörnyen frusztráltan éreztem magam az egész dolog miatt és egyszerűen nem igazán tudtam mit kezdeni magammal.

Dwayne

 - Pedig nem sok közöm volt eddig gyerekekhez - és ha rajtam múlik, már pedig rajtam múlik, nem is a közeljövőben lesz sajátom. Sokszor megkaptam már, hogy meg kellene állapodnom és gyereket kellene szülnöm, mert közeledem a harminchoz és a biológiai óra bizony ketyeg. Általános baromság, nekem az első a hivatásom, a munkám, ez az életem.
- Én... én... - megint eljött az a pillanat, amikor a torkomon akadt a szó. Soha életemben nem mondtam el senkinek anyámon kívül a problémámat, azt a dolgot, ami miatt ennyire bizalmatlan vagyok a férfiakkal és leginkább magammal szemben.
- Én egy elcseszett ember vagyok, Dwayne. Az egész életem el van cseszve - bukott ki belőlem. Lehet, hogy túldramatizálva adtam elő az egészet, mert alapjáraton jól érzem magam a bőrömben és az életemben is, csak hímnemű ne kerüljön a közelembe.
Ismét felültem, nem tudtam tétlenül heverészni a fűben. Kezeim remegtek, ahogy a füvet tépkedtem magam előtt.
- Nekem... nekem nem volt még normális kapcsolatom. Huszonhat éves vagyok.. és tapasztalatlan. És utálom. Egyszer engedtem közel magamhoz valakit. Kihasznált - az utolsó szóval hatalmasat sóhajtottam, talán azért, hogy legyűrjem a feltörni készülő bőgést. Nem akartam gyenge nőnek látszani.

Dwayne

- Mert a ház nem minden - megengedtem magamnak egy apró, egészen kicsi mosolyt. Tényleg gyerekkori álmom volt egy kunyhó az erdő közepén, egy szerető férj na meg egy tündéri kisfiú. Ha azt nézzük, a lehetőségekhez képest valóra váltottam az álmom. Hiányosan, de valóra.
Részvétkifejezésére fájdalmas fintor ült ki az arcomra. Nem vártam mást, félreértés ne essék, csak az egész úgy jött ki, mintha az elszalasztott tinédzserlámuromat temetnénk.
 - Tudom, de az a fiú eltört bennem valamit. Az önbecsülésem... azt hiszem - haboztam egy kicsit, nem tudtam eldönteni, megosszam-e a következő információt a férfivel, aztán csak rávettem magam, ha már eddig eljutottam - Nem tudok senkit sem közel engedni magamhoz. Félek.
Bár a sütit elsősorban Dwayne-nek szántam, muszáj volt egy szeletért nyúlnom. Muszáj volt valamivel betömni a számat, mielőtt megindul a lavina és elárasztom őt végtelen szenvedésemmel. Legkevésbé elijeszteni akartam.
- Most biztosan idiótának tartasz - közöltem vele két falat között, majd tekintetem egy kacsára szegeztem.

Dwayne

Őszintén meglepődtem azon, milyen megkönnyebbülést jelent, ha az ember megoszthatja valakivel azt, ami a lelkét nyomja.
- Mindenhogy - lesütöttem a szemem, ahogy kimondtam a szót. Mintha az én bűnöm lett volna... mindig is magam hibáztattam érte. Közel engedtem magamhoz, nem voltam elég körültekintő, nem voltam elég jó... én nem akartam és ahogy a mondás tartja, nem akarásnak nyögés a vége.
- Nem tudok segíteni magamon. Ezt csinálta belőlem - tekintetem félve a férfire emeltem. Egy pillanatra csak, aztán ismét a tó felé fordultam. Rengeteget ültem már a partján, némán tépelődve. Sok bánatot rejt már e vidék.
 - Soha sem felejtem el a szavait... és az ütéseit sem - az összes fájdalom, amit az emlék kapcsán éreztem, egyetlen egy könnycsepp formájában gördült le az arcomon. Nem foglalkoztam vele, inkább haraptam még egyet a sütiből. Rájöttem már, hogy a könny a barátunk, azt jelenti, hogy tisztul a lélek. Sajnos eddig akármennyit sírhattam, csak pillanatnyi javulást hozott, aztán visszaestem az önmarcangolás mély gödrébe.

Dwayne

- Ez valahogy nem vigasztal - ezeket az emlékeket már semmi sem fogja kitörölni a fejemből, maximum egy jól irányzott exmemoriam, de azt nem szeretném. Akkor nem tudnám, ki is vagyok, milyen mélyről jöttem vissza és hogy lettem az, aki.
Nem tartott sokáig a csokis álom, ami a kezeim közé került. Megint evésbe fojtottam a bánatom.
- Én... nem, mármint... nem megyek... - ezzel feltápászkodtam a fűből. Mintha ezeregy hangya szaladgált volna a nadrágomban, észre sem vettem, hogy ennyire elültem a hátsóm.
- Fel kellene menned Minához - jegyeztem meg halkan, majd mögé léptem és a kezem gyengéden a vállára helyeztem - Elkísérlek, ha gondolod.
Egyáltalán nem voltam biztos magamban, abban főleg nem, hogy jó ötlet-e ez az egész. Remegő kezem pár pillanatig pihent csak a vállán. Bátorításnak szántam. Csak tudatni akartam vele, hogy nincsen semmi gond sem.

Dwayne

A lehető legsötétebb napszemüvegemet vettem fel, mielőtt elindultam a stéghez. Így próbáltam elrejteni a fekete karikákat, amik a kialvatlanságtól a szemem alatt éktelenkedtek, bár ez volt a legkisebb problémám. A legnagyobb viszont pont az, akihez igyekeztem. Sajnos még az incidens előtt megígértem neki, hogy segítek átnézni a következő év tantervét, anyagát, nem volt mire hivatkoznom, muszáj volt elmennem.
A fejem előző este óta mindenféle sötét, de leginkább vöröses árnyalatokban tetszelgett, Dwayne távozása után órákig csak az ágyamon fekve bámultam a plafont.
Túl váratlanul ért. Egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy távozásakor csak úgy egyszerűen lekap, aztán elsétál az éjszakában. Teljesen lefagytam, azt sem tudtam, mit csináljak hirtelen, percekig csak pislogtam utána. Eljött a teljes zavar időszaka.
 - Ühüm - ennyire futotta. Tisztes távolságban ültem mellette, csapongó gondolataimat próbáltam a tekintélyes papírhalomra összepontosítani, kevés sikerrel, de még véletlenül sem akartam szóba hozni az egészet. Úgy ültem ott, mint akit odaragasztottak, csak a folyamatosan kiszabaduló hajam tűrtem a fülem mögé, hogy azért valamicskét kilássak a zűrzavaros fejemből. Dwayne sem szólt egy szót sem az egészről és volt egy olyan érzésem, hogy nem is fog. Nem tudom, mi volt a szándéka ezzel az egésszel, de ha ismét az idegesítésem, hát akkor sikerült neki.

Dwayne

Kérdésére nem válaszoltam, pontosan tudtam már akkor, mikor elindultam, hogy ebből a munkából semmi sem lesz és pontosan így is lett. Dwayne néha-néha hozzáfűzött valamit, hogy a tananyag mennyire gáz és hogy azokból nem lehet megtanulni, amit tulajdonképpen kellene, ezért ezt és ezt át kell írni, én meg csak bámultam a papírokat és bólogattam, mint egy jó kiskutya. Gondolatban nem ott jártam.
Leraktam magam elé a papírköteget, amit addig morzsolgattam és feltoltam a szemüvegem a fejem tetejére, félrefogva ezzel a hajamat is.
- Te szórakozol velem - jelentettem ki nemes egyszerűséggel. Ez lehetett az egyetlen magyarázata az egész ügynek és talán a legjobb válasz a bajos kérdésre. Nem tudtam tovább magamban tartani, megint kedvem lett volna elrohanni, de az előző esetből megtanultam, hogy az a legrosszabb, amit tehetek. Nem megoldás semmire sem, ha elrohanunk a probléma elől és ez az egész az én nézetemben így problémát jelentett. Lehet, hogy nőből vagyok és túlbonyolítok mindent, de ha Dwayne nem tisztázza ezt, akkor még jobban belegabalyodok a szálakba és annak nem lenne jó vége.

Dwayne

Tekintetem a férfire szegeztem, különösebb pirulás nélkül. Az alapszínem megmaradt az előző napról.
- Ezt én is szeretném tudni - igyekeztem nem indulatot vinni a hangomba, hanem nyugodtan, lehetőleg dadogásmentesen kimondani azt a pár szót. Igazából megszoktam már, hogy az emberek kihasználják a báránylelkűségem és a jóhiszeműségem, de ezt pont nem Dwayne-ről feltételeztem volna.
- Ne vigyorogj. Nem vicces - morrantam fel, mint egy sértődött kisgyerek a kaján vigyorra. Szemüvegemet visszalöktem a helyére, felkaptam egy halom papírt és hasra vágtam magam a stégen, még mindig ügyelve arra, hogy meglegyen a kellő távolság a férfi és köztem.
A Magyar Mágiaügyi Minisztérium felépítése került elém, furcsa volt ismét a tananyagokkal találkozni. Egy részét az idők során már teljesen kiszanálta az agyam, a lényegtelen információk képesek csak úgy elillanni.

Dwayne

- Nincs bocsánat. Gonosz voltál. Nagyon gonosz. Hát így kell meghálálni egy vacsorát? - elfojtottam a nem létező bajszom alatt egy apró mosolyt. A pukkancs üzemmódot nem tudom sokáig tartani soha, egyszerűen nem kenyerem a harag. Meg hát igazából nem is haragudtam rá, egyáltalán nem. Csak meglepett és összezavart az egész. Én eddig teljesen abban a hitben voltam, hogy mint nő, egyáltalán nem érdeklem...
Már sikerült majdnem egy teljes oldalt végigolvasnom a minisztériumi osztályokról, de a figyelmem folyamatosan elkalandozott. A papír helyett őt lestem, lehetetlen volt így bármerre is haladni a tantervvel. Rövid időn belül fel is adtam, a közös munka így eléggé nehézkessé vált.
 - Mizé? - riadt pillantást küldtem felé, még ha ezt nem is láthatta. Bármiféle álltatot elviselek magam körül, csak ne rovar legyen az - Szedd ki, kééérlek!
Gyors mozdulattal a hátamon teremtem és felültem. Nem akartam kapálózni, már csak az kellett volna, hogy az az izé a pólóm alá kerüljön.

Dwayne

Nem volt semmiféle ártó hátsó szándékom a mozgolódással, egyszerűen csak meg akartam szabadulni a Dwayne által izének titulált valamitől, ami a hajamba költözött. Megint lekaptam a szemüvegem, félredobtam a stégen, folyamatosan csak lecsúszott és akadályozott a kilátásban is.
- Csak?! Dwayne, szedd ki! - ez már nem kérés volt. Nehezemre esett nem össze-vissza mocorogni, normális esetben már felpattantam volna és mint az őrültek, ráztam volna a hajam, hogy a hívatlan vendég eltávolításra kerüljön. Most viszont volt segítségem, aki addig habozott, amíg majdnem hisztirohamot kaptam.
A férfinek ki sem kellett mondania, hogy a sáska eltűnt, én már tudtam. Nem tudom, hogy vagy hogy se, úgy döntött, a pólómban nagyobb biztonságban van vagy egyszerűen csak a nagy mozgolódásomban belecsúszott, de éreztem, ahogy végigcsúszik a lapockámon, aztán fogást talál a melltartóm pántján.
- Jézusom! - nem sikítottam, de a beszédhangom pár hanggal feljebb csúszott a normálisnál - Szedd ki! Szedd ki!!!
Az egyik kezemmel felülről, a másikkal alulról indítottam kapálózó hadjáratot a rovar ellen, nem valami nagy sikerrel.

Dwayne

- Igen, onnan! - eszembe sem jutott azon problémázni, hogy Dwayne-nek a pólóm alá kellett nyúlnia. Az, hogy ha nem is ártó szándékú, de egy óriási ízeltlábú van a pólóm alatt jobban kétségbe ejtett, mint az, hogy egy férfinek kell azt onnan kiszednie. Őszintén meg is lepődtem magamon.
Abbahagytam a kapálózást, ahogy keze a csuklómra fonódott. Nem akartam ismét meghiúsítani a mentőakciót, na meg némiképp nyugtatólag hatott a nagy riadalomban.
Libabőr futott végig az egész testemen, ahogy a keze siklott felfelé a pólóm alatt, megérintve így a csupasz hátam is itt-ott. A fejem megint lángba borult, de ez most nem olyan volt, mint a többi. Ebben nem volt benne az a mérhetetlen rettegés, ami eddig elfogott minden egyes alkalommal, amikor valaki hozzám ért, vagy legalábbis próbált.
Nagyot sóhajtottam, amikor a betolakodó eltűnt a ruházatom alól. Nagy kifújás után nagy levegő következett, mert következő probléma került előtérbe, a csat...
Csuklómat óvatosan kihúztam Dwayne kezéből, majd vele szembefordulva, egy félszeg mosoly kíséretében babráltam egy sort vele, hogy aminek tartania kell, újra tartson.
- Köszönöm - a libabőr lassan kezdett elmúlni a karomon is. Még mindig elég közel ültem hozzá, bár körülbelül egy fejjel alacsonyabban. Hálás szemekkel pislogtam fel rá.

Dwayne

Megkönnyebbülve néztem végig, ahogy a sáska elszáll, további probléma okozása nélkül. Kis incidensünk következményére néztem, vagyis a szanaszét szóródott, immáron jóval kisebb papírkupacon. Sikerült elég szépen leredukálni a mennyiséget kevés hely és a kapálózás során, ezt pedig fokozta Dwayne is a mocorgásával. Nem tudtam nem észrevenni, hogy az eddig magabiztosnak, érzelmeit tökéletesen elrejtő férfi mennyire zavarban volt, amikor ismét felvette a tisztes távolságot.
Nem tudtam mire vélni a dolgot. Eddig mindig az volt a probléma, hogy én nem bírom elviselni az ilyen szituációkat, én félek mindennemű érintkezéstől. Egyetlen egyszer sikerült ezt eddig levetkőznöm a szükség miatt, akkor meg ez történt.
Zavartan néztem végig a férfi ügyetlenkedését, majd azt, ahogy hirtelen felindultságból egy papírba temetkezett. Vagy legalábbis próbált.
Ezúttal rajtam volt a sor.
- Hé. Mi a baj? - közelebb csúsztam hozzá, aztán a távolságot letudva, bizonytalanul rátettem a kezem a csuklójára - Ha az előbbi, akkor ne aggódj miatta. Én kértelek.
Nem tudtam, mennyire jó ötlet belemenni a témába, számítottam rá, hogy egy semmi gonddal le lesz rendezve a téma.

Dwayne

- Rendben - nem voltam meglepve, pontosan erre a válaszra számítottam. Igen, Dwayne még mindig férfiből készült, ők általában megtartják maguknak a problémáikat. Tudtam, hogy valami nincs rendben, ezt pedig mi szoktuk megérezni, de nem firtattam tovább a dolgot.
Ha azt mondanám, hogy nem esett rosszul az eltávolodása, hazudnék. Tétlenül néztem végig, ahogy a kezét kihúzta az enyém alól és elfordult. Egy pillanatra behunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, majd én is felvettem a semmibaj álarcot. Még az előző estinél is jobban össze voltam zavarodva. Az egyik pillanatban megcsókol és elrohan, a következőben úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, aztán megtörténik ez a bogaras incidens és teljesen zavartnak látszik. Azt szokták mondani, hogy a férfiak gondolkodása sík egyszerű. Hát én nem így vettem észre...
- Persze - egy kicsit arrébb másztam és az ellentétes oldalról kezdtem el összefogdosni az időközben teljesen átázott papírokat. Egy-kettő szétmállott a kezemben, ahogy igyekeztem kimenteni őket. Miután az én oldalamon már egy darab sem volt odalent, az ázott papírokat Dwayne mellett hagyva kicsit arrébb botorkáltam. Egy kis levegőre volt szükségem.
Egy kacsacsalád tempózott el mellettem, megtörve ezzel a tó tükörsima felszínét.

Dwayne

Dwayne

Dwayne