Márkócska ^^

Kicsit ki kell szellőztetnem a kobakomat, mert a szőkéknek is kell néha a friss levegő, még a sok magolástól elmenekülnének a hajszálaim. Ezért hát kilógok a szabadba - gondoltam magamban, majd kabátot, sálat kanyarítok magamra és elhagyom a gólyalakot, mely az elmúlt pár napban, mióta idejöttem, otthonomul szolgált. Bujdokoltam arról a helyről, bármit megtettem volna, csak ne kelljen ott lennem, de az éjszakákat nem tudtam elszabotálni. Otthon, ahol a szüleimmel élek, nagyon nagy földterületünk van, gazdasági terület, mindenféle zöldség és gyümölcs megterem, csak ki kell menni és leszakítani egyet. Apám halálosan öntudatos ember, aki nem szorul senki segítségére és engem is úgy nevelt, hogy megoldjam a gondjaimat. Persze van olyan, hogy nem boldogulok, ilyenkor anyám szokott súgni néhány értékes tanácsot, de azért általában jól elvagyok. Az otthoni idők emléke úgy látszik elhatalmasodik rajtam, mert kifelé indulok a suli birtokának határai irányába. Nem jártam még erre, erre sem, sok minden van, amit még fel kell fedezzek. Szőke tincseimet felkínálom a szélnek, hagy tépje, kócolja össze-vissza, kénye, kedve szerint. Arcom a szélnek fordítom, hogy teljesen kitisztuljon a fejem, miközben a lábaim meg sem állnak a Vadőrlakig. Tavasz lévén gondolom még nem él a veteményes, csak néhány eltévedt káposztafejet látok, ahogy magányosan álldogálnak a pusztaság közepén. Levelük itt-ott megsárgult, megbarnult fonnyadozik, aztán mintha egy futó sárgarépát is felismerni vélnék. Megrázom a sörényemet. ~ Ideje volt már szakítani a Jóslástan könyvemmel, még a végén teljesen begolyózok a sok tanulástól. ~ Sajnos év végén érkeztem, előttem a vizsgák réme tornyosul, s még nem tudom, hogy fogok megküzdeni vele, de mennie kell. Apám nem ismer más jegyet, csak a kiválót, de talán most kénytelen lesz megismerkedni egy trollal is. Leguggolok a senyvedő káposzta mellé és elmesélem neki a bánatomat.
- Helló fejecske! Nem fázol idekint? Vagy te is szellőzteted a fejed? Tudod, jó lenne már egy normális szobában ébredni és nem azon a sivár tömegszálláson! -

Luna

A könyvtár lenne a legutolsó hely, ahol tanulni próbálnék, mert mindenki azt gondolja, hogy az a legjobb, ezért aztán nagyon zsúfolt. Most nem is azért megyek, bár biztosan jó pár háztársammal össze fogok futni ott. Vizsgák előtt ott tobzódik az egész Levita, a kivételek pedig erősítik a szabályt. Gyorsan keresnem kell egy-két könyvet még a Mágia törihez, mert az a kedvenc tárgyam, az összes többivel együtt, szóval mind. Amúgy ez szigorúan bizalmas információ, nem szabad senkinek megtudnia, hogy szeretek tanulni. Azért óvatos duhaj voltam, csak hat tárgyat vettem fel, az is bőven elég, ha vizsgázni kell belőle. Belököm a nehéz fa ajtót és bekukucskálok a terembe. Jól sejtettem, vannak egy csomóan, köztük levitások is akadnak. Szerencsére nem sok embert ismerek, így nem nehéz észrevétlenül maradni a tömegben. Gyorsan összekapkodom, amit kell, de persze egy könyvet a legfontosabbat valaki már kikölcsönözte. Banyek, most mi legyen? Nincs más lehetőségem, vagy anélkül készülök fel a vizsgákra, vagy megkeresem az illetőt és elkérem tőle egy-két órára. Mivel fontos lenne, az utóbbi mellett döntök, de nincs jó kedvem a gondolattól, hogy majdnem hogy potyára jöttem. Kicsit az orrom alatt duzzogva, fellapozom a fontos fejezeteket és morcosan körmölgetek, mikor leül mellém egy lány. ~ Egy levitás, ezt intő jelnek veszem, biztosan kérdezni akar valamit vagy hasonló. Lehet, hogy a nézésem azonban nem volt túl udvarias, ezért arrébb húzódik, tőlem tisztes távolban ül le. Egyedül van, lehet tényleg segítségre van szüksége. Ő is friss hús lehet, akkor viszont össze kell tartanunk, na meg a kék vér is kötelez.
- Helló, szia! Én Hanka vagyok. Te ki vagy? Segíthetek valamiben? - veszem fel az ünnepi mosolyom.

Márkka©

Hogy egy káposzta megszólaljon? Ki hallott már ilyet? Apám kertjében volt néhány különleges, mágikus zöldség, például, amelyik ugatott, mert képes volt utánozni pár hangot. Persze ne képzeljük, hogy hangszála is volt, de hangadó szerszámmal rendelkezett, meg ne kérdezzétek mifélével. Apám szeretett kísérletezgetni ilyenekkel, aztán büszkén mutogatta a barátainak, amikor összegyűltek nálunk egy kis beszélgetésre. Nem örültem apám ilyetén hobbijának, mert sokszor találtam magam a veteményesben kapálgatva, ami amúgy jó volt, mert lehetőséget adott rá, hogy a gondolataimmal lehessek, de nem mindig akkor vágytam volna rá, amikor azt csinálnom kellett. Mágiával is megoldhattam volna, meg is tettem, ha nem figyelt oda az öreg. Ám beszélő káposztát még apám sem látott, de itt van egy mégis a szemem előtt. A szemem csalhatott, a fülem azonban nem, a hang mintha a hátam mögül jött volna. Hátranézek óvatosan, csak fél szemmel, hogy ne ijesszem el a tréfás kedvű manót, mert ki más űzne velem ilyen mókát. Meg is vagy! Még épp elkapom tekintettemmel, ahogy visszahúzódik takarásába a kis gézengúz. A szemtelen fajzatja, mit nem képzel a kis pimasz? Biztos a kastélyból való lehet, de mit keres ilyen messze idekint, amikor bent lenne a helye? ~ Na, ha viccelődni akarsz kiskomám, akkor üsse kavics, eljátszogatok én veled.~ gondolom magamban somolyogva, és tettetett ijedtséggel akkorát ugrok helyből hátra, hogy egy szöcske is megirigyelné a teljesítményt, aztán visszalopakodok a káposztához, aki ha lenne értelme, jót röhögne rajtam vagy csodálkozna, hogy milyen egy idióta vagyok, de szerencsére nincs így, legalábbis szerintem. Lehajolok hozzá megint és megkérdezem.
- Te tudsz beszélni? A káposztafejek nem szoktak. Beviszlek szívesen a szobámba, ha akarod. Hm?

Kircsi

Még soha nem voltam Angliában, de mindig is vágytam oda. Sok rejtély és misztikum övezi, no meg történelmileg sem elhanyagolható. Rengeteg a kastély, teli szellemekkel, de most mi nem ezért megyünk oda elsősorban. Valami régi levitás hívott meg minket, mostani levitásokat, a kastélyába, és érdekes programnak ígérkezett, ezért is kaptam az alkalmon, nem beszélve arról, hogy így később tudok csak hazamenni szünetre, ami a vizsgákat tekintve nem is baj. Meggyőztem a szülőket, hogy ere a további fejlődésem szempontjából óriási szükség van, s bár eleinte ellenkeztek, azért később rábólintottak, és beadhattam a jelentkezésemet, a szülői igazolással egyetemben. Hosszú volt a vonat út, még így is, hogy száguldottunk, szinte repülő módjára, de unalmas volt, mert a tájat nem szemlélhettük. A legnagyobb élmény a grimbusz volt, sokat olvastam róla, de most ki is próbáltuk. Többet nem ülök fel rá, ha nem muszáj, majdnem kidobtam a taccsot. Nem is fogyott el a szendvics, amit az útra a manókkal csomagoltattam. Cuccom sem volt sok, nem szeretek egy rakat holmival utazni, csak a legszükségesebb dolgokat vittem magammal. Kíváncsi voltam, milyen egy ilyen ódon kastély belülről, milyen lesz a vendéglátónk, lesznek-e szellemek? És még rengeteg kérdés vetődött fel bennem. Jó alkalom ígérkezett arra is, hogy jobban összeismerkedjek a társaimmal, mert a közös kalandok összehozzák az embereket. Ha nem lesz elég kalandos a túra, majd gondoskodom szórakozásról, de ezt Dolnak persze nem kötöttem az orrára, sem senki másnak. Talán el sem hoztak volna magukkal. Bár anyunak megígértem, hogy jó kislány leszek, és ebben nem is lesz hiba. A fárasztó után, mikor végre a kapu előtt álltunk, jóleső izgalom lett úrrá rajtam, és alig vártam, hogy belépjünk végre, és megismerjük a titokzatos tulajt.

Luna

Úgy láttam, meglepődött a leányzó, hogy megszólítottam, vagy csak elege volt már mindenből és ez látszhatott az arcán. Ismerem az érzést, sokszor legyűr engem is ez a hangulat, de vizsgák idején valahol érthető. Rossz ötlet volt zavarni, úgy bele volt temetkezve a könyveibe, hogy szinte ki se látszott belőle. Én is hasonlóan lennék, ha bárki csak úgy háborgatna, miközben fontos tanulni valóim vannak.
- Szép neved van...Luna. - ~ Na, ezzel megint égetem magam, biztos már milliószor hallotta ezt. Szép neved van blablabla. Tiszta hülye vagyok ~
- Nem vagy semmi, hogy az összes tárgyat felvetted, igazi levitás vagy. Én csak hatot, mert apám egy maximalista őrült, de ez köztünk maradjon, és nem ismeri a K-nál gyengébb jegyet, s nem akartam a szünetet a szobámban kuksolva tölteni. Többek között ezért megyek majd a kirándulásra is. Te is jössz? - Ezzel végre magamra találtam, apám említése kihozta belőlem a legjobbat, mint mindig. Pszichológushoz kéne mennem, ez már valami komoly trauma lehet. Abban reménykedem, hogy a távolság tőle, majd enyhít a félelmeimen. Máris sokkal jobb egyébként.
- Óóóóó, nem vagyok morcos, vagy illetve igen, mert ki akartam venni egy könyvet, ami fontos lenne, de valaki kivitte. Bosszantó a helyzet. - mosolyogtam kínosan, ám ekkor csoda történt, őnála van a könyv, ami olyan égetően fontos volt nekem.
- Ááá...ezt kerestem. Ezek szerint neked is gondod akad a boszorkányság egyes momentumaival? És szereted a mágia törit? - Átvettem tőle a könyvet, miközben megjegyeztem azért.
- De tényleg, csak ha nem kell neked most. El sem mozdulok innen, kiírom, amit szeretnék és már vissza is adtam, köszönöm nagyon, rendes lány vagy. - Neki is állok gyorsan kiírni részeket, addig csendben dolgozunk mindketten, s miután elkészültem, visszaadom neki a könyvet, és folytatnám még a társalgást, ha neki sincs ellenére.
- Mostanában érkeztél? Ha nem, akkor nagyon fogom szégyellni magam, hogy elkerülted a figyelmemet. -

Márkka©

Ez a suli roppant jó helynek ígérkezik, felettébb mulattató dolgok történnek itt az ember lányával, és ennek nagyon örülhetek,mert otthon leginkább az unalom esz meg, meg néhány ragadozó növénybestia, a kiskertből. Azokat persze nem lehetett megfőzni, mert szigorúan védett objektumok voltak, és csak nőttek, nőttek, évről-évre nagyobbak és veszélyesebbek lettek. Kapálás közben a bokámat rágcsálták és ez a fordított felállás, amikor nem te eszed meg a borsólevest, hanem a zöld bogyó fal fel téged, nem volt ínyemre. Apám azonban imádta őket, pátyolgatta és oltalmazta, így amikor az egész Világegyetem megszűnik majd létezni, a kertünkben terjengő zabáló óriások még mindig ott fognak fogat csattogtatni és csak a végelgyengülés vagy a peronoszpóra viszi őket a sírba. Ha valóban létezne ilyen beszélő káposzta, mint ez itt előttem, küldenék belőle magot otthonra, legyen kivel beszélgetnie az öregnek és legalább nekem nyugtot hagyna. Hanem, ugye, mint tudjuk ez csak azt jelenti, hogy valaki szórakozik velem, de nem bánom, egyelőre élvezetes. Kérdésemre a válasz logikus, ám félreérthető, és ha az, akkor én félre is értem.
- Melegágyba a fagyérzékeny palántákat szokták ültetni, te pedig, ahogy nézem, már kinőttél abból a kórból. De nehogy azt hidd, hogy szívtelen vagyok, majd keresek neked valami üvegházat, vagy fólia sátrat, ha cserébe megígérsz valamit. Beszélő káposztaként, kuriózum vagy, apám biztosan örülne a magodnak, ha lennél olyan kedves, adni nekem belőled. - Azt gondolom, fair ajánlat ez egy zöldségnek, aki többnek képzeli magát, mint ami valójában. Na, tessék, már meg kezdem teljesen beleélni magam abba, hogy ez tényleg beszél és gondolkodik, pedig ez az egész csak egy játék, mint tudjuk. Óvatosan hátrébb tekerem a fejem, mintha csak véletlenül tenném, ne keltsen gyanút a mozdulat, hátha a kis humor Harold lelepleződik, de egyelőre senkit nem látok, a hang irányában.
Megható történet kezd kibontakozni, a káposztafej sanyarú sorsáról, igazán mesébe illő, meg a Levita is benne van a sztoriban és akkor kezd már gyanússá válni, hogy nem egy manó poénkodik itt velem, és ez a gyanú csak fokozódik, amikor egy olyan szó hangzik el, aminek nem kéne. Erre már önkéntelenül is hátrakapom a fejem és egy kilógó ruhadarabon akad meg végre a tekintetem. Hagyom még az illetőt abban a hitben, hogy nem sejtek semmit és sajnálkozásom fejezem ki az eset kapcsán.
- Ó, ez igazán borzasztó lehet. - Egyre közelebb lopózom a hang forrásához, szeretném már látni a fizimiskáját. Lecsendesítem lépteimet, amennyire tudom, mögé osonva már látom a vörös hajkoronát és hogy a srác én korombeli, talán kicsit idősebb lehet, és azt is látom, hogy a saját kelepcéjébe sétált bele. Kajánul elvigyorodom, most rajtam van a sor a poénokkal.
- Én is szívesen látnám már, hogy hogy festesz igazi önvalóban, és ahogy nézem, te nem is káposztafej vagy, hanem egy hatalmas nagy tökfej. Zöldségnek zöldség, de te annyira az vagy, hogy nem csak zöldségnek nézel ki, hanem zöldségeket is beszélsz. - Hátra kéne fordulnia, hogy meglásson, szavaimból már tudnia kell, hogy lelepleztem, de láthatóan nem tud szabadulni. Úgy járt, mint a kísérletbeli majom, aki a szűk üveg nyakán benyúlva, megragadta a benne lévő banánt, de visszafelé már azzal együtt nem fért ki a keze, de a banánt nem engedte el.
- Ki vagy te mákvirág? De az igazat mondd, mert különben elültetlek az erdőben. A foglyom vagy.

Luna

Tanulás és apa, róla gyorsan tovább terelem a szót a kirándulásra.
- Jaj, de jó, hogy te is ott leszel. Ezek szerint sokan jönnek. Nagyon várom már, bár a szellemektől félek kicsit. A Levita házszellemei, A Kishölgy, meg Berti, aki nem is szellem, csak hát majdnem olyan mintha, nagyon kedvesek. Berti különösen. Te találkoztál már velük? -
Megkönnyebbültem, hogy a boszorkányság dilemmái és homályos foltjai kezdtek oszladozni bennem, hála Lunának. Ekkora mázlit! Pont mellém ül le, pont őt szólítom meg, és pont nála van az a könyv, amit pont keresek és pont. Ez valami égi jel, ami ezáltal köti egybe a sorsunkat...és... Atya ég, miket gondolok magamban, ez csak Tender tanár úr hatása lehet, vagy a vizsga előtti drukk.
Jól haladok az ismerd meg szűkebb hazádat, a Bagolykövet és a benne lévőket, lelkesedéssel vetettem bele magam a nagybetűs életbe, végre, bezárva ide, de szabadon, illetve szabadabban, mint otthon. Érdekes paradoxon. Még négy év és...és akkor 18 leszek...és akkor azt hiszem, azt tehetek, akit csak akarok. De nagyon elkalandoztam. Ott tartottam, hogy megismertem pár embert, akiket mondhatom, hogy megkedveltem, remélem ők is engem, és Lunával is jól haladunk. Szívesen laknék majd vele együtt, nem csak a Gólyalakban.
- Ja, emlékszem, ne haragudj, de mintha láttalak volna a Gólyalakban, de oda már csak akkor megyek be, ha nagyon álmos vagyok. Fel sem kapcsolom a villanyt, nem akarom látni azt a sivár kórterem jellegű berendezést. Szerintem a Szent Mungóban barátságosabb volt a hangulat. Te szeretsz ott? Gondoltam már rá, hogy át kéne alakítani kicsit. Majd szólok Dolnak és remélem, megengedi. Mit szólsz? -
Míg hallgattam a válaszát, azon gondolkoztam, hogy mit is kéne kezdeni azzal a hellyel, meg bizonyára a többieket is végig kell járnom, hogy beleegyeznek-e az átalakításokba. Pár varázslatot tudok, talán azokkal is lehetne valamit művészkedni, mert amúgy suta vagyok. Jó az ízlésem és vannak ötleteim, csak ne kelljen rajzolnom, mert az nekem nem megy. A lány újabb kérdése ránt vissza a valóságba.
- Igen, tudtam, hogy mágus vagyok. Nálunk a családban nagyon büszke erre mindenki. És hát, mondtam, hogy apám szigorú ember, nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy korán megismerkedjek a varázspálcával, meg a varászlatokkal, leginkább elméletben, de aztán később a gyakorlatban is. Persze ő azt szerette volna, ha a lehető legtöbb tárgyat felveszem, de én másképp gondoltam. Sok lett volna egyszerre minden, erre a kis felkészülési időszakra, csak apám - megnyomtam a szót, talán egy kissé gunyorosra véve a figurát- a gyors haladásomat tartotta volna kívánatosnak, az viszont nem zavarta volna, hogy beledöglök a tanulásba, amikor nekem fontosabb dolgom is van. - kacsintottam rá. - Te milyen megfontolásból vettél fel olyan sok mindent? Neked is a szüleid követelték meg? -

Kirándulás Iso, Runa, Ágota, Vancsi, Luna, Keiko

Felpörögtek az események, mint a gyomromban a kaja a grimbuszon, s míg az lecsillapodni látszott, addig a társak csak most lendültek bele. ~ Könyörgöm miért kell a szegény lelkemet ijesztegetni, mikor amúgy is eléggé parában van? ~ A hely klímája, az ódon épület, sok mindent megélhetett már, és jócskán haltak már meg benne, nincs kizárva, hogy valaki itt ragadt ezen a fránya földi síkon, s ahelyett, hogy nyugalmat találna a sírjában, ahova való, visszajár huhogni, meg lánccsörgetni, hogy ránk hozza a frászt, és ezt még élvezzük is. Elvégre a muglik is ezért néznek horror filmeket a tv-nek nevezett dobozban, mi varázslók, meg kísértetkastélyokat nézegetünk, ahol vámpírok és szellemek bandája vette át az uralmat, sok száz éve. Nem bírna velük  a szellemirtók összes epizódja sem. Ennél rosszabb már csak otthon lenne, a két bukott vizsgám miatt. Kapásból két hét szobafogság, a szünet meg nincs is annyi. Azt hiszem nagyon megártott nekem az utazás, átmentem hisztibe, pedig örülök, hogy itt lehetek, de a tegnapi csajos buli hatása sem múlt el még rólam, a grimbusz csak ráadás volt szegény háborgó lelkemnek. Nem tudni mi volt a málnaszörp kinézetű lötty, erre csak talán Merkovszky tanár úr tudna választ adni. Runa sütijeit pedig már meg sem kóstoltam, mert azt a fülest kaptam, hogy nem éri meg kockáztatni. Hiába minden, nem tudtam kikerülni a végzetem. A fejem is fájt, a gyomrom kitörni készült, émelyegtem és enyhén szédültem. Azt hittem, hogy az utazás kellemetlen mellékhatása, de nem múlott azután sem, hogy kicsit sétáltunk a kerten át, pedig azt gondoltam, a jó levegő, amit a sűrű köd miatt harapni lehetett, segíteni fog. Az sem használt, hogy Iso a hátam mögé lapulva, rám ijesztett.
- Ne csináld! Így is teljesen kész vagyok. - hörögtem neki fájdalmas, torz fejjel. Szép színem lehetett ha szép színnek vesszük a zöldet, bár nem láttam magam.
- Te is ittál abból a málnaszörpből, amit a kamrából hoztam? Gyanús volt. Kicsit harapós volt az íze, pedig fel is hígítottam. Te jól vagy? - kérdeztem, és tényleg érdekelt, hogy csak én vagyok kutyául, vagy macskául és bármelyik is leszek, Keiko örülni fog nekem. Mármint, ha átvedlek állatba, még Yart is leelőzve az animágia terén.
- Épp mondtam Isonak, hogy valami lehetett a szörpben. Apukád nem verte ki a balhét, hogy megittuk? Mi volt benne? Nem mondta? Érdekesen éreztem magam utána, még most is. - fordultan Runa felé, aki időjárás felelőssé avanzsálódott, a köd milyenségét taglalva. Egyébként igazat adtam neki, ez tényleg szörnyű, olyan nedves volt a hajam, mintha megmostam volna. Hatoltunk előre, utat vágva a tejfölszerű ködben, de nem éreztem magam a fellegekben, pedig tényleg ott jártunk, csak nem mi repültünk fel olyan magasra, hanem a felhők jöttek lejjebb. Sürgősen kéne valami illemhelyet találnom, mert rossz vége lesz ennek az egész túrának, s mire felérünk a kastélyig, minden bokrot rókásítok, de igyekeztem lefojtani a feltörekvő tartalmat. Csendes szenvedésemet Ágota zavarta meg.
- Nem tudom, remélem hogy nem, bár szokni kell azt hiszem ezt a dolgot is, mint minden mást. - mosolyogtam, de nem sikerült talán valami fényesre, hát ez van. Azét büszke voltam, hogy itt lehetek, és örömmel töltött el az érzés, hogy levitás vagyok, és mehetek kirándulni, meg hogy sokan itt vannak, akiket szeretek meg minden...csak ne vacakolna így a gyomrom. Az is lehet, hogy mérgező levet ittam, vagy valami bájital is lehetett. Rossz belegondolni. Nem is tudtam, mert most meg Vancsi játszott szellemeset.
- Na ide figyuzzatok! Éjjel egy fehér lepedővel a fejemen végig megyek a hálószobákon és én is kisérteni fogok. Akkor majd félhettek! - fenyegettem meg tréfásan a szőke lányt, aztán Luna köszöntését viszonoztam. Intettem neki, hogy jöjjön oda hozzám. Kedvesnek találtam, ahogy Iso-t és Ágotát is, meg az összes mindenkit. Végül odaértünk a bejárathoz, be is mentünk, és a két tanárunk elment, hogy megkeresse a vendéglátónkat. Nem tudhatták, hogy őt mi fogjuk megtalálni, vagyis fordítva, ő, minket. Két áttetsző alak lebegett le a lépcsőn, és megszorítottam Luna kezét.
- Te is látod őket? Ezek szellemek. Hol lehet Dol és Rubya prof? - A szellemes szavak szerint foglyok lettünk s csak úgy szabadulhatunk, ha megtalálunk valami festményt. Nem is figyeltem rájuk, mert az jobban érdekelt, hogy a tanárainkkal mi lehet. Végül, mikor csapatokba lettünk sorolva, Keikohoz és Ágotához fordultam a dilemmámmal.
- Kei, Ágota! Hagyjuk, hogy a többiek keressék meg a festményt, valaki csak rálel, mi meg kutassuk fel Dol-t és Rubyát! Egyedül félek is, meg őket nem hagyhatjuk itt. Mit szóltok? -

Márkka©

Hányszor lehet ránk sózni a Beatlest? Azok is a gombafejükkel egy csokornyi zöldség. Mondjuk azért a tök még mindig jobb. Vigyorogva néztem a verdeső madárkát a vöröslő céklafejével, ahogy hiába erőlködik. A szerencsétlen. Ha most rellonos lennék, jól itt hagynám a fenébe, pláne, hogy sérteget, de sajna levitás vagyok, és köt a ház becsülete, ezért maradok, de a számat nem köti be senki szerencsére.
- Még sértegeted a zöldségeket, te troll agyú? - Az ember a saját viccein tud a legjobban kacagni és közben baromi elégedett, lám-lám milyen briliáns humora is van őneki. Én sem ütöttem el az átlagtól ebben a tekintetben, és nevettem magamon, a srácon, aki egyre inkább a kétségbe esés játszott.
- Fogod te ezt még szebben is kérni, ha majd már eleget ácsorogtál itt, mint árva tök, a káposzták között. - Hátat fordítottam, és leültem a sarkamra, gyönyörködve a látványban. Milyen szép is ez! A bátyáim jutottak az eszembe, igen, azaim is vannak, balszerencsémre, akik gyakran törtek borsot az orrom alá, legkisebb lévén. Az elégtétel miattuk volt elsősorban, de ezt Márk nem tudhatta. Mikor azonban egy újabb sértésnek számított kijelentés hagyta el a száját, felemelkedtem és rávillantottam mind a 32 fogamat.
- Én navinés? Véletlenül jártam arra tegnap, de hogy azzá váltam volna ennyitől, azt nem hiszem. Levitás vagyok, és Hanka a nevem. legyél szíves becézgetés nélkül kiejteni, ha a szádra veszed! - Úgy belelendültem a szónoklatba, hogy az utolsó szavát azonnal fel sem fogtam, csak utólag esett le a tantusz, amikor már késő volt bármit is visszaszívni. Szívni most én fogok, a fogamat is, meg egyébként. Nem vagyok ijedős, de egy büntetés lehetősége elgondolkodtatott. Jobban szerettem büntetést tanártól kapni, már ha lehet ilyet mondani, hogy szeretek, mert azok valahogy kíméletesebbek. Meg velük az ember eleve udvariasabb.
- P-pre-fi vagy? - Ó, ezt nem tudtam. Ne haragudj! Nem ismerem még a házirendet, de tudtommal nem sértettem meg, vagy igen? - Afeletti aggodalmam, hogy megszegtem valami szabályt, amiről nem is tudtam, hogy például tilos iskola idő után káposztafejjel beszélgetni vagy valami hasonló. Már bántam, hogy elárultam a nevemet, le sem tagadhatom, hogy ki vagyok. Nem ismertem személyesen egyetlen prefit sem, a neveik sem érdekeltek eddig, vagyis nem tudtam, hogy igazat mond-e, de fel sem tételeztem, hogy hazudik. Nagy elképedésemben csak megkövülten álltam ott, aztán kapkodva kerestem a pálcámat, fejemben meg a megfelelő varázsigét. ~ Hogy is volt az a ...~ Előtört a legrosszabbik énem. Zavaromban és görcsösségemben még azt is elrontottam, amit pedig jól tudtam. Apám fejembe vert néhány hasznos trükköt, de most semmi nem jutott eszembe, illetve igen, de nem voltam semmiben sem biztos. ~ Reduktio vagy Relaxio? Melyik kell ide, melyik a növesztő átok, ami megnövelheti a lyukat? ~
- Várj, várj, azonnal segítek! - biztosítottam a kis vöröst a jóakaratomról, és a pálcámért kotorásztam a zsebemben. Mióta itt vagyok, még nem használtam, otthon is csak elméletben, ugye, kérdés, hogy fog-e működni, meg hogyan. Ráirányítottam a lyukra a végét, és kimondta, ami először az eszembe jutott.
- Relaxo! -

Márkka©

Sátortáborral védik a Lenin szobrot Harkivban, de a kis vöröst semmi nem védi meg tőlem, pedig még a saját zsenialitása is veszélyt hoz rá egyszer. Jól beszorult a balja abba a fránya lyukba, s kihúzni sem tudja. Egy prefinek lehetne több esze is annál, hogy káposztának adja ki magát, szegény szőkéket ver át, aztán oda dugja be a kezét, ahová nem kéne. Felmértem a helyzetét, mely igencsak nem volt sárga rózsás, A pálcája egy szütyő mellé lerakva hevert, a környéken senki nincs, mert már felmerült bennem, hogy segítséget kérek. Végig is zongoráztam magamban a képsort, hogy ilyen idétlen képzavarral éljek, elől megy a javasember, valami Off bácsi, ha jól emlékszem, utána ballag a szédült vöröske, kezén a vadőrlak fél falával, amit miatta kellett kibontani, mivel hogy bennragadt a csülke. Utána a tanácstalan tanári kar, akiket én csődítettem ide, hogy legyen egy jó kis szórakozásuk a mai napra, a menetet pedig én zárnám, mint nevető sokadik. Már az előttem mendegélők is visszafojtott röhögéssel várják, mikor tudnak fedezékbe vonulni, hogy szabadjára engedhessék befeszült rekeszizmuk mögött felgyülemlett röhögő hullámot, s bevallom és sem vagyok másképp, bár halvány mosolyt azért megengedtem magamnak. Na, de ez csak a képzelet, mégsem tehetem ki ennek a srácot, még ha mérhetetlenül szemtelen volt is, mert mondjuk azt, hogy viszonylag jó kislány vagyok. Meg emellett boldog is, hogy a szabadságvesztéses büntetésem után, kijár nekem a felhőtlen, határtalan szabadság. Sajnos már nem tart soká ez az állapot, mert sötét fellegek gyülekeztek szabadságom egén, de erről én még akkor semmit nem sejtettem. Ugyan hogyan is gondolhattam volna, hogy apám itt hagy engem csak úgy randalírozni? Nagyon alaposan megtervezett ő mindent, hogy itt is érezzem magamon a tekintetét, de én naiv erre egy pillanatig nem gondoltam. Most csak az járt a szőke agyamban, hogyan szabadítsam ki a srácot, aki azért jobban festett beszorult kézzel. Bármit tehettem volna vele, és ha tudom, mi készül a hátam mögött, meg is tettem volna. Ehelyett azonban a szabadításán fáradoztam kevés sikerrel, bár nézőpont kérdése. Nekem bejött a szikraeső és csodálkozva meredtem pálcám végére.
- Hát ez nagyon szép volt. - ábrándoztam és büszke voltam magamra, hogy hejre kis tűzijátékot rittyentettem össze nagy hirtelen. Ám a fiú nem osztozott a lelkesedésemben, mi több, idegesebb lett, mint volt.
- Ne izgulj már, nem hogy élvezted volna a látványt! Nem garantálom, hogy újra meg tudom csinálni, és kértelek, hogy ne becézz! - Ránéztem a kezére, ami még ernyedtebben csüngött, mint eddig, és szorultsága semmit nem változott. A vörös, cigire gyújtott, amit szó nélkül tűrtem, de beszélt ő helyettem is, kimondta ki nem mondott gondolatomra a választ.
- Neem hiszeem, hogy egy prefi cigizhet.- Aztán újra a szütyőre esett a pillantásom. Kinyitottam a száját, és persze jól sejtettem, dohány volt benne. Szó nélkül zsebre tettem a holmiját, a pálcájával együtt, aztán újra hozzáléptem. Jó volt nézni, a tehetetlenségét.
- A körbeégetés nekem is eszembe jutott. - közöltem teljes közönnyel. - Csak az egyik kezed égett volna meg, a másik sértetlen megúszná, de szerencsédre, olyan varázslatot nem ismerek. Tudok még esetleg egy ragasztó bűbájt, vagy színvál-toz-tat... - Egyre jobban elbizonytalanodtam, éreztem, hogy ezek a bűbájok sem lesznek jók a feladat megoldására, el is halt a hangom hamar az újabb lehetőségek felsorolását illetően. Reményeim is elfogytak, hogy valaha is plusz pontokra terjesztene fel a prefi fiú, bár már év vége van. Egy valamit azonban egyből levettem az információ özönből, mégpedig, hogy ő is levitás. Utolsó próbálkozásként még benyögtem...
- Esetleg körbezsíroznánk a peremét, és te megpróbálnád kihúzni? - Arcára helyeztem figyelő tekintetem, mit szólsz a dologhoz, és ekkor mintha az előbbi bűbáj egyik szikrája gyújtott volna világosságot bennem, bevillant, mit rontottam el az előbb. Persze, mekkora hülye is voltam, szidtam magam magamban. Nem is haboztam, máris varázsoltam ismét, nehogy feledésbe menjen ismét az ige. Utolsó reményem, hogy megússzam a dolgot, de ha mégsem, akkor vannak nálam túszok, azokkal kiváltom magam. Gondoljatok az elkobzott szütyőre és pálcára! Szóval, pálca irányba és...
- Baziteo! -

Márkka©


Erdélyi Pocahontas – útirajz Ugron Zsolnával. Ezt a fejezet címet is adhatnám az eddigi történéseknek, csak teljesen értelmetlen lenne, bár jól tükrözné a valóságot, mert annak sem volt semmi értelme, mint ahogy értelmetlen volt ez a pár óra is, amit itt töltöttem a kis vörössel, akinek még a nevét sem tudtam. Egyik őrület történt a másik után, egy hollywoodi filmrendező, sírva könyörögne a receptért, mármint, hogy forgatókönyvet írna róla, amit persze jó pénzért eladnék, kisemmizve a vöröskét a szerzői javadalmazásból, hiszen csak véletlenül tévedt erre, belecsöppent a sztorimba, és igazából semmi jelentősége a srácnak. Gondoltam. Ő káposztának adta ki magát, és ki is derült, hogy akkora zöldség, hogy zöldségeket is beszélt, aztán beszorult a keze egy lyukba, már önmagában is vicces. Persze a nagy prefektust nekem kellett kimentenem, amit harmadjára meg is tettem, de semmi hála, csak egy rövid kösz. Pedig az a növesztő bűbáj...brilliáns volt. Pont oda hatottam, ahova kellett, nem a karja nőtt meg, hanem a lyuk, s így elégedett voltam magammal, abból a szempontból is, hogy elcsakliztam a srác pálcáját, meg szütyőjét. Míg ezek nálam voltak, nagyobb biztonságban éreztem magam, még arra a kéretlen segítségre is hajlandó voltam, hogy egy Finítével semlegesítem az előző téves pancserkedésem. Tulajdonképpen nem volt ellenszenves a noname ürge, és ha még kicsit pedálozna, tán többet is elérhetne nálam, de ezt nem állt szándékomban az orrára kötni, különben sem ismertem még egyáltalán. Halkan elrebegett, igen azt is tudok, Finítémet észre sem vette, csak eltelt önmagától és masszírozó technikájától, bár annyit egy elsős is tud, hogy egy bűbáj nem múlik el a masszírozástól. Ajak biggyesztve, lesajnáló arccal tettem el a pálcám a másik, az övé mellé. Aztán mi kellhet még, az eső is eleredt, és az iskola túl messze volt, ha odáig szaladnék is bőrig áztam volna, aggódtam, mert ugyan szeretem az esőt, de inkább a szobából nézve. Nem összezárva egy dilissel, aki romantikázni próbál, még jó, hogy egy szavát sem hiszem el. Jól is tettem, mert csak a pálcája kellett neki, amit kicsit csalódottan vettem belül tudomásul. Meg is ijedtem, nem kicsit, de rémületem csak fokozódott, amikor a pálca helyét kitapintva, nem éreztem az ismerős érzést, ami a pálcámat érintve szokott eltölteni. Ott volt az a helyén ugyan, de valahogy nem olyan volt az érintése. Amíg a srác az ajtó kinyitásával volt elfoglalva, és mélyen belemerült a munkába, addig én elővettem a varázseszközt és jól szemügyre vettem.Nem az enyém volt. Őfiatalúrsága, véletlenül az enyémet vette el. Ez teljesen biztossá akkor vált, amikor valami címerfélét véltem felfedezni rajta, holott az enyémen ilyen biztosan nem volt, sőt a nevezetes címer nagyon is ismerős volt. Elgondolkozva néztem a srácra, az arca nem mondott semmit, s így elbizonytalanodtam. Apám szobája falán a családfánkkal egyetemben, sok címer is lógott, köztük családi címerek és akik még fontosak voltak valamiért, ott mintha láttam volna ezt, sőt apám szerint meg is kellett volna tanulnom, de valahogy elfelejtődött, legalábbis az én emlékeimből törlődött. Elgondolkodtatott a dolog, mert ha így van, ismétlem, ha így van, akkor ismernem kell a srácot, a családot, vagy valamit róla. Nem vehette észre tűnődésemet, mert túlságosan is el volt foglalva a zárral, mondjuk, ha szólt volna szívesen segítek, de ha nem kéri, akkor oldja meg! Kitárta az ajtót, végre valahára, és beinvitálta a házba, én pedig már az ajtóban elkezdtem a felderítést.
- Nem lehetek egy helyiségben egyetlen muglival sem. Apám erre nagyon háklis.  Remélem nem vagy az! - kérdeztem, nem minden hátsó szándék nélkül, de az alap igaz volt, apám tényleg nem tűrte volna el, ha látja. Ő már csak ilyen. Már a játszótéren sem lehettünk és elrángatott anyámmal együtt, ha nem csak mágus gyerekek játszottak ott. Én persze ordítottam, míg kicsi voltam, aztán később már nem tűrte a szerinte hisztijeimet. Szerintem jogos volt a felháborodásom, és még most sem tartom veszélyesnek a muglikat, de a nevelés, az ezt az irányt szabta meg. Majdnem biztos voltam benne, hogy a srác nem mugli, de az ő szájából akartam hallani. A koszt kvártélyból nekem osztott rész megoldásán gondolkoztam, amíg válaszolt, ha akart, az én szemem pedig megakadt a káposzta fejen. Ha már ennyi szerepe volt ebben a egy-két órában, feltálalom neki. Felnyaláboltam a zöldséget, és beléptem a kunyhóba.
- Még a nevedet sem tudom, pedig én bemutatkoztam, mondtam, hogy Apáthy Hanka vagyok, azt viszont nem tudom, benned kit tisztelhetek. - A válaszára várva leraktam a káposztát egy asztalra. Kicsit földes volt, meg fonnyadt, de ez van, kaját akart, hát tessék. -
Parancsolj, az ebéded tálalva. Amilyen a szállás, olyan a kaja, nem csodálkozz, ha szerencséd van, húst is találsz benne. Rakott káposzta - toldottam még meg a bemutatással, aztán kettőjükre bíztam a továbbiakat.  

Márkka©


Miért csak 10-ig? Miért csak addig kell elszámolni, ha az ember ideges és lekenne a másiknak egy óriási pofont? Ezt is a muglik találták ki, biztosan valami tudományosan megalkotott idióta axióma. Mondaná apám, ha itt lenne, és valahogy úgy érzem, hogy tényleg ott áll mögöttem. Hátra sandítottam, mielőtt beléptem karomon a káposztával a Vadőr elhagyott lakába. Egy helyiségben egy fiúval, ez nekem soha nem volt megengedve, ezért is izgatott a lehetőség, hogy mi jó lehet benne, ha ennyire tilos? Nem, szerencsére apám nem állt a hátam mögött, még sem múlt az az érzés, hogy mióta kimondtam a teljes nevem, valami megváltozott. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi, de nagyon is éreztem. Már csak azért is kellemetlen volt ez, mert a fiú nem válaszolt a kérdésemre, hogy mugli-e vagy sem. Részemről a dolog tárgytalan, csak nem jutottam közelebb a célomhoz, hogy kiderítsem, ki ez, és miért zavar ennyire? Végigmértem, mikor a káposztát elé pakoltam, ám legnagyobb meglepetésemre, nem kezdett hőbörögni, nem is kiabált, nem is lett mérges, hanem letépett egy kevésbé sáros levelet és elropogtatta.
- Nem tudom, hogy mugli vagy-e, de nyúlnak elmennél, hallod-e. - Kénytelen voltam így szólítani, mert a nevét még mindig nem tudtam, de reméltem, hogy legalább azt elárulja, ám a következő percben szertefoszlott minden addigi elképzelésem, mert a srácból egy árva infót sem lehetett kihúzni. Titoktartási fogadalmat tett, megszeghetetlen esküvel pecsételték le az ajkait, vagy mi a fene? És egyre inkább éreztem apám jelenlétét, bár nem volt sehol. Nem feleltem vissza neki semmit a semmitmondó válaszra, helyette figyeltem, mikor veszi észre a pálcacserét. Persze nem ment neki a tűzgyújtás az enyémmel, pedig én nem tanítottam be ilyesmire, de hát a pálca igazán jól, csak gazdája kezében teljesít. Eldobta a pálcámat, én gyorsan utána is nyúltam, ezzel megint két pálcám van. Nála meg semmi, ugye, de aztán kimondott egy nevet, ami ledöbbentett.
- Honnan...honnan...tudod, hogy az apám...- Ennyi telt, hogy kinyögjek pár szót, de a tudatlanságom már nem tartott sokáig. Gyanús volt, hogy ismernem kell, de hogy egyből apám nevével jött elő, az meglepett.
- Cousin? Vagyis nem vagy mugli származású, ez megnyugtató. Miért csak 10? ig azán én már nem emlékszem rád, semennyire sem. És miért tiltottak el tőled? Apám tudja, hogy itt vagy? Lehet el sem engedett volna, ha tudja, itt összefuthatunk. - öntöttem rá a kérdéseket, amikre most már követeltem a válaszokat. Tudtam, hogy sok titkot őriz apa emlékezete, mely a halálával majd elenyészik, és hogy minden családban vannak fekete bárányok, bármennyire is azt mondja, hogy a miénk szent. Most már azt is kezdtem érteni, hogy miért éreztem ennyire apám figyelmét magamon.
- Nem kéne, hogy itt legyek veled, ha eltiltottak tőled, biztosan jogosan. Kicsi voltam, nem tudom, de akkor most elmegyek. -
Megálltam azonban az ajtóban, és szörnyű gyanúval a lelkemben kérdeztem meg.
- Nem is vagy prefi, ugye? Nincs jelvényed. Jól szórakozol a kisded játékaidon mondd! -

Márkka©

Csak nyugodtan, gondolj végig mindent, amit Márk itt előadott az előbb. Tényleg kicsi voltam, egy-két év korkülönbség akkor sokat jelent, ha részletekre kell emlékezni. Úgy látszik őt mélyebben megérintették az események, na dehogy Károly bácsi Fannival? Emlékeztem még a régebbi időkből vad tivornyákra, ahol az udvaron világító fehér terítős asztalon roskadoztak a vadak és háztájéki nedűk vidámító sorai, aztán már csak a vendék, akik korántsem néztek ki olyan frissen vasaltnak, mint mikor odajöttek. Volt, hogy Károly bácsi is ott volt, meg az a Fanni is, aki most csak halványan dereng zúgó fejemben.
- Azt mondod, ezért? Igen, tudtam, hogy jó a viszony a két család között és gyakran jártak össze, de az utóbbi időben nem, csak az okát nem tudtam. - Meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, hogy ne essek ki az ajtón. A fiúk biztos tudnak erről, ők akkor már nagyobbak voltak. Huba két évvel idősebb nálam, Álmos pedig hárommal. Károly bácsi és Fanni? Akkor is hihetetlen...
- Tessék a pálcád! - nyújtottam felé, mikor elcsendesedett a mese, némi fázis késéssel. Mielőtt átadtam, leellenőriztem, meg is néztem rajta alaposan a címert. Széttárt szárnyú varjú, és a fekete-szürke sávok. Igen, most már emlékszem. Bár sokáig le volt takarva a falon. Megkérdezni az okát nem mertem. Családi ügyekbe nekem nem lehetett beleszólásom. Hallgattam utána csak szótlanul, hogy mit mond még el a fiú. Most komoly volt és olyan más, de egy fél mondata kizökkentett a csodálatából.
- Mi az, hogy te vigyázol rám? - utánoztam én is a macskaköröm mozdulatot. - Ki kért erre és miért? És egyáltalán. Nem értek semmit. - A gyomromban egy hatalmas kőlabda készülődött, és rémültem gondoltam végig, mi jöhet ki ebből. Ugye nem igaz? Ezt nem teszi meg velem? Azt hittem, itt szabadabb lehetek. Nem vagyok ennyire megátalkodott, hogy őrt állítson mellém. Ugye ez nem igaz? Aztán beigazolódtak a félelmeim, bejött, amitől titokban féltem, és félve tettem fel a kérdést a fiúnak.
- És hogyan tervezed a megvalósítást? És hogy voltál képes erre? - Nem tudtam eldönteni, hogy spionként kell majd a továbbiakban rátekintenem, vagy ezt az ügyet is olyan nagylelkűen kezeli, mint az összes többit, és hagy a magam ura lenni? A harmadik lehetőség fel sem vetődött bennem, miszerint nem azért lesz mellettem, hogy támogasson és védelmezzen, bár meg tudtam magam védeni. Egyelőre ezek a kérdések izgattak, az, hogy prefinek adta ki magát, már nem nyomott akkora súllyal a latba, hogy egy szót is vesztegessek rá, és a rokoni témára is csak bólintottam.
- Igen, láttam a pálcádat, meg a címert...ismerős volt, csak nem tudtam, hogy honnan. Azért kérdeztem csak, hogy mugli vagy-e? - Lefárasztott gondolkozásilag a mai este, érzelmileg is, és nagy trauma is ért, amit még nem dolgoztam fel. A fiú a kérdéseimet várta, de nekem most csak egy fontos volt összesen.
- Mit akarsz most tenni? Mi a következő lépés? -  Leginkább arra gondoltam ez alatt, hogy számomra mi, mit vár el tőlem ezek után.

Luna

- Na, igen. Berti különleges személyiség, ha így tükörben élve lehet ilyen, szegény, rossz lehet neki. - sóhajtottam, és elmerengtem a könyvtár félig lehúzott redőnyeinek résén becsillámló porsávokon. Régen voltam ennyire nyugodt, a vizsgák és minden más ellenére is. Jó itt, a könyvtárban meg főleg. Otthon nincs ilyen sok könyvünk, hiába mentek a bátyáim rá az antik vonalra. Egyikük régiség kutató szeretne lenni, persze a régi mágikus tárgyak vonzzák, a legendák tárgyai, a másik meg mágia történész, szerintem bennem ezért támadt lelkesedés a téma iránt. A történelem izgalmas, főleg mert mágia, ellentétben a Gólyalakkal, ami egyáltalán nem az.
- Igazad lehet, biztosan mindenkit nem tudnánk meggyőzni, meg mindenki mást akarna és egyebek. Szóval macerás. Na, nem baj, majd igyekszem elhúzni onnan messzire. - nevettem én is, de halkan, ne zavarjanak ki a tudomány szent templomából. - De azért az a veszély nem fenyeget, hogy ott ragadjak. - tettem még hozzá. Én sokszor álmodoztam róla, amikor sok időm akadt, hogy milyen házat is szeretnék majd egyszer, ha nagy leszek, de mindig mást azt hiszem. Talán megkérem az egyik nagybátyámat, talán Vazul bácsit, igen, biztosan őt, hogy találjon ki olyan bűbájt, ami megoldja ezt a dilemmát. Minden folyton változik, alakul, miért pont egy épület, amit több száz évre is építenek akár, mindig ugyan olyan maradjon. Unalmas, és az unalmas dolgokat én nem szeretettem. Tűnődve néztem Lunára, aki valamin feltűnően gondolkozott. Várakozó arccal néztem rá, de a várva várt kérdés nem jött meg. Nem siettettem, majd kiböki, ami a szívét nyomja. A kérdések helyett egy vallomást kaptam, boldog ember, hogy saját maga válogathatja meg a tárgyait, na és kiderült még valami, aminek megválaszolásához egy nagy levegőt kellett vennem. Komolyan néztem a szemébe, készen arra, hogy esetleg elszalad.
- Apám...tudod szigorú ember, de ami lényegesebb, hogy aranyvérű mágus, és ez azt jelenti, hogy muglikat nem tűr a családja környékén. - figyeltem a lány reakcióit, hogy ha fel akarna állni, vissza tudjam tartani.
- Büszke a származására, a magyarságára, és ha meglátná, hogy itt beszélgetek veled, a hajamnál fogva rángatna el innen. Én viszont nem tartom ezt bűnnek, szívesen vagyok muglikkal is, csak apám ne tudjon róla. - kacsintottam a lányra, aztán igyekeztem kellemesebb vizekre evezni.
- Merre jártatok? Én még csak pár helyen voltam. Tudod, apámnak a szent föld, Magyarország, azon belül viszont sok mindent láttam már. -
 

Mesemanócska

Márknak nem sokára szülinapja lesz, és én meg akartam tanulni, hogy készíthetem el a kedvenc ételét, a rakott káposztát nyúllal, de ez hatalmas titok, senkinek nem szabad tudni róla, különben oda a meglepetés. Amikor a Madárfészekben összepréselődtem vele, akkor felmerült a kérdés, hogy tudok-e főzni, és hát az a helyzet, hogy nem. Na nem csinálok én ebből a főzőcskéből majd rendszert, erről ne is álmodjon ő urasága, de egyszer, egyszer, ha megérdemli, egy finomsággal meglepném, és a szülinapja, megfelelő alkalomnak látszott. Mivel meglepi lesz, nem lehetett napközbenire tenni a tanítások miatt is, meg akkor nagy a sürgés-forgás, a manócskák egész nap főzőcskéznek amúgy is, nincs idejük velem foglalkozni. Valamelyikkel megbeszéltem, annyira egyformák, hogy megtanít, ha főzni nem is, de ezt az egy kaját elkészíteni neki. Most megmutatja, utána csinálom, aztán a nagy napom, majd megfőzöm neki a levita konyhájában. Baromira izgultam, hiszen takarodó is elmúlt és sötét is volt. A festmények a falon is aludtak már, mikor kilopództam a Gólyalakból a folyosóra, hogy a Konyha felé avászkodjam magam. Benéztem a sarkokon, mielőtt befordultam volna, a sötétebb zugoknál óvatosabban közlekedtem, ki tudja, még akármi is előugorhat ez egy mágikus kastély. Jó ég. Alaposan berezeltettem magam, át is mentem kocsonyába, de szerencsésen megérkeztem, és remétlem, hogy az én manóm sem tért még nyugovóra. Még soha nem jártam a Konyhában, ezért kíváncsian nyitottam be az ajtón. Elsőnek a nagysága nyűgözött le, másodiknak a felszereltsége és a hangulata. Régies volt, de mégis modern eszközökkel ellátott. Nyugi volt a teremben, csak itt-ott lézengett még pár apró lény, és én tanácstalanul álltam egy darabig, mert elfelejtettem a manó nevét megkérdezni. Törtem a kobakom, hátha eszembe jut valami, de semmi, a nagy erőlködésben még hátat is fordultam a Konyha belsejének, hátha úgy jobban jön az ihlet és teljesen magamba fordultam kutattam emlékeimben egy név után.

Lulu

- Furcsa lesz azért, ha már nem a tükrökön keresztül fogjuk látni, hanem megérinthetjük. Tényleg nagyon kedves tud lenni. Ha kiszabadul, vajon mivel tölti majd a napjait? - merült fel bennem a kérdés, csak úgy magamnak címezve Bertivel kapcsolatban. A tükörfiút már jól ismerjük, itt-ott megjelenik, kedvesen elbeszélget mindenkivel, de vajon, ha majd egész nap a Levitában lesz, mit fog csinálni? Milyen lehet két tükör közé szorítva élni, egy olyannak, aki valaha hús-vér ember volt? Vajon azóta nem fejlődött annyit a mágia, hogy ki tudjuk onnan szedni őt? Még jó hogy rátaláltunk. Ezek a gondolatok futottak át rajtam pár perc leforgása alatt, aztán átterelődött apámra és az aranyvérűségre a szó. Láttam Lunán, hogy kicsit ideges, nem tudtam az okát, de nem akartam megijeszteni apám radikális nézeteivel a muglikról, ám lehet, hogy az elején mégis sikerült, viszont nem menekült el, sőt válaszával megnyugtatott. Nem is tudom, hogy apám hogy képzelte el azt, hogy teljesen elszigeteljen engem egy iskolán belül.
- Köszönöm, igazán kedves tőled. - hálálkodtam a titoktartásáért.
- Bár nem fog semmi sokáig titokban maradni. Te honnan jöttél ide a suliba? Vagy már kérdeztem? - Rövid ismeretségünk, rövid memóriámmal párosult, meg annyi emberrel beszélgettem már eddig, hogy kinek maradna meg a fejében, mit s kitől kérdezett már. Mikor elkezdte mesélni merre mindenhol járt, kicsit szomorú lettem, na jó, irigy, mert külföldön még csak egyszer jártam, Angliában, és akkor azt nagyon élveztem. Apu valami konferenciára ment, anyunak meg bent kellett maradnia sokat a boltban, és alig lettek volna otthon, nem volt ki vigyázzon rám, a fiúk is valahol szerte a Világban, így apa kénytelen volt magával vigyen. Sokat ültem a szállodában, de néha elmentünk sétálni, ha jó voltam, és az voltam.
- Alaszka? Ott nagyon hideg van, ugye? Érdekes vidék lehet, mennyivel másabb, mint itt? - csodálkoztam el magam. Ezek a különleges tájak mindig nagyon vonzottak, szerettem volna elutazni valahová. Szóba került ugyan, hogy esetleg valamelyik bátyám egyszer elvisz magával, de eddig még nem valósult ez meg.
- Magyarországból nekem legjobban a Hortobágy, mert ott akkora a tér. Kilométeréket beláthatsz. Neked vannak testvéreid? Mit dolgoznak a szüleid és mit szóltak, mikor kiderült, hogy mágus vagy? -

ki rándulás

Minden hiába, ahogy kimondom a tervet, hogy induljunk tanáraink keresésére, elindult a lábunk alatt a talaj, vagyis a szőnyeg és siklottunk el rajta mi hárman: Luna, Issi és én. Meg kellett kapaszkodnom a lányokba, nehogy leessek és elveszítsem magamat.
- Kapaszkodjatok, nem akarok egyedül elveszni. - kiáltottam a lányoknak. Szemmel sem tudtam követni, hogy merre járhatunk, aggódtam, hogy találunk vissza, hogy találjuk meg a többieket, és vajon mi lesz velünk? Ezek a kérdések kavarogtak bennem, amikor lefékezett a szőnyeg velünk egy társalgó félében, az ajtó mögöttünk pedig kulcsra zárult. Elegáns, de ódonnak mondható berendezés, apám nyálcsorgatva irigykedne, mert a régi korok őt is, mint a fiúkat is vonzották, bár nemzőm inkább a flanc miatt, mint sem a szépsége vagy értéke miatt szeretné ezeket. Számomra túl nehézkesek voltak és porszagúak. Nem tudtam hosszabb ideig elviselni ezt a kötött, nyomasztó enteriőrt. Ráadásul a bezárt ajtó, belém idézte a szobafogságok komor emlékét, és megzavarodtam kicsit. Nevezzétek paranoiának vagy bárminek, de pánikba estem és csak még szorosabban fogtam szegény Luna kezét. ~ Ezzel az erővel maradhattam volna otthon is, a szobazárda itt is megvan. ~ sóhajtottam magamban egy hatalmasat, mikor megjelent egy újabb szellem. Szeretem a szellemes dolgokat, mert azok általában nem unalmasak, de ez már kicsit sokk volt. Mi vagyunk itt az egyetlen élők? Sőt, még az is lehet, hogy nem jutunk ki innen élve mi sem. Lehet azért vannak ennyien, mert úgy jártak, mint mi fogunk. Idejöttek kirándulni, aztán itt ragadtak bezárva, meghaltak, és azóta ők is kísértenek.
- Hátborzongató ez a hely lányok. Én mennék innen hamar. Ráadásul be vagyunk zárva. Teljes ellátásról is szó volt, én meg már kezdek éhes lenni.  - Na, itt már a pánik jelei mutatkoztak rajtam. Nem érdekelt a feladvány sem, pisilni is kellett, mint a lányoknak általában cikis helyzeteben. meg is szólítottam a szellemet, gondolván ennél rosszabb már nem lehet.
- Bocsánat, nekem azonnal ki kell mennem pisilni, mert összepisilem magam.Gondolom, te ezt nem érted, nincsenek ilyen szükségleteid, de mi órák óta utazunk, eddig nem volt alkalom erre. Nem akarok kárt okozni a drága szőnyegekben. - kérleltem a szellemlányt, hátha megért, én pedig tanácstalanul, de ijedten pislogtam körbe. Szorult helyzetemen, a légtérben uralkodó hideg sem segített,sőt...

Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Levita

Jócskán éjszaka volt már, mikor kihallgatóztam a másik szobából jövő hangok irányába. Oda is lopakodtam, félretolva a cigifüstöt, ami igencsak felgyűlt az ajtó előtt. Mezítláb voltam, de a padló nyikorgása még így is árulóm lehet, ha Márk még nem alszik. Fülemet az ajtóra tapasztottam, ... semmi, aztán egy poharat kerítettem a konyhából, és azt téve az ajtó fájára, fülemet úgy illesztve hozzá, újra próbálkoztam. Mintha egy egyenletes szuszogást erősített volna fel bravúros hallókészülékem, így gondoltam, hogy alszik. Apámnak mennyi sok esze volt, hogy bérelt nekünk egy házat, így nem kell éjjel a prefiket kerülgetnem a kastélyban, Márkot meg elaltatom, s szabad a pálya. Visszaosontam a szobámba, gyorsan farmert húztam, egy jó meleg pulcsit, kabátot is vettem magamra, nehogy átfagyjak. Márknak írtam egy levelet, amit a konyhapulton egy lábasnak támasztottam.
Kedves őrzőm!
Ne aggódj, elmentem, de visszajövök. Ha nagyon féltenél, a temetőben megtalálsz. Bátorságpróbázunk.
Hannus
Óvatosan kinyitottam az ajtót, először megrettentem a hűvös levegőtől, meg a sötéttől, de aztán mély levegő és kiléptem a kapun. A sárga rózsák, ami Márk kérése volt, most nem virítottak még, sőt, levelet is lehetett találni a kopasz ágakon. Sietősen indultam a hol kivilágított, hol sötét utcán. Időnként valahol ijesztő hangok hallatszottak, a köd is leszállt, az orromig is alig láttam, de mentem tovább. Aztán mintha valami mozgást láttam volna, gyanús árnyak mocorogtak, beszélgetést is hallottam, valami idegen nyelven, és akkor ott, majdnem visszafordultam. Eszembe jutott Márk, aki biztosan aggódni fog, ha felébred és nem talál, de nem tűnhettem gyávának, mennem kellett. Sok levitás eljön, nem maradhatok szégyenben, én, aki Lunával kitaláltam ezt az egészet. Nem, ott kell lennem. Egy sötétebb részhez értem pont, amikor valahol egy harang, mély kongással verte fel az éjszaka csendjét. Szaladni kezdtem, így teljesen kifulladva értem oda, ahol világosabb volt, sőt onnan már a temető kapuja is látszott. Kicsit megnyugodtam, de jobban örültem volna, ha valakit ott találok már, de még nem állt ott senki. Vártam. Jönni fognak.

Kázmér a Mesemanó

Annyira lekötött a gondolkodás, ami apám szerint is megterhelő a számomra, hogy nem vettem észre a Manót, csak mikor rám köszönt ugrottam egy hatalmasat, legalábbis a ruganyosságomhoz mérve azt a teljesítményt.
- Jaj! - pördültem meg a tengelyem körül. - Bo-bo-bocsánat! Elgondolkoztam. Csak most tudtam elszabadulni, két prefi beszélgetett az ajtónk előtt, sajnálom, ha emiatt késtem.- Ez persze nem volt igaz teljesen, lehet, hogy tovább tartott ide az út, mint gondoltam, vagy elnéztem az időt, de az is lehet, hogy rosszul emlékeztem az időpontra.
- Nekem az ö-ö-röm. - nyújtottam kezet a kis lénynek, gondosan kerülve a megszólítást. Ugyan otthon tegeztük a házimanókat, de azokat kicsi koromtól fogva ismertem, és így abba nőttem bele. Itt viszont nem tudtam, hogy mi a helyes. Nem akartam egyik változattal sem megbántani, helyette én is bemutatkoztam.
- Én Hanka vagyok. - Gondoltam elég, ha csak a keresztnevemet mondom meg neki, nem tapasztaltam még soha, hogy a manóknak két nevük lett volna, és nem tudtam, hogy ez illetlenség-e velük szemben, de ezt már elszúrtam, ha így van. Aggódtam, mert nem látszott valami kedvesnek ez a Kázmér, sőt egyenesen az apámra emlékeztetett és mint tudjuk, ilyenkor be tudok parázni.
- E-egy szü-szü-linapi vacsiról lenne szó. Márknak lesz a születésnapja, és hát...szereti nagyon a rakott káposztát nyúllal. Vagy inkább a rakott krumplit? - ~ Mit is mondott legutóbb? Ááá, nem lehet azon a srácon kiigazodni, kész rejtély. ~ Már be is következett a legrosszabb, amitől féltem. Innentől kész káosz lesz a viselkedésem, kétséges, hogy sírás vagy remegés nélkül megúszom ezt az egészet. Jobb lenne elmenekülni, vagy belebújni a szemetesbe.
- Hoztam egy kö-kötényt magamnak, hogy talán fontos lesz, meg köszönöm a segítséget, mert, hogy késő van már, meg minden, de Márk megérdemli, meg minden. - Na, most biztosan halál idiótának nézhet és mennyire igaza van. Zavaromban biztosan elpirultam, már megint ez a pirulás, olyan kellemetlen. Hogy igyekezetemet bizonyítsam, elővettem az említett kötényt és magam elé kötöttem, várva a további utasításokra.
- Mit kell tennem most? -

Luna

Egy szó ütötte meg a fülemet Luna mondókájában, nevezetesen az hogy a szülei régészek. Az hasonló lehet ahhoz, amit a bátyáim csinálnak, csak a mugliknál ez biztosan másképp van. Álmos és Huba szintén ezen a területen dolgoznak illetve még tanulnak, kutatnak, csak a mágikus ágat részesítik erősen előnyben. Szép sikereket könyvelhetnek el, már most is, és nagyon büszke vagyok rájuk.
- Van két bátyám, ezért is láthatod, hogy a hím oldal elég erősen képviseli magát a családunkban és el is vagyunk nyomva kicsit anyámmal. Anyu ugyan nem annyira, mint én, de nem akarok panaszkodni. Ez a mugli foglalkozás érdekes lehet. - Becsuktam a könyveket, amiket eddig falból tartottam magam előtt. Úgy sem lesz már ezekre szükség, az idő elröpült és a könyvtár is hamarosan bezár.
- Én mikor megkaptam a levelemet, tulajdonképpen akkor eszmélt rá mindenki, hogy elkerülök otthonról, sőt én is csak akkor kezdtem barátkozni a gondolattal, hogy kikerülök apám nyomasztó szárnyai alól, meg azzal is, hogy megváltozik az életem innentől. - Valóban sok dologgal szembe kellett néznem onnantól, mint az, hogy egyedül leszek, legalábbis nem lesz mellettem senki ismerős vagy barát. Akkor még nem tudhattam, hogy apám szervezkedett a hátam mögött és nem hagy magamra, a szó rosszabbik értelmében. Persze a jó szándék zászlaja alatt sokan meghaltak már, bizonyítja a történelem, de remélem én megúszom.
- Szabadidőm? Eddig nemigen volt, be voltam fogva, ezért most kicsit sokkolt, hogy kinyílt a világ és azt tehetek, amit akarok, beoszthatom az időmet és nem más teszi meg helyettem. - Felnéztem az órára, mely a terem falán függött, mint a mugliknál. Biztosan valami varázsosabb időmérőt nem lehet kitalálni, na majd én alkotok valamit. Az óra mutatója gyors iramban haladt előre, álmos is voltam, és Luna sem zavarhattam sokáig a tanulásban. Szedelőzködtem.
- Nagyon elment az idő, én meg csak fecsegek itt, és nem hagylak tanulni ne haragudj! De nagyon örülök, hogy megismertelek, és szeretném, ha barátok lennénk, és akkor te lennél az első legjobb. - állítottam kicsit kész tények elé Lunát, aztán sietve távoztam.

/Köszönöm a játékot! /

Temetős kaland

Egyelőre az utcai lámpa fényeben ácsorogtam és a temető belseje felé pislogtam, bár semmit sem láttam, odabent már nem voltak fáklyák, sem semmi, ami fényt adhatott volna. egyedül a pálcám volt nálam, de ha azzal világítok, akkor nem tudok varázsolni, csak ha előbb megszüntetem a fényvarázst. Szép kis kilátások. Borzongva gondoltam arra, mi vár minket majd bent, elvégre, ha bátorságpróba, akkor nem sétagalopp lesz. Felkészülni a legrosszabbra nem lehet, de apámnál borzasztóbb nemigen van, ha felmérgeli magát. Ahogy pislogtam befelé, szoktatva szemem a sötéthez, elsuhanó szürke alakok sorát láttam. Biztosan szellemek, egy temető alapfelszereltségéhez úgy hozzátartozik, mint mugli autóhoz a pótkerék. A kastélyban rengeteg van körülöttük, így nem volt szokatlan, de akkora volt a népsűrűség, hogy ha lett volna testük, nem fértek volna el. Azt is láttam, hogy nagy a készültség odabent, sürgés-forgás sugdolózás, elfojtott hangok, kísérteties kacagás és rejtélyes fények vándoroltak minden felé. Nem tudtam, ki mozgatja ezt az egész bulit, de ez nem pizsiparti lesz. Vettem egy mély sóhajt és Márk villant az eszembe, ahogy biztosan otthon az igazak álmát alussza, én meg itt a temetőben, ahol ki tudja milyen sors vár rám. Talán otthon kellett volna maradnom jó kislány módjára. Bár Lunával ketten ötöltük ki az egészet, de úgy látszik a szellemek átveszik majd az irányítást és a dolog veszélyes méreteket ölt majd. Mibe másztunk bele? Lepillantottam a lábam elé, mert valami világított a földön. Egy levél volt, aminek fehérsége verte vissza azt a kevés fényt, ami épp csak elviselhetővé tette a sötétet. Lehajoltam, hogy felvegyem, és ahogy hozzáértem, valami fura érzés kapott el. Nem tudtam mi lehet, de abban a pillanatban egy hangot hallottam a hátam mögött. Ijedtségemben felordítottam, nem sok hangerő jött ki a torkomon, az viszont artikulátlanul. Megperdültem a sarkam körül, a levelet elejtettem, és akkor Lunát pillantottam meg. Szívem hevesen dobogott, de megnyugtatott a látványa.
- Jaj, a fenébe, de megijesztettél. - A végtagjaim már remegtek, mi lesz még később, enyhe émelygés is rám tört, ám mindezt az ijedtségnek tulajdonítottam. Nem tudhattam, hogy a levél nem egy sima levél volt, hanem meg volt bűvölve. Aztán lassan befutottak a többiek is, várakozó tekintetek izgalommal és ijedtséggel váltakozó hangulatban leledzett a társaság.
- Dehogy baj, nekünk biztosan nem, nektek meg majd kiderül. - mondtam,az érkező Zolinak, Dashának és Keikonak, miközben pirosas enyhe fényben izzott a szemem.
- Netty? Lehet, bent vár. - Ezt is honnan szedtem, nem tudom. Fura lettem magamnak is, de nem érdekelt.

Levita csapatépítő tréning és bátorság próba

- Óh, nem érdekes. - nyugtattam meg gyorsan Lunát, és iagz is volt, amit mondtam. Elmúlt akkor belőlem a félelem, de átvette valami más a helyét, amit inkább neveznék valamiféle megszállottságnak, de ezt akkor nem tudtam volna megfogalmazni, nem is voltam nagyon önmagam. A leesett levelet sem hiányoltam, amit így Luna olvasott fel. Belém költözött a frász egy kicsit, foglyok vagyunk...Ez a gondolat máskor megrémített volna és jött volna a pánik, felidézve a szobafogságok emlékét, de most semmi...csak az üresség érzése, és a szédülés maradt bennem, mint érzés. Újra csak Luna kérdése riasztott fel önmagamból, hogy az émelygésem felől érdeklődjön. Csodálkozva állapítottam meg, hogy teljesen hirtelen elmúlt, sőt, mintha kicseréltek volna, teli voltam energiával és még valami mással is, de erre sem találtam volna magyarázatot, ha kerestem volna.
- Most, hogy kérded, már sokkal jobban vagyok. - mosolyogtam Keire is, aki szintén aggódni látszott. Aztán a levél utasításának megfelelően elindultunk a temető belseje felé. A Luna által átadott levél másolat izzani kezdett a kezemben és újabb mondatok piroslottak rajta. Gépiesen kezdtem olvasni a parázsló betűket, legalábbis én annak láttam. ~ Én fogom megtalálni a kincset? Hát ez remek. ~ Fellángolt bennem a győzelmi mámor és mint a szemellenzős ló vágtattam el jobbra, nehogy bárki is kövessen. ~ Nem szabad, nem lehet, hogy más találja meg, ha a kincs az enyém. Nekem van címezve, a levél is megírta. Nincs mese, így kell lennie, és így is lesz. ~ Ugyan botladoztam a sötétben, nem mertem világítani, meg minden honnan figyelő tekinteteket véltem, ezért lapulva osontam, inkább a láthatatlanságot, mint az óvatosságot választva. A következő három lépést minden akadály nélkül tettem meg, és már mintha a kripta körvonalai is kibontakoztak volna, amikor egyszer csak lebuktam valahová. Egy kiásott gödör keresztezte az utamat, én pedig pont bele hassal. Felkecmeregtem, szorosan fogva a kincshez való jogomat nyugtázó iratot, és ahogy voltam, sárosan mentem tovább. Nem sokára elértem a jelzett kriptát, ahol befordultam...

Évzáró/nyitó, Márk, levitások

Különleges alkalom az iskola életében, hisz egy évben csak egy ilyen van, én mégis szorongva készülődtem, hiszen a tanulmányi eredményeim nem úgy alakultak, ahogyan alakulniuk kellett volna, és ezért már a legrosszabbra is fel voltam készülve. Ám most ruha kellett, de persze nem kaptam erre pénzt, így Márktól kellett kölcsönkérnem, megígérvén, hogy valahogy törlesztek majd neki. Egyelőre még fogalmam sem volt róla, de egy dolog világossá vált, nem mehetek ennyire ellene apám akaratának, hiába nincs itt. No nem Márk miatt, bár neki sok mindent megtennék, hanem hogy békén hagyjon, és lenyugodjon, hogy minden a legnagyobb rendben van velem. Eddig is az volt, csak az én nézőpontomból. Szóval kellett egy ruha, ennek érdekében pedig kisétáltam a Főutcára, meg a Boglyas térre, nincs messze a házunktól, és kinéztem egy olcsóbb, de azért tetszetős rucit. Nem mentem már haza, nem akartam, hogy Márk ebben lásson, csak ha már ott vagyunk a bálon, ott ugyanis már nem sok mindent tehet ellene. Amúgy meg rajtam lesz a talár is és alig, fog belőle látszani valami.  Megbeszéltem Issie-ékkel, hogy a szobájukban átöltözhetek majd, Márk pedig utánam jön, és a Nagyteremben találkozunk. Magamra öltöttem a ruhát, a hozzáillő cipőt. A hajammal nem csináltam semmi különöset, csak egy simító bűbájjal, még otthon tanultam, kiegyenesítettem tincseimet. Mivel a lányok már valahol másutt voltak, nem vártam rájuk, majd Márkra elég lesz várakozni, így el is indultam a Nagyterem irányába. Szinte sodródtam a tömeggel, sietősre kellett vennem lépteimet, hogy fel ne lökjön valaki a hátam mögött. Hamar elértem a Nagyterem ajtaját, de nem mentem be azonnal, pedig ahogy belestem az ajtó nyíláson, a sok kék és bronz, a Levita színei nagyon csábítottak, hogy egészben lássam a dizájnt, de Márkkal együtt szerettem volna belépni, mert az olyan romantikus, nem mellesleg meg azt beszéltük meg, hogy a bejáratnál találkozunk.  Ő még persze nincs sehol, így várnom kell rá.

Ott nyílik, ahol zárul    Márk

Szerencsére várni rendesen megtanultam, volt rá időm is, Márknak is megadtam arra, hogy ideérjen végre. Türelmem talán határtalan, kiváltképp vele szemben, bár be kell valljam, kihozott már a sodromból ismeretségünk alatt, de olyan édesen csinálja, hogy nehéz rá haragudni. Hogy ez az ő varázsa, vagy én lettem általa elvarázsolva, azt nem tudom, de mostanában gyakran felmerül bennem egy kérdés: Milyen lehet a szerelem, mert még soha nem éreztem, és hogy, amit Márk iránt érzek, az vajon az e? Még nem tudom, de megpezsgeti a véremet minden alkalommal, ha látom, ha pedig gondolok rá, mint minden percben, valami a gyomrom tájékán bizserget. A közelében gyorsabban száll az idő, vagy épp megállni látszik, a hiánya pedig sajdítja a szívemet. Ezt azonban egyelőre nem kell tudnia, nem tudom, mit reagálna rá, amúgy is én úgy tanultam, a fiúnak kell kezdeményeznie. A díszes kavalkádban csak őt kerestem tekintetemmel, arra fókuszáltam, mikor látom meg egyéni védjegyét, hajkoronáját, közben reméltem hamarosan feltűnik a fordulóban és nem alszik éppen mélyen, szobája kanapéján. Nagy sokára vagy csak egy pillanat telt el, megláttam alakját közeledni, szemeim itták a látványt, hevesebben vert a szívem is, alig bírtam levegőt venni, pedig csak néhány órája váltunk el, otthon, mielőtt vásárolni indultam volna, na meg szépítkezni a lányoknál.
- Szia, ha már bent lennénk is késő lenne, induljunk azonnal. Persze, ha nincs ellenedre. - vettem át az udvarias stílust, ezen alkalomhoz ez illett. Karján vezettetve, mint valami hercegnő léptem be a terembe. Várakozásomat felül múlta az a pompa, mi ott várt, és különösen jól esett a kék szín dominanciája. Büszkén húztam ki magam, Márk miatt elsődlegesen, meg a Levita győzelme miatt is, még így is, hogy semmi érdemem nem volt ebben. Jövőre nézvést meg ígérni sem tudok, ha most minden tárgyat fel kell majd vennem, nagy lesz rajtam a nyomás. Lopva pillantottam kísérőmre, így öltönyben, kiöltözve még nem láttam, de amit szemrevételeztem rajta, az minden igényemet kielégítette.
- Jól mutatsz...úgy értem, szépségemet csak jobban kihangsúlyozod. - tompítottam azért a burkolt dicséreten, még elbízza magát, na meg attól soha nem tántorodtam el, hogy húzzam kicsit az agyát. Soha nem csalódtam a visszavágásában és ez mulattatott, meg megadta a beszélgetésünk alaphangját, ami ebben a feszélyező helyzetben reméltem engem is és őt is feloldja majd. Egyre beljebb jártunk már a tömegben, én a levita asztalát kerestem, de nem tudtam, neki mik a szándékai.
- Hová menjünk? Ott ül Dóri. Vagy keressünk egy csendes sarkot? - kérdeztem nem minden célzatosság nélkül, és ez már bőven több volt annál, amit megengedhettem magamnak.

Márk, Dóri, Zoli csak épp az említés szintjén

Dagadó keblekkel masíroztam hercegem mellett, aki nem fehér lovon érkezett ugyan, a kebleim pedig nem a szilikontól dagadtak, hanem mindez a kék dizájnak volt köszönhető, azonban mindjárt leengedtem, mikor romantikus próbálkozásomra, Márk cseppet sem kedvesen az otthoni mosogatnivalóra utalt. Valóban elfelejtettem elmosni az edényeket, amiből ettünk, de ha rajtam múlik, ad egy nem ettem volna, hanem megvártam volna itt a vacsit, de Márk erősködött, hogy nem bírja ki addig, ad kettő, használhattunk volna papírtányért, de mgint csak Márk vétózta meg azzal, hogy rangján aluli volt ez a megoldás, ad három, hogy ő varázslattal is elvégezhette volna a melót, ad négy, én otthon sem voltam, ő meg csak tespedt. Persze nem szóltam semmit, mert megint csak én jöttem volna ki rosszul a dologból, és bár nem fordultam ki annyira teljesen magamból, hogy végleg leszoktam volna a szurkálódásról, de ez most nem a megfelelő pillanaat volt. Majd kapsz te még ezért, forrongtam magamban, közben meg majd megvesztem érte. A Levita asztalhoz érve, köszöntem Dórinak, meg a többieknek, és Márk mellé ültem le. Csacsogott, csacsogott folyamatosan, be nem állt a szája, miközben lapátolta a tányérjára a kaját, de nem állt le a froclizásommal sem. Felhozta a büntetésem Tendernél, és ez már kezdte kimeríteni tűrőképességem határait. Duzzogva húztam fel az orrom, és azon filóztam, mivel vágjak vissza, de úgy látszik elhagyott a jó formám ma. Nem illett a ruhámhoz a rosszaság jelleme, dugomba is dőltem miatta. Bosszúm csak annyira futotta, hogy az egyk oldalast a tányéromra mentettem, némi burgonyapürével együtt Márk adagjából.
- Ne egyél annyit, már otthon vacsiztál. Talán nem kellett volna, akkor nem lenne gond a mosogatás sem. - vigyorogtam a fiúra elégedetten. Aztán egy másik fiúra is elégedetten vigyorogtam, sőt fel is vihogtam, minek következtében némi püré is került háztársam hátára, elég emberes adag. Szerencsére nem vette észre, egy lánnyal merült mélyebb kontaktusba. Aztán már ott sem volt, szólni sem tudtam Zolinak, bár nem is nagyon akartam. Dóri felé fordítottam a figyelmemet, és felkészültem arra, ha esetleg Márk nem boldulga azzal, hogy értelmes választ adjon neki, én megtehessem.

Dóri, Márk

Telik a pohár nálam Márk viselkedése miatt, mert nem erre számítottam tőle, és az, hogy kvázi keresztülnéz rajtam, mintha ott sem lennék, előhoz fájó emlékeket, mikor otthon apám...Nem is akarok rágondolni, és eddig még csak azért nem álltam fel és hagytam ott, mert a pozitív érzéseim erősebbek voltak, meg igyekeztem a jó dolgokkal kompenzálni a viselkedését, de lassan elérem a határt. A könnyek már gyülekeztek a szememben. Bár Zoli spontán távozása kicsit feledtette velem azt a megalázó helyzetet, amibe Márk hozott, és lehet gonosz vagyok, de mulattatott az a tény is, hogy pürésítettem Zoli talárját. Dóri azonban ezt a kicsi örömet is elvette tőlem, egy szimpla kis varázslattal. Márktól is az oldalas után csak a fekete leves érkezett, pedig olyat nem is rendeltem, padlóra tette ünnepi érzéseimet. Megviselt a Tendernél töltött délután, nem gondoltam rá nagy büszkeséggel, most is enyhén elpirultam, mikor Dórinak magyarázta, mintha ott sem lennék. Keserű gombóc gyülekezett a torkomban.
- Csak véletlenül törtem ki azt az ablakot, ki akartam nyitni egy varázslattal, de nem sikerült. - mondtam már sírós hangon. Azt viszont szótlanul néztem, hogy tűnik el a lopott hús a tányéromról. Biztosan nem fogok több borsot törni Károly bácsi orra alá, csak bizonyos negatív hatások erősíthették fel a balul elsült varázslat hatását. Rossz lehetett a csillagállás, vagy vízéren álltam. Igen, csak ez lehetett. Mentegettem magam magamban, de gyomromba már több kődarab költözött, étvágyam sem volt, az sem érdekelt volna, ha Márk az egész kajámat megeszi. Nem is nyúltam hozzá egy ujjal sem, ahogy a tányérra szedtem, már nem volt kedvem hozzá, persze a fiú volt ennek is az oka. Hiába a beismerés, hogy ő sem hibátlan, de nyilván remek indokot tudna felhozni a mentségére. Azért félmosolyát értékeltem, még pedig azzal, hogy nem sírtam el magam azonnal, a könnycseppek csak gyűltek még a szemem sarkában. Túl haladtam a bosszú állapotán, csak az önsajnálat munkálkodott bennem egyedül, de az igazgató úr beszéde egyelőre elnapolta a kitörést. Minden ház, akik alattunk végeztek a versenyben, kapott édességet, vártam, hogy majd a mi asztalunkra is kerül majd, de semmi. Dol átvette a kupát...és mi? Értetlenül néztem Dórira.
- Mi nem kapunk édességet? - súgtam oda neki. Márkkal szóba sem akartam állni, elegem lett belőle a mai estére, hacsak nem változtat a stílusán. Ahogy elhalt a diri utolsó mondata, az italok felé vetettem egy pillantást, sőt fel is álltam, hogy a messzire került málnaszörpből beszerezzek egy pohárral.
- Bocsánat, mindjárt jövök - biztosítottam őket arról, hogy nem szándékozom végleg lelépni, bár közel voltam hozzá. Úgy, hogy minél kisebb feltűnést okozzak, felálltam, és elosontam az ital irányába. Ám ez csak üres indok volt, eszem ágában sem volt inni, semmi nem ment volna le a torkomon. De el kellett menekülnöm onnan, hogy Márk ne lássa a kitörő könnyeket. Kicsit távolabb, tőle elfordulva megálltam, hogy ha majd lenyugodtam, visszamenjek hozzájuk.

Csapatépítő és Bátorságpróba, Luna

A feladat eddig egyszerű volt, és eltekintve attól a hatalmas eséstől, amitől most nyakig trutyis voltam, nem történt nagyobb bajom, épségben eljutottam a kriptáig, ahol aztán tanácsot kérve pillantottam a pergamenre. Bíztam benne, hogy nem hagy el, hiszen nekem kell megnyerni a versenyt, benne volt az iratban, amit fő szövetségesemnek tekintettem. Most is mellém állt, a következő útmutatóval: Ki kell nyitnom a kriptát. Felnéztem, hogy szemügyre vegyem a zárat és a vaskos fémajtótól elfogott a bizonytalanság. Ez az egész olyan bizarr volt, éjfél elmúlt, én itt vagyok a temetőben, egy beszélő pergamennel, és épp egy kriptát készültem feltörni. Valahol huhogott egy bagoly vagy talán szellemek riogattak. Azt mondják síri csend, hát arról nem beszélhetünk jelen esetben. Apró neszezések mindenhonnan, fények villannak, surrogás és recsegés, meg kopogások hallatszottak. Megborzongtam, és hátranéztem. A filmekben ilyenkor szokott jönni az emberevő zombi, vagy egy véres hulla borul a nyakába, de nem történt ilyesmi, bár akkor azt hiszem, meg is haltam volna. Hogy erőt merítsek, elolvastam újra azt a mondatot, miszerint nekem kell megtalálnom a kincset és összeszedve minden bátorságomat, egy Alohomora-val kinyitottam az ajtót. Leírhatatlan szagú levegő áramlott ki a nyíláson. Doh, penész, porszag, édeskés hullaszag, romló hús bűze, és más finomság. Belépve tök sötét volt, meg kellett állnom az ajtóban, hogy szokja a szemem a megváltozott fényviszonyokat. Mikor már láttam is valamit, tapogatózva elindultam, de mindent több centi nagyon finom por borított. Ha látnám a kezem szörnyülködtem volna, hogy tiszta mocsok az is. Amott egy porlepte koporsó, abban semmi érdekes nem volt, távolabb egy asztal állt, amin valami világos foltok rajzolódtak ki. Egyre élesedett a látásom, már jobban láttam a környező dolgokat, könnyen odataláltam az asztalhoz is. Közelebbről megnézve a foltok, apró pergamen darabok voltak, amiken írás is volt, meg rajzok, ábrák. A pergamen szerint egy varázslatot kellet megkeresnem. Már közel éreztem magam a kincshez, csak karnyújtásnyi távolságnak éreztem. Meg lesz az a varázslat, ha addig élek is. Bármi legyen is az, a dicsőség, hogy én találom meg, mindennén többet ért számomra, azért titokban arra vágytam, hogy valami értékes dolog legyen. Olvasgattam a papírokat, és meg is akartam egyiket-másikat érinteni, hogy eltoljam, vagy felvegyem, de nem ment. Viszont ahogyan erőlködtem, megpillantottam egy arcot az üvegen tükröződni. Luna arca volt. Hátranéztem ijedten, hogy hogy talált ő is ide, mikor a kincs csak az enyém, de nem láttam senkit. Mi a fene ez? Közelebb hajoltam a tükörhöz és megpróbáltam szóba elegyedni vele.
- Halihó! Te hol vagy és mit keresel ott? -

Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Luna

Csak egyetlen dolog járt a fejemben, mióta az első üzenet megérkezett, hogy nekem kell megtalálnom a kincset, a pergamen nem téved, és azóta is csak ez kattog az agyamban. Nem is tudok másra gondolni sem, épp ezért Luna megjelenése belerondított a terveimbe. Neki nem kéne itt lennie. Ha itt a kincs, el kell távolítanom innen, de ehhez ki kellett találnom, hogy honnan. A bűbáj erősen dolgozott bennem, amiről azonban mit sem tudtam. Kivetkőztetett önmagamból, ha a kincs, még egy levitás társamnál is fontosabb lett. De sajnos, nincs apelláta, a varázslat az erősebb, elveszi a józan gondolkodást.
- Én itt vagyok egy kriptában, nem tudom, melyikben. Menj ki, nézd meg, hol vagy, mit látsz az ajtón kívül! - Túl átlátszó és gyermeteg volt a trükk, amivel el akartam távolítani, vagy az ő varázslata sem engedte, hogy feladja, talán átlátott a szitán, mert nem is hallotta, amit mondtam, illetve úgy tett. Helyette már a pergamenek felé nyúlkálószott, s akkor megláttam, az egyik cetlin ott volt a varázslat, amit kerestem. Most már csak azon izgultam, ő ne lássa meg. Nem akartam feltűnést kelteni, ezért nem nyúltam érte, de ha Luna rámozdul, akkor én is lecsapok, és megpróbálom elhappolni az orra elől. Ha egyszerre érünk majd a papírhoz, az dönt, ki az erősebb, ha egyáltalán sikerül elmozdítanom. Árgus szemekkel figyeltem mit csinál a lány,  s a megfelelő pillanatban, ahogy a papírhoz ért a keze, az enyém is lendült.

Márk, levitás asztal, rivalló



 

Márk, levitás asztal

Szeretnék veled találkozni.- kaptam el egy mondat foszlányt, valamelyik eridonos lány szájából, a rivallóm után beállott pillanatnyi csendben. Odafordítottam a fejem, de megnyugodtam, nem nekem szólt, nem csalódtam, mint ahogy Márkban sem. Kitett magáért ezzel a rivallóval. Jellemző, nem is vártam mást tőle. Egy lekicsinylő fintorral nyugtáztam csak a vallomást, de folytatta. De bár ne tette volna, mert minden szavával csak még jobban élesztette dühömet, mert a második változat még vérlázítóbb volt, mint az első.
- Aha, értem. Szóval írtál neki, csak még nem válaszolt, és úgy akartad időzíteni, hogy az évnyitón kelljen kibontanom.  Nem akartad kihagyni a lehetőséget, hogy nyilvánosan leégess. Ez remek húzás volt, gratulálok! – Sajátos logikámra büszke voltam, mert még ha ez így sántít is kicsit, félremagyarázni én is tudok, ha ezzel a saját malmomra hajthatom a vizet. Elsősként nem tudhattam, hogy Márk mit tehet meg a mágia segítségével és mit nem. Nekem belefért, hogy rivallót is tud hamisítani, bár hazudhatott is, nem ez lenne az első eset.
- Ha ezt nem apám küldte, akkor nem is kell komolyan vennem, ugyebár? De, ha tényleg beárultál, nekem is lesz írnivalóm a földesúrnak, a te viselt dolgaidról. – kiáltottam dacosan, és komolyan is gondoltam.  Csak egy évvel idősebb nálam és azt képzeli, hogy uralkodhat rajtam, pedig ez apámnak is csak nagy nehézségek árán megy. Márk kicsivel jobb helyzetben van, neki több mindent eltűrnék, nem muszájból, hanem mert szeretem, de néha nagyon elveti a sulykot. Eddig bírtam türtőztetni magam, a sírást is átvészeltem valahogy, de ez már túl sok volt a lelkemnek. Ráadásul úgy tett, mintha ott sem lennék, rám sem nézett, és ez volt a legrosszabb, amit tehetett. Megint megalázva éreztem magam, a sírás ismét fojtogatott, el kellett fordulnom, hogy ne lásson gyengének. A talárom is fojtogatni kezdett, a ruha is túl meleg volt, és a bűzbomba bűze, ami a dísz öltözékembe ivódott is idegesített. Felálltam nagy lendülettel, amilyen állapotban voltam, el lehet képzelni, és egy erőteljes mozdulattal levettem magamról az ünnepi öltözet legfelső darabját, de ez nem volt jó ötlet. Repült minden, ami a zsebemben volt akkor, a pálcám, némi apró, ami a ruha árából megmaradt, pár szem cukorka, és egy fénykép,. A szélrózsa minden irányába szóródtak szét féltett kincseim, a kép, ami Yarista dedikált fotója volt, csendesen landolt Márk poharának helyén.

A dedikált fotó