Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

A harcunk már nem a mai nappal kezdődött. Mindig megtaláltuk egymást a tanév kezdete óta különböző hülyeségeinkkel. Jókat beszélgettünk, és sokat lógtunk együtt, legalább is a többi emberhez képest. És akkor kezdődött ez az egész. Settenkedés a folyosón, mindenféle átok és ártás szórása, persze csak az ésszerűség határain belül. Most is tudom, hogy milyen nap van, nem véletlenül van a pálcám a cipőmben. Hogy miért nem hagytam otthon, ahogy megbeszéltük? Mert nem érzem magam biztonságban, ha nincs nálam ez a kis szépség, pontosan ott, ahol lennie kell. Ugyan használni nem szándékozom, egyelőre, de nem tudom még, mi lesz a vége.. hát semmit se tudhatunk előre.
A nyugati szárnyban megyek végig, folyamatosan balra tartok, mintha csak céltalanul bolyonganék.. illetve.. pontosítok. Épp azt teszem. Nem szívesen kötök ki a harsogó portrék folyosóján, ugyanis a hangzavart nem szeretem, hiába élek néha otthon is abba. Fülemre szorítottam fél kezem, miközben másikkal előtúrtam fegyverem, és készenlétbe álltam, hogy ha esetleg támadás ér, hárítsak. Aztán hirtelen csend lett. Óvatosan lestem át a hátam felett, majd meghallottam az első koppanást a portrén, és mire szembe fordultam, már elölről ért a támadás.
- Hééééé!! - torpantam meg, majd visszatüzeltem a kezemben levő fegyverrel, mely azt a cukorból készült szivacsos anyagot lövi ki, amelyikkel az amerikai gyerekek szokták megviccelni egymást. Ezesetben kicseréltem egy-két összetevőt és egy rózsaszín édességet kaptam, mely ha telibe találja, igencsak nehezen vakarja le magáról. Nekem ugyan nem pisztolyom volt, másféle eszközzel oldottam meg a problémát, de így is tökéletesen eltaláltam. - Nemááár! - nevettem fel, majd elkezdtem felé futni, takargatva arcomat, folyamatosan tüzelve, végül beleakasztottam bal kezemet, megforogtam körülötte, majd lendületet véve a hátára ugrottam.
- Na most mi lesz, Cukorka? - kérdeztem hangosan nevetve, nem foglalkozva a portrék megvető pillantásaival és szitkozódó szavaival. Mi közük van nekik bármihez is? Ádival meglehetősen jóba vagyok ahhoz, hogy ennyire közvetlen legyek vele. Miért zavar ez bárkit is? Semmi.közük.hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Mindketten nevetgélve estünk egymásnak, azt hiszem az eridonos vér hajt bennünket úgy általánosságban véve. A cukorháborúnk már nem ezen a héten kezdődött, annál azért egy kicsit régebben, mondjuk úgy néhány hónapja. Így, hogy közeleg az év vége, és a vizsgaidőszak pedig már igencsak tág lett a baráti köröm. Már nem csak az eddig előkészítőből ismert barátaim vannak, hanem szereztem újakat a felsőbb évfolyamokon. Éljen az érettség, igenis lehet felsőbb éves barátja az embernek, csak nem szabad gyerekesnek lennie, ami hihetetlen egybeesés, de nem vagyok. Sose voltam annyira, mint az adott időben kellett volna. Azért annyira nem is értem túl, de jó ez így. A cukor és a csoki imádat mindenképpen gondoskodik gyermeki énemről.
- Nem üt, csak ragad... - rántottam vállat, mintha ez ilyen egyszerű lenne, pedig cseppet sem az. Nem kevés kísérletezés következménye lett az, amit elértem ezzel a pink ragaccsal, ami több volt, mint egy egyszerű töltény. Bár nem mondom az a lé se semmi, amivel engem lőtt össze, ugyanis legalább 3x betalált, plusz amíg futottam, hogy a hátára ugorhassak, igencsak sokszor célba ért a lötyi, így mondhatni a tiszta ruhám mehet kifele a mosásba. Akcióm igencsak balul sül el ahhoz képest, ahogy a fejemben létezik az adott verzió, így igencsak meglepődök, mikor nagy puffanással zuhanunk le a földre mindketten, és ugyan nem én vagyok az, aki megüti magát, tekintve, hogy Ádám van akkora tekintettel rám, hogy alám fordítja magát, így én a hasára érkezem, mintha csak békésen ott ücsörögnék.
- Áááá! - kisebb sikítás hagyja el ajkaimat, melyet ugyan megpróbáltam elnyomni, de nagyon megijedtem. A levegő is megfagyott egy pillanatra, teljesen olyan érzésem volt, mintha megállt volna az idő, aztán egyszerre nyert értelmet minden.  A hirtelen adrenalin szint megnövekedésétől majd' kiugrott szívem a helyéről, ahogy próbáltam szaggatott, közben mégis gyors légzésemet lelassítani. - Úristen, Ádám! Jól vagy ?! - nyúltam bal kezemmel fejéhez, pontosan oda, ahol beverte, de mire legközelebb észbe kaptam, egy pisztoly volt az orromhoz tolva. Elengedtem hát kobakját, és félig felvont szemöldökkel néztem rá.
- Cukorfalat, szerintem ne provokálj... - jelentettem ki egyszerűen majd egy kevés pink ragacsot nyomtam a hajába, és összeborzoltam azt. - Vruuuh. Hát, nem tudom, ez a pink... annyira a te színed. Kiemeli nőies vonásaidat! Esküszöm szebb vagy, mint 1-2 lány az iskolában. Már pedig ez dicséret... - forgattam meg szemeimet mosolyogva, majd megragadtam kezemmel a pisztolyát, legurultam róla, így mellette feküdtem ki a folyosón, a fal felé irányítva a fegyver végét. Muszáj volt felnevetnem. - Hihetetlenek vagyunk, azt hiszem ki fogjuk készíteni egyszer a manókat.. - nem vagyok egy rossz szándékú ember, de szerencsétlenek mennyit gürizhetnek, mire végre felnyalják ezt a ragacsáradatot, amit i idecsináltunk? A portrék ismét rosszalló morajlásban törnek ki, de nem szegik kedvemet, vidáman fekszem ott, ahol eddig is.
- És mizu Cuki? Várod már az év végét? - vetettem oda egy mosollyal, felé fordítva arcomat, hogy fürkésző tekintetemmel ne az üres plafont kelljen bámulnom. Ilyen a mi barátságunk; eseménnyel teli.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Sokat nevettem. Szinte mást sem lehetett hallani,mint a portrék szitkozódását, és vidáman csengő nevetésemet, mert valóban nem kellett tagadnom, hogy jól érzem magam. Egyre közelebb éreztem magamhoz Cukit, mégha csak hülyülés terén is. Amióta csak ismerem ilyen bolond volt, és mindig tudtam, hogy hozzá kell fordulnom, ha netán borúsabb a napom. Arra azonban nem számítottam, hogy a súlyomnak köszönhetően -, vagy épp valami másnak, de kikérem magamnak, nő vagyok! - elesik, és mondhatni majdhogynem összetöri magát. Meglepetten ültem felül, és ijedten kaptam oda hozzá lecsekkolni, hogy jól van e. Persze, nyilván nem fog óvodásat játszani, és elsírni magát, de őszintén szólva, a csattanás hangjából ítélve ezen sem lepődtem volna meg. Jó, hogy nem tört be a feje, vagy valami hasonló, mert akkor nem is kell mondanom, hogy most nagyon ijedt lennék.
- Ha pillecukorból lenne, most nem csillogna a szemed a visszafojtott könnyeidtől. - jegyzem meg kissé talán epésebben, hiszen zavar, hogy még ebből is viccet csinál. Miért nem tudja egy kicsit rendbe tenni magát, és komolyan venni valamit, ami fontos, mint például ez? Nem tudom, hogy bírja, de néha esküszöm rosszul vagyok a puszta gondolattól, hogy mennyi mindent elviccel. Látom, hogy a nőies vonással belenyúltam, ugyanis hiába nem akarja mutatni, egy pillanatra megrándul az arca, ezzel is kifejezve nem tetszését. ÁdiÁdiÁdi, hát ennyire nem megy? Csak egy nevetést nyomok el szimpla mosollyá, az egésznek hitelessége csak akkor lenne, ha mindezt én is komolyan gondoltam volna, de nem így volt.
- És én a szebbik világ része vagyok? - érzem, hogy valamelyest égni kezd arcom a kérdés kimondása után, de valahol mégiscsak el kell kezdeni, nem? Bátorság, egyenesen arányos boldogság. Ezután kecmergek le róla, látom ő is megkönnyebbül, meg nekem is kényelmesebb, így legalább elfordulhatok, ha szeretnék.
- Lehetséges. Pedig én nem akarom őket bántani. A plafonra lőnöd meg esélytelen. - rázom meg kissé fejem, csalódott arcot vágva, mintha fontos lenne. Nem az, és ezt mindketten tudjuk, így fel is nevetek egy kicsit, belegondolva a bolondságokba, amiket az elmúlt kábé tíz-húsz perc alatt leműveltünk. Nem tudom, hogy ezért van e ez a fura bizsergés, amit már nem most érzek először, vagy más miatt, de teljesen új ez a dolog. Illetve körülbelül az utolsó 2-3 találkozásunknál éreztem, de nem tudtam, és azóta se tudom eldönteni mi ez. Lehet elrontottam a gyomrom valamivel?
- Mikor mentek? - mosolyodtam el kedvesen, miután befejezte monológját. A síelés jó dolog, mi is voltunk már, habár apa nem lelkesedik túlzottan érte, én nagyon megszerettem, ugyanúgy, minthogy jég korizni is szeretek, csak nincs rá mindig lehetőségem. - Apu megvan, most valami új munkán ügyködik, mindig csak az aurori teendők.. olykor nekem is hiányzik. Anyu is otthon van legtöbbször, főz, mos, takarít, háziasszonykodik, ellátja a sérüléseimet, na meg a testvéreimet. - felelem először a családomra vonatkozó részt, aztán elgondolkozok, mit is mondhatnék magamról. A bizsergést, vagy azt, hogy kicsit félek a vizsgáktól, mert fogalmam sincs milyen ez, vagy hogy nem tudom. Tényleg, annyi mindent tudnék mondani, és mégis annyira keveset vagyok képes kinyögni. Hirtelen, mintha elveszteném az önkontrollt ülök fel félig, és pillantok le Ádámra. - Megvagyok. De... valamit ki kell próbálnom, már a múltkor is akartam. - inkább volt halálra vált arcom, mintsem bátor, vagy éppen mosolygós, és a gyomrom is görcsbe rándult. Komolyan el kell gondolkoznom, mit is ettem mostanában, de lehet csak át kéne jobban gondolni mit jelenthetnek ezek a dolgok. Tudatlanság fél egészség. Jobb kezemmel rátámaszkodtam a mellkasára, odahajoltam hozzá, és nyomtam a szájára egy puszit. Vagy valami olyasmit, én magam sem tudtam volna megmondani, mi is szeretne az lenne pontosan. Aztán hátrébb hajoltam, az arcom úgy égett, mintha képen vágtak volna, és lenéztem Ádám szemeibe. - Bocsánat.. - olyan cikinek éreztem hirtelen a helyzetet, hogy az valami hihetetlen, nem csoda hát, hogy belepirultam. Ilyen amúgy se volt még sose velem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Nem egy szokványos nap a mai, és ezt már akkor tudtam, mikor ma reggel felkeltem. Gyorsan sikerült összekészülnöm, a megszokott egyenruhában, és talárban mentem fel a bagolykő hatalmas épületébe. Kabátot nem vittem magammal, hiszen egész tűrhető idő volt odakint, nem éreztem szükségét annak, hogy magammal cipeljem azt is feleslegesen. Igen komoly haditervvel készültem, egy valóban nemes cél érdekében. Tűkön ülve vártam, hogy vége legyen az első órámnak, hogy végre elhagyhassam az iskolát. Volt ugyanis egy lyukas órám -, éljen a vizsgaidőszak előtti lazaság! -, utána pedig olyan órám lett volna, aminél megúszhatom a  lógást. Ha más nem, most az egyszer kikönyörgöm anyuéknál. A célpontom persze nem más volt, mint Zsombor. Régen találkoztam vele utoljára a  koripálya óta talán csak egyszer, vagy kétszer, de akkor is igencsak gyorsan. Megint rosszalkodott, ezzel pedig kihúzta a gyufát. Mindig csak rossz, és mindig én szívom meg amiatt, mert ő bolond. Ezért terveltem ki ezt az egész bosszúhadjáratot. Tudtam, hogy meddig tart az előkészítő, így amikor biztos voltam abban, hogy Zsombor nincs otthon, ellógtam a suliból, hogy elintézhessem, amit kitaláltam. Besettenkedtem, egészen  szobájáig, majd óvatosan beléptem, felmérve, hogy üres e a terep. Hála az égnek szerencsém volt, nem volt ott senki, ezt kihasználva túrtam fel kedvenc rejtekhelyét Zsombornak, melyet oly’ balszerencsés módon elárult, és az összes csokit, ami elöl volt, és azt is, ami nem, elpakoltam a nálam levő táskában. Az íróasztalához léptem, elvettem egy papírt, illetve egy pennát, és írtam neki egy kis levelet, melyben szóvá tettem, hogy lenyúltam az összes meglévő csokoládéját, és ha viszont szeretné látni akkor meg kell találnia engem valami jó kis békítő ajándékkal, vagy egy jobb féle védőbeszéddel, és esetleg megállapodhatunk valamiben, hogy visszakapja a szükséges édességet. Letettem a pennát, a levelet összehajtottam, majd az egyik baglyot, amelyiket ismertem, felvérteztem, hogy ugyan menjen csak el Zsombihoz, az se zavar, ha ki jön a nap közepén az előkészítőről, de keressen meg. A csokival együtt a játszótér felé indultam, végül hirtelen útvonalat változtattam, és a temető szélénél lévő padon telepedtem meg. Mindent  és mindenkit láttam, épp ezért volt előnyös az a hely, ugyanis látom, ha valami Zsombor szerű alak közelít, és eltudok bújni. Na meg hát félek a temetőben, nem hiszem, hogy itt kezdené a keresést. Unalmamban elővettem az egyik kibontott csokoládét, és majszolgatni kezdtem, miközben figyeltem az el-el haladó alakokat. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt ennyire random nekifutni a dolognak, lehet többet kellett volna szerveznem, de finom szólva már mindegy, nem tudok vele mit csinálni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

A padon ücsörögve elmerengtem magamon, az iskolán, és a többi ilyenen. Csak most gondoltam bele abba, hogy a fene is vigye el, apa ma nem dolgozik, nekem pedig az utolsó órámon kéne lennem a mai napon. Így kissé feszültebben helyezkedtem a padon, hogy kényelmesebben üljek. Azonban az nem tűnt fel, hogy valaki ott áll előttem. Úgy tűnik sikerült olyan szinten belemerülnöm a napsütésbe, és a jó időbe, na meg a gondolataimba, hogy egyszerűen elfelejtkeztem arról, hogy tulajdonképpen el szeretnék bújni. Nem mozdultam meg, vagy néztem fel, úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre, hogy ott áll az orrom előtt, csak bambultam tovább magam elé. Még szerencse, hogy a csokoládékat előre elrejtettem, így ha a nagylevegőm után felnézek, nem kell kiborulnom azon, hogy még a csokit is visszaszerzi semmiféle büntetéssel. Aztán megszólal, és még áldom a sorsot, hogy eddig nem néztem fel, ugyanis ezekszerint nem ismert fel. Szinte megdermedek néhány másodpercig, és csak ülök a padon, mereven bámulom a lábát, majd kapcsolok. Válaszolnom kell, különben gyanús leszek. Kicsit megköszörülöm hát a torkom, épp csak annyira, hogy ne legyen észrevehető, majd kissé elmélyítve saját hangom, válaszolok.
- De, elment arra. – mutattam el balra, de nem tudom, arról jött e, hiszen nem figyeltem. Csak remélni tudom, hogy nem szúrja ki, hogy én vagyok az és gond nélkül tovább megy, különben lesz még problémám ezzel a miért nem sikerült elbújni kérdéssel. Nem mertem megmoccanni, ugyanis féltem attól, hogy meglátja az arcom, vagy valami hasonló… azonban. Állj. Hogy lehet, hogy nem ismert fel, amikor tudja, milyen hajam van, hogyan öltözködöm, hogy én én vagyok. Ez igazán sértő.
- Viccet félretéve.. khhm. Mondd csak, miért is kerestél. – emelem fel fejemet, egyenesen a szemébe nézve, az utolsó falatot is bekapva a kezemben szorongatott, megkezdett csokoládéból. Ez is egy darab volt az ő gyűjteményéből, perszenem a legdrágább, legkedvencebb csokijait ettem, ennyire nem szerettem volna megszívatni, hiszen hiába egy bosszú féle ez, mégse fogok kitolni vele. A barátom, nem az ellenségem, minden rossz ellenére. – Illetve, pontosítok, mit szeretnél? – pislogtam rá kíváncsian, miközben összefontam magam előtt a karomat, amolyan védekező-támadó ugyan-mit-képzelsz-te pózt felvenni, és erőltettem, hogy nehogy abba az irányba lessek, ahova a csokikat rejtettem, a temető fele. Ezt úgy oldottam meg, hogy kőkeményen stabilan a szemébe néztem, és nem engedtem el a tekintetét, még akkor sem, ha ellépett előlem. Nem fogom leleplezni magam, minden filmben így buknak le az emberek, így sokkal jobb az az opció, hacsak az arcát nézem. Mégis mit gondol? Hogy csak úgy megadom magam? Na ne vicceljen, itt én vagyok az, akit bántottak, akit sérelem ért. Én, és nem ő. Erről ennyit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Zsombor érkezése igen hamar kirángatott gondolataim közül. Mondanom sem kell, hogy eléggé meglepett hirtelen felbukkanása, arról az ironikus dologról nem is beszélve, hogy pont előle bujkáltam. Néha az élet igencsak érdekes dolgokat tud az ember elé vetni, például pont azt, aki elől el szeretne tűnni, vagy ami elől menekül. Sors fintora, de valaki biztos jól szórakozik rajta. Szóval a szituációhoz visszakanyarodva nyugodtan ültem, és megjelent Zsombi. Mit volt mit tenni alapon elszórakoztam azzal, hogy egy ellentétes irányba mutattam. Aztán leesett. Hogyhogy nem ismert fel? Nagyjából a szokásos öltözékem, színekben is, stílusban is, a hajam kivasalva, a minimális sminkem... más simán felismer, és pont ő nem? Nem csoda hát, hogy kérdően néztem fel rá, akkor meg még inkább, mikor nem válaszolt, csak felhúzott a padról, és elkezdett rángatni. Azt azonban nem láttam merre megyünk, így néhány lépést megtettem, pont úgy, ahogy kellett. Sziszegett, ebből tudtam, hogy haragszik, de nem különösebben foglalkoztam vele, jelen pillanatban itt én vagyok a sértett fél.
- Nem megyek sehova! Hova rohansz?! Amúgy is, egy lánynak nem illik így megszorongatni a kezét. - torpanok meg, és kitépem a kezem a markából. Nem leszek megint az a majom, akit csak úgy el lehet rángatni, arról nem is beszélve, hogy tényleg baromi megszorította a kezem, ráadásul, ami még több is, mint ez, hogy a csokikat ezáltal nem volt időm összeszedni. - Miért nemjó a temető?! Úgy sincs itt senki. - jelentem ki idegesen, majd megfordulok, és elindulok abba az irányba, ahonnan jöttünk. Visszamegyek egészen a padig, majd tovább is, egyenesen oda, ahova a csokoládét rejtettem. Elkezdem előbányászni, majd mikor már körbevesz egy kisebb édességhegy végzek, és leülök oda, ahol eddig térdeltem, a földre. A temető kerítésénél vagyok, a bejáratnál, itt még kevesebb a sírkő, de nem egy észrevehető hely az embereknek, hiszen senki nem néz erre, mikor ki-be járkál a szomorú helyre. Nem mozdulok el, várom, hogy Zsombor, ha szeretne utánam jöjjön, amennyiben nem.. hát.. megtartom a csokit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Nem számítottam arra, hogy ennyire fel fog tudni húzni idegileg. Alapból haragudtam rá, ez eddig teljesen rendben van, de azt nem hittem volna, hogy ennél jobban el tudja intézni, hogy utálatot érezzek. Duzzogva torpantam meg, nem csoda, hogy így ráripakodtam, hiszen még mindig sajog a kezem azóta, hogy elengedte, hiába dörzsölgetem. Az biztos, hogy sok erő szorult belé, na de nem rajtam kéne bemutatnia ezt a remek adottságot.
- Hidd el, nem fog hallani itt sem senki. Ráadásul a csokijaid mind itt vannak elrejtve, nem két perc előszedni. - jegyzem meg epésen, és ezután indulok el előszedni az édességeket. Nem készültem gyorsan továbblépni, nemcsoda, hogy így elrejtettem, de már elment a kedvem ettől az elrejtettem-keresd meg játéktól. A viszonylag jó hangulatomnak, ami volt teljesen vége szakadt, és komor, sértődött érzések vették át a helyét. Nem így kellene viselkednie velem, hiszen mégiscsak az egyik legjobb barátom, Bia mellett az egyik legfontosabb ember számomra, és akkor így viselkedik? Hát nem csoda, hogy úgy érzem, megbántottak. A csokihegyek között ücsörögve, összefont karral, így támadó nézéssel figyelem a közeledő Zsombort, most aztán tényleg úgy nézek ki, mint aki nem fog megbocsájtani. Nem tudom, mi lehet a mentsége, de biztosan nem elég jó ahhoz, hogy felmentse magát a múltkori is ez alól. Vagy ha fel is menti a mostani viselkedésére nem tud magyarázatot adni. Aztán kibökte. Én meg, mint valami béna filmben, meghökkenve, teljesen lefagyva bámultam magam elé, eddig feszes kéztartásom, és igencsak erőteljesen összepréselt ajkaim kezdtek elengedni, majd szép lassan ellazultak, és helyükön kötöttek ki. A meglepetés ereje sok mindenre képes. Megváltoztat szituációkat, helyzeteket, embereket. És kedvet persze. Én is az előbb még azt hittem majd' felrobbanok olyan ideges voltam, most hirtelen pedig még a lélegzetem is elakadt egy aprócska titok közlése miatt. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem akartam sajnálni, vagy azt éreztetni vele, hogy emiatt másként nézek rá. Hiszen attól, mert valaki nem látja a színeket, nem hallja a hangokat, vagy esetleg szinesztéziás, hogy hasonlót mondjak, még nem lesz más. Szeretni való, ugyanolyan emberek, mint a többiek, ha nem szeretni valóbbak. De semmiképp sem fogyatékosak, mint ahogy azt sokan tartják.
- Barna. Mindkettő. - mondom ki, még mindig letaglózva. Kissé meg kell ráznom fejemet, hogy felocsúdjak a hitetlenkedéses egy helyben ülésből. - Zsombor... lehet, hogy ez neked furcsa, de ettől nem vagy más. Nem nézek rád másként. Nem tudom, miért féltél elmondani. Ugyanaz a Csokipajtim vagy, aki eddig. - mosolygok rá kedvesen, majd kihámozom magam a csokikupacból, odahajolok hozzá, és jó szorosan megölelem. - Annyira buta vagy, hogy nem merted ezt elmondani. - kihasználva, és reménykedve, hogy nem lök el, elég erősen magamhoz szorítottam, mintha csak most értem volna hozzá először, arcomat vállába temettem, beszívtam az illatát, és elmosolyodtam. Minden haragom elszállt nagyjából a másodperc töredéke alatt, és nem értettem, miért is nem merte eddig elmondani. Hiszen ismer, tudja, hogy emiatt nem változik meg semmi. Elengedtem, majd leültem vele szemben, és az egyik kibontott csokit letettem kettőnk közé.
- Azonban ez nem mentség arra, hogy folyamatosan büntiben vagy, engem meg magamra hagysz. Nincs kivel beszélgetnem. - jegyzem meg, miközben letörök egy sort a csokiból, és szememmel a tekintetét keresem. Nem harapok még bele az édességbe, csak játszadozok vele, közben pedig figyelem a reakcióit. Remélem, elég pozitívan reagáltam, hisz nem szeretném, ha ezen múlna a barátságunk, ami már oly' régóta tart.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

- Te bolond vagy. - nevetek fel, miközben a mutatott irányba nézek, és kiszúrom a képen a vörös lányt. Nem sértett meg, ahhoz nekem több kéne, na de az, hogy egy portréra mutogat, és mint egy zsánert méregeti... még Ádámtól is soknak tűnik. Belegondolva pedig nem, mégsem sok.
- Már nem azért, de nem vagyok az a kesergős típus, kikérem magamnak! - vonom össze szemöldökömet, igen csúnyán nézve Ádira ez utóbbi megszólalása után. Nem szoktam picsogni, mint a többség, sőt! Én igenis nagyon jó fej vagyok, korántsem hisztis, és nem érzem magam egoistának eme gondolatok hatására. Egyáltalán nem.
- Hát, azért hiányozni fog, hogy nem lesz kivel összekenni a portrékat finom ragaccsal, hogy befogják, vagy megtartsák maguknak a magukét. - ezt most aztán szép magyarul megfogalmaztam, de néha mindenkinek vannak nyelvtani bakijai. Komor arccal nézek rá, majd járatom végig tekintetem a folyosón, egy-egy portrén elidőzve. Most így utólag megnézve is elég nagy kárt tettünk bennük, hála a jó égnek, csak egynéhány ricsajozik, hogy miféle zsiványok vagyunk mi, akik tönkreteszik őket, eme remek tökéletes műveket. Hát nem tudom, olykor elgondolkozok azon, ki volt az a nagyon idióta, aki az iskolába beszélő portrékat tett, ráadásul két ilyen folyosót is kialakított, ahol ezek a nyafkák azt harsognak, és mondanak amit csak akarnak, plusz beszélgetni sem lehet tőlük. Undorító.
- Ne is mondd... valószínűleg nem fogom tudni leakasztani a húgaimat. Ne érts félre, tudod, hogy nagyon szeretem őket, és fontosak, de épp elég az, hogy otthon folyton együtt vagyok velük. Kivéve amikor egyedül vagyok a szobámban, vagy anyának segítek. De a két kis hercegnő igen sok időt el tud venni.. - sóhajtok fáradtan, miközben belegondolok a Várnai ikrek szokásaiba. Jó nővér lévén sokat játszok és foglalkozok velük, ráadásul annyira nem is végtelenül nagy a korkülönbség, mégis olykor úgy érzem, hogy jó lenne egy kis nyugi, hogy ellegyenek ketten is. Ugyanis amikor magukra hagyjuk őket, hogy játsszanak csak, ahogy szeretnének, mindig összevitatkoznak valami butaságon, aztán mehetünk mi rendet tenni közöttük, és megsértődnek, és van, hogy nem órák, hanem napok, akár egy hét elmegy arra, hogy kibékítsük őket -, bár ez eddig kétszer fordult elő összesen.
Hirtelen felindulásból hajolok oda, és puszilom meg a száját, ami elég érdekes reakciót vált ki, egy okéban, és egy felpattanásban. Ezek szerint butaság volt, és helytálló az a kijelentés, hogy bocsánat. Teljesen elpirulok emiatt, hogy nem kellett volna, azonban mielőtt tényleg kitérnék arra, hogy ne haragudjon, nem tudom, mi ütött belém felhúz a földről, és visszakapom ugyanazt a puszit. Felvont szemöldökkel nézek rá, majd mikor elkezd előre fele menni a folyosón, nem ellenállok, követem. Egészen a második emeletig megyünk, ahol megtorpanok a társalgónál, és fejemmel odabökve behúzom magam után. Miután beléptünk a helyiségbe, és meggyőződtem arról, hogy senki nincs ott, vettem egy nagy levegőt, majd szembefordultam Ádámmal, és egyenesen a szemébe néztem. Jobb kezemmel még mindig fogtam kezét, míg bal kezemet nyaka köré fontam, kissé megemelkedve odahajoltam, és az előbbi "kis próbát" meghazudtolva rendesen megcsókoltam. Helyénvalónak éreztem főleg a viszonylag kellemes reakció után. Végül elhúzódom, arcomat a vállába temetem, és megtörve a percek óta húzódó csendet, Cuki szemeibe nézek ismét.
- Na jó. Ez zavaros. Most mi legyen? - húzom össze szemeimet, igen erősen koncentrálva, hogy gondolkozni tudjak, de meg kell hagynom, nem sikerül túl jól eddig legalább is. - Mármint... ez most tök jó, meg minden.. de.. nem tudom. Nem értem. - láthatólag kiakadtam saját magamon, és nem vagyok a helyzet magaslatán, főleg, mert kezemmel továbbra is Ádámét szorongatom, és tőle várom a megoldást. Hátha mond valami okosabbat nálam is. Jelen helyzetben, nem egy nehéz feladat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Defenzori szoba

Ma reggel is a megszokott légkörben mentem le, hogy megreggelizzek. Csipi nem hagyott békén, egészen addig, amíg fel nem keltem, és magamra nem vettem a szokásos egyenruhát, utána pedig kajáért magyarázott vagy két percig. Imádom ezt a madarat, de néha komolyan elgondolkozom, miért is van.
A húgaim szokásos módon összekaptak valami apróságon, mikor leértem pedig anya próbálta megoldani a problémát, és rendbe hozni köztük a dolgokat. Hangos köszönés után a hűtőhöz mentem, kipakoltam a reggelihez szükséges tejet, illetve a polcról lehalásztam kedvenc gabonapelyhemet, és készítettem egy amolyan gyors reggelit Zsófi módra. Miközben leültem az asztalhoz, hogy megegyem, megjelent az ajtóban apa, Zéténnyel az oldalán. Nem tudom miről beszélhettek, de mire megkérdeztem volna, már előttem hevert egy könyv az asztalon, és megszokott reggeli köszönés után azt is megtudtam, hogy miért lett letéve elém a darab. Dwayne professzornak kell odaadnom ma, fontos. Miért is ne módon raktam el a táskámba, hiszen amúgy is az iskolában vagyok, tekintve, hogy délután vizsgát írok, addig meg elütöm az időt valahol, ha más nem a manókkal a konyhában. Vagy adott esetben, ha már így alakult, akkor a professzorral.
Kilépve a házból hűvös levegő csapott meg, de nem az a marcangoló, fagyott típusú, hanem annál egy sokkal kellemesebb, tavaszias időjárás. Egy bő tízperces séta után a nyugati szárny felé indultam, azon belül is a második emelet felé. Nem emlékeztem pontosan, hol is van a szoba, de nem kellett sokáig keresnem, hála a jó égnek most sem hagyott cserben a fényképes memóriám. Kopogtam kettőt, majd óvatosan kinyitottam az ajtót, és bedugtam a fejem a kis résen
- Dwayne bácsi! Zsófi vagyok, apu küldött! - tettem hozzá csak úgy mellékesen, bár az is lehet, hogy magától tudja, mit kereshetek errefele. Általában apa szokott kérni, hogy adjak át üzenetet, könyvet, de olyan is előfordult már, hogy magamtól jelentem meg az iroda környékén, igaz ez nagyon kivételes eset. Kicsit beljebb toltam az ajtót, végül be is léptem, és megálltam ott, ahol voltam. Nem akartam pofátlan lenni, és "hívatlan vendégként" csak úgy berontani, így gondoltam jobb megvárni egy válasszerűséget. Nem szeretek illedelmetlen lenni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Defenzori szoba

Nos, amikor belépek az ajtón, és körbenézek a szobába, felfedezem a professzort... a földön ülve, csupa porosan. Félig felvont szemöldökkel mérem végig, próbálom feldolgozni a helyzetet, és nem furán lereagálni a szitut, amikor is egy tanárt a földön látsz ülni. A meglepő az egészben, hogy ahelyett, hogy esetleg felkelne, vagy szabadkozna, örül az érkezésemnek, sőt, segítséget is kér. Így ha lehet, még furább lesz egy pillanatra az arcom, bár nem azért, minthogyha nem segítenék szívesen, csak ebből a szekrénynél ülős dologból nem igazán tudom, mi lehet olyan fontos. Csak ekkor csapja meg a fülem, a keletkező csend következtében valami mormogós-dúdolós keverék, és kisebb motoszkálás. Nyilvánvalóan van valami a bútor alatt, és nem véletlen kell az én segítségem hozzá, felmérve, mekkora hely van alatta. Elmosolyodok, és lassan beljebb lépek.
- Persze, csak mondja meg, pontosan miben kell! - az asztalhoz lépek, ami mellé leteszem táskámat, majd odamegyek a professzor mellé, és helyet foglalok én is a bútor mellett. Kíváncsian csúszok lejjebb, majd mielőtt még bekukucskálnék  szekrény alá, rákérdezek. - Mi van ott bent? - teljesen lehajolok, és benézek a résen, próbálom kivenni a félhomályban mi lehet az. Egészen biztos, hogy kis élőlényről van szó, szóval bagolyra, egy puffskeinre, vagy maximum valami kisebb rágcsáló/háziállat szerűségre tippelek. Visszahelyezkedek törökülésbe, és felnézek a tanár bácsira.
- Szóóóval nekem most be kéne oda nyúlnom, és ki kéne halásznom ezt a kis dalolászó rosszcsontot? - elnyomok egy nagyobb mosolyt, hiszen elég kellemetlen lehet, ha egy nem kívánatos vendég folyamatosan nyomja a magáét, az ember meg legszívesebben már felakasztaná magát kínjában, hogy nem tud vele mit csinálni, jelen esetben azért, mert elérhetetlen helyen van. Na de mire jó ilyenkor egy fiatal, alacsony, és vékonyka ember? Hát arra, hogy segítsen! Plusz pont, ha ezt szívesen is teszi. Csak mint én, elvégre, barátoknak bármikor, még ha az a "barát", egy tanár is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Defenzori szoba

- Puffskein... ez nem olyan egyszerű, mintha mondjuk bagoly lenne. - sóhajtok egyet, felmérve a teljes helyzetet. Végül is így sem megoldhatatlan a helyzet, szimplán eltart néhány percig, mire sikerül kitalálnom, mit is lehet kezdeni a kis szőrmókkal.
- Izé. Ő is csak egy élőlény, biztos nem evett régóta. Pillanatok alatt kiszedjük. - jelentem ki mosolyogva, majd felkelek a földről, és körbenézek a szobában. Egy fikarcnyi pókhálót sem látok, hiába a por, azért mégsem nevezném ennyire rendezetlennek a szobát. Mivel tudom, hogy a kelleténél több keresgéléssel járna az, hogy itt találjak egyet, szó nélkül felállok, kisétálok az ajtón, és az egyik páncél mögötti hálóból kihalászok egy kicsi, talán még nem is teljesen kifejlődött pókot. Kezemen megtartva megyek vissza a szobába, és térdelek vissza oda, ahol eddig is voltam. Közben a magamnál tartott fekete pötty próbálkozott azzal, hogy halottnak tettesse magát, de nem tudott átverni ezzel, így letettem a szőnyegre, és reménykedtem abban, hogy kitartson ez a hatás addig, amíg a kis puffskein előbújik. Nem tartott sokáig, a dúdolás abbamaradt, és nagyon halk motoszkálás hallatszott, ahogy kifele igyekezett a kis szőrgombóc. Végül meg is pillantottam a rózsaszín szőrű élőlényt, először csak egy foltot, majd teljesen. Száját nyalogatva érkezett oda a pókhoz, hogy megegye. Amint ezzel végzett elkaptam, és kezemben tartva megsimogattam, hogy ne támadjon az az érzése, menekülnie kell, ugyanis akkor lehetne elölről kezdeni az egész folyamatot, és ez nem lenne vicces.
- Küldött egy könyvet a professzor úrnak, fogalmam sincs milyen témában, de azt mondta fontos, és sürgős, így gondoltam, rögtön idejövök. A táskámban van. - tápászkodok fel ismét, és az asztalhoz megyek, még mindig magamnál tartva a kisállatot, hogy ne múljon ez a nyugalom, ami eddig volt. Ismét dúdolni kezd, de legalább már nincs az eddigi helyén. Táskámat kinyitva előhúzom a vastag könyvet, majd odaviszem a professzornak, hogy nézze meg, hátha neki többet mond.
- És mit szeretne csinálni új ismerősünkkel? - néztem le kérdőn a kezemben tartogatott puha állatkára -, vagy hogy is nevezzem -, próbálva kigondolni, mit tegyünk vele.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Defenzori szoba

A levegő és pillanatok megállása sem semmi, de nem tart sokba elkapni a kis szökevényt, hála az égnek. Sokkal többet is szenvedhettem volna vele, ha nincs ekkora szerencsém. Mosolyogva tartogatom továbbra is, majd a kérdésen elgondolkozok. Van ugyan otthon Puffskeinünk, nem is egy, de nem tudom mit szólna hozzá anyu, vagy esetleg apu, ha beállítanék az ajtón egy újabbal. Lehet, hogy nem annyira díjaznák, mint az első esetekben. Na nem baj, mégse múlhat rajtam szerencsétlen élete!
- Végül is, hazavihetem. Nálunk még társasága is lesz. Majd rásózom a bátyámra. - vonok vállat egyszerűen, megcirógatva újdonsült kis barátom feje búbját. Szeretem az állatokat, a varázslényeket meg még inkább, így ebből valóban nem lesz probléma. Miután elhadarom a könyv történetét, és oda is adom Dwayne-nek, egy fokkal nyugodtabban foglalok helyet az agyonpakolt kanapén, kissé odébb tolva a papírokat. Megszoktam már, hogy itt sosincs túl nagy rend, tekintve, hogy a tanárnak szinte folyamatosan dolgoznia kell, vagy ha nem is, a papírokkal tölti el idejét, olykor esetleg felgyülemlik.
- Hmm hát megvagyunk. A húgaim néha kibírhatatlanok, hihetetlen mennyit tudnak veszekedni. A bátyám élvezi a sulit, mellette nem sokat látjuk, pedig otthon is jár. Én meg ha megcsinálom a mai vizsgát, akkor másodikos leszek! - határozottan vidáman mosolygok, és az órára is rápillantok, mennyi időm van még. Nagyjából egy óra múlva kell mennem, hogy túl legyek ezen az utolsó kiállhatatlan megmérettetésen is. Hála a jó égnek ez az utóbbi a legkönnyebb, ami hátravan. Az önismeret. Még ha nem is a legkönnyebb vizsga lesz az összes közül, a kedvencem, így nem lesz egy nagy dolog ez a vizsga, tanulás helyett sokkal inkább a kíváncsiság vezérelt amikor átolvastam az anyagot.
- És milyen az élet itt a kastélyban? Rég láttam már Dwayne bá't a folyosón. - kicsit lazábbra veszem a stílust, érzékeim szerint ez még nem súrolja a neveletlenség határát, de nem is az a hivatalos "professzor úr". Nem szeretem, amikor apa régi ismerőseit ennyire hivatalosan magázni kell, tetszik meg nem tetszik. Hát, inkább utóbbi. De megteszem, és jól tűröm, bár esküszöm egyszer kipróbálnám, mivel jár valakit letegezni. Na majd ha nagyobb leszek, egyszer úgyis megteszem!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A vizsgaidőszak meglehetősen lefárasztott. Na nem azért, mert olyan sok vizsgám volt, sokkal inkább a tudat, hogy mi múlik ezen. Nem akartam évfolyamot ismételni, főleg nem az elsőt, hiszen ha felsőben még nem is, de így, elsősként szerintem baromi ciki megbukni, és az alapokat elölről kezdeni. Persze akinek nem inge, ne vegye magára, biztosan vannak olyan diákok, akik különféle okok miatt képtelenek levizsgázni, legyen az rossz családi háttér, vagy kulipinty születése. Mióta azonban szünet van, legtöbb időmet otthon, vagy kint a friss tavaszi levegőn töltöm, pihenek, rejtvényt fejtek, lefoglalom a húgaimat, vagy húzom a bátyámat. Mondhatni, csak a szokásos. A mai nap sem kivételes, egy napszemüveggel a fejemen, vékony tavaszi kabátban, farmerban, kibontott hajjal mászom végig a falut, útba ejtve a cukrászdát is persze. Amint beléptem, mosolyogva köszönt a tulaj, aki épp a pult mögött kérte számon az egyik alkalmazottat. Viszonoztam a mosolyt, majd a kiszolgálós részhez léptem, és kértem magamnak egy forrócsokoládét. Hiába jön a tavasz, ettől még mindig ez marad a kedvencem, a meleg ellenére is. Ahogy szeretem, a soknál is több csokoládéval kaptam meg az elviteles poharamban, kifizettem a megfelelő összeget, majd elindultam a tó felé. Azonban még mielőtt kiértem volna a falu széléhez, beugrottam a boltba, és vettem két zsömlét, hogy ha látok kint hattyúkat, vagy madarakat, megetethessem őket. Mindig így szoktam, ha arra járok. A falu szélénél aztán a stég felé indultam. Amint kiértem a széléhez leültem, levettem a cipőimet, és úgy helyezkedtem, hogy lábam kényelmesen lelóghasson. Miközben folyamatosan kortyolgattam az édes, szinte már tömény csokoládét, kisebb csipet zsemledarabokat dobáltam a vízre, és figyeltem, ahogy kissé elúszva egy-egy kacsa, esetleg hal megeszi őket. Mosolyogva néztem a természet működésén morfondírozva egy kellemesnek talált pontot, míg nem azt vettem észre, hogy teljesen elkalandoztam helyben, és időben is. Nehezen tértem csak észhez, akkor is félig kábultan ültem. Jól esett a csend, a csoki, a víz, és az állatok társasága, bár belegondoltam abba, hogy nem ártana némi emberi sem. Ha erősen koncentrálok, talán bevonzom magamhoz, és erre jár valaki. Úgyhogy gyere, csak gyere, siess, én meg addig tovább bambulok értetlenül, és gondolataimba süppedek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A nyugalom, meg a természet olyan jó hatással volt rám, mint már jó ideje semmi. Nem azt mondom, hogy nem vagyok a toppon, hiszen minden jól megy, ami az életemet illeti, azonban nem tudom mióta nem volt már olyan, hogy letudtem ülni, és relaxálni kicsit. Ádámmal ez ritkán fordul elő, ha még csak a pihenésről lenne szó, de nem, aludni sem nagyon szoktunk, egyszerűen nincs rá időnk.
A csendes perceket egy hang zavarja meg, és mivel eddig nem kifejezetten koncentráltam a külvilágra, összerezzentem, majd tétován felnéztem. Nem tartott sokáig felismerni Kornélt, a farkasfiút. Egyszer találkoztunk ugyan, akkor is elég érdekes helyzetben. Nem hinném, hogy sokan tudják az iskolából, vannak itt vérfarkasok itt. Hála a jó égnek nem neveltek burokban a szüleim, így tisztába vagyok az összes varázslénnyel, vámpírral, vérfarkassal, és élőlénnyel, ami csak létezik. Érdekes témának találom, bár szerintem hülyeség állatként tekinteni rájuk, elvégre mégis csak emberekről beszélünk végső soron. Vagy mi.
- Szerintem nem én járok olykor veszélyes vizeken, Kornél. - jegyeztem meg kitérően, s mily' ironikus, hogy pont a vízparton ücsörögve mondtam ezt. Nem ismerem annyira, a múltkori alkalommal nem éppen arra mentünk, hogy megismerjük egymást, inkább próbáltuk eltussolni az érdekes helyzetet. Így nem tudom, miért gondolja, hogy nekem bajt jelent egy kis friss tavaszi levegő, na meg a láblógatás a szabadban.
- Miújság, mit keresel errefelé? - mosolyogtam rá, majd megpaskoltam magam mellett a stéget, némileg biztató hatást keltve. - Gyere, ülj ide. - ha már úgyis társaságra vágytam, nem akartam bevallani a rellonosnak, hiszen a zöldek nem kiváltképp szeretnek cseverészni, én azonban csak reménykedni tudtam benne, hogy ez egy kivételes helyzet, és veszi a célzást. A magam módján ugyan én is fárasztó tudok lenni, de általában még a legarrogánsabb emberek is képesek elviselni, mivel nem veszem fel a sértéseket. Nem vagyok az a típus, akibe bele lehet kötni, hála a szintén rellonos bátyámnak. Még jó, hogy ilyen nagy a család, előnyös, főleg ilyenkor.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

A meglepő helyzetek, meglepő reakciókat váltanak ki. Ilyen a mi viszonyunk is Zsomborral, habár a mostani szituáció azt hiszem életem eddigi legfurcsább helyzete volt. De haladjunk csak szép sorjában. A temetőben ülve, cseppet sem érezve félelmet, nyugodalmasan, na meg idegesen teltek a percek. Sosem voltam még ennyire mérges Zsombicra, most mégis annyira kihozott a sodromból, hogy legszívesebben kiabáltam volna vele. Még sem tettem, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem szorongatta a kezem. Ott betelt a pohár, és egyszerűen fájt, hogy ennyit nem érek neki. Lehet, hogy én értettem félre a jeleket, sőt, szinte biztos, ahogy az is, hogy mindezt nem direkt csinálta, de akkor nyilván ez nem jutott eszembe. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hát sértetten visszavonultam a temetőbe, ha akar követ, ha nem nem módon. Utálok ennyire makacs lenni, de egyszerűen nem bírom, amikor valaki ekkora hülyeséget csinál, mint speciel ez is. Szerencsém volt, hiszen utánam jött, sőt, kinyögte, amit szeretett volna, és azt hiszem ettől a pillanattól változott meg minden, ami eddig volt.
- A hajam sötétbarna, mondjuk étkakaó színű, a szemem meg inkább olyan... talán kicsit vöröses, mint mondjuk a borostyán, de ez így elég hülyén hangzik. De jól belőtted. Mi történt, hogy kiskorodban láttad a színeket, és most már nem? Beteg lettél, vagy butaságot csináltál? - pislogtam rá nagyokat, kinézem belőle, hogy sajnos a saját idétlensége, mégis nem tudom mi lehet az oka, és be kell vallanom, fúrja az oldalamat. Nagyokat pislogtam, várva a választ, közben pedig egyre inkább úgy éreztem, tudatnom kéne vele, hogy tényleg nem zavar, és nem értem, mi volt ez a nagy titkolózás eddig. Így hát hangot is adtam ezen gondoltamnak, elég hosszan, hogy úgy fogalmazzak.
- Zsombor, emiatt tényleg nem vagy más... nekem ugyanaz vagy, aki eddig, és ezen semmi sem... - azonban a mondat végét nem tudom kimondani,hiszen kezét a számra tapasztja, én meg kérdőn pislogok rá. Tehát ezek szerint túlzásba estem, nem is kicsit, vagy valaki erre jár? Nem tudom eldönteni, de mire észbe kapnék ez már felesleges is lenne. A pillanat hevében azt sem tudom eldönteni, sírjak e vagy nevessek, esetleg, hogy fiú vagyok e vagy lány, de komolyan sikerül összezavarodnom. Érzem, ahogy megtelik vérrel az arcom, és nagyjából olyan vörössé változik, mint egy szebb rózsa, pontosan akkor, amikor megcsókol. Még soha senki nem vetemedett ilyesmire, így finoman szólva halvány lila gőzöm sincs, miként kéne kezelnem a helyzetet, és amennyire betudom lőni, Zsombornak sem lehet nagy gyakorlata ezen a téren. Mégis, mintha csak valamiféle reflex lenne, visszacsókolok, sőt, egyik kezemmel elkapom a kezét, és megfogom. Mint valamiféle biztosíték, hogy nincs semmi gond. Nem zavar, sőt, talán furcsa ezt mondanom, de kellemes bizsergés fut végig a hátamon, kiráz a hideg is, a gyomrom  pedig szerintem kisebb, mint a fél öklöm. Nem gondoltam volna, hogy most, és így jön el a pillanat. Mikor vége szakad a csóknak, nem tudom eldönteni, hogy másodpercek, vagy percek teltek e el, megzavarodott az időérzékem. Meglepetten, még mindig kipirosodva pislogok Zsomborra, és nem igazán jut eszembe semmi érdekes.
- Ez.. Zsombi... szóval.. nem... mi volt? - nyögöm ki kisebb makogás után, halkan, úgy, hogy alig hallható. Nem negatív a kérdés, szimplán meglepett ő is, és én is saját magamat, egyszerűen nem gondoltam volna, hogy képes lennék ilyesmi, illetve az, hogy most össze is zavarodtam. Az emberek nem szoktak a barátaikkal csókolózni, nem igaz? Akkor most itt mi a helyzet? Lehet, hogy tetszene a dolog, hogy ő meg én? Nem, ez így mégiscsak abszurdan hangzik. És mégis, mintha mégse lenne akkora hülyeség.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

- Ohh, ugyan, dehogy... sosem tennék ilyet... - jegyeztem meg ártatlanul, mint egy ma született bárányka, aki nem is tudja, miről beszél Kornél, sőt, még azzal sincs tisztában, mi az a világ, hiszen most látja először. Az a tisztaság, a tudatlanság sok mindent megváltoztatna, ugyanúgy, ahogy másként állnánk egymáshoz, ha nem tudnám, micsoda ő, és ha nem tudná, hogy én tudom. De tekintve az első találkozásunkat ez elkerülhetetlen, hiszen nem tartott sokáig rájönnöm, mit is láttam akkor.
- Hagyj már békén, apu! Nem lesz semmi bajom! - direkt az ironizáló megszólítás. Tudom, hogy vagy négy évvel felettem jár, és valószínűleg, ha nem tudnám amit tudok, akkor nem mernék ilyen szinten pimaszkodni vele. Nyilván nem fogok visszaélni előnyömmel, mert nem is vagyok olyan ember.
- Tudom, hogy csak 15 éves vagyok, és már ne is haragudj.... de te teljesen hülyének nézel? Ez esetben tájékoztatlak, hogy még van némi eszem ahhoz, hogy tudjam, kábé úgy lenne vége az életednek, ahogy ez kiderül. Nem állt szándékomban beköpni, ne aggódj. - kissé hosszúra sikerült monológom után a kék szempárba nézek, és nem eresztem el azokat. Határozott vagyok, és ami ennél is fontosabb, komolyan beszélek. - Na, elég meggyőző vagyok? - mosolyodom el végül, majd ismét a táj irányába fordulok, és azt figyelem. Nem is szólalok meg néhány percig, kissé gondolataimba mélyülök, majd utána, csak a változatosság kedvéért Kornél felé fordulok. Nem tudom, mit mondjak, nem akarom feleslegesen tépni a számat, ráadásul ő sem tűnik annak a beszédes embernek. Aztán mégiscsak elkezdi valamiféle kérdés húzni a fantáziámat, amit nem bírok magamban tartani.
- Kornél... ne haragudj meg a kérdésért... de.. hogy működik ez a farkas dolog? Egyáltalán, hogy váltál azzá? - buta kislány, aki túl kíváncsi, és saját magával szúr ki, tipikusan ez az érzés kerít magába. De most nem érzem magam veszélyben, ha bármi módon meg is támadna, nem itt tenné, na meg miért tenné? Ha már tudom, nem akarom csak egy darabkáját tudni, sokkal jobban érdekelne egy kerek egész, ami lefed pontosan minden kérdést. Nem fogom erőltetni, ha nem akarja, de úgy vélem saját magának is jót tenne azzal, ha kieresztené kicsit a fáradt gőzt. Mondjuk lehet, nem lenne ennyire görcsös utána. Ha máshogy nem is, legalább így segíthetek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Olyan furcsa belegondolni, hogy nem látja a színeket. Távol álljon tőlem az ítélkezés, de mégis, nem tudom hova tenni ezt az egészet. Eddig volt Zsombi, a normális Zsombi, aki ugyanolyan, mint a többi ember, csak a barátom. Erre kiderül, hogy mégis sokkal különlegesebb, mint arra számíthatnánk. Nem csoda, hogy úgy elillan a haragom, mintha csak a szél fújta volna messzi földekre. A döbbenet, és a meglepettség sokkal nagyobb teret foglal el, mint az eddigi felfogásom. Ez olyan női baromság, hogy a sajnálat, az együttérzés elnyom minden többi érzést az emberben.
- Hát... köszönöm. - jelentem ki kicsit zavartan, furcsa párosítás Zsombor, meg a szép, mint szó egyben. Mármint ezt most nem rá értem, hanem a használatára. Nemcsoda, hogy kábé amit kimondta, zavarba jöttem, azt hiszem.
- El kellett volna menned megnézetni magad. A szüleid tudják? - nézek rá meglepetten, még mindig aggodalmaskodva. Komolyan, hihetetlen mennyire nem kell energiát fektetnem abba, hogy aggódjak az emberekért. Most is, csak úgy jön magától minden, amit mondok, nem kellett rajta gondolkoznom, és azt kell mondjam, talán egy kicsit még túlzásba is viszem. Nem vagyok hozzászokva az ilyen helyzetekhez, így egy kissé érdekes, de mindent el kell egyszer kezdeni, például tekintettel lenni egy barátra. Ha belegondolok mennyit szidtam magamba Zsombort, hogy sose vesz észre egy új ruhát, vagy azt, hogy szeretem a piros színt, mert szinte folyton az van rajtam. Hát, most sok mindent megértettem.
Sose éreztem még ennyire ragaszkodónak Zsombort, mint a csók pillanatában, ahogy magához húzott, és szorított, nem állt össze a kép a fejemben. Mindig azt hangsúlyozta, hogy nem érdeklik a lányok, mert semmi érdekes nincs bennük, és most meg itt tartunk. Nem tudom hova tenni ezt az egészet, habár viszonozom az egészet. Amikor elenged, zavartan pislogunk mindketten, egymás helyett sokkal inkább a földet keresi tekintetünk, legalább is amennyire látom az övé is, és valahogy nem tudom, mit lehetne mondani. Aztán nagy nehezen kinyögöm, hogy ez mi volt, ha még nem is bírom hozzátenni, hogy miért volt. Nem így ismerem Zsombit, és túl furcsa. Azonban nagyon hamar témát vált, sőt, kifejezetten rövidre fogja egy "megtörtént"-tel. Összevont szemöldökkel nézek rá, de még mindig nem jön ki hang a torkomon, így nem teszek fel semmit, csak emésztem a választ. Megtörtént. Csak úgy. Ez nem vall rá. Nagyon nem. Aztán a hirtelen szómenését se tudom hova tenni, ez sem az ő jellemzője, de nem teszem szóvá, csak hallgatom. Rózsát, nekem. Valahogy nem tudom hova tenni a dolgot, így ha lehet még meglepetten nézek rá.
- Hmm? - pillantok fel, kirángatva gondolataim közül, mikor a nevemet hallom. Most már egy kissé felocsúdtam az első sokkoló pillanatok alól, habár ha jól gondolom lesz még mit megemésztenem. - Csokipajti... ohh... persze... - halkan kezdem, de suttogva fejezem be a mondatot. Valahogy nem illett az egész helyzetbe a kérdés. Nem erre számítottam. Hol a magyarázat? De tudom, nem kezdhetem el faggatni, mert akkor csak jobban begubózik.
- Ne haragudj meg... de mennem kell... - jelentem ki halkan, hiszen úgy vélem jobb lesz mindkettőnknek, ha kicsit el tudunk vonulni gondolkozni. Lassan pakolászni kezdek magam körül, az üres papírokat és a teli csokikat elpakolom, majd felállok, és leporolom a ruhámat. Lepillantok a földön levő kis barátomra, majd hirtelen felindulásból leguggolok egy pillanatra, és nyomok egy puszit valahova az arca-szája sarka környékére. Ezután szó nélkül felállok, elfordulok, és elindulok félig határozott léptekkel a temető kijárata felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

- Nem a szó szoros értelemben az életednek, mondjuk inkább úgy, onnantól elfelejtheted, hogy valaha is mondjuk családod legyen. Nem sok ember nézi el, hogyha különleges vagy. - jegyzem meg, mintegy csak úgy mellékesen. Lehet, hogy nem tizenöt évesen kéne osztanom az észt egy nálamnál jóval idősebb egyednek, ettől függetlenül mégis úgy érzem, ez a helyénvaló egy ilyen helyzetben. Ha valamit megtanultam az az, hogy a társadalom mindig elítéli azokat az embereket, akikre ráaggatható a "más" jelző. Pedig ez a legtöbb esetben egyáltalán nem ront az ember értékén, sőt, adott esetben épphogy javít.
- Lehet, hogy egy profi hazudó-gép vagyok, vagy az is, hogy letudom lassítani a saját szívverésem.. csak technika kérdése! - úgy tudom valamennyire betanulható, miként tudjuk lassítani, illetve gyorsítani a szívverésünket, habár a pontos "hogyan"-t nem tudnám megmondani. Egyszer olvastam csak róla egy regényben, ahol a főszereplő csinálta, hogy életben maradjon. Egyszer utána kéne nézni.
Amíg emészti a kérdésem, mosolyogva bólintok, ezzel is megerősítve, illetve jelezve, hogy tényleg érdekel, amit mond, kíváncsian hallgatom. Valljuk be, nem mindennap találkozik az ember vérfarkassal, vagy ha mégis, általában nem tudja róla, hogy. Most itt van valaki, aki az is, és én tudom is, magyarán minden klappol, és tud nekem mesélni. Úgyis szeretem az ilyen esti mese jellegű regéket, amit az emberek egy adott  helyzetről, vagy magukról mondanak el.
- Igen, ezt tudom. De te mégiscsak több vagy, mint egy könyv. Engem az is érdekel, milyen érzés. Az átváltozás. Mármint, nem fizikailag, mert azt most fejtetted ki, hanem lelkileg. Megváltozol, vagy mást érzel.. milyen? - észre sem veszem, mekkora kíváncsisággal, tudás vággyal, együttérzéssel és figyelemmel teszem fel a kérdést, szinte már már szenvedélyesen, és a bűnbánás még nem jön el hirtelen. Pedig mindig arra számít az ember, de engem sokkalta inkább érdekel maga Kornél. Egyszer találkoztunk ezelőtt, na és akkor mivan? Leginkább semmi. Mindenkivel ugyanúgy törődök, ráadásul buta sem vagyok, így remélem nem az fogja megakadályozni a válaszadásban, hogy én még csak egy "kislány" vagyok. Mert nem, nem vagyok az!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Hosszú volt a bál, másoknak. Mi nem töltöttünk ott potom fél óránál többet. Nem tudom, miért jó elrontani a dolgokat, amikor ennyire jól mennek. Változunk, ez tény. És nem szóltam neki egy igen fontos dologról, bevallom, igen, elrontottam. De azt sem értem jelen pillanatban, nekem miért lassult le ennyire a gondolkodásom, nem esett le rögtön, nem fogalmazódott meg bennem, hogy ott van valaki más, valaki fontos. Mérges volt, és egyben csalódott, fájdalmat éreztem azért, mert tudtam, hogy megbántom ezzel a kirohanással, de egyszerűen képtelen voltam visszafogni magam. Próbáltam, de nem ment sem a hidegvérűség, sem a lassú megnyugvás. Elrohanok, ott hagyom, de nem is ő lenne, ha nem eredne utánam, és érne is utol. Nem akarok megállni, tényleg nem, de amikor megfogja a kezemet, megtorpanok. Lassan felé fordulok, és csak két perc csend után szólalok meg.
- Ádámnak hívják. - nem eresztem bő lére, nem tudom ezek után mit mondhatnék erről neki, mivel nem bántanám meg, hogyan csináljam. Nem akarok senkinek sem rosszat.
- Nem tudom Zsombor, talán csak... nem éreztem úgy, hogy tudni szeretnéd. Sokat vártam arra, hogy válaszolj, hogy kiderüljön valami, reménykedtem... a francba is! - csaptam a levegőbe idegesen, és sajnálatos módon azt is hagytam, hogy az érzelmi kavalkád, ami bennem uralkodott, átvegye a hatalmat. Kissé könnyes szemekkel pislogtam az előttem álló fiúra, felismerve a fájdalmat, a gyötrelmet az arcán. Senkinek nem akartam rosszat, főleg ennek a két embernek, akikről most szó volt, akiket most nem tudtam hirtelen hová tenni. Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol végleg elrontottam mindent, felesleges lenne mást hibáztatni, hiszen én voltam a ludas, ha az elébb nem is, most igen. Ugyanis a következőt tettem; elkaptam Zsombor nyakkendőjét, kicsit erőteljesebben meghúztam, és ezúttal én, ismétlem ÉN voltam az, aki megcsókolta. Nem tudom, miért, vagy hogy hogyan, egyáltalán miféle felindulásból tettem, egyszerűen csak megtettem. Jónak éreztem. Ismét átkaroltam, de most nem engedtem el, és azt sem engedtem, hogy kitépje magát a kezeim közül. Jól eső érzés volt, jobb, mint eddig valaha. Tudni akarom, hogy mi ez, miért érzem így, és miért nem tudom kontrollálni. De nem most, most csak tenni, itt lenni.