Charlotte

Vizsgáztam, és átmentem...második évfolyamos diák leszek a következő tanévtől. Furcsa.
Szögeztem le magamban a kósza gondolatfoszlányt, ami egész nap a fejemben bóklászott. Folyton ezt ízlelgettem, barátkoztam a gondolattal, hogy jövőre nem kell ismételjek, hanem végre elkezdhetem tudatosan tervezni az életem.
Nem tudom miért jelentett számomra ekkora mérföldkövet az első évfolyamról való továbblépés, de valami miatt úgy éreztem, a többi innentől kezdve gyerekjáték. Mindig csak az első pár lépés nehéz. Ezenkívül, most már sokkal több és érdekesebb tárgyat tanulhatok, valamint elkezdhetem zaklatni a vezetőséget a kérelmemmel, mert teljesítettem az utolsó feltételt is. Viszont így estefelé, már tényleg nem ezzel kéne foglalkozzak, elvégre van egy egész szabad hetem, tartalmasan kellene tölteni az időt. Ha tehetném, most szólnék Daninak vonatra ülnénk, és elmennék valami vadidegen kisvárosba, felfedezni azt, hatalmasat bulizni, és elbújni az ismerős emberek elől. Csak én és Dani...viszont Ő nincs itt, és ha Rá gondolok, csak elfog az eszeveszett hiányérzet. Az, hogy a szüleim hiányoznak, az egy normális érzés, az ember megtanul vele együtt élni, mintha belénk lenne kódolva, hogy ez normális. Viszont ha az ember testvére hiányzik, főleg ha az a legjobb barát szerepét is betölti egyben...na az igazán kegyetlenül rossz érzés. Egyszerűen lehetetlen megszokni.
De ahelyett, hogy további mélabúba keveredek, és megint az egész estét a szobában töltöm, inkább felkaptam egy bakancsot és a kabátomat, meg találomra egy könyvet a szépirodalmis polcról, és már csattogtam is a folyosón. Először nem tudtam merre, csak azt, hogy hideg helyre, és tekintve, hogy a kastélyból már nem kéne kimenni, maradt az Erkély. Egyébként is király hely olvasni és a nemsokára a csillagok is feljönnek, elvégre itt az ősz, sokkal rövidebbek a nappalok.

  Hát itt vagyok. Megérkeztem a híres Bagolykőbe, bár egy éves késéssel, de sikerült. És a Rellonba kerültem. Foggalmam sincs, hogy ez jó vagy rossz. Anyáék sose beszéltek arról, hogy melyik házba szeretnék, hogy bejussak,csak azt mesélték, hogy milyen suli.
  Három napja jöttem, de Anyától már négy levél volt, amiből megállapítottam, hogy neki nehezebb ez az egész elvállás mizéria mint nekem. Csak nehogy ide költözzenek, hogy állandó felügyelet legyek.. megint.
  Három napja kuksolok a szobámba, és pakolásztam. Mindent elraktam, a könyveimet, a ruháimat, berendeztem az éjjeli szekrényemet, aztán a ruháimat, na meg a cipőimet s aztán újra a ruhákat. Kicsit sok van belőlük.
  Estére viszont kicsit eluntam magam. Elterveztem, hogy vacsora után egyet sétálok és felfedezem a kastélyt. Még időben elmentem zuhanyozni. aztán meg keresgélni a szekrényembe ruhák után. Nem mintha nem lenne elég, de sose tudom gyorsan eldönteni igazán mit akarok. Hosszas tanakodás után egy drapp csőnadrág és egy fehér csipkés hosszúujjú mellett döntöttem, és belebújtam egy fehér magassarkúba. Egyből jól éreztem magam, ahogy láttam magamat a tükörben megnőni. Mindig is utáltam a 155 cm.-et. Rakoncátlan vörös fürtjeimet szabadon hagytam majd magamra kaptam egy dzsekit, és indulhattam is.
  Az ebédlőbe vezető útat már ismertem, oda könnyen letaláltam. Elhelyezkedtem a Rellon asztalánál, és jól megtömtem a hasam. Mindig imádtam enni, és sose volt problémám a kilogramokkal, ehettem amennyit akartam.
  Jól lakottan, és elégedetten álltam fel az asztaltól és indultam el a betervezett esti sétámra. Addig bolyongtam a folyosókon le s fel, jobbra s balra míg azt se tudtam hol vagyok. Csak ez kellett nekem, hogy eltévedjek. Hirtelen benyitottam egy ajtón és egy teraszon találtam magam, már ott volt egy lány és..olvasott.
  Hát akkor köszönjünk..
   -Szia.-nyögtem ki.

Charlotte

Amint kiléptem az erkélyre, arcomat megcsapta a jóleső hideg levegő. Pár percig mélyeket lélegeztem, hogy kitisztuljon a fejem, és aztán a korláthoz sétáltam. Felnéztem az égre, csakhogy tudjam mennyi időm van még a szürkületig.
-Kb van még egy órám...király!-
Mormogom magamnak, tekintve, hogy senki sincs még a közelben sem, majd jobban is szemügyre veszem a magammal hozott könyvet. A parfüm...na hogy ez hogy került a szépirodalmis polcomra Babits mellé, az igazán jó kérdés, de egyáltalán nem baj, hogy mégiscsak ezt hoztam. Egyszer már olvastam, talán 2 éve, de akkor még szerintem túl fiatal voltam, hogy a megértsem a "gyilkos zseni" mesterkedésein kívül bármit is, mert mindössze ennyi maradt meg. Úgyhogy letelepedtem a korlát mellé és lábaimat felhúzva a térdeimre támasztottam a könyvet. A vastag kötött sapkát mélyen a fejembe húztam, és hosszú barna loboncomat engedtem előrecsúszni az arcomba, ezzel egy falat képezve köztem és a külvilág között. Hiába voltam kabátban és vastag pulcsiban, a szoknyám helyett elfelejtettem felvenni egy nadrágot, úgyhogy kicsit fáztam, de nem zavart. Ha nem kötötte volna le a figyelmemet teljes mértékben a könyv, valószínűleg azon töprengenék, hogy a bakancs-szűk szoknya párosítás mennyire szokványos, de elvégre színügyileg rendben van, és kicsit megengedhetem magamnak, hogy az alternatívabb divatot kövessem...legalább a szünetben.
"Arról álmodozott, hogy az első árbocrúd tetején ül a kosárban és repül a tenger végtelen illatán át, ami voltaképpen nem...Szia!"
Valami nem stimmel...a fejemben szóló olvasott szöveget megtörte egy köszönés, de kellett két másodperc, mire kirángatott a 35. oldalról. A függönyt képező tincseimet átvetettem a vállam fölött és kíváncsi szemekkel tekintettem fel az érkezőre.
-Szia!-
Köszöntem a drapp nadrágos lánynak, majd némi gondolkodás után úgy döntöttem folytatom, elvégre jobb megoldásnak tűnt mint a "kínos csendben bámuljuk egymást" lehetőség.
-Mi járatban errefelé?-
Kérdeztem egy halvány mosollyal, továbbra is a lánykát szemlélve. Nem tűnt ismerősnek, de nem is volt feltnően fiatal, hogy egyből rájöjjek gólya, vagy csak máshonnan érkezett a suliba.

Kornél

Sose bírtam ezt a vizsga körüli hajcihőt. Azt a csepp életkedvem is elveszi mások szorongása. Én most nyugodtan dőlhetek hátra, hisz elhatároztam, halasztok egy évet, jobban mondva, nem vizsgázok. Majd jövőre, hisz nem lenne fair tőlem, ha nem várnám meg Amandát. Na meg, az ősöknek is megspórolom a mizériát. Úgy helyes, ha egy napon van a szülinapunk, akkor egy napon is végezzünk.
Nyugodtan szelem a folyosókat, olykor elhúzva a szám, a tömérdek könyv láttán, jobbára diákok helyett csak azokat látom, és nem, cseppet sincs ínyemre. Betérek a konyhába egy kávéért, mert a lagymatag idő, belőlem is zombit csinál. Hiába nézek ki már-már tökéletesen, ha a kedvem a béka hátsó fertálya alatt van.Néhol belebotlok pár ex-háztársba, kiknek egy bájos mosollyal az arcomon intek. Talán kicsit naiv voltam, mikor azt hittem, változtam annyira, hogy a jellemem megfeleljen a kékek elvárásainak, hát nem kellett sokáig várnom, mire kiderült, ez koránt sincs így. Nem mintha meglepődnék rajta, nekem a Rellon az otthonom, mindig úgy érzem, hogy hazajárok, és nem mellesleg az ikrem is ott van, ez talán a legfontosabb tényező, bár a világért se vallanám be.
Bögrével a kezemben haladok az erkély felé, kevés hely van, amit nem fedeztem még fel az öt évem alatt, egy kettőhöz kellemes emlékek is fűznek. Sose voltam egy angyal, ezt bárki elmondhatja, aki öt percnél tovább tartózkodott a társaságomban, és hímnemű lény.
Felmorranok, mikor meghallom a két eminenst, Seren ultra nehéz vizsgájáról acsarogni. Ugyan már, Manda szerint az idén jelentősen visszafogta magát, és a testvérem szavában sose kételkedem, szóval ez így van. Lehet azért, mert mostanság nincs a toppon? Nem kell komoly ismertség ahhoz, hogy ezt lássák rajta, bár oda se mentem hozzá megkérdezni, vajh' mi lehet a baj, annyira azért nem érdekel a dolog.
Az erkélyre érve, egészen korlát végig sétálok, majd felülve rá, a falnak vetem a hátam, és nyugodtan iszogatom a kezemben tartott löttyöt. Még szerencse, hogy nem olyan vékony, így nem fenyeget a lezuhanás veszélye, bár talán a reflexeim is közrejátszanak benne, eddig még nem hagytak cserben.

Doppelganger

Egész délelőtt a kastélyban járkált, a vizsgák nem voltak nála tervben, hiszen esélye sem lett volna. Alig négy hónapja jött és esze ágában sem volt bepótolni egy évet, így hagyta a dolgot, hiszen annyi ideje van még és lehet, hogy néhány hónap múlva már ismét távol lesz valahol. Ki tudja, mit hoz az élet? Társaságra nem vágyott, bőven elvolt a kavargó gondolataival, úgy érezte, felrobban a feje. Talán ezért indult el pont az erkély irányába, hogy kiszellőztesse, nem mintha attól bármi is jobb lenne. Gyűlölte a kliséket. Mi az, hogy kiszellőztetni a fejet? Mintha bizony a hideg elvonná a figyelmet azokról amit zavarják, ugyan. Fázott ő már eleget, hozzá volt szokva az érzéshez, sőt, elborult pillanataiban szinte vágyta a reszketést. De most tiszta volt, már jó ideje. Bár az éjszaka közepén úgy érezte megfullad, a szokásos adagja, amiből most picivel több jutott - micsoda véletlen - megnyugtatta. Így zsebre vágott kézzel, üres tekintettel sétált  ki az erkélyre és elégedetlenül konstatálta, hogy nincs egyedül. Végignézett a lányon, és valami nagyon ismerős volt neki. Oldalra billentette a fejét a tekintetében hirtelen megcsillant az érdeklődés, majd el is tűnt. Egy pillanatra azt hitte...de nem, akkora mázlija azért nincs, de ki tudja? Ismerte jól a lányokat, de Angelinahoz nem volt annyiszor szerencséje, mint az ikertestvéréhez. Ikrek, minden férfi álma, ezt kár lenne tagadni.
-Azt hittem, megütöttem a főnyereményt, de tévedtem. Amandát bármikor felismerném, jobban néz ki hátulról.
Gúnyos vigyor húzódik az arcára. Amolyan csipkelődésnek szánja a dolgot, hiszen hogyan lehetne beindítani egy viszontlátás beszélgetését? Kornél szerint, valahogy így. Egyébként a két lány tökéletesen egyforma volt, csak éleslátásnak és beható tanulmányozásának köszönheti, hogy megismeri őket. Bár szemből valljuk be, esélye sem lett volna.

Kahlil L. Rochard
Éjjel 8-órakor Agaton elment az erkélyre gondolkodni, de hirtelen megcserent egy ág.
- Ki-ki-ki van ott? - kérdezte Agaton felemelve a pálcát arra a helyre mutatva ahonnan sejtette a férfit vagy nőt.
~ Vajon ki lehet? Talán veszélyes. ~ találgatott gondolatban Agaton.
-Eri-Eri-Eridonos vagy? Válaszolj, vagy szó-szó-szólok egy tanárnak! - Persze ez csak üres fenyegetőzés volt.
Agaton túlontúl gyáva volt ahhoz hogy szóljon egy tanárnak sőt még ahhoz sem volt mersze hogy varázslatot használjon - mondjuk még nem is tudott varázsolni -, de hogyha tudott volna akkor sem mert volna. Hűséges barátja Sam ott volt az oldalán és odalökte a pálcát ahol a férfi van.
- Kösz-kösz-köszönöm Sam.
A hold szépen beragyogta az erkélyt. Samnek nem kellet a fény, sötétben is jól látott de azért a fény rásegített a látásra. A férfi meghökkent amikor látta hogy Agatonnak nincs szeme. Sam vicsorgott meg mutatva a szép éles fogait.

Keiko

Milan

Én nem vagyok olyan biztos abban, hogy jó ötlet volt anyuéknak rám bízni a kistesó névválasztását, én nem hiszem hogy alkalmas lennék rá. De látszólag Ők nagyon megbíznak bennem, így nem akarok nekik csalódást okozni, köteles vagyok gondolkodni a neveken. Két név kéne, egy fiú, és egy lány név, de eddig semmire nem jutottam vele. Nagyon sok az eszembe jut, de közülük, sokat el is vetek, mert nem elég jók ahhoz, hogy a leendő öcsém, vagy épp húgom legyen. Viszont néhányat feljegyzek a cetlire, hogy majd azokon gondolkodom. Többek közötti  Akihiko, Hiro, Ryuu, és Aoi, mint fiú nevek, és Hikaru, Izumi, Karin, és Mei a lány nevekből. Ezeket mind felirom a listára, majd ezzel a kezemben megyek fel az erkélyre. Nem vagyok ott egyedül, de nem is igazán izgat, hogy ki van itt, vagy ki nincs, csak egy mosolyt villantok, mikor rápillantok a srácra, aki aztán köszön nekem.
- Szia. - köszönök vissza, egy halvány mosoly kíséretében. Tekintetéből először azt tudom kivenni, hogy azt várta, én köszönjek előbb,de ez nem történt meg, így ő kényszerült arra, hogy megszólaljon. Én el lettem volna enélkül is, de most már mindegy, végül is ez lenne az illendő, szóval jogos. Aztán az arckifejezése hamar átvált kicsit döbbentté, amitől kicsit elbizonytalanodom, és már nem is mosolygok, csak nézek le a falura. A kérdésére kicsit ledöbbenek, és ez az arcomon is meglátszik, majd a fecnire pillantok.
- Öhm... hát, ez csak.... csak nevek. Mi? Nem, dehogy, csak az tesómnak, mármint a leendő tesómnak keresek neveket. - Felelem és halványan elmosolyodom. Vicces, hogy ilyenekre gondol, hogy erre való ez a lista. Mondjuk nem feltétlenül hamis ez a feltevés, mert akadhatnak itt a kastélyon belül olyanok, akik képesek lennének ilyenre, de én nem vagyok olyan.
- Amúgy a nevem Keiko Sama. - mutatkozom be, ha már a köszönés az elején lemaradt, és kezemet nyújtom felé, ha elfogadja.

Agaton

Az év nyitó környékén mindig rengeteg dolgom akad- az új diákok, az új órarend, új kollégák, a ceremónia, az első megbeszélések, a prefektusok kinevezése, házvezetői kötelességek... Szusszanásnyi időm is alig van, csak estére sikerült mindent úgy-ahogy a helyére tenni és elszabadulni. Még mindig a dísztalár lóg rajtam, így ha kinti sétára nem is, legalább a balkonra indultam némi friss levegőre vágyva. Még mindig nagyon nehéz a falak közt, valahogy sokkal kisebbnek, fullasztóbbnak hatnak a terek. Aztán neszezés támad a hátam mögött és megfordulok, egy ismeretlen gólyát pillantva meg, oldalán vakvezetővel. Ami meglepőbb, hogy pálcát szegez - előbb az egyik méretes virágcserepet, majd nagyjából engem célozva, vékony hangon követelve a nevem és fenyegetőzve. Nem tartott sokáig rájönni, hogy ő az az elsős, akire külön figyelmeztettek, és aki nem érkezett meg időben, így elmaradt a többiektől.*
- Jó estét! Te Agaton vagy, igaz?-*Léptem közelebb, ami kissé ellenséges morgást váltott ki, ezért inkább megálltam. A kutya minden bizonnyal a szagomra reagált - folyamatosan kettő vagy annál több macskával élek együtt, így nem csoda, ha a környék ebjei nincsenek éppen oda és vissza a társaságomtól. Nekem sem sikerült teljesen leküzdeni azt az ellenszenvet, amit azóta éreztem, hogy egy hónapig macskabőrben voltam kénytelen élni, de azért igyekeztem.*
- A házvezetőd vagyok, Kahlil Rochard. Nyugtasd meg Samet és tedd el azt a pálcát, jó?-*Nem mintha nem tudtam volna megvédeni magam egy véletlen átoktól, de jobb, ha inkább el sem hangzik ilyesmi. Elég sokat elárult egyébként az, ahogy a fiú viselkedett és ahogy a németjuhász reagált, gazdája félelmét és idegességét érezve.*
- Korábbra vártunk, a többiekkel együtt. Mikor érkeztél? Régóta kóvályogsz?-*Érdeklődtem, és ha sikerült lecsillapítania az állatot, akkor közelebb léptem, lehajolva, hogy ne olyan ijesztően magasról hallatsszon a hangom.

Kahlil L. Rochard
-Jajj bo-bo-bo-csánat ur-ur-ur-am nem tudtam  ho -ho -hogy maga az - mondta Agaton halálosan megijedve.
PÁLCÁT SZEGEZETT A HÁZVEZETŐJÉRE!
"Biztos ki fognak rúgni." - gondolta Agaton. Amíg ő ezen rágódott addig Rochard mondta hogy tegye el a pálcát. Agaton észre sem vette hogy még mindig Rochardra szegezi a pálcát. Gyorsan eltette.
-J-ó-ó-ó. - Aztán nyugtató szavakat mondott Sam fülébe.
"Hogy hogy még mindig ilyen kedves?Tálán nem fognak kirúgni? Á ne is áltassam magam."
-I-i-i-i-igen, lekéstem a vonatot, ezért megkérdeztem apámat hogy merre van a Bagolykő Mágustanoda. Eljöttem a legközelebbi faluba vonattal onnan gyalog eljöttem, és már vagy fél órája mászkálok reménytelenül - mondta Agaton felbátorodva.
"Vajon elvezet a házamhoz?" - törte a fejét Agaton.
- Légyszíves elkisérsz a házamhoz, tudom hogy sok a dolgod, de azért el tudsz vinni engem? - kérdezte Agaton már teljesen megbízva Rochardban.

Milan

 - Igen, de ez engem különösebben nem zavar. Sőt talán még örülök is annak, hogy most fog megszületni, nem pedig egy jópár éve. - Felelem, és elmosolyodom. Eszembe jutnak azok a pillanatok, mikor anyuékkal kint voltunk a játszótéren, és sok velem egykorú gyerek mind a kistesójával játszott vagy épp a nagytesójával, és én anyától kérdeztem, hogy nekem miért nincs tesóm. Erre csak annyit felelt hogy majd annak is eljön az ideje. Én minden karácsonykor ezt kívántam, de soha nem teljesült, így pár év múlva már nem is törtem magam, nem pazaroltam el a kívánságaim olyanra, ami úgyse teljesül. Már teljesen el is felejtkeztem erről a régi, régi kívánságomról, mikor jött a levél, hogy kistesóm lesz, s akkor madarat lehetett volna velem fogatni. Persze mostanra már valamelyest lecsillapodtak az érzelmeim, de még mindig nagyon boldog vagyok, és most meg végképp, hogy anyuék rám bízták a kistesó nevének kiválasztását.
- A Ryuu sárkányt jelent, a Mei jelentése pedig gyönyörű, vagy rügyecske, attól függően, hogyan írjuk.  - Felelem mosolyogva, majd ismét a fecnire pillantok. Úgy látszik elég jó ízlése van a srácnak, mert ez a két név tényleg jó választás, jól is hangzanak, és a jelentésük is bejön nekem. A név előjel, tartja a régi mondás, és ez nálunk sincs másképp, a szülők általában úgy nevezik el a gyermeküket, amilyennek szeretnék, hogy legyenek a kicsik. Ezért is furcsállottam, hogy ezt a fontos döntést rám bízták, de nagyon meg szeretnék nekik felelni, és a lehető legjobbat szeretném választani a kicsinek, ezért is olyan nehéz.
- Együttérző harcos. - mondom halkan lebámulva a falura. Igazából csak magamnak jegyzem meg, de valószínűleg meghallotta. - Egész jó az ízlésed. Ezek valóban nagyon szép nevek szerintem. - vigyorgok a srácra, aztán a bemutatkozásra is sor kerül,s mikor meghallom a nevét, kíváncsian,és kicsit döbbenten nézek az arcára, próbálom észrevenni a hasonlóságokat közte és az apja között. Elég furán nézhetek most ki, főleg hogy még a fejemet is oldalra billentem egy kicsit, mint egy kíváncsi kiskutya.
- Nem nagyon hasonlítassz az apádra. - jegyzem meg úgy hirtelenjében, de hamar rájövök, hogy ezt talán mégsem kellett volna kimondanom. Nem tudom, hogy ő milyen kapcsolatban áll az apjával, de itt, a kastélyban tudomásom szerint sokan nem kedvelik. Bár lehet, hogy az információim tévesek, így erről inkább nem mondok semmit. Mindenesetre nekem nincs semmi bajom az öreggel, bár igaz, hogy kicsit mogorva szerintem, de semmilyen kapcsolatot nem létesítettem vele még, az egyszerű tanár-diák kapcsolaton kívül. Eddig nem tettem semmi olyat, ami a tanár úr nemtetszését nyerte volna el, így én megúsztam eddig mindenféle rossz dolog nélkül, de van egy olyan érzésem, hogy nem is szeretném ha ő büntetne meg.
- Levita. És te? -kérdezek vissza, de meg sem várva válaszát folytatom. - Bár ha tippelnem kéne, és a Rellont mondanám. - vigyorgok Milan-ra, és bízom benne, hogy a megérzésem helyes.

Agaton

- Nem történt semmi, nyugalom!-*Nevettem el magam halkan, mert Agaton arca olyan sebességgel váltott rémültre, hogy nem tudtam megállni.*- Ellenben örülnék, ha nem szegeznél mindenkire pálcát. Errefelé nem szokás diákokat enni, nincs mitől tartanod.-*Igyekeztem megnyugtatni, mert tényleg nem fenyegette veszély - a legelvetemültebb Rellonosok sem esnének csak úgy neki egy vaknak, az ő esetében pedig teljesen érthető, ha eltéved egy ekkora helyen. Ráadásul, most még a takarodó ideje sem múlt el. Szegény, nagyon megijeszthettem, ha még dadogni is kezdett, pedig azt hittem, a hangom egész kellemes - ezek szerint mégsem annyira megnyugtató, mint képzeltem...*
- Ügyesen megoldottad. De ha gond van, nyugodtan küldhetsz máskor baglyot, akkor jobban tudok segíteni.-*Tényleg becsülendő a kitartása, hogy egyedül neki mert vágni az ismeretlennek és ide is ért. Az állomáson ugyan meghagytam, hogy ha látnák, igazítsák útba, ez azonban elég nehéz az ő esetében. Lassan összeszedte magát, most már sokkal bátrabban és rendesen beszélve, amit jó jelnek tekintettem.*
- Egyébként nyugodtan tegezz, ha úgy jobb neked. A legtöbb diák ezt teszi, én pedig kevésbé érzem öregnek magam.-*Ez utóbbi ugyan inkább a bácsizás következménye, de mostanában sokszor telepszik rám, hogy sokkal vénebbnek és fáradtabbnak érzem magam, mint valójában lennem kellene. Közelebb léptem, ahogy a kutya már nem akart megenni, hagyva, hogy megszaglásszon és meggyőződjön róla, nincsenek ártó szándékaim. A kérdésre bólintottam.*
- Persze, merre vannak a csomagjaid? Felkísérlek a toronyba, biztosan elfáradtál, ha teljesen egyedül vergődtél idáig. És meg is mutathatom, mi merre van az Eridonon belül.-*Ajánlottam fel végül, bár lehet, hogy inkább a többi elsőssel szeretne összebarátkozni és velük fedezni fel a házat, ezt rá bízom.

            Kahlil L. Rochard

- Bocsánat, megijedtem. Bár erre szerintem maga is rájött - nevetett.
"Szóval nem fognak kirúgni. EZ AZ!!Á, gondolkodni is nehéz ilyen fáradtan."
- Köszi. Elég nehéz volt. Bevallom minden mugli pénzem. Van itt egy hely, ahol munkába tudok állni és mugli pénzzel fizetnek? - "Azta megdicsért, pedig csak most találkoztunk, és a házvezetőm! De nem dicsekedek, nem vagyok képmutató és nem szeretem, ha kivételeznek, se velem, se mással. Bár ez nem olyan iskolának tűnik."
- Oké. Értettem. Ez az, köszönöm! Ami a csomagjaimat illeti. Sam, légyszíves hozd el őket. Köszönöm. - És bele bokszolt a levegőbe. "Majd megmondom az ajtó előtt, hogy már menjen el, kedves, de nem akarom, hogy úgy lássanak először, hogy a házvezetőnkkel, még rosszat gondolnak."

Agaton

- A faluban a boltok gyakran keresnek diákokat, segédmunkákra, de a te esetedben kicsit komplikáltabb a dolog - még nem múltál tizenöt. Majd körbekérdezek, de a szüleid nem támogatnak?-*Csodálkoztam, mert hogy pont egy ilyen gyermeket hanyagoljanak el, nagyon furcsa és ha igaz, nagyon szomorú is. Mindenesetre, lehet, hogy csak zsebpénzt szeretne, úgyhogy nem ítéltem elhamarkodottan.
Sam, ahogy elengedték, a "hozd ide" parancsra felkapta azt az egészen miniatűrnek tetsző táskát, amiben látszólag csak babaruhák fértek volna el - csak azért nem lepődtem meg, mert én javasoltam a tértágítós és könnyítőbűbájos utazóalkalmatosságot. Tekintve, hogy Agaton egyik keze mindig foglalt Sam hevederével, olyasmi kellett, ami nem akadályozza a mozgásban és amibe mégis elég holmi fér, hogy egy bentlakásos iskolában semmi se hiányozzon neki.*
- Igazán okos teremtés.-*Dícsértem meg a németjuhászt, bár a kezdetektől tudtam, hogy annak kell lennie- egy vakvezető kutyának nagyon sok követelménynek kell megfelelnie. Sokat olvastam a témában, főleg azok után, ami Arviddal történt.*
- Azt hiszem, kényelmesebb lesz, ha Sam vezet téged, én pedig csak navigálok. Kicsit magas vagyok.-*Érintettem meg barátságosan a vállát, indulásra ösztökélve és finoman mutatva az irányt is. Jó darab séta lesz ez, míg eljutunk a nyugatiba és felkapaszkodunk egész a tornyokhoz, de azt hiszem, ez a mai utolsó feladatom. Beszélgetés közben is haladtunk, s ha fordulóhoz vagy lépcsőhöz érkeztünk, figyelmeztettem rá.*
- Egyébként nem kell félned, az Eridonosok kicsit szertelenek, de barátságosak. Lehet, hogy ijesztő lesz elsőre, mennyit tudnak nyüzsögni, viszont sosem unatkozol velük.-*Jobbnak láttam kicsit felkészíteni arra, ami rá várt- a ház főleg az újak érkezésekor olyan volt, mint egy döngő méhkas, mindenki izgatottan ismerkedett és felfedezett, ráadásul a gólyalakban az összes elsős két nagy, közös szobában aludt. Néha sajnáltam a prefektusokat, amiért ennyi energiát kellett megpróbálniuk lekötni és valahogy kordában tartani, de jó munkát végeztek.

-Köszönöm és nem, nem támogatnak a szüleim mert már meghaltak.- Vakargatta zavartan fejét. "Vajon milyen lehet az eridon fészek?Biztos nagy. "Szögezte le Agaton gondolatban.
-Igen, nagyon okos.- "Már fáj a lábam remélem hamar indulunk még ki is kell pakolnom. "Majd fél lábra ülve izgett-mozgott.
-Jól van szerintem is.-Szögezte le Agaton.
-Igen hallottam az Eridonosokról. Remélem hamar összebarátkozok valakivel.- "Agaton már nagyon izgett-mozgott. Kahlil ezt látva elindultak gyorsan majd a bejáratnál elváltak.

Kornél

Mi sem bizonyítja jobban, hogy egyedül is teljesen életképes vagyok, mint az, hogy most is egymagam vagyok az erkélyen. Ja nem, a kávé a társaságom, amiből nagyokat kortyolok. Engedve a kísértésnek, alapos körbenézés után, elő is kotrom a zsebemből a cigim meg a gyújtom, mert a koffein mellé kell. Amúgy passzív dohányos vagyok, nem fanyalodok rá folyton, viszont vannak alkalmak, mikor felettébb jól esik.
Csúnyán nézek a Levitás gólyára, akire rá van írva, jönne ismerkedni. Nekem viszont nincs kedvem hozzá, kezd elegem lenni abból, hogy volt házam friss tagjai folyton a nyakamra járnak. Persze teszek róla, hogy ez az állapot ne legyen maradandó, mert nem hiányzik egy kolonc.
Kifújva a füstöt, forgatom meg a szemem. Kornél jelenléte mindig meglágyítja a szívem, és a szavai már.már simogatják a lelkem. És most őszintén bízok benne, hogy mindenki átérezte az iróniát.
- Ne haragudj, hogy velem kell beérned, hidd el, ez nekem fáj a legjobban - meredek rá unottan, de egy félmosolyt csak kicsikar belőlem. Bírom a srácot, akivel a kapcsolatunk csupán egymás agyának húzásán alapult, mert ugye házi nyúlra nem lövünk...
- Meglepő, hogy még a suliban vagy. Nem rúgtak ki? A tanárok se az igaziak - morranok fel. Kornélnak volt pár afférja, amit a jelek szerint rendesen figyelmen kívül hagytak. Ez lesz Bagolykő veszte.
Rászánom magam, és arrébb húzódok, ha van kedve a srácnak, pattanjon fel, mert én ugyan nem harapok. Meg amúgy is, a rellonos nem elég nagy falat nekem. Egyszer se mondtam, hogy hasonlítanék Mandára, csak a külcsín egyforma, azért a jellemünkben akad némi eltérés.
- Na, mesélj Casanova, hány ártatlan lelket szédítettél már meg? - fordulok felé, miután kifújtam a füstöt. Itt természetesen nem a tesómra gondolok, nyílt titok, hogy Sélleivel karöltve szeretnek több vasat tartani a tűzben. Engem ugyan nem zavar, nem én leszek az, aki felképeli őket, ha rájön, persze arról az alkalomról meg vétek lenne lemaradni, ezért is figyelek a pletykákra. A sárkányok nem is, de a kastély többi diáklánya rögeszmésen hajlamos többet látni bizonyos dolgokba, mint kéne, ami... öreg hiba.      

Doppelganger

- Pedig az ikertéma szerepel a bakancslistámon.
Tettetett bánatossággal sóhajt fej, kiskutyaképet ölt, miközben a lány mellé sétál. Nem szól sem a cigiért, sem a kávéért, mindenki azt csinál a saját testével, amit akar. Ő is rászokott gyújtani ha úgy adja az alkalom, de nem tartja magát akkora bagósnak, inkább csak alkalmi dohányos, már ha létezik ilyen kategória a dohányos berkekben. Angelina nem hagyja unatkozni, szóval tartja, válaszol, kérdez amiért ő nagyon hálás. Ha rajta múlna, leginkább csak hallgatnának, mert nem igazán tudja, mit lehetne mondani neki. Nem voltak napi szinten beszélő viszonyba, jól elvoltak egymással de inkább csak megéltek egymás mellett. Kornél fantáziáját Manda mindig is jobban izgatta és bár a két lány első pillantásra teljesen egyforma, az ő szerény megállapítása szerint Amanda csinosabb.
- Ha tudni akarod, nem. Magamtól mentem el és jöttem vissza, így láttam a legjobbnak.
Egy pillanat erejéig összepréseli a száját, mielőtt tovább csavarná a történetet. Természetesen nem magától ment el, hanem el kellett mennie, de önszántából jött vissza. Nagyon elégedett lehet magával, mert nem hazudott akkorát, amekkorát kellett volna. Megkapaszkodik a korlátban, hátradől, néhány percig tartja magát, majd lassan visszahúzódzkodik állásba, csupán leköti a feles energiáit, semmi felvágás, itt és most nem.
- Ártatlan? Szétnéztél te az iskolában? A legtöbb lány önként és dalolva sétál bele a srácok karjaiba, szánalmas.
Elfintorodik, mielőtt folytathatná a hosszúra nyúló monológot. A jelenlévők természetesen mindig kivételek, így egy bocsánatkérő mosoly azért jár Angelinának.
- De ha tudni akarod, teljesen megjavultam, már nem űzök ebből akkora sportot, mint régen. Más elfoglaltságaim vannak.
Megrántja a vállát, miközben felnéz az égre és a tekintetével a holdat keresi, jobban mondva, nem keresi, hiszen abban a pillanatban meglátja, amint az égre néz, a fénylő égitest vonzza a tekintetét.

Kavicsos néni

egy hétköznap délelőtt

  

Navinés Kisasszony

 Végre van egy lyukasórám. Már alig vártam, hogy legyen pár percnyi pihenőm elolvasni a baglyot, amit Tőle kaptam. Naponta legalább kettőt váltunk, mert sajnos találkozni azóta a szombat óta nem tudtunk. Apró törtető lépteimmel, lebegő talárral viharzok végig a folyosón remélve, hogy üresen találom ilyenkor tanítási idő alatt az Erkélyt.
 Benyitok, pontosabban inkább ki a szépséges későőszi napfényben fürdő balkonra majd pár apró mozdulat után már kinn is vagyok. Sajnos azonban nem egyedül, s ennek most valahogy tényleg nem tudok örülni. Társam a kilátás élvezetében nem más mint egy diák, ha jól emlékszem Navinés lehet.
 Tőlük szokatlan a lógásnak még a fogalma is, így inkább élek a gyanúperrel, hogy neki sincs épp órája, de akkor hol vannak a társai? Teszem fel magamnak a kérdést, ám nem tudom a választ, s úgy döntök őt magát kérdezem meg erről. Magamra öltöm a zsebemben lapouló levél tartalmán gondolkozó ábrándos nő helyett a szokásos morózus professzornői magatartásomat és érzelmektől mentes hangon egy rövidke köszöntés után, mert annyira bele van merülve könyvének olvasásába, hogy talán észre sem vette jöttömet, rákérdezek ittlétének okára.

- Jó napot Kisasszony! Önnek nincs most órája, hogy itt napfürdőzik tanítási idő alatt?

 Nem épp szívélyes ismerkedés ez részemről, de én nem a diákok barátja, hanem elsősorban a tanára vagyok. Jó, persze ebből a helyzetből is ki lehet jönnie úgy a lánynak is és nekem is, hogy ne legyünk eztán egymás első számú közellenségei. De lássuk előbb mit reagál kérdésemre, hogyan szólal meg, mit veszek észere testtartásából, hangjának lejtéséből, hiszen az rengeteget elárul az emberről és általában nem hazug próféta, így csak nézek átható fahéj szín íriszű szemeimmel az ifjú hölgyre és várok.

Kavicsos néni

egy hétköznap délelőtt

Azonnal felkapom a fejem, amint megérzem, hogy nyílik az erkélyajtó. Annyira azért nem tud leköti a sok aranyos kutyus, hogy megszűnjön a zavaró érzés: mégiscsak tilosban járok. Ezért aztán most kivételesen odafigyelek minden rezzenésre, mert nagyon nem szeretnék lebukni, magyarázkodni, büntetést kapni.
De nem legeltetem a szemem a jövevényen, még azt sem látom, ki az, csak annyira pillantottam oda, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak a képzeletem játszik velem.  Látszólag elmélyülten bámulom az aktuális oldalt, ahol egy kölyök-crup rohangál vidáman, gondolatban azonban az idegent szuggerálom, hogy ne szóljon hozzám. Talán át kellene legközelebb gondolnom, hogy próbálkozok-e ilyesmivel, mert már nem először kell azt tapasztalnom, hogy nagyon nem megy nekem ez a tudat alatti ráhatás. De legalább nem ér teljesen váratlanul, amikor a professzor asszony  rám köszön.
- Jónapotkívánok, tanárnő! - így, egy szuszra, de azért érthetően és illedelmesen viszonzom az üdvözlést, sőt még egy apró mosoly is megjelenik a szám sarkában. Na, nem mintha sok okom lenne a mosolygásra, csak egyszerűen ez nálam alapbeállítás. Nem nagyon tudom, mire számíthatok a fekete hajú nőtől. Azon kívül, hogy gemmológiát tanít - aminek a felvételén elég sokat vacilláltam, és még mindig nem tudom, jól tettem-e, hogy eddig nem vettem fel a tárgyat - , a levitások házvezetőhelyettese lett és elég furi keresztneve van, semmit nem tudok róla. Bár ha jobban ismerném valószínűleg az sem könnyítené meg a helyzetemet; egy ilyen kérdésre még csak kitérő választ sem nagyon lehet adni.
- Ó, ööö, ami azt illeti... - nem akartam nagyon sokáig nyújtani a választ, remélem, hogy amíg húzom egy kicsit a dolgot, megszáll az ihlet és sikerül valami remek magyarázatot kinyögnöm. Ez azonban nem így történt, sőt a professzor tekintetének kereszttüzében csak még bűnösebbnek érzem magam, mint amilyen vagyok.
- Éppen folyamatban van, hogy leadok egy tárgyat, és öö már nem is mentem be. Nem gondoltam át rendesen, hogy mit is akarok tanulni... - először kicsit bizonytalan cseng a hangom, de közben azt tudatosítom magamban, hogy nem is hazudok. Tényleg gondoltam rá, hogy leadom a MitVallt, és tényleg nem tudom, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel. Azt pedig nem is tagadtam le, hogy lógok... Így gyorsan félrelökve a lelkiismeretemet, a hangom már sokkal nyugodtabban és természetesebben cseng. Legalább döntöttem, és most már muszáj leszek megtenni a hivatalos lépéseket, aztán megkeresni Csatáryt és közölni vele a hírt.
Ezúttal én vagyok az, aki várakozóan a másikra függeszti az íriszeit, mert most jön az a rész, hogy eldől a "sorsom".

Navinés Kisasszony

 Az ifjú hölgy keresi a megfelelő szavakat és sikeresen meg is találja őket. Legalábbis én beérem azzal amit mond, sőt fel is kelti az érdeklődésemet a vacillálása és a tény, hogy tárgyat ad le. Igyekszem tapintatos enni, de rá fogok kérdezni az okára mert szeretném tudni mi vezetett ideáig nála, miért döntött így.

- Ne aggódjon, nem tisztem órára zavarni a diákokat akikkel összefutok. Viszont azt megkérdezném miért szeretné leadni azt a bizonyos tárgyat, természetesen nem kell megnevezne mert az irreleváns számomra.

 Tényleg csak ő érdekel, mert ha egy fiatal Navinés kisasszony valamilyen tantárgyat nem szeretne tovább tanulni annak komoly oka lehet. Igaz egyik házról sem gondolom, hogy változtatgatnák órarendjük elemeit, mégis ez az eset figyelemreméltó számomra, talán pont azért mert ránézésre már nem elsős vagy másodikos a lány. Abban a korban még elnézhető, ha valaki nem tudja pontosan mit is akar, még keresheti az útját, de felsőbb évfolyamon és mesterképzési idő alatt ez nem épp szokványos.

- Megengedi?

 Kérdezem egy székre mutatva, ami egy kicsit magasabb a többinél és közel van az ajtóhoz. Ugyan tériszonyos vagyok, de macska is így szeretem a magaslati pihenőhelyeket és ülőalkalmatosságokat, ahonnan beláthatok mindent magam körül.
 Mivel a kisasszony bólintott leülök és míg válaszra várok megnézem milyen könyvet olvas. Állatokról szól, tehát vagy van saját kedvence, vagy épp most szeretne egyet és előtanulmányozást végez, hogy megfelelőt válaszzon végül. ez is Navinés vonás, jellemző rájuk az elemzés és ez jó dolog. Lassú víz partot mos mondják és milyen igaz is ez.  

Kavicsos néni

Navinés kisasszony

 A Kisasszony megjegyzésére felvonom szemöldökömet, mert tetszik az őszintesége, még ha esetleg csak véletlenül csúszott is ki a száján az ominózus mondat. Igen tudom, hogy morózus a megjelenésem és ridegek vonásaim, de nem vagyok gonosz ezt sokan bizonyíthatják például a Levitából, legalábbis remélem, de ez most talán mellékes. Ami viszont tény, hogy szeretem a rendet, a szabályok betartását, de ha valakinek nyomós oka van arra, hogy kihágást vigyen véghez és ezt bizonyítani is tudja, akkor nincs értelme vitázni.

- Félreértés ne essék, nem helyeslem a lógást sőt, de eben az esetben, mivel épp leadni készül azt a tárgyat, melyen nem vesz részt el fogok tekinteni a dorgálástól és prédikációt sem tartok, azt meghagyom az egyházi méltóságoknak, de ez egyszeri alkalom. Ha olyan órára nem megy be, ami órarendjében szerepel és pechére összeakad velem, akkor számolnia kell a következményekkel, ezzel jó ha tisztában van.

 Mondom, s bár arcom szigorú és kemény, szememből azért láthatja neki akarok jót azzal ha nem hagyom rászokni a stiklikre és figyelmeztetem. Ezután rátér az okra is, amiért meg szeretne válni a tárgytól. Fülem megakad egy mondat részleten, amire azonnal ahogy a Kisasszony befejezi beszámolóját rá is kérdezek.

- Mik voltak az elképzelései? Ha beavat, esetleg javasolhatok tárgyakat önnek. A sajátom, a gemmológia például főleg a gyógyítóknak ajánlott, de jól jöhet az auror vagy a tanári pálya iránt érdeklődőknek is.

 Nem akarok tolakodni, sem reklámozni magam, de tudom milyen nehéz az, amikor el kellene döntenie az embernek mi is akar lenni és mivel szeretne foglalkozni élete hátralévő részében tizenéves kora közepén. Senki sem kívánhat ennél felelősségteljesebb döntéshelyzetet, ráadásul az is bonyolítja a helyzetet, hogy nem mindenkinek egyszerű a választás. Néha jól jöhet egy kis segítség. Remélem az ifjúhölgy elfogadja az enyémet, még ha kéretlenül is nyújtottam neki.

Kavicsos néni

Megrovó pillantások helyett némi magyarázatot kapok a professzor viselkedését, elveit illetően és egy figyelmeztetést a jövőre nézve. Lassan tudatosítom magamban, hogy az első benyomáshoz képest egészen szimpatikus nekem a nő, ugyanakkor egy pillanatra sem felejtem fel, hogy azért még nem ismerem.
 - Észben fogom tartani - picit kétértelműen hangzanak a szavaim, mert igazán én sem tudom, mire is utalok igazán. Értelmezhetjük úgy, hogy a legközelebbi órakerülés alkalmával majd igyekszem nem összefutni a tanárnővel. De egyúttal az is benne van a hangomban, hogy vettem a lapot és nem tervezek rendszeresen ellógni némely órákról. Mert tényleg nem tervezem, de most, hogy már belekóstoltam az ízébe, és láthatóan nem ütöttem meg miatta a bokám...
A beszélgetés aztán új irányt vesz, bár ez sem sokkal kedvesebb téma számomra. Ó igen, ha a pályaválasztásról kell beszélni csődtömegnek érzem magam. Az ajkamba harapok, rövid ideig mérlegelem a választ, mielőtt elsorolnám, milyen tereim voltak már az évek során. A helyzet az, hogy még soha senkivel nem beszélgettem erről a témáról igazán, persze mostanában már egyre többször előjön a téma az ismerőseim között is, de azért az nem ugyanaz. Annyira pedig még semmiben sem voltam biztos, hogy levélben megtárgyaljam a szüleimmel, ők meg nem akarnak rám nyomást gyakorolni. Így a semmiből jőve váratlanul ér Rubya érdeklődése és segítőkészsége. Kicsit visszatér a régi, minden kiejtett szó miatt aggódó Kati, aki fél, hogy milyen következtetéseket vonnak majd le róla az elképzelései alapján és mert egyik mellett sem tartott ki igazán. De aztán gyorsan rendezem magamban, hogy egyáltalán nem érdekel, mit fog gondolni a velem szemben ülő nő. Nem ismer, és ennyiből valószínűleg nem tud reálisan megítélni - így nem is kell aggódnom.
 - Háát, sokáig bájitalkészítő szerettem volna lenni de,...aztán Felagund professzor nem volt rám túl nagy ösztönző hatással és végül erről szépen letettem - a lehető legburkoltabban írom körül, hogy Fela bá' az évek alatt sikeresen kiölte belőlem a bájitaltan szeretetét a stílusával és a múlt tanév vége óta pedig konkrétan azt érzem, hogy kevesebb vagyok a szemében mint egy kiskanál futóféregnyál. Mert az utóbbi ugye használható valamire.
- Aztán harmadikos koromban kiderült, hogy melodimágus vagyok gyógyítói ággal, úgyhogy gyógyító akartam lenni egy ideig. De igazán ez sem nagy elhatározás volt, csak ha már lenne hozzá adottságom... Mostanában viszont arra jutottam, hogy csak ezért nem érdemes gyógyítónak mennem, ha egyszer nem érzem igazán magamban az elhivatottságot - egy vállrándítással fejezem be az elképzeléseim ismertetését.
 - Ó, ööö, tanultam egy évig gemmológiát még Kőszeginél. Ez volt az a korszakom, amikor tényleg gyógyító akartam lenni, de aztán ahogy ebben elbizonytalanodtam, leadtam a tárgyat. Meg igazából annyira nem is fogott meg, inkább a gyakorlatiasabb tárgyakat szeretem - reagálok a nő felvetésére. Bár nem mondom ki, a gondolataim közben az általa említett aurori munkakör felé kalandoznak.

Navinés kisasszony

 Az ifjú hölgy láthatóan szeretne játszani a tűzzel, de nem adom meg neki ezt az örömöt, ha egyáltalán annak érezné. Nem veszem figyelembe a válaszában bujkáló több értelműséget sem, mert akkor ismét figyelmeztetnem kellene.
 Nem azért nem tessékeltem vissza az órára mert nem veszem komolyan a lógást, hanem mert nincs már meg az a tárgya, aminek az órájára visszaküldhetném. Minden esetre figyelni fogok a Kisasszonyra, mert ha most megszereti a tunyaság érzését akkor később szinte lehetetlen lesz leszoktatni róla.
 Belefog annak ecsetelésébe, hogy mivel is szeretett volna eddig foglalkozni tervei szerint. Bájitalfőzői ambícióit az én kedves pót apám Felagund professzor törte derékba. Nos igen van egy stílusa neki is, ha valóban rokonok volnánk azt mondanám hasonlítok rá, mert nekem is van, de ez a velem szemben ülő lány esetében mellékes momentum. Azután kiderül, hogy gyógyítói babérokra is tört egykor mert melodimágus, emellett járt gemmológiára, de azt leadta mondván nem volt elég gyakorlatias a számára. Felvonom szemöldökömet és megszólalok, kezd kicsit frusztrálni, hogy valaki ennyire labilis és határozatlan, de igyekszem a lehető leghiggadtabban és megértőbb hangnemben beszélni hozzá.

- Jelen állás szerint mi vonzza a legjobban? Milyen tárgyakat érez elég gyakorlatiasnak és hasznosnak a jövője szempontjából? Ha talál köztük közös nevezőt könnyebb a döntés. Sorakoztasson fel pro és kontra érveket a kiválasztott szakmák mellett, ez segíthet, mert úgy látom ön igen bizonytalan ebben a kérdéskörben és ezt most ne sértésnek vegye, hanem puszta tény megállapításnak.

 Pillantásom metsző és lélekbe látó, fürkészem a fiatal lányt fogódzót keresek, azt az egy pontot jellemében ami már stabil és sziklaszilárd, amire építeni tud és ami alapján én magam is kiismerhetem, hogy segíthessek neki. Látom rajta, hogy éles az esze, mert rögtön jól felmért engem, ez aurori jellemvonás épp úgy lehet mint gyógyítói. Bizakodó vagyok vele kapcsolatban.
 Lehet nem lesz könnyű menet, de szerintem rá fog találni a saját útjára, ha viszont auror szeretne lenni, akkor sürgősen össze kell szednie minden kitartását mert arra a szakra csak a legjobb és legkeményebb pszichével rendelkező emberek alkalmasak.

Noel

Nem tudta, hogyan került az erkélyre, mindenesetre az elmúlt pár hétben megtanult egy leckét tankönyvek segítsége nélkül is: a kastély, bármilyen ügyes,furfangos felfedező legyen az ember, mindig tartogat számára valami újat, valami meglepetést. Legyen az új diák, szellem, vagy egyéb lakó, esetleg új helyiség, stb.
A korlátnak támaszkodott, és élvezte a késő őszi időjárást. Ja, ami tökéletesen borult volt, mint mindig, de nem bánta, inkább örült annak, ami osztályrészül jutott neki. Közben magával hozta könyvét is, amit nem fejezett még be. A lány ezúttal az időjárás ellenére is sárga, hosszú ruháját vette fel piros topánnal a lábán.

Kicsit úgy érezte magát a sok növény között, mintha inkább egy kertben lenne, mint erkélyen. Ivett belegondolt abba, hogy mit ki nem hozott belőle eddig a suli. Tulajdonképpen élvezte. Megtanult korcsolyázni vége, új barátai lettek, viszonylag hamar megtalálta a helyét.
Eltűnődött, hogy vajon más is így van-e ezzel, aki újként bekerül egy közösségbe.
 Tulajdonképp A Levitából ismert csak embereket, a többi két házról szinte alig tudott valamit, csak az általános jellemzőjüket.
Viszont ideje, mint a tenger, így gond egy szál se - jóformán akárhol lehet ismerkedni, csupán a fizikai határok szabhatnak gátat ebben a  tevékenységben. Hacsak nem zárkózottabb típus az ember lánya/fia, mint az ő ikerhúga, Hajni.

Szeretett volna kicsit többet megtudni arról, ami körülveszi, és remélte, hogy azért megszeretik a zöldek is, bajkeverő-típusa ellenére is. Ivett gondolataiba merülve ült le az egyik székre, hogy olvasson, éppen akkor bukkant fel egy ismeretlen arc is az erkélyen...

Ivett

Noel

Ivett felfigyelt a léptekre, s a őt bámuló fiúra. Nem ijedt meg nyuszika módra, inkább visszabámult: a fiúnak vállig érő, barna haja volt,és láthatóan tökéletesen idegen volt neki a kastély. Ő már úgy-ahogy kezdte megszokni a furcsaságokat, és ráadásul már barátai is akadtak, nem csak a saját házában.
- Szia! - köszönt, s remélte, hogy reagál a fiú.
- Még sosem láttalak errefelé. - Nos, ezúttal nem igazán találhatta őt beszédes kedvében, és láthatóan nehezére esett elszakadnia a könyvétől. - Hogy hívnak?

Semmit sem utált úgy, mint ha szótlanul bámulták, legalább bemutatkozott volna az illető. Ivett várakozón pillantott zöld szemeivel az ismeretlen felé, s felmerült benne a gondolat, hogy talán egy nem túl társasági lénnyel, azaz rellonos diákkal akadt dolga. esetleg külföldi az illető, és nem beszéli rendesen a magyart? Fél, hogy extra módon sikerül beégnie egy esetleg magyar diák előtt?
- Tudsz magyarul? - biztos-ami biztos alapon ez lesz a lány következő kérdése.  

Ivett