Nyitóbál - Mary és Bianca
Ruha

~Talán nem is lesz olyan rossz...~ Gondoltam, ahogy beléptem a Nagyterembe a Nyitóbál előtt. Semmi kedvem nem volt itt lenni, úgyhogy muszáj volt ilyesféle gondolatokkal bíztatnom magam. Tulajdonképpen nagyon szeretem a bálokat, az egyetlen ok, amiért erre a bálra nem szerettem volna jönni az az volt, hogy nem nagyon tudtam olyan ruhát szerezni, ami igazán tetszene, és amiben jól érezném magam. Az utolsó pillanatban sikerült találnom egyet, ami viszonylag elfogadható, de azért irigykedve néztem a teremben levőkre, akik szebbnél szebb ruhákat viseltek.
Hirtelen eluralkodott rajtam az a tipikus "mit keresek én itt?" érzés, de szerencsére a kérdést meg tudtam válaszolni magamnak: kíváncsi voltam arra, hogy kik fognak bekerülni a Tusára... Különösen Marynek szurkoltam, végtére is ő a legjobb barátnőm...
Ahogy leültem a Navine asztalához, egy-két ismerős arcot felfedeztem a tömegben, de sajna Maryt nem láttam, pedig kerestem. Már éppen kezdtem furcsán érezni magam (mivel mindenki beszélgetett valakivel, én viszont csak egy helyben ültem), mikor az igazgató elkezdett beszélni. Feszülten vártam, hogy kik jutottak be, aztán amikor kimondta Mary nevét, hihetetlenül megkönnyebbültem és megörültem. Csak akkor vettem észre a barátnőm, mikor felállt a helyéről. Láttam rajta, hogy szinte fel sem fogta, mi történt.
~Jó neki.~ Gondoltam mosolyogva. Igazság szerint én is szerettem volna indulni a tusán, de nem tartom magam elég jónak hozzá, így inkább maradok annál, hogy szurkolok Marynek, meg mindenkinek, akit ismerek.
Ahogy befejeződtek a beszédek, nekiláttam, hogy ételt szedjek a tányéromra. Elképesztően éhes voltam, úgyhogy töménytelen mennyiségű ételt ettem meg. Ezt pár perc után meg is bántam, ugyanis borzalmas hányingerem lett. Megpróbáltam mély levegőt venni, és inni egy kis vizet, de sajnos pár perc múlva sem múlt el. Lassan felálltam, és kisétáltam a teremből, mert nagyon zavart a tömeg. Szerencsére senkinek nem tűnt fel, hogy eltűntem, így csendben távozhattam. Nem mentem messzire, még csak el sem távolodtam a Nagyterem ajtajától, csupán a falnak vetettem a hátam, behunytam a szemem, és ismét mélyeket lélegeztem. Szerencsére ettől enyhült a rosszullétem, úgyhogy pár perc elteltével visszatértem a bálba.
Ahogy visszamentem, hirtelen nem tudtam, hova is induljak. ~Megkereshetném Maryt.~ Gondoltam. Körbenéztem, és szerencsére rögtön megláttam a lányt, amint egy rellonos lánnyal együtt táncol, pontosabban ugrál. Mosolyogva haladtam felé, és ahogy odaértem, minden további nélkül a nyakába ugrottam.
- Annyira örülök! Tudtam, hogy bekerülsz! - lelkendeztem szinte sikítva.
- Hm... Bocsi, csak annyira örülök! - engedtem el a lányt nem sokkal később.
- Jaj, ne haragudj, be sem mutatkoztam - mosolyogtam a rellonos lány felé. - Maia Norwood vagyok, Mary szobatársa.
Már nyoma sem volt rajtam a kezdeti kedvetlenségnek. Mi okom lett volna bosszankodni? Mary bejutott a Tusára! Talán még jobban örültem ennek, mintha én jelentkeztem, és jutottam volna be...

Bál- ruha cipellő
Matilda néni, Keith- Emma- Adri

* Az anyukája szerint rossz volt délután, mert nem akart hazajönni a játszótérről. A felnőttek nem értik, hogy mi olyan jó abban, hogy órákon át matatnak a homokban.  Az anyukák és apukák is játszhatnak, azért vannak nekik odatéve a padok. Egész álló nap az iskolában volt, egy kis játékot igazán megérdemel, ezt meg kell érteni a felnőtteknek is. Pechjére a mamáját kiakasztották az órán, ráadásul rengeteg javítania valója is volt, úgyhogy nem értette meg a kislánya ezen óhaját, amin annak hisztije sem sokat segített. Úgyhogy, az egész vége az lett, hogy ma nem mehet el a bálba, pedig annyira szeretett volna. Főleg azért, mert rengeteg süti lesz ott, de maga a bál is nagyon érdekelte. Szereti ezeket az iskolai rendezvényeket, olyan mókás látni a diákokat abban a sok színes ruhában, meg díszes frizurákban. Meg ő is felöltheti magára a csinos ruhácskáját, amit annyira szeret. Azt mondta Vivi, hogy ezekre a bálokra minden alkalommal másik ruhát illik felvenni, de neki nem kellene másik, mert ez a kedvence. A nagymamájával vették Lengyelországban, amikor sétáltak a városkájuk sétálóutcáján. Nagyon szép hely, lovas hintók is járnak arra! Nem utazott még velük olyan sokszor, mert azt mondják, hogy drága, mert a turistáknak csinálják, hogy szórakozzanak.
Ririke drága is szórakozna, ha nem lenne büntiben. Nem is hisztizett olyan durván délután, volt egy kis nyávogás, meg veszekedés, a földhöz csapta a homokozó lapátot, de attól még nem kéne már este hétkor elzavarni aludni. Márpedig ő igenis el fog menni a muriba, ráadásul még csak nem is álmos. A lakosztályt védő bűbáj rá nem vonatkozik, szabadon járkálhat ki-be. Feltéve persze, ha az anyukája nem tett rá külön védő bűbájt ellene is. De ugyan miért is tett volna? Amikor a tanár néni elment fürdeni és hajat mosni úgy gondolta, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom: kiszökik, a vízcsobogástól úgysem hallatszik az ajtónyitás. Megeszik egy sütit és már jön is vissza. Tökéletes terv, képzeletben adott is magának egy pacsit. Felkapja a papucsát és pizsamában nekiáll a nagy kalandnak. Szerencsére sikeresen átjut az ajtón, majd megszaporázott léptekkel végigrobog a megszokott útvonalon a nagyterembe, ahonnan már hangos zene szól. Ez csudaklassz, így észre sem fogják venni, hiszen mindenki eszik meg táncol. A beszédek alatt veszélyesebb lett volna belépnie, mert olyankor csend van. Besunnyog a hatalmas ajtón, majd szétnéz a teremben. Jaj, ne! Ott van Letti meg Gabi bácsi. Ők képesek beárulni, úgyhogy óvatosnak kell lennie. Megpillantja az egyedül ácsorgó Matilda nénit, aki biztos megvédi, szóval egyenesen a háta mögé siet, és csak reméli, hogy a testvére nem figyel.* - Csókolom Matilda néni! Tessék elbújtatni! *Mondja, miközben a ruha abroncsa mögül kikukucskál. Rendben, úgy tűnik, senki nem figyel.* - Köszönöööm, csókolooom! * Csiripeli, majd átvágtat a sütis asztalhoz, ami mellett egy kicsit megrogyasztja a térdeit, hogy jobban eltakarják az ínycsiklandó nyalánkságok. Muháhá, végre megvagytok! Van itt gyümölcsös, csokis, mandulás, kókuszos és még kitudja, hogy mennyiféle. Juuj, azon van olyan vicces hangjegy és csokival van bevonva kívülről. Boldogan megragad egyet és az asztal terítője alá rejtőzve nekiáll majszolgatni a süteményt.  Eléggé könnyen olvad a kezében a csokoládé bevonat, úgyhogy a bal keze csupa csoki, mint a csokápik. Azt észre sem veszi, hogy a habzsolás miatt a szája körül is egy barna paca éktelenkedik. Ha eddig nem szúrták volna ki a sünis pizsamás, unikornis mamuszos szotyit, akkor ez még inkább feltűnőbbé teszi. Ha már itt van, akkor betöm még egy sütit, elvégre nem egy miatt vágott át az egész kastélyon. Vadászó cicaként lopakodik tovább az asztal mellett „áldozatát” lesve. Hamar meg is találja a következőt, aminek hatalmas, de tényleg hatalmas eper darabok vannak a közepében. Az aprócska kéz újra lecsap, és megragadja az édességet. Ekkor ismerős arcokra lesz figyelmes: Keeeeeeeeeeeeeith, Emma, akinek cukor boltja van meg épp akkor lép oda egy vörös lány, akiről nem tudja, hogy kicsoda.* - KEEEEEiiiiiiiIIIITThThHHH! * Kiáltja a fiúnak és odarohan hozzá, hogy megölelje. Igyekszik nem összekenni a sütijével meg a csokis mancsával. Remélhetőleg ő nem fogja beköpni a mamájának, hogy itt járt, mert akkor nagyon fog rá haragudni.  A másik két lányhoz fordul és rájuk vigyorog egyfajta köszönésképpen. Emmával tanácsos jó viszonyt ápolni, mert vannak cukorkái, amiket szeret osztogatni. Hátha most is van nála egy-két szem!* - Képzeld, büntiben vagyok.* Motyogja a szőke fiúnak szomorú szemekkel nézve rá.*- Anyu ma morcos, mert nem akartam hazajönni a játszótérről. Ne mondd meg neki, hogy itt voltam, jóó? * Könyörög nagyokat pislogva,  ahogy a rajzfilmekben látta. A másik két lányra is pislant néhányat, biztos, ami biztos alapon, nehogy ők is rohanjanak a házvezetőjükhöz. Az egyik mellett ellesve érdekes jelenetnek lesz szemtanúja. Egy hosszú ruhás lány éppen lehajol, vagy letérdel egy síró fiú lába előtt. Nagyot harapva a sütijéből figyeli az eseményeket, mert ilyet még nem látott. Megfogja Keith kezét a tiszta mancsával és meghúzza, hogy figyelje azt, amit ő. * - Keith, ők is főnixesek? * Tudakolja, de a szemét le sem veszi a párocskáról. Egyébként Ririke tudja, hogy mi a házak neve, de jobban szereti a jelképállatukként emlegeti a hivatalos nevek helyett.* - JUUUUUUj, Keeeeeeeeeith! Nézd, A LÁNY MINDJÁRT MEGKÉRI A FIÚ KEZÉÉÉÉÉÉÉÉT!* Visítja izgatottan, jól megrángatva a szőke fiú karját. Igaz, furcsa pózban térdeld elé, meg az is furi, hogy a lány kéri meg a fiú kezét, de juuuuuuuuuuuj. Vajon Keith is elveszi Leoniet?* - A fiú azért sír, mert férj lesz, igaz, Keith, igaz? Majd te is leszel férj! *Jelenti ki ellentmondást nem ismerő hangon, letörölhetetlen széles vigyorral a képén. Bár a csokit igazán letörölhetné valaki róla, mert nem áll jól. A fogai fehérségét kiemeli, de nem több.*

Nyitóbál
Emma, Adri, Riri

Nevetve viszonozza Emma ölelését, egy pillanatig se érzi szokatlanak a gesztust, legfőképpen ma, hiszen egy bálon az örömé és a boldogságé a főszerep - más szóval a táncé és a zabálásé. Ezt bizonyítja, hogy Emma annál szélesebben mosolyog, minél többet harap a frissen beszerzett puha csokis-cseresznyés édességből, Keith pedig már majdnem új sütievő-rekordot dönt, mikor Adri megérkezésével kénytelen belátni, hogy erre elég szerencsétlen időpontot választott - Leonie és Zsolt nevének említésére olyan fájdalmasan röhejes köhögőgörcsöt kap, hogy még az arca is belevörösödik. Egy pohár narancslé, és két percnyi élet-halál küzdelem után végül sikerül leküzdenie fuldoklását, de még könnyes a szeme, mikor kinyög két szót.  
- Megint? Zsolttal? - A hír mondanivalója annyira megdöbbenti, hogy nem is gondol bele a szituáció képtelenségébe. Az értetlenkedő fejcsóválás után olyan hirtelen vigyorodik el, megpróbálva leplezni zavarát, mintha egy fontos kötelességéről feledkezett volna el.
- Nekem nem említette, hogy együtt voltak. Csak meglepődtem. - Az utolsó mondatot félig-szemlesütve, a narancslét kortyolgatva, a tőle telhető legártatlanabb ábrázattal biggyeszti hozzá az eddigiekhez, majd Adri vállán átlesve vet egy gyors pillantást a Levita háznál ücsörgő fiúra, aki elég sokszor néz rá csúnyán, de azért mindig szimpatikus volt a számára. Mintha most egy kicsit kevésbé tűnne kedvesnek.
- Mindketten fantasztikusan néztek ki! - Teszi hozzá a kukkolás után sietve, most már tényleg őszinte vigyorral, teljes figyelmét a lányok felé fordítva. Végigmérve a ruhájukat elismerősen bólogat párat, csak megerősítésképp.
- Bár nekem a szőke haj is tetszett... - Eddig nem volt ideje megjegyezni az extrém hajszínváltást, bár már akkor feltűnt neki, mikor évfolyamtársa csatlakozott kis körükhöz. Tiszta mázli, hogy ekkor egy magas kis hang sikítása megkavarja a beszélgetésüket, ez szerencsésebben söpri arrébb az előbbi véletlen közjátékát, mint egymás ruhájának dicsérgetése, és Keith-nek se kell valami nagy hülyeséget csinálnia.
- Riri! - Nevetve fordul oda a feléjük rohanó unokatestvéréhez, természetesen a tömérdek kosz ellenére nem hárítja el az ölelését. Komoly ábrázattal, odafigyelve hallgatja a történetet, még le is guggol a kislányhoz.
- Még szép, hogy nem akartál hazajönni, a játszótér az játszótér. Ne aggódj, tőlem nem tudja meg. - Mondja nagy komolyan bólintva hozzá, szentesítésképp a kisujját tartva Riri felé, aztán felegyenesedve elneveti magát, megborzolja Riri haját, és felé nyújt egy cseresznyés sütit, szalvétával együtt. Immáron ő is bűnrészes lett.  
- Lányok, ő Riri, Riri, Emma és Adri. - Nem tartja kizártnak, hogy valahol már összeismerkedtek a kislánnyal, de adjunk az illemnek, ha már egy ilyen fontos társasági eseményen vagyunk. Ezután már rögtön nyitná is a száját, ámde rokona valahonnan lentről a keze ráncigálásával adja tudtára, hogy új, nagyszerű felfedezést tett a teremben. Keith válaszul felkapja a lányt, csupáncsak a kommunikáció megkönnyítése végett. Eszébe se jut, hogy összekoszolódhat, vagy összegyűrődhet a vörös öltönye, az is kész csoda, hogy eddig épségben kibírta. Szomorú hír, hogy figyelmét ismét a levitás asztal felé terelik.
- Ők szfinxesek...legalábbis a fiú. Remélem azért sír, mert megkérik a kezét. Ne aggódj, ezek biztos csak örömkönnyek, vagy nem elég nagy neki a gyémánt, de akkor majd kicserélik. - Mondja meggyőzően vigyorogva, aztán enged az agya elképesztően erős vágyának, hogy ne velük foglalkozzon, így esik tekintete a hasánál himbálózó gyereklábra. A kislány határozott kijelentésére, miszerint ő is férj lesz, úgy néz ki nem tud mit reagálni.
- Mondtam már, hogy milyen menő a mamuszod? - Ámulva megbirizgálja az unikornis szarvát, ezzel elvan néhány másodpercig, aztán ismét feltekint a lányokra.
- Nem tudom figyeltétek-e, de már legalább öt perce itt állunk...Adri, táncolnál velem? - Felkérné ő a többieket is, de a most kezdődő lassú számhoz sehogy se illik a csoportos hulalula-kacsatánc kombináció, ráadásul úgy érzi, ahhoz még oldódnia kell a csapatnak. Első lépésként csak lerakja a kislányt és meghajol évfolyamtársa előtt, bízva abban, hogy megkapja a kezét és végre visszatérhet egy-két szám erejéig a táncparkettre. Utána természetesen Riri és Emma következik.

-Mágustusa Nyitóbál-Dávid

Mágustusa Nyitóbál
Kőszegi prof.

Alex, picit Fédra néni, meg vissza

Csak ülök egy helyben, elmélázva az előbbi kérdésemen, de egy kis idő múlva magamhoz térek, és megpróbálok kissé a csapatra összepontosítani. Már nincsenek itt sokan, mindenki elment táncolni, csak nagyon páran maradtunk ott, a helyünkön. Alex is beszél hozzám, bár csak egyetlen dolgot ragadok ki belőle.
- Fédra néni.
Ez, mint végszó, hat a következő cselekedetemre is, mert rögtön a tanári asztal felé pillantok, ahol a biztatás első jelei már megjelennek. Én is egy széles, viszonylag hosszú mosollyal válaszolok a néninek, bár ebben inkább tükröződik a köszönöm, és a hála, hogy segít majd nekem, amennyit lehet. Legalábbis én reménykedem benne. De megbeszélni lesz még lehetőségünk a bál után is, így ma ez csak az önfeledt szórakozás estéje. De ez mekkora cukorszirupus izé már? Hülyeség lenne ezt állítani, főleg mert nem teljesen ez a lényege a ma estének. Viszont, ha már itt vagyunk, ki kell használni azt, hogy ezt a látszatot kelthessük, szóval figyelmem megint Alex felé vándorol.
- És neked ki segít?
Reménykedek benne, hogy az én nevem fog elhangzani, nem tudom, miért, de tényleg így vagyok most ezzel. Persze, legbelül tudom, hogy ez nem lehetséges, meg hogy alapból tudunk majd konzultálni ezekről, de hát na. Mégiscsak egymás ellen leszünk, ő meg hát, vagyis én meg nem akarok ám nagyon. Főleg, hogyha majd olyan feladatunk is lesz, amikor egymást kell khm. eltenni az útból. Én azt nem akarom...
Rázom meg a fejem is, bár ebből egy kukkot sem érthet, de talán most nem is baj. Viszont én nem maradnék ezeknél, a még nem aktuális, nem időszerű, és kellemetlen problémáknál.
- Nem jössz oda Fédra nénihez, ahogy nézem kicsit le van sújtva.
Kérdem meg végül tőle, aztán a többi már rajta múlik, hogy megyünk-e, vagy nem, így csak türelmesen várok.

Mágustusa Nyitóbál; Kicsilány a bálon

Nyitóbál
Sharlotte

Hirtelen ötletként jött ez a bál dolog, nem nagyon készültem rá, de azért mégis izgultam miatta. Régebben is mindig nagyon szerettem az ilyen eseményeket, mert ilyenkor mindenki kiöltözik és megpróbálja a legjobb formáját hozni. Ezzel én sem voltam másképp, ezért egy gyors tusolás után magamra is öltöttem a díszruhát és már indultam is a Nagyterembe.
Az előbb említett helyiség tömve volt ismert és ismeretlen mágusokkal. Én megpróbáltam beljebb furakodni a tömegben, majd megláttam egy egyedül üldögélő lányt és odamentem hozzá.
A lány szerencsére kedvesen fogadott és rögtön be is mutatkozott.
- Hello Sharlotte! Én Dávid vagyok! -
A bemutatkozást gyorsan lerendeztük, majd leültem az újdonsült ismerősöm mellé. Már gyakran láttam őt a folyosókon, de még soha nem volt alkalmam vele beszélgetni, úgyhogy ennek is épp itt van az ideje.
- Amúgy melyik házba vagy? Csak mert nem láttalak még a rellonban. -
Ezzel rögtön el is árultam, hogy én a zöldekhez tartozom, viszont Sharlotte-ot tényleg nem láttam még az alagsor környékén. A többi házat meg én nem ismerem annyira, hogy tudjam melyikbe járhat.
- Hát... igazából nem nagyon tudom, hogy kik a versenyzők és amíg még nem mutattak semmit, addig nem is igazán tudom eldönteni, hogy kinek szurkoljak. Na és neked megvan már a kiskedvenc? - kérdezem kacsintva. Azért vicces lesz ez a tusa. Már előre látom, hogy a lányok hogy fognak csapatostul rohangálni a helyes versenyzősrácok után, a fiúk meg féltékenységből fogják fitogtatni az erejüket... Kész cirkusz lesz a kastélyban néhány héten belül. Nem mintha ez engem annyira zavarna, legalább lesz valami izgalmas most is az iskola életében.
- De persze, táncolhatunk. - Felelek, majd fölpattanok a helyemről és a kezemet nyújtom a lány felé. - Szabad, kisasszony? -
Egy apró meghajlással fokozom a színpadias hangulatot, majd a csinos hölggyel az oldalamon indulok a táncparkett felé.
- Megkérdezhetem, hogy egy ilyen szép lánynak, hogyhogy nem volt párja az estére? -

-Mágustusa Nyitóbál-Dávid

Dalmi
a többieket csak figyelem (sorry, de túl sok mindent kéne lereagálnom )

Brigitte Bonneville
Mágustusa nyitóbál - Várffy-Zoller Róbert
Kinézet

Matilda
Kinézet

Gergő sokkal hamarabb jött, mint én, nekem nem volt olyan sok kedvem ma ide eljönni, de Gergőért tettem magam és valami alkalomhoz illő, hozzám képest igazán visszafogottnak mondható ruhát választottam a mai estére, mert ennek egy cseppet sem kell rólam szólni, pedig szíves örömest választottam volna valami olyat, amiben valamivel jobban érzem magam. Mindehhez persze cipő, táska, és persze az idő nem olyan csodás, mint szeretném ezért egy kabátot is magamra kapok még odahaza. Vincent nem tudom, hogy várható-e, hogy eljön, nem tudta megígérni, hiszen azzal, hogy új a polgármester neki is lett megint dolga szépszerével, aminek én nem kifejezetten örülök, de már jobban viselem, mint eddig.
Nos, a forgatag már nem olyan nagy, amikor megérkezem a bálra. Néhányan még az asztaloknál ülnek. Körültekintek ismerős arcokat keresve. Először Yaristát pillantom meg, aki már többször is vásárolt tőlem, aztán a szemem egy kisebb csoportosuláson akad meg, senkit sem ismerek belőle, olyan 17 éves forma emberek azok, van velük egy tolószékes is. Már nem lep meg, volt alkalmam már látni őt Bogolyfalván. Aztán Emmát és vele egy kislányt látok meg, aki nagy visongva mutogat vissza az előbb szemügyre vett csoporthoz. De ismerős arcot szinte senkit sem látok. Csak Gergőt, aki táncol éppen, és Sofiát, akit szintén épp felkérnek egy táncra. Majd végül, de nem utolsó sorban megpillantok egy olyan arcot is, akivel az ismeretségünk nem mondható kétoldalúnak, meg persze Thomast is látom, akinek intek is. Éppen tőle, na meg azért máshonnan is értesültem egy s másról, de ezek a források már nem olyanok, amiket megosztanék bárkivel is.
Ezek ellenére azonban odasétálok hozzá, hiszen úgyis egyedül áll szegény és az én ismeretségi köröm éppen le van foglalva.
 - Szia! Janey vagyok, Thomas unokanővére, már sokat mesélt rólad. Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek. -
Nyújtom felé a kezemet mosolyogva.

Janey

Mágustusa - köszöntőest

- Kiva Faraday

A bál - zárás

A bál nem állt meg azalatt az idő alatt, amit Amira Domival kint töltött a Lépcsőházban. Arról a dologról ami ott történt, leginkább szeretne megfeledkezni, hiszen egyiküknek sem lenne jó, ha kiderülne valami. Mintha csak friss levegőt szívtak volna, úgy mentek vissza a Nagyterembe, és folytatták a jópofizást, vagyis leginkább a lány ebben jeleskedett az este folyamán. Tiffany is megtalálta, hogy felkérje mentorának, és persze erre egyből igent mondott, hiszen a saját tanoncáról van szó.
A lány után magához hívta a szervezői csapatot, és megkérte őket, hogy legyenek szívesek a búcsúzást követően odafigyelni rá, hogy mindenki elhagyja a termet, és a lehető legnagyobb rendben záródjon az este.

Az idő gyorsan elszállt, és lassan a zenekar is egyre lassabb zenéket játszott, hogy levezessék az éjfélig tartó bált. Pontban éjfélkor lépett vissza a helyére a DÖK elnöke, hogy a tusásokhoz intézzen pár mondatot. Torok köszörülés és ismételt üdvözlés után vágott bele a fontosabb dolgokba.
-Első sorban remélem, hogy jól érezte magát minden diák, tanár, vendég. Eljött az a pillanat, amikor a versenyzőknek búcsúzniuk kell, persze nem örökre. Kivéve ha eltesszük láb alól a verseny közben -tette hozzá angyali mosollyal. Csak egy vicces megjegyzésnek tűnhetett, pedig hajjaj, Mira ezzel rengeteg igazságot árult el. -A bajnokok a verseny végéig, vagy a kiesésükig egy számukra kialakított Lakrészben fogják tölteni az idejüket, ahová csak ők, a mentoraik, és a szervezők léphetnek be. Megkérnék minden versenyzőt, hogy fáradjon ide, Maurice-hez -kezével a férfi felé intett, aki a tanári asztal és a jobb szélső asztal között félúton várt.
Mikor minden versenyző elbúcsúzott a fontos emberektől, és oda ment a kért helyre, folytatta.
-Természetesen néha kijöhetnek a lakhelyükről, és minden kviddicsedzésen, és meccsen részt vehetnek, emellett büntethetőek is a prefektusok és tanárok által. És ami mindenkit érdekel, a díj. A nyertes bajnok mentesül egy általa választott vizsga megírása alól, oklevelet és díjat kap, és persze a Trófeateremben is helyet kap. A jövő évben megrendezett külföldi tusán a Roxfort, a Durmstrang, és a Beauxbatons bajnokaival együtt utazik, és képviseli iskolánkat. És akkor most jó éjszakát kívánok mindenkinek, és szurkoljatok a kedvenceteknek -ezzel pedig le is zárta a mindenkinek szánt beszédét, és egy mosoly kíséretében odasétált a bajnokokhoz.
-Készüljetek fel, zsupszkulccsal fogtok közlekedni a lakrészbe -szólalt meg mikor mindenki rá figyelt a versenyzők közül, és már kezdtek eltűnni a diákok a teremből. -Oké, a fele csapat velem jön, a másik fele Maurice-el -tisztázta még mielőtt középre nyújtotta volna az esernyőt amit ki tudja honnan vett elő.
-Gyerünk! -szólt rájuk, hisz az idő sürgette őket. A másik zsupszkulcs, a szintén piros esernyő a férfinál volt, így egymást követően mindkét csapat távozni tudott, hogy aztán ott együtt megbeszélhessék a tudnivalókat.  

Mágustusa; nyitóest
Robi kedves.

Viszonylag gyorsan kivégeztem azt a kis maréknyi rizst, amit kiszedtem magamnak és szépen türelmesen csücsülve a helyemen vártam, hogy bekövetkezzen a gyengém. Ahogy elnézem a többi asztalnál már megkezdődött a sütiosztás, így egyre türelmetlenebbül várom, hogy felbukkanjak az édességek nálunk is. Nem akarok felállni és odacsosztorogni a többi ház asztalához, hülyén nézne ki ha az ő sütijüket porszívóznám fel. Különben is, minimális mennyiségű Eridonost látok az átlagoshoz képest, nincs teletömve az asztal emberekkel, szóval bőven fog jutni. Aztán bekövetkezik a várva-várt csoda, megjelennek a sütik, egyik jobban néz ki mint a másik és ráadásul a nagy részük epres és málnás ahogy elnézem. Szép, Eridonhű színük van, öröm rájuk nézni. Elgondolkodva veszek a kezembe egy málnás darabot, majd szép komótosan elkezdem rágcsálni a finomságot. Közben nagyban gondolkodok rajta, hogy ha nekünk piros jutott, akkor a Levitának kék, a Navinének sárga, ami citromot és mézet feltételez, a Rellonnak pedig... Zöld. A mentán kívül van egyáltalán valami, ami zöld és meg lehet sütni sütinek. Most ebben ne számítsuk bele a vicces sütit.
Ahogy belemélyedtem a gondolataimba észre sem vettem, hogy nagyjából egy negyed tálca édességet már el is fogyasztottam és páran eléggé furcsán néznek rám. Fel sem tűnt hogy ha ennyire elgondolkodok, akkor ennyit tudok enni és ilyen gyorsan. Anyám biztos azt mondaná, hogy ő nem erre nevelt, de igazából nem tudok pozitív dolgot említeni, amire ő tanított volna. Aki azt sem tudja kitől van a második gyereke...
Újfent sikerült annyira elgondolkodnom, hogy fel sem tűnt, hogy valaki odalépett hozzám, így meglepetésemben az utolsó falat sütit majdnem félre nyeltem. Számon kérően pillantok fel az alakra, aki interrupálta a tevékenységemet, de egyből elszáll minden sértődöttségem és mérgem, amint meglátom, hogy ki is akart - még ha nem is szándékosan - kivégezni.
- Rám hoztad a szívbajt... - mondom, miközben egyik kezemet a szívem fölé helyezem, a másikkal pedig elveszem a felkínált italt. Szerencsére gyorsan sikerül megnyugodnom és ismét Robira pillantok. - Köszi - mondom mosolyogva és belekortyolok. Remélem nem akar eltenni láb alól és nincs semmi a pohárban, aminek kellemetlen következményei lehetnének.
- Most hogy így körbeudvaroltál, nyugodtan elmondhatod, hogy mit szeretnél - nézek rá a szemem sarkából. Gondolom nem ok nélkül kezdett el dicsérni, ismerem már annyira a srácot, hogy ezt tudjam róla. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit szeretne.
Először csak döbbenten pislogok Robira, el sem jutnak a szavai a tudatomig. Aztán szépen lassan kezdek megvilágosodni, hogy mit is jelentett a mondat, amit mondott. Néhány másodpercen belül rendezem az arcvonásaimat és ismét felé fordulok.
- Csak ha megígéred, hogy nyerni fogsz - dünnyögöm, miközben közelebb hajolok hozzá, hogy normálisan a szemébe nézhessek. Pár pillanatig komolyan nézek rá, mintha készülnék is valamire, de aztán csak elmosolyodok. Kicsit hirtelen jött ez a felkérés, de természetesen szíves örömest elvállalom és igyekszem a srác hasznára válni a verseny alatt, mint "lelki támasz".
Aztán hallom, ahogy a DÖK elnök a pódiumra lépve elkezdi az est lezárását. Fel sem tűnt, hogy ilyen gyorsan elszaladt az idő, nem gondoltam volna... Aztán eljön az a pillanat, mikor búcsúznunk kell a bajnokoktól, én pedig felállok az asztaltól és valószínűleg kedves "mentoráltam" is így tesz, mivel mennie kell. Ismét Robi felé fordulok és komoly tekintettel nézek rá.
- Ne hozz rám szégyent! - ez elsőre elég parancsolónak tűnhet, de nem fejeztem még be a mondandómat. Közelebb lépek hozzá, megölelem és a következőt már úgy mondom, hogy csak ő hallja. - ... és vigyázz magadra - susogom a fülébe, majd elengedem. Vicces, mert lejjebb kellett hajolnom, hogy egy szinten legyünk, kicsit nagy vagyok ebben a magassarkúban. Még megeresztek felé egy amolyan énféle vigyort aztán sarkon fordulok, de még visszaszólok neki.
- Majd találkozunk, benézek hozzád valamikor. Vagy üzenj, ha kellek - mondom még gyorsan, aztán elindulok kifelé a teremből. Egész jól túléltem az estét és ki sem törtem a lábamat. Bár még fel kell jutnom a toronyba...

Celeste Barlow

Nyitóbál- Leroy Lasch Gergely, majd Vanília Perwinkle
öltözék

* Eltelt egy újabb év, lassan már három éve vagyok én a hazám bajnoka. Már nem él bennem ugyanolyan élénken az érzés, hogy én nyertem meg az első Mágustusát, mint akkor, mégis hatalmas büszkeséggel tölt el a dolog. Izgalmas kaland minden évben új országba utazni, hogy megmutassuk magunkat, népszerűsítsük a rendezvényt és persze támogassuk az adott ország jelöltjeit. Nemigen tudom, hogy mit mondhatnék, nem fogok minden évben új nyelven megtanulni, így is sokat kimaradtam az iskolából meg a munkából. Meg ugye, hogyan adjam elő, hogy megcsinálod, persze, amikor némelyik feladat életveszélyes is lehet. Vigyáznak, hogy ne essen súlyos bajuk, de ki tudja, hogy milyen veszedelmek várnak ezekre a kölykökre.
Azért az utazás előtt már inkább az izgatottság lett rajtam úrrá, érdekelt, hogy milyen ez a kis ország, amiről szinte semmit nem hallottam még. Néhány szót, kifejezést megtanultam magyarul, hogy mégis csak tudjak köszönni meg gratulálni. Ja, és biztatni is tudom őket! A bál előtti este érkeztünk meg az igazgatómmal ebbe a kis hegyi intézménybe. Az országot is mindenképpen meg akarom ismerni, azt mondták lehet, csak tartson már egy ideje a tusa.
A magyar manók kitettek magukért, a nagyterem valami csodaszépen ki lett dekorálva. Igazán szép munkát végeztek. A volt igazgatóm mögött kullogok valamivel, ahogy megközelítjük a számunkra kijelölt ülőhelyet. Ezután unalmas beszédek következnek, amikből csak 1-2 szót hallok ki. Biztosan érdekesebb volna, ha érteném, de így… amikor a nevem mondják biccentek a diákok irányába. Végül kiosztják a kitűzőt a bejutó versenyzőknek. Mindegyiküket megtapsolom, de azért meg is nézem magamnak őket. Van köztük egészen fiatal is, némelyik esetlennek látszik. Csodálom a kerekesszékes fiút, hogy egyáltalán bejutott. Remélem ügyes lesz, és nem fog komolyan megsérülni. Amikor visszagurul a helyére tétován az igazgatómra pillantok. Csak ellátták bűbájokkal a székét, másképpen esélye sincs. Miután megkezdődik a bál eszem pár falat salátát, amiben jó sok zöldség van, majd megkóstolom a magyar teát. Igaz, hogy van angol is, de nagyon érdekel, hogy itt hogy fogyasztják ezt az italt. A csészémet természetesen a megtanult módon tartom, majd egyenes háttal iszom egy kortyot. Bizonytalan ízlelés volt ez a részemről, elég bizalmatlan vagyok az újdonságokkal szemben. Ez az ital meglepően ízletes, noha nem a mi receptünk szerint készült. A táplálkozási rítus után úgy döntöttem, hogy elvegyülök a tömegben és megfigyelem a versenyzők viselkedését. Nekem az is sokat elárul a versenyzési stílusukról, hogy most hogyan viselkednek.
Ekkor az egyik kisfiú lép mellém. Néztem is, hogy ő lehet az egyik legfiatalabb versenyző, mert nagyon gyerekképű még, ráadásul a termete is aprócska. Volt még egy hasonló méretű fiú, Dominic, neki sikerült megjegyeznem a keresztnevét. Meglepve tapasztaltam, hogy sok külföldi diák tanul ebben az intézményben. A fiúcska magyar nyelven szólít meg, amiből csak kifejezéseket-szavakat értek. A köszönés megvan, a hölgyet is tudom. Leroynak hívják, ha minden igaz. Jaj, nem, itt fordítva vannak a nevek, el is felejtettem, végül pedig azt hiszem, hogy a nevemet kérdi. Nagyon zavarban vagyok, nem is tudom, hogy mit mondjak hirtelen.* - Um..  jo estet! * Szólalok meg bizonytalanul magyarul. Erősen érezheti az akcentusomat, nem túlzottan erőltettem meg magam a nyelvtanulással.* - Nem érthem minden szo, nem beszélem mágyár. *Folytatom lassú tempóban a kezemmel összevissza hadonászva közben.* - Á nevem Celeste Barlowe. Te hívnák Ghárgej? Tudsz angol? *Felelem, miközben a kezébe adom a kezem. Ebből sejtem, hogy táncolni szeretne.* - Grátulálok, hogy vagy vár… vársányzó? * Dicsérem meg, bár inkább kérdésnek hangzik. Nem vagyok biztos a szó kiejtésében, úgyhogy csak remélni tudom, hogy beszéli az angolt vagy a franciát.* - Én még tudom francia. Te tudod francia beszél? * Teszem hozzá, hátha úgy könnyebbé válik a kettőnk közötti kommunikáció. Ha nem, akkor marad az activity.
Ghárgej elég feszélyezetten viselkedik az egész tánc ideje alatt, szó mi szó, tényleg érdekes az egész: ő nem beszél jól angolul, én pedig nem tudok magyarul gyakorlatilag semmit. A nevéből ítélve azt hittem, hogy a franciául tudunk majd azért pár szót mutogatások nélkül váltani, de sajna tévedtem. A táncunk után zavartan vigyorogtunk egymásra, majd pedig sok sikert kívántam neki, néhol keverve két nyelvet. A közelünkben egy másik tusázó lány táncol egy fiúval, úgy gondolom, hogy jó lenne vele is megismerkedni. Megvárom, hogy véget érjen a dal és befejezzék a táncolást, majd finoman a lányra mosolyogok. Nem akarok tolakodó lenni, vagy ilyesmi, ezért nem megyek túl közel hozzá. Ha elkapom a tekintetét, intek neki, majd magyarul megszólalok még mindig zavartan.* - Sziá, grátulálok! * A nevére emlékszem, különleges hangzású. Ő nem valószínű, hogy magyar, hátha több sikerrel tudok társalogni vele, mint a fiúval.*

Bál-Celeste Barlow

  Vége lett a számnak, én személy szerint el is fáradtam. Elindultam az asztalhoz, de meggondoltam magam, és elindultam a külföldi bajnokok felé. Elég veszélyesnek látszott átkelni a táncparketten, így aztán megkerültem.
  Nagy nehezen sikerült átverekednem magam, és végre az asztalhoz értem. A hátam mögül köszönés hallatszott. Megpördültem és a szemem elkerekedett a látványtól. A Roxforti bajnokság tavalyi győztese állt előttem, Celeste Barlow.
  - Hello! Ó nagyon köszönöm - mondtam. Szerettem idegenekkel beszélgetni. - Gondolom, könnyebb lenne angolul beszélgetni - és elmosolyodtam, remélve azt, hogy értette, amit mondok. Én tudtam angolul és franciául is egy kicsit, de az angol jobban ment. Még apukámtól tanultam. Szerettem más nyelveken beszélni.
  Örültem a találkozásnak. Reméltem hogy még összefutok vele. Gondoltam kévés időnk van a beszélgetésbe, mert nekünk hamarosan el kell indulnunk a Lakrészbe.
  - My name is Vanilia - mutatkoztam be már angolul, gondolva így könnyebb lesz a megértés. Néha nem tudtam nagyon megszólalni, így akkor nagyon büszke voltam magamra. Nem is értettem magam, hisz akkor még régebben is 5-6 évig tanultam.
 

Bál
Bocsi a késői zárásért

Szóval Alex, meg Fédra néni cseppet, meg a többiektől könnyes búcsú...

Nem is tudom, mit mondhatnék, vagy mit nem, de azt már tudom, hogy mit szeretnék kérdezni a nénitől, így Alex beleegyezésével indulunk meg a nagy tanári asztal felé, de úgy, mintha én szellem lennék. Közben pedig az izgalom is egyre fokozódik, mert nem is tudom, hogy mit is akarok. Vagyis tudom, de hát na. Most nézzétek el nekem.
Szóval már a néninél, Fédra néninél vagyunk, és máris kicsúszik a számon, az asztal szélébe kapaszkodva.
- A bál után feltetszik jönni hozzánk? Most valahogy nem is tudom, olyan izé.
Na hát már, biztos tudja, hogy arra gondolok, hogy most ciki lenne kiakadni, de az indokot is biztos tudja. Minden esetre most szépen én elslisszolok, Alex-szel az oldalamon, hogy aztán visszaülve a helyünkre meghallgassuk Amira beszédét, és figyelmeztetését. Odamegyünk Maurice bácsihoz, és még mielőtt a zsupszkulcs elvinne minket, még felteszem azt a kérdést Alexnek, vagyis inkább mondatot, amit ott nem mertem, és ami tulajdonképpen az indok is.
- Most kezdek parázni és félni. Én lehet, hogy nem akarom ezt.
Aztán ott, a nagyteremben már semmit nem hallunk egymástól, mert repülünk is újdonsült háló- és lakrészünk felé.

Levitások, Dalmi
zárok én is

Mágustusa nyitóbál Dalmi, Alex, /zárás/

Egy pár falat csak nem árt meg, hiába van már talán túl késő hozzá, legalábbis a szokásaim szerint. Valami zöldséges egytálétel felé kalandozik el a tekintetem, miután Dalmi válasza a bátorító pillantásomra megérkezett. Kicsit megnyugodtam, a kezdeti idegesség múlik, és Vécsey kolléga sem tűnik fel a láthatáron, bár talán nem mozdítana jobban ki a lelki egyensúlyomból. Még mosolyogni is megpróbálok, sőt pár semmitmondó válaszra is futja, hasonló kategóriájú kérdésekre. Nem folyok bele nagyon a beszélgetésekbe, táncolni sincs nagy kedvem, nem vagyok egy bulizós fajta. Elgondolkozva emelem a számhoz a vegás eledelt, az ízét nem is érzékelem, még a rágás is szinte automatikus, észre sem veszem, és már le is csúszott a falat. Még szerencse, hogy a tanároknak külön tálaltak, és még italért sem kell elmenni sehova sem, mert valószínűleg szomjan halnék ez esetben. Aki meg másra vágyik, mint amit elé raktak, az vándoroljon el a másik asztalig, ahol nagyobb a választék, de keresztül kell verekednie magát a tömegen. Nekem nem kenyerem az ilyesmi, így azt fogyasztom, italban is, ami van. Talán fehérbor, az ízéről ítélve. Újabb korty, és újabb falat talál utat a számba, aztán már nem éreztem szükségét a továbbiaknak, annál is inkább, mert Alex és Dalmi közelednek felém. A lány arcán aggodalom tükröződik, és kétségek, Alex meg mindig is kicsit rejtély volt még számomra is. Zavarban van, de az érzéseit nem tudom leolvasni az arcáról.
- A bál után? Hát persze. Amint lehet, ott leszek veled, addig, amíg szeretnéd. Megbeszélünk majd szépen mindent, nem lesz semmi gond! - nyugtatgatom a lányt, de már szinte ott sincs. Alex is csak megdicséri a ruhámat. Kötelező udvariasságnak könyvelem el, és szelíden mosolygok a kéz megszeppent nebulóra.
- Köszönöm Alex! Nagyon kedves tőled. Neked is csinos a nyakkendőd. - kacsintok rá, remélem, hogy nem érti félre. Ritkán viccelek, de akkor komolyan. Alig tudom befejezni a mondatomat, már el is tűnnek, mert a DÖK elnök a záróbeszédébe kezdett, hamarosan vége az estélynek, a tusások elindulnak elszeparált lakhelyük felé, el kell búcsúzniuk. Az est is hamarosan zárul, így amint Dalmiék sincsenek már ott, az én jelenlétemnek sincs értelme. Visszavonulok a lakrészembe, hogy átöltözzek, aztán ígéretemhez hívem, meglátogassam mentoráltamat.

Nyitóbál - Zárás

McKenzie

Nem látta sok értelmét lemenni a nagyterembe, de lábai mégis oda vittek. Leült falatozni az asztal végére. Ismerős arcok sehol nem voltak, de emiatt nem is szomorkodott. Vidáman majszolgatta sütijét, csak azért, hogy teljen az idő. Ekkor történt meg az, amire végképp nem számított. Egy ismeretlen lány jött be az ajtón. Ahogy elnézte rendkívül vidámnak tűnt. Bódult állapotban ment körbe, és hirdette az igét. Ahogy elnézte, nem igazán volt magánál. Izgatottan ment oda hozzá.
-Szia. Úgy látom boldog vagy... Meg csinos.-
Kaján mosollyal rákacsintott. Remélte, hogy megismerheti. Még csak párszor látta, de az biztos, hogy nem ilyen ruhákban szokott sétálni. Végignézett rajta.
-Szép az a magassarkú, de csak, mert rajtad van.-
Kaján vigyora nem lankadt. Szembe állt vele. Leguggolt, és megfogta a cipője sarkát, majd fél lábát felemelte, úgy, hogy a sarka a fenekénél legyen. Elég közel volt hozzá, bal kézzel fogta a bal lábán levő cipőjét. Majd óvatosan, érzékien átkarolta a derekánál a jobb kezével. A lábát elengedte és kezei összefonódtak dereka körül, és magához húzta. Egy picit mozgatni kezdte a derekát.
-Nincs kedved táncolni valahol, szépség?
Hogyha látja rajta, hogy élvezi ezt a helyzetet, akkor két rövid csókot ad az arcára. Megfogja a derekát, és elvezeti táncolni. Nem tudta hova mennek, de neki tetszik ez a helyzet, pillanat.

   Tiffany


 
  A nyári nap sugarai újult erővel törnek be szobám ablakán, amikor kihúzom a függönyt, ami azért volt behúzva, mert éppenséggel eddig tanulni próbáltam, kevés sikerrel, de most már igazán feladom... Ez így nem jó. Akármibe belekezdek, semmi jó nem sül ki belőle. Mi a fene van ma velem?? Ihlethiány, vagy mi? Kinézek az ablakon, és az első dolog, amin megakad a szemem, az egy málnabokor az udvaron. Számba képzelve a málna ízét, megkordul a gyomrom. Hát persze.. .éhes vagyok! Ezért fáj a fejem... Oké, ez jó. Hát végül is dél van. Akkor menjünk kajolni. Az elhatározástól boldogan állok fel elgémberedett lábaimra, s ezzel egy időben szinte szívrohamot kapok, mert fájdalmas nyögés hangzik fel közvetlenül a bal cipőm alól. Ijedten ugrom félre halálos ágyon lévő gyíkomról, Gyíkról, aki még mindig egy helyben kókadozik. Óvatosan felemelem, megrázom kicsit, amitől picit erőre kap. Eszembe jut eredeti célom, s gondolkodás nélkül indulok kifele az ajtón, kezemben az állatommal ebédelni. Percek alatt leszaladok a lépcsőn, egyenesen a nagyterembe. Amikor odaérek körbenézek üres és békés helyet keresve. Megakad a szemem egy, a terem bal szélén fekvő asztal végén lévő széken, s határozott léptekkel sétálok oda, s komótosan ülök le az ételt várva.

Tusa 1. próbája, megfigyelés, várakozás

Csend, sutyorgás, na meg hang nélküli izgalmak. Ezekkel lehet jellemezni azt az időszakot, amikor Amira a Nagyteremben üldögélt. Ölében Ecsettel, a kismama puffskeinjével figyelte az eseményeket. Nem csak azért, mert ez volt a feladata, azért is, mert nem volt jobb dolga, és hát ez volt a legjobb figyelemelterelő dolog, ami most igazán rá fért.
Néhány versenyzőért kimondottan aggódott, Tiffel és Domival az élen. Benji is idegesítette, annak sem örült volna, ha neki baja esik, de ő tud vigyázni magára...bár amikor megpillantotta a vélát, nem sok jót jósolt gyereke apjának. Tif meg...hát nagyon büszke volt rá, amiért alkalmazta amit együtt tanultak, ráadásul nem is rosszul. Biztos kap majd valami jutalmat, ha kiesik, ha nem. Domival pedig hadilábon áll, furcsán gondol rá, egyik szempontból utálja, a másikból meg szorít neki nagyon, és görcsbe rándult a gyomra amikor meglátta, hogy valami rossz a hátára akaszkodott.
Aileen összeesését követően egyedül maradt, Maurice elment a lányért, és épségben kivitte, de a Gyengélkedőn maradt vele. Így nagyobb feladat hárult a lányra, figyelnie kellett a pergament is, nem csak azt, ahogyan páran megkapták a kulcsukat. Nagy kő esett le a szívéről, ahogy ők elhagyták az erdőt, és már várta, hogy megérkezzenek hozzá, és eldicsekedjenek mindenkinek vele, hogy bizony, az első próbán tökéletesen teljesítettek.

Ruha

I. forduló

    

 Valahogy elkeveredni az erdőben lényegesen könnyebb, mint kitalálni onnan. Beletelt egy időbe, amíg ismét rálelt az útra, amelyen taposva belépett a rengeteg közepébe. De nem aggódott, a kulcs nála volt, senki nem követte, senki nem támadt rá. Tompán hallott ugyan némi érdekes, fura hangot, de nem törődött vele. Ameddig nem a háta mögött oson, rohan valami, addig nincs gond. És a többiek? Önző módon csak magára gondolt, ahogy azt mindig is tette, versenyen kívül. Boldogulnak, elvégre bajnokok. Aki meg nem, az így járt.
Nem sokáig kóválygott céltalanul, a fák ritkulni kezdtek egy idő után, innen tudta, hogy nyert ügye vagy. Nagyot sóhajtva, fellélegezve közeledett a tisztás felé, a kulcs már a zsebében pihent, pálcája pedig füle mögé tűzve pihent. Megégett, válláról pedig teljesen eltűnt felsője koszosán, kissé még vizesen lógott rajta. Nemigen érdekelte, hogy ilyen állapotban igyekszik visszafelé, igazándiból már a lakrészbe akart menni, hogy kezelje az égést, hiszen a bőr kellemetlenül húzódott, fáj, égett, mindent tett, ami miatt igen harapós kedvét lelte. Öngyógyításra jelenleg ereje, kedve nincs, örül, ha leülhet végre, és hátradőlve várhatja a végkimenetelt. Hunyorogva látta az előtte haladó alakját, amint a kastély felé tartott, megbizonyosodva arról, hogy nem ő az első. Hát és aztán benézett a ló az ablakon. Most fikarcnyit sem érdekelte, a kulcs volt a cél. Nem?
Közeledve a kastélyhoz, az ajtót belökve lépte át a küszöböt, majd egyenesen a nagyterem felé igyekezett. Kissé sietős léptekkel haladt a cél felé, nem akarta tovább nyúzni a dolgokat, le akarta tudni. Ahogy az ajtóhoz lépett, megállt egy pillanatra, megpörkölődött hajtincsét hátratűrve fújta ki a gőzt. Csak ez után, halál nyugodt, mégis azért nyúzott képpel lépett be a Nagyterembe, kiszúrva a magát ünnepeltető srácot, aki előtte haladt. Szemét forgatva lépdelt közelebb, ő maga semmiféle hasonló mozdulatot nem végezve. Na azért bazári majom nem lesz.
- Ne emeljek neked egyből szobrot? - lökte oda a másiknak, miközben az egyik asztalhoz lépett, ahol a nézőközönség egy tagja ücsörgött, és teli töltött poharát felkapva itta ki annak tartalmát, nem nézve, hogy talán még szüksége lett volna rá. Lecsapva végül azt, körbetekintve keresgélte mentorát, hátha valahol a nézők sorai közt ücsörög, de inkább az ő jelére várva lépkedett Amira közelébe. A kulcsot kihúzva a zsebéből, saját ujjára akasztva állt meg végül, várva arra, hogy a lány mondjon valamit, válla pedig a nem mozduló tagjainak hálásan jelezve csillapított a fájdalmon.
Újabb siker.

Nem éppen a legszebb módszerrel, de sikeresen legyőztem a váratlan meglepetést. Csak tudnám, hogyan és mikor került a nyomomban, de ha azt veszem, akkor már nem igazán érdekel. Jobbnak láttam, ha azonnal továbbindulok, mert fogalmam sincs, hogy van-e még a közelben ilyen, vagy ennél veszélyesebb bestia. Pálcámat készenlétben tartottam, és kész voltam bármire sóbálvány átkot küldeni, ami megmoccan a közelemben.
Egy idő után, úgy másfél méterre előttem, valami fehér köd jelent meg. Nem akartam megvárni, hogy mi is az, de ameddig nem láttam tisztán, hogy mivel is találom magam szemben, addig nem átkoztam. Ez a fehéres valami lassan összeállt egy bizonyos dologgá, méghozzá egy kulccsá. Nem akartam hinni a szememnek, biztosan csak egy illúzió, egy trükk. Lassan sétáltam közelebb, és nyújtottam felé a karomat. Hamarosan a markomba zárhattam a lebegő tárgyat. Eddig félig elhittem, hogy nem trükk, de majd csak akkor fog kiderülni, ha azon a bizonyos pajzson vagy min, sikeresen át tudok menni. Így hát futólépésben indultam meg visszafelé, hogy minél előbb kiszabaduljak innen.
Kifele már gyorsabban megtaláltam az utat, mint befele. Nem figyeltem senkire, és semmire sem, csak futottam, ahogyan bírtam. A védővackon sikeresen átjutottam, és kívül kicsit megpihentem. Már nem kell attól félnem, hogy valaki, vagy valami rám támad, hogy elvegye a kulcsomat. Kifújtam magamat, és lassan elindultam a Nagyterem felé. Nem hiszem, hogy elsőként értem ki, de ez már nem tud izgatni. A lényeg, hogy a zsebemben van a kulcs, és túléltem az első próbát.
Már a terem ajtaja előtt hallom a tapsvihart, amiből leszűröm azt a bizonyos tényt, hogy egy másik bajnok már kiért. Mikor belépek, valahogy nem lepődök meg azon, hogy két Rellonos van már kint, bár ahogyan elnézem, nem igazán szívlelik egymást. Amelyik ünnepelteti magát, eléggé beképzelt lehet, és jogosnak találom a másik beszólását. Szemeimmel Keresztanyut keresem, mert elsőnek őt akarom megölelni. Mira várhat még egy kicsit, hisz úgy sincs kint az a 11 fő, akinek kint kell lennie. Amikor kiszúrom a tömegben Védát, mosolyogva sétálok oda hozzá, és jó szorosan megölelem. – Megcsináltam… túléltem. –motyogom halkan, de büszkén és mosolyogva. Ameddig lehet, addig ott maradok vele, majd mikor Mira felszólít, közelebb megyek hozzá, és várom a további teendőket.