Mágustusa, Nyitóbál
Ekkora, és ilyen nagyszabású rendezvényen, gyerekkorom óta nem voltam még, nem mintha rajonganék érte, inkább a csendes magányt részesítem előnyben a színes, zajos társaságnál, de a protokoll, az protokoll. Belebújok az estélyi ruhámba, egy kicsit erősebb, estére való sminket is felteszek, aztán a tükörbe nézve, elégedetlenül nyugtázom az onnan visszanéző arcot. Több éve már, hogy ez a ruha rajtam volt, el is kellett küldenem a mágus tisztítóba, mert gondoltam, hogy egy egyszerű Suvickusz nem lett volna elég már. Ott a szakavatott mesterek csodát műveltek vele, olyan, mintha új lenne. Ám a feltuningolt ruha sem tudta eltüntetni szemem alól a karikákat, melyben Vécsey kollégának igen nagy szerepe volt, bár ő nem tudott róla, és nem is szándékoztam elmondani neki. Majd, talán, ha úgy alakul...Nem is vagyok olyan jó formában, pedig most össze kéne szedni magam. Ritkán vagyok ennyire szétesve, de az utóbbi napok, hetek, hónapok történései, nem mondom, hogy nem viseltek meg. Bár ismertem ennek orvoslására igen sok technikát, még nem vitt rá a lélek, hogy alkalmazzam is, de előbb-utóbb rá leszek kényszerítve. Senkire nem voltam kíváncsi, és találkozni sem volt kedvem senkivel, mégis a lábaim a Nagyterem felé visznek. Jól viselem az estélyekkel járó megpróbáltatásokat, de ez most lehet, hogy sok lesz egy kicsit. Az volt a terv, hogy megmutatom magamat, aztán feltűnés nélkül távozom, remélve, hogy Vécsey sem lesz ott. Örültem volna most egy láthatatlanná tévő köpenynek. Belépek a terembe, ahol nagy fényesség és csili-vili fogad, nem is nézek körül, zavar ez a nagy nyüzsgés. Gyorsan biccentek a vendégek asztala felé, egy halvány mosoly kíséretében, aztán elvegyülök a tanári asztalnál, a lehető legkisebbre húzódva össze. Innen is látom a levitások asztaltársaságát, és a kedves, ismerős arcokat, de most csak egy valaki izgat különösebben, Dalmi. Addig nézem, míg rám nem pillant, aztán küldök felé egy bátorító mosolyt. Ejj, de szükségem lenne nekem is most erre.