Még időben visszaértünk Amirával, a családlátogatásból, de a bál kezdetéig, nem fogunk már találkozni. Neki is készülnie kell, és nekem is, így nincs időnk beszélgetni. Meg el kell búcsúznom a többiektől, de az legyen a legkevesebb.
Berontottam a szobába, és mivel senki nem volt ott, így el is foglaltam a fürdőt. Gyorsan letusoltam, megfésülködtem, meg minden egyéb dolog, hogy szuperül nézzek ki az estére. Nem nagyon törődnék az ilyesmivel, de mivel Amirával megyek, így adnom kell a külsőmre. Meg, amúgy is ez egy rendezvény, lesznek híres vendégek, és a diáktársaimnak is példát kell mutatnom. Nem nézhetek ki úgy, mint akit egy kutya szájából húztak elő. Felöltöztem és kiléptem a szobámból. Még időben vagyok, ezért is szép kényelmesen fogok lesétálni a Nagyteremhez. Egyébként, még mindig hihetetlen, hogy eljött ez a nap is. A bokám már meggyógyult, így egészségesen tudok majd részt venni a versenyen. Meg aztán, végre láthattam a húgomat is, igaz anyuék nagyon nem örültek annak, hogy eljöttem a suliból, de megmagyaráztam, és nagyjából el is hitték. Amiről nem tudnak itt a suliban, az nem fog fájni senkinek sem. Ami meg a legjobb, hogy Amirával mehettem. Kedvelem a lányt, annak ellenére, hogy sokat morcoskodik, meg mások nem nagyon kedvelik. Én nem így vagyok vele, és kedves tőle, hogy hazavitt, meg eljön velem a bálra. Először azt hittem, hogy nemet fog mondani, de meglepődtem, amikor igennel válaszolt.
Közben, megérkezek a helyhez, ahol lesz a bál, de még nem megyek be. Nem látom Mirát, bár szerintem, bent kellene keresnem, de jobbnak látom, ha előbb még várakozok egy kicsit, és szemeimmel, már a terepet vizsgálom, hogy kik is fognak megjelenni ezen a bálon.

Nem kellett sokat várnom, Amira hamarosan meg is érkezett, és valami csodálatosan nézett ki. Bőven magasabb, így lábujjhegyre kellett állnom, hogy puszit tudjak neki adni. A többiek nem igazán érdekeltek, már mint nem zavartattam magam azon, hogy vele megyek a bálra. Akinek nem tetszik, az nem fog ránk nézni, és kész. Úgy is meg fognak bámulni, és ez csak örömmel fog eltölteni.
Nyújtottam a karomat, és már mentünk is be a terembe. Elkísértem egy darabig, utána mennie kellett, amit én megértettem, hogy miért. Tudtam, hogy nem lesz velem mindig, hiszen szervező, de én vállaltam így a bált, és nem is bánom. Amikor elváltunk, én is leültem az asztalunkhoz, ha megtaláltam Botit, vagy Yancsit, akkor melléjük, ha nem találtam meg, akkor pedig egyedül. Nézegettem, hogy milyen ételek is vannak, és már kapásból találtam olyat, amihez nem nyúlhatok. Valószínű, hogy nem sokat fogok enni, de ez van. A manóknak fontosabb dolguk is volt annál, hogy a mogyoró vagy epermentes dolgokat készítsenek. Nem haragszom rájuk, mert lényegében a vendégek az elsők.
Az igazgató beszédjét figyelmesen hallgattam, és megtapsoltam mindenkit, akinek a nevét hallottam. Mikor megpillantottam a képemet, és meghallottam a nevemet, ledöbbentem. Nem hittem a szememnek, sem a fülemnek. Bejutottam a Tusára, és kb arra eszméltem fel, hogy valaki meglök, hogy menjek a kitűzőért, vagy micsodáért. Felkeltem, és boldog, de ugyan meglepett arccal indultam oda Amirához, és feltegye nekem a jelvényt. Onnan már mosolyogva sétáltam vissza a helyemre, és láttam neki a vacsorának.
Szereztem magamnak narancslevet, meg olyan étel, amiben tuti nem lehet allergiás hozzávaló. A vacsora közben beszélgettem a háztársaimmal, már amelyik szóba állt velem. Lassan elfogyasztottam az ételt, és meg is szólalt a zene. Felkeltem, és máris indultam megkeresni Amirát, hogy felkérjem egy táncra. Kb félúton találkozhattam vele, és mosolyogva sétáltam oda elé.
– Gyönyörű vagy. –dicsértem meg, mert erre nem volt még időm. – Szabad egy táncra? –mosolyogva nyújtottam felé a kezemet, és vártam a válaszát. Remélem igent fog mondani, és ha meg is kaptam a megfelelő választ, akkor megfogtam a kezét, és vezetni kezdtem oda, ahol kényelmesen tudunk táncolni. – Szuper beszéd volt. Nem hittem volna, hogy bekerülök. –jegyeztem meg boldogan, és ha odaértünk a tánctérre, átkaroltam a derekát, megfogtam a kezét, és elkezdtem a lépéseket.

Hamar összefutottunk a teremben, és nem is kellett sokat győzködnöm arról, hogy táncoljon velem. Előtte még megdicsértem a ruháját, amire szintén kaptam egy dicséretet. Mosolyogva köszöntem meg, és hagytam, hogy megigazítsa rajtam a zakót. Nem igazán szeretem kicsípni magamat, ez meg is látszik rajtam, de most mégis adtam a külsőmre.
Egyáltalán nem zavart sem a korkülönbség, sem a magasságkülönbség. Akinek meg nem tetszik az, hogy mi együtt megyünk táncolni, az egyen sok mogyorót. Senkinek nincs ahhoz köze, hogy mi együtt jöttünk a bálra, így azokkal sem nagyon törődöm, akik már sugdolózni kezdtek. Most biztos jön az, hogy be akarok vágódni az egyik szervezőnél, de tudom, hogy feleslegesen tenném, hiszen Amirát ismerve, úgy sem mondana el semmit sem a feladatokkal kapcsolatban, csak annyit, amennyit tudhatunk. Meg, ő sem kockáztatná a pozícióját, hiszen az ő helyében, én sem tenném.
– Köszönöm, igyekezni fogok, hogy ne elsőként essek ki. –mosolyogva fogadtam dicsérő szavait, és lassan vezetgettem a lányt a zene ütemére. Nem vagyok valami profi táncos, de igyekszem nem letaposni Amira lábait, és szerencsére egyszer sem lépek rá. Ha érzem, hogy letaposnám, már azonnal elhúzom onnan, és bocsánatkérően húzom el a számat.
– Igen, szerintem is nagyon aranyos. Köszönöm, hogy elvittél. –ezt a mondatot a lehető leghalkabban mondom, de úgy, hogy ő értse azért, mit is motyogok. Senki nem tudja, hogy mi merre jártunk, és senkinek nem is kell megtudnia. Még a végén kicsapnak minket, és az egyáltalán nem lenne szerencsés. Ráadásul nagyon bűntudatom lenne, mert Amirát is rántanám magammal, és azt nem szeretném. A szám vége közeledik, nekem pedig kezd kicsit zsúfoltságérzetem lenni, így egy kedves kérdést fogok intézni a lány felé. – Nem lenne kedved kimenni egy kicsit? Olyan zsúfoltan vagyunk. Mit szólnál a lépcsőházhoz? –ajánlottam fel egy helyet, de persze nekem az is meg fog felelni, amit ő választ, csak jussunk ki, úgy mond friss levegőre.

Nem éppen a legszebb módszerrel, de sikeresen legyőztem a váratlan meglepetést. Csak tudnám, hogyan és mikor került a nyomomban, de ha azt veszem, akkor már nem igazán érdekel. Jobbnak láttam, ha azonnal továbbindulok, mert fogalmam sincs, hogy van-e még a közelben ilyen, vagy ennél veszélyesebb bestia. Pálcámat készenlétben tartottam, és kész voltam bármire sóbálvány átkot küldeni, ami megmoccan a közelemben.
Egy idő után, úgy másfél méterre előttem, valami fehér köd jelent meg. Nem akartam megvárni, hogy mi is az, de ameddig nem láttam tisztán, hogy mivel is találom magam szemben, addig nem átkoztam. Ez a fehéres valami lassan összeállt egy bizonyos dologgá, méghozzá egy kulccsá. Nem akartam hinni a szememnek, biztosan csak egy illúzió, egy trükk. Lassan sétáltam közelebb, és nyújtottam felé a karomat. Hamarosan a markomba zárhattam a lebegő tárgyat. Eddig félig elhittem, hogy nem trükk, de majd csak akkor fog kiderülni, ha azon a bizonyos pajzson vagy min, sikeresen át tudok menni. Így hát futólépésben indultam meg visszafelé, hogy minél előbb kiszabaduljak innen.
Kifele már gyorsabban megtaláltam az utat, mint befele. Nem figyeltem senkire, és semmire sem, csak futottam, ahogyan bírtam. A védővackon sikeresen átjutottam, és kívül kicsit megpihentem. Már nem kell attól félnem, hogy valaki, vagy valami rám támad, hogy elvegye a kulcsomat. Kifújtam magamat, és lassan elindultam a Nagyterem felé. Nem hiszem, hogy elsőként értem ki, de ez már nem tud izgatni. A lényeg, hogy a zsebemben van a kulcs, és túléltem az első próbát.
Már a terem ajtaja előtt hallom a tapsvihart, amiből leszűröm azt a bizonyos tényt, hogy egy másik bajnok már kiért. Mikor belépek, valahogy nem lepődök meg azon, hogy két Rellonos van már kint, bár ahogyan elnézem, nem igazán szívlelik egymást. Amelyik ünnepelteti magát, eléggé beképzelt lehet, és jogosnak találom a másik beszólását. Szemeimmel Keresztanyut keresem, mert elsőnek őt akarom megölelni. Mira várhat még egy kicsit, hisz úgy sincs kint az a 11 fő, akinek kint kell lennie. Amikor kiszúrom a tömegben Védát, mosolyogva sétálok oda hozzá, és jó szorosan megölelem. – Megcsináltam… túléltem. –motyogom halkan, de büszkén és mosolyogva. Ameddig lehet, addig ott maradok vele, majd mikor Mira felszólít, közelebb megyek hozzá, és várom a további teendőket.

Olyan messzire nem kellett mennem a Nagyteremben, mert Keresztanyu szinte a bejáratnál ült. Elgondolkodtató, hogy miért, de már nem tud érdekelni. Épségben kijutottam, és épp ez a lényeg. Az öleléséből kiszakadva, észrevettem, hogy sérüléseket keres rajtam, amit egy mosollyal háláltam meg.
– Jól vagyok, kutya bajom. Meggyűjt a bajom egy pogrebinnel, de alaposan helyben hagytam. –vigyorogva válaszoltam a kérdéseire, aztán figyeltem, hogy ki jön még ki épségben. Bia is megérkezik, Tiff is kijutott, így nem sok kulcs maradt gazdátlanul. Leülök oda, ahol Keresztanyu is ült, és belelesek a papírokba. Csak nem fogja már bánni, de ha igen, akkor elfordítom a tekintetemet. – Látom, te sem unatkoztál. –utalok itt a dolgozatokra. Eléggé érdekesek, talán tanulhatok belőle néhány fontos információt, hogy legközelebb ne kezdjem a nulláról. Mondjuk az is igaz, hogy csak meg kellene kérnem Védát, hogy tanítson egy kicsit, és akkor meg is van oldva.
Elnyúlok az asztalon, mivel eléggé elfáradtam, meg éhes is vagyok. Egy valaki miatt aggódok csak, és az Gergő. Remélem, hogy ő is ki fog jutni egy kulccsal a zsebében. Ha ő kiesik, akkor nem lesz senki sem, akiben úgymond meg tudnék bízni. De hiszem, hogy neki menni fog, és sikeresen ki fog jutni.
– Keresztanyu, szerinted Gergő is ki fog jutni? –érződik a hangomban az aggodalom, és nem is próbálom meg elrejteni. Elvileg Gergőnek erősebb a varázsereje, meg kellene csinálni, de még nem látom sehol sem. Közben eszek egy-két falat pirítóst, mert sajna több nem megy le a torkomon, hiába vagyok éhes. Próbálom magam nyugtatni, de nem sikerül. Aggódom azokért, akik még az erdőben vannak.
– Este elmegyünk vacsizni? –biztosan kapok kimenőt erre az estére. Meg kell ünnepelni, hogy túléltem az első próbát, és a faluban ott az a gyorsétterem. Jó, lehet nem a legmegfelelőbb hely, de úgy tudom, hogy finomak az ételeik. Egy próbát megér.

Keresztanyu kérdésére nem is tudok hirtelen mit válaszolni. Nem számoltam, és nem is figyeltem, hogy mennyi idő alatt tértem magamhoz, abból a depressziós állapotból.
– Egy jó pár órát biztosan gyalogolhattam, mire ott tartottam, hogy feladom az egész versenyt… Épp, hogy csak leguggoltam, mire rám vetette magát. Sikerült leráznom, és egy sóbálványátokkal tettem ártalmatlanná. Aztán sétáltam tovább, mire megjelent a kulcs. Megragadtam, és rohantam kifelé. A depresszió pedig már elmúlt, szerintem akkor, amikor jöttem kifele az erdőből. –válaszoltam kicsit hosszabban, és ezzel a válasszal össze is foglaltam az egész feladatomat, meg az erdőben töltött óráim számát. Bőven elég volt a bent lét, többet a közelébe sem megyek annak a helynek. – Nem, fogalmam sincs, hogy a többiek mit kaptak… Senkivel nem találkoztam, de lehet hogy jobb is volt. –mosolyogva válaszoltam, bár belül nem mosolyogtam. Ha nekem ilyen feladatom volt, remélem a többiek sem kaptak nehezebb feladatot. Gergőre vagyok nagyon kíváncsi, hogy neki mit vagy kit kellett legyőznie.
Még érkeznek páran, de egyik sem az, akit én várok. Elfog a félelem, és az aggodalom, hogy talán nem fog kijutni, csak Maurice segítségével. Keresztanyu simítása nagyon jól esett mikor kinyúltam az asztalon. Eléggé kifáradtam, de még van annyi energiám, hogy este elmenjünk a faluba vacsorázni. – Igen, nagyon ügyes. –bármennyire is fiatal, meg néha lökött, az esze a helyén van. Tudja, hogy mikor mi a megfelelő lépés, legalábbis én így láttam. Innen kintről már nem tudok mit tenni, csak drukkolni, hogy épségben kijöjjön.
– Van még annyi, hogy eljussak a faluba, meg vissza. Mindegy, majd keresünk valamit. Jöhetnek ők is, ha van kedvük. Úgy is rég láttam Ririt. –mosolyogva válaszoltam a kérdésekre. Utoljára a bálon láttam, de az már nagyon régen volt. Biztosan én is hiányzom neki, mert ő nekem nagyon is. – Jut eszembe, hogy áll a házvásárlás? Találtál már megfelelőt? –kíváncsi voltam rá, mert ha nem, akkor szívesen elmegyek vele házat nézni. A múltkor is jó volt az a kis séta, most is jól fog jönni.

A szívem a torkomban dübörgött, annyira izgultam, hogy hanyadik leszek. Szeretnék nyerni, mert ki ne szeretne, de ha második leszek, az is tökéletesen elég. Már nyertem vele, és csak ez számít nekem. Vettem egy mély levegőt, és kinyitottam az ajtót. A hangok arra adtak következtetést, hogy Ben már régen kint van, de teljesen ledöbbentem, amikor megpillantottam őt magam mellett. Ő is most ért ki, én pedig hatalmas kikerekedett szemekkel néztem, hogy mi is van. Ilyen lehetséges? Vagy most jön egy mindent eldöntő párbaj? Akkor tuti alulmaradnék, és második lennék. Csak néztem Benre, és a következő pillanatban már azon kapom magam, hogy megöleltem. A könnyeim is kicsordultak, de a boldogságtól, az örömtől, de legfőképpen attól, hogy nyertünk.
– Gratulálok. –vigyorogva engedtem el, és nyújtottam kezet neki, hogy nyomatékosítsam a gratulációmat. A szemeimet még mindig törölgettem, hogy lássak valamit a könnyektől. A rajongói támadásoktól Maurice mentett meg minket, és a szervezők felé terelt minket. Boldogan, de még mindig döbbenten fogadtam a gratulációkat, és amint sikerült, leültem egy szabad helyre. Eléggé sokat kellett sétálni a labirintusban, meg a feladatok sem voltak könnyűek, így mielőtt szétszednének mindenféle kérdéssel, vagy rajongással, szeretnék egy pillanatig kényelmesen ülni.