Nem kap kérdést - már a hitetlenkedőnek tűnő költői kérdésen túl, amiben nem is biztos, hogy neki intézték, nem csak a gondolatot hallotta vagy éppen képzelte - aminek tulajdonképpen örülne is, ha Levente nem döntene úgy, hogy tetézi mindezt. Egy józanabb pillanatban talán értené is, vagy éppenséggel látná mögötte a jó szándékot, most azonban nem érzi úgy mégsem, hogy bármin segítene a többiekhez intézett kérdés. Igaz, végeredményben őt is érinti a pletyka, amit a vonalazott lapra írt valaki fekete tintával, gondosan kiemelve a neveket színesben. Ugyanakkor Titát is érinti, aki a helyén ücsörög Aurél mellett, akinek szintén ott volt a neve, csak éppen amilyen jámbor, aligha érdekli mindez. Sigridnél is csupán túlcsordult a pohár, mert bár túlságosan is érdekli, mit gondolnak vagy gondolhatnak róla, reagálni nem szokott. Inkább csak magában őrlődik. Az elmúlt napokban mégis úgy érezte, hogy mintha összesúgnának a háta mögött egyesek, vagy különös módon akkor hallgatnak el, ha ő valahová belép. Mintha iskolatársai tekintetében amúgy is valami kíváncsiság költözött volna. Úgy érzi magát, mint akit érdeklődve szemlélnek, akár valami kirakati babát vagy cirkuszi majmot, arra várva, hogy mikor történik valami. Az olvasott soroknak hála pedig történt is. Összegyűri a papírt, majd csak úgy eldobja. Nem érdekli, merre repül. Nincs ezzel semmiféle célja. Szíve szerint Leventére is rákiabálna, hogy hagyja már abba, de az iménti pillanat váratlan adrenalinlökete gyorsan el is fogy, ő meg az utolsó kérdéstől sírva fakad. Merre sétálnának? Csak remélni meri, hogy nem érez iránta semmit a fiú, és nem fogja úgy itt hagyni, hogy azzal bármi igazán rosszat okoz. Már azt is eléggé nehezére esik elviselni, hogy Titával szakított. Megszakadt a szíve is, már ha ilyesmi ténylegesen lehetséges, de más választása viszont nem nagyon maradt. Ez is élhetetlenné vált már így, ahogy van, és még nem látja azt sem, hogyan lesz jobb. Szeretne most egy ölelést, viszont ha választhat, akkor az apjától, aki az elmúlt hetekben is kitartóan vigasztalni próbálta és meghallgatni, megérteni. Összeszorítja a szemét is, a száját is egy pillanatra, ám az nem segít. Idegesen törli az arcát a következő pillanatban a talárjába, és remegve mászik le a székről. Még megáll Levente előtt, magának elhatározva, hogy ír majd neki egy levelet, gyakorlatban viszont csak annyira futja, hogy a tenyerét egy pillanatra a mellkasának támasztja, és elárvult ábrázattal pillant fel rá. - Sa... sajnálom - szipogja, ismételten csak gondolatban egészítve ki ezt, hogy reméli, megtalálja az igazit, és boldog lesz. Kimondani soknak tűnik. Túl nagy falatnak.