Leonie
A beköltözés, 4. felvonás, március 30. éjfél körül

A furcsa páros vidáman pezsegve tör ki a konyhából, mintha már el is felejtették volna, hogy Keith-nek mekkora kínokat kellett bent kiállnia Leonie által. Keith férfiasabb fele az első percekben emiatt komoly lelkiismeretfurdalást érez, hiszen a férfiasság ellen elkövetett felelőtlen merénylet azért több időt és bosszúságot megérdemelne, de a vörös hamar megnevetteti, ráadásul egyáltalán nem öntötte rá a forrócsokit, amit engedékeny barátunk egyértelműen fejlődésnek ítélt. Így történhet meg, hogy amint újra járásképes lett és felállt, egy híján újra felhúzta a gyűrűit, és visszarántotta magához az újra pörgő, húzó lányt, hogy annak rendje és módja szerint felkapja, majd peckesen átlépkedjen vele a konyha bejárati ajtaján, a hátuk mögött hagyva a fejüket vakargató, ingató, mosolygó manókat.
A folyosókon és a lépcsőházban zsibongva és "randalírozva" jutnak el az első emeletig, Leonie állítása szerint a Nagyterem fel haladva, de azt még az újonc Keith is észreveszi, hogy jó néhány kitérőt ékeltek közbe, és még több festményt vertek föl, akik aztán dühösen, az öklüket himbálva bizonygatták, hogy tanárért fognak menni. A srác hirtelen érdeklődése miatt néhány tanterembe is benéznek, főleg olyanokba, amik mellett már kétszer elmentek (természetesen a Herceg hagyományt egyszer se szakítja meg), közben pedig a falikárpit mögött nyíló titkos, sötét, szűk folyosókon vágnak át és vicces hangulatban lévő lépcsőket másznak. Keith lelkesedése látszólag megtörhetetlen, a suliról érdeklődik, a diákokról, a faluról, az ott kapható érdekes holmikról, mesél az általa behozott különc cuccairól, kérdez Leonie családjáról, Leonie hajáról, ami szerinte remekül passzol az új pecsétgyűrűjéhez, közben pedig ámuldozik és mindent megfogdos, mint egy kisgyerek. Néha, egy különösen izgalmas képnél magához húzza a lányt és hosszan ecseteli neki a kort, amiben készült, és természetesen az akkor divatos festési technikákat, ezeket különben szorosan a lány mögött állva meg is mutogatja a képeken, amiktől annyira izgatott lesz, hogy egyszer véletlenül még egy nagy páncélzatot is rábír, hogy lépjen három lépést, és dobja fel a levegőbe a saját fejét.  
Mindezzel együtt beletelik egy kis időbe, míg elérik a Nagytermet, mint aktuális főattrakciót, Keith-t viszont ott annyira magával ragadja a csodálat, hogy a terem közepéig se teszi le a lányt, amikor pedig mégis, egy elegáns pördüléssel felugrik az Eridon asztalára, a már látott előzékeny csuklótekergetésével meghajol, majd a hölgy felé nyújtja a kezét.
- Egy táncot, kisasszony? - A kócos szőke lobonc fültől-fülig vigyorog a másikra, ami a lovagi viselkedésével és a szabadelvű öltözködésével logikailag valahogy sehogy se jön össze, de annyit talán már Leonie is megtudott róla, hogy Keith az élete igen sok részéből száműzte a harmóniát.  
A terem különben valóban csodaszép; a tiszta márványlapokról csillogva verődik vissza a Hold különösen erőteljes fénye, az ég nemes királykékben tündököl, csak egy-egy sötét felhő és milliónyi apró fénypont tarkítja a látványt. A Nagyteremben ennél fogva elragadó félhomály uralkodik, ami mindenre ráveti a regényesen szép, könnyű köpenyét; a robosztus kőszobrokra, a házak óriási kárpitjaira, a lebegőnek tetsző asztalokra, Leonie-ra.  

Leonie
A beköltözés, 4. felvonás, március 30. éjfél körül

Leonie némi nehézség árán, de sikeresen felmászik Keith mellé, ahol egy hosszú, romantikus pillanat után olyan intenzitással kezdik a földbe tiporni a konvencionális folytatást, mintha bizony az életüket tették volna fel e nemes cél érdekében. Leonie lármás éneklésére Keith gyorsan reagál, a legkevésbé se adja jelét, hogy bánná ezt a verziót, s mivel a szöveget nem tudja, jobb híján csak a táncban veszi részt, vadul ugrálva és pörgetve a lányt, élénken figyelve, hogy le ne essenek; nem valószínű, hogy Sebesült túlélne ma még egy csapást.
Aztán a második dalhoz érve felharsan a mélyebb tenor is, Keith pedig őszintén meglepődik ezen; nem is tudta, hogy emlékszik még a félvér barátja kedvenc meséjének a főcímdalára, pedig hajdan ők is nagyokat énekeltek...úgy 7 évesen.
- Oié állj fel, Oió szállj fel!  Énekelj egy indulót, ha a csapat útra kell, énekelj! - Kiáltozza és táncolja vidáman, a parancsszót egyenesen Leonie szemébe nézve, akivel aztán pontos duettben adják elő a következő visszhangos részt. Persze nem fogják végig egymás kezét, Keith például akkor is elengedi a lányt, mikor egy teljesen magánjellegű produkcióként végigszambázza a dal azon részét, amikor eredetileg a hangszeres rész következne. A megfelelő csípőriszálás nagy koncentrációt igényel, úgyhogy még a szemét is behunyja és ráharap az ajkára; innen rikkantja aztán az új dalt, hátulról felkapva és gyorsan megpörgetve a vöröskét.
- Itt az élet hurrikán, Mert ez Hápburg... - Ugyanolyan könnyen adja át magát a gyermeki tombolás örömeinek, mint amilyen könnyen a festőművészeti előadásokat tartotta a folyosón. Abszolút nem hozza zavarba, ha nem tud egy-egy szót, ami azért bőven előfordul, ilyenkor ugrik egy lépést, vagy felujjong.
- Míg őserdőn, tűzön-vízen átérsz, Ve-ve-veszélyben bajban vészben, Félned nem kell, ezt tartsd észben! - Énekli őszinte, mély meggyőződéssel, megpróbálkozva egy régebbi, rockabillys táncstílussal, hátha Leonie ismeri a lépéseket. Ehhez kapcsolódva jut eszébe néhány ugrálós Chuck Berry szám dalszövege, mint például a Johnny B. Good, megfelelő léggitárral és a hagyományos tánccal párosítva vagy a Let it rock kellemesen összekutyulva a Beatles- Roll over Beethoven számával, de talán még Tom Jones She's a lady-re is van energiájuk. Őszintén csodálatra méltó, hogy heves mozdulatai egyike se fajult el addig, hogy leessen és Leonie-t is lerántsa az asztalról, ahogy egyre jobban belejön az ugrálásba, annál kevésbé figyel a saját tesi épségére. A fejében szól a kíséret, a tüdejéből tőr elő a dalszöveg, a testével pedig igyekszik levezetni mindazt az energiát, ami mindezek által és Leonie (ügyködése) miatt megszületik benne.
 Aztán, hogy meddig tart az éneklés? Az attól függ, hogy meddig bírják szusszal; az biztos, hogy Keith a végén kitörő nevetéssel jól megölelgeti a lányt, aztán elégedetten elfáradva hajol meg előtte, mintha valami keringőt adtak volna elő, a következőkben pedig egy munkásember kecsességével dobja le magát az asztalra, hogy lihegve hátradőlhessen és megbámulja az eget. Ebben a pillanatban szentül hiszi, hogy jó ideig nem bír majd felkelni, de a kastélyra gondolva sehogy se tud nyugton maradni; izzadt hajjal, gyűrött ruhában és eszeveszettül kalapáló szívvel pattan fel ismét, majd vigyorogva, kissé kipirult arccal Leonie vállára helyezi a kezét, és nagy komolyan a szemébe néz.    

- Könnyű szárnyakon száll
 El se mondható érzés
Átcikázni nevetve
fénylő sötét égen át!

- A nagy hévvel énekelt dalrészlet végére már végigcsúsztatta kezét a lány karján, majd ismét felharsan hangos nevetése, és hátat fordítva a vörösnek egy könnyed ugrással a földön terem, hogy lendületes lépteivel, néhány tánclépést közbeékelve lassan elinduljon a kijárat felé.
- Mesés, mesés mesés!

Mágustusa, Nyitóbál
Emma, kedves

Napkeltével kelés, festés, mezitlábas séta a kihalt faluban, bőrig ázás, pirítós és narancslé, szénakazal, egy szelet csokolédétorta, békesség és öröm, majd festés újra, festés egész nap, festés evés helyett, festés társaság helyett, festés gondolatok és aggodalmak nélkül. Mikor öt körül a maga teljes ártatlanságában, festékben úszva előmászik zugából, hogy magához vegyen némi teát és elemózsiát, meglepetten konstalálja, hogy mindenki pörög-forog körülötte, holott rendszerint ő szokott mindenkit körbeforogni. Persze, persze, a bál! Nem felejtette el, csak mintha kissé kicsúszott volna ebből az idősíkból.
"A francia lány nagyon szép, láttad? Lehet, hogy ő is véla? A svéd igazgató kivitte Wickleréket az esőbe, hogy megnézzenek néhány tuját! A Durmstrang bajnokát Joseph-nek hívják, és állítólag első látásra beleszeretett Amirába! Képzeld a Roxfort bajnoka csak 15 éves volt, mikor megnyerte a tusát! Te is jössz a bálba, ugye? Bál, bál, bál!"
Mindenki izgatott, mindenki készülődik, Keith pedig nem arról híres, hogy sokáig ellenálljon a bulihangulatnak - ez olyannyira igaz, hogy az esetek döntő többségében ő szokta megfertőzni a többieket mindent félresöprő vidám lendületével. Kár lenne pont ma megtagadnia önmagát, úgyhogy a következő egy óra lelkiismeretes sikálással telik, amikor is könnyes búcsút vesz a félmeztelen festés által makacsul hozzánőtt festékcsíkjaitól. A készülődés jelentős részét ezzel tölti, a ruhaválasztással nincs sok dolga; a két szekrényt elfoglaló színes, bohém holmijai között két ünneplőt sikerül előtúrnia, ám az egyik időközben kellemetlenül szűk és rövid lett, úgyhogy marad a legjobb, a kedvenc; egy vörös, bőrhatású szmoking, fekete inggel, a szmokinghoz hasonló anyagú és színű nadrággal, mélyvörös cipővel - és igen, két vörös pecsétgyűrűvel, ezt már a fürdőszobában felhúzta, mintha bizony képtelen lenne nélkülük élni.

Az igazgató beszéde hatásos, a francia lány tényleg szép, a versenyzők pedig olyan izgatottak, hogy Keith egycsapásra felhőtlenül vidám lesz tőlük. Az egész napos koplalásnak hála olyan intenzitással esik neki vacsorának, a lehető legkülönbözőbb fogásokat összekeverve, hogy a mellette ülő háztársai jobbnak látják arrébb csúszni mellőle, ha enni szeretnének, és ha nem akarják, hogy Keith véletlenül őket egye meg.
Aztán véget ér az ünnepi lakoma, a színpadon megjelennek a zenészek, a tánctérre pedig lassacskán beáramlanak a párok. Keith egyedül érkezett és most evett meg egy nagyobbacska elefántbébi súlyával megegyező ételt, de ez nem akadályozza meg abban, hogy körbetáncoltasson 3-4 ismerős és ismeretlen diáklányt. Éppen a táncparkett szélén búcsúzik partnerétől, mikor megpillantja a bejáratnál szomorkásan ácsorgó Emmát...
- Emma, szervusz! - Fültől-fülig érő vigyorral, nevetve táncikál oda a kedves lányhoz, akinek még hajdan odaajándékozta az egyik képét, mert éppen sietett órára - a kapcsolatuk eztán néhány rövid beszélgetésen túlmenően nem mélyült sokat, most mégis úgy köszönti, mintha évek óta legjobb barátok lennének. Elegánsan meghajol előtte, aztán hátradobja az arcába hulló kócos szőke tincseit, és még egyszer, a biztonság kedvéért ránevet Emmára. Csak úgy sugárzik belőle az elevenség, talán legszívesebben most is táncolna.  
- Mintha egy kicsit szorongnál. Mit szólnál hozzá, ha ennénk egy sütit? - Ezt az utolsó mondatot csak azért biggyeszti oda, mert éppen megakad a szeme az egyik közeli asztalon, ami még további finomságaival kacérkodni kezd vele - nem telik bele 10 másodperc, a választ meg se várva vesz kettejüknek egy-egy cseresznyés süteményt.

Nyitóbál
Emma, Adri, Riri

Nevetve viszonozza Emma ölelését, egy pillanatig se érzi szokatlanak a gesztust, legfőképpen ma, hiszen egy bálon az örömé és a boldogságé a főszerep - más szóval a táncé és a zabálásé. Ezt bizonyítja, hogy Emma annál szélesebben mosolyog, minél többet harap a frissen beszerzett puha csokis-cseresznyés édességből, Keith pedig már majdnem új sütievő-rekordot dönt, mikor Adri megérkezésével kénytelen belátni, hogy erre elég szerencsétlen időpontot választott - Leonie és Zsolt nevének említésére olyan fájdalmasan röhejes köhögőgörcsöt kap, hogy még az arca is belevörösödik. Egy pohár narancslé, és két percnyi élet-halál küzdelem után végül sikerül leküzdenie fuldoklását, de még könnyes a szeme, mikor kinyög két szót.  
- Megint? Zsolttal? - A hír mondanivalója annyira megdöbbenti, hogy nem is gondol bele a szituáció képtelenségébe. Az értetlenkedő fejcsóválás után olyan hirtelen vigyorodik el, megpróbálva leplezni zavarát, mintha egy fontos kötelességéről feledkezett volna el.
- Nekem nem említette, hogy együtt voltak. Csak meglepődtem. - Az utolsó mondatot félig-szemlesütve, a narancslét kortyolgatva, a tőle telhető legártatlanabb ábrázattal biggyeszti hozzá az eddigiekhez, majd Adri vállán átlesve vet egy gyors pillantást a Levita háznál ücsörgő fiúra, aki elég sokszor néz rá csúnyán, de azért mindig szimpatikus volt a számára. Mintha most egy kicsit kevésbé tűnne kedvesnek.
- Mindketten fantasztikusan néztek ki! - Teszi hozzá a kukkolás után sietve, most már tényleg őszinte vigyorral, teljes figyelmét a lányok felé fordítva. Végigmérve a ruhájukat elismerősen bólogat párat, csak megerősítésképp.
- Bár nekem a szőke haj is tetszett... - Eddig nem volt ideje megjegyezni az extrém hajszínváltást, bár már akkor feltűnt neki, mikor évfolyamtársa csatlakozott kis körükhöz. Tiszta mázli, hogy ekkor egy magas kis hang sikítása megkavarja a beszélgetésüket, ez szerencsésebben söpri arrébb az előbbi véletlen közjátékát, mint egymás ruhájának dicsérgetése, és Keith-nek se kell valami nagy hülyeséget csinálnia.
- Riri! - Nevetve fordul oda a feléjük rohanó unokatestvéréhez, természetesen a tömérdek kosz ellenére nem hárítja el az ölelését. Komoly ábrázattal, odafigyelve hallgatja a történetet, még le is guggol a kislányhoz.
- Még szép, hogy nem akartál hazajönni, a játszótér az játszótér. Ne aggódj, tőlem nem tudja meg. - Mondja nagy komolyan bólintva hozzá, szentesítésképp a kisujját tartva Riri felé, aztán felegyenesedve elneveti magát, megborzolja Riri haját, és felé nyújt egy cseresznyés sütit, szalvétával együtt. Immáron ő is bűnrészes lett.  
- Lányok, ő Riri, Riri, Emma és Adri. - Nem tartja kizártnak, hogy valahol már összeismerkedtek a kislánnyal, de adjunk az illemnek, ha már egy ilyen fontos társasági eseményen vagyunk. Ezután már rögtön nyitná is a száját, ámde rokona valahonnan lentről a keze ráncigálásával adja tudtára, hogy új, nagyszerű felfedezést tett a teremben. Keith válaszul felkapja a lányt, csupáncsak a kommunikáció megkönnyítése végett. Eszébe se jut, hogy összekoszolódhat, vagy összegyűrődhet a vörös öltönye, az is kész csoda, hogy eddig épségben kibírta. Szomorú hír, hogy figyelmét ismét a levitás asztal felé terelik.
- Ők szfinxesek...legalábbis a fiú. Remélem azért sír, mert megkérik a kezét. Ne aggódj, ezek biztos csak örömkönnyek, vagy nem elég nagy neki a gyémánt, de akkor majd kicserélik. - Mondja meggyőzően vigyorogva, aztán enged az agya elképesztően erős vágyának, hogy ne velük foglalkozzon, így esik tekintete a hasánál himbálózó gyereklábra. A kislány határozott kijelentésére, miszerint ő is férj lesz, úgy néz ki nem tud mit reagálni.
- Mondtam már, hogy milyen menő a mamuszod? - Ámulva megbirizgálja az unikornis szarvát, ezzel elvan néhány másodpercig, aztán ismét feltekint a lányokra.
- Nem tudom figyeltétek-e, de már legalább öt perce itt állunk...Adri, táncolnál velem? - Felkérné ő a többieket is, de a most kezdődő lassú számhoz sehogy se illik a csoportos hulalula-kacsatánc kombináció, ráadásul úgy érzi, ahhoz még oldódnia kell a csapatnak. Első lépésként csak lerakja a kislányt és meghajol évfolyamtársa előtt, bízva abban, hogy megkapja a kezét és végre visszatérhet egy-két szám erejéig a táncparkettre. Utána természetesen Riri és Emma következik.

Luca

Mint mindig, most is tökéletesen működik közöttük a hangulat-gerjesztő-átvitel kis gépezete; Keith a nagy tükrük előtt ácsorogva nézegette magát vadiúj harangujjú vörös dísztalárjában, miközben alkalmanként rámosolygott Leonie-re, aki mögötte csacsogva fonta a haját. Már éppen javasolni akart egy közös arcfestést az estére, mikor eszébe jutott, hogy Luca így kilógna a csoportból - aztán eszébe jutott az is, hogy Leonie még nem tudja, hogy csatlakozik hozzájuk a lányka. Ami eztán történt, már magától értetődik; Leonie felpattant, Keith megfordult, és mindketten egyszerre érezték magukon a másik, és a saját maguk fájdalmát és sértettségét is. Mikor Leonie elszaladt, Keith éppen csak annyit habozott, amennyi idő alatt a pajtásra eltűnhetett - a festményre vonatkozó megjegyzése telitalálat volt.
Némi keresgélés után Keith tőle abszolút nem megszokott, és nem is természetes haraggal tér vissza a padlásra, hogy befejezze a készülődést (gyűrűk, kócos haj, fényes cipő). Körülötte a dolgok időközönként felreppennek, majd hanyagul levágódnak a földre, a grammofon pedig 10 másodpercenként eltekeri a zenét, nagy valószínűséggel tönkre is téve két lemezt, bár az is igaz, hogy meg se próbálja megnyugtatni magát. Arra a kósza gondolatra pedig, hogy bosszúból Lucának ajándékoz valamit kaotikus ruhatárából, némileg megundorodik magától. Végül is ajándék-ruha nélkül, de az eleve Lucának szánt speciális ceruza készlettel indul el, még utoljára a zsebébe süllyesztve azt a két vörös pecsétgyűrűt, amit az eredeti tervek szerint Leonie-val együtt viselt volna.
- Állati a mamuszod! - Köszönti Lucát lelkesen felnevetve, mikor a nagy tömegen átpasszírozva magát odaér hozzá, egy kicsit megpörgeti és ad neki két puszit. Nagyjából 20 másodpercébe került észrevennie Leonie másoknak integető alakját az eridonosok körül, de a reakciója kimerül egy zavart mosolyban és abban, hogy rögtön az áfonyás sütis pakkhoz nyúl, kiemelve egyet Luca részére is. A nagy tömegben sokkal egyszerűbb elterelni a figyelmét a fenti eseményekről, mivel természetéből adódóan imádja a társasági eseményeket, a tömeget, ráadásul Lucával van, akit Leonie véleményével együtt is nagyon kedvel.
- Leonie is mindig ilyenekben jár, de egyszarvúsa neki sincs. - Mondja félig tele szájjal, miközben felméri az eddig figyelmen kívül hagyott díszletet, amit minden különösebb lelkesedés nélkül vesz tudomásul, és néha odaköszön egy-egy elhaladó ismerősnek. Még utoljára félig-meddig Leonie felé sandít, de mikor legközelebb Lucához fordul, már megadja neki azt a teljes és korlátlan figyelmet, amivel beszélgetni szokott az emberekkel.
- Hogy vagy? Állati jó végre újra látni. Ezt neked hoztam. Múlt héten jártam Londonban a rokonoknál, ott találtam abban a művészellátóban, ahol én is szoktam vásárolni. - Az, hogy örül Lucának, egyértelmű lenne akkor is, ha nem mondaná; olyan közvetlenül és természetes örömmel vigyorog, mintha évek óta várná ezt a találkozást. Alapvetően soha nem lehet meglepetés, ha Keith ajándékot ad valakinek, mert bármiféle ünneptől függetlenül is szereti meglepni a környezetét ilyesmikkel, de Luca még nem kapott tőle semmit, az első alkalmak pedig mindig fontosak.
- Azt hiszem ezzel könnyebb lesz az árnyékolás meg a kontúr. - Az átnyújtott kis készlet hat mágikus ceruzát rejt, melyek át vannak itatva azzal a kivonattal, amik a képeket és a festményeket is "élővé" teszik, általában Keith is ilyeneket használ, praktikus kis holmi.  
- Végre lerajzolhatod nekem a Navinet, ha már nem tudok bemenni. - Teszi hozzá hamiskás vigyorral, ami nem épp azt sejteti, hogy egy Navine-rajzzal a birtokában rögtön feladja majd a reményt, hogy bemenjen a házba. Persze az egyértelmű cinkostársa eddig csak Riri lehetett volna, de ő este már nehezen elérhető.

Évnyitó, évzáró
Leonie

Házvezetőjüknek már csak egy fáradt sóhajtásra futotta, mikor meglátta őket összeillő, eridonpiros, középen hátulról felvágott dísztalárban lebucskázni a padlástéri szobájukból - Leonie és Keith így mentesült a kényes teher alól, hogy elmeséljék; nekik tulajdonképpen nincs is fekete dísztalárjuk, mert az összeset beszínezték, vagy szétszabdalták egy új kreációhoz, úgyhogy a ruhatárukhoz képest még így is a lehető legkommerszebb szettet választották, csak az ünnep tiszteletére, ami nem mellesleg büszkén hirdeti házukat is, ha nagy hangjuk, vidám nevetésük nem tenné amúgy is teljesen egyértelművé a helyzetet. Persze a hivalkodó dísztalár alatt mindketten választottak maguknak más elegáns ruhát is, Keith például egy igencsak bő ujjú, galléros, elől rojtos kellemes narancssárga inget, hozzá illő világos nadrágot és piros cipőt.
- Teljesen komolyan, és akkor meghívtam reggelire hozzánk, elmondtam a jelszót, csak azt nem tudom, be tud-e jutni észrevétlenül a kastélyba...- A helyi hajléktalanról korábban megkezdett beszélgetésük zavartalan lefolyását az se hátráltatja, hogy alighogy beértek és leültek a háztársaik által foglalt helyeikre, Wickler úr máris belekezd az évzárós mondókájába - no persze a lelkes tapsolásból és az éljenzésből ők is kivették a részüket, miközben élénken integettek a teremben lévő barátaiknak, akikkel kis késésük miatt nem tudtak korábban beszélgetni.
- De mi is lemehetünk hozzá. - Teszi hozzá kis szünet után, amit arra használt ki, hogy lassú mozdulatokkal kedvére igazgassa Leonie gyönyörű loboncát, amibe fent egy virágkoszorút varázsolt - bár ezt igazándiból később se hagyja abba, csak mikor egy pajtis orrpuszival lezárja a műveletet. Ekkor azonban ahelyett, hogy jó prefektus módjára végre az igazgatója felé fordulna, inkább elővesz a talárja belső zsebéből egy kis zacskónyi kekszet - ez a negyedik éve itt, pontosan tudja, milyen nehéz kivárni a lakoma előtti beszédeket éhgyomorral, meg aztán "a gyomrot is be kell melegíteni", mondta Joey Tribbiani, úgyhogy a kis zacskó, ha Leonie ha hagy belőle másoknak is, szépen észrevétlenül elindul az Eridon asztala alatt.

Leonie
-meg az eridonosok asztali eseményei-

Összedőlés, év eridonosa, nagy éljenzés, kiáltás, táncolás és ugrálás az igazgatóig, Leonie megpörgetése - év prefektusa, fennakadás, Luca, Leonie tart-fog, hasraesés, nagy röhögés. Vidám arcok, hátba veregetés, színes forgatag. Karnevál. A többi bejelentés, még több bejelentés, kviddics, év diákja, iskolaelsők, büszkeségek, hosszú-hosszú, nagyon hosszú, a személyzet változik, minden változik...a sunyiban elindított nassolni való elfogy. Elfojtott kacagás, viccmesélés az eridonos asztalnál és nagy tapsolások, otthonos légkör. Új tanárok, új igazgató - új terep, ismeretlen partner. Wickler már hozzászokott a mókáikhoz, meglátjuk, Portnipper miként áll a szelíd, színtiszte őrülethez, Keith a tekintetét keresi az újnak s réginek is, kedves (el)köszöntés, hála, majd újra, ismét csak elsüpped Leonie karjai között, mosoly, békesség, lázas várakozás, növekvő haskorgás...vacsora.
Húsleves hússal, hagymaleves pirítóssal, pálca elő, Leonie leönti magát, Leonie leönti Keith-t, Leonie leönt mindenkit, franciasaláta, sültek, rántott finomságok, halak, lazac, teleszáj, kacagás, a csirkecomb felpattant a tálcáról és megpróbál elrohanni - halk pukkanás, a csirkecomb felpattan a levegőbe, majd ráesik egy ártatlan elsős fejére.
Még több bejelentés. A rebarbarás morzsa édes ígérete.
A fül csokis, a nyak csokis, Merse a közelben, barátok a közelben, vidám integetés, és az ijesztő-örömteli felismerés; végzősök lettünk!
Hangos hullámokban előtörő hangoskodás az eridonos asztalnál, erős évfolyam, jó közösség, vidámság, itt van Erik, itt van Ashley, mindenki. Idén minden más lesz, még csak Keith tudja, mennyire - mikor ebbe belegondol, reflexszerűen csak még erősebben szorítja Leonie kezét, majd rákacag. Alig várja a budanekeresdi forgatagot. Képtelenség nem vigyorogni.
- Leonie, mielőtt majd visszamegyünk az Eridonba ünnepelni, szerintem menjünk le és kérjünk még sütiket a manóktól. - Suttogja egészen közel hajolva - no nem amiatt, mert különösebben titkolnák buliszervezési terveiket, de a közelhajolás megfelelő alkalmat teremt arra, hogy nyomjon a vöröske orrára egy puszit, és egyúttal kiszedjen a hajából egy apró kis tésztadarabot.
- És...ahm. ühhm. - Muszáj hozzátennie, mennyire boldog, mennyire szép az élet, és mennyire hiányzik neki a tűzijáték és a konfetti a Nagyteremből. Szerencsére mindebből az Eridonban épp kielégítő mennyiség van.
Lábdobogás, könnyed dúdolgatás, egyszer úgy tűnik, hogy mindjárt felpattan, beletúr a hajába és kirohan, mert már nem bírja tovább, máskor pedig úgy húzódik drága pajtása mellé, mintha legszívesebben egybevarrná a piros talárjaikat.  
- Domdomdomdomdomdomdom...mmm-mennyei. Isteni ez a rebarbarás morzsa. - Mély, jóleső borzongás, szinte várja, hogy az étkezés végén Leonie, ahogy szokta, belefúrja állát a vállgödrébe.
- Nagyon szeretlek, Lelloly. - Teszi hozzá aztán könnyedén, először rá se nézve a pajtira, majd félig-meddig feléfordulva, az orra alatt somolygó kis játékos mosolyával.