Mióta megszerezte a jelentkezési lapot, és Amira kezébe adta, kíváncsian várta, hogy a Tusa elkezdődjön. Tudta jól, hogy a nyitóesten még nem kell megmérettetniük magukat semmiben sem – kivéve, ha piteevő versenyt nem rendeznek a desszert alatt -, arra viszont nagyon is kíváncsi volt, kik azok a személyek, akik hozzá hasonlóan, megkaparintották a lapot. Nem tetszett neki ez a titokzatosság, a susmus, túl türelmetlen, és ez esetben túl kíváncsi is volt a nevekre. Viszont azt is tudta, hogy ha még fejre is áll, akkor sem ismeri meg idő előtt a tagokat. Na de majd minden elválik egykettőre, hisz a nyitóest is pillanatok alatt eljött.
Nem szereti, sőt, kifejezetten utálja, ha ünnepélyesen, alkalmi öltözékben kell megjelennie valahol. Sosem tartozott viselkedéséhez az ilyen, az iskolai ünnepségekből pedig javarészt kimaradt, vagy csak a vacsora miatt tisztelte meg. Mégis, most megemberelve magát, zakót húzott fel, egy fehér inggel, de már a nyakkendőt lehagyta. Nem akarta megfojtani magát. Sötét nadrágjához tornacipőt húzott, elegánsabb híján, haját szokásosan laza, kócos copfba rendezte tarkóján, arcán pedig kaján vigyorral indult meg a nagyterem felé. Se kísérő, se senki, akitől elbúcsúzhatna. Amolyan magányos farkasként vonul a terem felé, és körülbelül így is fog távozni a lakrész felé, ahol a tusa ideje alatt fog élni. Nem érzelgős típus, rideg, mint mindig, jelenleg is csak magához kötődik. Ő már csak ilyen. Odaérve lép be, szinte elsőként, időben, hiszen nemigen szeret késni, csak épp, ha megesik, az is azt bizonyítja, mennyire szabad lelkületűnek érzi magát. A díszletet fapofával nézi végig, semmi „hű” meg „ha”, majd zsebre dugott kezekkel lépked az asztala felé. Nem ül le azonnal, a bejára felé fordul,ácsorogva bámészkodik kicsit, nézi, kik jönnek be az ajtón, kik tűnnek ismerősnek neki, de ezen látvány híján leül, úgy szemlélődik tovább. Unott képpel fordul végül a másik vég felé, szegezi tekintetét a tanárok a vendégek felé, nem figyelve már azokra, akik épp most közelednek felé. Elbambulva, majd fojtottan ásítva dől hátrébb végül, órájára tekintve, majd ismét a bejárat felé. Túl korai volt, de ezt már csak egy sóhajjal és a kezében forgatott pálcával ellensúlyozza.

Bál ~ Ophelia

 Újabb ásítás. Lassan gyűlik a tömeg, de túl lassan ahhoz, hogy az idő normál ütemben teljen. Ezek szerint csak ő jött egyedül, és ő fordított a készülődésre kemény öt percet. Jellemző rá, hogy nem törődik sokat az ilyen dolgokkal. Minek? Majd a lányok aggódnak a ruhájuk miatt helyette is. Így, zakóját kigombolva könyököl az asztalra, unott arca még mindig nem változik, annak ellenére sem, hogy emberek száma gyűlik lassan köré. Igen, fejben már a vacsoránál jár.
Elnyom ismét egy ásítást, azért még sem akar szamárbőgést produkálni, mikor véletlen kiszúrja a felé igyekvő alakot. Felvont szemöldökkel fordul az igencsak felé siető Ophelia felé. Meglepetten tekint az alkalmi ruhába bújt lányra, hiszen ezen ruha látványa rajta neki furcsa momentum - de nem feltétlenül rossz, sőt -, majd arra a tényre, ahogy viselkedik. A szavai hallatán kikerekednek szemeit, körbetekint, mintha azt keresné, van-e még valaki, aki Benji névre hallgathat-e, vagy, hogy tényleg neki szánja-e a mondandóját, és mikor ez véglegesen tudatosul benne, lengyel anyanyelvén ad hangot a látványnak.
- Ehh..? - tekint le végül a lányra, aki hozzáfutva öleli át a derekát, és tovább folytatja, a tőle szokatlan megnyilvánulást. hogy mit mondott?
- Fejbe vertek, szivi? Vagy valamit bekaptál? - szólal meg végül, hihetetlen udvariassággal és érzelmességgel, majd, mikor a lány a mellkasába fúrja a fejét, leesnek neki a dolgok. Elvigyorodik, de csak haloványan, majd, hihetetlen komoly arcot vágva nyúl be finoman a lány álla alá, emeli meg fejét, hogy tekintetük összeérjen, mintha valami hihetetlenül romantikus jelenetbe csöppentek volna.
- Muszáj mennem.. már nem léphetek vissza. Itt kell hagyjalak, a nevem a cél. Ha visszalépek, megszégyenülök, és örökké rám ragad, hogy gyáva vagyok. Így is tudnál szeretni? Egy gyáva nyulat? - kérdez vissza, de már nagyon ott tart, hogy kirobban belőle a röhögőgörcs. Idegen szavak ezek a szájából, de ha már a lány jelenetet rendez, beszáll maga is. Nem röhögés tárgya akar ő lenni. Finoman öleli át a lány derekát maga is, és vonja magához közelebb ezzel, mintha magához készülne szorítani őt, és csak ez után folytatja ál-romantikus monológját.
- Elmegyek, muszáj. De visszajövök, meg kell értened.. nem maradhatok itt, veled.. - néz mélyen a lány szemeibe, közelít arcával övéhez, mintha pillanatokon belül forró csókban akarná részesíteni, de még mielőtt ez megtörténne, ajkai vigyorra húzódnak, komiszra, olyanra, amely jellemzi őt, amely nem olyan idegen, mint az eddigi, szenvedélyes pillantása.
- ...másrészt meg, szét kell rúgnom pár hátsót, hogy nyerhessek. Rég szórakoztam, és a végén ünnepelni fogunk, kegyetlenül. - nyom egy csókot végül a lány homlokára, és jót röhögve huppan vissza a székére, megveregetve a maga melletti széket.
- Csüccs. - lép túl a ki színjátékon ennyivel, azzal meg végképp nem törődve, hányan nézhették végig. Show-time.

 Valahogy elkeveredni az erdőben lényegesen könnyebb, mint kitalálni onnan. Beletelt egy időbe, amíg ismét rálelt az útra, amelyen taposva belépett a rengeteg közepébe. De nem aggódott, a kulcs nála volt, senki nem követte, senki nem támadt rá. Tompán hallott ugyan némi érdekes, fura hangot, de nem törődött vele. Ameddig nem a háta mögött oson, rohan valami, addig nincs gond. És a többiek? Önző módon csak magára gondolt, ahogy azt mindig is tette, versenyen kívül. Boldogulnak, elvégre bajnokok. Aki meg nem, az így járt.
Nem sokáig kóválygott céltalanul, a fák ritkulni kezdtek egy idő után, innen tudta, hogy nyert ügye vagy. Nagyot sóhajtva, fellélegezve közeledett a tisztás felé, a kulcs már a zsebében pihent, pálcája pedig füle mögé tűzve pihent. Megégett, válláról pedig teljesen eltűnt felsője koszosán, kissé még vizesen lógott rajta. Nemigen érdekelte, hogy ilyen állapotban igyekszik visszafelé, igazándiból már a lakrészbe akart menni, hogy kezelje az égést, hiszen a bőr kellemetlenül húzódott, fáj, égett, mindent tett, ami miatt igen harapós kedvét lelte. Öngyógyításra jelenleg ereje, kedve nincs, örül, ha leülhet végre, és hátradőlve várhatja a végkimenetelt. Hunyorogva látta az előtte haladó alakját, amint a kastély felé tartott, megbizonyosodva arról, hogy nem ő az első. Hát és aztán benézett a ló az ablakon. Most fikarcnyit sem érdekelte, a kulcs volt a cél. Nem?
Közeledve a kastélyhoz, az ajtót belökve lépte át a küszöböt, majd egyenesen a nagyterem felé igyekezett. Kissé sietős léptekkel haladt a cél felé, nem akarta tovább nyúzni a dolgokat, le akarta tudni. Ahogy az ajtóhoz lépett, megállt egy pillanatra, megpörkölődött hajtincsét hátratűrve fújta ki a gőzt. Csak ez után, halál nyugodt, mégis azért nyúzott képpel lépett be a Nagyterembe, kiszúrva a magát ünnepeltető srácot, aki előtte haladt. Szemét forgatva lépdelt közelebb, ő maga semmiféle hasonló mozdulatot nem végezve. Na azért bazári majom nem lesz.
- Ne emeljek neked egyből szobrot? - lökte oda a másiknak, miközben az egyik asztalhoz lépett, ahol a nézőközönség egy tagja ücsörgött, és teli töltött poharát felkapva itta ki annak tartalmát, nem nézve, hogy talán még szüksége lett volna rá. Lecsapva végül azt, körbetekintve keresgélte mentorát, hátha valahol a nézők sorai közt ücsörög, de inkább az ő jelére várva lépkedett Amira közelébe. A kulcsot kihúzva a zsebéből, saját ujjára akasztva állt meg végül, várva arra, hogy a lány mondjon valamit, válla pedig a nem mozduló tagjainak hálásan jelezve csillapított a fájdalmon.
Újabb siker.

 Pár centire volt csak a végétől, de még mindig nem fogta fel, hogy mennyire közel jár a dolgokhoz. És azt sem tudta, hogy mi lesz, ha kilép, ő lesz-e az, aki elsőként teszi, vagy lassúbbnak minősül. Ez az egy piszkálja csak teljes mértékben belülről, nem tudja megjósolni a végkimenetelt, mert olyanokon múlik a dolog, amiket ellenfele is tökéletesen, vagy majdnem úgy tud teljesíteni. Ahogyan sietősen lépkedett a kilincs felé, úgy kerítette hatalmába az izgalom, kezei remegtek, ajkába harapott, ahogyan ujjai a kilincsre simultak. Lenyomta. Nem volt visszaút, ez volt a vége, nem léphet vissza, nem is akar, ezzel nem fog időt vesztegetni. Nincs értelme, lesz, ami lesz alapon dől el.
Az ajtó nyikordulva engedett utat neki a Nagyterembe, a hangok pedig szinte azonnal megütötték a fülét. Ujjonganak, és hallhatóan nem most kezdték. Lecsúszott volna, második lenne? Kilépve teljesen, körbetekint, majd végül a másik ajtó felé, a mellette álló fiúra. Döbbenet ül ki arcára, és kérdések hada, hogy most vagy itt ácsorog már egy jó ideje, vagy pedig együtt érkeztek.Pislog csak a fiúra, majd a szervezők felé, és egyhamar megvilágosodik, hogy mi is történt. Együtt, egy időben léptek ki, mintha csak megbeszélték volna, hogy itt és ebben a percben találkoznak. Nem tudja a szabályzat ezen részét, hogy lehet-e két győztes, avagy vár még rájuk egy utolsó, nem tervezett próba. De a többiek viselkedéséből nem ezt szűrte le, főképp nem ellenfelééből, vagyis.. most már győztestársa reakciójából nem. Meglepődve fogadta, hogy a fiú átölelte őt, de mivel még mindig azon volt, hogy feldolgozza az eredményt, nem kezdett bele az undok stílusába, sőt, talán nem is akart. Ölelés helyett, megveregette a fiú hátát, hiszen az nem az ő művészete, hogy agyonölelget másokat, de ez is több volt, mint a semmi. Amint ellépett tőle Domi, kinyújtott jobbját elfogadva rázott vele kezet, elfogadva a tényt, hogy mind a ketten győztek. Talán tényleg ez a legjobb lehetőség mind közül.
- Neked is, bajnok. - vigyorgott a másikra, majd az ujjongó tömeg felé fordult, köszöntött egy intéssel az ismerős arcokra, majd hagyta, hogy eltereljék őt az asztal felé. Fáradt volt, ez tény és való, és nagyon is jól esett neki, hogy leülhet végre, kifújhatja magát, és gondolkozhat, hogy mikor kezdődjön az ünnepség hatalmas része.