Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Gondterhelt arccal battyogok el a könyvtárig. Részben a vizsgaidőszak, részben viszont valami egészen más nyomja a lelkem, amiről ha nem terelem el a figyelmem a tananyaggal, akkor olyan érzés, mintha szépen lassan megőrjítene. Így viszont alig maradnak használható agysejtjeim a nap végére, olyannyira leterhelem magam az állandó gondolkodással. Csak ne jutnának újra és újra eszembe a csónakházban történtek. Egyre gyengébbnek és elveszettebbnek érzem magam, kívülállóként azt is megállapítanám, hogy fogytam néhány kilót az elmúlt hetekben, s a bőröm is sápadtabb lett kissé. Érezhetően bezárkóztam, amióta elárult és megalázott egy olyan ember, akit közel éreztem magamhoz. Nincs kedvem semmihez és senkihez ezek után, még élni se nagyon, hisz mi értelme van így bárminek is? Talán a könyvtárba járás mondható egy olyan tevékenységnek, ami valamelyest ki tud rángatni ebből az állapotból. Elég ideje számítok visszatérő vendégnek ott ahhoz, hogy tudjam, mikor nincs tumultus a diákság részéről. Amióta Kazanov került a Navine élére, szinte mindig a kedvenc könyvtárosom tartja a frontot, akivel a kezdetektől fogva elég jó kapcsolatba kerültem. Mielőtt belépek az ajtón, megtörölgetem az idő közben könnyessé vált szemem, majd bejutva próbálok valami mosolyt erőltetni az arcomra.
- Szia! - köszönök suttogva a polcok mögül elém sétáló barátomnak, mert itt így illik, de egyébként se szoktam sokkal hangosabb lenni. Legalább valaki a gondomat viseli és törődik velem... Ez azért nagyon rendes tőle. Rutinosan felakasztom a táskám az egyik fogasra, aztán sietek is megcsodálni a kikészített könyveket. Gyakran teszi félre nekem őket, mert úgyis tudja rólam, hogy gyorsan olvasok. - Úúú! Köszi! - markolom meg őket a mancsommal, majd fellapozom a legfelsőt. Akármennyire is próbálom, a hangom nem valami lelkes, ami hamar elárulja rólam, hogy gáz van.
- M-miért? Csak fáradt vagyok - hazudom, ahogy szomorúan felsóhajtok, de azért lecsüccsenek mellé. - Nem lesz baj, hogy nem a pultban ülsz? - láthatóan feszélyez, hogy kicsit közel vagyunk a bejárathoz, na meg el akarom terelni magamról a figyelmet, ami tudom, hogy nem lesz könnyű.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nem vagyok pszichológus, de hamar rájövök, hogy nem stimmel valami a sráccal. A köszönése is máshogy cseng, hiába halk mindig. Aztán a könyveknek sem örül úgy, mint máskor. Persze próbálja rejtegetni, és igazán lehetnék jó fej, hogy elfogadom a válaszát, de ahogy jobban szemügyre veszem, meg kell állapítanom, hogy sápadtabb, a szemei alatt nagy karikák árulkodnak, hogy nem alszik és egész biztos, hogy fogyott is. Ez pedig nem jó, ha így halad tovább, összeesik valahol, vagy nem tudom. Alapból sem volt egy nagy darab, de így kifejezetten soványnak tűnik. Szóval nem hagyom annyiban. Ezt elhatározom szinte rögtön. Csak egy jó módot kell találnom, hogy megnyíljon és elmondja mi bántja a lelkét.
- Akkor aludj - s azzal vissza is húzom a könyveket magamhoz, s csak az egyik vaskosabbat tolom oda neki, - Ez például tökéletes párnának - toldom hozzá, egy kedves mosollyal. Nincs bennem semmi gúny, teljesen komolyan gondolom, hogyha fáradt akkor itt és most, csukja be a szemét és pihenjen. Természetesen nem ennyiről van szó, de talán egy kis pihenés segít, hogy utána jobban érezze magát.
A kérdésére, szétnézek, aztán megvonom a vállam.
- Nem hiszem. Nincs itt senki akinek kellenék. Ha meg még is kellek, majd odamegyek két percre - felelem még mindig mosolyogva. - Nem mondom, hogy segítek, bármi is legyen a baj, de ha akarsz róla beszélni, meghallgatom - ajánlom fel a lehetőséget. Elvégre azt mondják, az ember lelke könnyebb lesz, ha kiönti a szívét. Nekem is szokott segíteni. Sőt. A helyzet az, hogy minél több embernek mondom el őszintén mi bajom, annál kevésbé tűnik elviselhetetlennek utána. Persze sosem lesz minden tökéletes már. De ez most nem számít. Ő még fiatal, buliznia kell és élvezni az életet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Tudhatnám már, hogy Jonginak fel fog tűnni, ha valami nincs rendben velem. Utálom, hogy mások számára ennyire kiismerhető vagyok, ha viszont nekem kellene megfejtenem valakiről, hogy milyen ember, akkor előbb-utóbb hatalmasat csalódok. Egy kis emberismeretre igazán szert tehettem volna már az évek alatt, vagy legalább megtanulhattam volna elrejteni az érzelmeimet mások előtt, hogy ne egy nyitott könyv legyek a kíváncsi érdeklődőknek. Többek között emiatt lehetek könnyű préda azok számára, akik ki szeretnének használni. De őszintén fogalmam sincs már, hogy mi történik velem, a túlélésre hajtok. Még pár vizsga, aztán kiszellőztetem a fejem otthon, remélve hogy a tesóm nem készít ki teljesen. Mondjuk ő most a legkevesebb problémám. Jó lenne, ha a szüleimmel is rendeződhetne majd a viszonyom.
- Mármint itt és most? Áh... - ráncolom össze a homlokomat értetlenkedve, ahogy mancsommal egy legyintés után a könyvkupacért kapok. Az már olyan, mintha az enyém lenne, nem engedem, hogy csak úgy elhúzza előlem, mint a mézesmadzagot, hiába ő a könyvtáros. - Nem aludni jöttem - húzom ki magam előtte, aztán szemügyre veszem a párnának szánt fedelet, és a kíváncsiságtól hajtva azért ráhelyezem az arcomat. Valóban nem az a keménykötésű fajta, és ha tényleg fáradt volnék, még el is tudom képzelni, hogy jót szundítanék rajta.
- Hmm, hát, jól van... - kezdek bele hebegve. A széken kuporogva összegörnyedek és az ujjaimat kezdem el tördelni. Mit ne mondjak, nem valami kellemes érzés erről beszélni, de azt hiszem muszáj lesz. Jongi talán megért majd engem.
- Mondd csak, olvastál mostanában Edictumot? - fúrom tekintetem az övébe puhatolózóan, hátha ezzel megkönnyítem a dolgomat a magyarázkodást tekintve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

A mai nap ennél jobban nem alakulhatott volna, amióta megláttam ezt a lányt. Pirikével sem volt rossz a kezdet, de most, hogy itt ülök Brigi mellett és a kis gyökér is gyerek elment, hogy ideférjek, egyszerűen életem egyik legjobb napja. Hát hogy a fenébe nem találkoztam én még vele? Hányszor fogom én még ma ezt elmondani?
- Persze, hogy minden oké – nem is értem, hogy mi lenne ebben az egészben nem oké. Olyan jó itt mellette lenni, olyan jó illatú parfümöt használ, hogy ha csak kettesben lennénk itt… már biztos letámadtam volna, és az asztalon válnánk eggyé örökre. De sokan vannak, és egyelőre várnom kell, amíg majd igent mond. Lehet, hogy mégsem kéne sokat várni és meg kéne csókolnom? Talán nem érzi, hogy mennyire oda vagyok érte! Ne siessünk, nem szeretném, ha elszaladna, így maradok a bókoknál, amibe én látom, hogy bele is pirul. Biztos, hogy nem képzelődöm, tetszem neki!
- Házisárkány! – nevetni kezdek, ez jó vicc tényleg, szerintem az évszázad vicce, de akkor valami eltalál és sötét lesz. Érzek valami levest, és mérges leszek. De csak egy pillanatra, ugyanis Brigi elkezdi letörölni az arcomról a levest, azt hiszem leves, ahogy belenyalintok. Ó, de édes, ahogy kedvesen letörölget, nem? Meg lehet zabálni. És akkor kiderül, hogy Piroska - akinek van pofája megkérdezni, hogy jól vagyok-e – csinálta. Hát rohadt vicces volt amúgy, csakhogy mára felkészültem, és leperexet tettem mindenhová, hogy a sok nyál ne tegyen rosszat a ruháimra, amit a szerelmesek elszórnak. Így a leves szépen lefolyik rólam, igaz a hajam leveses marad, de annyi baj legyen, az arcom nem az! Hála az édes és puha kezek szorgalmának. Aztán az, hogy felháborodik Brigi, valami csoda. És mennyire igaza van, hogy a kajával nem játszunk, öcsém! Amúgy sem értem, hogy mit akart ezzel elérni Piroska, de most jól megjárta! Még büntimunkát is kioszt neki a drága prefektusom, kellett ennek a kislánynak ideülnie közénk.
- Igen, eléggé gyerekes dolog volt Piroska, egyetértek a drágával – bólogatok, majd a másikra nézek. Előhúzom a pálcámat és ha hagyja Brigi kicsit feltekerem a haját rá, azt a puha és illatos haját, Merlinre! Illetve a pálcámra, de Merlinre!
- Mert te például – engedem el a haját, az pedig visszahajlik a helyére, majd a pálca hegytét Brigi orrán húzom végig, hogy csiklandozza. – Egy nagyon kedves lány vagy – fejezem be mosolyogva, majd az Eridonos felé butatok a pálcámmal. – De ő, egy nagyon kis kellemetlen alak. Stupor – az átok hirtelen röppen és találja el a célpontomat, aki ennek hatására elrepül és vélhetően el is ájul, ha már eddig mindenki ezt tette ettől. Na, most, hogy végeztem a kellemetlenkedővel, újra Brigi felé nézek és kedvesen rámosolygok.
- Van kedved sétálni? Vagy képzeld, nemrég tanultam meg masszírozni, nem fáj a hátad? Szívesen megmutatnám, milyen tehetséges vagyok… nyilván nem itt. Kicsit szégyenlős vagyok – persze hazugság, de én nem szoktam hazudni, mint az tudjuk. Tehát ha a hírem megelőzött, ezt is tudhatja, így ergo talán elhiszi és akkor elmehetünk valami kevesebb szempár figyelte helyre. Érdekes, hogy pont most kezdek el hazudni, még zavar is valamennyire, sőt eléggé. De hát Brigiért mindent meg kell tennem, mert aww, ő az én múzsám!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

- Ühüm - mosolygok rá kedvesen, látva a hitetlenkedést. - Ez a legjobb hely az alvásra... Csendes, félhomály, a világ legjobb történeteivel körülvéve... - magyarázom - egyedül egy pihe-puha ágy lehet jobb... De azzal sajnos nem szolgálhatok. Bár szerintem fel fogom vetni, hogy szerezzenek be pár babzsákot a kényelmesebb tanulás-olvasás érdekében - vázolom az elképzeléseimet, hogyan lehetne modernizálni, és barátibbá tenni a könyvtárat, hogy több diák dugja be ide az orrát. Közben meg figyelem ahogy Benett, felméri a könyvet.
- Te tudod - vonok vállat, ha nem akar aludni akkor ne aludjon. Viszont akkor elmesélhetné, hogy mi bántja, és akkor legalább éjjel talán alszik majd picit többet. Persze nem erőszakoskodom, csak javaslatot teszek. S megvallom őszintén, meglep, hogy milyen könnyedén belemegy, miután megnyugtatom, hogy nem kell semmi mást sem csinálnom.
Ahogy belekezd, felé fordulok, szemeim arcát fürkészik, ezzel is mutatva, hogy minden figyelmem az övé, s próbálva őt biztatni, hogy ne aggódjon. Azonban nem igazán kezd bele, helyette egy kérdést tesz fel.
- Edictumot? - pislogok kettőt. Ami azt illeti, nem olvasom, mert sosem írnak benne semmi használhatót, legalábbis nem olyasmit, ami engem érdekelne, ettől függetlenül minden szám meg van a könyvtárban, bármikor bele tudok lapozni ha szükséges. - Nnnnem... - mondom végül elnyújtva az n-t. - Nem olvasok pletykákat - magyarázom a fiúnak, és kicsit bűnbánó arcot vágok, mert hát úgy látszik, hogy kellett volna. Már nyitnám a számat, hogy biztosítsam, bármit is írtak az hülyeség, de rájövök, hogy ha az lenne és nem számítana a velem szemben ülőnek semmit, akkor nem nézne ki úgy ahogy.
- Miért? Mit írtak benne? - kérdezek vissza, aztán jobb ötletem támad - Melyik szám? Megkereshetem - javaslom, hogy ha kell együtt rágjuk át magunkat a cikken, amitől ilyen állapotba került, de azért remélem arra nem lesz szükség.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Azt hinném, hogy viccel, pedig a mosolya nem erről árulkodik. Sőt, kimerítő magyarázkodásba kezd, hogy miért hajtsam álomra a fejem a suli könyvtárában. Miközben hallgatom, úgy szalad fel a szemöldököm egy-egy mondatára, míg máskor a homlokom ráncolom szájtátva. Nagyokat bólintok a javaslata előtt, noha nem értem, hogy miért kéne aludnunk a könyvtárban, amikor ide tanulni jövünk, én pedig azért is, hogy a kedvenc iskolai alkalmazottammal is válthassak néhány szót, ha éppen ő van benn. A kastélyban nincs nagyon számítógép, se telefon, hogy lekössem a figyelmem, ha nyomja valami a lelkem. Egyedül a könyvek terelik el a gondolataimat a negatív dolgokról valamennyire. Ha olvasok, akkor teljesen kikapcsol az agyam és belemélyedek a fantáziabirodalmamba. Csend van, nyugalom, kedves emberek. Erre van most szükségem.
- Te szoktál itt aludni? - érdeklődöm kedvesen, kissé kétkedve fogadva az elbeszélését. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta volna, amit az előbb fecserészett. - Olvasni akarok, meg persze veled beszélgetni! - emelem fel a fejem büszkén, és mintha egy kissé még a rossz kedvem is enyhülni látszana. Mókás egy figura tud ő lenni, ha arról van szó. Mivel szinte mindig mosolyog, ezért lehetetlenség sokáig lógatni az orromat a társaságában.
Félrerakva a könyveket, egészen zavartan nyöszörgök neki, mert nem tudom, honnan is kezdjem ezt a hosszú sztorit. Meg persze azt sem, hogy mennyire szabadna ezekről beszélnem. Nem utolsó sorban az sem mindegy, hogy őt milyen szinten érdekli, hiszen untatni se akarom. Kissé megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, mikor legalább megtudom, hogy nem olvassa a pletykákat, mégis nehezebb dolgom lesz azzal, hogy elő kell kotorjam neki a bizonyítékot. Egyetértően bólintva odasétálok az újságokkal teli polchoz, hogy a hírhedt számot felnyitva az orra elé toljam a rovatot.
- Látod? Róla van szó... Azóta a nyomomban van. Vagyis volt... És teljesen összezavart - bökök arra a pár soros szösszenetre, amit a matrac alatt is őrizgetek, és a karácsonyi bálon történteket foglalja össze röviden.
- Minden miatta van! - csattanok fel bosszankodva, aztán visszaülök a székembe anélkül, hogy kifejteném.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

- Igen, végül is a legtöbb dolgot megcsinálni egy pálcasuhintással borzalmasan nagy teher - bólintok vigyorogva - bár az tény, hogy hiába tud az ember nyusziból poharat eszkábálni, azért kávéval megtölteni a semmiből nehézkesen lehet csak- ismerem el. Hiszen a semmiből nem lehet mindent teremteni, kivéve, ha az ember illúziómágus. Igaz, a tény ott is fennáll, de annyi engedmény van, hogy legalább a másik azt hiheti, hogy mi olyan fenegyerekek vagyunk, hogy tudunk a semmiből olyan jó kávét csinálni, amihez csak egy kiöregedett, harminc év tapasztalatos barista.
- Iskola terén, ne haragudj, állíts le ha sok, csak a kíváncsiságom már kóros, varázssuliba végeztél? Elméletet tanultál csak? - nem tudom megállni, hogy ne feszegessem a témát. Szeretek információkat gyűjteni. A könyvekből pedig, pedig isten lássa lelkem, nagyon szeretem őket, nem mindig lehet ugyanolyan benyomást kapni,mint élő kontakt útján.
Másrészt erre is vonatkozik a szadomazo alapszabály. Ha piros lámpát mond én megállok. Általában.
- Valóban? Voltál már diliházban? Felüdülő lehet úgy kimondani egy mondatot, hogy nincs súlya - mélázok el, majd legyintek. Ne is vegyen komolyan. Elvégre egészen más kép van az én és az ő fejében, ha elmegyógyintézetről beszélünk. Amerika és Európa nem csak abban különbözik, hogy az egyik E a másik A betűvel kezdődik.
- Ha szeretnél varázsolni, tárgyat felemelni csak szólj. Megkapod a pálcám és csinálhatsz úgy, az illúziómágiámnak köszönhetően pedig működni is fog -Nem egészen vagyok benne biztos, hogy ez bunkó vagy kedves gesztus. Nem tudom mennyire vágyik rá. Talán a szíve csak még jobban összefacsarodna. De ha szórakozni akar egy jót, arra az esetre tényleg segítő kezet tudok nyújtani. Akárhogy is, a kávé felajánlás betalál.
- Tudom, hogy nem illik, sajnálom amiért illetlen vagyok, de idd már meg -  leteszem elé az asztalra, közben bólogatok biztató arccal. Mintha csak azt mondanám, hogy de hidd el, jó dolog, tedd meg haver, nem vagy részeg, tudsz vezetni.
- Jólvan Pudwig - biccentek, boldogan. A fajtanevet kicsit oroszos akcentussal teljesen félreejtem, de néha én is belefáradhatok a sok helyes szóba amit a fordítóm kikorrigál nekem.
A kérdésen sokáig gondolkodok. Hümmögök.
- Azt hiszem az eddigi legnagyobb benyomást Tolsztoj váltotta ki belőlem az Ivan Iljics halála című könyvel. Íróm igazából nincs, vagy inkább túl sok. Műfaj pedig a filozófiai könyvek illetve a krimik, neked? Úgy minden amit kérdeztél? - kérdezek vissza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Kicsit elvesztem a fonalat, hogy miről is beszél, de mindegy. Adott kávét. Nem tudom miért vagyok leragadva ennél gondolatban, nem is számít. Vigyorogva bólogatok neki. Pár óra múlva majd felmerül bennem, hogy mi volt még a kávéban, jelenleg csak nagyon jó kedvem van, bármit is mondhatna, úgyis vigyorognék.
- Ah... valami olyasmi... - mondom elgondolkodva, kissé belassulva. Aztán eszembe jut, hogy is volt ez pontosan - Mágiatöriből van diplomám. - Vágom rá, mert ez egy olyan kellemesen kitérős válasz, s a maradék agy sejtem ezt még felméri, hogy ezzel elkerülhetem a furcsa pillantásokat. S egyelőre hagyom hogy tovább sodródjunk az árral. Én legalábbis sodródom, mert fecsegek mindent meggondolatlanul. Egy kicsit meg is ijedek, hogy a diliházat említi. Persze én hoztam fel, de nem mondtam ki, hogy voltam... akkor meg honnan, tudja?
Nagyra nyílt szemekkel pislogok rá, szerintem a számat is eltátom, de ahogy legyint arra jutok, hogy ez csak egy ilyen gondolati valami volt és nem nekem szánta, vagy nem tudom mit akart vele, de tök mindegy, mert nem akarom tudni, s jobb ha csak bamba vagyok.
- És az nekem miért jó? - pislogok rá értetlenül, ahogy felajánlja, hogy a pálcájával, meg illúzió mágiával varázsoljak - Inkább tengerpartot szeretnék, meg napfényt és pálmafákat - nézek rá kérlelően, elvégre odakint nincs meleg, ha meg lesz, akkor bezárkózom, mert egy ideje nem vagyok kibékülve a napfénnyel, s hiányzik is rettentően. S ez talán lehetne egy kisebb elszólás, de hol érdekel az most engem? A kávé jobban érdekel, meg az áhított tengerpart is. Az kevésbé fájdítaná a szívem, mint a varázslás, ebben biztos vagyok. De addig is, felhajtom a kávét, ha már így győzköd.
- Pukwudgie - motyogom aztán megnyalom az ajkaimat, mert azok még kávé ízűek és eljátszom a piercinggel a nyelvemben egy picit - Várom a kéréseket - nem mintha sok mindent tudnék csinálni, amit ő nem... Neki ugye működik a varázspálca a kezében. De biztos van valami, amiben jobb vagyok még így is.
- Oh! Az jó... Szeretem az orosz irodalmat - bólogatok, ahogy a kedvenceiről kezd mesélni, aztán persze visszakapom a kérdést és széles mosolyra húzódik a szám. - Mark Twain, Egy jenki Arthur király udvarában - felelem gondolkodás nélkül, mert amióta nem tudok varázsolni csak még közelebbinek érzem a könyvet. - Meg van eredeti, első kiadásban. Nagyon vigyázok rá. - magyarázom, mert hát tényleg. Egy vagyon ér, de nekem annál is többet. - Írót én sem tudnék mondani... - mert túl sok van, de ezt nem teszem hozzá, - műfajt se... de a történelmi regények elég jól lekötnek. Meg mondjuk a krimik is. - döntöm el végül, aztán felpattanok.
- Tengerpart? - nézek rá lelkesen, mint egy ötéves, s remélem, tudja hogy ezt most komolyan gondolom. Bár az is igaz, én ígértem, hogy teljesítem a kívánságait vagy mi... de ha már felajánlotta... kár lenne kihagyni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Látom rajta, hogy nem ezt a választ várta, de komolyan hiszem, hogy jót lehetne itt aludni. S az érveim is teljesen helyénvalóak, ha jobban belegondol. De még kételkedik.
- Nem - megrázom a fejem, aztán sóhajtok egyet - de... a családomnak könyvesboltja volt... és kiskoromban szerettem ott elbújni a polcok között egy-egy érdekes könyvel, és volt hogy elaludtam - magyarázom neki, s biztos vagyok benne, hogy tudja, nem azért aludtam el, mert a könyv volt unalmas, hanem mert éjszakába nyúlóan faltam a betűket. - Meg egyébként is. Olyan megnyugtató, és csendes - megvonom a vállam. Ha tudnék rendesen aludni, lehet most is aludnék itt. De túl régóta küzdök insomniával ahhoz, hogy egyáltalán próbálkozzak.
- Jól van, jól van. Beszélgetünk - hagyom rá, mosolyogva és valóban leülök vele beszélgetni, főleg mert látom rajta, hogy valami nyomja a lelkét. S lassan, de meg is nyílik. Az edictumot említi, s rögtön fel is ajánlom, hogy megkeresem a megfelelő számot. Így mondjuk fel kell állnunk és egy kicsit odébb menni, no de annyi gond legyen. Ő hamar megtalálja, hogy miről is beszél, én pedig először értetlenül bámulok az elém tolt cikkre, de aztán meglátom az ő arcát, és egy másik, túlságosan is ismerőset, és felszalad a szemöldököm. Egy pillanatra le is sápadok, mert mindenféle gondolatok futnak át a fejemen, de ezeket gyorsan száműzöm és a vonásaimat is rendezem.
- Hmm. Theon - mondom végül, s nem tűnik fel, de beharapom a számat. - Mivel zavart össze? - kérdezem lerakva az újságot, miután elolvasom a róluk szóló részt és közben intek neki, hogy menjünk vissza a korábbi helyünkre. - Mit csinált? - kérdezem komolyan lenézve a levitás fiúra, ahogy bosszankodva ledobja magát a székre. Nem hiszem, hogy egy csók, meg hogy követi ilyen gond lenne. Habár... De közben eszembe jutnak az én találkáim Theonnal és enyhe bűntudatom is lesz. Így csak leülök és várakozóan pillantok Benettre, belül őrlődve, nem is tudom miért. De rosszat sejtek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

- Neked? Egy játékmackót. Azt csókolgasd, ne az itteni fiúkat.
És ezt még ha el is viccelem, komolyan gondolom. Minden fiú egy mocsok, én is, szóval pontosan tudom, hogy nem kellene a közelükbe mennie, még nem. Majd mondjuk egy három év múlva. De hiába találtam én ki ezt ennyire remekül, tudom, hogy Médi nem fog három évet várni, olyan, mint az apja, folyton rohan, és mindent azonnal meg akar élni.
- Tudtad, hogy több nevinéssel volt dolgom, mint az összes többi házzal együttvéve? A múltkor csináltam egy statisztikát.
És abba nem is kaptak helyet a plátói szerelmeim, szóval gyakorlatilag saját magamnak csináltam azt, hogy most egy navinés a feleségem. Packáztam a sorssal, és megkaptam Editet. Mondjuk ki szív nagyobbat, ugyebár. Eddig úgy néz ki, hogy a tempónk alapján tényleg örökre házasok leszünk, mert egy csók, annyi se történt közöttünk. Az oltár nem számít, ott épp csak megérintettem az ajkai szélét, szóval az minden volt, csak csók nem.
- Egy eridonost. Túl negatív vagy a navinésekkel, a levitások bosszantanának, a rellonosok is, mert a jellemedhez túl hasonlóak, de egy tiszta szívű eridonos nem lenne rossz. Leszámítva, hogy lelkileg tönkretennéd, mert náluk a srácok túl jók, így szívügyileg.
- Tökömnek kérdezel, ha utána hánynál.
Felem nyugodtan, miközben elkezdek egy banánt kínosan lassan meghámozni. Méghogy valaki. Egy halott, mert kinyírom a francba.
- Naaa, és ki a kis lovagod ÉdiMédi?
Kérdezem mégis érdeklődve. Neki nem kell tudnia, hogy meg kívánom ölni a másikat. Akárki lehet, kellene egy név is hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Az, hogy a diliház szótól ennyire kinyílik kis kávéfanatikus barátom szeme, annak tudom be, hogy neki ez kellemetlen. Vannak Magyarországon sztereotípiák ezzel kapcsolatban, betudom ennek és megyek is tovább.
A felajánlásom nem hozza lázba abban a formában. Erre félig számítottam, így annyira nem lep meg. Az viszont igen,hogy tengerpartot szeretne helyette. Felvonom a szemöldököm. Pedig az elérhető cél. Jó, az itteni fizetésekkel kicsit kuporgatni kell, de már Horvátországba is lehet látni homokot meg pálmafákat.
- Na várj, majd akkor jönnek a kéréseim, ha gyerekeket kell elcsitítani, vagy esetleg egy okoskodót leállítani - mosolyodom el. Vannak érdekes gyerkőcök, akikhez ugyan van türelmem általában, de ha valaki felajánlja, hogy viszi helyetted a krumpliszsákot, miért vennéd a válladra?
- Bizony - értek vele egyet az orosz irodalomról. Nagyon régóta nem élek Oroszországban, sőt, ezer éve a határait sem léptem át. Azelőtt is kedveltem az orosz írókat, de utána még nagyobb értéke lett számomra,hogy hazai terméket olvasok.
- Az érdekes könyv volt. Komolyan? Egyszer megnézhetem? De csak szemmel, nem érnék hozzá, esküszöm - ezek a régi könyvek izgalmasak. Az illatukkal, a -jó ezt nem fogom összefogdosni-, de a tapintásukkal, meg csak úgy a puszta jelenlétükkel mítikus hatást keltenek bennem amitől jó értelemben libabőrös leszek.  
- Ja igen a tengerpart, na jól van - a férfi felé koncentrálok. Mély levegőt veszek és belekezdek.
Szép, lassú az átmenet. A valóság hullámozni kezd, halványulni aztán egészen eltűnni. Helyét átveszi a nap. Ez az első, ami fényességével kisüti az ember retináját. Magasan áll, talán dél körül is meglehet. Igaz nincs az a hülye, aki ilyenkor napozik, de az itt lényegtelen. A melegét is átadom. A férfi úgy érzi bőrét simogatják a fénynyalábok, legyen bármennyire is beöltözve. Azután megjelenik a tenger. Előbb a hang, ahogy a homokot súrolja, majd a ringó víz, a hófehér habbal. Figyelek rá, hogy ritmusa legyen, mikor húzódzkodik vissza, s mikor nyúl ki a partra, egy oda felépített homokvárat fenyegetve.
Lehet, hogy Min Jong ül, a lába mégis úgy érzi belesüpped a homokba. Lábai akármennyire is cipősek a könyvtárba, itt csupaszok mint a legcsupaszabb tengerimalac. Ujjai közé a finom szemcsék bekúsznak. Érzi a bizsergést.
Végül ott a két, egymás felé hajló pálmafa. Árnyékot ad a nap ellen. Távolban a horizont körül néhány apróbb sziget, rajta szintén fák, talán azoknak integetnek, az enyhe szellőben, ami csak annyira elég, hogy felborzolja a kedélyeket. Kecsegtetve a hűvösséggel a kánikula ellen. De az ígéret puszta légből kapott hazugság.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

- Hmm. Jó. - bólogatok neki. Ez nem lesz gond. Legalábbis azt gondolom, mert pedagógiát tanulok és hiszem, hogy meg fogom váltani az oktatás világát, ha egyszer megkapom a diplomámat. Vagy még előtte. Meglátjuk.
Aztán az illúziómágián át a könyvekre terelődik a szó. Szeretem a művet, amit említ és az orosz irodalmat is, így erről később biztosan tudunk beszélgetni.
- Komolyan - bólintok nagy mosollyal, mert bár nem szeretek arra emlékezni, hogy honnan jött a könyv, attól még közel áll hozzám, sosem válnék meg tőle. - Meg is foghatod. Le van védve, nem lesz baja attól hogy hozzáérsz. Különben nem lenne belőle semmi, annyit olvasom - magyarázom mosolyogva, mert bizony, tettem én rá mindenféle, hivatalosan nem létező varázsigét, miután rendbe hoztam és valószínűleg mindenki hamisítványnak nézné, mert annyira jó állapotban van. De nem. Csak megtettem mindent, amit tudtam, amikor még tudtam. Büszke is vagyok rá.
De aztán eszembe jut hogy illúziót ígért én meg kihasználom, s ahogy megemlítem, ha csodálkozva is, de megteszi, amit kérek. Aztán gyorsan meg is bánom, és becsukom a szemeimet, ahogy a napfény képe enyhén megvakít.
- Uuuuh várj, nincs nálam napszemüveg! - állapítom meg végigtapogatva a zsebeimet, de persze azt a kabátom zsebében hagytam, mert idebent ritkán kell. Eltakarom a karommal a szemeimet, így kreálva árnyékot a bántó világosságnak. Nem is érte, hogy miért nem jutott eszembe előbb, hogy egy illúzió nap, pont annyira zavaró lehet, mint a valódi. Na nem baj. Az ellenzőm, a kezem, jól működik, és ahogy teljesebbé válik a kép, és megszokja a szemem az új fényviszonyokat, úgy szélesedik ki az arcomon a mosoly. Ha a kávé miatt azt hittem, hogy egy ötévessel vetekedem, akkor most még annál is rosszabb vagyok. De nagyon tetszik a dolog. Az érzés, ahogy a homok a lábujjaim közé fut. Tudom, hogy nem igazi, de annak tűnik, s bár mosolygok, beharapom a számat, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.
Nem volt ez jó ötlet. Nem akarok sírni, pedig szeretnék. Szép illúzió, egy élmény, amitől egy életre elvágtam magam.
- Szép - állapítom meg, miközben felállok. Nyelek egy nagyot, meg veszek egy mély levegőt, közben pedig körbenézek. A pálmafák felé lépek, aztán a hullámzó víz felé lépek. Aztán megrázom a fejem. Egész biztos, hogy mazochista vagyok. Elnyomom a fojtogató érzést, a kezeimet a zsebembe süllyesztem, hogy ne látszódjon, ahogy ökölbe szorítom őket küzdve az érzéseimmel. Lehunyom a szemeimet, s egy percig hallgatom a hullámok hangját. Ennyi maradt. Hallgathatom.
- Köszönöm - nyitom ki a szemeimet és fordulok Mikhail felé. S bár hálás a mosolyom a bennem lévő szomorúságot valószínűleg ez sem tünteti el az arcomról.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Most, hogy lement az a francos vizsga, olyan elánnal vágta a körtelébe a táskát minden jegyzettel és úgy van vele, hogy következő tanévig ne is lássa. Zsibog a feje minden alkalommal, úgy érzi, hülye ötlet volt eleve ez a tanulósdi, mert ő aztán ilyenkor tényleg azt érzi, hogy öreg hozzá. De ez hülyeség, még nincs harminc sem, de mivel közelebb van, mint a húsz, azért néha aggódik. Nem-e vicc az, ahogy itt van, amit művel, megint túlgondol, túl sokat gondol és minden probléma. Nem, nem most kéne ezen kattognia, sőt, az lenne a legjobb, ha kikapcsolna és lelazítana, inni egy pofa sört, mert hirtelen még ehhez is kedve lett, mik elő nem jönnek. Aztán kicsit mégis másfelé veszi az útja, megleli végre a játszószobát, amely normál esetben a kondival érne fel és meglepi, hogy erre gondolt bárki is. Aztán beleveti magát.
Frissen tusolva, kellemes zsibbadással tagjaiban indul meg végül, hogy majd egy jót egyen, csalással, egyenesen a konyhában. Aztán elindul a pizzázóba dolgozni, majd haza, jó kör lesz, már megszokta, hogy amúgy elfoglalt mint a fene, és már-már majdnem mindjárt elhiszi, mennyire fontos ember is ő, de igazából csak beosztani nem tudja rendesen az időt és csapong, no meg ott van az, hogy valami kell a zsebbe is, még ha a nagy kiadások miatt nem fájhat a feje, mert le van róla tiltva. Szusszan egyet, vállát átmozgatva hagyja, hogy a helyére roppanjon és leereszti a kezét. Jó hely az, jó arra, hogy kipucolja agyát, néha nem is árt, mert feltelik, mint valami pohár és nem tud mit kezdeni vele. Az iskola falai között sétálva mindig frusztrált, tekintve, hogy a nem is olyan régmúltban nem csak a vizsgák voltak a legnagyobb baja, vagyis az sem volt baj, hanem olyasmi, amely kilökte rendesen a komfortzónából. Hazudna, ha azt mondaná, nem direkt kerülte a bázist és kicsit vonta ki magát az ötletelésből, azonban örökké sem menekülhet, nincs is rá semmi oka, csak a fura agya és felzaklatott lelkivilága. Azonban, manapság úgy érzi, leülepedett benne a dolog annyira, hogy értelmesen nyilatkozzon, azonban semmi visszhangja nincs, nem indult el olyan láncolat, amelyet kellemetlenül fogadna és ezért valahol hálás. Mégsem azért indul el, hogy köszönetet mondjon, vagy bármi más miatt keresse fel, ő sem tette, így a dolog ennyiben maradt, annyiban, amire aznap éjjel jutott. Hogy ez semmi, mintha meg sem történt volna, lapozni kell és nem újra meg újra belesüppedni. Mindjárt visszafordul és fut még egy kört komolyan, ha megint elmennek erre a gondolatai, de kissé sajgó tagjainak egyelőre ez elég is volt, holnap bizonyára így is meg kell küzdenie majd az izomlázzal. Egyelőre? Ez a folyosó is olyan, mint a többi és kezdi idegelni. Hirtelen azt sem tudja, merre kanyarodjon majd, ahol a cél sejti és morog is egy sort. Ő tuti, hogy beleékelődik az alaprajzba egyszer és megpusztul, mielőtt kijutna. A hirtelen felbukkanó kanapéra veti le magát és dől hátra, nagy késztetést érezve, hogy mint valami főúr, rágyújtson, de csak az öngyújtó babrálásáig jut, mert hát, mint minden rendes folyosót, más is használja. És a tilosban bagzó prefektus nem menő látvány, sokaknak. Így marad, hogy mint valami hülyegyeerek, kattog a zippo az ujjai között és elbámul az érkező irányába. Már épp futna tekintete másfele, sőt, át is siklik a páncélra a távolban, amikor mégis visszafordul a feje felé, szinte már fájdalmas gyorsasággal. Hogy is van az, hogy amire gondolnak, azt be lehet vonzani? Mert most így érzi magát, meg, hogy az előbbi magabiztossága ellenére, a közeledő, nagyon is ismerős sziluett láttán nyel egyet. Késő felkelni és úgy tenni, mint aki semmit sem látott és épp siet, nem? De? Fene. Csak normálisan, lazán, Helvey. Csak épp nem megy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Olyan nagyon örültem neki, amikor kiderült, hogy olyan, mint én, mosolyogtam, és lelkes voltam, és akartam, hogy tudja. Azonnal akartam. És igen, itt az akartam a jó szó, mert engem ez az egész fellelkesít. Engem ez az egész boldoggá tesz. Én ezt élvezem. És mivel nem találkoztam még olyannal, aki hozzám fogható volna, nem tudom elképzelni, hogy van ember, aki nem lelkes. Aki nem élvezi az átváltozás utáni csodát, az érzékszervei ilyen fokú aktiválódását, aki nem szereti ezt az egészet. Persze mondták, hogy nem mindenki úgy gondol erre, ahogy én, hogy vannak, akik ezt nem találják jó dolognak, akik nem találták meg ennek a szépségét, de azt nem tették hozzá, hogy az emberek többnyire nem lelkesek a ténytől, hogy vérfarkassá válnak. Pedig ez a nagy helyzet. Az emberek többnyire nem lelkesek ettől,  és ezt nekem még meg kell tanulnom.
Bólogatok párat az Igézőre, de nem mondok semmi mást, mert nem is az lenne a lényeg, hogy mit ír az újság, meg, hogy mit csinálok én egy átlagos – átlagos, és nem egy varázsiskola és környéke által karanténba zárt, tanulmányi tevékenységek űzésével töltött – napon. Aztán, mert más nincs, meg kell törni a mély filozofálást, és máris ott a megoldás: Vérfarkasok vagyunk. Szinte hallom is, ahogy átfordulnak még egyet a kerekek, kattannak, összeillenek, az információ és szómorzsák eggyé lesznek, és a végén ott van a tény, hogy kattannak egy akkorát hogy abból szinte kihallatszik az az egy szó, az az egy, ami összeköt minket.
- Azért akkor mégsem volt annyira szar a poén.
Állapítom meg abból, hogy amikor leesik neki, nevetni kezd. Tudom, hogy ezen, tudom, hogy azért, mert vicces, mert így, ennek tudatában a valós értelme a „farkasszem”-nek igen is vicces. Ironikus és vicces. Előreveszem a hajzuhatagom, a göndör, fehér tincseket piszkálom, amíg kineveti magát, mert hát ez olyan dolog, amit az ember nem tud kiszámítani, mindenki más hosszúságig nevet egy-egy viccen. Nekem, ha betalál, képes vagyok órákig is szakadni, olyan hosszan, hogy már mindenem fáj.
- Miért olyan hihetetlen?
Húzom össze a szemöldökömet gyanúsan, mert nem értem, szerintem rajtam jobban is látszik a dolog, hogy mi vagyok, mint rajta. Egyszerűen olyan vagyok, amilyen, és még rá is erősítek erre a farkas dologra. Igen, kicsit különbözünk, tudom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

A vizsgaidőszakban mindig az a legjobb, hogy lefoglalja az agyadat, akár akarod, akár nem. Bár nem vittem túlzásban most sem a tanulást, de azért oda kellett tennem magamat, mert itt a cuki mosolyom nem volt elég, hogy átengedjenek, mint majdnem egész életemben. Itt keményen belekérdeztek az anyagba, ha éppen olyanjuk volt a tanároknak, én meg - elég nagy túlzással - de vért izzadtam. Ez akkor még helytálló is lett volna, ha legalább még töröm a magyart, ám egy ideje itt vagyok, hallom, ahogy beszélgetnek körülöttem, a magyarórák is sokat segítettek, szóval már értek is magyarul és beszélem is a nyelvet, így az, hogy nem értem, amit mondanak nekem, aligha lehetett kibúvó pár vizsga alól. A problémát mégis sikeresen abszolváltam, a baglyot elküldtem anyáméknak, hogy minden jó, átmentem azokból is, amiktől mondjuk tartottam, az egyetemen is minden oké, ott is sima-liba volt minden. Az információk tömkelege mégis zsibong az agyamban, néha azt sem tudom hol vagyok, csak feleszmélek, hogy ismét rossz folyosóra fordultam és vergődhetek vissza az eredeti folyosóra, ami nekem kell.
Hálás vagyok, még mindig, amiért az agyam le volt és van is foglalva, mert így nem kell felesleges dolgokon gondolkodnom, amik csak lehúznak. A DÖK halad és hasít, mindenki odateszi magát, a következő ötlet már ki is pattant a tagok fejéből, én meg, mint jó vezető, szabad kezet adtam mindenkinek, hogy cselekedjék meg, amit szeretnének, amit elképzeltek. Engem egyelőre hagyjanak lógva, majd ha kialudtam magam, akkor beszélhetünk mindenről és áldásomat is adom az elképzelésekre, de addig csak ötleteljenek, én meg nyitott szemmel, alvás közben hallgatom őket. Főleg egy embert. Aki valószínűleg kerül, direkt nem néz rám, sokkal halkabb a megbeszéléseken, mint ahogy megszoktam, de talán ez nem is baj. Nem várom el, hogy harsány legyen, hogy csináljunk úgy, mintha mi sem történt volna, mégis ez történik. Mert ő is, és én is figyelmen kívül hagyjuk a másikat, nem találkozunk a kötelezőkön kívül, talán a folyosókon is direkt nem futunk össze? Nem tudom, részemről ez ugyanúgy működik, ahogy eddig tette, de ő másképpen működik, én pedig ezt kihasználtam. Borzalmas, tudom én, de mit tehettem volna? Elsodort magával a tudat, hogy felfedte magát előttem és nem vágyik másra, mint én egész életemben; attól elvonatkoztatva szeressék, ami valójában. Ugyanarra vágyunk, pár pillanat erejéig még a fájdalmát is képes voltam elvenni, amiért hálás volt, hogy aztán - mert biztos vagyok benne - utáljon, megvessen, és haragudjon rám. Mindhármat megérdemlem, talán még többet is, még akkor is, ha képtelen voltam kihasználni a helyzetet a végsőkig. Pedig megtettem volna, szívesen megtettem volna. Ám mégsem sikerült, mert... ő más.
És csak emlegetni kell, mert ahogy befordulok a folyosón pillantom meg, ahogy mint valami báró terpeszkedik a kanapén. Halvány mosollyal ajkaimon intek neki, majd sétálok is tovább, hogy végül a kanyar előtt pár méterrel torpanjak meg. Nem mehetek el csak így. Hiába mondtam el akkor is párszor, nem volt tudatánál, nem is biztos, hogy értette, mit mondok neki. Megtorpanok, kezeimet zsebem mélyére süllyesztem, fejemet előre biccentem, így tincseim előre hullanak arcomba. A mosoly, amivel intettem neki, már sehol nincs, úgy tűnt el, ahogy a jókedvem is, ami nem is volt jelen igazán. Mert eljött az a találkozás, amit egyikünk sem akart, mégis megtörténik, mert nem menekülhetünk magunk elől örökké, bármennyire is az lenne a legegyszerűbb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

És akkor tökre jogos a kérdés, hogy az eddigi nyugalmas semmi hogyan váltott át mozgalmas akármibe. Mert már lassan ott van, hogy nem az a gondja, hogy elfoglalt, hanem, hogy amellett annyi dolog van, amire figyelnie kell, illik, hogy megszeppen szinte. Mert tökre úgy tűnik, hogy közvetlen és mégse az, mert még mindig nagyon jól elfoglalja magát egymaga és csendben, csak a csend manapság ritkábban sikerül, mint hiszi. Pedig, az könnyen jön, nem? Nem egyszer hallotta már fél füllel, hogy panaszkodnak az unalomra, tessék, neki meg szinte pont abból nem jut. Nagy levegőt vesz, kiengedi. Ez ilyen, valamiért egy kis mágnes, ami bevonzza a történéseket, dolgokat, még ha néha nem jók vagy épp kellemetlenül érzi magát, mert szokatlan. Előbb vagy utóbb tanul, megszokja, csak neki idő kell, időt kér mindenkitől némán. Vagy megkapja, vagy elkönyvelik furának, ez van.
És most pillanatok alatt eléri valaki, hogy az agya megint csak körülötte forogjon. Pedig, nincs mágia, nincs az, amiről magyarázott, mert csak jön, nem is számol vele, ő sem érzi. De azt igen, hogy megint feltelik elméje az emlékekkel, azokkal, amik történtek, kissé még talán ajkai is bizseregnek, mintha három másodperccel ezelőtt csókolta volna nem, nem pedig isten tudja mikor, mert nem is számolta. Igen, lehet kicsit látványos volt, hogy elvonult és másképp viselkedett és talán ez a többieknek fel sem tűnt, talán neki sem teljesen, de kicsit szégyelli magát. Mint valami gátlásos, lelkis fruska, aki nem tudja kezelni normálisan, amit lehet, hogy kellene. Mert hát, semmi olyan nem volt pár csókon és már-már iszonyatos közelségen kívül. És mégis volt, mert ha ő nem áll le, akkor simán belefut az egészbe, odaadja magát bármire és nem tudja, ha most elkezdené, megállna-e ismét és ő tiltakozna-e, és azt sem érti, hogy jut ilyen hirtelen az eszébe. Mert hülyeség, mert minek. Ki kell söpörnie a fura és hirtelen feltörő gondolatokat, mert közelít és nem, nem biztos, hogy egyáltalán rá is néz, vagy hozzá is szól, de nem nézhet ki úgy, mint amennyire rakás szerencsétlenségnek érzi magát jelenleg. Szinte szorongatja azt a gyújtót, amit eddig könnyedén pörgetett ujjai között. Hogy elég, mondja magának, és szedje már össze magát. Hogy mi is ez? Miért is van ez? Nem érti. Ő nem akar ilyen lenni. Valaki segítsen rajta...
Összerezzen, ahogy megemeli a kezét és int neki, mint aki most ébredt, úgy mered rá. A mosolyra, amely természetes és semmit mondó, de főleg arra, hogy már megy is. Hogy ennyi, neki bizonyára nincsenek kételyei, kérdései. Benne nincs semmi, ahogy jól számolta ki. És ez valahogy helyre billenti, de nem tudja, ennek örülnie kell vagy épp fájjon. Nem tudja, mit akar tőle, az a nagy helyzet.
- Hello, Mihail – kissé nehezen, halkan jön ki belőle, elfelejt úgy inteni, ahogy akár ő, csak ül tovább, kicsit előre is dől, amint távozik. Ennyi volt, és fúj egyet, mert ő reagálta túl, pánikolt be egy pillantásról. Verné a fejét a falba megint, hogy ennyire szerencsétlen. Mikor lesz már könnyebb? Mert nem most, ugyanis megáll. Megáll és fejét lehajtva mintha várna valamire. Bambán pillant rá, akaratlanul emelkedik fel a kanapéról és örül, hogy nem jön most más erre. Odalépkedne, de csak annyi sikerül, hogy a folyosó közepére sétál és bámulja a hátát, azt, amibe belekapaszkodott akkor. Nyel egy újabbat, mert mondhatna már valamit, de nem teszi és ha ő sem fog, tovább megy, lelki szemei előtt már távozni látja, majd eltűnni. És lehet, az lenne jó, a legjobb. De végül csak kiböki.
- Ne haragudj, hogy nem voltam tegnap a gyűlésen. A... vizsgámra készültem, meg ilyenek – és hazudik, pedig megígérte, hogy nem teszi. Nem, nem ő ígérte, hanem a kába valaki, aki valahol mocorog benne és válaszokat követel. Bármit. Hogy aztán ő is lehajtsa a fejét és megdörzsölje az orrnyergét. Nem ezt akarta mondani, de az okos szavai most elhagyták. És fogalma sincs, ha egyáltalán reagál rá a másik, mit tesz. Sosem látott zavarral áll szemben és tehetetlen. Segíts.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Csak elsétálni. Nem foglalkozni azzal, hogy ahogy meglátom, agyamat rögtön megrohamozzák az emlékek. Ajkának érintése, miközben többet és többet követel tőlem. Puha érintései, amik mindegyre határozottabbak, amik mindent el akarnak venni tőlem, még azt is, amit adni sem tudnék. Testének melege, ahogy hozzám simul, pedig már ki tudja mióta csak emberként állok előtte, nem vélaként. Illata, amely körbelengett minket, legalábbis az én lényemet biztosan. Beleitta magát tüdőmbe és utána még biztos voltam benne, hogy napokig éreztem. Mindent. És ahogy most meglátom, a képek automatikusan állnak neki pörögni agyamban, mert minden apró, halk sóhajra ugyanúgy emlékszem, mint arra, ahogy határozottan és mindennemű félelem nélkül tépte le magáról szinte a pólót, hogy láttatni engedje azt, ami ő valójában. Teljes valójában. Mert ez ez egy nagy lépés volt, mikor mindössze arra kértem meg, hogy ne hazudjon nekem. Nem tette, valóban, de egy ilyen titkot felfedni egy másik ember előtt, aligha lehet könnyű. Mágiával talán, ámbár ha a mágia elmúlik és leesik mégis mit tettél, vajon milyen érzés lehet?
Szemeimet összeszorítom, ahogy a kérdés megfogalmazódik bennem. A bűntudat savként marja agyamat és minden tagomat, ahogy beékelődik minden sejtembe, és el sem mozdul onnan. Ne is mozduljon. Igaza van. Feltéptem a sebeket, amikor azt ígértem, hogy eltüntetem a fájdalmat, amit okoznak. Ehelyett mit tettem? Feltéptem őket, elmélyítettem őket, amennyire csak megengedhettem magamnak, majd a felismeréssel vegyes önutálattal hagytam ott a srácot, és menekültem el onnan, hogy ne kelljen szembe néznem azzal, amit tettem. Pedig én csak segíteni akartam. Őszintén segíteni, de a kérdés, amely most megfogalmazódott bennem, marja mindenemet és nem ereszt el, egy pillanatra sem. Fejem egy pillanatra tisztul ki, miközben megtorpanok, ahogy halk és bátortalan köszönése csapja meg fülemet. Belián hangján hallani a nevemet, valami furcsa érzéssel tölti meg testemet és agyamat egyaránt a bűntudat mellett. Nem tudom mi. Nem akarom tudni, hogy mi. Csak állok, fejemet előre biccentem, a kanapé nyikorgásából tudom kikövetkeztetni, hogy valószínűleg megmozdult, talán fel is állt. Az utóbbi bejön, mert amikor ismét megszólal már mögöttem van pár méterrel. Hátam mögött áll, nekem pedig azonnal meg van az ingerenciám arra, hogy megforduljak, ismét a falnak passzírozzam siralmas lelkét, és most ne eresszem, amíg azért nem könyörög, hogy kegyelmezzek neki. De nem teszem. Nem mozdulok, csak hallgatom, amit mondd. Ajkaimon gonoszkás vigyor terül el, fejemet hátravetem, mikor befejezi, halkan kuncogok fel. Az elmém nem borult meg, ép vagyok esküszöm, de nem megkértem, hogy ne hazudjon nekem? Erre tessék, kezdjük az egészet elölről. Fejemet előre biccentem, majd vállam felett, komor arccal pillantok hátra rá.
- Megkértelek, hogy ne hazudj nekem - fordulok felé végül teljes testemmel, de megtartva a távolságot. Pedig nem akarom. Ölelni akarom, csókolni, hogy ne haragudjon rám, amiért ezt tettem vele, nem volt szándékos, csak bocsásson meg. De nem teszem. Mert nem tehetem meg, egyszerűen nincs jogom hozzá, bármennyire vágyom azt az érintést, amit akkor, a Tanulószobában kaptam tőle. Ami elhitette velem, hogy engem is lehet szeretni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Menj el. Menj. Az, hogy ezt most magának, vagy a másiknak mantrázza, nem tudni. Csak felbukkan benne, mint akkor a nem-ek, az akkori tiltakozás, halkan és óvatosan, de határozottan kérve. Mert nem tudja, hogy kellene-e egyáltalán erről bármit is beszélni, hogy fel kellene-e hozni újra és újra, mert míg az élmény jó volt, a bizsergés és az érzések jók voltak, utána már határozottan nem. Hogy amint kiürült, üresség volt a helyén, míg kijózanodott és felfogta a valóságot. Üresség, amely tud marni és amely emlékeztette, emlékezésre kényszerítette. Mert nem kell fojtó vágynak lenni, vagy beteljesületlen szerelemnek ahhoz, hogy az üresség fájjon, hogy egyszer ő már mindent kiszaggatott onnan, kigyomlált és találkozott vele. Hogy kicsit visszavitte a kezdőkörre, amikor rájött, az addigiaknak vége és fogalma sincs, hogyan tovább. Pontosan erre emlékeztette és ijesztette meg, hogy milyen és mennyire rossz volt. Hogy betömni próbálta bármivel, de sosem telt meg, hogy a hiány olyan dolog, amit ezen érzések mellett nem akart újra. Mert mindig érzett, mindig jobban figyelt ezekre, ő ilyen típus, de a hirtelen és erőszakos rántás, amellyel ebbe a világba érkezett, nem volt jó kísérő. Nem esett neki jól, és az, hogy ezt felelevenítette benne, jobban fájt, mintha soha, egy pillanatra se vett volna el semmit. Mert tette volna azt, pacsiztak volna le és jó éjszakát. Ehelyett bámulta a plafont, marta magát és próbálta kimosni, lemosni magáról az egészet.
És egészen eddig a pontig azt hitte, sikerült is. És tudatában sincs ennek, mert nem beszélt róla, ennyire nem mélyedtek bele abba, csak a külsőt mutatta és egy megnevezést, ami illik rá. Bár ne tett volna semmit, és a harag, amely emiatt felgyűlt, benne van. Nem szereti, nem szereti a negatív dolgokat, egyszerűen ő is az, és taszítja, az életről viszi le, amely már olyan jól ment neki. Amelyet már ő is elismert, hogy tökre más, könnyedebb, kevesebb a teher. Hogy mennyire kevés emberrel kell hadakoznia, mennyire jó, ha tud beszélni, vagy csak leülni és hallgatni, ha olyan napja van. És miközben feltépi magában a múltat, megint visszaesik, mintha semmi sem történt volna, lelke mégis közben követel, hogy valaki találja meg, hogy valaki megint érjen hozzá. Akár Ő. De nem teszi, közönyös ellépkedése azt mondja, ne várjon semmit, de mégis, meg akar szólalni. Idegen helyzet, ezerfelé kavargó gondolatai pedig nem segítik. Mit kellene mondani? Hogy jó volt, köszi az élményt? Vagy hogy most akkor hogyan állnak, hogyan nem? Ahogy azt az eddigi időszak mutatja, a nem felé hajlik. Mindegy is. Továbbra sem szerelmes, továbbra sincs semmiféle köd, csak egyszerűen értetlen és nagyon elviszi a gondolatait a másik, olyan irányba, amit nem tud kezelni. Mert más, más, mint az a nő, akit akkor, azon az éjjelen fel akart hajtani, más mint bármelyik ami valaha, valamilyen módon az életében volt. Más, mert nem is nő és mégis, ez a legkisebb probléma. És tényleg. Erre most jön rá.
Elteszi inkább a gyújtót, esetlen magyarázkodása után jobb ha semmi nincs a kezébe, amely kárt okozhat bármiben. Értetlenül ráncolódik a homlokra arra, ahogy felnevet az egészen, ez olyan most, mint valami pofon inkább. Oké, hogy nem veszi komolyan, hogy nem vesz semmit komolyan, de mégis, azért... azért nem ezt várta. El kell mennie, a komor arc is ebben segíti, hogy hagyja itt a francba, legyen ő is ilyen és kész, szarja le az egészet. Az lenne a legkönnyebb. Mégis marad, rápillant, de teljesen a tekintetébe nem mászik bele, azt kerüli. Mintha félne, mintha nem akarna megint belegabalyodni. Tiszta fejjel akar beszélni, nem lép közelebb. Még ne menj el.
- Megint nem hazudtam – ajakira mégis keserű mosoly ül ki, szemeit egy pillanatra lehunyja. A hideg rázza a szavakra, mert felbukik benne, hogy hogyan érezte magát akkor. Nem lehet. Nem. Egyszerűen nem.
- Tanultam, dolgoztam, máshol voltam. Máshol, mint te, tudom. Félig szándékos, félig nem. De nem tudtam mást tenni. Nem tudok – hangja elhalkul, szinte már azt mondja, ennyi elég is volt. Nem erőlteti, nem húzza, nem akar semmit. Csak kimondja. De mit is? Az jó kérdés. Maga sem érti, miért magyarázkodik neki, miközben feje tiszta és mégsem. Ez bonyolult, sóhajt is rá egy nagyot. Ebben van benne minden, nem a szavaiban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Ha barátok és ismerősök nélkül éled le az életedet, megtanulod értékelni azt, amikor valaki úgy néz rád, ahogy Belián tette velem a Tanulószobában. Megtépázott lelkemnek és magányomnak olyan volt ez, mintha átszakadt volna egy gát, amely évek óta ugyanolyan stabilan áll, senki és semmi nem tudja áttörni. Mert hiába tette ki életem nagy részét a mágiával való manipulálás, és így kaphattam ilyen nézéseket, talán még több is volt bennük, de egyik sem volt olyan őszinteséggel teli, mint amit Beliántól kaptam. Mert mindenki vágyott rám és akart, de a mágiámnak köszönhetően, nem annak, amit adni tudok nekik. Nem magam miatt akartak, míg ő ki is mondta, hogy tudja, úgy jön le az egész, de ő nem. Ő ismerni szeretne, és engem szeretne ismerni, nem azt, ami vagyok, mert emberi mivoltom igenis megkérdőjelezhető az ilyen cselekedetek után, még akkor is, ha amúgy sem az emberi fajhoz tartozom. Mert amit tettem vele az nem emberhez méltó, főleg nem olyanhoz, aki segíteni szeretne, aki elvenné a fájdalmat, amivel a másik küzd éjt nappallá téve. Nekem ez volt a célom, mégis olyan drasztikus fordulatot vett az egész, hogy mardos a bűntudat, égeti bőrömet és marja a sejtjeimet, ahogy minden porcikámat átjárja az őszinte bűntudat és megbánás. Ez rendben van, fájjon is, teljesen megérdemlem. Mindent megérdemlek, ami negatív, ami azt sugallja felém, hogy rossz dolgot tettem éppen vele, aki soha nem érdemelte volna meg. Mert hiába a segítséget nyújtó kéz, ha kitépi közben a tiédet.
És ezért nem tudok elmenni csak úgy. Ezért kuncogok fel halkan, mit sem sejtve, vagy talán törődve azzal, hogy lehet ez nagyobb pofon neki, mintha azt mondanám, hogy takarodjon innen és hagyjon békén, mert nekem ez semmit nem jelentett. Hazudnék, ezt mindketten tudjuk, mert igenis jelentett, még ha nem is olyan mélyen és tisztán, mint azt valaki hinné, de jelentett. Sok mindent, mindkettőnknek, amivel nem tudunk mit kezdeni, és én talán nem is akarnék, ám aligha kapok választást, ahogy a kérésem ellenére megint hazudik nekem. Kékjeim arcát fürkészik, miközben felé fordulok, óvatos mosollyal ajkaimon nézem végig, ahogy lehunyja szemeit, és a mosoly, amely megvillan arcán, egyáltalán nem tetszik. Olyan békés és nyugodt lehetne, de az a plusz, az a kis plusz mindent tönkretesz. Nekem köszönhető. Oldalra sandítok, majd azzal a lendülettel indulok el a fal felé, hogy hátamat neki vethessem, le nem véve acélkék tekintetemet róla, mert ha már meg kell beszélni, akkor csináljuk rendesen. Fejem előre bukik akaratlan, ahogy ismét beszélni kezd, és a szavai elérnek agyamba, ami lassan kezdi el feldolgozni az információkat, amiket kap. Szándékosan került engem. Tudjátok, azért, mert odatesszük, hogy félig az, félig meg nem, még nem lesz jobb a léleknek ezt hallani, akkor sem, ha megérdemlem, hogy fájjon. Tincseim ismét arcomba hullanak, és nagyjából egy időben vele engedek meg magamnak egy mély sóhajt, alsó ajkamra harapok rá. Szólásra nyitom számat, alsó ajkam megremeg, így inkább becsukom azt. Lassan pillantok fel rá, és ha elkapom tekintetét, akkor nem eresztem.
- Belián - lehelem nevét, hangom simogathatja a dobhártyákat, amelyek meghallják, még ha csak futólag is. Szándékosan kerültél. - Nem tudsz vagy nem akarsz? Végül is mit vársz tőlem? - szegezem neki a kérdést lágy hangon. Nincs benne számonkérés, nincs benne fenyegetés, egyszerű kérdés, amelynek hangsúlyából tökéletesen kivehető, hogy őszintén érdekel a válasz, és a kérdés is ugyanolyan őszinte. Nem tudom mit tehetnék, vagy mit vár tőlem egyáltalán, de ha elmondja, talán még enyhíthetek a mérhetetlen bűntudatomon. Mert igen. Még most is én vagyok előtérben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Emlékszik ám, minden pontra. Arra is, amit akkor mondott, mikor nem sodorta el annyira az egész, hogy nem volt képes összetett, értelmes mondatokat alkotni. Mert az igaz volt és talán igaz a mai napig is, hogy megismerné, hogy látni szeretné azt, aki hibázott és aki ott hagyta, hogy mi vitte erre, miért és aki azt mondta, egyedül van. Azt felelte rá, nem kell egyedül lennie, ő mégis azt választotta és választja talán most is. Jogos a kérdés, ezek után neki kellene-e bármit is tennie, mondania? Egyáltalán, lenne értelme annak, hogy bármit is akarna mondani? Nem tudja. Valahol a sértett fél elutasítja, de ő az az ember, aki nem akar haragot táplálni, mert nem tört az életébe, annyira át sem verte és nem is tud olyanról, hogy ártott volna valakinek, valakiknek annyira, hogy megérdemelné. Sok mindent nem tud, rájön, hogy semmit sem nagyon, ő kiterítette mindenét, ami van, minden, ami önmaga. Mert ezen kívül nincs más, nincs mély és sötét múlt, nincs szövevényes kapcsolatháló, nincs semmi, csak a farkas, aki előbújt és megmutatta magát, holott nem kellett volna, sosem engedte neki. Csak az erdő magányában enged neki szabadságot, úgy börtönzi be minden más alkalommal, ahogy saját magát tette a csendbe és magányba hosszú évekig. Mert ha neki sem jó, annak se legyen, értitek. Mintha direkt és igazából mégis, csupa véletlen minden. Az nem, hogy akkor ott volt, ott akart lenni, hogy a kis „kihallgatás” után maradt és igazándiból ott lépett a csapdába. Nem, nem várta azt, nem várt semmit. Mégis kapott, majd el is vette. Hullámzó gondolatok, nem is érti őket, miért vannak ennyire felkorbácsolva. Nem kellene, mert nem. Volt a mágia által létrehozott valami, amelyből kialakult az, hogy beszéltek, hogy együtt dolgoztak, hogy az elején segítette valamiben, amit nem értett és amit amúgy egy szempillantás alatt dobott el, mintha csak álca lett volna. Egy újabb pókháló? Vajon már akkor is akart valamit, vagy tényleg minden a véletlen és a játék? Egy biztos, válaszokat szeretne, mert nem követelőzik, nem tud, hogy nyugodtabban léphessen akármerre. Tovább. Nem segített rá, hogy valami a házuk tornyában nem kerek, hogy valami rányomja mindenkire a bélyeget és minden csak sötétebb tőle és ridegebb. Hogy ez se tett jót az idegeinek, de a mostan, a mostani történések emellett már talán jobban kiélesednek. Ne haragudj, de muszáj. Valahogy le kell rendezni, ha fáj, ha nem, mert továbbra sem tudja, mit érez a másik. Csak amit lát.
Követi a tekintetével, ahogy moccan és a falhoz vándorolva dől neki. Mintha támasz kellene az egész miatt, vagy csak megszokás, fene se tudja, hogyan szokás az ilyet tárgyalni. Nincs tapasztalata, ő azt is elhinné, ha törökülés lenne erre a legjobb, azonban nem moccan, továbbra is ott ácsorog és vár a csodára, amely nem akar jönni. Pedig jöhetne. Már el is engedné a dolgot, majdnem kicsúszik belőle egy „hagyjuk” és egy köszönés és indulna. De az se könnyebb, ahogy a másik tesz. Mintha elgondolkodna, szégyellné magát? Kissé oldalra billen a feje, kérdőn pillant felé, így kaphatja el a tekintetét. Így fúrja bele magát megint és ő akaratlanul rezdül össze erre. Most ne. Most ne vegye elő, engedje meg neki, hogy józanul gondolkodjon. Csak ennyit, utána meg... meg vagy elmenekül az egész elől, vagy, ha végre valami választ kap, már biztosabban dönt. A saját nyelvét harapja, a saját nevét hallja és beleborzong. Ne, ne kezd. Ne kapj el még.
- Mindkettő – feleli őszintén, majd szinte meglepi a kérdés. Mit vár tőle. Mintha úgy szegezné neki a dolgot, hogy oldja is meg, ha már felhozta, kész válaszokat. Mintha csak... nem érdekelné, csak legyenek túl rajta. Kihúzza magát, mint aki most kapna erőre, de ugyanolyan tanácstalan, mint eddig. Többször nyílik ajka szólásra, de többször be is zárja azt, mire elkapja a fonalat.
- Nem vártam semmit, tudod? Se választ, se cselekedetet. Aztán jössz, jöttél és most szeretnék. Mert... lehet neked totál megszokott, hogy ezek történnek veled, de nekem... nekem nem. Összezavar, és nem az, mert tudom és emlékszem arra, amiket mondtál, hogy hogyan hat és bla, bla bla – megered a nyelve, de hangja bátortalan, mintha tini lenne, aki most tanulja. Lélekben az is, tanul is. Nem lép nagyon közelebb, csak a tipikus, beszéld közbeni lépés sikerül, hogy ne kelljen hangosnak lenni.
- Szóval nem tudom. Végét, elejét, pontot, hogy ne legyen kellemetlen. Mert nem vagyok naiv fruska, aki arra vár, hogy na, enyém és kész, csak... nem akarok folyton ezen gondolkodni, hogy... hogy nem tudom. Én tényleg meg akartam ismeri azt, aki a maszk mögött van, de neked muszáj bebújni a mágia mögé, amivel nem tudok mit kezdeni, amivel ellöksz. Vagy mit művelsz. Én nem hazudtam, de nem tudom, hogy fordítva... hogy fordítva mennyire. Úr isten, mekkora szerencsétlenül hangzok magamnak is – utóbbit már csak magának morogja és a plafonra szegezi a tekintetét. Elég ebből. Kimondta, még ha hülyeség is az egész. Lesz, ami lesz. Más nem elküldi a francba és az is egy válasz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

- Hát ez nagyon aranyosan hangzik - vallom be őszintén, kicsit talán nagymamás hangon, ahogy halványan mosolyogva egy kissé oldalra döntöm a fejem. Megnyugtató, csendes. Igen, valóban az, ahogy ő mondja. Nagyokat bólogatok, hogy kifejezzem egyetértésem. Egyúttal nagyon irigykedem rá a gyerekkora miatt, ami az eddigiek alapján konkrétan meseszerűen hangzott. Mintha ő maga is egy könyvből lépett volna ki, s kelt volna életre. Olyan hihetetlen, hogy most ő az egyik könyvtárosunk. Ráadásul valahonnan Ázsiából fújta őt el idáig a szél. Na, ezt se kérdeztem még meg tőle, hogy végül hogyan kötött ki kishazánkban. Talán majd egyszer. - És miket szerettél olvasni akkoriban? - teszem fel neki az ártatlan kérdést.
Remélem tényleg szívesen beszélget velem, és nem csak az idejét rabolom. Kedvesen és készségesen hallgat végig, de sosem tudom, hogy vajon mindenkivel ilyen-e, vagy van valami különleges kapcsolat köztünk. Szeretek hinni az ilyenekben. Mármint jólesne, ha úgymond elismerné a tudásomat, meg a könyvek iránti rajongásomat, ilyenek. Szeretem lenyűgözni a nálam idősebbeket, és mindig jólesik, ha hallok tőlük valami tanácsot, vagy épp dicséretet. Fogalmam sincs, hogy Jongi hány éves lehet, mert még sosem mertem őt megkérdezni. De ha annyi, mint a tesóim, akkor őt is a fogadott családtagomnak tekinteném. Olyan jó lenne...
- Ismered? Honnan? - kapom fel a fejem idegesen a cikkről, amint kiejti az átkozott nevét. Nem gondoltam volna, hogy megfordult körülötte, főleg mert a könyvtár az egyik utolsó olyan hely, amit meglátogatna az a féleszű. Mondjuk tudom róla, hogy titokban állítólag romantikus ponyvaregényeket olvas, azért is adta oda a kedvencét, de ki tudja, hogy milyen hazugságokat hordott még nekem össze csak azért, hogy megkapjon. Viszont mi van, ha itt is a nyomomban van, ha őt is bántani akarta? - Hát... nem hagy békén - harapom el a számat, majd zavartan kezdek totyogni mellette. Nem szeretném a szaftos részleteket is az orra alá dörgölni, de valószínűleg bővebb kifejtésre szorul a téma, ha már felhoztam, mert ennyiből nem érti meg. Visszarogyok a helyemre, ugyanakkor látom rajta, hogy gondterheltté válik, amitől magam is kellemetlenül kezdem érezni.
- Mindenfélét - suttogom reszketve, falfehéren. - De nem akarom őt beárulni. Jaj, Jongi... Ez olyan nehéz - sóhajtok egy hatalmasat, immár könnyes szemmel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Elmosolyodom, ahogy aranyosnak titulál. Régebben zavartak az ilyen megjegyzések, de rájöttem, hogy nem gáz, ha valaki aranyos, vagy cuki. Ezek pozitív jelzők, és valóban, egész biztos, hogy aranyos kis srác voltam.
- Mindent - felelem könnyedén, mert tényleg nem voltam válogatós, ha azt is mondták, hogy valami nem nekem való, akkor is elolvastam. Muszáj volt, ha már festeni nem engedtek, legalább a könyvekhez menekülhettem. Azt pedig sosem tiltották, bár furcsállták, hogy ennyire szeretem, de könyvesbolt tulajként nem mondhattak nemet az olvasásra. Talán ez a kis beszélgetés segít neki hogy egy kicsit megnyíljon, és el is kezd beszélni, még ha nem is úgy, mint várnám.
Kikeressük az edictumot, és a rövid kis cikket elolvasva rossz érzésem támad. A karácsonyi bált említi az meg nem volt most... én már többször találkoztam azóta Theonnal. A kérdésére elhúzom a számat. Mit kéne erre válaszolnom?
- Ühüm... - bólintok végül, aztán arra jutok, hogy jobb ha nem titkolózom túl sokat, mert előbb utóbb úgyis megtudná, akkor pedig biztos, hogy megharagudna.
- Futólag ismerem... elvittem pizzázni Valentin-napon - a többit meg inkább nem mesélem el. Bár ha ismeri Theont könnyedén összerakhatja a képet. Nekem is van sejtésem, hogy mit akarhat tőle a szőke rellonos, de azt nem értem, hogy miért próbálkozik, ha Beni, nem akarja. Az pedig, hogy ez a fiú most itt reszket, minden csak jó nem.
- Ne áruld be. Vedd úgy, hogy nem dolgozom itt. Csak... vagyok valaki, aki meghallgat - próbálom megnyugtatni, mert úgy látszik, attól is tart, hogy bajba keveri Theont. Na de... én biztos nem fogok a nyakára járni, és megbüntetni, elvégre nem vagyok hülye, simán ki is rakhatnak a suliból, ha Theon úgy dönt... Ahogy pedig könnyek jelennek meg Beni szemében már nem is tudom, hogy mi lenne a helyes. Legszívesebben megölelném, hogy megnyugtassam, nincs semmi baj, de vajon elhiszi-e nekem.
- Elmondhatod, de ha nem az se baj. Viszont ha valami olyat csinál, ami neked rossz, az nem oké. Ugye tudod? - mondom végül, némi gondolkodás után a jobb vállára téve a bal kezem. Vigasztalásnak szánom a gyengéd szorítást, remélem ezt ő is érzi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem direkt teszi, ez a „varázsa”. Nem akarta elrontani és lelombozni a másikat, akaratlanul, hiszen fogalma sem volt arról, hogy mi zajlik benne, annyira ritka és furcsa ez a jelenet, hogy nem épp használható, vagy épp racionális gondolkodású. Valljuk be, ritkán találkozik bárkivel arról az oldalról, amelybe ragadt és amely igazából felelős azért, amilyen. Mert ha nem lett volna a saját kavarca a fejében, talán ő is könnyedén adná, adta volna át magát az érzésnek és dőlt volna bele a pillanat kardjába önként, csak hogy élvezhesse. De nem, ehelyett, szegény lány, kifogta talán a legrosszabb választást, amit ebben a helyzetben, ettől a ténytől várni lehetett. Ő nem az az ember, aki könnyedén fogja fel és éli, minden pillanatában totál lángon ég, főleg, amikor megérzi az első jeleket. Ő túladna rajta ha lehetne, elfelejtené, azonban már akkor, amikor belekerült, közölték, hogy az nem lehetséges, mert ha minden egyes Hold után elvennék az emlékeket, agya egy idő után mást se adna, vagyis, ő erre emlékszik, hogy a sok módosítás valamit megzavar. Annál meg még a mostani, melankolikus helyzete is ezerszer jobb, mintsem a nyálát csorgassa és bambám bámuljon a falra, fel se fogva a világot. Nos, akkor inkább tovább öli meg a lelkesedést és ilyenek. Valamit valamiért?
Bár neki az a tény is elég lett volna, hogy hol látta, de nem, tovább kell menni, mert, nos, mindig van tovább. Csak ő az egyszerű, ezt már tudja, neki más háttér és helyzet áll fent, mint neki. Izgulhatna, mert sosem beszélt úgymond hírességgel, aki újságokban szerepel és mindenki tudja szinte, ki ő, csak épp nincsen ideje rá. Amúgy sem tini, hogy ilyet tegyen, de egy egészséges szint mindenkiben benne van, még ha most akkor se tudna egy sort se felidézni a munkásságából, ha ütik. Ciki, de maradt a mugli világban fejben, sokszor.
- És közben itt vagy – motyogja, utalva az Igézőre, mert nem tudja elképzelni, mi vitte rá arra, hogy most ide jöjjön, a világ egy szegletébe és tanuljon. Ő sem az átlag életkorban van, ha jól tippeli és még le sem öregezi, kicsit hajaz saját magára, hogy végül is, neki se kéne itt lennie, de mégis, itt ül, ennél az asztalnál, szemben vele és épp felfogja, min dolgozott eddig. És végül kitör belőle. Kell idő, mire csillapodik és képes ismét nyugodtan levegőt venni. Ekkor pillant rá, ismét, és szusszan egyet.
- Nem tudom, hogy szar poén volt-e – tényleg nem. Azt se tudja, miért nevetett. Mert agyának kellett idő, mire feldolgozza, megemészti a hallottakat. És ahogy az előbb hiányolta, most úgy érzi, apró görcsbe ránduló gyomrát és izzadni kezdő tenyereit. Vérfarkas. Ő is az, itt ül vele szemben és olyan könnyedén kezelte, jelentette ki, mintha a horoszkópról lenne szó. Ez elképeszti, megijeszti, nem tudja mit tesz még vele. Nyel egy aprót, torka száraz. Megkeresi az italát és nagyot kortyol, állán csordul le a csepp a mohóságtól. A pohár alja koppan és az előbbi nevetésnek nyoma sincs. Csendben bámul rá.
- Mert nem olyan dolog ez, amiben jó osztozni. Vagy amiről... itt kéne beszélni – láthatóan most kezdi igazán feszélyezni, hogy ülnek körülöttük. Nagyon. Ebből olvashat a másik, hogy ő eddig ezt tabuként kezelte.
- Honnan tudod? - mert közben kíváncsi, menekülne is a helyzettől, de már nem az a nyúl, aki megállt a vasútállomáson a zsáknyi életével. Tudta, hogy nincs egyedül, mert nincs, mégis, valahogy vegyes érzések. Mert azt is tudja, mivel jár ez. A fájdalom is lehet az, ami összeköt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Szépen sorban folytatom a dolgok feljegyzésével, lapozok párat, majd felírom a vizsgaidőszakot az összes napra amelyik érintett benne. Onnan visszamenőleg pedig elkezdem beírogatni a viperás edzések időpontjait. A viharmadaras dolgokat egyelőre nem tudom, arról még egyeztetni kell mindenkivel, de majd valahová biztosan besűrítjük. Hogy őszinte legyek, a kiírásra is csak egy pillantást vetettem, átfutottam a neveket, eldöntöttem magamban, hogy legalább látásból mindenkit ismerek és futottam is tovább. Nem mintha nem érdekelt volna, sőt, pont ellenkezőleg, csak nyilván ekkor is irtóra késésben voltam. Ezért lenne most jó összeírnom mindent és akkor talán több időm maradna. Ezen és hasonlókon gondolkozom, szinte teljesen elmerülök a kis füzet adta lehetőségekben, így meglepően ér amikor valaki a suttogás zajszintjénél kicsit hangosabban szólal meg, ezért kicsit össze is rezdülök, de ezt nem az ijedtségnek kell betudni. Felemelem a fejem, és halvány mosollyal nézek az előttem álló fiúra.
- Nekem? - kérdezem őszintén csodálkozva, de túl sokat nem ámulhatok ezen, egy vaníliás karikának köszönhetően, aki úgy döntött, hogy ő inkább az ölembe ül, mintsem a társai között maradjon. Felkapom a sütit és visszahelyezem a tálcára, majd megint előrefelé fordulok, hogy immáron teljes figyelmemet az előttem állónak szenteljem.
- Semmi baj - ingatom meg kicsit a fejem mosolyogva, bár pontosan nem tudom, hogy miért kér bocsánatot, de megtanultam, hogy ilyenkor fura dolog ezt firtatni, ezért egyszerűen megoldom a kérdéskört. És tényleg semmi baj, olyannyira, hogy nem is tudom, mi lehetne az.
- Persze, beszéljünk! - és nem, fogalmam sincs, miről szeretne velem beszélgetni, de tulajdonképpen már azt csináljuk, én pedig szívesen veszem bárki társaságát. Kicsit hátrébb tolom a székem, lábaimat felhúzom magam alá, így immáron törökülésben várom, hogy a fiú helyet foglal-e és ha igen akkor felé fordulva hallgatom is a mondanivalóját. Ha mégsem ül le, akkor pedig nem forgolászok, csak figyelek.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Az élet minden pontja elcsúszhat egy olyan irányba, amit már nem tudsz irányítani. Ez lehet jó, vagy rossz, igazából nem fontos, ha már nem a te kezedben van az irányítás. Akkor is ez történt. Ott, a Tanulószobában, amikor engem is elkapott az a hév, amely gyermekkorom nagy részét kitette, hogy szeressenek, visszatért, és újra az a nyolcéves forma kisfiú voltam, aki nem vágyott másra. Barátokra, ismerősökre, hogy vele is játszanak, hívják labdázni és hintázni, kérjék meg, hogy fogócskázzon velük, hadd érezze, hogy szeretik és tartozhat valahova. Nem történt meg egyik sem. Szinte fehér hajam, rikító kék szemeim mindig is kiszedtek a tömegből, de ezt gyerekként aligha éled meg kiváltságosnak, mert mindenki észrevesz. Gyerekként pedig, ha mással nem is, a külsőségekkel mindig tudnak basztatni, hiába nem tehetsz róla. Nem tehettem róla én sem, mégis kaptam naponta a beszólásokat és megaláztatásokat. Pedig bassza meg! Mit tehetek én arról, hogy majdnem fehér a hajam? Hogy szemem színe világít? Hogy bőröm bársonyos, érintésem mindenkit meghajlásra kényszerít? Hogy egy szavamtól eldobnál mindent, ha én azt úgy akarom? Nem tehetek róla! Genetika, amellyel aligha szállhatnék szembe, pedig mennyire akarnék! Egyszerűbb lenne és könnyebb, átlagosként élni a mindennapjaimat, mint Belián. Fájdalom teszi ki a napjai nagy részét, mégsem tudja róla senki, rejtegeti mindenki elől, és havonta egyszer kifordul önmagából. De ezen kívül? Tökéletesen átlagos. Irigy lennék? Féltékeny? Miért akarom elorozni ezt tőle? Miért akarok olyan lenni, mint ő? Miért segítenék neki minden pillanatban? Átlagos, amilyen én soha nem lehetek, mégis ott akarok lenni neki, amikor kell, hogyha csak percekre is, de megkönnyítsem neki a fájdalmat, amit el kell viselnie. Mert segíteni akarok. Segíteni akartam akkor is, de rosszul sült el, mert hagytam, hogy a nyolcéves, szeretetéhes kisfiú kitörjön belőlem és követeljen többet, egy olyan embertől, aki ugyanarra vágyik. Elfogadhatatlan ez az önzés, hiszen Belián... ő tényleg nem tehet semmiről, mégis nyakig belerángattam, hogy most, itt, muszáj legyen beszélnünk arról, ami történt, amit nem ért, amit akarna megint, de mégsem, mert életidegen és fél tőle. Egyet tudok érteni. Vajon, ha elmondanám neki, akkor elhinné? Csalóka elképzelés, de ahogy tekintetünk találkozik, elmélyedek a kékekben, amik engem fürkésznek, még el is hinném. Ajkai szólásra nyílnak, becsukja azokat, végül ismét, mire végre megered a nyelve, hangja mégsem olyan határozott, mint amit a kiejtett szavak megkövetelnének. Mélyet sóhajtva hunyom le szemeimet és hajtom le fejemet, miközben hallgatom.
- Nekem sem megszokott - motyogom magam elé a szavakat, szemeimet lehunyva tartom. Hadd ne kelljen ránéznem, csak ilyet ne kérjen tőlem, mert akkor ismét vége az egésznek, akkor megint elbukom, megint ugyanoda lyukadunk ki. Nem engedhetem meg magamnak. - Nem hazudtam. Egyedül vagyok, egyedül voltam egész életemben, de az, hogy meg kellene nyílnom, még új. Nehéz - mélyet sóhajtok, kinyitom pilláimat, miközben zsebeimből húzom ki kezemet és Belián elé lépkedek. Arcát fürkészve folytatom. - Ugyanúgy akartalak ott, mint te engem, de nem voltam rá képes, hogy folytassam, mert... egyszerűen nem. Nekem sem megszokott, de nem is érzem kellemetlennek - jobb kezem ráng meg, ahogy mozdulna, hogy arcára simítsam kezemet és megcirógassam a bőrfelületet, de ezt sem engedhetem. Nyugton kell maradnom annak érdekében, hogy józanul és valóban Beliánnal beszéljem meg azt, amit szükséges. - Mondd el nekem, hogy min gondolkodsz pontosan, kérlek, hadd próbáljak meg segíteni - egy halvány, mégis annál őszintébb mosoly kerül fel ajkaimra, miközben arcát fürkészem. Nyugodtságot sugallok kifelé, Belián felé, de belül meghalnék, hogy hozzáérhessek, hogy folyamatosan a bocsánatáért esedezzek, amiért ezt és így tettem vele, bele sem gondolva a következményekbe, amit okozok vele. Ölelném magamhoz őt is, megtépázott lelkét is simogatnám megállás nélkül, amíg azt nem mondja, hogy állj, ne tovább, mert ugyanarra vágyunk, ugyanazt szeretnénk az emberektől. Az más kérdés, hogyha valaki nem engedi, hogy szeressék, igaz? Te vajon miért nem engeded?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Szeretem az ilyen bájosan cserfes lánykákat, akikből nem harapó vagy kombinált fogóval kell kihúzni pár mondatot. Mesélnek és nyitottak a kommunikációra. A tüsszentés témájával lám sikerült a velem szemben kutató kisasszonyt is megnyitnom. Mosolyogva hallgatom és néha hozzáfűzök pár szót az általa elmondottakhoz. Aztán jön a kérdésem, ami komolyra fordítja a szót. Érdeklődve várom a választ arra, hogy szerinte hol a lélek. Közben felvetem a kakaó ötletét, ami nem csak a testünket melegíti át majd. - Egészségünkre! - emelem bögrémet és szép lassan kortyolgatom a forró italt, míg a lány kifejti nézetét. - Nagyon érdekes ez a gondolat és azt hiszem van benne igazság. Ön nagyon bölcs és sokat segített most nekem - mosolygok kedvesen és egyetértően bólintok - Tudja a köveknek elméletben nincs a mi felfogásunk szerint lelke, de például hasonlóan ahhoz, ahogyan ön leírta most a lelket körülöttük is van efféle "aura" és minden kő, a legkisebb morzsától a több ezer karátos csoda darabokig rendelkezik ugyanazzal az erővel, ami átjárja - mesélem lelkes izgalommal. Közben belelapozok a kötetbe magam előtt, majd odafordítom neki, hogy lássa miket is írnak benne. - Szerintem ők sem tudják pontosan és csak körüljárják a témát - nevetek fel egy kicsit komiszan, hiszen ez a diplomatikus mód olyan jellemző a tudományos világ még eddig fel nem tárt titkairól való ismeretanyag megosztására - Szerintem a lélek a szívben, az agyban és test minden sejtjében ott van. De a kutatónak nem szabad a saját nézeteiben bíznia. Objektívnek kell maradnia, hogy a legtisztábban láthassa a dolgokat - összegzem véleményemet és kortyolgatni kezdem a kakaót elgondolkozva. Talán azért nem jutok tovább, mert nem tudom követni a most adott tanácsomat. Túlságosan elragadott az a furcsa vágyakozó szomorúság, amit a naplóban olvasott sorok keltettek bennem. Esténként azzal alszom el és reggel azokra ébredek, amiket az elhunyt kollegina írt le évekkel ezelőtt. Ennyire elvesztettem volna az objektivitásomat?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Amilyen könnyedén felel, olyan értetlen és kissé csalódott fejet vágok rá. Mindent, hm... Sokáig ízlelgetem magamban ezt a szót, belegondolva, hogy vajon mit is jelenthet pontosan. Mert tényleg annyi mindent takarhat, pláne ha Jongi a kiskorára értette. Lehetséges, hogy csodagyereknek számított, mondjuk nehezen hinném el róla, hogy pont a mi iskolánk könyvtárosának állt volna azzal a tudással, ami az ő fejében halmozódott fel az évek alatt. Egyáltalán, miért nem vitte többre, ha ennyire szereti a könyveket? Na jó, ezt minden könyvtárostól megkérdezhetném. Addig viszont nem merem, amíg én feleannyinál se tartok a tanulmányaimban, mint amit ő elért. Szóval megvakarom az orrom, felsorolom magamban az összes műfajt, és már épphogy lenyelném a válaszát, amikor csak nem hagyom annyiban, s már-már kekeckedően, de odaszúrok egy félmondatot.
- Azért csak volt kedvenced... - műfaj, könyv, bármi, de ha konkrétumot mond, jobban ki leszek segítve. Enyhén elmosolyodom a rejtelmességén, aztán a továbbiakban a lelki sérelmem taglalása köt le. Rég volt már a bál, de még mindig tisztán emlékszem, ahogyan a többi vele való találkozásomra is. Összeszorul a szívem, akárhányszor ez történik. Nagyon érdekel, hogy mit fog ehhez szólni a kedvenc könyvtárosom.
- Hogy... mi? - nevetek fel zavaromban, s ahogy elönti az arcomat a pír, ösztönösen a számhoz kapok. - Te? Őt? De hogyhogy? - nem akarok belegondolni, nem. Az agyam most valami láthatatlan, de masszív falat von maga köré, hogy képtelen legyen megtalálni az összefüggéseket. Mégis zaklatottnak érzem magam, ahogy egyre kényelmetlenebbül mocorgok a helyemen, amit az ujjaimmal való ideges dobolással is kifejezek.
- Szóval mintha a pszichológusom lennél? Oké - könnyebbülök meg, hiszen már voltam pszichológusnál az általánosban, hogy kezeljék a szorongásaimat, mondjuk nem nagyon sikerült. Amikor sokat bántottak, kiborultam és tombolásba kezdtem, azért is kellett, hogy valaki a szárnyai alá vegyen. Azóta ilyen dühroham nem nagyon fordult elő szerencsére. - Azt hittem, hogy akar tőlem valamit... De csak megjátszotta magát. Én pedig hittem neki. De ez titok - foglalom neki össze szaggatottan, nagy erőt véve magamon ahhoz, hogy viszonylagos érzelemmentességgel tudjam neki tálalni. Vállamra tett kezétől egy pillanatra lehunyom a szemem, s egy nagyot sóhajtok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nem ezt a választ várta? Nem tudom mit mondhatnék. Tényleg annyi mindent olvastam... Azt lehetett, mást nem nagyon. Szóval ami könyv a kezembe akadt azt elolvastam.
- Mark Twain: Egy jenki Arthur király udvarában - felelem a kedvencre, mert ez a könyv az örök kedvencem, hiába olvastam már ezerszer is. Mindig újra nevetek és sírok a karakterekkel, és ezt még be is merem vallani férfiasan. Gyermekkorom legszebb pillanatait hozta ez a könyv. Ennek köszönhetően tudok nap mint nap tovább élni ebben a világban, úgy hogy én nem tudok varázsolni. - Most is ez a kedvencem, hiába tudom fejből - nevetem el magam, mert azért nem árt tisztázni, hogy nem múlt idős a dolog. Valószínűleg ma este is bele fogok olvasni, ha hazamegyek, ahogy minden este. De ez most lényegtelen. Főleg mert túlságosan is bűntudatom támad, hogy Beninek tetszik Theon én meg... áh nem gondolok rá.
- Mert más nem tette volna meg - válaszolom és ezt legalább őszintén ki tudom mondani. Mert bármennyire is szeretné a szőke azt hinni, hogy mindenki őt akarja, az igazság az, hogy senki sem vágyik rá. Vagyis... mint a mellékelt ábra mutatja Beni szeretné őt. Szegény fiú, nagyon nem a megfelelő emberbe esett bele. Nem mintha nekem posztom lenne ebbe beleszólni, de megesik rajta a szívem - Legalábbis azt gondoltam - toldom hozzá, mert lehet Beni mégis elvitte volna. De nem emlékszem, hogy láttam volna őt arra. És amúgy is nevetségesen alacsony áron kaptam meg Theont, az én licitem volt a legalacsonyabb mind közül. De Beni miatt jobban aggódom. Tényleg zaklatottnak tűnik, és hiába tudom felnőttként bölcsen felmérni, hogy rossz emberre bízta magát Theonban, ettől neki nem lesz jobb. Régebben én is elkövettem volna ugyanezt a hibát, így megértem, és szeretnék neki segíteni is.
- Úgy - hagyom rá, bár nem vagyok pszichológus, nem fogok semmit sem tenni, ami neki vagy Theonnak rosszul végződne. Max elbeszélgetni tudok a rellonossal, hogy próbáljon kevesebb szívet összetörni a viselkedésével. Úgysem hallgat majd rám.
Figyelmesen hallgatom Benit, vele szemben ülve, bár nem beszél túl sokat. DE bólintok. Titok. Értem. Nem beszélünk róla. Alapból sem terveztem.
- És miért játszotta meg magát? - kérdezem végül, mert bár sok mindent hallottam már Theonról, de nem hallottam még olyat, hogy valakinek sokáig tette volna a szépet, ha visszautasították. Így ez kicsit kilóg a könyvtárban hallott történetekből. Én meg ugye más történet vagyok. Mert köztünk kimondatlanul is ott volt, hogy csak szex és más semmi. - Neked tetszik? - teszek fel egy újabb kérdést, próbálva nyugalmat és megértést sugározni Beni felé, de azt is érzem, hogy a válasza miatt csak erősebb lesz majd bennem a bűntudat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

A könyv címéről az a DVD jut eszembe, amit még egészen fiatalon kaptam a dédnagymamámtól karácsonyra. Mindig kedves emlék marad ez számomra, hiszen régóta nincs már köztünk, és ez az egyik olyan ajándéka, amit kifejezetten nekem szánt, noha természetesen a nagymamámmal közösen adták, de mégis ő választotta. Egy amerikai srác baseball meccsén, mialatt a kispadon ücsörgött, egy óriási földrengés által létrejött kráter nyelte őt el, s repítette vissza a középkori Angliába, azon belül is Arthur király várába. Szívbemarkoló belegondolni, hogy a számtalan megnézésekor még nem is sejtettem, hogy egyszer hasonlóan belezuhanok egy teljesen idegen világba, csak ezúttal egy kastélyról van szó, a fekete lovag pedig szerencsére kimaradt a történetből. Meglep, hogy ezek szerint egy Mark Twain feldolgozással örvendeztetett meg annak idején, hiszen a szerző neve nem ismeretlen számomra.
- Azt hiszem van erről egy film a tévében - esem gondolkodóba, még az állam is megtámasztom közben a kezemmel. Felidézem a gyerekkoromat, ezzel együtt elönt a mugli eszközök hiánya miatti ingerültség, de csak addig, amíg Jongi újabb megjegyzése ki nem zökkent. Nevetésén elmosolyodom, egyúttal különösnek találom, hogy mindkettőnknek meghatározó valamilyen formában ez a témakör.
- És az téged miért zavart volna? - vágom oda zaklatottan, csalódottsággal a hangomban. Egyre átláthatatlanabbá kezd válni számomra ez a helyzet, hiszen borzasztóan fáj belül, hogy Theon boldogan Valentin napozott az egyik közeli barátommal, amíg én a szobámban sírdogáltam a hiánya és a szemétsége miatt. Nem érzem fairnek, hogy egyesek könnyedén túllépnek valakin, míg másokban mély sebet ejt egy ismertség. Miért állok mindig ilyen szempontból a rossz oldalon? Kezeimmel lehorgasztott fejemet fogom, némán dühöngve egy sort a székemben ülve. Az utólag hozzátett mondatát el is engedem a fülem mellett, az agyamban túl hangosan harsognak a saját gondolataim.
Jelentőségteljesen a szemébe nézek. Tudom, hogy mit akarok tőle kérdezni, és talán érezhető is rajtam, de mégsem merem. Az igazságra nem vagyok felkészülve. Helyette nyelek egy nagyot, összeszorítom remegő ujjaim, s a továbbiakban másra koncentrálok. Megnyílok előtte ennek ellenére, mert valami azt súgja, hogy megbízhatok benne. Kezdettől fogva nagyon barátságos velem, és mivel felnézek rá, adok a szavára.
- Mert pszichopata. Hogy megkapjon, gondolom... Növelhette volna az egóját - úgy tűnhet, hogy már túltettem magam ezen, ha ennyire átlátom a szándékait, pedig ez koránt sincs így. Még mindig borzasztóan nehéz erről beszélnem, maximum okos vagyok. Kérdésére viszont leblokkolok, s egy ideig pirosló arccal ülök szoborként. Nehéz ez, ha még magamnak se tudtam megfogalmazni. -  Háááát... - süllyedek el a székben, de nem merek, és nem is tudok erre mit mondani neki. Haragszom rá, és nem akarom, hogy tetsszen. Ki akarom őt törölni az életemből, amiért ezt tette.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Minden szempontból különleges, míg ő közben egy szürke kisegér mellette. Aprónak érzi magát, noha soha nem volt olyan hatalmas, amely már kényelmetlen lenne, nem is tud, és nem tudna olyan feltűnő lenni, mert nem is akar. Csendben, békésen és mégis, úgy néz ki, vannak, akik erre is figyelnek, akik nem a többi tündöklő vagy épp kiemelkedni vágyók között néznek szét, hanem azok között, akik el akarnak tűnni talán. Minden szempontból más ő, és nem lenne ezzel semmi probléma, mert figyelne rá, már abból, amit csinálnak iskolai elfoglaltság keretein belül, másrészt azért is, mert azzal nincs semmi gond, ha néha kommunikál, ismerkedik, vannak pillanatok, amikor kinyílik picit. És nincs mögötte több, csak ami és amiről szó van. Ezt próbálta talán ott is, ezen dolgozott, hogy akkor már a kellemetlen után vezessék le és felejtsék el, hogy kicsit mitől fájt a fejük. Nem akart ő többet, rosszat, kellemetlenséget, semmit. Mondhatni, ártatlan volt az egészben, tehetetlen és a végén telhetetlen. Nem akarta, hogy a következő találka kínos legyen, hogy szinte kínosan hosszú ideig inkább csak meneküljön, mint valami gyáva akárki, és valóban az, mert félt valamitől, amit nem tud körbeérni. Talán inkább attól, hogy ő nem tud majd mit kezdeni és nem is tud, látványosan. Hogy megint átpörget mindent a fejében újra és ugyan oda lyukad ki. Hogy most már fogalma sincs, kit kellene hibáztatnia, hogy hol volt az a rossz pont, amikor meg kellett volna állni és mégsem rossz, mert... Mert. Hogy aztán el is veszítse ismét a határozottságot, hogy nem érti, mi folyik a másikban és érteni szeretné, de nem erőltetheti, mert az kellemetlenebb, mint az, ahogy most áll előtte. Különböző világ az, amit ők képviselnek, mégis, valahol egy. Talán ezt, talán valami hasonlót érez az egész mögött, még ha az események kicsit hátra is vetették és csendre kényszerítették. Nem tudja, vajon megérti-e teljesen, mi az, amiért ilyen, mert maga sem tudja és persze, akkor mégis hogyan várhatna bármit a másiktól mégis. Hogyan kérhetné arra, hogy na, lépjék meg ezt és legyen valami, csak ne az, ami most van? Hogyan kérhetne bármit?
A plafont akarja magára szaggatni, de csak bámulja, mintha oda kellene írnia a választ akárkinek és ő csak felolvassa, mint az okos diák. Nincs ott válasz, csak magában van, meg kellene keresni. Tekintete végül visszavándorol hozzá, hallja, hogy mond valamit, de nem teljesen, ahhoz most túl nagy a táv és túlságosan zakatolnak a gondolatai, meg valamennyire a szíve is, megint, pont úgy, mint amikor egyre csak közelebb és közelebb hajol, ahogy épphogy érintette ajkait. Akaratlan harap a sajátjára, aprót, nem úgy, mintha arra vágyna, hanem mint aki ki akarja marni onnan az érzést. Miért van ez? Elég. El kéne engednie. Aztán folytatja a másik, mondja és sóhajt egyet. Ezt akarta hallani? Ezt vagy így? Csendben figyel, mintha csak a folytatást követelné. Kérné. Nem kellene?
- Tudom, hogy nehéz. Nekem ne mond – apró mosoly kerül fel ajkaira. Annak mondja, aki nem akart megnyílni, aki kénytelen volt mégis és aki már valamelyest, egy részét elfogadta. Teljesen még talán nem. Mindent nem tárt fel. - A kérdés, hogy akarod-e, mert... nem tudom. Mondhatnám, hogy itt vagyok én, de az a te dolgod, hogy eldöntsd, végül kinek akarod. Remélem érted... - lényegében megint azt mondta, amit akkor és mégsem, mert ezzel azt tette, ami a legjobb. Nem erőlteti magát, ha azt mondja, nem akar, nem neki, akkor nem erőlteti többet. Tovább nem mondja, mert elindul felé és egy pillanatra hátrálni támad kedve. Mögötte megint fal van, a kanapé, csapda lenne. Nem. Közelebb kerül, és lesütve a tekintetét, karjait fűzi össze mellkasa előtt, kapaszkodik magába, mint a józan észbe. Akarta őt. A hideg rázza ki ettől, apró szusszanás szakad ki belőle. De nem volt rá képes. Őszinte kíváncsiság az, ahogy mégis fel bír rá nézni végül.
- Miért nem? Mármint, értem, nem voltam önmagam, nem... etikus vagy illik, vagy mi. De miért nem? - nem kellemetlen. Neki valamelyest igen, csak nem azért, amiért hinné. Oké, ez nehezebb, mint hitte, főleg szemtől szemben. Nem csoda, hogy eddig húzta, halasztotta és ha nincs ma a véletlen, akkor talán még várt volna vele. Vagy fogalma sincs. Nagy sóhajjal fogadja a mosolyt és oldalra pillant, mert hát, szedje már össze magát. Körülbelül úgy érzi az egészet, hogy kívülről nézve igencsak furán nézhetnek ki. A másik szeretne közelebb kerülni, míg ő bezárkózik, távot tart. Ez nem kellemes, de most nem tud mást. Visszafordítja arcát felé, de tekintetét kerüli, cikázik arcán, most józan fejjel nézi meg azokat a pontokat, amiket érintett. Amiket... Elég. Ez nem ő. Hirtelen hűvösnek érzi a folyosót, ahogy a hideg rázza ki.
- Min gondolok? Fogalmam sincs – neveti el magát, apró, bátortalan, de igaz. Nem tudja és nem őt neveti ki, hanem saját magát. - Segíteni? Miben? A fájdalommal megint? Nem, az ugyan úgy visszajön és... nem tudom, megszoktam, ez most mégis furán érintett – engedi le a kezét, a körömágya bőrébe vájja körmét és kezdi piszkálni azt. Hát mit akar, komolyan. Elnézi a mosolyt, ahogy nem mozdul felé. - Ne haragudj, kikövetelem szinte ezt és hasztalannak bizonyulok máris... - fújtat egy aprót. De hát mind gondolkodik. Oké. - Sok mindenen gondolkodtam amúgy. Mérges voltam, aztán mégse, értetlen aztán meg még jobban. Nézd én, semmit sem erőltetek. Csak letisztázni szerettem volna, nem rád akaszkodni, hogy ami megtörtént, azután már csak én lehetek az életedben, mert nem. Nincsenek efféle kéréseim, csak passz... oldjuk meg, lépjünk túl és legyen valami kellemesebb? Ami miatt nem akarlak kikerülni? Ühm... - apró szünetet tart, legalább magát nem hazudtolja meg. Zavarban nincs teljesen, de mégis, beszél, fecseg, mintha muszáj lenne. Tényleg tud sokat. - Nem tudom ezzel mit kellene kezdenem. Tanácstalan vagyok, de ez hülyeség, mert voltak egy éjszakás pillanataim az életben, vagy amikor csak elcsattant egy csók. Ki tudja, voltam-e olyan részeg, hogy nem-e sráccal, nem tudom. Azt viszont igen, hogy most nem vagyok az a főiskolás aki valószínűleg meghalt és lett belőle egy szerencsétlen, aki nem tudja helyrerakni a gondolatait se, mert itt állsz előttem és folyton eszembe jut, hogy bassza meg, mégis kisöpörtél onnan mindent és mennyivel könnyebb volt, kellemesebb és aztán gyomron rúgott, hogy haha, csak illúzió, semmi több, ahogy jött, úgy ment. Hogy neked ment, de csak mert használsz valamit, amit eddig elképzelni sem tudtam. Hogy mindjárt felrobbanok, mert ennyi dolgot nem lehet érezni, mert nem egy tinilány vagyok és azt akarom, hogy múljon el. Legyen úgy ahogy eddig, vagy... nem tudom. Akármi. Nem tudom befogni sem, ez lehet hülye ötlet volt. Biztos nem érsz erre rá, nem így tervezted a napod. Nem tudom. Nem – tanácstalan tárja szét a karjait, kicsit talán gyorsabban kapkodja a levegőt. Kiszakadt belőle most egy darab. Karjai leesnek maga mellé, és nem könnyebb sokkal, vállai megereszkednek kicsit, hogy aztán a saját tenyerébe temetve az arcát, átgyűrje azt. Vagy lekaparja a bőrt, mert az most rettentően ég.