Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

- Oh több is van. Elég sok, különböző feldolgozást készítettek, van amelyik el is rugaszkodik nagyon a könyvtől, de még amik követik hűen azok sem adják vissza az élményt, amit olvasva nyújt - nekem legalábbis. De ebből talán ő is érzi, hogy tényleg ez a legkedvencebb könyvem. Amióta csak emlékszem. Hogy előtte volt-e más kedvencem azt nem tudom. De ez a könyv magával ragadott, az biztos.
Theon pedig... nos ő egy másik téma. Az pedig, hogy miért zavart volna, ha ő egyedül marad, megint csak egy jó kérdés. De erre legalább tudom a választ.
- Mert úgy gondolom, hogy valójában nagyon érzékeny és csak megjátssza magát - felelem Benettnek, mert bár nem sokat beszéltem Theonnal és nagyon szereti magát egy bizonyos stílusban feltüntetni, érzem hogy ez csak a felszín, ami alatt nagyon sok bizonytalanság lapul. - Nem tudom miért, de biztos vagyok benne, hogy szomorú lett volna - megvonom a vállam. Azt is tudom, hogy Theon nem akarná, hogy ezt mondjam róla. Nem illik bele az imidzsébe és biztos tagadna is. Ennél többet viszont nem mondok és Beni pillantását is kerülöm, mert nem tudnék hazudni, hogy csak ennyiről szólt a dolog. Még ha az alapvető motivációm ez is volt, mégis csak hagytam magam és engedtem bizonyos vágyaknak, ami valószínűleg elítélendő, még akkor is ha Theon maga ajánlotta fel.
Helyette inkább Benit kérdezem, hogy miért hiszi, hogy Theon őt zaklatja, de a válasz még engem is meglep. El is gondolkozom raja.
- Érdekes elmélet. De Theonnak nincs szüksége rá, hogy növelje az egóját. Nem így - megrázom a fejem. Nem vagyok pszichológus, se legilimentor. Előbbi mondjuk még lehetnék, de van elég gondom mások búja nélkül is. Viszont van tapasztalatom. Meg egy kevéske emberismeretem. S hiába gondolnak naivnak és hiszékenynek, csak mert szeretek jót feltételezni másokról, van amikor szimplán biztos az ember valamiben. Ez is ilyen.
- Nincs azzal baj, ha tetszik. Néha... hogy is mondjam? - nézek rá Benettre és azon gondolkozom, hogyan kéne jól megfogalmaznom ezt. - Lehet, hogy most kellemetlennek tartod... de hidd el, hogy ez meg fog változni. Nem szabad sürgetni, inkább fogadd el, hogy így van - nem tudom ez mennyire követhető. De nekem is könnyebb, amikor megpróbálom elfogadni az életem, úgy ahogy van. Olyankor lesz rossz, amikor elemezni próbálom, meg a miértekre találni a választ. Olyankor jönnek a kételyek és a rossz érzések. Míg a hétköznapokon csak van. S amíg nem ezzel foglalkozom, addig annyira nem is zavar.
- Tudom, hogy könnyű mondani. De elfogadni is könnyebb, mint küzdeni ellene. Ha egyszer elfogadod, hogy tetszik, akkor aludni is fogsz tudni. De tényleg - mosolygok rá, mert gondolom, hogy ez is közre játszik az álmatlanságában. Éjszakákon át agyal és rágódik valamin, amit úgysem tud megmagyarázni. Mert ki akarna valakire gondolni, aki bánt? Miért tetszik valaki, aki fájdalmat okozott? De ezekre nincs válasz, a szív néha fura.
- De, ha szeretnéd, tanítok neked pár trükköt, amivel fél pillanat alatt hatástalanítod. Például ha beszól, eltüntetheted a száját. Vagy ha hozzád akar érni eltörheted a kezét - kacsintok rá és felállok, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat. - Neked mi a kedvenc könyved? - kérdezem, mert az enyémet már kibeszéltük, neki meg szerintem jól jön egy másik téma.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

- Oh de király, ezt a varázslatot nekem is használnom kellene. A legjobb könyveimet már rongyosra téptem a sok forgatás végett - nevetek zavartan. Hiába, az ember amit szeret azt gyakran olvassa. A harmadik után pedig már az oldalakat is tudja. Onnantól meg már akkor is kinyitja, hacsak egy mondatot akar előidézni belőle ami olyan szépen csengett anno.
Ahogy kéri, hamar előrukkolok neki egy pofás kis látképpel. Pont olyan, mint amit Malibun lehet látni, mert ez az. A saját akkori emlékeim. Kivéve a szigetek. Azok saját szülemények, csak a hatás kedvéért. Addig tartom fenn, ameddig Min Jong kéri. Nem okoz problémát. Talán ha fél óráig akarná nézegetni, akkor már igen. Mert az terheli az agyat rendesen. Viszont ilyen hosszú időre nincs gond. Még akár a vízbe is mehet egyet pacsálni.
Meglepődök az arcán, mikor felém néz. Azonnal elengedem az illúziót, újra a könyvtárban vagyunk.
- Minden rendben? - kérdezek rá, hangom együtt érző. Enyhe bűntudat hasít belém. Talán mégsem kellett volna. Lehet valami olyat mutattam amit nem lett volna szabad. Lehet a két sziget emlékeztette az exe melleire vagy olyan illatot érzett, amit egy másnaposság után már hányással tud tolerálni?
- Nézd én nem akartam fájdalmat okozni ha mármivel... tudod megbántottalak bocsánat - próbálom gyors leszögezni, hogy tényleg nem rosszmájúság volt az előbbi látomás. Zavartan hajamba túrok, kicsit totyogok, nem tudom menjek e közelebb vagy maradjak ahol vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Pedig neki mondom, és lehet éppenséggel nem kell elmagyaráznom neki a magányosság és egyedüllét fogalmait, de akkor sem mindegy, hogy mióta az eszedet tudod egyedül vagy, vagy egy szerencsétlenség bekövetkeztében kényszerültél arra, hogy magányosként tengesd a mindennapjaidat. Nehéz ez, és nem burkolózom önsajnálatba, az nem az én asztalom, hiszen már elmondtam, hogy hozzászoktam. Nem tudom mit mondhatnék úgy, mit kellene még mondanom ahhoz, hogy elhiggye, amik elhagyják számat. Mert a mágia ellenére is meg akartam szerezni őt a Tanulószobában, nem hazudok, de úgy nehéz, ha a tekintet, amellyel rám pillant, nem azt sugallja felém, hogy márpedig ő maradéktalanul hisz nekem. Lehet valóban jobban jártam volna ismét azzal, hogyha azt mondom, semmit nem jelentett, sőt, tovább megyek, még idegesített is, egyszerűen jól esett a lelkemnek az, hogy kicsit szórakozhatok vele, mert unaloműzőnek a sok szarság mellett éppen megfelelő volt. Sajnos ő volt ott akkor és ott, így rá esett a választás, ő maradt ott minden után, ő esett az önzőségem áldozatául, de... nem. Még hazudni sem vagyok képes neki, ahogy a hatalmas és kiskutya szemeivel rám pillant és elmosolyodik mellé. Az a mosoly.
- Én... - fogalmam sincs mit akarok. Fejezném be a mondatot, de az a halvány mosoly minden hazugságot belém fojt, így nagyot szusszanok, majd én is elmosolyodom. Őszintén. - Én szeretném, ha te lennél - mondom ki végül azt, amit akarok, és amiért örökre hálás leszek, ha egyszer valóban el jutok oda, hogy elmondhatom; valakinek megmutattam magam. Valakinek sikerült megmutatnom magam, aki a vélabőrbe bújt ember. Egy egyszerű srác, aki csak normális életet szeretne élni, barátokat szerezni, tanulni és ennyi. Olyan hatalmas kérések? Mondjuk igen, azok. Mert aligha kaphatom meg ezeket olyan könnyen, és ami a legfontosabb, olyan őszintén, mint egy egyszerű ember, aki szintén csak ezekre vágyik. Nehéz nem belegázolni az önsajnálat gusztustalan és ingoványos mocsarába, de ha eddig sikerült, talán most is elkerülhetem, bármennyire is csábító, hogy fogjam a cuccom, bedobáljam egy táskába és haza utazzak. Nagyjából hónapokra. De nem tehetem, mert ahogy elé sétálok és saját magát öleli át, tudom, hogy nem tehetem, mert neki is kell egy olyan ember, aki megérti, még akkor is, ha ez az egész nem indult valami egyszerűen. De kell neki valaki, és így, hogy akaratlan, de elmondta, én lehetek neki az a valaki, nemde? Vagy ez így túl egyszerű lenne? Rápillantok, tekintetében őszinte kíváncsiság csillan, mosolyom szélesebb lesz, de csak minimálisan.
- Mert nem azt érdemled, hogy az én lelki sérüléseim miatt, elmélyítsem a tieidet - titulálhatjuk kellemetlennek az egészet azért, mert most minden a legőszintébben kerül kimondásra, de nekem így sem az. Ha nem itt találkozunk és most, akkor akár három nap múlva máshol, vagy évek múltán megint, fene sem tudja. De nem is fontos, mert most itt áll velem szemben, és rezzenéstelen arccal, teljesen őszintén mondhatom el neki a tetteim okát, hogy mit miért csináltam és csak remélhetem, hogy nem az lesz a végre, amit érdemelnék. A beszélgetés, amit annyira került, végül is az arcába lett vágva és bármennyire is a legegyszerűbb megoldás lenne mindkettőnknek az, hogy hátat fordítunk a másiknak és elsétálunk, sajnos nem hagyhatom, még a gondolata is hallott. Habozás nélkül rántanám vissza magamhoz, hogy nem mehet el, mert nem hagyhatom, hogy elmenjen most innen, hiszen... de nem fontos, mert nem történik meg. Ugyanúgy előttem áll, én pedig mélyet sóhajtok.
- Rám akaszkodni? - ráncolom a szemöldököm értetlen pillanatok erejéig csupán, majd ismét elmosolyodom. Ingatom fejemet pár másodpercig. - Nem akaszkodtál rám. A mágia miatt tetted azt, amit, legalábbis az elején biztosan. Nem voltál önmagad, így nem hittem ilyesmit, mint amit éppen mondasz nekem - aligha engedhetném meg magamnak az ekkora önzés luxusát. Még hogy rám akaszkodott, de... de amikor folytatja, akkor megértem. Megértem, miért gondolta így, megértek mindent, a képkockák lassan kerülnek ugyan a helyükre, de amint mindegyik a helyén van, kialakul a kép. Az a kép, amivel Belián nem tud mit kezdeni, amivel nem tud azonosulni, ami életidegen számára, mert lehet soha nem találkozott vele, vagy csak nagyon régen. Fájdalommentes pillanatok. Mert én mindent kiszedtem onnan azokban a pillanatokban, és pontosan ezzel kevertem össze mindent benne. Azzal, hogy segíteni akartam neki. Kezem ismét megráng, ahogy mozdulna, nyúlna oda hozzá, de visszafogom magam. Belián gyors légzése visszhangzik a kihalt folyosón, talán mindenki elment már órára? Nem tudom, azt sem tudom mióta állunk itt. Vállai beesnek, mint egy elveszett kisfiú áll előttem, és ahogy tenyerébe temeti az arcát, alsó ajkamba harapok. Gyors és egyenletlen légzését hallgatom, miközben igyekszem helyrerakni a gondolataimat, igyekszem úgy és olyat cselekedni, esetleg mondani, ami talán segíthet valóban, ami legalább megkönnyíti, de csak állok előtte, leeresztett karokkal, feje búbját fürkészve. Talán csak másodpercek telnek el így, talán percek, fogalmam sincs, de az biztos, hogy kezem óvatosan mozdul, mintha egy sérült vadállat felé nyúlnék éppen. Óvatosan fonom mindkét kezem ujjait Belián csuklóira. Lágyan kezdem el elhúzni arca elől azokat, és valamiért van egy olyan érzésem, hogy nem fog nekem ellenállni. Nem tudom, ösztönös megérzés, de ha ellenkezik az sem baj, addig tartom a kezét kissé erőszakosabban noszogatva, amíg el nem veszi azokat arca elől. Muszáj rám néznie, különben az egésznek nincs értelme, és amint egy megtörténik egy megértő, kedves és talán kicsit megkönnyebbült mosolyt engedek meg magamnak. Mert elmondta.
- Az a baj, hogy nem tudsz mit kezdeni az érzésekkel, amik benned vannak? - nem engedem el kezét, ugyanúgy tartom csuklóit, mert sajnos nem engedhetem meg, hogy elbújjon, amikor végre eljutottunk idáig. - Mit szeretnél, mi múljon el? Az érzések, amik benned tombolnak? Az emléke az egésznek, annak, ami történt? Hogy felbukkantam? Hogy megismertél? Esetleg az egész lényem? - kegyetlen és durva kérdések, tudom. De tudni szeretném a választ. Nem. Tudni akarom a választ. - Mondd el Belián, mit szeretnél, mi múljon el pontosan? Kérlek - utolsó szavamat már lehajtott fejjel, kettőnk közé suttogom, hófehér tincseim hullanak arcomba, érzem, ahogy ujjaim kissé megremegnek. A válasz talán fájdalmas lesz, de megérdemlem, még akkor is, ha elhangzott, ő szívesen lenne. Legyél, Belián, csak ne nekem, mert nem érdemellek, mindössze annyira kérlek, hogy válaszolj nekem. Őszintén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Vizsnyiczky Heléna Sára

-ÁÁHH... - magas, elkeseredett hangvételű és rendkívül hangos sikolyba fojtja elképed dühét. További nyomatékosításként talpát is a kemény padlóhoz csapja, karjait makacsul fonva össze mellkasa előtt. Sőt, egy pillanatig még mintha levegőt sem venne, úgy vörösödik el az arca és puffad fel, akárcsak egy mókus pofája, ha teletömte mogyoróval. Összeszorítja a szemét, csak ajka mozog hangtalanul, ahogy elszámol háromig, majd egy jóval halkabb "áhh" kíséretében kifújja a levegőt. Ezzel egyidejűleg még arra is ráébred, hogy itt az "APUUUU" csatakiáltás nem fog válaszra találni, sem a galád festményt nem rémíti meg, mindössze őt fogja nevetség és pletyka tárgyává előléptetni. Mély levegőt vesz, kurta szusszanással kifújja, aztán mosolyt varázsol arcára, mintha az iménti jelenet meg sem történt volna. Haját lesimítva azért körbepillant, nem látta-e valaki, majd amint megbizonyosodott róla, hogy hallótávolságon belül senkit nem látni, visszafordul a kép felé.
- Mondd még egyszer - közli kimérten, igyekezve szúrósan nézni közben a festményen egyelőre még egész jó kedélyűen kacarászó kisasszonyra. Közben a kép alá biggyesztett kis plakettre is vet egy pillantást. Vállát hátravetve kihúzza magát, ismét összefonja a mellkasa előtt a karjait, és felnéz a képre. - Amália Terézia Wilhelmina, azt mondtam, mondd még egyszer, mi a véleményed a ruhámról. Ne kelljen háromig számolnom - mondja ellentmondást nem tűrő hangon, fenyegető éllel, amelynek kiemelésére végül még jobb kezét is a kép elé emeli, egyelőre csak mutatóujját nyújtva ki. - Egy... - A válasz nevetgélés egyelőre, bár mintha nem lenne már olyan életteli. - Kettő... - Hangzik el, és már a hüvelykujját is kinyújtja. A nevetgélés szakadozik. - Kettő és fél... - Igazából nem tudja még, hogy mi lesz, ha eljut háromig, de eléggé félelmetes, a portré mintha kissé el is sápadt volna, de lehet, hogy csak a világítás teszi. - Kettő és háromnegyeeed... A pincében fogsz megpenészedni, de komolyan. Ezt a ruhát a nagynéném varrta, és igenis szép és divatos, csak te vagy ilyen fűzőbe és krinolinba szorult taláros őskövület.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Vegyes érzései voltak az új tanév kapcsán. Egyrészről örült, hogy végre újra találkozhat a barátaival és megpattanhat otthoneról. Nem kell elviselnie a nővére savanyú pofáját és azt csinál amit csak akar. Másrészről viszont félt. Sőt egyenesen rettegett, ha belegondolt abba, hogy Zsombival találkozni fognak. A kis pesti kiruccanásuk óta nem látta a fiút, ott és úgy váltak el, ahogy elváltak. Egész szünetben ezen rágódott, hogy mi a fene ütött belé. Hiszen nem is ismerte! Mégis valami olyat indiított el benne, amit egyszerre vágyott és rettegett. Bízott benne és vonzódott hozzá, ehhez kétség sem fér. Olyan volt, mint egy mágnes, vonzotta és taszította. Ha már az érzéseitől nem tudott szabadulni legalább a miértekre kíváncsi lett volna. Miért pont most? Miért pont ő? Miért, miért, miért? A szokásosnál is jobban tele volt a feje, úgy érezte, lassan megbolondul. De nem akarta keresni a fiút. Az túl egyértelmű és közeledő magatartás lett volna. Neeem, inkább szépen csendben az őrület szélén várta, hogy mit lép Zsombor. Lehet ő is így gondolkozik és egyszer egy szép napon majd véletlenül fognak egymásba botlani? Vajon mit akar tőle a fiú? Esetleg már el is felejtette? Kérdések, kérdések mindenütt.
Úgy érezte, muszáj kiszellőztetnie a fejét. A többiek még mind élménybeszámolót tartottak, berendezkedtek, ő meg addig szépen csendben lelépett. Ment bele a vakvilágba, mint egy holdkóros. Majdnem felborított egy csapat navinés elsőévest, nem yőzött bocsánatot kérni utána. Úgy döntött, muszáj kicsit összekapnia magát, így gondolatai lenyugtatására elindította fejben a lejátszási listáját, amelyet nagyon kedvesen a külvilág tudtára is bocsájtott hamiskás dudorászásával.
Így érte el lassan a Bibircsókos banya folyosóját egy vidám dalocskát hümögve, mikor meglátta a portré előtt álló leányzót és a bezsélgetésből is elvsípett egy-két szót.
- Mit tett az a szegény festmény, hogy a pincébe akarod száműzni? - nevetett a nála fiatalabbnak tűnő lányra. A portrék általában nem szoktak nagy balhét csapni, persze volt egy-két szemtelenebb alak, de Sári már megszokta őket az elmúlt három évben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Vizsnyiczky Heléna Sára

A festmény nem veszi teljesen komolyan, még ha feszültté is válik, miközben ő elszámol lassan háromig, hogy aztán kimondja az első fenyegetést, ami eszébe jut. Ettől aztán kipukkan a feszült várakozás kis buborékja és a portréalak terebélyes legyezője mögé bújva rázkódik a nevetéstől. Ilyen sem történt még vele. Már majdnem nehezére esik nem eltátani a száját, hiszen otthon a portrék mind rettegnek tőle, hiszen tudják, hogy ha elszámol háromig, akkor abból semmi jó nem származik. Egy kurta nyüsszentés elhagyja a száját, de mindez elveszik a portré kacarászása közben. Ez bosszúért kiált. Nem hagyhatja, hogy kinevessék büntetlenül. Mi több, kénytelen lesz itt megmutatni, hogy ő márpedig nem csak ám úgy akárki. Még szerencse, hogy egy újabb hisztirohamtól megmenti a kérdés, amely meglepetésként éri. Nem kezd újabb kör toporzékolásba, hogy tehetetlenségének valamiféle hangot adjon. El is felejti, hogy talán hisztizhetne is tovább, eredménytelenül visítva az apja után, bármilyen szépen visszhangozzák is itt esetleg a falak a hangját. Itt egyedül lesz kénytelen megoldani a problémáit. Muszáj felnőnie, ahogyan azt éppen az apja tanácsolta nem is olyan régen a szerinte nem is annyira impozáns nagyteremben tőle búcsúzkodva. Türelmetlenül szusszantva vet még egy pillantást a portréra, majd egy képzeletbeli tincset a füle mögé igazít, következő mozdulatával pedig kisimít egy ráncot sötétkék talárján. Ama csoda, amelyről már az egész folyosó tudhatja, hogy nagynénje munkája, éjkék, ezüstszürke szegéllyel és ugyanolyan színű csipkével a nyaka és az ujja körül. Szerinte igazán szép és a nagynénje még arra is ráérzett, hogy levitás színösszeállításbán készítse el. Ami pedig a legfontosabb, zsebe van és még külön pálcatartót is varrtak az ujjába.
- Szerinte ódivatú a talárom, pedig a nagynéném tervezte és varrta. Övé a legforgalmasabb mágusszabászat egész Szalamandra-Szentegyeden. Fogalma sincs ennek a portrénak, mit beszél - magyarázza szeme sarkából azért még vetve egy pillantást a portréra, aztán újabb képzelt ráncot simít le talárja ujján a csipkén. - Polixénia néni készíti a legszebb talárokat, minden magára valamit adó máguscsalád nála varratja a ruháit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Nehezen állta meg, hogy ne röhögje ki szegény lányt. Ő úgy gondolta magáról, hogy néha kicsit túlreagálja a dolgokat és hajlamos indokolatlanul is hisztizni. Na de ez még neki is sok volt. Mert bár kifejezetten érdekelte mások véleménye  a külsejéről és igencsak jót tett az önbizalmának, ha valaki megdicsérte, de egy butuska festmény beszólását így magára venni talán szükségtelen volt.
- Ha ez megnyugtatat, szerintem nagyon szép a talárod - kacsintott cinkosan szöszkére. Nem látszott rajta, hogy hazudna, tündéri mosolya és hanglejtése tökéletesen igazinak és minden szarkazmusról mentesnek tűnt. Valahol mélyen pedig egyet kellett értenie szegény Amália Terézia Wilhelminával. Manapság senki nem vesz fel ilyeneket, a puccos aranyvérmániás elkényeztetett kölykökön kívül. Nincs bennük semmi szép és ráadásul nem is kényelmesek Iskola egyenruháját is csak akkor hordta, mikor nagyon muszáj volt, órákon kívül talán soha senki nem látta benne. Néha egy-egy karótnyelt prefektus megpróbálta megbüntetni, mert hát milyen dolog már az, hogy nem viseli az egyenruháját az iskola épületében, de eddig még mindig megúszta. Egész egyszerűen addig beszélt és magyarázkodott, míg a másik már el is felejtette, hogy miért akarta megbüntetni. Szeretett egyedi lenni és kitűnni a tömegből, ráadásul borzasztóan érezte magát az egyen szoknyában és térdzokniban. Az öltözködés számára önkifejezés volt, és nem szerette ha nem érezhette önmagát önmagának.
- Ühüm, értem. - Életében nem is hallott még erről a nőről, nem hogy talárt varrasson nála. Ilyen névvel biztos hallott volna már róla, ha tényleg jelentős személy lenne a divatvilágban. A mugli és a mágusvilág legfrissebb divat híreivel is képben volt, betéve tudta az összes jelentősebb tervező nevét, melyik cég mikor milyen kollekciót bocsátott piacra és mik a tervek a jövőre nézve. A mágiatörit nem tudta megjegyezni, ezeket első hallásra, ennyit számított az, hogy mi érdekelte őt igazából.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

- Érdekel a divat, elismerem a szépet - vigyorgott rá. Tényleg, a szépet elismerte, ezért is nem tetszett neki ez a csipkés valamicsoda, de hát na, a véleményét meg kellett tartania magának, ha nem akart ő is egy hisztiroham áldozata lenni. Márpedig épp arra volt a legkevésbé szüksége, legkisebb baja is nagyobb volt annál, mint hogy egy elsőéves levitás aranyvérmániás kiscsaj sikítását hallgassa.
- Ó, tudod, én már régi motoros vagyok errefelé a szabályszegésben. Tudják, hogy engem egy kis büntetőmunka nem akadályoz meg az önkifejezésben. Meg különben is, a legjobb prefektussal könnyű ledumálni a dolgokat, nem akarnak ők rosszat ám. De azért te ne csináld ezt, tartsd be a szabályokat mert tényleg kikaphatsz! - tanácsolta mint bölcs és öreg diák aki segít ahol tud. Élvezte, hogy végre már nem ő a legkisebb és kioktathatja az újoncokat mi hogy megy errefelé. Nem akarta ő belevinni a kis szöszkét a rosszba, elég volt, ha magát bajba keverte. Meg különben is, ha tetszik neki az a talár, amit visel hát hordja sokat, legalább nagyjából betartja így a szabályokat.
A kép természetesen mozdítható, szegény Amália Terézia Wilhelmina velőtrázóan fölsikolt ahogy a lány kissé elemeli a faltól. Sári arca fintorba torzult és gyorsan visszanyomta a képet.
- Én nem tenném. Ez tényleg szabályszegés. És amilyen hangosan visít ez a nőszemély biztosan lebuksz és nem túl szép a tanév első hetében büntetőmunkára kerülni. Különben is, mit szólnának a háztársaid, ha pontot vonnának le miattad? - nézett komolyan a lányra. Igazából csak nem akarta hallgatni a festmény visítását, meg belekeveredni ebbe az ügybe. A lány tipikusan olyannak tűnt, mint aki minden gond nélkül rá keni az egészet és a szülei megmondták, hogyha az első hónapban büntetőmunkát kap elfelejtheti a szokásos nyári pesti kiruccanását Biához. Márpedig ez tartotta életben, szóval vigyáznia kellett mit is csinál.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

- Így alakult.
Bólogatok, mert nem hiszem, hogy ez most egy olyan téma kell, hogy legyen, amit most itt nekiállunk kivesézni. Az én történetem mostanra már bonyolultabb lett, el kellene indulni Ádámtól meg Évától, sőt Lilittől basszus, hogy mindent letisztázzunk, ne maradjanak ki lényeges részletek. Mert az életem mostanra olyanná vált, mint egy szappanopera. Van itt minden. Szex, vérfarkasság, titkolt testvér.
- Szóval frusztrál a téma.
Értem én, hogy nem akarja éppen itt megbeszélni, de én meg nem akartam várni vele. A tény, hogy van itt más is, aki olyan mint én, engem felvillanyoz, amúgy sem tartom rossz dolognak a farkas létet, mert jó, vannak nem jó részei, mint az átváltozás fájdalma, a gyermektelenség - esetemben legalábbis -, a gyilkos vágy, de ugyanakkor ott van az a számos új élmény. A hangok, az illatok, a sebesség, az éjszaka minden mozzanata, amit emberként nem élsz meg. Én szeretem a farkas létet, olykor jobban, mint az emberit, és talán képes lennék örökre benne maradni.
- De én örülök neked.
Széles, lelkes vigyort küldök meg felé, mert én tényleg, őszintén boldog vagyok attól, hogy ő itt van. Hát van ennél csodálatosabb? Én nem hiszem. Ketten vagyunk. Végre van valaki, akivel meg tudom beszélni ezeket. Jó, egy kicsit nehéz menet lesz, mert látom rajta, hogy ő nem akkora rajongással viseltetik eziránt, mint én, de ez még változhat, irányába is, irányomba is. Minden azon múlik, hogy hogyan hatunk egymásra.
- Te nem érzed? Én egyből kiszúrtam.
Ott van az az érzés. Egyből kiszúrtam őt a tömegben, és kizárt, hogy ennyire jó huszonkilencedik érzékkel rendelkeznék. Viszont meg akarom tartani, és ahhoz nem kellene most jobban sokkolnom.
- Majd talizunk.
Ezzel pedig én távozok is. Szó szerint. Felkelve ugyanis hátradobom a hajam, és kilibbenek a teremből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Vizsnyiczky Heléna Sára

- Értem - feleli, miután egy kurta igenlő hümmögésről úgy ítéli, nem elégséges válasz. Mi több, még csak nem is illedelmes vagy nőies, pedig illemtanból jeles volt ám az ausztriai nevelőintézetben, ahol egészen tizennégy éves koráig oktatták minden szépre és jóra, ahogy az egy aranyvérű nemesi család leszármazottjához illik.  Utána persze jött az a fránya betegség, ami miatt nem kezdhetett itt még tavaly, de ez már csak a sors fura kis kitérője, semmi esetre sem akadály. Nem állítja meg semmi abban, hogy kitanulja a mágia minden csínját és igenis roppant sikeres nő legyen belőle, bármely szakmát is választja majd a számtalan lehetőség közül. A szabályszegés minden esetre nincs a választható lehetőségek listáján, ebben biztos. Nem arra nevelték. Meg aztán ha netán még úgy is alakulna, ő aztán váltig letagadná, hogy ő volt, hiszen ő jó kislány. A kép keretét azért mégiscsak megpiszkálja, hogy lássa mozdítható lenne-e. Különben még üres fecsegésnek minősülnének a fenyegetései, akkor meg még inkább nevetség tárgya lenne.
- Most az egyszer azért hagyom békén, mert olyan elvetemülten visít, mint akinek éppen kikaparják a szemét - mondja, nyomatékosan hangsúlyozva, mihez is hasonlít a portré hangja, még egy pillantást vetve rá, majd ellép a faltól. Megigazítja talárja képzelt és tényleges ráncait, majd aprót szusszan és elmosolyodik. - Kitalálok valami jobbat majd, amiért én nem kapok büntetést, a kisasszony viszont egy életre emlékezni fog rá, hogy egy Szikszayt nem szokás kinevetni. Különben még nem is tudom, hogy hívnak. Én Izidóra vagyok - mutatkozik be kezet nyújtva. - Szikszay - teszi hozzá a biztonság kedvéért. Mégsem lehet mindenki tisztában vele, hogy apukája jelenleg a Legfelsőbb Mágikus Bíróság tagja. Azt meg igazán nincs honnan tudnia mindenkinek, hogy ő annak a Mikes Annának lánya, aki a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályát fogja vezetni pár éven belül, ha minden jól megy. Elvégre már most is az osztályvezető helyettese. Ő meg az ő kicsi lányuk lehet. Dadusok hada nevelte fel ugyan, de mégis, az ő egyetlen, tökéletes gyerekük.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Nem szereti a feszültséget, haragudni, ha nincs olyan ok, amely tényleg megköveteli. Nem szereti a negatív dolgokat, még ha önmagára ez már nem annyira igaz, hogy mentes. Nem szeret úgy felpillantani, hogy aztán mint valami szégyellős, félre is vigye azt. Nem szeret, nem akar megint a saját káros, rossz gondolkodása miatt valami ingoványos és sötét mezőre tévedni. Nem. Kimászott, az istenit, kint van valamelyest, hadd maradhasson kicsit, hadd nézze meg, milyen is ez. Talán közelebb sose jut semmihez, talán más miatt visszaesik, de most még minden olyan friss. Kellett hozzá idő, nem kér vállveregetést, hogy megcsinálta, csak... csak. Nem akarja. Figyel hát. Figyel, ahogy belekezd és elakad, nem szól közbe, türelmesként várja ki, hogy összeszedje a gondolatait. Mert ez kell, mindenkinek. Bár fogalma sincs, mire számít a mondattól, hogy mi áll benne. Jót, rosszat? Már nem számít, csak történjen. És végül kimondja, közli és mint aki nem értené elsőre, úgy pislog rá, majd mire leér és megemészti, pillantását zavartan kapkodja ide-oda, saját ajkát beharapva rágja meg, mint cselekvés, mint meglepettségének leplezése. Mert miért ne lenne az. Szeretné, őt és nem mást, és komolyan is gondolta, minden körítés nélkül, ahogy sikerül, de felőle nincs akadálya, mert önzetlenül ad, hát akkor figyelmet, társaságot, amelyre vágyik. Mert nem olyan elképzelhetetlen ez, nem olyan, amit senki se érdemel. Most kezdi megérteni, hogy az ember társas lény, el lehet játszani a remetét, de amikor egy ilyen jön szembe, ilyet hall, elszáll.
- Örülök – emeli vissza tekintetét, ajkait nem rágva húzza mosolyra. - Nem mindig vagyok a legjobb, de igyekszem – utal finoman arra, amit amúgy megosztott vele, még ha csak azért is, mert azt már kihúzta belőle. Nem tudja, hogy emiatt haragot érezzen, vagy felejtse is el, mert lényegében nem ez az első, így lett úgymond lakótársa is, tehát annyira nem rossz dolog. Ott van másrészt mégis egy megkönnyebbült érzet, hogy ezt már nem kell takargatni, nem kell majd magyarázni miért feszült, miért vannak a szemei alatt karikák, bármi. Könnyebb. A köd miatt ezt se észlelte, most igen. Egyel kevesebb dolog nyomja a vállát és ez... fura. A jó fura. Kimondani magában. Szóval nem teljes a harag, nem. Úgy néz ki, kell az ösztökélés ahhoz, hogy ki tudja mondani, ami valahol elég gyenge. Határozottság meg hát pasi, és tessék, sehol sincs, miért van ez vele? Miért nem tud mégis úgy lenni, mint anno? Tudja, hogy miért, de akkor is. Emlékszik hogyan kell, miként, csak... jön valami, egy újabb mondat, pillantás és rándul a gyomra, visszalép és kábé már dadog. Idegesíti, talán érezhető is, hogy az, saját maga miatt, a helyzet miatt és hogy képtelen kezelni, hogy azt várja, mikor tör ki a nevetés és mondja azt, hogy oké, elég, vége a mókának, vicc volt az egész. És ennyi. Fél? Nem tudja, inkább csak, nem akarja. Fogalma sincs, tessék. Újabb.
- Hogy? - ráncolódik a homloka, ahogy elemzi a mondatot magában. Az ő sérülései. A bőrfelület aztán kisimul, ahogy mimikája enged és sóhajt egyet. - Tele vagyunk sebekkel, egyikőnk sem akar sót szórni a másikéba. Értem én. De nem hímes tojás vagyok, aki nem eshet a földre. De... nem tudom mi lett volna utána, ha megtörténik... az. Mindegy már azt hiszem – bólint egyet, inkább magának, mint másnak. Tényleg az, mert elmúlt, mert megtörtént és nem lehet változtatni rajta. Nem is kell. Arra pedig külön mosoly kerül ajkaira, hogy minden ellenére is figyelt, hogy ne bántsa. Bár az utolsó dolog volt, hogy arra gondoljon, de utólag, már képes látni. - Kedves tőled mégis, hogy figyeltél – ezt legalább könnyebben ejti ki és nem akar elfordulva elbújni. Nem. Hát tényleg az, nem is érti. Mit csinált? Mert erre nem jött rá, miért érez és gondol ilyeneket? Kíváncsi is rá és közben pedig... egyelőre még fogalmazza a kérdést. Mert nem csinált semmit, csak amit amúgy is. Néha érzett furát és ennyi, a Tanulószobáig nem lépett át semmiféle határt. Furcsa.
- Nem akkor. Most és később. Tudod, futni és követelni a figyelmet, bármit. Én nem tudom mit miért tettem vagy akartam, utólag... hát kellemetlen volt kicsit ücsörögni vele, de na. Túléltem – azért legyintget párat, nem is érti, miért jött ez fel, de legalább nem érzi, hogy ég a feje, annyira. De tódulnak fel benne a gondolatok, az érzések, a minden. Várnak, kivárnak és aztán... kirobban. Olyan szinten áramlik belőle, mintha felpörgött volna és most aztán mindent kiad, rossz, jó, kellemetlen, és rá sem jön, hogy most nem kellet mágia, magától teszi, magától panaszol, vagy csak közöl. Nem helyes, sok helyen hibás vagy épp pontatlan és mennyire őszinte mégis. Az, hogy mennyire érzi kellemetlennek magát és hogy a végén pedig lefullad. Le és ki, hát mintha életlében először nyílt volna meg és valóban, kicsit így is van ez. Sok szó, nagyon sok, mire az utolsó elhal, már csak motyogás és eltűnik ujjai mögött. Tessék nevetni.
És csend. Saját szívvesére dübörög füleiben, nem hall semmi olyat, amit vár. Aprót rezdül össze, amikor megérzi az ujjakat a csuklóján, fejét felemelve nyitja ki szemeit és pillant rá. Kérdő tekintete kíséri végig, ahogy elhúzza arca elől a kezét, előhúzza ideiglenes és béna rejtekéből, ahova gyorsan menekült, mint a gyerek, aki ha eltakarja a szemét, akkor őt se látják. Kell pár pillanat, mire felfogja a kérdést, nyugodtan vesz levegőt és próbál túllendülni a kifakadáson.
- Az is. Meg, hogy ennyire szerencsétlen vagyok – mert az, az előbbi mutatta meg igazán. A kezére néz, ahol az ujjak pihennek, karja libabőrös. Nincs semmi, nem érzi, hogy lenne mágia és mégis. Nagyot sóhajt, kicsit összeszedve magát, ha határozottabb nem is, de valamennyivel jobb. Az legalább igaz, hogy elmondta, mi van benne, még ha nagyon kusza és nem teljes. Míg szedi össze magát, ezer kérdést kap és megilletődik. Főleg az utolsótól. Hogy mi? Csak csendben figyeli, szája nyílik és úgy is marad, mert rácsodálkozik. Hogy minden múljon el? Ő is? Mi? Oké, ébredjen már fel. Kihúzza magát.
- Az érzések majd rendeződnek, idővel. Időt kérek, míg megtudom mi hiszti és mi az igazi – tény, eddig is volt rá ideje, de mivel most felkavarta, legalább tudja, mit kell átnéznie. De nem ez volt a lényeg. - Miért akarnád magad teljesen kitörölni...? Mihail – sóhajtja a nevét, ahogy elhangzik az utolsó kérdés. Komolyan, nem tudja mit akar, de ezek most meglepték, ahogy aztán a másik is. Fél talán a választól? Nem akarja hallani se és mégis? Mint ahogy az előbb ő nem akart beszélni és mégis. A kezére néz ismét, az egyik csuklójára, amelyet óvatosan bont ki az ujjai közül, és valamiért, csupán csak azért, hogy kicsit megnyugtassa, mert ahogy az előbb és még most is nyomorultul érzi magát, azért figyel. Önzetlen. Ujjai elérik a másikét, összefűzi vele őket és finoman rászorít.
- Az emlék és te is maradj. Még ha előbbi kellemetlen is kicsit. Az idő múljon, de azt meg teszi magától is. Csak rám koncentrálsz, hogy én mit akarok. Miért? Elmondtam, hogy rendezi a dolgokat, aztán lenni, megmutatni, hogy nem kell egyedül lenni. Magam se tudom miért, de így érzem. De te mit szeretnél? Figyelj, mágiával más, tudom, én amúgy sose... meg amúgy sem, elég unalmas alak vagyok abból a szempontból és aligha smárolok bárkivel, szóval ezért is vagyok béna. Lehet a mágia mégis kicsit benne van, ne nézzük. Nem nézem. Nekem is segítettek, segítenek. Segíthetek én is? Hogy ne legyél egyedül. Nem tudom hogyan sikerül, ez új. Mert azt hiszem azt szeretnéd, hogy múljon és ez nem rossz, tudom mégis milyen érzés – nem biztos a hangja, nem bátor, igyekszik azonban. Legalább nem reszket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Ha nem értenéd bajok is lennének, gondolta magában, de inkább nem szólt egy szót sem, úgy tűnt jobb ha csendben marad, mielőtt valami olyat mer kiejteni a száján, amit a kisasszony esetlegesen a szívére vesz és az ő szemét is szeretné kikaparni, vagy miről magyarázott. Őszintén nem igazán figyelt az üres fenyegetőzésre, mert onnantól, hogy ő elhúzott onnan már nem érdekelte az egész.
- Szerinted hagyd csak. Sok portré unalmát a diákságon vezeti le, jobb ha ehhez hozzászoksz, mert minden festményt nem tudsz megleckéztetni. - Újabb anyai jótanács a lánynak. Nagyon segítőkész és féltő kedvében volt, hogy így próbálta megóvni szegény kis levitást a bajba kerüléstől, nem is értette mi ütött belé. Nem volt ő alapvetően rosszindulatú, de nem különösebben nem volt ínyére, hogy csak úgy önzetlenül, pusztán segítőkészségből és jószándékból mindenkinek jót akarjon. A barátaival persze más volt a helyzet, akiket igazán szeretett, azokért kérdés nélkül megküzdött volna egy sárkánnyal, átgyalogolt volna az égő tűzön és kiugrott volna a harmadikról. Ok és cél kellett, hogy a jócselekedetei teljesen szívből jöjjenek, ezt csak a szeretet volt képes megnyitni benne. Még ha ez a gondolat gyomorforgatóan nyálasnak is látszott számára. Bírta a ő a romantikát, a filmvásznon és a mugli regényekben egyaránt, de azért volt, ami még az ő gyomrának is sok volt. Például a nyálas becenevek. Hát azért van az embernek neve, hogy úgy szólítsák, nem? Ha meg nem tetszik, hát egy-egy névből rengeteg becenevet lehet kreálni, nem kell rögötön az édesem, kincsem, nyuszifülem készletből válogatni. Sem használni, sem eltűrni, hogy így hívják nem volt hajlandó, egyedül a szüleitől. De nekik úgyis mindent szabadott.
- Vizsnyiczky Heléna Sára szolgálatodra. Sára egyébként, nem Heléna, az Eridonból. - Udvariasan kezet fogott lánnyal és ismét elkönyvelte magában, hogy ez a világ legidétlenebb dolga, mikor két kamaszlány kezet fog. Felesleges udvariaskodás, semmi több.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Arcomra kiül az ellenállhatatlan mosoly, ami szépen, lassan átvált abba a szemét, rohadék mosolyba, amitől olyan vagyok, mintha az ördög kölyke volnék. Zöldes szemeimet pajkosan rávillantom a mellettem ülőre, és megengedek magamnak egy kis nevetést.
- Hidd el Médi, amikor elkezded, rájössz, hogy a szex minden, csak nem fúj. Simán kinézem belőled, hogy az elején olyan leszel, mint a nyulak. Csak két dolog. Védekezz és ne feküdj le senkivel szánalomból.
Remélem frászt kap kétszer, hogy a szex, mint szó elhangzik a beszélgetésünkben. Kérdezett, utalgatott, hát mit vár? Ismer engem. Én nem a nagyanyja vagyok, sem az anyja, hogy azt mondjam neki, a gólya hozza a gyereket, meg majd idővel jön a méhecske meg a virágok. Ezzel anya is megpróbálkozott. Nem lehetett könnyű neki, mert én voltam a negyedik fiú, akit megpróbált felvilágosítani, mire közöltem vele, hogy már túl vagyok az elsőn, és a testvéreim mindent elmondtak. Nem könnyű négy fiúval, én tudom. Amikor tíz évesen kiderült, hogy van tetoválásom, szerintem akkor tört el valami benne. A bátyáim azt mondták, hogy nem vagyok eléggé tökös, hogy legyen, de lett. Egyszerre velük. A majmok azóta is a karomon vannak. Igaz, kellett már korrigálni az elmúlt tíz évben őket.
- Biztos, hogy nem velem akarsz nyelves csókot váltani. Ez nem a sötét középkor, hogy az unokatestvérek összeálljanak.
Ráadásul nekem ott van Edit, elég egy gyerek az életembe, nincs szükségem még egyre, aki ráadásul a rokonom is. Amióta aktív vagyok szexuálisan, sosem telt el ennyi idő anélkül, hogy csinálnám. Most meg. Malmozok. Még évekig kábé. Lehet, hogy elsorvad szegényem, ha így haladunk.
- Szóval, ki az? Nem baj, ha gáz, elsőre lehet gáz pasid.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Vizsnyiczky Heléna Sára

- Tulajdonképpen... ez igaz - válaszolja alig észrevehető megtorpanást közbeiktatva. Bájos mosolya még hihetőbbé is teszi, hogy teljesen naivan egyetért ezzel a meglátással. Pedig ugyan már. Miért is ne leckéztethetne meg minden egyes portrét, amelyik unalmában az ő kárára szórakozik? Igaz, hogy itt nem válik be az, ami otthon, a birtokukon álló nagy kúriában beválik, de ez nem jelent semmit. Amúgy sem tenne semmi olyat, ami miatt a szülei egy pillanatig is haragudnának vagy amivel folt esne makulátlan hírnevén és erkölcsi magatartásán. Mégiscsak biztos van ebben az iskolában is valami nyilvántartás, mint a nevelőintézetben, ahová feljegyzik, hogy valaki magaviseletből pusztán elfogadható, vagy kiváló, esetleg troll. Mindazonáltal nem is ez a lényeg, hogy feljegyzik-e, hanem hogy van a bosszúnak olyan módja is, amelytől nem lesz piszkos a keze és nem nyúlkál pókhálóba sem, mégis móresre taníthatja a galád egyéneket. Meg is fogja mutatni annak a vicces kedvű úrhölgynek ott a falon, hogy vele nem ér packázni. Hogy is mondta Lili? Megtanítja kesztyűbe dudálni? Azaz. Bármit is jelent, Amália Terézia Wilhelmina meg fogja tanulni, az már biztos. A hogyant azonban nem most fogja kitalálni. Majd később. Ebben a pillanatban lefoglalja éppen, hogy bemutatkozzon, mint ahogy azt illik mégiscsak.
- Sára. Örvendek - feleli a kézrázást követően, majd a kötelező körökön túl máris kevésbé kényszeredett a mosolya. Ez az illemtan inkább valami belenevelt kényszerű valami, semmint egy belső késztetés. Egyszer talán csak kinövi. Vagy nem. Ki tudja ezt is most még, mi lesz egy év múlva, vagy akár csak holnap.
- Eridon? Emlékszem rá a prospektusból, amit kaptunk az iskoláról. Kicsit azt reméltem, oda kerülök, mert annyira jól néz ki a piros az aranyszínnel, de végül is ez a kék is szép az ezüsttel. Csak ne egy fán laknánk, bár azt hallottam, hogy nagy renoválás várható. Nem fontos. Régóta tanulsz már itt? Milyen? Sokfélét hallottam az iskoláról, és nem tudom, kinek is lehet hinni, mire is számítsak pontosan. Anya nem nagyon akart ide engedni - magyarázza. Mégiscsak érdekli, miért ment bele az anyukája csak úgy abba, hogy itt járjon, hogy ha bármi baja esik Karácsonyig, akkor azonnal átíratja a Herzbergbe. Éppen csak az a problémája, hogy eddig is Ausztriában volt, már ott is honvágy gyötörte, hát mi lenne még Svájcban? - Ugye nem tartalak fel?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

- Megtanítsalak rá? - kérdezem lelkesen, egy pillanatra megfeledkezve róla, hogy én kvibli vagyok, és nem tudok varázsolni. Persze ez abban nem hátráltatna, hogy neki megtanítsak egy mozdulatot, meg egy varázsigét. De azért hülyén jön ki. Na mindegy. - Mármint, a varázsigét... - próbálom meg kimagyarázni, bár lehet ő is ismeri, csak nem használja. Tudja a fene. Mindegy is, ha akarja majd elmondom neki. Amúgy meg nem.
A könyveket kibeszélve pedig balga mód illúziót kérek tőle, s bár elsőre jó ötletnek tűnik, hamarabb facsarodik össze a szívem, mint várnám, ahogy a tenger, a homok, a napfény mind bekúszik a tudatomba. Vagy ahogy a gondolat, hogy ezt már nem élvezhetem közéjük furakodik. Mert az illúzióban minden tökéletes, mégsem tudom sokáig élvezni.
Azt hiszem, viszonylag hamar köszönöm meg, és kérem meg, hogy fejezze be. A könyvtár képe pedig, szerencsére hamar visszatér. S hiába mosolygok, próbálkozom rejteni a fájdalmamat, átlát rajtam.
-Persze - pillantok rá, hálával vegyült szomorúsággal. Megnyugvást keresve a mellettem lévő könyvespolc felé fordulok, mintha rengeteg izgalmas könyv lenne rajta. - Semmi baj. Hálás vagyok, ne kérj bocsánatot. - Nézek fel rá, s ahogy ezt teszem, belém hasít egy másik felismerés is, hogy talán ha nincs a damfírság, akkor sem élvezném annyira a képet, mint hinni akarom - Az én hibám. Nem gondoltam végig - felelem aztán rövid gondolkozás után úgy döntök jobb ha elmondom neki, mert nem akarom, hogy bűntudata legyen a semmi miatt - négy évesen vízbe fulladtam - kezdem nyugodtan, levéve egy könyvet a polcról, de nem igazán figyelve mi az csak lapozgatok - egy mugli házaspár mentett meg, az unokahúgomat azonban későn találták meg. Mindig azt hiszem, hogy túl tettem magam rajta... Aztán rájövök, hogy nem - összecsukom a könyvet és visszateszem. - Amúgy meg... Nem mehetek a napra - toldom hozzá, hiszen előbb-utóbb úgy is rájönne, az iskola vezetőség tudja, és itt a falnak is füle van. Semmit értelme titkolózni. Persze tudom én kezdtem. De nem nekem való ez. - Damfír vagyok - azzal felé fordulok, és összedörzsölöm a tenyereimet. - Van még kávéd? - érdeklődöm, témát váltva, mert azt hiszem, abból még kéne három, hogy túl éljem a napot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Igen! Várj, majd hozok mindjárt egy jegyzetfüzetet is, hogy leírjam. Nehéz beismerni, de öregszem és az agyam se a régi - magyarázom mélyet sóhajtva. Kicsit rosszul tűröm amúgy ezt az egészet, valahogy egyszerre érzem magam öregnek és fiatalnak. Az öregség talán csak azért van, mert már nincs mellettem a nejem. Lehet ha itt lenne az elsősökkel hógolyóznék az udvaron a legtűzőbb hőségben.
Az illúzióm után azonban teljesen másmilyen irányba sodródik el a beszélgetés. Látom az arcán, hogy gond van. Akkor is látom, ha nem lennék jó az arcokban való olvasásban, annyira egyértelmű érzelem ül rajta.
Ahogy hallgatom a részleteket úgy vonom össze szemöldököm. Nem gondoltam volna, hogy ennyire, tragikus múlttal rendelkezik. Hiszen annyira szeleburdinak és naivnak tűnt. Nem szólok semmit, csak megértően a vállára teszem a kezemet, és megveregetem.
- És milyen az élet Damfírként? - a másik részét nem akarom firtatni, de erre talán nyitottabb. Azonban ha úgy látom, hogy mégsem, hamar véget fogok vetni a beszélgetésnek. Nem akarok kierőszakolni senkiből semmit sem. A kávéra biccentek és elkiáltom magam, az egyik házimanó nevét rivallva. Jó azért nem ennyire drámaian, s mikor bekocog aprócska lábacskáin kérek tőle egy adag kávét. Mást nem. Bár kísértésbe esem, hogy valami süteményt is rendeljek, úgy érzem az nem lenne fair. A végén tényleg mázsás malacként fogok kullogni a szék alattam pedig összedől, mintha csak piszkafából állt volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

A tanév kezdete előtt néhány nappal jöttünk vissza, és nagyon vártam, hogy vére újra itt lehessek, de a helyzet az, hogy jelen pillanatban a pokolba kívánom az egészet. Pedig jól indult az este, a csónakház is remek ötlet volt, csak aztán valahogy elment a dolog egy nagyon rossz irányba, én pedig könnyezek miatta. Nem, eszemben sincs sírni, én nem sírok, de a könnyeimet nem tudom megállítani. Bárcsak inkább otthon maradtunk volna. A szüleimmel való nem beszélést jobban elviselem, mint azt, ami bennem van most.
Nyilván jobban járnék, ha a Navine biztonságos falai között lennék, de éhes vagyok és megbántott, ezért nem akarok most ott lenni. A konyháról szerzek magamnak vacsorát, pár szelet bundáskenyeret, amit fogalmam sincs, hogy miért vacsorára csináltak, és mivel megmaradt, nyilván, más sem értette, de nekem most jól jönnek arra, hogy eltelítsék a hasamat. A könyvtárhoz közeli párkányok egyikén foglalok helyet, a gyér világításnak köszönhetően már két prefektus is elment mellettem, én pedig teljes nyugalommal hagyom, hogy menjenek csak tovább. A zárást várom, és hogy Kazanov kijöjjön. Beszélni akarok vele, mert tartozik nekem egy történettel, de így nem akarok becsattogni hozzá. Viszont tudom, hogy bent van, amikor errefelé csattogtam, láttam az éppen nyíló ajtóban, ahogy ott ül az asztalnál, és mintha pont felnézett volna, de ebben nem vagyok biztos, talán csak képzelgés volt, semmi több, de nem gáz, kivárok. Most már nyugodtan büntethető is lennék, de mivel mestertanonc vagyok, ezért nemes egyszerűséggel mindenki bekaphatja, és akinek ez nem tetszik, az duplán kaphatja be. Most nem vagyok olyan állapotban, hogy érdekeljen, csak a történetemet szeretném hallani, hogy nyugodtabban menjek el aludni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem tudja, hogy alakulhatott volna még, neki ez volt a természetes reakció, ahogy becsapódott és ahogy mozdult. Nem erőltetett semmit sem, talán csak a nevetés egy részét, de az mégis jobban jött ki, mint a kiabálás, amely először eszébe jutott. Már mindegy, megy a múltba, kifolyik az ujjai közül és elmegy a többi közé.
- Én... sajnálom, nem akartam rombolni – félszeg mosollyal pillant felé, hogy ne haragudjon rá annyira és azonnal, hogy amúgy béna, de igyekszik. Vagy valami ilyesmi. De reméli érzi, hogy ez nem olyan asztaltéma, amelyet most bólogatva fog végighallgatni, mert a figyelem a többitől is létező dolog és azonnal reagál rá. Szeme sarkából lesi azokat, akik körbeveszik őket, figyel és megint csak őrzi a maga kis titkát, ha eddig még nem esett le ezeknek vagy nem hallották úgy, ahogy. Lehet már mindegy az egész, amit fent próbál tartani és most dőlt össze? Kicsit pánikol, elfojtja, lenyeli, de érzi, hogy tenyere izzad, szívverése felgyorsul, talán még pupillái is tágabbak. Nyugalom. Nem vesztheti el a fejét, mert akkor tényleg mindegy lesz.
- Iiiigen, egy kicsit. Mondhatni – ez egy fura kifejezés arra, hogy utálja, főleg tömegben, emberek előtt és amúgy is. Hogy nem beszél nagyon akkor sem, amikor kettesben van valakivel és kerüli, fel sem hozza. Fura szó az, mert nem frusztrálja, hanem inkább minden egyes alkalommal eltapossa az igazság, mert ha nem beszél róla, tud magának pár napig hazudni, hogy nincs is semmi. Ha tud. Fogalma sincs, mikor és hogyan sikerül, de egy ilyen után főképp nehezen, mintha elbújt volna és megtalálták volna, pedig épp a tömegben volt, szem előtt.
- Igen? - pislog rá, arra, hogy örülnek neki. Elég érdekes kijelentés ez, mert hát, nem szokás örülni annak, ami ennyire fáj és valahol, a kis sokk mellett érti is, hogy mire céloz, mert így nincs egyedül, úgy, ahogy ő eddig, de mivel neki ez volt a megszokott, fel sem vette. Inkább az az új és elfogadásra váró tény, hogy ketten vannak egy helyen. És akkor még hol van a harmadik... Nem, meg se említi, nem is gondol rá. Legkönnyebb tagadni.
- Nem, én nem érzek ilyeneket. Kellene? - vonja fel a szemöldökét, hogy oké, van valami, amiről még így sem tud? Ez új, hogy érezni, de tény, hogy nem nagyon ment mások közelébe, akiknél érezni kellett volna. De ha tenné is, lehet neki nem menne, nincs mágiája, lehet ahhoz köthető, logikus lenne, ha nekik emiatt plusz lenne, neki meg nem. Mindegy. Mire azonban feltenne bármely más kérdést vagy akármit, megemelkedik és indulni készül. Állát megemelve figyeli, amilyen gyorsan jött, úgy távozik. Oké.
- Szia – pislog párat, mielőtt eltűnik és végül sóhajt egy nagyot. A kaja kihűlt, ahogy a kávé is, de egy korttyal tünteti el azt, hogy aztán megelőzzön minden választ, felkel maga is és sietősen távozik. Nem, majd még magyarázkodni is fog, de most amúgy is el kell gondolkodnia. Ez erős kezdés volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

- Okkké - pillantok rá várva, hogy akkor megy-e vagy mi lesz, de nem indul meg, így arra jutok, hogy biztos később majd. Nekem mindegy. Ráérek. A varázsigét meg nem fogom elfelejteni. Bár le kéne írni őket egy könyvbe. Tök menő lennék. A damfír, aki feltalált vagy száz varázsigét. Pedig csak megosztanám a világgal, a családom féltve őrzött titkait. Azt hiszem az őseim forognának a sírjukban. Choi-ük-ükapám szelleme meg idáig repülne, hogy kísértsen. Bár azt hiszem olyat nem tud. Szóval mindegy is.
Az egész gondolatot kiveri a fejemből az illúzió és az az által kiváltott érzelmi hullámvasút, amiről bánatosan és lehangoltan szállok le. Persze van előnye a dolognak. Ha nem is biztos, hogy mindenki annak nevezné, de ráébreszt erre-arra, s mivel nem akarom, hogy ő érezze magát rosszul a történtek miatt, úgy döntök beavatom. Persze nem részletekbe menően, csak nagy vonalakban.
Meglep, hogy a vallomásom után közelebb lép, és a vállamra tett kéz is váratlanul ér, de hazudnék ha azt mondanám nem esik jól. Én is mindig nyitott voltam mindenféle szerzetre, de nem gondoltam, hogy ilyen "lelki támogatást" kapok cserébe. Ez az apró gesztus pedig tökéletesen elég, hogy visszanyerjem valamennyire megszokott nyugodtságomat. Megvárom, míg beszél a manóval és azon gondolkodom, hogy vajon ha én hívnám a manót akkor is jönne-e. De nem kérdezek rá, és nem tesztelem. Inkább megvakarom a körtét a konyhánál, mielőtt bejövök ide, és hozok egy hatalmas bögre kávét.
- Kösz - mondom immár mosolyogva, ahogy a manó eltűnik - Darkos - felelem elnevetve, kicsit sem komolyan. Nem szeretnék bele menni, akkor megint csak elszomorodnék. - Lehetne rosszabb is... például, ha vámpír lennék, nem élvezném a kávét, így legalább ez megmaradt - magyarázom vigyorogva, és egy pukkanás kíséretében a manó is visszatér egy adag feketével. - Tökéletes időzítés! - A bögréért nyúlok és az apró lénynek is megköszönöm, aztán Mikhail felé emelem a bögrét - Cheers! - más kérdés, hogy neki van-e miből innia, én minden esetre nagyot kortyolok a forró italból.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

- Na látod, ugye ugye - bólogatott egyetértően. Elkönyvelte magában, hogy remek hatással van az emberekre. Általában. Igazán meggyőző tud lenni ragyogó mosolyával, kellemes hangszínével és könnyed hazugságaival. Legtöbbször csak azt mondta, amit az emberek hallani akartak tőle és így mindenki megbízott benne.
- Eridon, igen - bólintott ismét. Hogy mennyit fecseg ez a csaj... És hogy lehet valaki ennyire sekélyes? Ez a fajta felszínesség még őt is megdöbbentette. Csak azért választani egy házat, mert tetszik a színösszeállítás. Nehezen tudta felfogni, hogy hogy lehetett valakinek ez a prioritási listáján előrébb legyen, mint a belső értékek és a közösséghez való tartozás.
- Most vagyok harmadéves, szóval mondhatjuk, hogy rég óta járok ide. Egyébként szerintem anyukád jól tette, hogy elengedett. Ha szorgalmasan tanulsz és csak rikán kerülsz bajba, akkor igazán jól fogod érezni magad szerintem. Biztosan sok barátod lesz és hamar beilleszkedsz - mosolygott rá a levitásra. Igyekezett valami olyan motivációs beszédet összehozni, ami alapján a kis szőke tényleg elhiszi, hogy ennél jobb helyen sehol sem lenne a világon. Sári tényleg szeretett itt lenni, szóval ezzel nem volt probléma, de ilyen elvakultan állítani hogy itt az élet tényleg ennyire egyszerűen csillámló és rózsaszín, lehet, hogy túlzás volt. Hiszen sehol sem ilyen, akármelyik iskolát nézzük, mindenhol vannak kisebb-nagyobb problémák és nehézségek. Főleg első évben, amikor még minden annyira új és az ember nehezen találja a helyét. A későbbiekben könnyebb lesz, miután barátokra találnak, megismerik a tanárokat és már csak minden második héten tévednek el.
- Jaj, dehogyis, én tökéletesen ráérek, ne aggódj. - Jobb dolga nem lévén, ha nem is szívesen ugyan, de hajlandó volt idejét a kis szőkére áldozni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Magamban felépítettem a tökéletes érvrendszerem, pro és kontra egyaránt került bele, hogy kicsit se érezze a nő sulykolásnak, holott ez kőkeményen az lesz. Úgy vélem, hogy a lehető legalaposabb indokokat gyűjtöttem csokorba, és egy kis kedvességgel kötöttem össze őket. Induláskor még a legfinomabb kávénkat is lefőztem a számára, ám végül azt nem neki, hanem a velem szembe betérő első vendégnek adtam, ajándékba. Valljuk meg, kávéval érkezni egy kávézótulajdonosnak, túlontúl átlátszó lenne, így nem folyamodhatok ehhez az alantas megoldáshoz. Más kell, magamat és meggyőzőképességemet kell bevetnem ahhoz, hogy célt érjek a nőnél.
Azt hallottam, hogy lehetetlen megtörni, én mégis arra hajtok, hogy ez másként legyen. Én szeretném elérni azt az igent. Éppen ezért nem rohanom le, nem az irodájában keresem, hanem semleges terepen. Reggeli közben. Noha nem szokásom nem otthon enni, most mégis idejekorán indultam fel, feleségem még meg is jegyezte vicceskedve, hogy biztos benne, hogy egy másik nő van a dologban. Ó, ha tudná, hogy mennyire igaza van. Valóban egy másik nő. Egy makacs asszony, akinek elszántsága lenyűgöző, és aki ellen nekem olyan fegyverrel kell fellépnem, ami lehengerli. Valljuk be, a magabiztos külső mögött egy izgatott kisgyerek rejlik, hiszen olyan ez nekem, mint az apáknak a legó. Órákig válogatják a gyereknek a tökéleteset, amit végül ők raknak össze, órákon át kiszakadva a külvilágból. Egy legó sem szól igazán a gyerekről, és az én szándékom mögött is inkább saját örömöm rejlik, de erről később még mindenképpen szót ejtek.
- Jó reggelt, Jules!
Foglalok helyet a nő mellett, vidám mosolyt küldve felé. Órák óta ébren vagyok, napüdvözléssel indítottam ma is, mint minden reggel, így ha a másik nem is, én már régen fitt vagyok. Hófehér ingem, szürkés mellényem és nadrágom tökéletesen vasalt, egy gyűrődés, annyi sem látszik rajta. Igazán igényes a megjelenésem mindig, ez az elsődleges.
- Közeleg az új tanév, felkészült a rohamra?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Úristen, annyira rohadtul fáradt, hogy az nem igaz. Reggel annyi ereje sem volt, hogy a tanév kezdetének üdvözlésére puccba vágja magát, elvégre az évnyitón már túl vannak, minek tegye a szépet? Ásítva egyet nyúl a kávéjáért és belekortyol, majd megigazítja a fején lévő napszemüveget. Azok a markáns gucci táskák kiemelik ugyan íriszeit, de nem feltétlenül szeretné megmutatni bárkinek őket. Mi több, jobb az ilyesmit elrejteni.
De miért is ilyen fáradt, tennétek fel a kérdést... Jó, ne mondjon senki semmit, de Counter Strike: Global Offensive bajnokság volt, amire nevezett a haverjaival, hajnal négyig nyomták, aztán elkövette azt a hatalmas hibát, hogy elaludt. Nagyjából három órára. Úgy kelt fel, mint akit összevertek, szekrényéből is csak lazán halászta össze a cuccokat. Szőke tincseit megfésülte, de az elektromosságtól mégis kissé pufinak és kócosnak tűnnek, így időről-időre odanyúl, hogy lelapítsa. Az is lehet, hogy már rég tökéletesen állnak, de ugye a mozgáskoordinációja és az észlelése ma nem az igazi. Révetegen bámulja az előtte heverő tányért, amin rántotta és egyéb, kiadós reggelinek való tetszeleg, de ahelyett, hogy rendesen enne, inkább csak beletúr.
Ebbe az idillbe csöppen bele András, aki túlontúl éber és túlontúl energikus. Jules már attól totálisan elfárad, hogy az aurájába kerül. - Jó reggelt - hangja kissé rekedtes, így megköszörüli torkát, fejét pedig a következő mondatra lassan, megfontoltan fordítja a férfi felé. Úgy nézek én ki, mint aki felkészült? Ne válaszolj. Mielőtt valami nem ideillőt mondhatna, visszanyeli az első gondolatát és halványan elmosolyodik.
- Erre nem lehet felkészülni. De látom Ön kimondottan friss - mielőtt félreértésekbe bocsátkoznánk, ez közel sem fricska. Tényleg menő, hogy képes így pörögni egy szokásos hétfő reggelen, de ami még ennél is fontosabb, valószínűleg azért van ez így, mert normális ember módjára... Nem is tudom, alszik?! Ó igen Jules, neked sem ártana.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

- A friss gyümölcslé a titka.
Vagy az, hogy nekem is volt ilyen az arcom, valamikor hajnali három környékén, amikor kezdődött a napom. Hat óra alvásnál többre nincs szükségem, számos alkalommal a négy is elég. Furcsa csodabogárnak tart, aki ismeri a szokásaimat, de ezért nem hibáztathatok senkit, hiszen én valóban ilyen vagyok. Szerencsére csak minimális bűnökkel, amiket nem is kell hangoztatnom, hiszen a privát világom részei. Néha olyannyira, hogy még szeretett feleségem sem kap belőlük osztályrészt.
- Ha már így összesodort minket az élet, lenne egy kérdésem.
Véletlenül persze, nem figyeltem meg a szokásait, és nem tudtam, hogy minden reggel itt találom egész biztosan. Ó, nem, én is épp olyan romlott lélek vagyok, mint mindenki más, és nem is tagadom, ha esetleg valaki rákérdez. Számos bűnöm van, apróbb vétségek, de az ember ettől válik tökéletessé, a hibáitól.
- Megkaptam a keretet, amit az iskola vezetősége megszabott a tanárok részére egy tanévre. Ez mennyire kötött? Ha mondjuk valaki, teszem azt egy önismeret vagy egy mugliismeret tárgyat oktató kolléga ezt nem kívánja kihasználni, átruházható?
Eszemben sincs a kolléganők munkásságának fontosságát kétségbe vonni, de valljuk be, egy önmagunkat vizsgáló tárgy esetében vajmi kevés szükség van egy akkora keretre, mint amit kaptunk. Ha esetleg egy-két kolléga úgy dönt, hogy nincs szüksége a pénzre, akkor nálam jó helyen lenne, én számos hasznos célra tudnám fordítani ezt az összeget, de ha a bővítés is szóba jöhet, nos akkor kiváló lenne az is. A kettő együtt pedig, valljuk be, pazar. Na de előbb a hölgyé a szerep, én pedig vajjal kenek meg egy kalácsot, amíg válaszát hallgatom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Friss gyümölcslé, meg még mit nem... Kávéjára sandít, végül napszemüvegét feltolja a fejére. Nem sokkal ijesztőbb látvány, mint másnaposan és akkor is dicsérték már meg, hogy jól néz ki. Irónia nélkül. A csészéért nyúl és ajkaihoz emeli, amikor Bandi ismét megszólal. A mozdulat megáll a levegőben, Jules pedig nagyot sóhajt, persze csak önmagában. Nem szeretne illetlennek tűnni, így nemes egyszerűséggel tovább folytatja az utat gyomra és a csésze között.
- Hallgatom - ennél bőbeszédűbb akkor sem lenne, ha kényszerítenék, viszont miután egy újabb korty legurul torkán, figyelmét a férfira fordítja. Evőeszközeit a tányérján hagyja, már letett arról, hogy nyugodtan elfogyassza a reggelijét. Komolyan, miért várják tőle, hogy hétfőn, hajnali fél nyolckor értelmes gondolatokat préseljen ki az agyából? Bah.
A kérdésre felvonja fél szemöldökét és érdeklődve dől hátra. Hát ez egy remek téma. Anton kicsit szabadosan kezeli a pénzügyeiket, szabad kezet ad Jules-nak, de azért néha napján rá-ránéz. Nem szereti, ha indokolatlanul sokat költenek és, bár idén emelkedett a tárgyakra fordítható keret, azért nincsenek túlzottan eleresztve továbbra sem. Ezzel kapcsolatban persze a szőkének vannak észrevételei, de nem az ő dolga, hogy jobb belátásra bírja az igazgatót. Ahogy András végez, kicsit emészti a hallottakat, de épp csak pár másodpercig, hogy aztán megvonhassa vállát.
- Ez nem az én hatásköröm. A keretet Anton szabja meg, ahogyan annak felhasználásáról is ő dönt, legalábbis megszabja annak határait - ez persze csak részben igaz. Túl korán van és túl hétfő ahhoz, hogy éhgyomorra, egy félig megivott kávé felett kezdjen el számolgatni. Jöjjön vissza a férfi mondjuk tíz óra körül, az egy egészen karakteres időpont.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Meg kellene már tanulnom kezelni ezeket a helyzeteket. Egészen eddig teljesen ura voltam önmagamnak. A vélaságomnak meg pláne, amit belém neveltek, amit elmagyaráztak az előző iskolámban, tartottam magam hozzá, nem borítottam fel azért, hogy nekem jó legyen és szeressenek, mint előtte. Minden ment, ahogy meg van írva, ahogy elvárták tőlem, még csak megerőltetni sem kellett magamat, mert minden teljesen jó volt. Egészen addig, amíg meg nem érkeztem az iskolába, és nem találkoztunk Beliánnal a hirdetőtábla előtt. Mert az első találkozás - azt mondják - sorsdöntő, és valamiért kezdek ebben hinni. A tábla előtt kezdődött minden. Csak rápillantottam, már elnyíltak az ajkai egymástól, ahogy az arcomat fürkészte és próbálta kitalálni már akkor, hogy mi lehet ez. Hülye lettem volna elmondani neki, és talán bánom is, hogy megtettem nemrég. Egy egyszerű kérdést tettem fel, amire igent mondott és azóta a napjaink, akár akarja néha, akár nem, de összefonódnak egymással. Elmondható talán az is, hogy azóta csak még jobban, hiszen a Tanszobában valami elindult és kiteljesedni látszott, mégsem hagytam, hogy beteljesüljön, pedig a végén már a véla visszahúzódott, és egy egyszerű srácként álltam előtte. Ő is akart engem, és így hogy most már ez ki is van mondva, az arcába vágtam, hogy szeretném, ha ő lenne az, aki megment a magányosságtól, mindent megváltoztat mostantól. Ha ő nem is érzi, ha nem is akarja elhinni, mert a reakciója sok mindent elárul, megleptem. Belefér, majd megemészti, ezt akarta, nem? Hogy támaszkodjak rá, hogy érezzem itt van nekem, ki lett mondva, támaszkodom rá. Utalgathat itt a vélaságra, hogy nem mindig lesz képben, hogy valamiért az agya kicsit tompa lesz, de engem ez nem érdekel. Igyekezni fog, tudom, többre nekem nincs szükségem, így is sokkal többet kaptam eddig tőle, mint bárki mástól. Visszamosolygok rá, őszintén, és a kezdeti menekülési ösztön pillanatok alatt foszlik szerte, már-már nevetségesnek is hat a fejemben, hogy egyáltalán eszembe jut. Menekülni. Előle. Képtelenség.
- Az? - értetlen ráncolom a szemöldököm pár másodpercig. Mint derült égből villámcsapás ér a felismerés, hogy mégis miről beszél. Arcom kisimul, egy halk kuncogást eresztek meg, amiben nincs rosszindulat, egyszerűen... vicces, hogy eszébe jutott egyáltalán. Őszintén? Nekem nem jutott, azóta pedig... inkább ne is beszéljünk róla. Kezeim ismét akaratlan rándul meg, hogy arcára simítsam kezemet, de ellenállok, és hatalmas belső vívódás árán, de a kezem nem mozdul. Halványan mosolyogva pillantok rá. - Nem lettem volna rá képes, annál sokkal többet jelentesz. Hagyjuk a kedvességemet inkább... - és jelentett akkor is. Nem holmi játékszer, akit kedvemre rángathatok, majd eldobhatok, és ha ismét játszani támad kedvem, akkor előveszem és kezdjük elölről. Nem, sajnos ez most nem megy, hiába könnyebb és egyszerűbb lenne, mert ami régen működött azt most valami nem hagyja, ami belülről kiabál, hogy ne legyek fasz, és ne dobjak sutba mindent, amiért eddig küzdöttem. Legyen az bármi - józan ész? -, de igaza van. Nagyon is. Ezért jöhettem ebbe az iskolába, mert leigazolták, hogy nem jelentek veszélyt, mint egy normális diák tengetem a mindennapjaimat, erre tessék! Egyetlen srácért borítottam meg mindent, mert egy pillanatra elhittem, hogy ugyanolyanok vagyunk, mert ő is szenved, neki is fáj és kellemetlen, ő is magányos. Legyünk együtt magányosak.
- Nem csináltál semmit - vonok aprót vállaimon. - Ezt láttad jónak, így cselekedtél, de nem akaszkodtál rám. Előbb vagy utóbb ezt is meg kellett beszélnünk... - halvány mosolyt eresztek meg felé, hogy tudja, valóban nem csinált semmi rosszat. Nem tudom miért, vagy hogyan jut ilyen eszébe egyáltalán, de ha benne van, akkor engedje ki, mert ha most nem, akkor soha nem beszéljük meg. Túléli, naná, hogy túl, annyira messze nem vitt a dolog, hogy ne élné túl, mégis... ahogy kirobban belőle minden és arcát temeti tenyerébe, eszembe ötlik, hogy talán nem itt és most kellett volna ennek a beszélgetésnek neki állni. Hogy talán a menekülés lett volna a legjobb opció, mert ahogy belőle törnek elő a szavak, amelyek sok mindenre adnak magyarázatot, mégis kevésnek érzem őket, úgy buknak ki belőlem a kérdések. A kérdések, amelyek marják torkomat és égetik agyamat, amiért hangosan kimondtam őket. Rossz ötlet volt, nem kellett volna, és ahogy csuklóit tartom kezeim között, ahogy fixírozom a padlót, többször is eljutok odáig, hogy egyszerűen elengedem, sarkon fordulok és elmegyek. Nem láthatom arcát, amikor a kérdések célba érnek, de elképzelni el tudom. Meglepődöttség? Csalódottság? Öröm, amiért én kérdezek rá, és nem neki kell kimondania simán? Mind csak tipp, egyik sem biztos, mindenre meg van az esélyem, és ahogy meghallom a hangját összerezzenek akaratlan. Mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre és most várja az ítéletet a feje fölött. A kedvenc játéka megy a kukába? Sarokba állás? Szobafogság? Mindegyik jobb lenne annál, minthogy a választ megtudjam. Szemeimet összeszorítom, ahogy időt kér, azt végül is tudok adni, főleg akkor, ha el kell tűnnöm az életéből, mert a visszakérdezés erre utal. Ahogy kiejti a nevemet leszek libabőrös, szemeimet ugyanúgy összeszorítva tartom, lefelé nézek, képtelen vagyok felpillantani, mert akkor ez azt jelenti, hogy eljutottunk idáig. Odáig, hogy kiderül, még sincs rám szüksége, nekem hiába van rá, még akkor is... szemeim kipattannak, ahogy feleszmélek. Ujjai siklanak az enyémek közé, összefűzi őket, rászorít, nekem pedig kikerekedett kékjeim figyelik összekulcsolt ujjainkat. Fejem immár felemelve szuggerálja kezeinket, és ahogy neki áll beszélni, ugyanolyan meglepett tekintetem vezetem arcára.
- Hogy... én... - ajkaim elnyílnak, majd összezáródnak, ismétlem a folyamatot. Kékjeim az előttem álló arcát fürkészik, és nem tudok vele mit kezdeni. Ne tűnjek el. Én mit szeretnék? Segít nekem. Segíteni szeretne nekem, hogy ne legyek egyedül, és kizárja a mágiát. Mágia nélkül segítene, mert... mert ő ilyen. Ő Belián. - Én... - fejemet ismét lehajtom, meredt tekintettel bámulom a padlószőnyeget, amíg gondolataim ide-oda cikáznak, igyekszem megtalálni a szavakat, de képtelen vagyok rá. Kezem lehullik magam mellé csuklójáról. Mi történt? Miért nem tudok egy rendes mondatot kinyögni? Mit mondjak erre? Mit kell erre mondani? Szükségszerű válaszolnom? A pillanat tört része alatt siklik kezem tarkójára, kapom fel fejemet és tolom a fal felé. Ismerős helyzet, igaz?
- Szavakba öntenem nehezebb azt, amit most érzek - közelebb és közelebb nyomulok testéhez, térdem lábai közé furakszik, hogy csak még közelebb lehessek. - Kérlek, engedd meg... - ajkaiba búgom szavaimat, lefelé sandítva várom, hogy válaszoljon, hogy tegyen valamit. Akármit. Kezét nem engedem el, ujjaink ugyanúgy egymásba vannak fonódva, türelmesen, ajkaiba sóhajtozva várom a választ. Mert nem nézed a vélát, ugye? Mutasd meg, mennyire nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Sóhajtok, ahogy kilép az ajtón, és nem is tudom, hogy örülnék-e neki, ha így látna, vagy sem. Most nem tündöklök úgy a fényemben, mint kellene, ilyenkor nem vagyok biztos magamban, Végül azonban úgy döntök, hogy ha észrevesz, akkor észre kell, hogy vegyen, én nem állok neki kalimpálni. És persze észrevesz.
- Vagy a pokolból.
Nem mozdulok, az ablakhoz közelebb ülve, így még egy ember kényelmesen elfér, ha van kedve csatlakozni a párkányon gangeléshez, bár nem tudom, hogy mennyire laza ezen a téren. Inkább csak hagyom, hogy azt kezdjen a hellyel, amit csak szeretne.
- De jó lesz most a Navine is.
Mosolyodom el halványan, mert javított, és valljuk be a javítás megmelengeti a szívem, mert ilyen nyomorult lelkiállapotban a valahová tartozás igénye sokkal erősebb, mint az átlag hétköznapjaimon. Bennem elég sok minden el van romolva, szóval ne csodálkozzon senki, ha nem lelkesedek úgy, mint az emberek többsége, a mosoly, és hogy nem a pokol az egyetlen opcióm, az már egy jó alap. Mintha ma különösen kedves lennék. Undorító.
- Ráér kicsit?
Érdeklődöm finoman, ahogy kicsit közelebb hajolok, úgy, hogy csak ő hallja. A legjobb folyosón teszek ilyen megmozdulásokat, és majd még csodálkozok, hogy ennyi mindent összehordanak rólam.
- Kaptam egy kiválót, és arra gondoltam, hogy elmesélhetne egy történetet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Vizsnyiczky Heléna Sára

Nevezhetjük sekélyesnek is, de tulajdonképpen ennél többet számára nem mondott a prospektus, minthogy milyen színekben pompáznak az egyes házak diákjainak talárjai, mi a címerállat vagy éppen hogyan is néz ki maga a címer. Na persze, volt egy kis összefoglaló is mindegyik történetéről megemlítve az alapító nevét is, valamint pár sor arról, hogy mik lennének az alapvető értékek, de hát az csupa olyan általánosság, ami számára a legkevésbé sem döntő. Tanulni bármelyik ház diákjaként tud, ahogy a szüleit is büszkévé tenni. Azt meg sajnos nem tudja mondani, hogy azért szeretne netán Navinés lenni, mert az anyukája is oda járt, ugyanis az anyukája Amerikában tanult, mivel a politikai hatalom elől menekültek és csak két évtizede, hogy visszatértek az ősi birtokokra Zágonba. Az apukája meg Svájcban tanult, ahová őt is küldeni akarták, de sikerült kikuncsorognia, hogy hadd ne legyen ismét egy másik országban, messze tőlük. Vagyis egész pontosan nehéz lett volna számára bármilyen más szempont mentén dönteni részleges információk alapján, hogy melyik ház is szimpatikus. Végtére is ez volt igazán szembeötlő. Kívülről viszont valóban sekélyesnek tűnhet, aminek azonban nincs igazán tudatában, saját szempontjából teljességgel logikus a döntés, annak pedig még kevésbé van tudatában, mit is gondolnak róla, úgyhogy teljes lelki nyugalommal mosolyog és kérdezget ahelyett, hogy saját nézőpontját megpróbálná megvédeni. Nincs is mit megvédeni, hiszen nyíltan nem érte semmilyen kritika, esetleges mögöttes tartalmakban pedig nem fog máris az első pillanatban gondolkodni, nem hiszi ő, hogy mindenki utálná első látásra vagy irigyelné, vagy bármi. Mégiscsak kell az ilyen erős érzelmekhez alap is, tehát ezekre gyanakodni és kijelentéseket megkérdőjelezni bőven ráér később is.
- Áh, majd csak túlélem - feleli, ráhagyva a lányra, hogy csakis az lehet gond, amit ő mond. Igazából ő hallotta, mert hallgatózott egyik este még otthon, hogy az anyukája annyira feldúlt, hogy kiabál az apukájának, és még az ajtót is elfelejtette rendesen becsukni az ebédlőben. Annyit biztosan hallott, hogy az anyukája nem szereti ezt a helyet, valami minisztériumi izét is emlegetett, de az apukája meg azzal csitította, hogy az már évekkel ezelőtt volt, és különben is, ha baj van, átíratják. Vagy magántanuló lesz. Hogy pontosan mire gondoltak, azt nem tudja, de reméli, tényleg csak valami régi történet, ő pedig fél információkat nem mesél. Még az kéne, hogy pletyka legyen itt belőle. Ő aztán nem pletykál. Sára viszont közli a kérdésére válaszul, hogy ráér. Mosolyogva biccent is felé ennek hallatán.
- Milyenek a tanárok? Van valami jó tanácsod, tapasztalatod, kinél mire érdemes figyelni? - kérdezi inkább, erről talán mégiscsak sokat tud mesélni egy harmadikos. Legalábbis többet, mint ő. - Azt hiszem, valahol erre van a Nagyterem is, ha nem tévedek. Szerinted ilyenkor is lehet kakaót szerezni, vagy csak az akkor van, ha éppen reggeli, ebéd- vagy vacsoraidő van?