A legédesebb zöldség


    A kis puffadt, de meg fogja ezt még bánni… Ombozi sem tudja még a csalárd tettet, melyet ellenük elkövettek, csak a hirtelen jött mámoros szerelem kábítja el, csakúgy, mint Michelle-t. Bááár, tény ami tény, egész szép párt alkotnak így együtt. Már ha feltételezzük, hogy a lánynak valaha is lehetne párja. Na de kanyarodjunk vissza az eseményekhez. Szóval gyönyörű, boszorkányszemek. Ezért most kitépné a hangszálaidat valószínűleg, de jelenlegi állapotában csak még nagyobbra nyitja amúgy is elég óriási szemeit. Aztán… Aztán megint elpirul.
- Te olyan édes vagy – pfejj, micsoda mézes-mázos hang. Rajongás holtig, az egyszer biztos. Michelle nem is állja meg, hogy szőke fürtjeit tekergetni kezdje, egy tincs egy ujj. Aztán még egy. Így játszadozik, mint macskák szoktak a gombolyaggal. Tekintete Noel puha ajkaira téved és erre fel beharapja sajátját, ami rettentően erotikus mozzanat, de végtelenül felelőtlen is. Nem kéne Noelt még jobban sűrű sötét bozótosba vezetni, így is eléggé ott van már. Aztán miféle bókok érkeznek? Ha ezt Mihael hallaná, valószínűleg eldőlne a nevetéstől, nem is, belehalna. Ha jobban belegondolunk, végtelenül hízelgő lehetne, ha nem ilyen nevetséges körülmények között hangzana el. Ráadásul ilyen nevetséges arckifejezéssel. Hát nem nevetséges? Gondolom nem, mert Michelle tovább olvadozik.
- Olyan vagy nekem, mint a sírásás az éjszaka közepén, mint az erekben csordogáló vér hangja, mint a bőr durvaságának érzése… - nos, a lányból is előjött a költő. Remek! Na és hogy Noel lenne az első? Igen, ilyen sületlenségekben ő az első, szerelmet már vallottak Michelle-nek. De a delikvens lábát levágták. Illetve fáját kivágtak. Mindegy, szóval a lényeg, hogy csúfos véget ért, tekintve, hogy nem bizonyult megfelelő személynek a szőkeség számára. Aztán ajkaik összeér egy örökkévalóságnak tűnő pillanatra, de a lány elhúzódik. – Ne légy telhetetlen – halkan suttogja vissza, halovány mosollyal arcán, mely bágyatag görbévé alakul. Aztán egy rántás, reakcióideje nullára csökkenésével tehetetlenül tűri, no meg persze nem is igazán ellenkezik. Pár pillanat múlva két könyvsor között dönti homlokát a másikénak, egyik kezével arcán simítva végig.
- Én sem – leheli, miközben érzelmei futótűzként terjednek szét testében. Ajkait a másikéra tapasztja és még közelebb húzza magához, egyszerűen nem bírja türtőztetni magát. A vészjelző ott villog a fejében, de nem áll meg, nem löki el, csak szorítja, émelyítő szerelemmel kapaszkodik belé. Aztán egyszer csak elereszti és kissé el is tolja magától Noelt.
- Menjünk. Szökjünk meg, bárhová! – kék íriszei ragyogóbban világítanak, mint eddig bármikor. A zöld szempárba néz és heves lélegzetvételek közepette várja a folytatást, hogy mennek, vagy maradnak.

Hanka

-Igen, rossz lehet neki, de úgy hallottam van esély rá, hogy szabaduljon és remélem minél hamarabb sikerül neki.- valahogy úgy éreztem, hogy a remény ez esetben alakot fog ölteni és beteljesül.
Élvezem a könyvtár nyugalmát és Hanka társaságát. A könyvek illata most is kitöltött és megnyugtatott. Körbe néztem és igen csak meggyarapodott a létszám itt. Na nem mintha ennyien szeretnék a könyveket valószínűbb, hogy a közelgő vizsgákhoz van köze. Már ketten ügyködtünk azon, hogy ne zavarjuk a komolyan tanulni vágyókat a nevetésünkkel. Még a végén kizavarnak minket pedig át kéne néznem még pár dolgot.
Miután a kényes kérdést nem tettem fel a közte és édesapja közti feszültségről, amellett sikerült egy majdnem ugyanolyan kényes témát választanom. Ami vicces az egészben, hogy az apjához is köze volt valamelyest. Elmeséltem, hogy mugli születésű vagyok és úgy hallottam elég sok aranyvérűt zavar az, ha olyanokkal keveredik amilyen én vagyok. Persze tisztelet a kivételnek. Idegesen vártam a reakcióját mert nem szerettem volna azt sem, ha fölállt volna és elmegy és azt sem, ha miattam bajba került volna. Mély levegőt vett és úgy válaszolt. Amikor elmondta, hogy az apja szigorú és nem tűr meg a közelükben olyat mint én. Itt eszembe jutott, hogy egy bocsánat kérés mellett fel kéne állnom és tovább állni, de a nevelésem és még valami más is vissza tartott ettől a lépéstől. Aminek nagyon örültem mert a Hanka folytatta és kiderült, hogy ezzel a nézőpontjával sem ért egyet az apjának és ennek kifejezetten örvendtem, hisz tényleg nagyon szimpatikus nekem.
-Ha rajtam múlik nem fog.- mosolyogtam rá és vissza kacsintottam. Aztán jött az én életem kicsiny darabkája amire kíváncsi volt és én boldogan válaszoltam neki.
-Leginkább Mexico környékén, de Amerikában sokfelé és még egyszer Alaszkában is. Thai földre is vissza szoktunk járni, itt Magyarországon nem sok helyen leginkább Budapesten.- elgondolkoztam de talán nem hagytam ki semmit.
-Amennyit láttam az országból igazán szép. Melyik helyre érdemes elmenni szerinted? Melyik hely tetszett neked a legjobban?- kérdeztem és reméltem, hogy ezzel a kérdéssel már nem az édesapját juttatom az eszébe.    

Susani Moon
     //reggel, 10:22//

Fáradtan ébredtem. Alig bírtam kikászálódni a piha-puha ágyikómból. De sajnos muszáj volt. Benny már alig bírt nyugton maradni, legalább várhatott volna, amíg felöltözöm. Gyorsan magamra kaptam valamit és rendbe szedtem a fejem, aztán kezdődhetett a kiképzőtábor. Jól kifárasztott, de hát a szépségért meg kell szenvedni. Visszatérve a szobámba a hasam jelentette, hogy még semmit nem kapott ma. Mivel a lányok már eltűntek, ezért enyém volt a fürdő, így nyugodtan lezuhanyoztam, felvettem a taláromat és lesiettem reggelizni.
Ilyenkor általában szokott még lenni valami kevés maradék, ám amikor beléptem a terembe az asztalok roskadoztak a sok ételtől. Összefutott a nyál a számban és a levita egyik asztalához lépdeltem.
Leültem egy helyre és bőségesen szedtem a földi jóból. Nagyon meg voltam elégedve az iskolával, már nagyon megszerettem. A nagyterem közben folyamatosan kiürült, én pedig az órámra pillantottam. Két óra múlva órám lesz! De addig még van kettő teljes szabad órácskám. Nos, mivel töltsem? Fogalmam sem volt, így úgy döntöttem, hogy tanulok az egyik vizsgámra. Fogtam egy tányért, pakoltam rá még egy kis elemózsiát, aztán felálltam. Hiszen nekünk van konyhánk! – jutott eszembe, szóval gyorsan befaltam a maradékot és indulni készültem. Felpattantam és hátranéztem, ahol az üres tányérom állt. Ekkor nekiütköztem valaminek. Vagyis valakinek.

Lulu

- Furcsa lesz azért, ha már nem a tükrökön keresztül fogjuk látni, hanem megérinthetjük. Tényleg nagyon kedves tud lenni. Ha kiszabadul, vajon mivel tölti majd a napjait? - merült fel bennem a kérdés, csak úgy magamnak címezve Bertivel kapcsolatban. A tükörfiút már jól ismerjük, itt-ott megjelenik, kedvesen elbeszélget mindenkivel, de vajon, ha majd egész nap a Levitában lesz, mit fog csinálni? Milyen lehet két tükör közé szorítva élni, egy olyannak, aki valaha hús-vér ember volt? Vajon azóta nem fejlődött annyit a mágia, hogy ki tudjuk onnan szedni őt? Még jó hogy rátaláltunk. Ezek a gondolatok futottak át rajtam pár perc leforgása alatt, aztán átterelődött apámra és az aranyvérűségre a szó. Láttam Lunán, hogy kicsit ideges, nem tudtam az okát, de nem akartam megijeszteni apám radikális nézeteivel a muglikról, ám lehet, hogy az elején mégis sikerült, viszont nem menekült el, sőt válaszával megnyugtatott. Nem is tudom, hogy apám hogy képzelte el azt, hogy teljesen elszigeteljen engem egy iskolán belül.
- Köszönöm, igazán kedves tőled. - hálálkodtam a titoktartásáért.
- Bár nem fog semmi sokáig titokban maradni. Te honnan jöttél ide a suliba? Vagy már kérdeztem? - Rövid ismeretségünk, rövid memóriámmal párosult, meg annyi emberrel beszélgettem már eddig, hogy kinek maradna meg a fejében, mit s kitől kérdezett már. Mikor elkezdte mesélni merre mindenhol járt, kicsit szomorú lettem, na jó, irigy, mert külföldön még csak egyszer jártam, Angliában, és akkor azt nagyon élveztem. Apu valami konferenciára ment, anyunak meg bent kellett maradnia sokat a boltban, és alig lettek volna otthon, nem volt ki vigyázzon rám, a fiúk is valahol szerte a Világban, így apa kénytelen volt magával vigyen. Sokat ültem a szállodában, de néha elmentünk sétálni, ha jó voltam, és az voltam.
- Alaszka? Ott nagyon hideg van, ugye? Érdekes vidék lehet, mennyivel másabb, mint itt? - csodálkoztam el magam. Ezek a különleges tájak mindig nagyon vonzottak, szerettem volna elutazni valahová. Szóba került ugyan, hogy esetleg valamelyik bátyám egyszer elvisz magával, de eddig még nem valósult ez meg.
- Magyarországból nekem legjobban a Hortobágy, mert ott akkora a tér. Kilométeréket beláthatsz. Neked vannak testvéreid? Mit dolgoznak a szüleid és mit szóltak, mikor kiderült, hogy mágus vagy? -

Isobel Reeves

Ott álltam a nagyteremben, sárkánylével leöntött fehér-kék pólómban. Próbáltan felsietni a szobámba, mielőtt a figyelem középpontjává kerülök. Elindultam a szobám felé, mikor észrevettem, hogy a karkötőm beleakadt a lány kötött pulcsia szára egyik szálába. Próbáltam kiszabadítani magam mielőtt kínossá vált volna a helyzet.
 

Hanus


-Igen furcsa lesz, de nagyon várom. Arra én is kíváncsi leszek.- ami azt illeti a keleténél talán jobban megkedveltem a fiút. Az idők során amit a tükörbe töltött mit sem kopott kedvessége és jelleme. Én nem biztos, hogy épp ésszel megúsztam volna.
Mikor a mugli kérdésen túl voltunk úgy vettem észre nem csak én, hanem ő is leenged egy kicsit. Azért lelomboz kicsit mikor kiderül, hogy apujának elég hosszú a keze. Kvázi nem marad sokáig titokban az esetleges barátságunk.
-Nem, azt hiszem nem kérdezted még.- mosolygok. -Innen is onnan is. Viszont Thai földön születem.- válaszoltam meg kérdését. Mikor rátértem arra, hogy merrefelé jártunk, mintha kicsit elszomorodott volna. ~ Biztos utazna ő is, és látna nagy világot. ~ azért ennek is meg vannak a hátul ütői.
-Jól gondolod, ott nagyon hideg van.- nevetek -Sokkal másabb, viszont egyben csodás is. Azt gondolná az ember, hogy egyhangú de ez egyáltalán nem így van. Bár örültem egy kicsit mikor eljöttünk, mert nem szeretek fázni.- mosolyogtam rá monológom végén. Hanka nekem Hortobágyról mesélt és el is döntöttem magamba, hogy egyszer megnézem én is a helyet. Majd újabb kérdések érkeztek tőle.
-Nincs, egyke vagyok. Régészek mind ketten. Mikor megtudták megnyugodtak, hogy mégsem velem van a hiba. Neked vannak testvéreid? Mit szoktál csinálni a szabadidődben?- kérdezek vissza szüleit egyelőre direkt kerülve.

Susani Moon

A hirtelen felállástól, nekiütköztem egy lánynak, aki magára öntötte a sárkánylevét. Döbbenten néztem rá és szabadkozni kezdtem.
- Ó, ne haragudj, nem volt szándékos, had se...- meg sem várva a válaszom elindult a terem ajtaja felé, viszont a karkötője beleakadt a taláromba. Segítettem kiszedni a karkötőt, majd a lány után futottam.
- Tényleg bocsi, nem direkt csináltam, csak olyan hirtelen fordultam, meg hogy nem vettelek észre - próbáltam valahogy megállítani. Ekkor érkeztünk a lépcsőfordulóhoz, ahol elé szaladtam és elálltam az útját.
- Had segítsek! - kértem. A lány talárja nem éppen a levitához hasonló volt, így tudtam, hogy nem egy házba járunk és ha felmegy a szobájába, nem mehetek utána. Ruhájából ítélve Eridonosnak néztem, de lehet hogy tévedtem. Nem tudom pontosan, hogy ki kicsoda, hiszen csak pár hónapja érkeztem az iskolába, a vizsgák elején. El is felejtette, anya tanácsát, amit az előtt mondott, mielőtt meghalt. "Légy mindig...illemtudó..." Észbe kaptam és bemutatkoztam.
- Isobel Reeves vagyok. Téged hogy hívnak? - mosolyogtam rá. Reméltem, hogy nem lesz ellenséges és válaszol a kérdésemre.

Isobel Reeves

-Szia, a nevem Susani Moon-mondtam kissé sietve.De végül is ..... ha már itt vagyok beszélhetek pár szót.Úgy sem ismerek nagyon senkit, még csak 1 hónapja érkeztem a suliba. Próbáltam a talárommal eltakarni a leöntött pólómat, és folytattam a veszélgetést.
-Te lavitás vagy?-kérdeztem, és azon gondolkodtam ,hogy vajon Isobel hanydikos lehet. Na mindegy ezek mellékes dolgok. És a gondolkodássort befejezve, Isobel válaszára összpontosítottam.

Luna

Egy szó ütötte meg a fülemet Luna mondókájában, nevezetesen az hogy a szülei régészek. Az hasonló lehet ahhoz, amit a bátyáim csinálnak, csak a mugliknál ez biztosan másképp van. Álmos és Huba szintén ezen a területen dolgoznak illetve még tanulnak, kutatnak, csak a mágikus ágat részesítik erősen előnyben. Szép sikereket könyvelhetnek el, már most is, és nagyon büszke vagyok rájuk.
- Van két bátyám, ezért is láthatod, hogy a hím oldal elég erősen képviseli magát a családunkban és el is vagyunk nyomva kicsit anyámmal. Anyu ugyan nem annyira, mint én, de nem akarok panaszkodni. Ez a mugli foglalkozás érdekes lehet. - Becsuktam a könyveket, amiket eddig falból tartottam magam előtt. Úgy sem lesz már ezekre szükség, az idő elröpült és a könyvtár is hamarosan bezár.
- Én mikor megkaptam a levelemet, tulajdonképpen akkor eszmélt rá mindenki, hogy elkerülök otthonról, sőt én is csak akkor kezdtem barátkozni a gondolattal, hogy kikerülök apám nyomasztó szárnyai alól, meg azzal is, hogy megváltozik az életem innentől. - Valóban sok dologgal szembe kellett néznem onnantól, mint az, hogy egyedül leszek, legalábbis nem lesz mellettem senki ismerős vagy barát. Akkor még nem tudhattam, hogy apám szervezkedett a hátam mögött és nem hagy magamra, a szó rosszabbik értelmében. Persze a jó szándék zászlaja alatt sokan meghaltak már, bizonyítja a történelem, de remélem én megúszom.
- Szabadidőm? Eddig nemigen volt, be voltam fogva, ezért most kicsit sokkolt, hogy kinyílt a világ és azt tehetek, amit akarok, beoszthatom az időmet és nem más teszi meg helyettem. - Felnéztem az órára, mely a terem falán függött, mint a mugliknál. Biztosan valami varázsosabb időmérőt nem lehet kitalálni, na majd én alkotok valamit. Az óra mutatója gyors iramban haladt előre, álmos is voltam, és Luna sem zavarhattam sokáig a tanulásban. Szedelőzködtem.
- Nagyon elment az idő, én meg csak fecsegek itt, és nem hagylak tanulni ne haragudj! De nagyon örülök, hogy megismertelek, és szeretném, ha barátok lennénk, és akkor te lennél az első legjobb. - állítottam kicsit kész tények elé Lunát, aztán sietve távoztam.

/Köszönöm a játékot! /

Susani Moon

A lány Susani néven mutatkozott be, aminek örültem, hiszen ha már elárulja a nevét, könnyebb dolgom van a beszélgetéseknél. Egy jó pont. Nem sok ember öntöttem le sárkánylével, sőt nem szoktam embereket leönteni, hiszen azt figyelem, hogy mikor jön majd egy diák, és jól nyakon öntöm. Susani próbálta a talárjával eltakarni a pólóján okozott foltot, ami többé-kevésbé sikerült is neki. Gyorsan visszaszaladtam a terembe és a legelső szalvétakupacot felmarkolva visszasiettem hozzá és a kezébe nyomtam párat.
- Tessék! Ezzel talán felitathatod! – mosolyogtam rá, majd lehajtott fejjel a foltra koncentráltam és próbáltam valahogy ledörzsölni. Szerettem volna segíteni neki, de egyelőre az lett volna a legokosabb, ha felmegy a szobájába és átveszi a pólóját. Mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, Susani megelőzött és egy kérdést tett fel.
- Lavitás? Bocsi, de nem a Levitára gondoltál? – kérdeztem vissza. – Amúgy igen, levitás vagyok, jelenleg első évfolyamos. Te? – érdeklődtem. A talárjából persze tudtam, hogy Eridonos, hiszen ott volt a kis címerkéje a talárján, de azért jó volt megérdeklődni a kilétét. Végül bátorkodtam megszólalni.
- Figyelj, az lenne a legokosabb, ha most felmennél a toronyba és átcserélnéd a pólód! – egy halvány mosolyt küldtem felé, közben a fekete lógó köpenyem birizgáltam és úgy tettem, mintha valami szöszt próbálnék leszedni róla. Persze nem volt ott semmi, ez csak csupán pótcselekvésnek szolgált.

Tündértudós néni ^^
Bocsáááánat  

*Miután sikerült a kacagáshullámból kikecmeregnem, és még be is mutatkoztam, ezzel is letudva egy… szabályt? Valami ilyesminek hívták a nagyok, akik tanítottak, mindegy. Lényeg, hogy én kedves voltam és ő is velem. Gréti. Igazán szép név, olyan hangzása van, mint egy virág név. Vajon a néni szereti a virágokat? Biztos, nincs olyan lány, aki ne szeretné, és a néni is csak lány. Ó, most nézem csak, milyen szép aranyhaja van neki is. Ezzel a lendülettel sétálok kicsit a kezén, majd a vállához repülök, hogy a hajából egy tincset a kezembe vehessek, azzal a céllal természetesen, hogy megvizsgáljam, az enyémmel összehasonlítva. Amilyen hosszú neki, nekem annyira rövid minden szála, de egész hasonló színe van, meg a tapintása is.*
- Néni, nekünk a hajunk ugyan olyan szép? A néninek is van tündér rokona, azért van aranyhaja? Nekem lehet olyan rokonom, aki ilyen nagy, és… ember?
*Érdeklődöm csillogó tekintetemmel, szerencsére nem fülsértő hangomon, hála a tündérporomnak, ami mindig kisegít. mire is mennék nélküle! Bár, már egészen fogyóban van, de szerencsém van, mert a virág, aminek a virágpora szükséges nekem, az tavasszal és ősszel virágzik, és termel virágport, szóval nemsokára mehetek gyűjtögetni, mint a méhecskék. Bzzz-Bzz-Bzz. Egyébként a navinések is kis méhecskék, szorgosak, sárga-feketék, cukik és szeretik a mézet, meg a virágokat és tudnak szúrni is! Mármint nem szó szerint, hanem, ismerek olyat, aki ügyesen tud visszavágni, ha bántani akarták. Nagyon eszes és cseles, mint az a nagylány, azt hiszem, Zoénak hívják.*
- Láttál már Unikornist is? Sokan mondogatják a mi házunkban, jaj, igen, ha még nem mondtam volna, navinés kislány vagyok ám, a klubhelyiségben van kis mini birodalmam, én vagyok a szoba dísze! Szóval, van, aki nagyon szeretne látni, de mindenki azt meséli neki, hogy sosem fog…
*Kezdek bele ismét az aggodalmaskodásba, bár ezúttal kevésbé vagyok megrémült, mint amikor elgondolkodtam, azon, amit ezután tettem fel először valakinek kérdésként. A korom. Érdekes dolog, mert azt látom, hogy itt mindenki, már kiskorától kezdve tisztában van az alapvető dolgaival a fajtájának. Én meg… hát, nem vagyok túl okos, sőt, kifejezetten tudatlan vagyok, mai nem egy jó dolog.*
- Csak azért érdekelt ám a kor, mert még nagyon sok rajzötletem van, de nem tudom, lesz-e időm mindre, meg szeretnék még sok helyet látni a kastélyban, a legnagyobb vágyam pedig egy barát ám, mármint, van nekem, de egyik sem tündér, te nem tudod esetleg, hol találkozhatnék eggyel? Esetleg, van még a kastélyban? Kicsit rosszul érzem magam ettől, hogy egyedüli vagyok, még akkor is, ha jó különlegesnek lenni…
*Nyüszögöm el a bánatom, mintha az, valami eszméletlen nagy probléma lenne, amitől kitör a mugli harmadik világháború, de én tényleg annak érzem. Közben szabadkozom azért, mert mégsem traktálhatom minden apró dologgal, de nagyon aranyosan még engem tart szórakozásnak, ami jólesik, mosolyra is húzódik a szájacskám, és a kék szemeimmel az ő arcát fürkészem. Jobban megnézve, tetszik a nózija. Nekem olyan nagyon gömbölyű, az övé meg olyan más. Hát, ha örül, ha nem, a haja után ezt is szívesen szemügyre venném, mindebből viszont csak azt láthatja, hogy lebegek előtte, közben pedig az orromat taperolom, meg a levegőben az övéhez méregetem, félszemmel lesve a távot és az arányt. Biztos mókás vagyok.*
- Van az a madár, tudod melyik, amelyik olyan, mint egy rossz kisbaba, folyton nyivákol, vagy mit csinál, na, én attól félek, valahogy tudom, hogy félnem kell tőle, az érdekelne, hogy van ellene valami orvosság? Valami lötty, amit ráöntök és elszalad, vagy ilyesmi? Mert nem vagyok sárkány, hogy esetleg sülthusit csináljak belőle, se nagy Merlin, hogy elvarázsoljam, ha veszélyeztet…

ÉVNYITÓ - ÉVZÁRÓ

Hamarosan este hét óra, a folyosók tömve, egymást lökdöső diákokkal, akik mások között átnyomakodva igyekeznek megkeresni a barátokat, hogy elmeséljék a szünidei élményeket egymásnak. Vannak itt megszeppent elsősök, akik épp csak túlestek a beosztáson, még keresik a helyüket, és próbálnak nem elesni az új talárjukban. Vannak itt szellemek, akik mindenféle tekintet nélkül suhannak át embereken, akiket kiráz a jeges érzés a találkozás miatt. És vannak tanárok, dolgozók, akik igyekeznek a rendet fenntartani a bejárati csarnokba, noha ez szinte lehetetlen, hiszen egy szünidei románc, egy izgalmas utazás ilyenkor sokkal fontosabb, mint az, hogy ne tapossunk rá néhány lábra.
Odabenn a díszek kékben és bronzban tündökölnek, a gyertyák is kékek, bronz díszítéssel. A tanár asztalt a Levita ház színeivel terítették meg, mögöttük pedig büszkén tekinget a falat betöltő szfinx. Lassan a tanárok is megérkeznek az asztalhoz, melynek közepén már ott ül az igazgató, jobbján ülő kollégájával mély értekezést folytatva. Amint elüti az óra a hetet - alig van addig tizenöt perc - megkezdődik az új tanév, és lezárjuk a régit.

//Játékidő: 2014. március 17 - április 06. //

//A hozzászólásokat egy szálba, az előző hozzászólóra (nem a játékpartneredre) szálazzátok!//

Tündérke

Az egyik kezemben egy nagy kötegnyi papírmunka pihen, a másikban pedig egy tündér csücsül. Egy maroknyi munka és egy nála kisebb maroknyi szórakozás. De nekem most ez is sokat jelent, szerintem a tanári gyakorlatom óta nem jártam legendás lény közelében. Nem igazán van időm utazgatni már, mint régen, most a tanítás van előtérben és ez eléggé sok szabad percemet leöli. De egyszer nagyon szívesen visszatérnék ahhoz a világjáró életmódhoz, szerettem az éveket állatok tanulmányozásával tölteni.
Meglepődök, mikor a hajam után nyúl, és nagy elánnal nézegetni és tapogatni kezdi. De aztán jót mosolygok csak a kis megállapításon.
- Nem, nekem nincsen a rokonaim között tündér, nem is lehetne.
De csapjuk hozzá, hogy kétségtelenül nagyon vicces lenne, ha lehetne mondjuk egy szárnyas kis unokatestvérem. Ő lehet nem örülne nekem annyira, mert állandóan vizsgálgatnám.
- Az tény, hogy ritka dolog, ha valaki lát unikornist, de egyáltalán nem lehetetlen, hogy találkozzon eggyel - mondom Flórának. Én már voltam egyszarvú-lesen, ha valakinek nincs végtelen türelme, akkor ne is vágjon bele a dologba. Hihetetlen, mennyi időt képes az ember beáldozni arra, hogy életében legalább egyszer találkozzon egy unikornissal. Nekem két napom ment rá, míg előkerült egy. De teljesen megérte, akár két hetet is hajlandó lennék rááldozni, hogy újra láthassak egyet.
- Nem kell aggódnod, biztosan meg tudsz rajzolni még mindenfélét - simogatom meg a mutatóujjammal a tündérke buksiját. Aranyos, hogy ennyire túlaggódik mindent, pedig semmi oka nem lenne rá, mert ahogy az előbb is említettem, tovább élnek, mint az emberek. Aztán csak a homlokomat ráncolom a soron következő kérdésre. - Nem tudok róla. Arról sem tudtam, hogy te itt vagy - ami pedig meglehetősen rosszul érintett, mivel lényegében én nézek utána a kastélyban élő, nem emberi lényeknek. A manókra is néha ránézek, hogy mi van velük, de azt nem tudtam, hogy egy tündérnek is lehet néha a körmére kéne kukkantsak. Ezek után legalább lesz néha okom, hogy elnézzek a Navine felé.
Enyhén elkerekedett szemekkel hallgatom, hogy Flóra valami sikítós madárról beszél, amit szeretne jó távol tartani magától, ha lehet. Kattognak a fejemben a kerekek, nem tudok rájönni, hogy mire gondolhat, talán a fáradtság teszi, de egyáltalán nem jönnek a gondolatok. Aztán leesik a tantusz.
- Ja, az augurey-re gondolsz! - teszem meg a nyilvánvaló kijelentést, aztán továbbfűzöm a gondolatmenetet. - Nincs ellene semmiféle "gyógymód", hogy úgy mondjam. Különben csak akkor rikácsol, ha eső közeleg, egyébként csendben van. És nem fog bántani, mert nem eszik tündért, ne aggódj - az utolsó gondolatot mosolyogva fűzöm hozzá, remélem ő se gondolta, hogy egy augurey megeheti. Finnyásabbak annál.

Isobel Reeves
A szalvéta kupac jól jött. Míg a lány próbálta  felitatni  a foltot, addig válaszoltam neki.
-Elsős Eridonos diák vagyok.
Válaszoltam, de amint már kimondtam jött is egy tanács:
 - Figyelj, az lenne a legokosabb, ha most felmennél a toronyba és átcserélnéd a pólód!
Hirtelen fel sem fogtan,hogy mit mondott, mert zavaromban nagyon lefoglalt a sarokban hálótszövő pók.De hirtelen észre vettem, hogy kínosan néz rám a tanulmányaim során. De feleszméltem és válaszoltam.
-Kösz a tanácsot!Mindtam kicsit sietve, és elindultam a szobám felé, amikor eszembe jutott, hogy a nagyteremben maradt a pálcám. Hát elindultam vissza az ebédlőbe.

Év záró/nyitó ünnepség

 A szünet olyan gyorsan telt el, ahogy a szél fújja a lehullott leveleket az udvaron. Szaladtak a napok és most azon kapom magam, hogy már itt ülök megint a tanári asztalnál bal oldalt, legszélen. Levita kék-bronzban áll a helység és a teríték, aminek örülök és büszkén vezetem körbe pillantásom, de korán van még a diákok jó része odakinn tobzódik és csevegi el társainak a nyár élményeit. Jó nekik, gondolom magamban és eszembe jut saját diákkorom. Nosztalgiázgatok szépen csendben és figyelem, ahogy lassan mégiscsak megtelik a Nagyterem.
 Fekete dísztalárom alatt egy vérszín estélyit viselek, hozzá a szokásos ékszereimet, egyet kivéve. Vőlegényem apjától kapott medálom nincs rajtam, veszekedésünk óta az most talonban, egy puha selyemmel bélelt dobozban pihen, szerelmünkkel együtt. A féltékenységet nem tűröm, szabad vagyok de hűséges, ha ezt nem tudja felfogni nincs közös jövőnk. Kár féltenie, mert fogadtam: Az övé vagyok. Hordom a gyűrűjét, nem tehetvén amúgy sem mást mert egészségemnek is záloga az ékszer, illetve a benne lévő kövek. Azért jöttem ide ilyen hamar, hogy lássam bejönni. A vitánk, vagyis év vége óta nem találkoztunk. Ahogy én úgy ő is családjához tért haza. Furcsa lesz ismét a közelemben tudni, hogy vajon megbocsátottunk-e egymásnak az majd ezen az estén kiderül.
 Addig is míg várok csendben tovább szemlélődöm. Nézek, de nem látok, lélekben máshol járok, fahéj íriszem fénytelen ürességgel fixíroz immár egyetlen pontot és valami látenset keres, ami sohasem volt ott. Koncentrálok, kizárom a világot és csak a mellkasom közepét érzékelem. Smaragd baglyom zölden ragyogó fénye világítja be lelki szemeim előtt szívem s negyedik csakrám, gyógyítva sebeit, mint a hegedűből kicsalt édesbús dallamok, ez a kő is így szól hozzám. Befelé figyelek csupán,  hiába vesz körül a mind hangosabban zsibongó ember orkán.

Lorelai K. Riviera

  Megszeppenten nézelődöm. Nekem nagyon új ez a hely, a nagy, ódon falaival. De másrészt viszont nagyon megkönnyebbülök, mert végre vége a beosztásnak! Igazából nem annyira lepődtem meg, amikor kiderült, hogy navinés leszek. Sejtettem, hogy vagy a Navinébe, vagy az Eridonba kerülök. De azt nem tudtam, hogy a kettő közül melyikbe, és a süveg se nagyon. Bár nagyon örültem, hogy az eridonba is mehettem volna, de igazából jobb így. Mert az eridonosoktól mindig elvárják, hogy tegyenek valami nagyot, bátrat. Eddig annyira nem gondolkoztam ezen, csak amikor leültem a székre, és a fejemre húztam a süveget.
 Eddig egy kicsit féltem, hogy milyen lesz itt, és hogy lesznek-e barátaim, de most megnyugodok. Valahogy jó hatásra van rám ez a nyüzsgés.
 Öntudatlanul keresgélek az emberek között, hátha van, aki észrevesz, aki rám mosolyog, vagy leül velem beszélgetni. Nem nagyon zavar, hogy haszontalanul keresek, mert látom, hogy sok gólya van még, aki egyedül ücsörgél.
 A talárom egy kicsit nagy rám. Eléggé kényelmetlen is, és nagyon meleg. Én nem tudtam, hogy Magyarországon ilyen meleg van! Eddigi életemet Németországban töltöttem. Szerencsére van a ládámban egy kevésbé meleg talár is. A mai estét meg valahogy kibírom.
 Alig várom, hogy elkezdődjön a vacsora, mert akkor valaki leülne mellém, és ha van egy kis szerencsém, még beszélget is velem. Így nézelődöm tovább csendben.

Sophie Alsen

Lorelai

 Na, végre valaki észrevesz! Nagyon örülök, hogy valaki hozzám szólt.Bár egy kicsikét megszeppenek, amikor észreveszem, hogy prefektus. Nem hinném, hogy valaha is leszek prefektus, nem nagyon akarok lenni. És az se túl valószínű, hogy év végén mindenből jól le tudok majd vizsgázni. Ez vajon látszik rajtam?
 Ú, és még mestertanonc is! Remélem, nem egy olyan lánnyal tévedtem össze, aki utálja a rossz tanulókat! De ahogy jobban megnézem, kicsit megnyugodok. Jó, egy kicsit talán ijesztően néz ki, ahogy végigmér, de nem hiszem, hogy ne lenne jófej, különben miért akarna mellém ülni? De az is lehet, hogy csak megszánt. Sőt, ez valószínűbb! De ha megszánt, akkor valószínűleg nem akar valami apróságért megbüntetni.
 Most megnyugszom, de lehet, hogy egy kicsit furán néztem ki, miközben átgondoltam az egészet.
 -Öööö. Köszi. -Huh, ez sikerült.
 Hirtelen nagyon melegem lett a talárban. Jaj, miért nem bírtam a kevésbé meleg taláromat felvenni!!!
 Leülök mellé. Ugye nem látszik, hogy bő rám a talár?! Nagyon feszengek. És még a hajam is szét jön. Na, hát ez jó. Hogyan keltsek így jó benyomást az emberekre?
 Megpróbálok megnyugodni. Jó, most nagyjából sikerült. Lélegezz nagyokat!
Felnézek rá, hogy észrevett-e valamit. Úgy tűnik, nem. Most szemügyre veszem a navinéseket. A legtöbbjük szimpatikusnak néz ki. Azért jó navinésnek lenni, mert a navinések a legbarátságosabbak, szóval itt a legkönnyebb beilleszkedni.Ez így nagyon jó lesz! Most szétnézek az egész teremben. Mindenki beszélget. Hát, akkor én is megpróbálok... Be  kéne mutatkoznom!
-Ööö Sophie vagyok. Sophie Alsen.

Évnyitó/Évzáró
Ombozi.



* Nem sokat volt otthon, ami nem meglepő... ugyan úgy tűnik, hogy a következő évfolyamba léphet, Awer anyuka mégsem volt túl boldog, hogy nem mindenből hibátlan Kiválót vitt haza a kicsi Eris, és ugyan a vastagon felkent kenőcsök eltüntették már a kék-zöld foltokat, halványan még mindig láthatja őket az, aki nagyon közel nézi a bőrét. Nem jött jól ez a bál, legszívesebben el sem menne, de nem hagyhatja szövetségesét egyedül, szégyenben maradna, ha lány nélkül lépne be a Nagyterembe, annyira meg - bár nem vallja be magának -, megkedvelte a fiút, hogy ne akarja kellemetlen helyzetbe hozni. A fürdőszoba hideg csempéjén ücsörög egy darabig a gondolataiba mélyedve és a testén éktelenkedő sebeket figyelve, aztán mikor már a többi lány dörömböl az ajtaján, hogy jó lenne, ha igyekezne, feltápászkodik a padlóról és nekiáll készülődni. Nem telik bele sok időbe, máris a mai napra tartogatott zöld-fekete ruháját ölti magára, haját bal oldalt összefogja egy laza, több helyen meggumizott frizurába, pár tincset meghagy szabadon a másik oldalt is, így most kicsit úgy néz ki, mintha egy görög meséből lépett volna ki - persze a dísztalárját kivéve, s karjait egy hosszú zöld anyaggal takarja el. Nyakába csempészi a kígyós medált, amit önmagától kapott ajándékba még karácsonykor, aztán megnézi a tükörben, és megállapítja, hogy ennyi ékszer bőven elég. Szemhéjára csak kevés zöld-fekete füstös sminkfélét kever, nem ért ő nagyon ehhez a cicomázásokhoz, ha meg tovább próbálkozik vele, csak elrontaná és kezdhetné előröl, arra pedig most nincs idő. A "lovagja" már a klubhelyiségben várja, hogy újabb cselszövésüket ismét a nagyközönség leple alatt tervezhessék meg. Még utoljára megnézi a pofikáját az arcán továbbra is csúnyán sötétlő keresztel, aztán kap pár gúnyos megjegyzést az édes Opheliától, de a sötét hajú lány ezzel mit sem törődve, szoknyája alá, a lábára erősített tartóba rejti a pálcáját, s már útnak is indul, hogy megkeresse Ombozit. Nem kell sokáig kutatnia utána, hiszen a fiú valóban rá vár - ki tudja mióta, és rögtön bókkal fogadja, amit Eris egy fintorral "köszön" meg. *
- Te is rendesen kinyaltad magad. *Ereszt egy félmosolyt a fiú felé, majd egy újabb változást fedez fel. * Nocsak. Jól megnőtt a hajad, már copfban kell összefogni. Aztán vigyázz Rapunzel, nehogy a szőke herceg fehér lovon fel akarjon mászni rajta. *Vigyorodik el most már teljesen, aztán elfogadja a feléje nyújtott kart. Észreveszi, hogy Ombozi mintha magasabb is lenne, mint amilyennek utoljára látta, de ezt már nem jegyzi meg. Elindulnak hát ketten együtt ki a klubhelyiségből, Noelnek pedig rá kell jönnie, hogy Kowai azóta sem lett beszédesebb. A lány, miközben karöltve sétálnak, leginkább csak feszeng a dísztalárban és gondolataiban szitkozódik a szoknya feltalálójáról. Idegesíti, hogy össze van fogva a haja, hogy nyomja az a leheletnyi smink a szemhéjait, töri a cipője, magára kell szorítania a selyem anyagot, hogy ne látszódjon a karján a verés nyoma, és különben is, utál emberek között lenni, minek kell neki most megint megmutatnia magát? Ha Noel néha ránéz, csak annyit láthat, hogy időnként rándul egyet Eris szája és mintha valamit motyogna is, de inkább csak az ajkai mozognak. Tudja, hogy nemsokára ott vannak az ünnepség helyszínén, nem csak a falakból, hanem abból is, hogy egyre több diákot látni és mindenféle lényt, akit lehet utálni. Ombozi egyre izgatottabbnak tűnik, kíváncsiságának hangot is ad. *
- Én nem. * Morogja Eris durcásan. Nem akart eljönni, ez most más, mint a Karácsonyi bál. Akkor legalább nagyon jól tudta, hogy csak meg akarja mutatni Noel akkori csajának, hogy igenis tud ő csinos lenni, de most nincsenek ilyen szándékai. Ha Ombozi nem hívta volna el, most biztosan odalent gubbasztana a fürdőszoba padlóján. A fiú bekukucskál az ajtón, elengedi a karját, aztán szembefordul vele. A kérdés és a sanda mosoly legalább eljut hozzá, most már Eris is hasonló mimikát varázsol arcára. *
- Naná. * Ezúttal ő karol bele magától a sárkányba, de még mielőtt átlépnék az ajtó küszöbét, halkan, hogy csak Ombozi hallja, a szokásos "kabalamondatát" is kimondja. * Showtime.
* Odabent kék és bronz áradata fogadja őket, amitől a rosszban sántikáló mosoly egyből eltűnik a lány arcáról, fintorba torzulva. Hát persze, hiszen a Levita nyert idén, de ennyire azért nem kellett volna túlzásba vinni a színeket. Miután kifintorogta magát, ismerős arcok után kutat a szemeivel, hogy feltérképezze a tanárok és a prefektusok helyzetét, nehogy túl közel kerüljenek hozzájuk. Emelt fővel, óvatosan lépked. Nem azért, hogy ezzel felhívja magára a figyelmet, hanem mert utálja a magassarkú cipőket és nem akar benne elesni. Nagyon reméli, hogy most ha táncikálásra kerül a sor sem akarja belevonni ebbe a hülyeségbe őt Ombozi, de nem mer ebben hinni, hiszen hogyan máshogy tudnának feltűnésmentesen kommunikálni? Már most érzi, hogy nem kellett volna fel jönnie a pincéből, émelyeg a gyomra. *
- Szerintem iszom valamit. Te kérsz? * Pillant fel, sötét szemeivel a fiúét keresve. *

Tündértudós néni ^^
Köszönöm a beszélgetést!

*Összegezve ezt a rövidke kis időt, azért kivételesen megérte lebukni, hiszen se elfenekelést, se leszúrást nem kaptam, helyette sok segítséget! Akármennyire szeretek a portrékkal feleselni, vagy a páncélokban játszani, azért ez is tetszett. Főleg mert jól megnézhettem a nénit közelről, anélkül, hogy az lepöckölt volna, mint valami elkóborolt porszemet. Túlzás lenne azt mondanom, hogy porszem a méretem, de nem vagyok nagyobb egy hörcsögnél biztosan.  Mindenesetre, visszaköltözött mosollyal a pofikámon nézek rá és eresztem el a tincset a kezemből, meg kíváncsiskodok a rokonságáról. Érdekel, mert ki tudj, lehet találkoztam már családtaggal, csak nem tudok róla? Az viszont elég szomorú, hogy neki nincs.*
- Pedig egész szép vagy te is, érdekes dolog ez.
*Miközben kimondom ezt a bókfélét, vagy olyasmit, a szemeibe nézek, amiben felfedezem az érdeklődés mellett a furcsállást is a mutatványaimra. Teljesen igaza van, gondolom az emberek nem szokták egymást így vizslatni meg vizsgálgatni, de egyszer mindent meg kell tapasztalniuk, nem? Mikor máskor tehetné ezt meg, ha nem itt és nem most, velem.*
- Te már láttál sokat? Tényleg annyira aranyosak és szépek? Szerinted is olyanok, mint a navinések? Vagy ez tévesztés, a méhecske jobban illene arra a… hogy hívják azt, a lényünket, jajj, mindjárt eszembe jut! Őőő… címerállat!
*Fecsegek össze meg vissza, ami meglepő módon nem riasztotta el az lény tudósomat, aki igencsak készséges velem. Látom, ahogy pár percre elmereng, ekkor nézek a papírkupacára. Átreppenek arra az oldalra, és most a másik oldalamról előveszek egy kis csillámot a zsebemből. Mi mást hordanék ott? ki gondolta volna, igaz? Szép színes is lehetne, de ma sárga-fekete van nálam, ház reklám mindenhol! Egy szívecske formájú csillámfoltot csinálok az egyik lap szélére, meg egy csillámos olyan tetkót a néni kezére, ha hagyja. Még alkotok, figyelem azt, ahogy beszél hozzám.*
- Akkor most örülök is, meg nem is, jó lesz, hogy rajzolhatok még soookat, vagy rengetegeeeeet, de annak, hogy ezt egyedül kell, annyira nem. Szerinted valaha kerül ide még másik tündér rajtam kívül?
*Nézek rá reményteli várakozással, mert tényleg arra számítok, hogy most bátorítóan majd mond valami szipi-szupit, és mindennek happy end lesz a vége. A felajánlását arra, hogy bármit kérdezhetek, azonnal kihasználom, és meg is bombázom a csúnya madár témájával. Mikor kimondja a nevét, már nekem is beugrik, így helyeslően csak bólogatok rá, majd keserédesen végighallgatom, hogy nincs ellenszere. Nem szeretem a madarakat, őt meg pláne, ha tehetném megtiltanám, hogy bárki a kastélyba hozza őket, egyszer egy megtámadott, ha meg akar enni, ha nem, inkább maradjon messze, mert túl finom falat lennék.*
- Eső? Olyan jósolós madár ő akkor?
*Ahogy ezt kimondom, a folyosó másik végéről a nevem kiabálja egy kislány, biztos a házvezető néni küldte utánam, megint, nyomozni és visszaparancsolni a házba. De még alig játszottam. Kicsit leszegett fejjel várom, hogy esetleg még mondjon valamit a néni, aztán elkezdek búcsúzkodni.*
- Köszönöm a sok információt! Nagyon kedves a néni, nem olyan, mint a házvezető helyettes bácsi, ő nem szeret, mert fél, hogy becsillámozom a kupáit! Na, de most ahogy hallod, jobb, ha megyek, mert bajban leszek!  Sziiiiiia!
*Kiabálom, miközben már reppenek is a folyosó egyik vége felé, ahonnan a hang jött. Ott várt engem Odett, a mai fuvarom. Békésen a vállára csücsültem és el is indultunk a Navine felé.*

Évzáró/-nyitó ünnepség

Azt hiszem nagyon az év vége felé haladva jöttem ide. Nem igazán tudtam még rájönni arra, mik itt a szokások, puszta véletlenségből találtam el helyekre is, de amit felfedeztem, annak mind nagyon... örülök. Már érzem, hogy a kíséretházba sokszor látogatok még el, mintha egy faluban láttam volna! A bútorai porosak, ablakait talán kövekkel verhették be nagyon régen. Szomorúan és üresen áll arra várva, hogy valaki meglátogassa.
A napjaim zöme eseménytelen volt. Kódorogtam, próbáltam felfedezni a helyet, s minél kevesebbet poshadni az iskola unalmas, förtelmes falai közt. Találkoztam ugyan emberekkel, de szokásomhoz híven elég visszahúzódó magatartást mutattam velük szemben. Én inkább magamnak való vagyok, ezért van az, hogy most is egyedül sétálok a folyosón lassan, meg-megbotolva időnként a tömegben, amitől egyébként masszív hányingerem támad.
Neee, nem akarok sokáig köztük lenni! Remélem hamar vége lesz ennek az egésznek! Kétségbeesetten nézek körbe, miután sikerül beesnem az ajtón, végül leülök a saját asztalom legvégébe, remélve hogy a többiek messziről elkerülnek majd. Nem akarok társalogni. Nem akarok most itt lenni. Nem akarom, hogy megpróbáljanak szóba állni velem.
Hajamat kiengedve viselem a mai napon, ami pedig a ruhámat illeti, elég lezser viselet rejlik a talár alatt egy fekete hosszú ujjú, és egy farmer képében.

Év záró/nyitó ünnepség

Az elmúlt évben keveset tartózkodtam a kastély területén. Különös betegségem miatt Londonban töltöttem a tanidőt. Visszatérve viszont örömmel láttam, hogy semmi sem változott. A szobám ajtaján még ott a nevem és...
A társaim nem találom. Sietve veszem az irányt a Nagyterem felé, hiszen ünnepség lesz. Nem csak tanévzáró, hanem kicsit részemre is, hiszen újra itt vagyok.
Sok idő telt el, most újra kell keresnem az ismerőseimet. Remélem összetalálkozok egy-két Eridonos ismerősömmel.

Sophie

Ronald
Ünnepély

Szofi az egész szünetet a nagybátyjával töltötte aki, egy héttel Szofi hazaérkezése előtt jött haza Németországból. Nagy volt a boldogság, hogy itthon van a rég nem látott kedvenc nagybácsi.
Mivel így kifejezetten izgalmasan telt a szünete, az utolsó pár napban, amikor visszautazott a szeretett nagybácsi a leányzó körülbelül végig csak aludt. Szóval nem igazán bánta már, hogy vissza kell jönnie. Ha több embert ismerne még jobban várta volna. De majd idén, amikor már nem elsős lesz, többen meg fogják ismerni. Úgy tervezi több ideje lesz, mint eddig volt és akkor majd megismerkedik mindenkivel és mindenki tudni fogja ki is az a Szofi Wilkinson.
~Szép elgondolás. – Szólalt meg magában a lány.
A talárját felöltve, határozottan vette az irányt a Nagyterem felé.  Minél közelebb ért hozzá, annál jobban bántotta a fülét a nagy zsivaj. Nem tud ellene mit tenni, el kell viselnie, hisz kötelező iskolai program. Mondjuk, csúnya lenne, ha már az évnyitón nem lenne itt.  A sok elsős, micsoda félelemmel, izgatottsággal nézi a kastélyt, az embereket. Milyen jó érzés, hogy ő már túlesett rajta. Amikor minden szempár rád szegeződik, és te ártatlanul emeled a fejedre a süveget.
Az ajtóból egyből szétnéz, először a Naviné felé pillantgat, majd a Levita, ahol ismerős arcot lát. Int neki, rámosolyog, majd továbbviszi tekintetét. Az Eridonosokra pillant, néhány emberen megakad a szeme, elmosolyodik, majd testével elindul a Rellonos asztalhoz, és tekintetével mindenkit végigmér. Már majdnem mindenki itt van. Leül az asztalhoz, onnan várja a sült galambot remélve, hogy odarepül.

Évzáró/nyitó, Márk, levitások

Különleges alkalom az iskola életében, hisz egy évben csak egy ilyen van, én mégis szorongva készülődtem, hiszen a tanulmányi eredményeim nem úgy alakultak, ahogyan alakulniuk kellett volna, és ezért már a legrosszabbra is fel voltam készülve. Ám most ruha kellett, de persze nem kaptam erre pénzt, így Márktól kellett kölcsönkérnem, megígérvén, hogy valahogy törlesztek majd neki. Egyelőre még fogalmam sem volt róla, de egy dolog világossá vált, nem mehetek ennyire ellene apám akaratának, hiába nincs itt. No nem Márk miatt, bár neki sok mindent megtennék, hanem hogy békén hagyjon, és lenyugodjon, hogy minden a legnagyobb rendben van velem. Eddig is az volt, csak az én nézőpontomból. Szóval kellett egy ruha, ennek érdekében pedig kisétáltam a Főutcára, meg a Boglyas térre, nincs messze a házunktól, és kinéztem egy olcsóbb, de azért tetszetős rucit. Nem mentem már haza, nem akartam, hogy Márk ebben lásson, csak ha már ott vagyunk a bálon, ott ugyanis már nem sok mindent tehet ellene. Amúgy meg rajtam lesz a talár is és alig, fog belőle látszani valami.  Megbeszéltem Issie-ékkel, hogy a szobájukban átöltözhetek majd, Márk pedig utánam jön, és a Nagyteremben találkozunk. Magamra öltöttem a ruhát, a hozzáillő cipőt. A hajammal nem csináltam semmi különöset, csak egy simító bűbájjal, még otthon tanultam, kiegyenesítettem tincseimet. Mivel a lányok már valahol másutt voltak, nem vártam rájuk, majd Márkra elég lesz várakozni, így el is indultam a Nagyterem irányába. Szinte sodródtam a tömeggel, sietősre kellett vennem lépteimet, hogy fel ne lökjön valaki a hátam mögött. Hamar elértem a Nagyterem ajtaját, de nem mentem be azonnal, pedig ahogy belestem az ajtó nyíláson, a sok kék és bronz, a Levita színei nagyon csábítottak, hogy egészben lássam a dizájnt, de Márkkal együtt szerettem volna belépni, mert az olyan romantikus, nem mellesleg meg azt beszéltük meg, hogy a bejáratnál találkozunk.  Ő még persze nincs sehol, így várnom kell rá.

Hanka, Márk, meg a többiek, akik később jönnek

kinézet

Kicsit későn kezdtem el készülődni, aminek hála későn is értem le a nagyterembe. Annak ellenére viszont, hogy késtem, teljes mértékben elégedett lehetek magammal, szóval no problem.
Ahogy beérek a feldíszített ruhában, elég kényelmetlenül érzem magam, hiszen a ruhám sárga, miközben a terem kékben pompázik, meg bronzban. Mellettem ismerős arcok, akiket amikor észreveszek, rögtön lesütöm a szemem, mert inkább hagyok, majd bent úgyis beszélgetünk. És bár beszélgettünk róla, hogy együtt jövünk le, meg miegymás, és jó buli lesz, én mégis most egyedül megyek be a nagyterembe, hogy leüljek egy hosszabb szabad részre az asztalunknál, ahova majd a többiek is csatlakozhatnak. Addig pedig mindenképpen tudok agyalni a következő éven, amit jajjj...
Most jut eszembe, hiszen évet zárunk. És végre másodikos leszek, nem elsős, és jön velem Hanka is, meg Zoli is, meg Shi, és még nagyon sokan mások is. Egy pillantást vetek az asztal tanári asztal felőli végére, és megpillantom az elsőseinket. Olyanok, mint annak idején én magam is, félénkek és bátortalanok, meg ahogy nézem, jelenleg ismerkednek.
Ezen kénytelen vagyok elmosolyogni, majd utána ezen is jár a fejem addig, míg majd valaki le nem ül mellém, majd szóra nem bír.