Az óráim után a szobámba szaladva ürességet találok. Senki, és semmi nincs, ott. Pedig ma pont nem akartam egyedül lenni, de ismeretlenek társaságára nem igazán van szükségem. Nem vagyok nagyon ismerkedős hangulatomban. Meg hát amúgy sem szoktam én még teljesen hozzá ehhez, hogy mindenkivel nekem kell kapcsolatba lépni. Otthon sohasem kellett új barátokat keresnem. Mindig mindenki olyan közvetlen volt velem, mintha ismernénk egymást, akkor is, ha még sohasem találkoztunk.
A vizsgák nem igazán érdekelnek, de azért természetesen nem szeretnék megbukni, úgyhogy a nem olyan vastag önismeret könyvet, egy tollat, és egy füzetet a kezembe véve elindulok az iskolában. Csak tengtem lengtem mikor hirtelen azt a feliratot olvastam az ajtón, hogy Társalgó. De ha vannak bent, majd lerendezem őket egy köszönéssel, és félre húzódok, valahova a sarokba. Benyitva, szerencsémre csak egy fiú volt bent, a kandalló mellett.
- Szia!- löktem oda a szót, és igazából mit sem törődve vele leültem az egyik sarokba, egy az asztalról elvett tál ropival. Lábaimat törökülésbe vágva kinyitottam a könyvet, pár ropit pedig a számba csaptam.  A lapokon úgy rágtam át magam, mint egy egér a kartondobozokon. Minden részhez vázlatot írva haladtam. Egyre jobban belejöttem, és szorgalmasan jegyzettem ki minden fontos dolgot.
A könyvből feltekintve kiráz a hideg. A kandalló viszonylag messze van, és a melege nem igazán ér el engem. Felállok, a könyvvel együtt és a fiún átmászva, csak hogy rám irányuljon, a figyelme a kandalló elé ülök. Hátranézek, és kacéran a fiúra mosolygok. Elkapom a fejem, mielőtt még akár a szemkontaktust is sikerülne felvennie velem, vagy épp nekem vele.
 A kandallóhoz hajolva elönt a melegség. A tűz olyan szépen ég. ~ Mondjuk egy ilyen tökéletes Rellonos közelében minden, és mindenki megszépül. – Gondolom magamban egy sunyi vigyor mellett.
Itt is törökülésbe vágom magam, kinyitom a könyvem, majd a fiúra nézek.  Majd hosszan bámulni kezdem, aztán hirtelen megszólalok.
- Mit olvasol? Izgi? Tanulsz, vagy csak szeretsz olvasni? – teszem fel merő érdeklődéssel kérdéseim sokaságát. A fiút még nem is ismerem, de nem nagyon érdekel egyelőre, a neve. Sem az, hogy Rellonos, vagy Eridonos vagy akármi. Bár mintha kicsit ismerős lenne az arca. Igaz, ismerős bárhonnan lehet. A fiút nagyon nem érdekli, hogy mit csinálok.  Ez elég idegesítő. Nem értem miért nem lehet legalább annyit szólni, hogy hagyjam őt, nem érdeklem. Ha nem szól, akkor azért is addig idegesítem, amíg meg nem mukkan. Nem bírom azokat az embereket, akik ennyire... nem is tudok rájuk szavakat. A fiút tényleg azt sem érdekli, hogy itt idegeskedek mellette. Teljes nyugodtsággal olvas. Gondolkodni kezdek, mit csináljak.
~Lehet, hogy ha megütném, akkor észrevenne. Na, jó, ezt meghagyom végső tervnek. –Gondoltam magamban. Már nem is érdekelt a könyv, inkább csak az, hogy ez a fiú miért nem figyel rám. Miért nem reagál arra, hogy itt mozgok, és idegeskedek mellette. A ropimat a fotelben hagytam, úgyhogy át kell érte másznom. Ahogy felállok a fiú mellé, mögötte gúnyolódok, hátha meglátja az árnyékom maga előtt. De semmi. Már épp léptem volna át őt, amikor hirtelen megbotlottam benne és egyenesen hasra estem, és éppen hogy csak nem vertem be a fejem az asztalba. De annyira nagy szerencsém annyira nem volt, hogy ne rántsam őt is magammal, és persze egyből ráesett a lábamra.
~Szép kis bemutatkozás, mondhatom Szofi. –Gondolom magamban és várom, hogy a fiú felkeljen rólam, mert hát így elég nehéz lesz, akár milyen erősek is a lábaim.

Nem igazán láttam a fiút, de a gyors mozdulataiból kivéve nem igazán üthette be semmijét. Végül is, mondhatjuk, hogy puhára esett, bár a lábam nem a legpuhább dolgok közé sorolható.
Amikor a lábamhoz ült, nem tudtam mire vélni.  Nem tudtam eldönteni, hogy most nevessek rajta vagy dühöngjek egyet.  Aztán végül is úgy gondoltam, ha már az én hibámból estünk le, akkor legalább válaszolok.
- Gyorsnak?  –  Húztam fel a szemöldökömet, egy ártatlan mosollyal, úgy téve mintha nem érteném a kérdését.
Erősen nézem a fiút, és meglepődötten nézek rá, amikor a tál ropit, ami miatt itt heverünk, a hasamra teszi, és enni kezdi. Kérdése után belenyúlok a tálba és a ropik sokaságát a számba tuszkolom. Anyukám mindig azt mondta fekve nem szabad enni, mert megfulladunk, de most megszegem ezt a szabályt.  
- Egyébként, ha már így megismerkedünk, mi a neved? – Teszem fel a kérdést, a ropit leküszködve a torkomon.
Gonosz módon, felkapom a ropit, és a fölöttem lévő asztalra rakom. Megpróbálok felülni, nehogy elérje.  Ha a fiú próbálkozna azzal, hogy mégis elveszi a ropit, majd egy szép határozott mozdulattal hátra löki. A lehetőségekhez mérten persze nem úgy, hogy megüsse magát, csak épp annyira hogy ne érje el a ropit.
Hátranyúlok, egyenesen a ropis tálba, és mivel én megtehetem egy szép, hosszú ropit kihalászok, majd a számba rakom.  Gúnyos vigyorral visszafordulok a fiúhoz, majd hosszan bámulni kezdem. Csak nézem, és nézem hosszú perceken át. Nem tudom, mit nézek rajta annyira. Különleges arca van, nem épp szokványos. Japán, vagy kínai felmenői lehetnek.
- Ja, egyébként, bocsánat hogy ilyen szépen mutatkoztam be. Remélem nem ütötted meg magadat. –Mondtam, mély megbánással, hogy ilyen béna vagyok. De igazából ez nem jellemző rám. Mindig a társaság központja vagyok, de nem így szoktam a középpontba kerülni.
Na de mindegy, ami történt, megtörtént. Nem nagy gond végül is. Főleg hogy egyikünknek sem esett nagyobb baja.  A fiú arcához közel hajolok, majd egy aranyos mosolygással visszafekszek a földre. Nem túl kényelmes ott, de a fiú még mindig fogva tart. Biztosan várja, hogy teljes részletességgel elmeséljem mi is történt. De hát nem figyelt rám, úgyhogy így járt. Nem kellene ennyire belemerülni a könyvbe, hogy ne halljon senkit, és csak a könyvre figyeljen. Máskor majd nyitott füllel olvas.
- Elengednél? Szomjas vagyok, inni szeretnék. Vagy  ha neked ez így kényelmes, nekem az is elég ha csak hozol nekem inni. – Dobom oda  neki a végén egy mosollyal a kérelmeimet.

Min Woo

Látom, hogy a fiú nem igazán érti, hogy is kerültünk igazából ebbe a helyzetbe. Vagy lehet nem is érdekli, és valami máson gondolkozik.  De hát ez van. Kár, hogy nem látok bele a gondolataiba.
~ De jó lenne. Na, majd egyszer, megtanulok valami gondolatolvasós izékét.
A fiú elég furcsán néz rám, amikor megmutatom neki, eme nőies oldalamat. Na, nem baj, legalább megtudja, milyen vagyok igazából. Olyankor, amikor fölöslegesen próbálkoznék tartani magam, nem bírnám. Mert az eszem, vagy a belsőm, vagy nem is tudom, fölöslegesnek tartja.
Igazán meglepődök, amikor beszédem közepette a fiú, akit valami négy különböző névvel is elláttak, de szólíthatom akár egy ötödik, új néven is, befogja a szám. Ilyenkor, ha jóban lennénk, vagy akár ismernénk egymást, megnyalnám a kezét, csak hogy megtanulja, ne fogja be egy ember száját, mert az illetlenség. Főleg, hogyha azaz illető éppen beszél. De mivel elmondhatom, hogy jó neveltetést kaptam, megpróbálok még ezek után is normálisan válaszolni.
- Akkor, egyelőre Páncsi leszel, mint Pán Péter. – Nyújtom ki rá a nyelvem, egy mosollyal egybekötve. – Amúgy, Szofi vagyok, vagy, ahogy tetszik. Nincs külön becenevem, úgyhogy… - Itt belezavarodok a beszédembe, és inkább be is fejezem.
Látszódik a fiún, azaz Páncsin, hogy nem tetszett neki a mutatványom, amikor elraboltam előle a ropim. De kell neki lefognia engem. Most ez lesz a büntetése. Mondjuk, inkább nekem kellene büntetést kapnom, amiért itt pimaszkodom vele, még az után is, hogy lerántottam őt, miközben igazából, csak annyit tett, hogy nem vett észre. Na, jó, azért ez tényleg nagy bűn volt tőle.
- Hogy nem vettél észre? Vagy csak nem akartál hozzám szólni? Miért?- Szegezem hozzá a kérdéseket.
Amikor a könyökéhez nyúl, az öcsém jut eszembe. Amikor elesik, ő is pontosan így szokott ránézni a bibis kis karjára, lábára, mikor mit üt meg.  – Megint mosolyra fordul a szám, és kibukik belőlem egy kis beszólás.
- Az öcsém is így szokott csinálni. Nyolc éves. –  Hosszú nevetés tör ki belőlem, amit csak nagy küszködéssel sikerült visszafojtanom. – Na, jó mostantól nem piszkállak. Főleg, ha nem adsz rá esélyt.
Látom rajta, ahogy a szemével akarja közelebb húzni a ropis tálat. Remélem erre nem képes, maximum akkor lehet képes, ha reptetni is tudja, különben egyenesen a fejemre fog esni. De ezt inkább nem kockáztatom, úgyhogy visszarakom a ropit a hasamra, hagy egye. Meglepődök, amikor pálcája hirtelen a szemem elé szegeződik.  Hisz épp most adtam vissza a ropiját.
 ~Remélem, nem akar butaságot csinálni, mert nagyon meg fogja bánni. – Gondolom magamban, és csúnyán nézek rá, remélem ok nélkül. Már épp elhittem, hogy valami jót fog cselekedni, amikor hirtelen hatalmas víz adagot kapok a fejemre.
Hah. Szívom be hirtelen a levegőt, haraggal a szememben. Végül is igaza van, innivalót kértem. Próbálom viccnek felfogni az egészet, nem adva meg az örömöt neki, hogy úgy érezze, ezzel felhúzhat.
Egy gyors, erős mozdulattal, kihúzom a lábaim a fiú fogságából, és hátradőltöm őt, úgy, hogy a kezeit lefogom, de csak épp annyira hogy a pálcája még érje az arcát és ő is kapjon egy kis vizet belőle. A két lába közé térdelek, és így már teljes mértékben én uralkodok rajta. Na, most próbáljon valamivel trükközni. Csak próbálja meg.
- Így jobban érzed magad? Így megnyugszol? –Mosolygok rá pimaszul. Úgy érzem, hogy nagy barátság nem fog köztünk kialakulni ezek után. De kitudja. Lehet, emiatt leszünk puszipajtások. Amit igazából erősen kétlek.

Keiko


ruha

Nem értem, hogy miért izgul ennyire mindenki a vizsgaidőszak miatt. Nem mintha én nem izgulnék, de akkor is. Mindenki olyan feszült. Az érzés, hogy én már szépen megtanultam mindent, nagyon jó. Aki még csak most kezdi el, azt csak sajnálni tudom. Akinek van egy kis esze, legalább egy hónappal előbb elkezdi a tanulást. Hát de, végül is milyen rossz lenne az, ha a tanárok senkit nem buktatnának meg. Néha ők is biztos örömüket lelik benne. Legalábbis, ha én tanár lennék, biztos, hogy nem sok diák lenne oda értem. Ha nem tudja, egyest kap. Ez van, ezt kell szeretni.
Miután elhagytam a hálókörletet a Lélek szoba felé veszem az irányt, hátha találkozok valakivel, aki nem tanul, és lenne kedve csinálni valamit, vagy csak szimplán megismerkedni.  Kicsit még fáj a térdem, a múltkori szép esésem óta Min Woo-val, de próbálok nem rá gondolni, és haladok a szoba felé. Amikor ablakok mellett megyek el, mindenhol korosztályom pihenteti az agyát, vagy éppen szorgosan tanul, a mondhatni, jó időben. Az eső nem esik, úgyhogy sokan vették a bátorságukat és egy gyors sétát tettek a kastély udvarában.
Amint megérkezek a szobához, benyitok, majd nyugalom tölt el. Leírhatatlan, hogy mennyire jó érzés ilyen nyugalomba lépni. Amikor körülnézek, egy lányt pillantok meg, akinél nincs könyv.
- Hurrá, te nem tanulsz! – kiálltok fel, és mosoly gördül az arcomra.  Lehuppanok vele szembe, és megcsodálom a nyakában ülő kisállatokat. Egy puffskein, és egy mókus. Aranyos állatok, főleg a kis szőrös puffskein, egyszer én is szeretnék majd egyet.
- Ja, egyébként, szia. Szofi vagyok. – szegezem rá a tekintetem. – Te.. ööö… Keiko, ugye? – biztos, hogy így hívják a lányt, és az is biztos, hogy Levitás, mert már láttam őt valahol. Mélyen gondolkozni kezdek, hol is volt az esemény, ahol láttam. Biztos eszembe fog jutni, csak még nem most.  Felhúzom a lábaim, és bámulni kezdem a mellettem lévő ablakot.

Ronald
Ünnepély

Szofi az egész szünetet a nagybátyjával töltötte aki, egy héttel Szofi hazaérkezése előtt jött haza Németországból. Nagy volt a boldogság, hogy itthon van a rég nem látott kedvenc nagybácsi.
Mivel így kifejezetten izgalmasan telt a szünete, az utolsó pár napban, amikor visszautazott a szeretett nagybácsi a leányzó körülbelül végig csak aludt. Szóval nem igazán bánta már, hogy vissza kell jönnie. Ha több embert ismerne még jobban várta volna. De majd idén, amikor már nem elsős lesz, többen meg fogják ismerni. Úgy tervezi több ideje lesz, mint eddig volt és akkor majd megismerkedik mindenkivel és mindenki tudni fogja ki is az a Szofi Wilkinson.
~Szép elgondolás. – Szólalt meg magában a lány.
A talárját felöltve, határozottan vette az irányt a Nagyterem felé.  Minél közelebb ért hozzá, annál jobban bántotta a fülét a nagy zsivaj. Nem tud ellene mit tenni, el kell viselnie, hisz kötelező iskolai program. Mondjuk, csúnya lenne, ha már az évnyitón nem lenne itt.  A sok elsős, micsoda félelemmel, izgatottsággal nézi a kastélyt, az embereket. Milyen jó érzés, hogy ő már túlesett rajta. Amikor minden szempár rád szegeződik, és te ártatlanul emeled a fejedre a süveget.
Az ajtóból egyből szétnéz, először a Naviné felé pillantgat, majd a Levita, ahol ismerős arcot lát. Int neki, rámosolyog, majd továbbviszi tekintetét. Az Eridonosokra pillant, néhány emberen megakad a szeme, elmosolyodik, majd testével elindul a Rellonos asztalhoz, és tekintetével mindenkit végigmér. Már majdnem mindenki itt van. Leül az asztalhoz, onnan várja a sült galambot remélve, hogy odarepül.

Ronald

Most, hogy itt ül, szívesen hazamenne. Ülni egyedül, miközben mindenki diskurál valakivel az elmúlt hetekről, nem túl jó érzés.  Meghúzódva figyeli az eseményeket. Amikor egy fiú leül mellé, megijed. Olyan váratlanul érte, már kezdett belelendülni a gondolataiba.
- Ööö... Szia. Én Szofi vagyok, mint látod Rellonos.  – válaszoltam a bemutatkozására.
Beilleszkedni. Még nem is ismerjük egymást, de már segíteni akar. Nem tudom mire vélni ezt. Most vagy túl kedves, vagy neki sincsenek barátai.
- Egyszer majd élek a lehetőséggel köszönöm. – Mosolygok rá, mint a tejbe tök.
Szofi furcsának tartja az ilyesfajta gyors közeledést.  
- Mire gondolsz? Hogy érted azt, hogy fontos? – Néz rá értetlenül. Igazán nem tudja, mire gondolhat a fiú. Lehet, azt gondolja, hogy most lett elsős Szofi. Pedig idén, már a másodikos Rellonosok táborát gyarapítja.
- Te… Ööö.. Hányadikos vagy? Teszi fel aztán a lány a kérdést.
Nem tudja, hogy mit is keres a Rellonos asztalnál egy Eridonos. Eddig mindig is úgy tudta, hogy minden ember a saját háza asztalánál ül. De lehet ő tájékozódott félre, aztán mindenki oda ül, ahová szeretne. Bár ezt igazán kétli. Hogyan tájékozódhatott ő félre? Pont ő? Aki mindig mindent a legjobban tud.

Izabella és a pingvinke

outfit


A szünet után, nehéz visszarázódni. A korábban kelés, a tanulás és minden más, unalmas, borzasztó dolog, ami az iskolához tartozik, még mindig furcsa számomra.  De elmondhatom, hogy legalább túljutottam a vizsgákon, ráadásul sikeresen, így másodévesként pislogok ki az ablakomon, amikor valami azt súgja, menjek ki a levegőre. A fényes napsütés már most átjárta a lelkem. Gyorsan felöltözök, és végigrohanok a kastély folyosóin. Az iskola kapujához érve, levegőt alig kapva pillantok meg egy lányt, egy dobozka mellett állni. Azzal a mozdulattal a lány megindult felém. Levegőért kapkodva válaszoltam.
- Nem. Most érkeztem, ahogy látod. – Már épp folytatnám tovább a mondanivalóm, amikor a lány megfordul. Kinézek a háta mögül, hogy mi ez a nagy sietség, mi történt, amikor meglátom, hogy egy aprócska pingvin fejét simogatja. Lehajolok én is a kis plüsshöz, és figyelem a lányt, ahogyan beszél hozzá.
- Szerinted válaszolni fog?- Vágok a lány szavába, és egy furcsa pillantást vetek rá amikor kérdezgetni kezdi a pingvinkét. - Ez csak egy plüss, nem hinném, hogy válaszolni fog. Bár végül is, járni azt tud.
Mi ez, hogy egy apró pingvin járkál az udvaron. Nevetek magamban és felállok, egy lépést hátralépek, és lehuppanok a fűbe, onnan figyelem a találkozás következő pillanatait. Közben elkalandozok, de vissza is térek egyből, amikor sikeresen belenézek a napba. Egy pillanatra megvakulok. Ez az én szerencsém. Ilyenkor nincs nálam egy napszemüveg sem. Próbálom a kezemmel takarni a napot, hogy lássak megint a lányt és a pingvint, vagy plüsst, na, szóval, azt a kis izékét.