Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Hatalmas, fekete esőfelhők gyülekeznek a tanoda birtoka felett. Kezdetben csupán a dörgéseket lehetett hallani, majd lassan elkezdtek hullani az esőcseppek is. Természetesen, mindez akkor történik, amikor Gilbert végre ráveszi magát, hogy kimozduljon a kastélyból. Ezidáig az alagsori gólyalakban húzódott meg; ott tanult, festett vagy csak töltötte az időt. Nem bátorság kérdése volt, hanem leginkább a kedv játszott kulcsfontosságú szerepet ebben a történetben. De a kedv most megérkezett. Az ebédszünetben nem vett magához különösebb élelmet, csak egy almát kapott fel a nagyteremben az asztalról, és azzal indult meg a birtoknak. A gólyalakban talált könyveknek hála bentről is tudta tanulmányozni a kastélyt környező területeket. Fantáziáját legjobban – csodák csodájára – a birtokhoz tartozó erdő mozgatta meg, így annak irányába szedte lábait, amikor leszakadt az ég. Néhány dühös szuszogás után beszalad egy elhagyatottnak tűnő részre, ahol a fák menedéket nyújtanak, azonban vannak cseppek, amik átkecmeregnek a lombok között. Szemébe lógó, ázott tincset kifújja arcából, majd emeli azt az ég felé. Ekkor pillantja meg az ágak közt megbújó faházat. Körülnéz, hátha követte valaki. Senki. Így felmászik a házikóba, ahol egy puffra dobja magát, talárja egy kevésbé vizet részével megtörölgeti almáját, majd jóízűen sóhajt egyet, miközben a faház falára írt okosságot kezdi jobban szemügyre venni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Igazság szerint nem ment be az órájára. Már kora reggel úgy kelt fel. Zsomborként. Ez pedig csak egyet jelenthetett, méghozzá, hogy a kedve igen csak rossz, mi több nincs is nagyon semmihez se lelkesedése. Ezért is gondolta úgy, hogy most az ebéd előtti utolsó óráját valamerre másfelé tölti.
Eleinte még be akart menni a navine klubhelyiségébe, de aztán rájött, hogy ott lebukhat. Így inkább a második kedvenc helyét választotta. A faházat az erdő közepén.
Már többször is járt ott, ezért nem volt nehéz megtalálnia. Felment, és szépen bekucorodott az egyik sarokba, és rajzolni kezdett. A szokásos sötét vonalakat húzogatta egymás után, szinte teljesen beleveszve alkotásába, amikor furcsa csöndre lett figyelmes. A madarak, melyek addig jókedvűen csiripelték körbe az építményt elhallgattak. A kezében megállt a szén, és csak hallgatódzott. Aztán jött a mennydörgés.
Vihar. Pont mint azon az éjjelen. Szeme megtelt rémülettel és idegességgel. Zavartan kezdte tanulmányozni a fabódét, keresve egy helyet, ahol elbújhat. Valami kicsit és szűket, talán egy szekrény alját ha van.
Minthogy mást nem talált, úgy bebújt egy szűk kis résbe, mely az egyik kanapé és tálalóasztal között helyezkedett el. Teljesen betolta magát a falhoz, és a sötét kis lyukból egyedül égkék szemei, s az azokban bujkáló félelem látszódott. Felhúzta lábát, átölelte őket karjaival. A mozdulat közepén megmerevedett, ahogy kivágódott a bejárati ajtó. Szíve nagyot dobbant, talán éppen őt keresik. Még inkább összehúzta végtagjait, és tenyere mögül figyelte az újonnan érkezettet.
Még nem találkozott vele egyszer sem. Vagy csak nem emlékszik rá. Mostanság gyakran megesik az ilyen vele. A folyosón olyanok köszönnek rá, akiknek a létezéséről sem tudott azelőtt.
A másik nem tűnik se veszélyesnek, se kutakodónak. Zsombi már kezdett megnyugodni, és lejjebb is eresztette kezeit. Testtartása lazult, figyelme inkább arra irányult, amelyre a fiúé is. El is felejtette, hogy ő éppen bújócskázik, és kinyújtotta a nyakát, hogy az egyik feliratot ő is jobban megvizsgálhassa.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

A sok „szeretlek Jani/Kinga/Peti/Rózsika” után végre talál valami érdekeset. Minthogy minden vésve van a faház falába, így ez a versike is. Vagy legalábbis annak tűnik. Egy újabb nagyot harap a csodaszépen pirosló almából, jobb lábát kinyújtja maga elé, és egy érdekes, robot mozdulattal már két lábbal a padlón áll, és tesz egy-két lépést a fal irányába, hogy jobban szemügyre tudja venni az irományt. „Te diák, ki erre jársz, Lehet jobb, ha tovább állsz.” Kezdődik a vers kissé fenyegetően, majd így folytatódik a továbbiakban is, amire egyre magasabbra szökik az ifjú rellonos kusza szemöldöke. Ahogyan sorról sorra halad lefelé, úgy torzul a vers, s a végén szinte úgy érzi, mintha valami lidérces átkot olvasna. Az utolsó sorokhoz érve nagyot nyel, hiszen ahogyan nagy barna szeme elérik e sorokat, a kipontozott részre az ő neve rajzolódik ki. „Nem hallottad? Takarodj el. Különben a világ több lesz egy halott Gilberttel.”
- Mi a frász? – esik szinte hanyatt a meglepettségtől.
Kissé félve fintorogva tekint újra a fali irományra, aminek utolsó két sora ismét pontozott marad, és eltűnik a személyes üzenet. Ekkor nagyot nyelve fordul meg, hangosan veszi a levegőt, mikor egy, a semmiből előbukkant, lebegő fejet lát. Hangosan felsikolt, szinte kislányosan. Ámde jobban megbámulva a fejet, egy másik srácot vesz észre, aki eddig észrevétlenül bújt meg a faházban.
- Egy kukkot sem – utal a lányos visításra, miközben képzeletbeli zipzárt húz vastag ajkaira, a hallgatást szimbolizálva.
- Amúgy… – kezd bele. – Mi jót csinálsz ott?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Ahogy a másik felkelt kényelmes ülőhelyéből, úgy kezdte el fúrni Zsombi oldalát is a kíváncsiság, hogy vajon mit látott meg. Kijjebb, és kijjebb merészkedik, mag már ő maga is el tudja olvasni a sorokat. Még éppen látja az eltűnni kezdő nevet, aztán bumm. Derült égből villámcsapás. Szinte egy újabb mennydörgéssel egy időben sikolt fel mellette a Gilbert nevű krapek. Zsombi se rest, azonnal visszakucorodik fészkébe, mint amikor a csigának megpöckölöd a házát.
Még egy ideig ott gubbaszt, és reménykedik benne, hogy Gilbert csak magában dumál valamit. Még akkor is elhiszi, hogy nem tud a létezéséről, amikor a másik konkrétan a szemeibe néz. Mintha a puszta mozdulatlansággal képes lenne előidézni, hogy megolvadjon alatta a talaj, és elsüllyedjen. Bár azt sem akarná, mert akkor tutira kikerülne a viharba.
Nincs hát más választása, be kell ismernie, hogy lebukott. Lesüti a szemeit, és kezeit kezdi el vizslatni, közben megvonja a vállait. Torkában ott a szokásos gombóc, ami miatt egyszerűen nem tud megszólalni. A pszichológus szerint ilyenkor kéne előrukkolnia a jelelőmozdulataival, de tapasztalata alapján ilyenkor az emberek nem értik meg jobban, csak még egy plusz furcsaságot hozzáírnak az amúgy is hosszú listához.
Inkább fogta a jegyzetfüzetét, ami nem sokkal volt arrébb, és jól olvashatóan felírt rá egy szót: "BUJKÁLOK".
Odamutatta a fiúnak, bár próbált a rejtekéből nem túlságosan kijönni. Még mindig nem tudta, hogy bízhat-e az ismeretlenben. Majd bal kezével - melyben még mindig ott volt a szén, a fiú felé bökött, ezzel kérdezve vissza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Nem tetszett neki, hogy a srác válasz nélkül hagyta. Hiszen ha még nem is szóban, akkor is elárulta a saját okát. Az lenne a fair, ha a másik is ezt tenné. Bár ha jobban belegondolt a dolgok állásába, ő tudta a másik nevét, viszont ez nem volt igaz fordítva.
Szúrós szemmel méregette a jövevényt, miközben rágott. Erre két indoka volt. Az egyik egyszerűen annyi, hogy nem bízott benne. Vagy legalábbis nem tudta eldönteni, hogy mit kezdjen vele. A másik pedig, hogy így egészen másra figyelt, és nem a kint tomboló viharra. Habár a mennydörgés nem volt a segítségére ebben, hiszen olyan hangosan morajlott, hogy félsüketnek kellett lenni, hogy el tudja magával hitetni az ember, hogy ez csak amolyan nyári zápor.
Abbamaradt a beszélgetésük, és Zsombi már kezdte azt hinni, hogy ennyivel megúszta. Visszalapozott az épp alkotott rajzához, hogy folytassa, amikor a Gilbert nevezetű fiú újra beszélni kezdett.
Összevonta a szemöldökét, nem értette, hogy mit akart tőle. Talán az esőre értette? Azt hogy a nyenyerébe csinálta volna ő? Ezt a másik tudtára is akarta adni, így előbb kimutatott az ablakon, aztán magára, és hozzáfűzött egy szót, amit úgy préselt ki a torkán.
- Soha! - erőtlen volt a szó, és rekedtes, minthogy már jó ideje nem használta a hangszálait.
Mire tisztázódott a helyzet, és Zsombi megtudta, hogy mi is a pontos tárgy amiről beszélnek, egyszerűen csak megvonta a vállát. Persze, hogy nem ő volt. De nem akarta ezt a másik tudtára adni. Ez volt az aduásza. Ez a Gilbert gyerek nem tudta, hogy mire volt képes. Vagy mire lehetett volna, ha nem fél annyira a vihartól.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Ahogyan a vihar, úgy Gilbert hisztirohama sem tart majd sokáig. Hamarosan megkapja a választ, amire mintha egy másik személyiség bújna elő belőle, csak bólint egyet, hogy felfogta a szitut; nem a másik srác a felelős. Ok. Nem nagyon tud a sorok között olvasni, így ha nem kap választ, akkor biztosan nem ő volt. Nem gyötrik tovább kétségek a falfirka miatt. Próbálja minél hamarabb elengedni a dolgot, azonban ez nem megy ennyire egyszerűen. Orrát elgondolkodóan félrehúzza, miközben mély levegőt szív keresztül a fitos szaglószervén. Oldalán lógó táskájához nyúl, amiből egy bőrkötésű, baromi drágának tűnő füzetet vesz elő, amibe belevési feljegyzését; utána kell nézni ennek a faháznak és a hozzá tartozó legendákat is érdemes lesz elolvasni ahhoz, hogy a későbbiekben tisztán lásson. Nem csoda, hogy a csendes srác nem bízik benne. Ne is tegye. Annyira szétszórt és beszámíthatatlan, amióta a tanodába érkezett, hogy semmi értelme nincsen számítani rá. A lassú írás után, szépen visszarakja a táskába a kellékeket, majd ismét az iskolatárs felé fordul. Nem szól semmit, csupán vizsgálja őt egy ideig. Ő nem érzi kellemetlennek a csendet, ezért csöndesen szemléli őt, végül az ablak felé fordul, hogy újra szemügyre vehesse a tájat. Soha nem fog visszaérni a kastélyba. Legalábbis jelenleg ez az érzés kavarog benne. Mind tudjuk, hogy ezek a nyári záporok nem tartanak sokáig, most mégis akkora felhőcsalád háborog a birtok felett, hogy szinte hihetetlen, hogy ennek valaha is vége szakad.
- Gilbert vagyok – mutatkozik be váratlanul, miközben visszafordul a hangtalan srác irányába. Nevét nem „g” betűvel, hanem amolyan franciás hangzattal „zs”-vel teszi meg mindezt. Állítólagos édesapja francia származású lehetett, noha soha nem találkozott vele. Nevelő apja pedig egy… teljesen egyszerű magyar milliomos varázsló. Maradjunk annyiban, hogy a pénze jól jön.
Valóban. Ez a Gilbert gyerek nem tudhatja, hogy mire képes a másik, így nem is óvatos és alapvetően nem is az a kedves fajta. Nem arra nevelték, hogy bájcsevejt folytasson akárkivel is, azonban ha a helyzet megkívánja, akkor a legilledelmesebb fiú tud lenni a világon. Ő nem sok mindenre képes egyelőre, amitől akárkinek is tartania kellene. Örül, hogyha reggel időben fel tud kelni, és be tud menni az első órájára. Pillanatnyilag az is hatalmas eredmény, hogy még semmit és senkit nem robbantott fel egyetlen bájitaltan órán sem. Voltaképpen ez nem a legjobb példa, hiszen ez az egyetlen tárgy, amit közel érez magához. Bizonyára a rellonos vér teszi.
- Te? – kérdez rá röviden a navinés nevére az utolsó harapás előtt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Nem tetszik neki a fiú, de most ugyan mit csinálhatna. Zsombi túl félénk volt ahhoz is, hogy kinyissa a száját és csacsogjon. Nem hogy nekiálljon játszani a nagymenőt.
Inkább visszafordult a füzetéhez, és tovább rajzolgatott. Ám most egy újabb műbe kezdett bele. Ha az új fiú figyeli őt, akkor ezt ő viszont is megteszi. Nézte az arcvonásokat, próbált valami történetet kiolvasni belőlük. Sajnálatos módon csak az érzékszerveire tudott hagyatkozni így, hogy képtelen volt maga megkérdezni. Aztán átfordult, és már csak az egyik oldalát látta. Olyan szomorúnak tűnt. Magányosnak. Mintha a lelke valahova máshova vágyott volna és nem ide. Vagy talán valakire. Nem is a hellyel volt a baj, inkább az emberrel. Persze Zsombi tudta jól magáról, hogy nem egy jó társaság. De ez más. Ilyet ő akkor érez, amikor a szülei gondol. Mert tudja, hogy sose fog velük újra találkozni.
Gyors firkálásba kezdett, mielőtt elmúlik a pillanat varázsa. Még akkor sem nézett fel, amikor a másik hozzá szólt. Persze, persze tudta már a nevét. Most fontosabb dolga volt.
- Zsombor. Csonka-Ramholcz Zsombor - biccentett, de továbbra sem nézett fel a lapjaiból. Majd hirtelen ledermedt. Az ujjai nem mozogtak, és hitetlenkedve nézett Gilbertre. - Én...én...én.... - Nem is hitte el. Képes volt beszélni. Csak úgy. Annyira el volt foglalva a munkájával, hogy észre sem vette. Igaz, hogy csak a nevét, de ez sokat jelentett neki. - TE! - mutatott rá ujjával, és kelt volna fel a kis sarokból, amikor újabb mennydörgés dördült, és úgy döntött inkább marad.
- Nem értheted, de... én nem szoktam ismeretlenekhez hozzászólni - mondta valamiféle magyarázatképp, és már fordult is vissza a rajzához.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Ilyen szép időben igazán érdemes kijönni kicsit a szabadba. A baj viszont az, hogy legszívesebben mindig egyből mennék haza az órák után, akármilyen jól érzem magam itt. Túlságosan szeretek otthon lenni. Az új otthonomban. Mondjuk a tanoda meg a második otthonom. Szóval mivel Liam bácsi is mondta, hogy nyugodtan maradjak ám itt hosszabban délutánonként, hiszen úgysem ér haza olyan korán, ezért fogom a táskámat és kiballagok a rétre.
Csodák csodájára üres az egyik pad. Csak az egyik háztársam üldögél a fűzfa tövében nem messze. Lerakom hátizsákomat, aztán leveszem a taláromat és a háttámlára terítem. Leülök aztán, kioldom kicsit nyakkendőmet és fejemet hátravetve élvezem az árnyast. Jó lenne talán a fűbe is leheveredni, csak nincsen mire, az ingemet meg nem akarnám összepiszkolni. Nem tudok még elég jó tisztítóbűbájt ahhoz.
Körbenézelődök kicsit és szemem sarkából látom, ahogy a lány viaskodik a pennájával. Pont odapillantok, amikor repül szegénynek a tinta mindenfele. Fájdalmasan szorítom össze a fogaimat együttérzésem jeléül. Egyebet nem nagyon tehetek érte. Mint mondtam, nem vagyok még túl nagy varázsige tudor.
- Én is jártam már így - közlöm azért ezt vele, mintegy megnyugtatásnak szánva, hogy megesik az ilyesmi. Bár igaz, az embereknek pusztán csak egy részét tölti el bármiféle békességgel az, hogy a másiknak is volt már ilyen rossz, mint nekik. A másik felét pedig talán az vígasztalja, hogy nincs egyedül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Ismerem ám én is a lányt. Több órán is együtt ülünk. Igazából nagyon sok órán. Ez persze nem csoda, hiszen tényleg egy ház és egy évfolyam. Mondhatni osztálytársak vagyunk, csak hát nem teljesen egyezik az órarendünk és így nem feltétlenül futunk össze állandóan.
- Hát... nem, nem így. Csak hogy összepacáztam valamit tintával - magyarázom kissé hebegőn, de mosolyogva. Nyilván nem ugyanez volt a helyzet, hiszen nem itt kint a réten voltam, nem a fa tövében ültem és nem azt írtam, amit ő. Hiszen nem is ő vagyok. De pacázni pacáztam. Megesik.
Én? Divatmagazinból? Ha tudnám, miket gondol rólam, valószínűleg jót nevetnék. Az igazság az, hogy azért ügyelek ennyire a ruháimra, mert ezek végre nem hogy újak, hanem még a méreteim is. Eddig másodkézből kaptam minden darabomat, amik vagy szűkek voltak rám, vagy végtelenül nagyok. Az iskolai egyenruhám viszont -csak úgy, mint mostmár a többi holmim is-, illik rám és még tetszik is.
- Ó - hallgatom fájdalmas, együttérző képpel a keze történetét.
- Melyik növény volt az? - nézek körbe úgy, mintha bármelyik pillanatban rám támadhatna az említett gaz valamelyik bokorból. Vagy talán pont a bokor az!
- Thomas Middleton - viszonzom a bemutatkozást derűsen, kicsit közelebb húzódok a padon és a lány felé fordulok, megkapaszkodva ülőhelyemben combom két oldalán.
- Londonból. Londonban éltem eddig egy otthonban, de most már Budanekeresden lakok a bácsikámmal - számolok be neki, arcomon jóleső mosollyal. Akárhányszor is kimondhatom ezt, nem szűnik meg hihetetlennek és fantasztikusnak lenni.
- Hazajárok minden nap - teszem még ezt hozzá. Számomra tehát nem bentlakásos a tanoda. Ettől még jó sok időt itt töltök. Az estéket meg a hétvégéket viszont nem.
- És te? Honnan jöttél? - kérdezek vissza, már régóta csak a lány arcát nézve, meg néha talán a pórul járt kezét, a tintafoltokra azonban ügyet sem vetek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Ecetes olló. Ez borzalmasan hangzik. Még elképzelni is szörnyű, úgyhogy tényleg jó, hogy nem magunkra kell mossunk. Mondjuk nem lehet túl nehéz. Hacsak nem ilyen foltokról van szó, persze.
- Huh - fújok megkönnyebbülten, mosolyogva, amikor megnyugtat afelől, hogy itt a parkban, egy ültő helyemben nem vagyok veszélyben a gaz gazoktól. Mosolyom aztán csakhamar vigyorrá formálódik, ahogy a lány nevet. Nevetek én is kicsit. Az ilyesmi ragadós. Rám főleg ragad.
- Ó, rendben. Köszi! Majd figyelek - fogadom meg a tanácsát a fehér virágokat illetően. Jártam már a Navine kertjében, de ez a növény nem rémlik. Legközelebb viszont megnézem magamnak tisztes távolból.
- Voltam már ott, megmutatták nekem. De... szívesen megyek el veled is oda majd - teszem azért hozzá, hiszen tényleg jó lenne megint eltölteni ott némi időt, azonban egyedül fele olyan klassz sincsen. Oké, az igaz, hogy mindig találkozhatsz ott valakivel, azonban sokkal jobb, ha eleve egy valakivel mész.
- Nem hiszem - nevetek fel. Kétlem, hogy vérkötelék lenne köztem meg a hercegnő között. Csak névrokon. Viszont az tök jó volt, mikor az ő feltűnése és középpontba kerülése nyomán a társaim gyakran királyi fenségnek és hasonlóaknak szólítottak. Ez jóval üdítőbb volt, mint azok a becenevek, amiket előtte kaptam.
- A hopp-hálózatot használom, úgyhogy hamar hazaérek - nyugtatom meg a lányt afelől, hogy nem kell vonatoznom vagy hasonló. Az tényleg kimerítő lenne.
- Lesétálok a hivatalba, ott beszállok egy kandallóba és otthon vagyok. Úgyhogy egy ilyen fél óra legfeljebb - legyintek. Nem nagy dolog. Más kérdés, hogy ennek a sokszorosát is elviselném.
- Rossz lehet. Mármint titkolózni - mondom elgondolkozva, ahogy arról mesél, hol lakik. Részemről varázslók és kviblik közt nevelkedtem, hiszen egy mágikus árvaház az, ahol felnőttem. Úgyhogy nekem nincs ki előtt takargatni, mi is vagyok.
- Megértem - bólintok arra, hogy legszívesebben mindig itt lenne. Megértem az ő helyzetében. Neki ez olyan menedék lehet, mint nekem a közös otthonunk Liam bácsival. Meg persze a tanoda is, csak másként.
- Nagyon tetszik itt - felelem csillogó szemekkel.
- Hú... igazából mindent - folytatom a válaszolást, kicsit zavarban.
- Mármint az órákat is, a szüneteket is, a felfedezhető helyeket, a lehetőségeket - sorolok azért kicsit, bár tényleg nehéz, mert valóban mindent kedvelek és nincs semmilyen elfoglaltság, amit ki tudnék emelni a sorból.
- Mindig azt, ami éppen van - vonok vállat derűsen.
- És te? Mivel szereted tölteni az idődet? Író vagy? - osztom meg vele feltételezésem, amelynek az az egészen egyszerű oka van, hogy most is éppen körmölt valamit, amikor ideültem. Szóval csaknem semmi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Jó volt visszatérni a kastélyba, Lilynek már nagyon hiányzott az ódon falak illata, a folyosók hangulata, a kastély egyszerűsége. A Roxfort sokkal fennköltebb volt, a diákok itt a Bagolykőn mintha egyszerűbbek lennének, az időjárás pedig olyan szürke kint Angliában, itthon minden napfénytől fürdik, és az eső is mintha vidámabb lenne. Szeretett a Roxfortban lenni, de azért mindig is Magyarországon lesz az otthona, ahol 4 éves kora óta élt.
Hazafelé úton döbbent rá, hogy lehet, már senki nincs is itt az ismerősei közül, és helyükbe új gólyák, és idősebb diákok érkeztek máshonnan, ám nem zavartatta magát, bátran nézett az új tanév elé, és magabiztosan vágott bele az utazásba. Azt sem bánta, hogy szülei Angliában maradtak, és a szünetekben nehezebben tud velük találkozni, vagy olyan messzire kell hozzájuk elutazni, hogy láthassa a családját.
Odalépett a kapuhoz, kezével végigsimította a jól ismert köveket, és rajta a belevésett rúnákat: szívét melegség töltötte el a szfinxes sorokat olvasva. Pillantása a vasrácsra esett, remélte, hogy majd valaki észreveszi, hogy megérkezett. Lehetett volna okosabb is, Levitáshoz méltóan, küldeni mondjuk egy baglyot az igazgatónak, vagy a levitásoknak, hogy számítsanak rá, de teljesen kiment a fejéből.
A levitások gondolatára eszébe jutott szeretett tornya, de amint feltekintett a kastélyra, és megkereste szemével a szeretett keleti szárnyat, kis híján kiejtette csomagját a kezéből, ugyanis a kékségek tornyára rá sem lehetett ismerni. A falak széttörve, itt-ott lyukak tátongnak rajta, mintha az egész halott lenne, és még távolról is érezte, hogy nincs bent senki, kong a vak ürességtől. Szemébe könnyek szöktek, azt sem tudta hova menjen, kit keressen, hol fog egyáltalán aludni, és főképp hol vannak azok, akik egyáltalán itt laknak most a Levitában…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

A döbbenetet, ami Lily arcára kiült, észrevehette valaki, ugyanis egy fiú szólította meg nem sokkal később. Rákapta tekintetét, szemében kétségbeesés ült, melyet nehezen tudott palástolni. Mikor kicsit jobban megnézte a fiút, az nagyon fiatalnak látszott, így elbizonytalanodva válaszolt a kérdésére, mert lehet még nem ismerős nagyon a dolgokban errefelé. De ne legyen igaza, mert akkor már előrébb is jut az információkkal.
- Öhm, igen, kérlek! Mi történt itt? - mutatott fel az iskolára, pontosabban a Levita toronyra, a Keleti szárny irányába. Hangja bizonytalanul csengett, nem tudta, kap-e egyáltalán kimerítő választ a kérdésére. - Ott van a házam, ott kellene ma lepakolnom, és este majd aludnom, meg miegymás, és ötletem sincs, így hova kéne mennem, kit kereshetnék. És hol lehetnek a többiek?
A szőkeség szegény fiúra zúdítja a hirtelen jött gondolatokat, majd gyorsan megrázza fejét, és újra a fiú felé fordul, hiszen a bemutatkozásról elfeledkezett. A bőröndöt elengedve odanyújtotta a kezét:
- Amúgy Lily vagyok, bocsánat a figyelmetlenségemért - mosolyodik el halványan, amennyire idegességében csak tud, és ha a fiú viszonozza a kéznyújtást, határozottan meg is rázza azt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Érkezésünk után nemsokkal

A pálya szélére érve ráérősen sandítok körbe. Az esti, már álmosodó napsütés szürkére színezi a pillantásom, mely módszeresen időzik el a karikákon. Megdöntött fejjel méregetem őket, majd egyet előrelépve lehajolok, és feszes tenyérrel végigsimítok a gyepen. Frissnek tűnik. Finomra nyírt, illatos fű, amellyel biztosan közelebbről is találkozni fogok egy-egy edzés vagy meccs során, mikor épp arccal szántom fel azt a Rellon karikái alatt.
- Nagyobbhoz vagyunk szokva - nézek fel Eszterre míg kiegyenesedem, és összedörzsölöm a kezeimet. - De a gyep jó.
Halk megjegyzésem közben elpillantok a lány feje fölött, vissza a kastély irányába, majd egy lemondó sóhaj kíséretében a mögöttem lebegő iskolai seprűhöz lépek. A mieink még a csomagok között várják, hogy valaki kipakolja őket - mert hát én aztán biztos nem fogok ezzel kínlódni.
Az ingemet a középkategóriájú seprű mellett állva kezdem gombolni, és míg gondolatban az előttem magasodó ódon épületet próbálom a Durmstrangéhoz hasonlítani, elegáns cipőimet is lerúgom.
- Pattanj, öreglány. Te mész elsőnek - nézek vissza Eszterre, és míg kékjeimmel az ő seprűje felé intek, gyorsan belelépek a csak és kizárólag kviddicshez használt fűzős sportcipőbe, amit anyám még indulásunk előtt akasztott a legkisebb bőrönd fülére. Hát most mit mondjak, ismer. - Jöhet egy gurkó is, vagy nem akarsz rögtön a gyengélkedőn kezdeni? - kérdésemet oldalra billenő fejjel, összefutó szemöldökökkel, és kőkemény gondolkodást tettetve folytatom. - Mondjuk most, hogy így elnézlek... egyébként is akkora a fejed, mintha már telibe csűrt volna egy.
Levetett ingemet vigyorogva dobom a feldőlt cipőkre, majd a seprűm mellett várakozó labdatartóhoz hajolva kihívó-kérdőn nézek fel a kiscsicskára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Az öcsém kinyitja a száját, és onnantól mindenki tudja, miért nem kviddicseztem soha iskolai szinten. Ha valaki még nem ismerné eléggé, hát elmondom, azért, mert az öcsém egy nagyszájú, öntelt, beképzelt szarcsimbók, úgy egészen pontosan.
És én egészen jól ellennék itt a padon, pont idesüt a nap, szóval a hátam mögött megtámaszkodva a kezeimen dőlök hátra és fordítom az ég felé a fejem lehunyt szemekkel, csak úgy létezem, próbálom kizárni a világból Richárd irritáló zajait és a többi, de hát ez elég nehéz dolog, ha közben folyamatosan beszél hozzám.
- A te kvalitásaid figyelembe véve egészen biztos vagyok abban, hogy egy gurkó is komoly ellenfelet fog jelenteni, nem kellek mellé még én is - szélesen elmosolyodom, miközben felé fordítom a fejem, rá nézek, és csak egy egészen szolid kis szemöldökfelvonással illetem a vetkőzőshowt. Nyilvánvalóan lett volna felsője, amit felvehetett volna, nyilvánvalóan nem hozott abban a reményben, hogy majd többek között fehér hajú lányok fognak erre járni, és majd a teste látványától elfelejtik a tényt, hogy az öcsém lényegében semmibe nem nézi őket, és tök szarul kviddicsezik (igazából annyira nem kviddicsezik szarul, de így is elég nagy az egója).
- Akkor viszont én fogom vinni a kvaffot - elvigyorodva ugrok fel, és hát nem mondom, hogy szaladok, még azt hinné, hogy van esélye elverni, de elég sebességet szolgáltatok ahhoz, hogy ne tudja elhalászni előlem a kvaffot.
- Adios Muchachos, seggarc - úgy érzem meg kell említenem, hogy csak az öcsémmel beszélek ilyen csúnyán, csak akkor, amikor nem hallja senki, mert amúgy nem vagyok én olyan lány (ezt az utóbbi időben különösen sokszor mondtam már el magam és hangosan is). Levakarhatatlan vigyorral az arcomon kapom fel a seprűmet, majd a labdát a hónom alá csapva szállok fel a karikák szintjére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Érkezésünk után nemsokkal

A számszegletében bujkáló kis mosolyt azonnal elrejtem, és mint aki nem hallotta mit mondott a másik az előbb, balomat jelzésértékűen a fülemhez emelem, és bután hunyorogva nézek a távolodó Eszter után.
- Hooogy mooondtaaad? Nem értettem! - kiáltom vontatottan, arcomon tökéletesen megkomponált, az évek során jól begyakorolt kétségbeesett vonásokkal, mintha rettentőmód aggódnék, hogy lemaradtam valami fontosról, amit test a testemből, vér a véremből hadovált itt össze nekem a lemenő nap utolsó fényeiben. A szemeimben viszont megcsillan a sátán maga, ahogy pillantásom a lányról a farkaséhes gurkókra esik. A hangom elhalkul, amolyan én kérdeztem, ő nem hallotta! stílusban, amely stratégiát még lázas gyerekkoromból hozom, mikor még nem szívesen hazudtam, főleg nem csípőre tett kezű anyánknak, de azért már itt-ott meg akartam leckéztetni Erzsit. - Kettőt mondtál? Hát jól van, flegmafejpicsanadrág, ha kettő, hát kettő.
Ugyan, ki vagyok én, hogy ellent mondjak egyetlen szem nővéremnek? Mielőtt azonban felszabadítom a vaslabdákat évszázados elnyomásuk alól, vetek egy utolsó ördögi pillantást a kvaffal egérutat nyerő princess felé. Tuti, hogy nőtt a segge. Nem is kérdés. Csak el ne felejtsem emlékeztetni rá, hogy ha egész nap csokoládét zabál, akkor tessék-lássék, itt az eredmény, hamarosan akkora lesz, mint Canada.
Aztán, figyelmemet elvonva Eszter dagadó hátsó feléről, a játékra kezdek összpontosítani, és a következő percben már kattannak is az irgalmatlanul toporzékoló gurkókat helyükön tartó fémpántok, és az ikerpár úgy robban ki az égbe, hogy öröm nézni. Csillogó szemekkel figyelem az útjukat, majd széles vigyorral átvetem lábam a seprűn, és ellökve magam a földtől egy diadalittas kiáltással suhanok is Eszter nyomában.
- Száguldjál, mer' ha elkaplak, akkorát fogsz puffanni, Merlin se rak össze újra! Jól legalábbis... - ordítom utána, hogy a menetszélben hozzá is elérjen a hangom, és egészen a nyélhez simulva gyorsítani kezdek. Nem sokkal van előttem, talán két-három méter lehet közöttünk a távolság, de ahelyett, hogy kinyújtanám a kezem - készülve arra, hogy amint beérem, azzal a lendülettel ki is tudjam billenteni az egyensúlyából -, élvezve a kellemes szelet, szlalomozásra váltok. Közben azon jár az agyam, hogy ha netalántán tényleg telibeverné Esztert az egyik - avagy mindkét gurkó, a gyengélkedőre rohanás előtt mekkorát röhögnék rajta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Lilyt nagyon aggasztotta a torony sorsa, de csakhamar választ kaptott a kérdésére. Nem túl kielégítőt, de hát mit tehet, ha más sincs tisztában a dolgokkal. Lehet még nem nagyon jutott el a hír más diákokhoz, csak akiknek feltétlen tudniuk kellett, hogy baj történt. Node milyen baj? Ijedtségét igyekezett palástolni, és válaszára csak a fejével bólintott egy kicsit.
- Köszönöm - mosolygott vissza Lily most már szélesebben. - A tornyot tudom merre van, nem vagyok új diák, csak visszatérő. Abban viszont kérném a segítségedet, hogy ideiglenesen hova tehetném le a kofferemet. Van a bejárati csarnokban valami tároló esetleg?
Most már biztosan fogja az utazótáska fülét, hogy ha David is úgy látja, indulhassanak a kastély felé.
- Hányad éves vagy? És milyen az iskola? Hogy megy? - Érdeklődik a szőkeség mosolyogva, de nem azért, hogy ne csendben bandukoljanak az úton, hanem mert tényleg kíváncsi, ha már összehozta őket a helyzet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Nagyapám úgy tartotta, hogy halálában mindenki egyedül van. Nem áll felettünk a hórihorgas Kaszás, nem nyújtja felénk kezét egy fényárban úszó folyosóban álló szárnyas teremtmény. Nincs senki, aki átkísérne minket az úton - mert nincs is út. Csak mi vagyunk, egymagunk a sötétben. Aztán semmi.
Magányos utazás, az utolsó. Az emlékek megfakulnak, kihunynak, akár gyertyaláng a viharos éjszakában, és hiába minden igyekezet, egyedül vagyunk. Nem vigasztal minket egyetlen szerettünk sem. Nem vár minket a túloldalon elvesztett családunk.
Kislányként képtelen voltam ezt elfogadni, vagy akár csak megérteni, és arra gondoltam, hogy mikor eltávozott, bárcsak mellette lehettem volna, én és mindannyian, mert akkor rácáfolhattam volna. A kezét szorítva közöltem volna vele, hogy látod, tévedtél. Itt vagyunk veled. Szeretünk. Nem vagy egyedül.
Ha most itt lenne - de persze hogyan is lehetne itt -, bizonyára szokásos mosolyával arcán ingatná a fejét, és kimondatlanul lebegne a levegőben, hogy persze neki volt igaza.
Nem tudom, hol vagyok. Nem tudom, merre van a fent, és merre a lent, hogy a hátamon fekszem, vagy arccal előre terültem el a földön. Azt sem tudom, hogy kerültem oda, ahol vagyok, vagy hogy mióta vagyok itt. De azt sem, hogy ki szorítja a kezem, és hajol fölém. Nem látok, csak foltokat. Úszó, kavargó festmény a világ előttem, fakó színezetű árnytenger.
Nem kapok levegőt, kapkodok utána, de nem érzem, hogy mellkasom kicsit is megmozdulna. Erőlködöm, mégse érzem, hogy testem bármit is reagálna agyam kétségbeesett igyekezetére. Úgy hiszem, fájnia kéne, mégse gyötör a fizikai kín. Csak fekszem, vagy talán lebegek, még azt sem tudnám megállapítani, és körülöttem lassan minden elenyészik. Olyan, mintha a világ végét élném meg. Mintha most lenne az utolsó pillanata a Földnek, minden lakosának és talán az egész mindenségnek. Akár így is lehet, számomra nem lenne jelentősége. De aztán egyetlen érzés, egyetlen még felfogható valami ott tart: a kezemben érzem a kezét.
Talán nem is az övé, talán valójában nincs is ott. Talán valóban egyes-egyedül vagyok. Sőt, biztosan így van. Ha tucatnyi ember venne körbe, se érzékelném. Ezt az egyet is bizonyára csak képzelem. Mi van, ha csupán egy emlék, amit erőlködő elmém kreál épp, hogy felfoghatóvá, megemészthetővé tegye ezt a pillanatot? Hogy ne rettegjek, mikor mindennek vége szakad. Mikor elmúlok, és többé nem fogok érezni semmit. Mi van akkor..? Teljesen mindegy. Nem számít, igaz-e, elég, ha úgy hiszem, az.
Közelebb hajol hozzám, én próbálok felé fordulni arcommal, de semmi se történik. De ő az, ugye..? Persze, hogy ő. Ha az elmém kreálja, ki más lenne, mint az, akit látni akarok? De ha mégse csak egy képzelt alak, akkor is annak tudom be, akinek én akarom. A lényeg, hogy nem vagyok egyedül. Nem múlok el úgy, hogy senki sincs mellettem, hogy senki se szeret.
Pedig annyi mindenre vágytam még az életben. Kalandozni, mint Nagyapa, és arra, hogy tanítsak az iskolában. De leginkább időre. Időre vágytam, amit vele tölthetek, pillanatokra, amiket újra és újra átélhetek mellette, és egyszerű kis apróságokra is, mint, hogy ajkát végtelenül cukin lebiggyeszti, mintha szomorú lenne, vagy a vicces kis becézgetéseinkre, amik persze mindenkinek vannak, de nem olyanok, mint ezek. Amik csak a mieink.
És ott van minden más is, ami csak a kettőnké volt, és azt hittem, hogy természetes, hogy ott vannak köztünk, hogy mindig meglesznek, és nem kell majd mindegyiket úgy az emlékezetembe vésni, hogy el ne feledjem, mert nem lesz mindig így. Mert eljön az a perc, amikor véget ér mindez, és már önmagában ez elég lehet ahhoz, hogy belehaljak. És el is jött.
Most biztosan azt gondolod, végül túléltem, elvégre én mesélem el mindezt. De tévedsz. Már rég meghaltam, mindez csupán az agyamban pattogó utolsó szikrák műve. Mert végül megláttam az arcát. A sajátomét. Tilda hajolt oda hozzám, ő fogta a kezem, és ő éreztette, hogy nem vagyok egyedül.
Aztán a könyvek egykori őre sóhajtott egy utolsót, és lecsukta a szemét. Egy padon ült, kezében persze egy kötettel, mely most lassan kifordult ujjai közül, és a lába elé hullott a fűbe. A lapokat pörgetni kezdte a szél, és a nő is lassan oldalra billentette fejét, mintha csak aludna. Nem volt mellette senki. Nem látta őt más, csak a szökőkúton ülő varázsló szobra, aki azonban most semmi bölcset nem tudott mondani.
Csak Tilda volt ott, és aztán ő sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Nagyot ásítottam, épp készülődtem alváshoz. Annyira jó volt az idő itt bent az erdőben, főleg estefelé hűvösebb lett. Ki tudja, talán a varázslat hatása ez? Nem tudom. Különféle neszek zaját hallottam: fák susogása, tücsökciripelés. Ezeket simán azonosítottam. A bagolyhuhogást is. Remélhetőleg nem fogok belebotlani valami veszélyes lénybe. A faház közelében voltam, akár ott is megbújhattam volna, de az úgy nem olyan izgi, mint sátorozni. Kíváncsi voltam kicsit, hogy vajon keresnek-e már engem?
Így egyoldalúan ez a bújócska kezdett uncsi lenni. Meghívhattam volna valakit, vagy valakiket. Fogadok, hogy ezért mind Emily-től, mind Lily-től, mind Csanádtól megkapom a magamét, ez a húzásom kezdte feszegetni az életveszélyes őrültség és a brahiból apró csínyelkövetés határát. Az adrenalinra viszont szükségem volt. Már halálra untam magam bent az iskola falai között. A legtöbb barátom ugyanis a kékek közül került ki, és a többségük szinte egyhuzamban tanult, a könyvtáron vagy tanulószobán kívül alig láttam őket valahol. Kellett ez a kis izgi-fokozás, így hát kreáltam magamnak egy kalandot. Fogtam magam, átváltoztattam egyszemélyes normál kempingsátorrá az egyik fölösleges hátizsákomat, egész jó voltam átváltoztatásokból, úgyhogy neki is vágtam előző hét szerdán, hogy leteszteljem. Sőt, még vízhatlanná is tettem, ezt is le akartam tesztelni. Eh, a vízhatlanná tétel csak félig sikerült, egy részen még mindig beázásra hajlamos a kicsike. ha élve megúszom a fejmosásokat, amikor előkerülök, utána megkérek valakit, hogy segítsen rendesen beállítani a vízhatlanságát a kis aranyosnak.
Hamarosan léptek zaját véltem hallani. Vajon hippogriffé, emberé, vagy kentauré? Csak ne vérfarkasé legyen... habárelvileg nincs telihold. Basszus, ennek utána kellett volna nézni, mielőtt kijövök idea kb. semmi közepére tök egyedül.
– K... ki az? – Azért félsz még belém is szorult. Pedig elvileg nagyjából biztonságos a suli, egy varázserdő mélyén azonban jobb az óvatosság.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Hitetlenül nevetek fel, ahogy azt mondja, beillenék a királyi családba. Viszont az elképzelés annyira magával ragad, hogy őszintén szólva a pórnépet illető tovbbi ecsetelésekre nem is tudok annyira odafigyeli. Elábrándozom kicsit. Látom lelki szemeim előtt, ahogy egy pompás hintóról integeteknek az embereknek, oldalamon Elisabeth nagyival, ölemben a kutyáinkkal.
- Nem igazán szokott olyan lenni - vallom meg mosolyogva, hogy nem vagyok én az a későn hazatérő típus, úgyhogy nincs miért megorrolni rám. Legalábbis nem ezért.
- Legfeljebb akkor érkezem későn, ha én vagyok a soros az őrjáraton - teszem hozzá, mikor eszembe jut prefektusi kötelességem. Ez mondjuk heti egy-két alkalom.
- Ó. Kinek írsz levelet? - pillantok le a pergamenre, ahogy kiderül, ezzel foglalatoskodott, mielőtt nekiállt a pacahaddal küzdeni.
- Miket szeretsz olvasni? - érkeznek további kérdéseim, miközben immáron teljesen felé fordulva ülök a padon, a támlára könyökölve.
- Igen - értek nagyon egyet a lehetőségek tárházával.
- Nem fogod megbánni! - ígérem a teával kapcsolatban. Nekem meg az fura, a többiek hogyan képesek bizonyos teákat tejszín nélkül inni. Dehát mások vagyunk.
- Inkább csak érdekes volt. Meg még mindig az. Nagyjából minden - nevetek kicsit azon, mennyire újszerű számomra egy idegen országban, idegen kultúrában. Persze, sokat enyhít, hogy mindenféle nemzet képviselteti itt magát a tanodában. Elég színes, változatos a felhozatal.
- Az ételeket szoknom kell. Meg a mértékegységeket. Meg hogy az utakon nem bal oldalt közlekednek - jut eszembe az egyik legfurább. A faluban meg Budanekeresden is sokszor nehézségeket okoz, hogy a kocsisok, a seprűn lovaglók és más járművön utazók is a jobb oldalt használják.
- Te jártál már külföldön?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

- Wingaridum Leviosa – hagyja el az érkező apró kis boszorkánytanonc száját. Ez már egy olyan terület, ahol nem hívják rá a minisztériumot, ha el mer mormolni egy-egy varázsigét. Az már másik dolog, hogy gyakorlat nélkül természetesen nem biztos, hogy sikerülni fog a „mutatvány”.
- Wingaridum Leviosa – mondja még egyszer, miközben szemeit összehúzva erőlködik súlyos bőröndje előtt. Az akció persze sikertelen. Sokat olvasott már mindenféle bűbájról és varázslatról, de nem lehet annyira tehetséges, mint édesapja volt. Neki ment minden elsőre az iskolában, aztán tartotta ezt a vonalat a munkába állása után is. Újító és kivitelező jellem volt. Ez Rózáról nem elmondható. Idegesen túr szőke tincseibe, majd inkább úgy dönt, lehuppan bőröndje tetejére. Lekéste a csoportot, akikkel jöhetett volna ide, nagyon nehezen találta meg a kaput, így most tanácstalanul ücsörög egy ideig.
Az idő meleg és a talár nyári viselete sem elég vékony ahhoz, hogy kényelmesen lehessen hordani az így is felgyulladó testeken. Az iskolai egyenruha alól kilóg méregzöldszín rakott szoknyája, és fehér csipkés zoknija, ami egy szintén zöld balerinacipőben végződik. A taláron ott virít házának fényesre csiszolt jelvénye, de ez a szín egyébként is a kedvence, ezért szinte minden ruhájában felfedezhető.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Egy pillanat alatt képes volt most feladni a dolgot. Hosszú volt az út és eléggé nehezen indult az egész sztori, ezért nem csoda, hogy most ennyire „kivan”. Hatalmasat szusszan, szinte fájdalmasat, inkább kimerültet. Vagy talán ezeknek a szerelemgyerekét. Óriási, kékszín szemeit összehúzza, és úgy tekint fel a fényesen csillogó kastélyablakokra. Gyönyörű hely. Mondjuk, nem nehéz eddigi szállásától jobb körülményeknek örvendőt találni, de ez azért minden elvárást túlszárnyal. Varázstudó családból származik, így nem fog olyanokon meglepődni, mint szellemek, mozgó festményalakok vagy legyen éppen egy thesztrál. Ugyan az utóbbin jobban legeltetné szemét, hiszen még élőben nem látott, de olvasott róla, és jól tudja, hogy ő láthatja is ezeket az érdekes lényeket.
Lába alig éri a földet a bőröndről. Alacsony termet, alig 160 centiméter, vékonyka. Tipikus játékbaba kinézetű, amit csak az tesz még „babahűbbé”, hogy úgy is öltözködik. Nyúlánk kis karjai teste mellett pihennek. Tanácstalanul. Bal kezében pihen pálcája, amit annyira erőtlenül fog, félő, hogy hamarosan a porban végzi.
A kék szemek lecsúsznak a kastélyról, amikor is egy fiú hangjára kapja fel a fejét. Beszél valamihez. Valamihez, amit Róza nem láthat. Bizonyára egy pici állatka lehet vagy kicsit magányos a fiú, és kitalált egy képzeletbeli barátot. Nem azért, nem baj az. Lehetséges, hogy Rózinak is meg kellene erőltetnie magát, és kitalálni valakit/valamit, aki mellé szegülne. Összeszorítja vékony kis ajkait, majd tovább lóbálja gyermeteg módon lábait, és egy halk dallamot kezd dúdolni, amit egy utcazenésztől hallott a vasútállomáson. Vidám dallam. Az embernek azon nyomban jó kedve támad tőle. Így Róza is elmosolyodik, majd a hozzá szóló hang forrására emeli hatalmas szempárját.
- Lehetséges – vonja meg mellé csapzott vállacskáit, és le sem veszi szemét a másikról. Mindenesetre, egy próbát megért. Kiderült, hogy nehezebb lesz az egész, mint gondolta. Van előképzettsége, de azért… gyakorlata értelemszerűen nem lehet. Különben nagyon csúnya büntetést kapott volna.
- Segítesz? – teszi fel a kérdés bababájjal mosolyogva, a fiúnak címezve.