---

- Abszolút nem személyes ügy, de ameddig az a lökött frászt kap tőled, nem maradhatsz velem – magyarázom a tenyeremben pihenő egérnek, amíg eddig egy dobozban dédelgetettem. A fiúk mióta kapnak frászt az egerektől? De komolyan? Még egy patkányt megértenék, vagy mondjuk egy kígyót, vagyis siklót, mert úgy tudom, errefelé ezek élnek.. De egy kisegértől? Pici is, aranyosak a szemei és puha, meg se harapott senkit sem, mondjuk a dobozt kikezdte és megrágta a sarkát, de semmi gond nem akadt vele. Megette amit a vacsorából vagy épp ebédből mentettem ki neki, és amúgy semmi mást nem tett. Mégis, amikor kimászott az ágyamra, és ott várt – mert szentül meg vagyok róla győződve, hogy engem várt -, halálra rémisztette a szobatársam. Én meg mérges lettem, mert eleve alig bírtam megfogni, no meg, amit kaptam... Hogy nem vagyok normális, minden fertőt becipelek, meg hogy nem vagyok normális. Igen, ezt tízszer a fejemhez vágta. Így, ha nem akarom hallani a sipítozását...
- Remélem, idekint is tök jó életed lesz. Ha kaja kell, lógj be hozzám – mert tök normális, hogy erre kérek egy egeret. Kihoztam őt az udvarra, épp ott állok és igyekszem elengedni. Nem vagyok már pisis kölyök, aki ilyen miatt fog bőgni, de azért szomorú vagyok kicsit. Jópofa dolog egy kisállat, és ezt az egérkét sem rontottam el, mint ahogy mindent. Lehet, hogy valamihez értek? Bár, ha jobban megnézem, elég kövér lett... Ez talán nem olyan nagy gond.
- Ég veled, Egér – mert ez a neve. Rettentő kreatív voltam, de azt olvastam, amíg nem adsz neki különösebb nevet, nem fáj, ha elveszted. Mondjuk, nem kellemes így sem, de amikor leguggolva nyitom ki a dobozt, fogom meg, és eresztem a fűbe, nem sok, és el is tűnik. Így, üres dobozzal ballagok vissza és merülök el kicsit a fejemben. Innen kerget ki a lányos hang, aki épp valamit akar. Leviosa. Ohh, varázsol! Megállva, érdeklődve figyelem, mi sül ki ebből. Mivel csomagjai vannak, így most érkezett talán, nem csoda, azokat a dögöket cipelni nem leányálom. Azonban, meg se moccannak a ládák. Kicsit magamra ismerek, már-már kárörvendő is lehetnék, de hát, pont én? Hagyjuk már.
- Igazából, nem azzal tudnád elcipelni a körletedig. Lehet azért nem sikerült – ó, megszólaltam én, a szakértő. De abszolút nem azért, mert kötekedni akarok. Csak... csak.

---

Fogalmam sem volt, hogy amúgy ki látott, miközben összekulcsolt ujjaimnak beszéltem, lelkesen vagy épp csak dünnyögtem. Lehet, hogy ez a kívülállóknak, aki nem tudta, tudta, hogy volt egy korszakom, ahol gazdi lehettem, igencsak... furcsa. És akkor éljünk finom kifejezéssel. Igazából nem vagyok már azon fennakadva, hogy ki minek néz. Annyira kötöznivaló bolondnak szerencsére nem, legalábbis nem érzem ezt, így probléma nincs. Ha kicsit dilisnek? Az még bőven elfér, hiszen mindig az a fontos, hogy én érezzem jól magam, ne pedig görcsösen próbáljak megfelelni. Persze, az is szokásom, de... de most mindegy. Egér elment, én kidumáltam neki magam, és a szobatársam is örülhet, hogy nem kell többet néznie, ahogy a kis gombszemeivel nézelődik, vagy az apró orrával szimatol össze-vissza. Akkor is aranyos volt. Pont.
És amikor már mára azt hitted, hogy nem lesz semmi, csak a tanulás vagy épp valami más könyv forgatása, a kastély élete szól közbe. Igen, kicsit meggondolatlan dolog volt egyből okoskodni, és úgy tenni, mintha tényleg jobban értenék ahhoz, hogy hogyan is kell elköltöztetni a csomagokat. Amikor én jöttem, az év elején, ezt megoldotta más, ahogy a többiekét is, a vonatig pedig, amivel ide érkeztem, anyáék intézték. Igen, így aztán totálisan van jogom beleszólni abba, hogy ő hogyan próbálja. Szülők itt már nincsenek, iskolai dolgozót vagy épp olyat, aki tud is varázsolni és idősebb, lehetne hívni ugyan, de miért is mindig a könnyű utat válasszuk. Lássuk be, okosabb lenne, én viszont szeretek mindent magam intézni – vagy csak megpróbálni.
- Hát.. megpróbálhatom, persze. Még nem gyakoroltam, meg izé, ez felsőbb évfolyamos cucc, de az egyik háztársam csinálta már, amikor körberaktuk a fotelokat és tárgyalhassunk – nem, igazából mindent azért tett, hogy amolyan „várat” alkosson és oda kucorodva tanulhasson, mert mindenki más hangos volt a kviddicsmeccs miatt. És a felszabadult tér csak rontott ezen.
- Öhm... - túrok bele zsebembe, amelybe a pálcát tűztem. Farzseb, és bár mindig azt hallani, az egy nagyon rossz hely, még sosem volt gondom vele. Még. Oké, lehet át kéne gondolni. A dobozt lerakom a lábam mellé, már nincs rá szükség.
- Akkor leszállsz róla, kérlek? Szerintem még veled együtt nem megy – oké, próbálom fenntartani azt, hogy tényleg én leszek a segítség. Addig, míg erre várva szorongatom pálcám, felkutatom fejemben azt, mivel is akarnám elérni a varázst. Igen, tudom, megjegyeztem, ez azonban semmit se jelent. Vagyis de, hogy megint nagyzolni akarok kicsit.
- Nem vagy Levitás, ugye?

---

Türelmes ember vagyok – a mostani időszakban, és most a lánnyal is -, így kivárom, hogy bármit is csináljon, vagy épp ne. Nem köteles elfogadni azt, hogy én segíteni akarok, vagy micsoda. Ezt is csak az illem meg az illendőség miatt húzom elő, anya belém nevelte, hogy a lányokkal ne úgy bánjak, mint a fiúkkal, hanem egy kicsit sokkal finomabban, nyissam ki nekik az ajtót, segítsem le a kabátot, és még sok más, apró praktika, vagy mi a szösz. Most egyik sem érvényesül, de kreatívnak mondom magam, a videójátékokban is mindig akadnak olyan küldetések, amik nem tolják az orrod alá, hogy mégis mit és hogyan oldjál meg, hanem a környezetet fürkészve, azt megfejtve totózzam ki, mégis mi a fenét kell itt csinálni. Itt csak a lányka van, a környezet ééés persze a bőrönd, szóval nem kell sok ész hozzá, hogy a gavallér én-t elővéve segítsem be. Csak hát sikerült a nehezebb megoldást választanom rá, de üsse kavics.
- Ó, az jó! Mármint, nem azért meg előítéleteim vannak – rázom meg gyorsan a fejem, nehogy azt higgye, hogy rosszra akartam célozni és nyíltan köpködöm valamelyik házat, mintha olyan muszáj lenne. Nem, nekem még most sincsenek ilyen gondolataim, egyrészt, mert nincs sok ismeretem, annyi nem, mint mondjuk egy harmadévesnek, vagy akinek más családtagjuk is koptatta eme padokat. Húh. Aki ellenszenves az ház nélkül is az, maradjunk annyiban.
- Áhááá! Akkor neked nagyjából tudom, merre is lesz a lakhelyed – gondolkodom el azon, merre is van pontosan a rellon házának bejárata. De az irány már elég, onnantól pedig könnyebb a tájékozódás és amúgy is csak az ajtóig tudnám kísérni. Az is elég, nem? - Én a pirosakhoz, az eridonban vagyok – az, hogy neki ez mit jelent vagy épp mit nem, nem számít. Nem tudok semmit sem a lányról, lényegében tippem sincs, milyen lehet ő, ahhoz nem elég öt perc, hogy megtudjam, mennyire kellemes személyiség, vagy épp nem. - Elijah vagyok, amúgy – figyelem közben, hiszen már felállt rég, csak nem jutott el a tudatomig. Akkor illene valamit is csinálni csak... valamiért még nem akaródzom elrontani a pillanatot.
- Azért említettem a levitát, mert kicsi baleset történt és romokban van – fontos, hogy megtudja a viszonyokat, hogy ha netán fel szeretne fedezni valamit, azt a környéket inkább most kerülje el, ha nem akar csalódni, megijedni, vagy akármit. Közben persze közelebb csosszantok és felemelem a pálcám, majd le, ismét, magam mellé. Köhintve húzom ki magam, kezem ismét előre emelem, és határozottan szegezem mind a tekintetem mind a pálcám a bőröndre. Három...
- Mobiliarbus! - kicsit hangosra is sikeredett és ami a legjobban meglep , hogy a láda meg is emelkedik! Milliméterek, centik és talán fél méter is! Persze, ez utóbbi költői túlzás, és aztán... Aztán megbillen, megremeg és egy puffanással a földnek csappanva köt ki ott, ahonnan elemeltem. Annyit elértem, hogy 30 centit odébb ment és fel is borult. Arcom eltorzul, kezem leereszkedik.
- Hoppá.. ne haragudj..

---

Nagyon csendben van, bizonyára, ő okosabb arról, kinek hol a helye és az mit jelent. Mármint, én nekem ugye nem járt ide még a szomszédom haverja sem, de ő lehet pont az a lány, akinek a tesója, anyukája, bárkije ide járhatott, bár azt nem tudom, milyen régen alakult ez az iskola, lehet, hogy tök fiatal, és nem járt ide hatezer generáció, az viszont tuti biztos, hogy elég idő telt el ahhoz, hogy valakik az elsősök között már „tapasztalattal” járulnak ide. És ezen miért is kattogok ennyire? Majd elolvasom valamelyik iskolai krónikát, hogy azzal képben legyen, mióta van ez a suli meg minden, de semmin nem fog változtatni, továbbra sem fogja senki megmondani, neki milyen volt. Sőt, igazából anyáékon kívül a kutya se tudja, hogy én ide járok. És ez valahol kicsit ijesztő, mert hát, mit mondjak? Magánsuli, oké, de ha mesélni kell róla? Na abban nem vagyok jó, nem tudok azonnal kitalálni valamit arról, hogy mit tanulok, milyen az iskola, és a többi. Oké, ha itt végzek, előveszem azt a határidőnaplót, amit anya adott, és szépen kerítek egy mesét arról, mit csinálok én amúgy iskolaidőben, arra az esetre, ha valamelyik haverom otthon megkérdezi... vagy épp, úr ég, egy rokon a karácsonyi vacsorán! Áááá ez kész rémálom! Nem lett ez eléggé átgondolva, lehet el se kellett volna jönnöm ide! Koncentrálj, ne hisztizz, Elijah, ne pánikolj. Ne. Huh.
- Ööö.. lehet? Nem tudom, csak a bunkókra szoktam fújni, de te nem tűnsz annak – vagy ha igen, marha jól leplezi. De ő csak egy lány, persze, tud sértegetni, mert mindenki tud, de ez van, ezt kell szeretni. A lányok már csak ilyenek, mindig. Összeülnek, kipletykálnak és röhögnek rajtad. Rettentő.
- Nem vitatom! - ez olyan csapda, amibe nem szabad belekötni. Mint a filmekben a tipikus: kövérít ez a ruha? Jó így a hajam? Figyelsz te rám? Azt mondják, a netről meg a tévé-ből nem lehet semmit sem tanulni, pedig ez nincs így. Jó, nem fogok lediplomázni, mert megnéztem egy kórházas sorozatot, de azért néha jól jön egy-egy onnan ellesett trükköt bevetni élesben.
- Hát, amint hallod, töröm én ezt eleget, de... Évek óta itt lakunk, előtte néha nyaraltunk kicsit itt, és azt mondta anya, hogy úgy néz ki, tök jó a nyelvérzékem. De leginkább szerencse, akaraterő meg egy idő után magyar felirattal vagy szinkronnal néztem a sorozatokat. Az most pont nincs nálam, de azt hiszem van olyan medálizém is. Nem tudom – vonom meg a vállaimat, mert ez tényleg csak jött, sikerült valami olyat, amit sokaknak nem. A helyesírás más, abba, bevallom néha segítenek a megbűvölt korrigáló pennák, amik amúgy rettentő menők. Nem ragadok le most itt, meg az érveknél, bemutattam magam és most jöhet egy kis hősködés.
Vagyis az égés, ugyebár.
Még az én fülem botja is belevörösödik, pedig láttam már bugyikat. Igazából, nekem a szégyen az, amitől vörös, neki meg az, hogy látom a bugyijait. Amikben nincs semmi. Csak ruha. Kiönthetek elé pár alsót engesztelésképp?
- Bo.. bocsi! Tényleg sajnálom! Nem akartam így de... megoldom, jó? Máris hozok valakit, aki tényleg tud varázsolni. És ne haragudj rám, csak... segíteni akartam – lassan elhátrálok, majd mint a nyúl, futni kezdek. Addig míg nem tanárt vagy prefit nem látok és nem tudom értesíteni. Menjen, segítsen neki más, mert én elbaltáztam, megint. Majd ezt is gyakorolhatom, de a francba! Nekem tényleg ennyire nem megy itt semmi? Mérges vagyok inkább, mint zavarba jött vagy ijedt, így, ha a lány mérges is lesz, már csak az megy oda hozzá, akitől segítséget kértem. Én elmenekülök a szobámba, hogy zsörtölődjek a berendezéssel. No problemo, minden rendbe fog jönni. Másnem hazaküldenek, ennyi.

---

Tele van az összes térdem a vizsgadrukkal és amikor egy évfolyamtársam szinte letarolt, hogy hadd mondhassa fel nekem a bájitaltan tételeit, én bevallom, ordítva rohantam el. Még mindig nem ástam bele magam a könyvekbe, ó igen, lehet rám húzni a keresztet, de tényleg nem érdekel. Ha jobb is, akkor sem. De melyik diák nem ilyen? Csak átlagos vagyok – és lusta -, semmi több, nincs bennem elég kitartás – és még lusta is vagyok -, meg hogy ostorozzam magam. Egyik nap csináltam olyat, hogy képregényt tettem a könyv mellé és minden fejezet után elolvastam a következő oldalt, de nem lapoztam, míg nem értem a következő végére. Aztán mi lett belőle? Órákig röhögtem ugyanazon a két oldalon, megpróbáltam egy hajtincsem befonni és olyan tisztára pucoltam a körmeimet, hogy sose láttam ilyen szépnek. Szóval, ez nem vállt be. A kőkemény tettek se, így maradt az, hogy azt teszem, ami kényelmes, csak épp nem hatékony meg gyöngyöző.
Így kerültem a lelkek udvarába, még könyvet is hoztam, mágiatöri, ez még egész érdekes, ha azt nézem, nekem ismeretlen, meg mese. Először egy hűvösebb sarokba költöztem be, olvasgattam, majd jött a kis palánta, aki most gyakorolja be élete szerepét. Ki akartam zárni, nem figyelni, majd aztán halkan mormoltam utána a mondatokat, idegesített egyszerre meg lekötött az oldalakkal meg nem haladtam. Fejem elfordítva szúrom ki a szökőkutat, ami aztán úgy hat rám, mint másra a... nos, mint egy éhezőre a falat kenyér. Valami zene is van, az se hatott meg, no de a víz? Fújtatok, izzadok, aztán felállok és papucsom lerúgva állok bele a kútba. Mindjárt más! Szinte eufória az egész, ha beszól a szoborember, nem figyelek rá, inkább csak elindulok, sétálok, kútban pedig nem illik ilyet. Csak nem érdekel. Mei-t nem is szúrom ki elsőre, csak annyit érzek, hogy valaki figyel, én meg lépek előre, még egyet, majd fordulnék meg, amikor is a talpam megcsúszik az érméken. Egy ideig kapálózok, mint valami felszállni készülő madár paródiája, aztán pedig már csak azt figyelheti a közönség, hogy hatalmas csobbanással tűnök el a színpadról, orbitális kiáltás közepette. Seggre estem, kicsit el is dőltem, édes érzés a hideg víz mindenütt, de az arcom ég. Talán a fejem is megütöttem, de gyors felülök, körbenézek és csak ekkor látom meg az eddig nem felfigyelt arcot. Óbanyek.
- Jól vagyok, minden oké! - kérdezte senki, szerintem az árhullám lefröcskölte a kicsi Hamletet mert tányérszemekkel pislog rám, még a gitárszót sem hallom. - Folytassátok csak, na! - tovább ücsörgök, hajam hátrasimítom és szusszanok egy nagyot. Ez is jobb, mint a tanulás.

---

Lehetett volna rosszabb is, be kell vallanom. Koponyatörés, elharapom a nyelvem, meg ilyenek, bár a szám sarkát sikerült, mégsem érzek vért csak a zsibbadó fájdalmat. Túléltem, le is hűltem, igaz nem a fürdős nadrágomban vagyok, de szerintem senki sem fogja ezt felróni nekem. Szerintem a fürdést sem, de nem lepne meg, ha a szoborpasas kikérné magának. Pedig már nagyon kicsi korom óta nem pisilek medencékbe, így nem kell aggódnia. Azért itt-ott fáj, a könyököm, a lábam, ahogy kicsit húzódott, meg ahova ráestem, de semmi komoly. A tenyerem alatt érzem a nedves érméket, ahogy csúszósak meg minden.
- Áhh, ez itt a normális – legyintek a másik kezemmel. - De milyen elmebetegek dobálnak érméket a kútba? - mormogok, mert tényleg, amúgy ez bűn, mert ugye ide emberek másznak be, de hát eleve nem lehetne bemászni, így szavam se lehetne. Csak van. Én is dobtam már érmét Budapesten meg akárhol voltam, kívántam is, mert azt mondták bejön, szóval be kéne fognom. Ide meg nem fürödni kéne jönni, most már hallom az évfolyamtársam szavait, bezzeg ha tanultam volna a hülyéskedés helyett..
- Nem, nem. A hátsóm felfogta a lényeget, megmaradok – pillantok felé, immáron itt van és beledugta a lábát a vízbe. Erre akaratlan vigyorodom el, mivel én kezdtem, nem hülye ötlet, ezt már ő is látja, csak nem fog úgy mászkálni, ahogy én. Szerintem. Esni főleg nem. Így maradok ülve, nekem már mindegy, a víz elvileg tiszta. Mármint, láttam gyerekeket fürödni benne anno, máshol, nem haltak szörnyet. Amúgy meg szép kenőcsöket árulnak, de nem vagyok tápos.
- Igen? Akkor, izé... - emelkedem meg, a gitározó felé pillantva. - Srác! AC/DC megy? Na? Nyomhatsz olyat, vagy vége a mozinak! - nem mintha nem lennék én sz.ros ahhoz, hogy másoknak parancsolgassak de amúgy vigyorgok, nem volt ez komoly. Aztán nyekeregve emelem meg magam, és mint az öregek, kivergődöm mellé és leülök a peremre. Csöpög belőlem minden víz, ez az élet.
- Szuper hűs amúgy, nem is értem, miért nem medencét raktak ide eleve. Télen korizni, nyáron csobbanni – mennyi bajom van.

---

Költői kérdés volt inkább, de nem baj, ha lett rá amúgy válasz. Csak tényleg nem értem, mikor és hol találta ki ezt akárki. Jó, azt már láttam, hogy volt, akik simán belenyúltak és kivettek egy marék aprót, ha nem figyelt nagyon senki olyan, de hogy eleve mi volt a késztetés az elsőre, az homály. Nem fontos, hiszen sok ilyen van, amit használunk, de senki nem tudja megmondani, hogy miért így kell.
- Áhh. Beledobhatja az egész tárcáját, ha nem jót ír, megbukik. De amúgy csak nem értem, mire jó. Hogy használt valakinek valaha? - nem voltam sose híve az ilyen hiedelmeknek meg babonáknak, a fekete macskát is inkább simogatom, mintsem bármi mást tegyek, szóval, abszolút értetlen tudok néha lenni. Viszont túléltem, túl is fogom, ha esetleg holnap is eltanyálok, az a szerencse, hogy nincs olyan kiálló izé a közelben, hogy oda beverjem a fejem, vagy hát akad, de nem most fogom ezt felmérni, meg máskor sem. Túl morbid.
- Ó – nézek én is oda. Hát, engem ez a téma nem hat meg, a lányok szokása a súlyt meg a centiket nézni, jó, addig érdekel, hogy ne legyek akkora, mint valami ház és itt ki is merül. Legyintek hát. - Arra jó, amire kell. Nem eszek sütit, nem nő akkorára, meg hát... nem is az én hátsóm a fontos – huppanok le, ennyit erről. Az én szemeim még az arcokat keresik, vagy ha valami nagyon kirívó, oda mennek, de hogy hátulról stalkoljak, az nem jellemző. Na igen, ebből a szemszögből én a béna srác vagyok. De lassan felnövök, lesz még időm nézni, bármit, és akkor érdekesebb dolgok kellenek. A zene lassan indul, majd abba is marad, nem baj, legalább megpróbálta és vigyorgok is egy sort, nem fogok leoltani, szólhat bármi a háttérben, ha már gyakorolni akar. A hely meg ugye nem csak a miénk, nem mondom viszont, hogy ha nagyon rossz lenne, akkor már mondanám ezerrel.
- De jó is az! Nektek nem? Azt hittem mindenki kap egy olyat – áztatom és lógatom a lábam lefele, bár már nem olyan rövidek, hogy ne érjen le. Fura, mielőtt elkezdtem a sulit, mármint ezt, alig értem fel valamit, most meg aztán szép lassan már a fejek fölött is át fogok látni. Az alacsony fejek fölött. Anya mondta, hogy ez így lesz valószínű, az unokatestvére kosaras és vagy 2 méter, de én annyi nem akarok lenni. Az már sok.
- Hát... elmennek. Talán nem bukok meg idén sem. A gyakorlat még mindig nehéz. Minden évben lesz? Nem lehetne csak elmélet? - könnyű lenne, de aztán majd rájövök. - És neked? Te már gondolom kicsit feljebb jársz.

---

Élet-halál kérdése. Vagy csak rosszul emlékszem? Igazából talán vészhelyzet sem, bár magam se értem, hogy miért és hogyan sikeredett ez így. Pár szavas váltásból értesültem arról, hogy nekem ma ide kell jönnöm. Az Edictum cikk óta persze kicsit kellemetlen, de igazából csak azért haragszom, mert lusta lennék annyiszor bármit mondani, meg tök felesleges. De tök érthető, ha azóta lányokkal beszélek és feszélyez, ki lát. Bár, azt mondják, ettől nem lesz bajom és csak menőbbnek tűnök, de ha tényleg bármi akarnék és tennék egy lánnyal, mellette nem lenne másik ×, mert azt végképp nem illik. Megint miért jutott ez eszembe? Már néha nem értek semmit sem, mi és hogyan sikerül.
Nem öltöztem túl, annyi, hogy a papucsot tornacipőre cserélte, de amúgy minden laza. Mivel nem tudom, pontosan mi készül, jöhettem volna szoknyában is, ha skót lennék, arról viszont nem tudok. Aztán itt vagyok és senki más nincs. Nem ez lenne az első, hogy ugratnak, eleinte bántott, mert nyilván az egy burkolt jele volt annak, hogy ne legyek velük és ott, most meg már igazából tök mindegy. Most meg már ezeket is nagyon jól kezelem, talán tényleg tudok változni, vagy mi. Nem akarok picsogó maradni egész életemben, néha mégis kicsit sikerül. Ez van.
De most nem lelkizni jöttem ide. Megállok a szélén, beljebb merészkedem. Igazából így lent még sosem, csak a páholyokba merészkedtem fel, de akármennyire döntöm hátra a nyakam, egyre rosszabb. Aprónak érzem magam, egy hangyának csupán, persze, mivel ez magassági sport. A focipályák is hasonlóak, de ott a füvön rohangál mindenki, itt meg repül. Repül Kicsit kiráz a hideg, pedig oktattak rá minket, nem is ment olyan vészesen. Nem töltöttem napokat a gyengélkedőn, nem okoztam nagy kárt sem, igaz, nem mondom, hogy nem voltam betojva, azonban kevésbé, mint az első vizsgán. Igen. Határozott fejlődés.
Amíg azonban egyedül vagyok, nem sok mindent tudok tenni. Felnyithatnám a tárolót is, hogy kivegyek valamit, de lehet nem is kell, így inkább lehuppanok a pálya földjére és hátradőlve támaszkodom meg, mintha csak csillagokat nézegetnék, pedig csak a páholyokat lesem, innen milyen magas is az, amikor felszököm, hogy jobban lássak mindent.

---

---

---

---

---

---

---

---

---