---

Fogalmam sem volt, hogy amúgy ki látott, miközben összekulcsolt ujjaimnak beszéltem, lelkesen vagy épp csak dünnyögtem. Lehet, hogy ez a kívülállóknak, aki nem tudta, tudta, hogy volt egy korszakom, ahol gazdi lehettem, igencsak... furcsa. És akkor éljünk finom kifejezéssel. Igazából nem vagyok már azon fennakadva, hogy ki minek néz. Annyira kötöznivaló bolondnak szerencsére nem, legalábbis nem érzem ezt, így probléma nincs. Ha kicsit dilisnek? Az még bőven elfér, hiszen mindig az a fontos, hogy én érezzem jól magam, ne pedig görcsösen próbáljak megfelelni. Persze, az is szokásom, de... de most mindegy. Egér elment, én kidumáltam neki magam, és a szobatársam is örülhet, hogy nem kell többet néznie, ahogy a kis gombszemeivel nézelődik, vagy az apró orrával szimatol össze-vissza. Akkor is aranyos volt. Pont.
És amikor már mára azt hitted, hogy nem lesz semmi, csak a tanulás vagy épp valami más könyv forgatása, a kastély élete szól közbe. Igen, kicsit meggondolatlan dolog volt egyből okoskodni, és úgy tenni, mintha tényleg jobban értenék ahhoz, hogy hogyan is kell elköltöztetni a csomagokat. Amikor én jöttem, az év elején, ezt megoldotta más, ahogy a többiekét is, a vonatig pedig, amivel ide érkeztem, anyáék intézték. Igen, így aztán totálisan van jogom beleszólni abba, hogy ő hogyan próbálja. Szülők itt már nincsenek, iskolai dolgozót vagy épp olyat, aki tud is varázsolni és idősebb, lehetne hívni ugyan, de miért is mindig a könnyű utat válasszuk. Lássuk be, okosabb lenne, én viszont szeretek mindent magam intézni – vagy csak megpróbálni.
- Hát.. megpróbálhatom, persze. Még nem gyakoroltam, meg izé, ez felsőbb évfolyamos cucc, de az egyik háztársam csinálta már, amikor körberaktuk a fotelokat és tárgyalhassunk – nem, igazából mindent azért tett, hogy amolyan „várat” alkosson és oda kucorodva tanulhasson, mert mindenki más hangos volt a kviddicsmeccs miatt. És a felszabadult tér csak rontott ezen.
- Öhm... - túrok bele zsebembe, amelybe a pálcát tűztem. Farzseb, és bár mindig azt hallani, az egy nagyon rossz hely, még sosem volt gondom vele. Még. Oké, lehet át kéne gondolni. A dobozt lerakom a lábam mellé, már nincs rá szükség.
- Akkor leszállsz róla, kérlek? Szerintem még veled együtt nem megy – oké, próbálom fenntartani azt, hogy tényleg én leszek a segítség. Addig, míg erre várva szorongatom pálcám, felkutatom fejemben azt, mivel is akarnám elérni a varázst. Igen, tudom, megjegyeztem, ez azonban semmit se jelent. Vagyis de, hogy megint nagyzolni akarok kicsit.
- Nem vagy Levitás, ugye?

---

---

Türelmes ember vagyok – a mostani időszakban, és most a lánnyal is -, így kivárom, hogy bármit is csináljon, vagy épp ne. Nem köteles elfogadni azt, hogy én segíteni akarok, vagy micsoda. Ezt is csak az illem meg az illendőség miatt húzom elő, anya belém nevelte, hogy a lányokkal ne úgy bánjak, mint a fiúkkal, hanem egy kicsit sokkal finomabban, nyissam ki nekik az ajtót, segítsem le a kabátot, és még sok más, apró praktika, vagy mi a szösz. Most egyik sem érvényesül, de kreatívnak mondom magam, a videójátékokban is mindig akadnak olyan küldetések, amik nem tolják az orrod alá, hogy mégis mit és hogyan oldjál meg, hanem a környezetet fürkészve, azt megfejtve totózzam ki, mégis mi a fenét kell itt csinálni. Itt csak a lányka van, a környezet ééés persze a bőrönd, szóval nem kell sok ész hozzá, hogy a gavallér én-t elővéve segítsem be. Csak hát sikerült a nehezebb megoldást választanom rá, de üsse kavics.
- Ó, az jó! Mármint, nem azért meg előítéleteim vannak – rázom meg gyorsan a fejem, nehogy azt higgye, hogy rosszra akartam célozni és nyíltan köpködöm valamelyik házat, mintha olyan muszáj lenne. Nem, nekem még most sincsenek ilyen gondolataim, egyrészt, mert nincs sok ismeretem, annyi nem, mint mondjuk egy harmadévesnek, vagy akinek más családtagjuk is koptatta eme padokat. Húh. Aki ellenszenves az ház nélkül is az, maradjunk annyiban.
- Áhááá! Akkor neked nagyjából tudom, merre is lesz a lakhelyed – gondolkodom el azon, merre is van pontosan a rellon házának bejárata. De az irány már elég, onnantól pedig könnyebb a tájékozódás és amúgy is csak az ajtóig tudnám kísérni. Az is elég, nem? - Én a pirosakhoz, az eridonban vagyok – az, hogy neki ez mit jelent vagy épp mit nem, nem számít. Nem tudok semmit sem a lányról, lényegében tippem sincs, milyen lehet ő, ahhoz nem elég öt perc, hogy megtudjam, mennyire kellemes személyiség, vagy épp nem. - Elijah vagyok, amúgy – figyelem közben, hiszen már felállt rég, csak nem jutott el a tudatomig. Akkor illene valamit is csinálni csak... valamiért még nem akaródzom elrontani a pillanatot.
- Azért említettem a levitát, mert kicsi baleset történt és romokban van – fontos, hogy megtudja a viszonyokat, hogy ha netán fel szeretne fedezni valamit, azt a környéket inkább most kerülje el, ha nem akar csalódni, megijedni, vagy akármit. Közben persze közelebb csosszantok és felemelem a pálcám, majd le, ismét, magam mellé. Köhintve húzom ki magam, kezem ismét előre emelem, és határozottan szegezem mind a tekintetem mind a pálcám a bőröndre. Három...
- Mobiliarbus! - kicsit hangosra is sikeredett és ami a legjobban meglep , hogy a láda meg is emelkedik! Milliméterek, centik és talán fél méter is! Persze, ez utóbbi költői túlzás, és aztán... Aztán megbillen, megremeg és egy puffanással a földnek csappanva köt ki ott, ahonnan elemeltem. Annyit elértem, hogy 30 centit odébb ment és fel is borult. Arcom eltorzul, kezem leereszkedik.
- Hoppá.. ne haragudj..

LAURA
délután a padon | x

Ainsley

Márton
outfit

Egész délután nem tudtam se a tanulásra, se az olvasásra összpontosítani. A könyvárban hamar végeztem, mert akárhányszor nekiálltam olvasni az egyik fejezetet vagy a tegnapi este, vagy a folyosón való összefutás jutott az eszembe. Ezért úgy döntöttem, hogy visszajövök a sátramba, kicsit kicsinosítom magam, a lehetséges találkozás reményében és olvasok egy keveset. Ám a könyvre se tudtam koncentrálni, így csak az ágyamon feküdtem teljesen felöltözve, Mártont várva.
   Így legalább volt időm átgondolni, hogy mi is történne az újabb találkozáskor. Nem tudtam, hogy vajon a fiúnak milyen szándékai vannak. Egyáltalán mire számítsak? Ez most egy randi vagy csak találkozunk? Vajon ha randi, akkor meg akar majd csókolni? Hogyan kéne csinálnom? Életemben nem voltam még randin sem és csókban sem volt részem.
   Gondolataimból a belépő lakótársam szakított ki, aki közölte, hogy egy Márton nevű fiú vár a sátor előtt. Hirtelen fel pattantam, elrendeztem a ruhám, még kértem egy ellenőrzést a segítőkész lánytól. Elrendeztük kicsit a hajam majd kiléptem a sátorból.
   Ahogy kiléptem az első dolog, amit megláttam egy szál virág volt. Ahogy feljebb emeltem a szemem, az egy ismerős szempárral találkozott.
   - Szia - már csak a látványától is elpirultam. Mi történik velem? - Örülök, hogy végül el tudtál szabadulni - elmosolyodtam és közelebb léptem hozzá. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Szégyenlős voltam, nem éppen egy rámenős típus, de most odaléptem, picit lábujjhegyre emelkedtem és szorosan megöleltem. - Jó látni téged. Megint - húzódtam kicsit távolabb, bár legszívesebben csak az ő ölelését élveztem volna.

Ainsley

Márton
outfit

   A fiú arckifejezése, amikor meglátta, már megérte az összes fáradozást, amit a ruhámba és a hajam elkészítésébe öltem. Már a pillantásától is teljesen elpirultam.
   - Köszönöm - súgtam vissza. - Te is nagyon jól nézel ki - mértem végig tetőtől talpig a fiút. Hihetetlenül szívdöglesztően nézett ki. Persze, nem csak akkor, egyébként is de akkor ahogy ott állt előttem, még jobban nézett ki.
   - Köszönöm, ez gyönyörű - ennél szebbet nem is kaphattam volna. Imádtam a virágokat. Az összes virágot. De főleg azt az egyet, amit Márton a hajamba tett.
   Megfogta a kezem és elkezdett vezetni. Ahogy mentünk, nem engedtem el, egész idő alatt fogtam, mintha az életem múlna rajta. Hihetetlenül jó érzés volt.
   - Oh, még meglepetés is van - rápillantottam a mellettem sétáló fiúra és nem tudtam magamban tartani a széles vigyoromat. - Kérdezősködjek, hogy hová viszel vagy úgyis hamarosan meglátom? - végig a fiú arcát fürkésztem. Ugyanazt az örömöt láttam rajta, mint amit én éreztem.
   - Hát, elég rohanósan indult a reggelem, mert kicsit elaludtam. Aztán így az egész napom kicsit összecsúszott. Az óráim után elmentem a könyvtárba, de csak egy 20 percet töltöttem ott, mert valahogy nem tudtam koncentrálni - nem akartam mondani, hogy ennek az oka az volt, hogy nem tudtam őt kiverni a fejemből. - Aztán a délután további részében olvasgattam, amíg nem jöttél te - mosolyogtam rá.
   - Neked hogy telt a napod? Hogy haladtok a festéssel? - legszívesebben ismét megöleltem volna, de hát mégiscsak sétáltunk a meglepetés felé, úgyhogy gondoltam, ezt még megvárom, majd még kerítek rá lehetőséget.  

Ainsley

Márton
outfit

   - Ha te mondod, én hiszek neked - mosolyogtam. Tetszett ez a titkolózás. Már majd belehaltam a kíváncsiságba, tudni akartam, hogy hová visz a fiú. - Hát igen, ez a robbanás elég sok kifogást ad, főleg az ilyen késésekkel kapcsolatban - szörnyű, hogy ilyen történt a kastélyban. Remélhetőleg többször ilyen nem fog történni.
   - Szóval becsaptál? - tettettem sértettségem. Édesnek tartottam, hogy füllentett azért, hogy engem meglephessen. - Rendben - mosolyogva követtem. Nem sokkal később megérkeztünk a kis rétre.
   - Azta, te aztán nem lazsáltál - tátottam el a számat. Közelebb mentünk a pokróchoz és kényelmesen elhelyezkedtünk. - Mi? Ez még nem minden?
   Ahogy előhúzta a táskából a vaníliafagyit, a szívem elolvadt. A velem szemben ülő fiúra pillantottam és mindenféle előkészület nélkül a nyakába ugrottam.
   - Emlékeztél rá? - szélesen mosolyogtam, miközben a fiút ölelgettem. - Hogy lehetsz ennyire csodálatos? - visszaültem, majd ráeszméltem hirtelen kirohanásomra. Elpirultam és kicsit leszegtem a fejem. - Bocsi, ezzel a kis piknikkel és a fagyival teljesen levettél a lábamról - pillantottam fel a fiúra a reakcióját várva.
   - Most hogy már én is kiörömködtem magam, kibonthatjuk a fagyit is - kuncogtam és elvettem az egyik kanalat Márton kezéből.

Ainsley

Márton
outfit

   - Aranyos vagy - mosolyogtam a fiúra. Persze, én is mindent megjegyeztem, amit ő mondott, de nem vártam el, hogy ő is megjegyezze azt amit én meséltem. Azaz inkább nem számítottam rá.
   - Hát, bevált a terved - mosolyogtam vissza. - Legközelebb, majd visszafogom magam - pirultam el. Nem akartam ennyire rávetődni szegény Mártonra, de nem tudtam magam visszafogni.
   - Mindenképpen - nevettem. Nem örültem volna, ha akár a fagyinak akár a fiúnak valami baja esne általam. Vagy bármi által. Szedtem magamnak a fagyiból, majd megvártam, amíg ő is szedett, csak azután kezdtem el enni.
   - Ahh, ez nagyon finom - szólaltam meg az első néhány falat után. - Jó fagyit hoztál, nagyon köszönöm - vigyorogtam a fiúra. Ismét késztetést éreztem, hogy megölelgessem, de most sikerült visszafognom magam.
   Figyeltem, ahogy a fiú ismét a táskájába nyúl és kutakodik. Két bögrét húzott elő.
   - Még több meglepetés? - mosolyogtam, miközben a mozdulatait figyeltem. - Kakaóóó - széles vigyor ült az arcomra. Már olyan régen ittam, talán még 8 éves koromban. Annyi emlékem azért van róla, hogy nagyon szerettem. - Elfogadom a felajánlást!
   Boldogan ültem ott a fiúval szemben. Még alig ismertem, de már most nagyon közel került hozzám. A szívemhez. A széles mosolyom erről azért elég sokat elárult.
   - Nagyon köszönöm, hogy elhoztál ide - néztem mélyen a szemébe. - Tényleg - mosolyogtam rá.

Ainsley

Márton
outfit

   - Az egymásra találásunkra - koccintottam a bögrémet az övéhez. Igazán finom kakaót hozott, persze a vanília fagyit nem szárnyalta túl.
   Miközben ittam a kakaót, végig a fiút kémleltem. Nem tudtam egyszerűen levenni róla a szemeimet. Csak figyeltem. Próbáltam minden egyes vonását mélyen az elmémbe vésni, hogy emlékezhessek rá. Elidőzött a szemem a haján, amin annyira végig akartam túrni. A gyönyörű szemein. A szája vonalán.
   - Örülök, hogy önző voltál. Én is nagyon veled szerettem volna ma lenni - szinte a lélegzetem is elállt, ahogy átnyúlt a kezemért. Legszívesebben egész álló nap ültem volna így. Ám a fiú, mint akit hirtelen valami megállított, vissza húzódott és ismét a fagyis kanalat vette a kezébe az én kezem helyett. Reméltem, hogy nem én csináltam valami rosszat. Ilyen gondolatokkal küzdöttem, miközben a fiú új vizekre terelte a témát.
   - Rendben, örülnék neki - elmosolyodtam. Ha valakivel is meg szerettem volna osztani az első macskám megszerzésének élményét az ő volt. - Remélem megtalálom a nekem való kiscicát. Azaz hogy egy cica majd méltó gazdinak talál.
   - Akkor ez az egész festés csak egy jól kitervelt hazugság volt? Ezek szerinte a kutyusok nem is koszolják a falat, igaz? - nevettem. Nagyon értékeltem a kitalációját, hiszen mégiscsak azért mondta, hogy engem meglepjen.

Ainsley

Márton
outfit

   - Köszönöm - elmosolyodtam a bók hallatán. - Rendben. Remélem azért nem kell sokáig keresgélni. Mondjuk minél tovább tart megtalálni a tökéletes cicust, annál többször mehetek veled macskát keresni - küldtem felé egy nagy mosolyt. Olyan messzinek éreztem őt, pedig mindössze egy doboz fagyi választott el minket.
   - Jaj, úgy érzem meg fogunk ázni, akárhogy is lesz - nevettem a fiúra, de azért elkezdtem pakolászni. A fagyit visszatettem a táskába a kanalakkal együtt. Nem akartam elmenni, de megázni mégannyira sem. - Mi lenne, ha keresnénk magunknak valami fedett helyet? - kérdeztem.
   Ismét elmerültem Márton szemeiben. Képtelen voltam abbahagyni a bámulást. Olyan hihetetlenül szépek voltak a vonásai, hogy nem tudtam róluk levenni a szemeimet. Miközben figyeltem az arcát észre se vettem, hogy egyre közelebb húzódtam hozzá. Amikor már csak pár centi állt közénk hirtelen megtorpantam. Nem voltam benne biztos, hogy a fiú akarja-e vagy csak én értettem félre.
   Ekkor ismét mennydörgés hallatszott, melyet az első esőcseppek követtek. A szemerkélés hamar átcsapott sűrű esőbe.
   - Gyorsan pakoljunk aztán keressünk valami fedett helyet - sietősen nekiálltam a maradék holmi elpakolásának.

Ainsley

Márton
outfit

   - Nem ez lesz az egyetlen indok, erről biztosíthatlak - mosolyogtam a fiúra.
   Összepakoltunk, majd Márton megragadta a kezem és a tábor felé kezdtünk futni. Teljesen eláztunk. Nem tettünk meg többet 30 méternél, de már tocsogtunk a vízben. Ekkor egy fa alá rántott. A fa törzsének támaszkodtam, miközben velem szemben Márton magasodott fölém. Centik választottak el minket, én pedig a szemét fürkésztem.
   Megragadta a derekam és magához húzott. Én szinte reflexszerűen a nyaka köré fontam a karjaim és még közelebb húztam magamhoz. Ahogy az ajkunk összeért, úgy éreztem magam, mint egy tündérmesében. Pontosan olyan volt, ahogy azt elképzeltem. Megvoltak a pillangók a hasamban, a bizsergés a testemben, a tűzijáték a fejemben és persze a legfontosabb, a tökéletes pasi.
   Az első puszi nem volt elég, ismét közelebb húzódtunk és megtörtént az igazi és csodálatos első csók. Majd a második és a harmadik.
   Elhúzódtam, de még így is csak néhány centi volt köztünk. összefűztem az ujjainkat és mélyen a szemébe néztem. Nem tudtam mit kéne mondanom. Kerestem a szavakat, de nem tudtam megfogalmazni azokat az érzelmeket, amik bennem keringtek. Elmosolyodtam és ismét egy gyengéd csókot leheltem a szájára.
   Percekig csak álltunk az esőben, egymás szemeit kémlelve, keresve a tökéletes szavakat, ezután a tökéletes pillanat után.
   Eközben a vihar is csitulni látszott, a felhők tisztultak és a vastag esőfüggöny már csak szemerkélés volt.
   - Gyere, menjünk megszárítkozni - szélesen mosolyogtam rá. Még sose éreztem ilyen boldogságot. A fiú arcát kémleltem az ő reakcióját figyelve. Ahelyett, hogy elindultam volna, ismét megszólaltam:
   - El se tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok - ismét mosolyra húztam a számat és közelebb hajoltam a fiúhoz.

Ainsley

Márton
outfit
- zárás -

   Imádtam, ahogy ott álltunk. Csak mi ketten számítottunk. Semmi más. Legszívesebben örökké ott álltam volna azalatt a fa alatt.
   - Te vagy a tökéletes - simítottam végig az arcán. Minden vonásán végigvezettem a kezemet. Majd végül a hajába túrtam.
   - Ne, igazából nem is akarok megszárítkozni - húztam magamhoz ismét közel egy újabb csók erejéig. Nem tartottam a megfázástól vagy akármitől. Csak az volt a lényeg, hogy együtt voltunk. Még percekig álltunk ott. Az arcomat a nyakába fúrtam és szorosan magamhoz húztam.
   - Na jó, tényleg kezdem már érezni a hideget - azt kívántam bár sose érne véget ez a pillanat. Megfogtam a kezét és még mindig mélyen a szemébe néztem. - Menjünk el valahova, szárítkozzunk meg, de még ne menj haza - kérleltem. Nem akartam, hogy véget érjen az esténk.
   Szorosan mellé húzódtam és úgy indultunk el a tábor felé. A kezét semmi pénzért se engedtem volna el. Miközben sétáltunk az idő nagy részében az arcát figyeltem. Úgy éreztem minden szó csak a pillanat tökéletességét veszi el.
   Csodálatos volt. A csók, ahogy a kezemet fogta. Az egész este. Minden pillanata.

Persze, hogy rosszul tudtam a szót, ki is javít nevetve. Magam is mosolygok a dolgon, eszembe se jut, hogy esetleg gúnyolódna rajtam.
- Éjjel kell őrjáratoznotok? Azta! Tuti félelmetes a kastély éjszaka. Sehol semmi fény, tök sötét. Brr- borzongok meg egy kicsit. Nem félek a sötéttől, de nem is érzem magam túl biztonságban benne. Mindenesetre a prefektusi munka érdekesnek hangzik, de..- Nem nekem való, az tuti.
Hirtelen összerázkódok, ahogy a hangja több oktávnyit emelkedik. Sikerült belegázolnom a lelkébe, pedig nem is úgy értettem azt a kiöltözős dolgot. Valamelyest megmagyarázza a dolgot, de biztos vagyok benne, hogy nekem is illik beavatnom őt abba, hogy hogy is értettem a dolgot.
- Igen, tudod nem úgy értettem, hogy túl lennél öltözve. - kezdem a mondatot, majd finoman megrázom a fejem. Nem, ennek cseppet sem így kellett volna hangoznia. Egy darabig keresgélem a megfelelő szavakat, majd kibököm. - Tudod, mifelénk az volt a szokás, hogy ünnepségekre, esetleg színházba öltözik fel így az ember, ahogy most Te. A sulinkban mindenki abba járt, amibe akart, hiába volt ott is elvileg valamiféle egyen-öltözet. Itt is van, de ahogy látom, nem sokan hordják. És tessék, erre itt vagy Te, aki makulátlanul fest az egész göncben, pont úgy, ahogy egy komoly varázslótanoncnak festenie kellene. Kitűnsz az egész tömegből. A prefektusi munkát figyelembe véve mondjuk ez nagyon jó, példamutatásból jeles. - magyarázom el neki a gondolataimat, amennyire csak tudom. Azt már nem teszem hozzá, hogy én személy szerint jobban szeretek beleolvadni a tömegbe,semmint kitűnni belőle. Elképzeltem, ahogy végigsétálok mellette a kastélyban, minden szem ránk szegeződik, mert persze észrevennének akkor engem is. Már a gondolattól is görcsbe ugrott a gyomrom, és halvány pír öntötte el az arcomat. Szerencsére ennél tovább nem jutok a képzelgésben, helyette inkább meghökkenek a meglepődésén.
- Igen, a szüleim muglik. Fogalmam sem volt erről az egészről, amíg meg nem jött a levél. Őszintén szólva nehezen is hittem el, ugyanis semmi jelét nem tapasztaltam annak, hogy különleges képességem lett volna. Pedig nyilván van, különben nem írtak volna nekem, nem tudnék seprűn repülni, és Willow sem engem választott volna. - hadarom el az egészet miközben a fejemben csak úgy száguldoznak a gondolatok. - Miért, te nem mugli származású vagy?
Én eddig tényleg azt hittem, hogy ő is olyan, mint én. Hogy talán azért tudok vele ilyen jól elbeszélgetni, mert hasonlóak vagyunk. Eddig az a pár ember akivel szóba elegyedtem, mind varázsló származású volt, és én mindvégig feszengtem a velük való társalgás alatt. De talán, ami miatt a leginkább azt gondoltam, hogy mugli az pont az árvaház kérdése. Furcsának tűnik a gondolat, hogy ilyen létezzen a varázslók között is, hiszen annyi sok bűbájuk és bájitaluk van megmenteni, vagy éppen megvédeni az életüket. Ha meg is hal egy kettő, az még nem indokolja, hogy árvaházat kelljen létesíteni.
A téma is efelé terelődik, hiszen foglalkoztat a dolog nagyon is. Thomast hallgatva látom, hogy beletrafáltam a dolgokba. Figyelmesen hallgatom, amit mond a sok gyerekről, és a magányosságról. Hiába veszik körül sokan az embert, ha mégsincs senki, akihez tartozhatna. Pocsék egy érzés lehet. Annyira átérzem a fájdalmát, hogy legszívesebben odamennék hozzá és megvigasztalnám, de nem teszem. Egyrészt azért félek egy fiúhoz túl közel menni, másrészt meg angol. Nem hiszem, hogy jó néven venné az ilyesfajta fizikai kontaktust. Teljesen felé fordulok viszont, a testtartásom és az arckifejezésem is az együttérzésről tanúskodik. Az arcán száguldoznak az érzelmek, majd olyan hirtelen ragyog fel amire nem számítottam. A szavai aztán megmagyarázzák az éles váltást.
- Szerencsés vagy akkor. - mosolyodom el én is. - Szörnyű lehetett éveken keresztül úgy élni, hogy nincs senkid. Senki akihez tartoztál volna, senki aki akart volna téged. De végül minden jóra fordult. A bácsikád remek ember lehet, főleg ha ilyen jól érzed magad nála. - fejezem be végül az empatikus áradatot. Épp eléggé kielemeztem és gázoltam bele az ingoványos témákba, hogy elszégyelljem magam az egész miatt. Egyáltalán nem szokásom, így belemászni mások életébe. Főleg nem az első találkozáskor. De úgy néz ki Thomassal ez is más. Elpakolom közben a papírjaimat és odébb dobom a táskát, hogy el tudjak heverni a földön. Már teljesen elgémberedtek a lábaim, ami csak most tűnt fel. A mondandójától, meg ahogy rám mutat viszont mozdulatlanná dermedek. Közvetlen, érdeklődő, mint én. Ezt hogy értette?
- Ez most jó, vagy rossz? - kérdezem tőle döbbenten. Tuti, hogy rosszat jelent könyvelem el magamban és talpra ugrok, hogy  ha kell, minél gyorsabban elmenekülhessek a helyszínről.
- Én, én..... - dadogok megriadva attól, hogy közli velem, hogy igazából semmi közöm nincs ezekhez, és ne ártsam bele magam a dolgaiba, meg hagyjam békén és hasonlók. - Bocsánat, én, én nem akartam. - nyögöm ki elfúló hangon. Rápillantok egy pillanatra, szemeimben néma könyörgés, hogy ne utasítsa el túl durván a béna barátkozási kísérletemet. Lesütöm a szemem és alig észrevehetően várom az elkerülhetetlent.

---

LAURA
délután a padon | x

Thomas


Ahány ember annyiféle vélemény, ezt eddig is tudtam. Ami nekem félelmetes, az Thomasnak izgalmas. Biztos nem sok kreténnel találkozott, aki a vaksötétben kiugrott elé egy kis laza szívinfarktust okozva ezzel. Egyetlen egyszer voltam táborban, ahol ez történt, többé nem kívánkoztam ilyen közösségi dolgokba. Igaz, nem is engedtek volna. De most, hogy így visszaemlékeztem erre az esetre bevillant az, hogy amíg kicsi voltam addig sokkal lazábbak voltak velem szemben a szüleim. Soha nem adtam okot arra, hogy olyan szigorúan fogjanak, ahogy 8 éves korom óta teszik. Hm, rejtély.
- Izgalmas, a-hha. - mondom kicsit irónikusan, majd továbbra is kétkedő hangon folytatom. - Majd egyszer mutasd meg, hogy szerinted az mégis mitől izgalmas, ami szerintem félelmetes. Vagy te semmitől nem szoktál félni?
Persze csak egy kicsit később esik le, hogy ez már megint felfogható annak, hogy elhívom őt valahova, mint a kiskertes dolog, de most nem fog el páni félelem az egésztől. Félre úgyse értelmezi, bár az nyilvánvaló, hogy a bók az jól esik neki. De hát kinek ne esne - igen, persze ott a nyilvánvaló válasz, hogy nekem.
- Ó, értem. Akkor te mindig is tisztába voltál ezzel az egésszel. - felelem gyorsan vadul hadonászva körbemutatva. Nem megyek bele a témába, hogy vajon mi is történt a szüleivel, azt még én is illetlen kérdezgetésnek tartom. Mindenesetre jó neki, hogy nem egy teljesen ismeretlen világba kell most beleszoknia, az is épp elég, hogy teljesen ismeretlen az ország...apropó...
- Mióta tanulsz magyarul, vagy hogyhogy pont ide jöttél suliba? - kérdezem meg szemöldökfelvonva. Akcentusa ugyan van, de ez az érthetőséget nem befolyásolja. Mert bizony vannak borzalmas akcentusú külföldiek, például a franciák (avagy fhansziák). Azoktól a hideg is ki tud rázni. De Thomasnak tökéletes a nyelvtanja is, jól használ minden hangsúlyozást is, mintha legalábbis második anyanyelve lenne a magyar.
A további gondolkodásból teljesen kizökkent a pánik. Ha rajzfilm készülne ebből az egészből, akkor tényleg hatalmas nagy pánik kiírás villogna a fejem felett, és körbe körbe futkároznék, valószínűleg egy kisegérként. Azt mondja semmi baj, mintha minden rendben lenne. De hát hogy lehetne minden rendben, és na álljunk meg egy kicsit, nevet??? Ő most kinevet engem?
Ettől annyira leblokkolok, hogy felemelem a fejemet, egyenesen rábámulok, gondolataimban a kisegér is ledermed és a pánik felirat helyett a düh jelenik meg. Kezemet ökölbe szorítva meredek rá összeszorított fogakkal. Ez az érzés teljesen ismeretlen számomra, vagyis ez is. Némán nézem, ahogy feláll ő is, de nem tudom értelmezni ennek okát. Mélyeket kezdek el lélegezni, hogy kitisztuljon az agyam, hiszen az a sanda gyanúm támad, hogy ezt kissé túlreagáltam.
- Amiért túl érdeklődő vagy közvetlen vagyok. Amiért ez már már tolakodónak mondható. Tudom, hogy az angolok nagyon udvariasak, de azért szólj nyugodtan ha túl messzire megyek és nem venném észre. - felelem neki összevissza csúszkáló hangon. Kezdek lenyugodni, és érzem hogy megbántásról szó sincs, eszébe sincs ilyet tenni, de a saját reakcióm zavar. Az alap viselkedési forma nálam egy ilyen szituációban a menekülés. Nem értem, hogy miért is állok én még mindig itt, miért várom a válaszát. Az viszont világos számomra, hogy ez után a hiszti után nem sok kedvem van visszatelepedni a földre. Akkor már inkább sétálgatok valamerre, vagy felfedező útra indulok. Nyilván ő is hasonlóan tesz, ha már így felugrassztottam.

Edina

Anabella
Ennek nem lesz jó vége...vagyis már nincs

LAURA
délután a padnál | x

Thomas


Minden további nélkül válaszol a kérdésemre, megjátszás nélkül. Ebből arra következtetek, hogy őszinte típus, aminek csak örülök. Sose volt szimpatikus az, ha az emberek csak azért, hogy jobb színben tűnjenek fel a másik előtt elkezdenek valótlan dolgokat állítani. A félelem normális dolog, persze egy bizonyos kereteken belül.
- Hm? - hümmögök kérdő hangon, jelezve, hogy nyugodtan elkezdheti a felsorolást, ha szeretné. Nem érzem különösen szükségét, hogy rákérdezzek, elvégre ez nem olyan dolog, amit az ember cseverészve előad egy első találkozáskor. Így hangosan csak annyit mondok: - A sötétség ezek szerint nincsen közte.
Ó, tényleg, a bácsikájáról el is feledkeztem. Vagyis arról nem feledkeztem meg, hogy létezik, de valahogy úgy képzeltem, hogy ő is angol, és mindannyian ide költöztek. Logikus, hogy Thomas oda költözik, ahol a rokona lakik, ez eszembe juthatott volna.
- Nem?? - szalad ki belőlem a hitetlenkedés. Ő is hitetlenkedik, majd elsimulnak az arcvonásai, és mosolyba rendeződnek. Mindez egy pillanat leforgása alatt. Magam is elmosolyodok ezen, majd érdeklődve pillantok le a medállra, ami miatt megérthetem őt.
- Nem is tudtam, hogy létezik ilyesmi. - mondom majd rögtön el is pirulok egy kicsit. Hát persze, hogy nem tudtam, mugli vagyok, honnan is tudnék én ilyeneket. - Mármint, nem hallottam még ilyenről. Nagyon hasznos dolog, és igazán szép darab.
Fejemet jobbra-balra forgatva szemlélem a keresztet, de nem fedezek fel rajta semmi különlegeset, ahogyan beszél. A működése is felettébb érdekes, én őt magyarul hallom, ő engem magyarul hall, de ért engem, és mi van akkor ha...
- És mi van akkor ha angolul beszélek? - teszem fel a kérdést angolul. Szerencsére angol angoltanárom volt, így a kiejtésem egész elfogadható, legalábbis mindig azt mondták. Talán kicsit németes, a magyar anyanyelv miatt, de abban biztos vagyok, hogy érthető. Igyekszem rájönni, hogy mikor is beszéltem én utoljára angolul, de nem emlékszem már rá. Amióta elment a tanárnő és kaptunk egy morcos, ijesztő férfit helyette inkább meg se szólaltam az órán. Csoda, hogy nem buktatott meg.
- Nem értem. -motyogom a megnyugtató szavakra. Úgy tudom, hogy igenis távolságtartóak az angolok, és mégse gond, ha túlzottan személyes témákba gázolunk, és nem csak az időjárásról csevegünk. - Akkor, akkor nem a verbális dolgokkal van a baj hanem a fizikai dolgokkal? - kérdezem kezemet ide-oda mozgatva a kettőnk közötti térben. Kezdek belekavarodni ebbe az egészbe, és már-már arra jutok, hogy igazából marhaság az egész az angolok meg a távolságtartásuk-os dolog. - Mondjuk ki szeretné ha az arcába másznak állandóan. - zárom le végül a témát magamban is. Hülyeség az egész. Meg ha igaz is, attól még nem törvényszerű, hogy igaz Thomasra.
- Öö.. - felpillantok az égre mivel az órámat a szobámban hagytam. Egy kicsit szemlélem a napot és a szép felhőket, majd rápillantok Thomasra és teljes magabiztossággal kijelentem: - Kb. fél 6. Elkéstél?

LAURA
délután a padnál | x

Edina... és barátai