Erik.

GILBERT

Még aprócska kölyök voltam - s bár méretben mostanra sem lettem sokkal hatalmasabb jelenség -, mikor először megláttam Szabolcsot, ahogy szinte feldobja már akkor látványosan nyurga testét egy fa egyik ágáról a másikra, s megy egyre magasabbra és magasabbra. A torkomat ott és akkor marni kezdte a savas irigység, és módszereim azóta sokkal kifinomultabbak lettek, ott és akkor könnyekkel és hisztivel próbáltam rávenni egyrészről arra, hogy jöjjön le - mivel azt gondoltam, utána soha nem jutnék fel -, illetve arra, hogy rakjon fel, esetleg vigyen fel ölében. Nos, egyikre sem volt hajlandó. Utáltam magam. Utáltam a lábaimat, amik alig tartottak el a földtől már akkor is, utáltam rövid karjaimat, amikkel a legvékonyabb ágakat tudtam csak magamhoz ölelni, s utáltam őt is, amiért más, mint ami én vagyok.
Dőreség lenne azt állítani, hogy nem okozott a lelkemen is mély sebeket minden lila folt, amik egy-egy lepottyanással a testemen megszülettek. Meg azt is, hogy nem volt eszméletlenül nehéz, annyira, hogy néha fel akartam adni. Aztán amikor elérkezett az a vékony vonal, ami meghúzza a határt a feladás előtti utolsó pillanat, illetve a siker első pillanat között, akkor... egyszerűen sikerült. Felmásztam az ezer éves telkünk ezer éves cseresznyefájának legmagasabb ágára, és abban a pillanatban, ahogy a tavaszi szellő hűsen körbeölelt, én megszűntem utálni magam. Megszűnten gyűlölni a rövid lábaim, megszűnt minden haragom az aprócska felsőtestemmel szemben, és megszerettem minden szeplőt, ami a fehér bőrömet cikornyázta. Akkor lettem igazán Levente, az a Levente, aki néha elveszett, de mindig visszatalált hozzám, én pedig mindig visszataláltam hozzá.
Az emberek gyakorta döbbennek meg ezen. Hogy felfedem magam, hogy minden szégyenérzet nélkül vetkőzök és ölelek, szeretek és szólok, hogy odaadom magam az első pillanatban, mindenféle várakozás hiányában. Mert szeretem magam, és szeretném, ha mindenki tudná. Ha mindenki érezné, amit én érzek.
Az arcukra kiülő kifejezést nem egyszer véstem emlékezetembe, s nem egyszer hozom elő szomorúbb napjaimon, hogy derüljek rajta. Derűt okoz, amin ők akkor derülhettek, amin ők akkor megbotránkoztak, amin ők akkor... az érzelmek teljes skáláját mutatták be. Senkit nem hagytam még hidegen, és nem teszem most ezekkel a nagy kék szemekkel sem.
Nem hallom, mire gondol, s nem tudhatom meg valószínűleg soha, csak sejtéseim lehetnek. Arcát szégyentelenül fürkészve, ahogy ő karomat nézi, azt hiszem, jól tettem, hogy eljöttem ma hozzá, és minden pillanatban, amit a társaságában töltök, úgy döntök, jól döntöttem.
- Levente vagyok - szólalok meg aztán hirtelen, látszólag minden kapcsolat nélkül az előzőekhez, bár a fejemben már régóta türemkedett egyre előrébb és előrébb, de eddig nem éreztem a megfelelő, tökéletes pillanatot. Most jött el. S mintha meg sem történt volna, az ajkaimhoz emelem a csészét, szemeit lehunyva kortyolok bele a meglepetésembe. Nem sokáig, másodpercek töredékéig ízlelgetem, még mindig lehunyt szemmel harapok alsó ajkamba. Nem tudom, mennyi idő telik el így, hogy mennyire lehet ez megint érdekes, de egyszerűen nem állom meg.
- Hozzád jöttem, nem mehetsz el... - szólalok meg aztán, mindenféle utalás nélkül arra, hogy ízlett-e, amit kaptam; pontosan tudom, hogy tisztában vele szavak nélkül is. Ha meg nem, akkor is sejtheti.
- Valójában... érted jöttem - pontosítok előző szavaimon, miközben megpaskolgatom a hozzám legközelebb eső helyet, ahol el tud helyezkedni. - Szeretném, ha nem tudnál ellenállni az amúgy egészen biztosan ellenállhatatlan ajánlatomnak - szinte gyöngyöző kacajjal jönnek ki a szavak a torkomból - biztos nem gondol őrültnek.... -, de arcomra komoly ábrázatot próbálok varázsolni, miközben tovább kortyolgatom a teámat.
- Szeretném, ha néha nálam dolgoznál - teszem hozzá gyorsan, mielőtt még bármivel elijesztem. Megérkeztem az ingoványos talajra, pedig még a tea negyedénél sem tartok.

Levente

Az első pillanat talán tényleg döbbenet volt még, hiszen alig ismerte a névtelent és minden ilyen váratlanul érte, minden új arc merőben új volt számára. A kötöttségek nélküli, zabolátlan lélek viszont alig kicsivel később már inkább lenyűgözte, semmint megbotránkoztatja, s azért is nyílnak tágra szemei, hogy minél többet lásson belőle. Számára a világ mindig is sokkal érdekesebb volt, mint saját maga, s ahogy az ő csodálkozását eltették derűnek, úgy lopkodta össze magának mások darabkáit, szilánknyi érzéseit, töredéknyi mozdulatait, egy fényt, egy árnyat, egy színt mindenből és mindenkiből. Hajlamos volt elveszni két pillanat közt, ha valami olyan kínálta magát előtte, mint az idegen és ha megállíthatja az időt, valószínűleg még sokáig nézte volna a tarkaságot, szétcincálva a legkisebb részletekig és újra összerakva, de nem volt ilyen opciója. El kellett engednie a vonalakat és színeket, főleg, ahogy magán érezte a másik tekintetét - rajtakapták és bár teljesen önként fedték fel előtte a rajzokat, nem vethetette le csak úgy a neki kiosztott szerepet és visszatért a teához. Újabb kísértéssel lett hát gazdagabb, ami majd üres perceiben visszajár incselkedni vele.
- Gilbert, szolgálatodra.-*Biccentett könnyed udvariassággal, bár nem tudta, Levente látta-e, mert amikor felpillantott, épp lehunyt szemmel ült, arcán olyen kifejezéssel, ami sajátos elegye volt álmodozó élvezetnek és csipetnyi meglepetésnek. Az egész múló, illékony, mint az égen hajszolt felhők földön futó árnyéka, de összetéveszthetetlen és apró, cinkos mosolyt csalogatott szája szélére. Más lehet, hogy a pénzben látta munkája gyümölcsét, őt az ilyen, lényegtelennek tűnő pillanatok vonzották a teázóban. Mert tényleg csak percekben, néha órákban mérhető szerepet kapott valaki más életében, de igyekezett úgy kitölteni ezt az időt, hogy adjon valamit és ezáltal vissza is kapjon egy kicsit. Most pedig kiváltképp örült ennek a sikernek, s tálcáját szorongatva visszavonulni készült, mielőtt megállították volna a szavak - akár a varázsigék, visszakényszerítették az asztal mellé, sem tiltakozásra, sem gondolkodásra nem hagyva lehetőséget. Elfeledtette vele, hogy az előbb még Levente szokatlan, egzotikus varázsának ellenállhatatlanságától tartva távolság után sóvárgott - nem sok, csak pár lépésnyi kellett volna, de késő. A történelem ismétli önmagát, ő pedig hagyja magát sodortatni a pillanattal, meg sem próbálva kapálózni, tapasztalatból tudja, hogy felesleges. Ha nincs meghatározott szerepe, amihez igáig ragaszkodott, eleve nem áll fel és akar távozni, mert nem éri be egy névvek és egy mosollyal, hajtotta a mohó kíváncsiság, ami sokszor lett már a veszte, mégsem tanul belőle.
- Értem?-*Visszhangozta bizonytalanul, kicsit elveszetten, Levi arcát fürkészve, mintha vonásaiból kiolvashatná a miértet, de újra eszébe jutott, hogy a másik nem szereti ezt és elkapta a tekintetét. Mellé telepedett, invitálásának eleget téve, és a kannán úszkáló koikat nézte, de a nevetést hallva nem bírta megállni, hogy legalább egy pillantást ne vessen lopva, szinte csak szeme sarkából figyelve az árnyjátékot, ahogy a vonalak kacagásból komollyá egyenesednek, ahogy a vidám hangok csöndbe hullanak és az ajkak a csésze mögé rejtőznek, de a szeplők tovább somolyogtak. Ők már tudták, mi következik, míg vele fordult egyet a világ és elárasztották fejét a gondolatok.
Mit mondhat az, aki egy csepp vizet kért és felajánlják neki az óceánt, vagy akinek ölébe hull az ég az összes csillaggal? A könyvesbolt talán kicsi volt, zsúfolt és zegzugos, de a küszöbtől az utolsó pókhálóig a sarokban könyv-illatú, tele suttogó szavakkal, történetekkel, versekkel, képekkel, lapok zizzenésével, tintában szúként percegő gondolatokkal... A kérdés megfoganásának pillanatában már vesztésre állt és lélekben csak egy irónikus mosollyal tudta nyugtázni, hogy elbukott.*
- Szeretném, ha néha nálad dolgoznék.-*Felelte aztán, kusza kacskaringót rajzolta ujjával az asztal szélére, elgondolkodva.*- De a teázót is szeretem.-*Arról nem is beszélve, hogy most már az év végéig megvoltak a beosztások, ő pedig megbízható volt és akart is maradni. Végül felpillantott, Levi szemébe nézve és egy kis mosollyal ismerte be vereségét.*
- Ha meglesz az új órarendem, csak találunk megoldást.-*Volt egy olyan sejtése, hogy ha Rutherford kisasszonynak lenne is ellenvetése, a mellette ülő őt is seperc alatt meggyőzné róla, hogy számára nélkülözhetetlen és okvetlen el kell engednie, vagy...ki tudja, mit talált volna ki? Lehet, hogy meg sem kellett volna szólalnia, csak hosszan, kérlelően tágra nyílt szemekkel nézni.

Gwen Laura Kimiko Jones

Nem vagyok túl vidám mostanság. Úgy váltogatom a helyszíneket is, mint a ruháimat, csakhogy ha már itt kell maradnom, amíg fel nem fordulok, legalább úgy tegyem, hogy előtte egyedül felfedeztem egy-két helyet.
Ezúttal ide térek be. Fintorogva körbenézek, majd leülök egy kétszemélyes asztalhoz. Alighogy így teszek, megrohamoz egy pincér a maga bárgyúra sikerült mosolyával. És az a ruha! Úristen, a gyászruhákat is szebbnek tartom ehhez képest.
Halkan kérek egy csésze áfonyás teát, s míg a férfi készségesen bólint, meg intézkedik, unottan várok rá, az asztalra könyökölve.

Sheela Lengrond

Lejöttem egy picit a faluba. Nem tudom mi húzott ide, de nagyon fáradt vagyok. Nem aludtam sokat az éjszaka. Segítenem kellett az egyik rellonos barátnőmnek, Líviának. Nem tudom mi értelme volt, de megérte. A Fő utcza egyik boltjára réved a tekintetem. A felirat azt hirdeti, hogy itt egy kávézó és egy étterem egyben. Kívülről aprócskának tűnik, de belül a tértágító bűbájnak hála hatalmas tér fogad. Hangulatos kis hely, tele pillangókkal. Körbenézek és látom, hogy minden asztalnál ül valaki. Meglátom az egyik navinés diákot, aki egyedül ücsörög. Nem tűnik túl boldognak, de megpróbálkozom felvidítani, hátha sikerül. A lány már sokszor láttam az iskolában, de még nem beszéltünk. Odalépkedem az asztalához.
- Szia! leülhetek? - kérdezem illedelmesen, de mielőtt válaszolhatna már húzom is ki a széket és ülőhelyzetbe helyezkedem - A nevem Gwen, Gwen Jones - próbálom viccesre venni a figurát, ezért úgy mutatkozom be, ahogy a James Bond szokott.
Gyorsan odasiet mellém egy pincér. Nem mondom, elég magas és kinyalt.
- Hozhatok valamit? - kérdezte.
- Egy forró fehér csokit szeretnék - válaszolom és felírta a rendelésemet. Gyorsan elment, majd odasúgom a lánynak - Mindegyik pincér ilyen...
A mondatot nem tudom befejezni, mert megjön a rendelésem.

Gwen Laura Kimiko Jones

Erre a helyre is véletlenül találtam rá egyébként. Ha céltalanul bolyongok, mindig úgy végződik, hogy belebotlok valamilyen új helyszínbe, és mivel most van egy kis pénzem, ez a hely nagyjából megfelel. Természetemhez híven sok negatívumot látok itt, ezért azt hiszem, büszkén kijelenthetem magamról, hogy az optimisták rémálma vagyok.
Megigazítom magamon farmerdzsekimet, amit a piros rövid ujjúhoz vettem fel. Nadrág gyanánt egy csőszárú farmert viselek. Miközben a ruhámmal "szórakozok", odajön hozzám egy lány. Alighogy megkérdezi leülhet -e, már el is rendezkedik a széken. Szóra nyitom szám, s lám, csukhatom azonnal vissza... Nem örülök annak, hogy idejött, a tekintetemből azt is kiszűrheti, hogy a poénkodása nálam fabatkát sem ér. Ugyanaz az elkeseredett, hűvös barna szempár köszön vissza rá, ami előzőleg fogadta.
- Örülök, hogy otthon érzed magad és idetelepedtél a lapos hátsófeleddel úgy, hogy még válaszolni sem tudtam a kérdésre! - szólok be, majd gunyoros mosolyra húzom a szám - Miben gondolod, hogy te nem különbözöl ezektől a "Pingvinektől"? - Öltözködésben talán még igen, de személyiségben nagyon sok hasonlóságot véltem felfedezni. Miközben sértő mondatokat vágok a fejéhez, megérkezik a sötét színű áfonyás teám. A pincér lerakja elém a csészét, a tekintete legmélye pedig olyan, mintha köszönetet várna el érte. Igen, az illedelmes emberek jó szokása ez, ám az enyém nem. "Köszönöm" helyett egy fűszeres megjegyzéssel illettem, mire háborogva odébb áll a következő vendéghez.

Sheela Lengrond

Elkezdem inni a forró italomat, ami nagyon finom. A lány közbe hozzám szólt, de nem így vártam a választ. A hangja ahelyett, hogy kedves lenne, inkább gúnyos. Sok ilyen emberrel találkoztam, de eddig mindet megtörtem és most is megtöröm. Valami olyasmiről beszélt, hogy hasonlítok a a pingvinekre. Nem tudom milyen pingvinekről beszél.
- És téged hogy hívnak? - kérdezgetem az ismeretlent. Vagy legalábbis próbálok vele kommunikálni - - És van hobbid? Esetleg szeretsz kviddicsezni? Mert ha igen, akkor játszhatunk egyet. Benne vagyok a csapatba cserejátékosként. Fogó poszton vagyok.
Időközben kijön ugyanaz a pincér, aki az előbb. Letette elé a csészét, amiben sötét színű tea van. A pincér egy köszönöm-re vár, de miután rájön, hogy ettől a lánytól nem kapja meg, sértetten tovább áll. Ebben a pár percben betudtam határolni a lány személyességét. Na, nem mintha elítélnék bárkit is elsőre, de találkoztam már ilyen emberekkel. Ők általában szeretnek egyedül lenni és ha más emberekkel beszélnek, akkor gúnyosak és elutasítóak. Én azért tovább próbálkozom.
- És mi van a családoddal? A szüleid is mágusok? Esetleg van testvéred? Ő nem jár ide a Bagolykőre?

Gwen Laura Kimiko Jones

Bizalmatlan vagyok a lánnyal szemben. Nem nehéz behatárolni, hogy milyen ember vagyok egész pontosan, megtörni már annál inkább. Makacs vagyok, ha azt hiszi, pár érdeklődő szóval és nézéssel beszédre bírhat, akkor téved! Beszélni beszélek magamról, ám közel sem annyit, mint általában a többiek teszik.
- Lengrond - pár percnyi habozás után dadogva kinyögöm a vezetéknevem. A keresztnevemet elhallgatom, nem akarom hogy rájöjjön és egy nap felkeressen a házamon belül. A játékkal kapcsolatos kérdésre megcsóválom a fejem. Engem nem érdekel a kvidiccs, szerintem amúgy is hülyeség!
Amikor aztán megemlíti a családot, összeszorul a torkom. Nehéz múltam volt, nem jöttem ki tökéletesen velük. Egy olyan hitet követtek, ami az őrületbe kergette őket - szó szerint - ezért nem tudtak úgy szeretni, ahogy azt elvártam volna, no meg sokszor bántottak. Ezek mély sebeket hagytak hátra lelkemen, amiknek nagy része még most sem tudott igazán begyógyulni.
- Róluk nem beszélek - lehorgasztom fejem. Hosszú hajamat nem fogtam össze semmivel, ennek folytán lágyan vállamra omló hullámos fürjeim eltakarják arcomat. A mondatot fogcsikorgatva préselem ki magamból. Érzem, hogy kissé indulatosabb leszek, de korántsem amiatt, mert megtörni készülök. Nem, semmiképp sem "hódolok be" egy ilyen senkiházi előtt!

Sheela Lengrond

Látom, hogy nincs kedve beszélgetni. A pillantása azt tükrözi, hogy bizalmatlan. Mondjuk megtudom érteni. Én se tálalnék ki magamról mindent egy idegen lány előtt. Megtudom érteni, ha nem akar beszélni. Néhány dologról nekem is nehéz. Pár percig néma csendben ültünk egymás mellett. Egyikőnk se szólalt meg. Néha belekortyoltam az italomba. A forrós innivaló égette a torkomat. Nem sokat törődtem vele, mert azért jól esett a kissé hűvös napon. Hirtelen maghallom a dadogó, kisegér hangját, amint kiejti a vezetéknevét. A névről és a megjelenéséből arra következtetek, hogy Indiából származik. Nem sokat tudok erről az országról, csak azt, hogy nem ehetnek tehenet, meg hogy fura a vallásuk. Mást nem, mivel nem figyeltem annyira a mugli iskolában. Pár perc múlva ismét megszólal, de csak annyit mond, hogy nem akar a családjáról beszélni. Lehet, hogy akkor őt is valami nagy trauma érte, mint engem? Lehet, hogy Ő is elvesztette a szüleit, mint én? Vagy csak rosszul bánnak vele? Minden eshetőség a fejembe volt, de egyiket sem akartam megkérdezni. A kávézóba éppen egy rellonos csapat lépett be. A csengő csilingelni kezdett, ezzel megzavarva a gondolatmenetemet.
- Tudod, én sem szeretek a családomról beszélni - válaszolom és egy kicsit elszontyolodom. Nemrég már sírtam egy másik diák előtt, de most nem fogok.
Gyorsan intettem a legközelebbi pincérnek, aki oda is jött hozzánk - Egy fekete erdőt kérnék és egy csokicsúcsot - mondom a rendelésemet, a pincér meg szorgosan jegyzetel - És te kérsz valamit? Én fizetek.

GILBERT

Megannyi emberi fordul meg a könyvesbolt falaki között minden édes, átkozott, szeszélyes és nehéz nap. Megannyi ember nyomja le a bronzból öntött kilincset, s megannyi ember első lépteit kíséri dallamos csengőszó, hogy aztán elhaljon jelenlétük valahol a falak  között a porban és régi történetekkel átitatott levegőben.  Néha megmaradnak másodpercekre, percekre, órákra, s talán még a másnap is hordozza emléküket, talán gondolataim között ott kavarognak valahol örökkön örökké, talán elég egy pillanat, s mintha soha nem is léteztek volna.  Egy dolog azonban igaz volt mindenkire, akit oda sodort a sors; soha nem éreztem, hogy értenék.
Betértek. Levették a polcról a kellő kötetet, beleolvastak, néha elvitték, néha visszahozták. Én pedig megsirattam mindegyiket, akárcsak a gyermekem lenne, s rég látott szeretőként örültem mindenek, ami visszakerült hozzám. Mert senki nem értette.
Lélegeztek. Én éreztem, hogy az öreg lapok, szavak és történetek között az élet kering, ahogy mellkasom egyszerre emelkedik, s szívem úgy pumpálja a vért ereimben, ahogyan az ósdi, repedező és málladozó falak között kering a létezés.
Szüksége volt magányra és társaságra, szüksége volt vidámságra, és éreztem, ha bánatot árasztott minden sarokból. Szerettem vele lenni, szerettem mindent megosztani vele, s szerettem megóvni minden pillanatát attól, hogy valami bántódás érje. De kevés voltam. Egyedül nagyon kevés.
Megbújtam és várakoztam. De senki nem értette, és én féltem, rettegtem, hogy rossz kezekbe kerül, rettegtem, hogy valaki kárt tesz benne, hogy nem becsüli meg, és a dobogó szív, az élet egyszerűen elillan a sorok és betűk közül, mígnem végül szürke lesz minden, ami addig pezsgett, s kiszürkülök vele együtt én is.
Aztán megjelent. Először az illatát hagyta ott, apró árnyakat és emlékeket magáról, lépteinek puha hangját és zöngéjét, amit örömmel zenélt vissza a picinyke csengő az ajtó fölött, és mindig pezsegni kezdett a levegő, ha ott járt. Nem tudtam, ki ő, de nagyon vártam, hogy megpillanthassam, hogy halljam hangját, hogy mondjon nekem akármit, bármit! Aztán megtörtént.
Páni félelem lett rajtam úrrá, mikor a pillanat közelgett, féltem a csalódástól, hogy az ígéret, ami maga után hagyott, majd nem váltja meg magát, és féltem, hogy szemébe nézve nem azt látom, amit annyira reméltem. Aztán elvarázsolt. Mesebeli csodalénynek tűnt, mintha nem is evilágról származna, úgy adott nekem még többet is, mint remélhettem valaha. A gondolatától aludni nem tudtam, csak egy járt a fejemben; meg kell szerezzem magunknak. Tudtam, hogy csak nyerhetek, nem volt kétségem, mégis félve jöttem el hozzá. Amikor pedig újra megpillantottam a fekete pillák közé bújtatott kék íriszeket, teljesen elvesztem a gondolatban, hogy esetleg velünk lesz, hogy annyira fog ő is vigyázni arra, amit én óvtam, amennyire tudom, hogy más nem lenne képes. Egyszerűen csak tudom.
- Érted - szólalok meg hát halkan, hogy újra hallja, hogy újra elmondhassam neki. Aztán csak néztem. Néztem, ahogyan les, néztem, ahogy nézi a kannát, s ahogyan ujjaival összerajzolja az asztal lapját láthatatlan, s titokban elképzeltem, hogy szerződésünket írja alá kimondatlan is. Már nem igen volt visszaút. Ezerszer is elmondhattam volna neki, mennyire köszönöm, de nem lett volna elég a világ összes szava sem rá. Szívesen öleltem volna meg, s suttogtam volna a fülébe meseszép dolgokat hálám jeléül, de féltem, hogy elriasztanám. Csak rámosolyogtam. Szeplőimtől utolsó vörös szempillámig minden mosolygott arcomon.
- Vannak ellenajánlataim, de igazán boldoggá tennél, ha elmondanád, mit szeretnél cserébe... - hiszen ajánlatról is szó volt. Eszembe sem jutna, hogy egy ilyen nagy dolgot kérjek tőle fizetség nélkül. És ebben a pillanatban ő van előnyben, mert tulajdonképpen nem igen van olyan, amit ne akarnék neki megadni.  Egy dolog riaszt; a magyarázat. Riaszt, mert nem tudnám megadni. Riaszt, mert azt hiszem, nem lenne elég az, hogy érzem. Egyszerűen csak érzem, hogy ő az, és senki más nem lehet. Mert nincs is magyarázat, mert nincsenek okok, csak az egyszerű, pőre, keszekusza, veszélyes érzéseim.
- És köszönöm az üzenetet... - térek még ki egy régen elfeledett témára is, amit a könyvemben találtam. Azóta is benne van, a részévé vált. Akárcsak a korty tea, ami lekúszik torkomon menet közben, hiszen egy ilyen kincset kár lenne kihűlni hagyni.

Levente

Nem emlékszik az első könyvére - hogyan is emlékezhetne, amikor amióta az eszét tudja, történetek, versek, mesék vették körbe? Talán Benedek Elekkel kezdődött, talán Lázár Ervinnel, talán Weöres Sándorral, de az is lehet, hogy Grimmel, vagy épp Radnótival. Mert este, a sötétben hallgatni Nagyanyó puha, duruzsló, titokzatos hangját egészen babonázó volt. Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, s csakugyan, a szavak szépen lassan elcsitítottak benne mindent, nem maradt más, mint zümmögő, halk zenéjük, ami elringatta, csak hagynia kellett, hogy finoman hullámzó felszínükön lebegjen, s úszott, úszott egyre messzebb, állj meg, állj meg, te vagy a legszebb, fekete hattyú, szépnyakú! Mikor ő már hiába kapaszkodott paplana szegletébe, hogy ne sodorják magával álmai, néha még akkor is hallani vélte, ahogy a nyugodt, mély hang mesél tovább, mint az éjszakában mormolva őrlő tenger, vagy mint a megállni képtelen, titkokat görgető folyó.
Amikor megtanult olvasni, akkor vált teljesen menthetetlenné, rabul ejtették a könyvek és onnantól két nagy, öröknek tűnő szerelme-szenvedélye közt őrlődött. Ha tehette, rajzolt, kihasználva minden óvatlan, szabad percet, s éjjelekbe nyúlóan olvasott, pokróccal a fején, aprócska lámpa fényénél. Sosem tudott választani közülük, mert mindkettő a gondolat egy-egy formája volt, és a színekről, alakokról, fényekről éppúgy nem tudott volna lemondani, ahogy sem a ritmusról, sem a zenéről és mélységről, amit a szavak kínáltak. Az a csoda, amit felfedezni vélt egy-egy régi kötetben, ami elámította egy könyvtárban, elidegenítette a világtól, de valahogy sosem bánta, mert néha egy papírkötésű, hajlékony fedél jelentette alatta a vékony jégréteget, ami megtartotta. Menedék volt, amikor a legkevésbé tudott szembenézni a valósággal, bár pontosan tudta, mi lappang a lapok túloldalán, ha el is takarták épp.
Amikor felfedezte a könyvesboltot, éjszaka volt - munkából tartott hazafelé, de megállította a kirakat és a nyitott ajtó, amin besurranva percekig csak állt a küszöbön és itta a látványt, az álmos könyvillatot, az apró, talán csupán képzelt neszeket. Nem akarta felriasztani hirtelen mozdulattal, mert a helyiség lassan, egyenletesen lélegzett és félálomban alig vett tudomást látogatójáról. Megvárta, hogy beljebb invitálják, s amint a polcok közt felfedezőútra indult, tekintetével cirógatta a színes gerinceket, ezerféle betűt és mintát, lassan haladva előre és igyekezve minden apró részletet emlékezetébe vésni. Maga sem tudja, mennyi ideig bolyongott körbe-körbe, mint aki eltévedt az elvarázsolt erdőben, míg ráakadt egy könyvre, ami után már nagyon, nagyon rég sóvárgott és nem bírt ellenállni a kísértésnek. Olyan óvatosan húzta ki testvérei közül, mintha ködből lenne, ami egy erősebb szorítástól elmállik ujjai közt - régi kiadás volt, tisztelettel  simította díszes, kicsit kopottas fedelét, barátkozva vele. Végül kabátja alá csúsztatta, s tolvajként osont ki vele, bár a kölcsönzésért járó apró, réz fillérek ott vöröslöttek a pulton, senkinek sem akarta felfedni féltett kincsét.
Levente elcsípett gondolatai, érzései ezt a varázst idézték - a maga módján olyan volt, mint a Könyvek hercege, aki épp saját kis kacsalábon forgó palotájába invitálta. Nem akart visszhangnak tűnni, de nem értette teljesen, hogyan esett épp rá a választás, hiszen alig pár mondatot, ha váltottak.*
- Csak így? Semmi három próba? Se hétfejű sárkány?-*kérdezte aztán, mert ez a helyzet annyira idegen volt számára. Soha senki nem kereste pont őt, legfeljebb a véletlen -vagy épp az elkerülhetetlen- hogy nyakába zúdítson ezt vagy azt. Mégis, ezt az őszinte örömöt, amit beleegyezése váltott ki, nem lehetett hamisítani, ahhoz túl erős és túl egyértelmű. Mindössze reménykedhet, hogy nem kell majd letörnie, hogy nem okoz csalódást, mert fogalma sincs, mit lát benne a másik. A kérdésen gondolkodva újabb vonalakat rajzol a sima fára, mérlegelve, mit, hogyan feleljen.*
- Mit szólnál a fele királyságodhoz?-*Pillantott aztán fel, egy negyed mosolyt megkockáztatva, ha már a királykisasszony kezét ilyen nagylelkűen elengedte.*- Az éjjeli feléhez. Ha nem kell visszatérnem épp a kastélyba, lent maradnék a faluban, addig se maradna őrizetlen a bolt.-*Jó lett volna egy zug, ahol néha meghúzhatja magát, ahol nincsenek emberek, vagy ha épp hulla fáradtan nem kell még az iskolába gyalogolnia és megmászni a végeérhetetlen lépcsősorokat az Eridon toronyig. Ráadásul nem is mindig volt másnap tanítása, így feleslegesen tette meg oda-vissza az utat, ha eltekint a reggelitől, mert a vacsoráját már jóideje idelenn költötte el. Ugyan fennállt annak veszélye, hogy így viszont alvás helyett egész éjjel olvasni fog, de úgy döntött, most az egyszer Eridonos lesz és vállalja a kockázatot.
A következő pillanatban viszont eme elhatározása ahogy jött, úgy kámforog el, mert helyét zavar veszi át - kívülre talán nem olyan feltűnő, mert épp csak pír színezi az arcát, de madárként rebbenő tekintete elárulja.*
- Igazán nincs mit.-*Igen, ezerszer lepörgette már ezt, és nem is maga a papírfecni hozta zavarba, hanem az, hogy ha bárki rákérdez arra, miért csinálta, legfeljebb tátogni tud bölcsen. Nem azért, mert ne lett volna ideje megfejteni, miért is tette, de ezeregyedszerre sem tűnt elfogadhatóbb indoknak, hogy "nagyon szép a mosolyod, ha elveszítenéd, gyere hozzám és megpróbálom újra elővarázsolni". Ha valaki nem ismeri, sosem magyarázza ki magát előtte és nem akarta elveszteni Levi furcsa, neki ítélt bizalmát.

Erik.

Gwen Laura Kimiko Jones

Az idegenről az asztalra nézek, és hosszú ideig fixírozom. Savanyúra vállt ábrázatom azt tükrözi, mennyire idegesít a közelsége, mintha kitartóan tovább akarna próbálkozni. Viszont ennek nincs értelme, s biztos vagyok benne, ezt hamarosan ő is belátja.
- Én egyenesen utálok mindenkivel beszélni - óvatosan újra rápillantok elég fagyosan, míg belül úgy érzem, egy hatalmas vihar kerekedik. Háborog a lelkem a családi hátterem miatt. El akarom felejteni azt, ami történt. Tovább akarok lépni rajta, azonban amíg nem tudom hogyan tegyem, biztos hogy úgy fogom érezni, mintha be lennék zárva valahová. Ez a hely nem más, mint egy börtön, amit az őseim létre számomra, de azt nem súgták meg, hogyan juthatnék ki belőle...
- Egy kötelet, esetleg egy mérges kígyót vagy nyugalmat. Tudod mit? A nyugalom jó lesz! - felelem ridegen.

Sheela Lengrond

Megkérdeztem a nevét, de csak annyit mondott, hogy Lengrond. Kicsit ízlelgetem a nevet, ami indiainak tűnik. Nem nagyon ismerem azt az országot, de majd szeretnék oda eljutni. A második kérdésemre, ami a kviddiccsel kapcsolatos, arra nem válaszol, hanem rögtön ugrik a családra. Ebből a kérdésemből kiderül, hogy nem szeret a családjáról beszélni, ahogy én sem. Tudom, nem szép dolog de kicsit örülök, hogy vele is tudok beszélgetni erről. Nem fogom hagyni, hogy elküldjön melegebb tájakra, akkor is megtöröm. Szeretem a kihívásokat, és ez az.
- Egy kötelet, esetleg egy mérges kígyót vagy nyugalmat. Tudod mit? A nyugalom jó lesz! - válaszolja az utolsó kérdésemre. Nyugalmat akar? Majd megkapja, de nem most. A pincér még mindig ott áll egy helyben.
- Ugyanazt hozza neki, mint nekem - mondom neki, aki felírja és már el is megy. - És mi a hobbid? Esetleg van állatod? Nekem van két kutyusom.
Próbálok vele beszélgetni, már amennyire sikerül.

Gwen Laura Kimiko Jones

Vállat vonok a további kérdés zuhatagra.
- Nos, kis ripacs, angolként azt kéne mondanom, hogy sok hobbim van, de azzal csak hazudnék. Alig érdekel valami, de hogy mik azok, nem fogom elárulni - ha azt hiszi hogy pár kedves szótól megtörök, akkor téved! Nehéz fába üti a fejszéjét az, aki velem próbál meg beszélgetni. Ritkán sikerül, ha nincs erőm, sem kedvem a zárkózott viselkedéshez, ami csak egy védelem arra, hogy az embereket eltaszítsam magamból. Mert ha így teszek, akkor nem alakíthatok ki kötelékeket, és ha nincsenek kötelékek, amik hozzájuk fűznek, akkor szabad vagyok. És ha szabad vagyok, akkor nem kell attól félnem, hogy hátba szúrnának a barátok vagy épp a nagy őőőő....
- Egy baglyom van, de jobb lenne egy kígyó, azt legalább a nyakadba tehetném - jegyzem meg cinikusan mosolyogva.

Sheela Lengrond

Vállat von, majd válaszol. A stílusából és abból, hogy ripacsnak nevezett, arra következtetek, nem akar velem dumálni. Nincs sok hobbija és ami van, azt nem árulja el. Egy baglya van, de kígyót szeretne, amit a nyakamba rakhat.
- Nekem otthon van egy kígyóm, sőt, egy madárpókom is. Vagyis a bácsikáméknál van, mivel velük lakom. A szüleim már régen meghaltak - gondoltam ez majd segít, ha kicsit mesélek magamról - Egyszer elszabadult a kígyóm és az unokanővérem ágyában kötött ki. Ő persze nem volt az ágyba, szerencsére, mert nem nagyon szereti Kathleen-t. Mondjuk, ez közös bennünk - csacsogok tovább - Nekem sok hobbim van, köztük van az írás, a rajzolás, a bunyózás és a kviddics. Én vagyok a fogó, de csak cserejátékos.
Időközben kihozzák a rendelésünket, én pedig fizetek. Nem szoktam megvenni a barátaimat és most se azt teszem, de gondoltam, így könnyebb.
- És barátod van? Nekem tetszik egy srác a suliból és évfolyamtársam.

Gwen Laura Kimiko Jones

Továbbra sem törődöm a szavaival. Vagyis megpróbálok, de kicsivel nehezebben megy. Kezd elkeseríteni és egyszerre felbosszantani a beszélgetés folytatásával. Miért nem érti, hogy elegem van belőle? Miért nem érti, hogy nem fogok vele úgy beszélgetni, ahogy reméli? Végképp fellobban, majd előtör belőlem valami, amikor kihozzák a lány rendeléseit.
- Miért kérdezgetsz tőlem olyanokat, amikre úgy is tudod hogy nem kapsz választ? Őrült vagy, ha abban hiszel, hogy engem meglehet törni, mint valamilyen állatot! - felállok, a szék enyhén hátrabillen de nem dől el. Két kezemmel az asztalra csapok, s áthajolok rajta úgy, hogy minél jobban a szemeibe tudjak nézni.
- Feleslegesen fecsérled rám mind az idődet, mind az erődet, hát nem világos?! Miért próbálkozol? Erre válaszolj ahelyett, hogy tovább untatnál a locsogásoddal!

Sheela Lengrond

Látom rajta, hogy kezd ideges lenni. Mikor kihozzák a rendelésemet felpattan és elkezdi kérdezgetni, hogy miért nem hagyom békén, majd elkezd az asztalra csapkodni. Aztán megkérdezi, hogy miért pazarlom az időmet és miért nem hagyom békén.
- Azért, mert én is tudom milyen, amikor egyedül vagy. Ha nem számíthatsz a szüleidre, családodra és a barátaidra. Én is átéltem ezeket és akkor döntöttem el, hogy nem engedem magam kihasználni. Mióta a suliban vagyok, sok barátot szereztem és szeretném, ha te is közéjük tartoznál - válaszolom a kérdéseire. - De ha te nem szeretnéd, akkor megyek is.
Felállok az asztaltól, majd elindulok kifelé. A rendelésemet otthagyom érintetlenül. Hagyom a lányt lenyugodni, mert sikerült felidegesítenem sajnos.

Gwen Laura Kimiko Jones

Meglepődök a választól. Amikor azt mondja, szeretné hogy a barátai közé tartozzak, ez az érzés az arcomra is kiül, ami ritka.Tágra nyílt szemekkel vizslatom az övéit, végül bólintok.
- Értem - felelem komoran, s felegyenesedem. Épp azon őrlődöm hogy ezután mi legyen, amikor úgy dönt, távozóra fogja.
- Hé! - kiáltok utána teljes hangerővel - Visszataszító vagy, de akkor még inkább azzá válsz a szememben, ha most itt hagysz! - mondom komolyan. Hirtelen felindulásból teszem. Nem.. tudom mi bajom. Összezavarodtam magamat illetően. Most már teljesen világos mit akar elérni a lány, azonban nem tudom, mennyi sikerrel járhat. Sok embert üldöztem már el, s úgy tűnik ha nem teszek valamit, ő lesz a következő, akkor viszont lehet, teljesen porrá történek még a szilánkok is, amik egykoron a lelkemet alkották. A szilánkocskáknak köszönhetem, hogy időnként még érzek valamit a gyűlöleten, vagy mély keserűségen kívül. Nehéz bevallani, viszont ahogy eddig majd' megőrjített ez a mitugrász... úgy hiányozna is, ha tényleg kilépne  azon az ajtón amin betévedtem ide. Aztán elvegyülne egy mini tömegben, s fene tudja mikor botlanánk ismét egymásba.

Sheela Lengrond

Már épp távoznék, mikor megszólal. Visszafordulok egy hatalmas mosollyal az arcomon. Nem haragszom azért, amit mondott, mert tudom, hogy ezután már barátok leszünk. Legalábbis remélem, hogy nem küld el megint. Nem akartam felidegesíteni, de tudnia kell: rám számíthat. Szeretek segíteni az embereknek, főleg a kisebbeknek. Újra leülök a székemre, megfogom a villámat és levágok egy szeletet a csokicsúcsból. A számhoz emelem, majd ízlelgetni kezdem.
- Sajnálom, hogy felidegesítettek, de tudom mit éltél át. Az én szüleimet még fiatal koromban ölte meg egy férfi. Én is összezuhantam és egész nap a szobámban kuporogtam. Aztán rájöttem, hogy ez nem segít és az unokanővérem segített felállni, cserébe én megvédtem. Aztán Ő is elhagyott. - kezdtem el a mondandómat. Ennél a résznél aztán lehorgasztottam a fejemet. Nem láthatja a szememet, mivel a frufrum eltakarja. Biztos vele is hasonlók történtek, ezért ilyen elutasító. Ha jobban megismerném, biztos kedves és barátkozó lenne. Így viszont inkább a Rellonhoz tartozik, mint a Navinéhez.

Pár betűvel kezdődött. Se nem voltak kacskaringósak, se nem voltak különlegesek. Nem volt mély jelentésük, és nem rendeződtek mindenféle formába. Egyszerű betűk voltak, amikből szavak kerekedtek, amikből aztán mondatok álltak össze, s miközben mondat mondatot követett, a lapok forogtak kezeim alatt, a szavak talpamtól töltöttek fel fejem vörös búbjáig. Valahol mellkasom alatt remegés támadt, viharok vihara alakult, ahogy az utolsó hangok is elhaltak fejemben, ahogy az utolsó betűt is befalta kék szemem.
Egy egyszerű ponyva volt, talán értelme még a borítójánál is semmibb lehetett, mégis mutatott egy utat, amire félőn raktam rá apró lábaimat, de ahogy a talajt megéreztem, a lassú léptekből egyre gyorsabb és gyorsabb egymásután lett, és aztán eljött az a pont, amikor már nem láttam mást.
 Fájt. Eszméletlenül fájt minden pillanat, minden óra és elsuhanó nap, amit eltöltöttem. A felkeléstől az álmok kesze és kusza világáig minden emésztett, apró cseppenként folyt le torkomon, amikor kedve volt, amikor pedig nem, akkor arcon vágott a legváratlanabb pillanatban, a fájdalom. Az átverés fájdalma, a hazugság gonosz démona, az őszintétlenség kegyetlensége. Meg akart fojtani, az életemet és lelkemet akarta, én pedig meg kellett hoznom a döntést. Ekkor kezdtem el rohanni az úton.
Már nem csak perceket töltöttem el vele, már nem csak a napsütésben ültem ki a padra, hogy egy Keats versen rágjam magam a virágzó fák árnyékának nyugalmában. Már nem csak lefekvés előtt lapozgattam, hogy álmaim nyugalmasabbak legyenek, hanem mindig, minden pillanatban, egészen addig, amíg azt nem éreztem, hogy megfulladok nélküle, amíg el nem jött a vége pontja, amikor be kellett ismernem; maga alá temetett saját világom, a menekvés pedig nagyon gyötrelmes és fájdalmas kell, hogy legyen, és mikor erre rájöttem, arra is vele együtt, hogy egyáltalán nem vagyok benne biztos; menekülni akarok. Azt kívántam, hogy fullasszanak meg a szavak, tegyen magáévá minden betű és sor, mígnem én is csak egy könyv lapjain élek majd, ahol nem lehet annyi fájdalom. Nem létezhet annyi fájdalom, s ha mégis, majd más irányba kanyarítom a történetet. Együtt lélegeztem a könyvekkel, együtt lélegeztem a boltommal is, és ebbe az illékony, nehezen felépített várba készültem valakit beengedni minden erőmmel. Talán az első lélegzetvétel a külvilág felé, az első kis fonal, amibe úgy éreztem, bele tudok kapaszkodni, hogy a hatalmas halom alól végül előjöjjek. Egy fekete és kék fonal, egy pironkodó, hóka fonal, egy szépséges, könnyed valami, amit apró mancsaimmal, játékosan készülök megpiszkálni, kiscica módjára.
- Semmi. És bár nem mondom, hogy nem vagyok sárkány, de hét fejem biztosan nincsen - vonom meg a vállam egy apró mosollyal szám szegletén. Soha nem voltam még csak sárkány sem, tüzet okádni meg aztán főleg nem tudok, annyi erőszakot még csak a mesékben sem tudok teljesen elképzelni.
Az ajánlattétel egyszerű és nagyszerű. Bár szívesen nevetnék és kacagnék a képen, ahogy a koronám odaadom neki, miközben a kabátkámat veszem fel távozásom közben, nem teszem. Rettegek, hogy elriasztom, hiszen idejöttem, vörös szeplőim alól somolyogva csábítottam ismeretlenül, ismeretlen helyekre, ismeretlen okból. Magam is félek tőle, pozsgás arcától és türkiz szemeitől. Félek attól, hogy keresem a szavakat, keresem a gondolatok kezdetét, hogy tudjam, hogyan jutottam el ide, de olyan messzinek tűnnek, mintha mindig így lett volna. Mégis bólintok, orrom majdnem belebukik a teába, amit közben szorongatok, ami megint erősebb mosolygásra késztet.
- De ugye tudod, hogy éjjelente beszélgetnek? Suttognak és ha kedvük van, akkor neked is történeteket mesélnek? Na persze van olyan is, amelyik csak horkolni szokott, ha meg felébresztik, akkor igazán morgós lesz. Őket direkt hátra szoktam rakni, ott sokkal nyugisabb -  kérdezem egy picikét közelebb hajolva hozzá, halkabbra fogva, mintha valami eszméletlen titkot árulnék el éppen.
- De nem kérhetem, hogy mindig légy ott éjjel, lehet, hogy én is ott leszek. Lehet, hogy ketten  is ott leszünk, és persze lehet helyed is, ha aludni szeretnél,meg minden, amit szeretnél, én meg majd minden nap megköszönöm neked, és persze... - nyelek egyet. Észre sem vettem, hogy minduntalan közelebb is közelebb hajoltam, talán azokon az apró, láthatatlan falon is túlhajoltam, ami nem szabad, és igen otromba dolog. Gyorsan visszahúzóm magam saját térfelemre, arcomat a poharamba nyomom pár korty erejéig.
- Szóval... Bárki a tiéd lehet, aki szeretnél. Úgy értem, bármelyik kötet, vastag, vékony, mindegy - egyre élénkülő gesztikulációval magyarázom egyre több és több ajánlatomat, amiket úgy ontok, mintha még magam sem lennék elégedett, mintha azt gondolnám, semmi nem lehet elég. És lehet, hogy ezt gondolom, lehet, hogy csak eljátszom vele, lehet, hogy teljesen mindegy is, miért teszem, de teszem.
- Azóta azt használom könyvjelzőnek, csak nagyon félek, hogy elhagyom vagy... elrontom.

  

Gwen Laura Kimik Jones

Téved, mert ő nem tudja, hogy én mit éltem át. Én nem vesztettem el a szüleim, de számomra olyan, mintha ők nem élnének. Megszűntek létezni a belsővilágomban, az emlékeimben is, amióta nem bántak úgy velem jól. Elgondolkodva pillantok a gőzölgő italra, amit nemrég rendelt, majd felemelem a csészét, és habozva ugyan, de belekortyolok.
- Nem tudod, hogy én mit éltem át - vágom rá fagyosan, és ránézek ismételten egy átható, fagyos pillantással - Nekem még élnek a gondviselőim, de gyűlölöm őket! - mondom rövid ideig a sírás határán állva, ám hamar úrrá leszek magamon. Nem fogok könnyeket hullajtani, főleg nem ezelőtt a... lány előtt.
- Nem számít, csak ne legyél olyan, mint egy elviselhetetlen energiabomba - ezzel arra akarok célozni, hogy a túl sok kérdéssel megy gyorsan az agyamra.

Drágáim ♥

Sheela Lengrond

A családjáról nem szeret beszélni, de azt elárulja, hogy élnek a szülei, csak nem szereti őket. Ezt nem értem, és szerintem nem én vagyok a hülye. Vagy mégis? De nem. Ha nekem élnének, a szüleim biztos szeretném és tisztelném őket. Egy falatot rakok a számba, majd miután lenyelem, ismét hozzá fordulok.
- Gondolom, nem szeretnéd elmondani, hogy miért nem szereted őket - előre tudom mit fog mondani, de azért hátha válaszol rá - És azt elárulod, hogy miket szeretsz? - érdeklődöm tapintatosan és kedvesen, hátha elárul, pár darabkát a múltjából. Nem hiszem, hogy a legjobb barátnőjeként fog tekinteni rám, de tudnia kell, hogy rám mindig számíthat. Én mindig meghallgatom - És a kígyóról szólva, ha szeretnéd, megmutathatom - próbálok vele kedves lenni.