36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaVendéglátó negyed

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. február 19. 18:16 | Link

Hát elmúlt Valentin-nap is - túlélte ezt is, összesöpörték az elpotyogott, szívecskés dekorcukrot, eltették a lufikat, visszacserélték a gyertyákat és a füstölőket, a párnákat... A teázó visszanyerte megszokott alakját és újra sokkal csendesebb, sokkal barátságosabb arcát mutatta. Talán jobb lett volna, ha péntekre szabadnapot vesz ki, de neki amúgy se lett volna kivel töltenie a napot, ráadásul, a kastélyban sem biztos, hogy sokkal könnyebb lett volna - Cupido, bájitalok, párocskák minden sarkon és zugban. Maradt hát és volt annyi dolga, hogy ne maradjon igazán ideje elmélkedni, se elemezni a helyzetét - örült, ha szusszanásnyi szünetre megállhatott, pedig az étteremnek is számos vedége akadt. Utólag visszatekintve viccesnek hatott, hogy abban se volt biztos, hogyan jutott fel az Eridon toronyba, olyan fáradtan indult a kastélyba, de reggel az ágyában ébredt. Legalább nem kellett egy napig lángoló fejjel mászkálnia, mint tavaly, amikor puszta kíváncsiságból ő is engedett a bájitalosbódé csábításának, csak hogy utána úgy fessen, mint egy szökevény Disney Hádész.
Ma szinte pangtak - nem csodálta, egy-két rendszeres vendéget leszámítva mindenki más a könyvei mellett görnyedt most, nyakukon a vizsgák súlyával. Ebből a szempontból áldotta az eszét, hogy legalább két tantárgyból előre megdolgozott a megajánlott jegyért, mert ennyivel is kevesebb várt rá, így több időt tölthetett idelenn, messze a többiektől, bár nem kételkedett benne, hogy így is rá fogják erőszakolni, hogy némi szabadságot vegyen ki. Semmi mástól sem tartott jobban, mint hogy a négy fal között kelljen lennie most a rengeteg diákkal, de ez az ő problémája volt, egyedül kell megoldania.
Nyugodtan tett-vett, a teáspolcot rendezgetve, ezt-azt ellenőrizve és néha megállt, hogy a mellette lévő nyitott könyvre sandítson, gyorsan átfutva pár sort, mielőtt folytatta volna a megkezdett dolgát. Közben azonban többnyire az asztalokat figyelte - egyfajta szabályként fektette le, hogy ha kettőnél több embert ült épp külön, akkor nem ült le olvasni, mert fenállt a veszélye, hogy túlságosan belemerül. Vetett egy pillantást a számlistára is, mert vigyázott, hogy ne fusson ki a zenéből, de még jópár sorakozott a mostani mögött - a sötétedésre és kevés vendégre való tekintettel nyugodt, csendes dallamok szóltak, amiket ő is megkedvelt. Végül a csengő hangját hallotta és felfüggesztett mindent, amíg arra várt, ide jön-e valaki.
Hozzászólásai ebben a témában
Vittman Levente
INAKTÍV


prettylittletimebomb
offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 35
Írta: 2014. február 25. 22:08 | Link

GILBERT




A szívverésem heves. Érzem, ahogy ereim végiglüktet a vér, mintha szüntelen keresné bennem, ahol végre megnyugodhat. Nem fog. Én sem fogok, s minden évben, minden olyan évben, ahol magányos vagyok akkor is, ha van mellettem valaki, minden évben szenvedés lesz a kedvenc napom is, ahol igazán vágyom valaki után, aki olyan picinykének kezel, mintha a tenyerébe férnék, mintha más dolga nem is lenne az életben, minthogy megvédjen és szeressen. Utálom a szerelmesek ünnepét, mert amúgy imádnám, amúgy az év legjobban várt napja lenne.
Órák és napok telnek el úgy, hogy magamat sajnálom, mintha jobb dolgom sem lenne, a pillanatok úgy zúgnak el a fejem felett, mintha semmi nem lenne, amit észre kell vegyek, és hanyag beletörődésben sanyargatom azt is, ami jelenleg a legfontosabb; a könyveimet.
Semmi sem jó. Semmi sem jó, elvesztem a lélegzetem is, mikor harmadnapon rájövök; egyedül vannak. Egyedül hagytam őket, a gyerekeimet, akiknek szükségük lett volna róla rám, az egyetleneket, akik igénylik a törődésemet, és akikkel a kaktuszomon kívül hajlandó vagyok foglalkozni, s mikor tettem rémes érzése végigcsorog rajtam, sehogy nem tudom lemosni. Semmilyen vízzel nem jön le, semmilyen édes íz nem tudja a torkomból kimosni. Csak egy valami segíthet, és az a teaházban van.
Ujjaim a kilincset érintik, s amint kinyílik az ajtó, a csengő hangja élesen hasítja át a levegőt. Zavar minden hang a magányom csöndje után, minden apró rezzenés elemi erővel tép ketté nyugalmam, s bár álcám azt hiszem, megfelelő, számat kicsit elhúzom. Aztán ott a függöny is, amin könnyedén átlendülök. Körbenézek. Szinte üres, pont megfelelő, egy tekintettel találkozik csak tekintetem; sötétbarna tincsek közé rejtett kék íriszek. Mély szembogár - és már mosoly is ül ki arcomra.
Lábaim gyors egymásutánban követik egymást a teákig, ahol kiszemeltem ácsorog, s bár csak pár lépés, úgy teszem meg, mintha kilométerek lennének. Előtte megállva torkomat köszörülöm, miközben ujjaimról húzogatom le kesztyűmet. Mert azt azért illik.
Hozzászólásai ebben a témában

Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. február 26. 00:09 | Link

Levente

A csengő hangja az elején még megijesztette - minden alkalommal összerezzent és kicsit meghasonlott, mert félt szembenézni a belépővel, de igazából a kíváncsiság is dolgozott benne. Aztán a félelem és a bizonytalanság is kezdtek elmaradozni, mígnem teljesen eltűntek és most is, mint azóta mindig, a függönyt fürkészve találgatta, vajon ide tart-e és milyen a jövevény. Ahogy a vastag anyag megmozdul, egy nem túl nagy, kesztyűben is karcsú kéz az első, amit megpillant, s ahogy gazdája a teázóba lép, van röpke fél szívdobbanása megpróbálni rendezni vonásait, mielőtt tekintetük találkozna.
Nem hitte, hogy itt látja viszont, olyan hosszú idő telt el az utolsó-első találkozásuk óta. Nem mintha sikerült volna megfeledkeznie róla - utólag visszafogottan verte a fejét a falba, amiért abszolút kétértelmű és ostoba módon felírta a teázót a cetli hátuljára. Akkor nem gondolkodott rajta, jó ötlet-e, siettében spontán rákaparta és csak miután beért a teázóba és átöltözve beállt a pult mögé, érte el tette súlya. Pár napig lélegzet-visszafojtva várt minden ajtócsengő után, aztán egyre inkább biztos volt benne, hogy fecnije vagy elkallódott, vagy csak ő tulajdonít túl nagy jelentőséget az egész dolognak, elvégre tudta, hogy hajlamos mindent túlgondolni. Így aztán valahol beletörődött, hogy egy egyszer látott, nevenincs senki és olcsó bűvésztrükkjei kedvéért senki sem fog ide zarándokolni - főleg nem akkor, ha előbb-utóbb úgyis visszatér, további könyvekért.
Azóta járt egy-két alkalommal a boltban, de egyszer sem futottak össze, így most vödör vízként zúdul a nyakába minden szépen elsimított gondolat, és ha nem villanna rá a szeplők alól az ismerős mosoly, moccanni sem bírna. Ennyi azonban elég, hogy gátat vessen a lecsapni vágyó káosznak, mert nem érzi, hogy azon kellene aggódnia, miért jött vagy mit gondolt az észrevétlen könyvébe csempészett, tolakodónak tűnő üzenetről. Lényegtelen, s ideiglenesen a többi felbukkanó kérdőjelet is betuszkolja valahova elméje egyik zugába, amíg a másik az ajtótól hozzá sétál, a pult túlsó felén állva meg.*
- Üdvözöllek a Pillangóvarázs teaházban!-*Az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie, hogy lemagázza, gyorsan módosítva az egyébként berögzült köszöntést, a meghajlást mégsem tudta elhagyni. Válaszul némi torokköszörülés érkezik, s felegyenesedve látja, amint a fiú épp a kesztyűjétől szabadul meg. Pár másodpercig némán figyelte, szórakozottan hagyva pillantását kószálni szavakra várva, mielőtt eszébe jutott, hogy a másik nem szereti, ha megbámulják és elkapta róla a tekintetét.*
- Ha szeretnél, foglalj helyet és viszek itallapot, hogy nyugodtan válogathass.-*Ajánlotta, megtörve a csendet, gyakorlatára és csiszolt stílusára hagyatkozva, egy szikrányi bosszúsággal, amiért azt a pici profizmusát is elveszti egyetlen hirtelen találkozástól, amire eddig büszke volt. Ezzel egyidőben viszont azon agyal, hogy amennyiben tényleg leülne, vörös szőnyeggel vagy sárga téglákkal mókásabb-e kirakni az asztalához vezető útját - a fehér nyúl utalása nem biztos, hogy találna, így azt kihagyja a tervekből.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2014. február 26. 00:15
Hozzászólásai ebben a témában
Vittman Levente
INAKTÍV


prettylittletimebomb
offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 35
Írta: 2014. február 28. 20:49 | Link

GILBERT




Huncut. Pajkos és pajzán, s én magamhoz édesgettem, hogy magához édesgethessen. Ölébe bújtam, hogy  csókokat nyakamra tapasztva halmozzon el boldogsággal, s aztán ajkaimon kössön ki a vértől duzzadó ajka. Édes volt, kacagva eresztett egyre messzebbre, hogy minél távolabbról rohanjak vissza, végül párnák puha pelyhébe temetkezve ölelt álomba, és én...
Én aztán remegve emeltem fel pilláimat. A nappal kegyetlen fényei tőrként égették a képeket, amik előtte még oly' élesen éltek előttem, mintha tényleg történne, s a hamuszürke, csillámló emlékeket könnyű, tavaszi szellőként vitték tovább az ezredmásodpercek, hogy aztán tényleg ne maradjon belőle más, csak  egy hideg kékség, keretek és vonások nélkül. Se orrának íve, se hajának vonala, semmi, s akárhogy próbáltam utána erőltetni magam, akárhogyan próbáltam visszahozni mindent, amit csak lehetett, mindig egy maradt; a kékség.
Nem találtam meg a vizek remegő tükrében, és nem találtam meg a tiszta égbolt akvamarinjában, és nem találtam a boltok polcain, a legszebb anyagok és kelmék forgatagában, és bőröm megannyi festett színei között sem. Könnyes kínok közözz engedtem, hadd menjen tőlem, szaladjon olyan messzire a gondolat, amilyen messzire bír,  Széllel szemben szállt, és szinte láttam az utolsó ezüstös szemcséket eltűnni, mintha tényleg soha nem is lett volna. Fertelmes undor maradt csak a helyén; valaha kerestem, mint ostoba gyerek, úgy rajongtam a semmiért, értelmetlenül, hiszen... Ha meg is lett volna, semmi sem lett volna. Megrajzolt, felgombolyított kis történet. Hosszú napok teltek el azóta.
Pillanatok röpke játéka az egész. Ahogy meghajol, ahogy haja arcába hullik, és a kusza hullámok és koncok bekeretezik arcának minden élet. Ahogy felnéz, ahogy minden kitisztul. Eszembe jut. Minden mozdulat, minden álombeli könnyed érintés, s torkomba kellemes gombóc szorul.
Pillanatok röpke játéka az egész, ahogy arcom megmerevedik, aztán újra életre kel, szeplőim alá befészkeli magát a minden titkok játékos mosolya.
Mert nem ő volt, biztos vagyok benne, de az ő szeme volt. ezrek és milliók közül kiválasztva, az a szempár, aki elvarázsolt egy másik helyre. Az a szempár, ami élménnyel ajándékozott meg, amit sosem fogok elfelejteni. Amiket bármikor szívesen újra megélnék, bár kérni sosem kérném rá magamtól. Amúgy sem szeretek csak úgy kérni. Persze, ha ajánlat érkezik, akkor azt el kell fogadni, még akkor is, ha a válasz nem volt a lehetőségek között. Szinte biztos vagyok benne, hogy képes lesz kompromisszumra.
- Mindenképpen leülök, de itallapot nem kérek. Lepj meg valamivel, szeretem a meglepetéseket... - félig lesütött pilláim alól figyelem reakcióját és útját, követem, amerre szeretné. Hiszen ő biztosan jobban tudja, melyik a legideálisabb hely egy magamfajta kisembernek.
Hozzászólásai ebben a témában

Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 1. 04:01 | Link

Levente

Emlékek, kusza képek illanó tömkelege, amik úgy tűnnek tova, mint a vízfelszín alatt cikkanó tarka, apró halak - alig valamit fog fel belőle, azon túl, hogy valahogy hozzá kapcsolódnak. A mosoly, ami most kúszik a szeplők alá, más mint az eddigiek, s a másik érzéseivel ötvözve furcsa elegye megfoghatatlanul könnyű, bizsergető valaminek, ami épp csak meglegyinti. A gondolatok kékségről suttogtak, s egy pillanatra mintha azt a pillangót látná rebbenni - lehet, annak szárnya kavarta a fuvallatot, amitől egészen finoman megborzong.
A válasz megakasztja, nem számított rá és ilyen még nem fordult elő - van, hogy kikérik a tanácsát, véleményét, ha bizonytalanok vagy járatlanok a vendégek, de általában legalább valamiféle elképzelésük van, mit szeretnének. És tudja, érzi, hogy az árnyékból őt kémlelik az íriszek, újra kibillentve egyensúlyából - nem, nem is ez a jó kifejezés. Sokkal inkább olyan érzés, mint amikor a vízbe dobott kavics keltette hullámok szertefutnak. Meglepetésének helyét észrevétlen veszi át az a mosoly, amivel meghajolva finom, lassú mozdulattal int az egyik kis asztal irányába.*
- Kövesd a sárga téglás utat!-*Talán nem Smaragdvárosba vezet, csak az egyik kicsi, legfeljebb háromszemélyes asztalhoz, de gyáva oroszlánoktól is mentes és nem lehet rajta elvétedni. Ami pedig Ózt illeti, jobb, ha összeszedi magát és nekilát füveivel kuruzsolni. Aggódnia kellene, mert olyasvalaki kért tőle teát, akit jóformán nem is ismer, mégis, amíg a víz melegszik, keze szinte magától indul a dobozok felé, ujjait a polcok szélén futtatva, meg-megtorpanva kettőt-hármat választ végül. Egyenként pattintja fel a leemelt dobozok fedeleit, nem vesztegetve időt arra, hogy elolvassa nevüket, azt tudja fejből, sokkal inkább egy bizonyos esszenciát keres. Valamit, ami meleg, telt, édes és nem túl fűszeres, inkább selymes... A fehér tea jázminos, fülledt illata nem illett hozzá igazán, s röviden visszakerült a polcra. A marcipán bódító édességébe keserű aroma vegyült, s ezzel átengedte helyét az utolsó doboznak. Fekete tea, csokoládé és karamell - ha hozzáképzelte a tejet, pontosan azt kapta, amire vágyott. Ezzel töltötte hát meg a szűrőt, lopott pillantást vetve legújabb vendége felé, aki a pult eleje miatt most nem láthatja, mit kotyvaszt. Egyelőre hagyja lúgozódni a teát, míg kanalat, cukrot keres elő, majd tenyérnyi tányért a süteménynek, amit a jókora üvegedénybe nyúlva halász ki a számtalan repdeső pillangó közül. A tálcára rakja sorban ezeket, szalvétával egészítve ki, de mielőtt a teát is melléjük tenné, óvatosan tejet önt hozzá, ügyelve, hogy ne melegedjen túlságosan fel.
Ahogy kilép a pult mögül és a másik felé indul, láthatóvá válik a fatálca és terhe, de igazán jól csak akkor veheti szemügyre, amikor Gil a pöttöm asztal mellé térdelve elkezdi felszolgálni a teát. A tengerkék porcelánon színes koik úszkáltak, kecsesen fordulva és hosszú uszonyaikkal szinte madárnak tetszettek, ahogy körbesiklottak a kannán, egy-egy pedig a csészére is rámerészkedett, hogy a legkisebb feléjük tett mozdulatra eltűnjön róla. Ezeket a lényeket már illúzió teremtették és mozgatták, így figyelte, elnyerik-e a másik tetszését, vagy próbálja meg lecserélni őket valami másra. Miután mindent elhelyezett, utolsóként emeli a kannát, hogy elegáns mozdulattal töltsön, majd az asztal közepére igazítsa.*
- Kérlek, tudasd majd velem, elnyerte-e tetszésedet, vagy ha egyéb óhajod akad.-*Mosollyal biccent, felemelkedve, hogy magára hagyja - feltéve, hogy a vendég nem kívánja máshogy, vissza kell térnie helyére. Egyébként is ellentétes érzések telepszenek rá, mert pont annyira szeretné tudni, ízlik-e az általa válaszott tea, mint amennyire tart a választól.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2014. március 1. 11:02
Hozzászólásai ebben a témában
Vittman Levente
INAKTÍV


prettylittletimebomb
offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 35
Írta: 2014. március 7. 19:16 | Link

GILBERT



Ha az ember egyszer megismeri a meglepetés ízét, ha az kellemes bizsergéssel telt íz ajkaira tapad, ha az a lágyan remegő izgalom végigkúszik torkán, hogy aztán belül robbanjon féktelen izgalommá, akkor többet nem lesz nyugta.  Egyfolytában keresi és kutatja, akarja és vágyja, hogy valakitől, valamilyen módon megkapja, hogy újra ízlelhesse. Persze soha nem az igazi már, az élmény soha nem lesz olyan intenzív, mint az első alkalommal, s bár az ember felejt, az emlékek pedig szürkülnek, s lesz, hogy jobban örülünk, lesz, hogy kevésbé, az elsőt  semmi sem tudja túlszárnyalni, mi pedig nem értjük, mire a nagy felhajtás. Olyan ez, mint a legrosszabb drog, ami mindig ott kering az ember ereiben, ami a szívünket dobogtatja, ami a tüdőnkben szétárad, ami az izmainkat mozgatja, és aztán... aztán egyszer megunjuk. Lehet, hogy évek. Lehet, hogy hónapok, s lehet, hogy agg halántékkal, ősz gondolatokkal koponyánk rejtett zugaiban még várjuk a csodát és... és tulajdonképpen lehet, eljön. Egy egyszerű betegség, egy egyszerű...
Néha irigyeltem nagyapámat, amikor utolsó hónapjaiban az is meglepetést, hogy van unokája. Az is, hogy ő nem egy öt éves gyerek. És amikor apának szólított, megértettem a helyzet tragikumát, de a meglepetések iránti menthetetlen szerelemem nem bírt enyhülni, meg hát a nagyapám is elment, és így nem volt semmi, ami emlékeztetett volna; ne akarjak nagyot, mert csak bajom lehet belőle a végén.
Szabályosan keresem az embereket, akik segítenek kielégíthetetlen étvágyamon. Kutatom, és ha minden bokorba benéznék, az sem lenne elég. Ha minden fa tetején a levelek alá benéznék, az sem lenne elég. Türelmetlenül és durcásan nézelődök, és amikor nem számítok rá, akkor mindig jön valaki. Besétál az ajtómon. Egy könyvet keres, és ezernyi ajándékod ad cserébe. A gyomrom görcsbe szorul, ha rá gondolok, és nem merem felkeresni. Félek, hogy elromlik, hogy akaratos leszek. Hogy tudat alatt fogom követelni tőle, hogy megint és megint varázsoljon nekem, hogy erőszakkal csikarom ki, és aztán... aztán megint, amikor már nem gondolok rá, akkor megkapom tőle, és mint a gyerek, hatalmasra nyílt szemekkel nézek rá, és a vörös pillák közötti kék írisz szinte ragyogva köszöni meg, hogy megint adott valamit. Szinte nevetek, szinte ujjongva ugrom a nyakába, de helyette inkább rálépek a sárga kockákra, s mikor már a hátam mögött jár, hogy a másik varázslatba belekezdjen, még visszafordulok hozzá.
- De legközelebb a piros cipellőket is kérem... - jegyzem meg most már tényleg nevetve hozzá egy kicsit. Hogy jelezzem, hogy boldoggá tett vele, hogy jelezzem neki, hogy megint eltalálta az egészet, és... és aztán leülök, várom, hogy megérkezzen. Lábammal picit topogok az asztal alatt, ujjaimmal kicsit piszkálom a terítő szélét, és a gondolataim kicsit eltévednek mindenféle, amerre csak lehet. Ki tudja, honnan térek vissza, és ki tudja, mennyi idő, míg visszatérek, de amikor a porcelán tompán puffan a terítőn, akkor már régen csak arra figyelek, mit rejt a díszes csésze, bár mielőtt még kerülhetne bele valami, azelőtt külseje az, ami teljesen magával ragad, és még mielőtt bármi történhetne ezután, sebesen állok neki vetkőzni, míg csak egy színes, élénk mintákkal tarkított póló marad a pulóverek és ingek rejtekéből felbukkanva. Karom emelem, s addig forgatom és húzogatom a póló ujját is, míg a elő nem kerül alóla a feszes bőr, ami valaha hófehér, emlékeim szerint kék erekkel körbeszőve, mára azonban színes és mintás az is, mint minden gondolat, ami a fejemben megfordul.
- Nézd! - mutatom orra alá, hadd lássa; ott is úszik egy koi, narancsos pikkelyei szinte csillognak, a hullámok pedig szinte sós illattal töltenek meg mindent. Persze nem teszik, de szeretem azt hinni.
Aztán persze elszégyellem magam, mint rossz gyerek, aki cukorkát lopott, és visszaülök oda, ahonnan felálltam. Illedelmesen veszem ujjaim közé a halacskákat, és emelem először csak orrom elé a gőzölgő italt.
- Szóval, most magamra fogsz hagyni?
Utoljára módosította:Vittman Levente, 2014. március 7. 19:24
Hozzászólásai ebben a témában

Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 20. 23:12 | Link

Levente

A másik gondolatai követhetetlen gyorsan szövődtek, csak foszlányos darabokat kapott el - megkísértette, hogy csak pár pillanatra ebbe a gondolaterdőbe merészkedjen, hogy hallja a rengeteg zúgását, de nem engedett neki. A másik tudomása és engedélye nélkül nem engedte volna meg magának ezt, helyette beérte azzal a pár, feléje sodródó, letépett levéllel, amit egyébként sem tudott kizárni. Nem akar tolvajjá válni, mások képzeletét fosztogatni, olyan helyekre törni be, ahol semmi keresnivalója, mert nem lapulhat olyan kincs elméjük mélyén, ami megérné, hogy végleg elidegenítse magától az embereket.
Csak azzal, amit tudatlanul adhat, gyermeki örömet ébreszthet - még ha a derű bújkál is, a mosoly és a tekintet elárulja neki, pedig egy régi könyv világának töredéknyi részét igézte csupán ide. De valahol minden történet ilyen apró, lényegtelennek tűnő dolgokkal kezdődik, nem? Apróságok fedték fel előtte a másik először nem is sejtett mosolyát, s most nevetését is, amit hanyagul, váll fölött dobtak hátra felé. Ő pedig még azelőtt elkapta, hogy a földre eshetett volna, eltéve a többi töredék mellé.*
- Óhajod számomra parancs.-*Hajtott fejet atipikus Dorkája kívánsága előtt, nem adva jelét, hogy meglepte vagy zavarba hozta volna. Ilyesmiben azért volt némi gyakorlata, elvégre az Eridonban lakni egyet jelentett egyfajta elég pszihedelikus éjjel-nappal álommal, főleg, ha az egész vörös krém tetejére odatette még az ember cseresznyeként Keith-t meg Leonie-t. Persze, ez sem nyújtott teljes védettséget, de nem is lett volna jó, ha már semmin sem tud meglepődni, inkább csak könnyebben elfogadta a vele szembejövő és integető furcsaságokat.

Az ismeretlen elkalandozott - úgy ücsörgött az asztalkánál, mint egy türelmetlen kisgyerek és Gil eltöprengett rajta, vajon mennyi idős lehet, de csak annyiban lehetett biztos, hogy elmúlt tizenhét. Az első benyomása kaparászta a tudata felszínét, amikor még nyoma sem volt mosolynak az arcon, ami könyv mögé rejtőzött előle. Csendes, de nehezen leplezett öröme volt, hogy sikerült előcsalogatnia, s hogy lopva figyelhette, amint a kék szemek egészen kicsit elkerekednek a csésze láttán. Mielőtt azonban Gil tölthetne, a másik hirtelen felpattan és elkezdi magáról lehányni a ruhát. Esélye sincs megakadályozni, se a névtelent, se azt, hogy meglepetése kiüljön az arcára, csak térdel ott, kezében az asztal felett tartott kannával és enyhén sokkos pislogással figyeli a számára érthetetlen reakciót, mígnem némi tekergés után vendége megtalálja amit keresett. Egy koi tetoválása a rejtély kulcsa, de tekintete akaratlan is továbbsiklik róla a számos színes minta, vonal és felirat kusza összevisszaságát követve. Virágok, levelek, csillagok, krikszkrakszok, koi, matrjoska baba... Komolyan emlékeztetnie kellett magát, hogy még mindig a teázóban ül (nem mellesleg a levegőben tartva a kannát, egyik kézzel a fogantyúját markolászva, másikkal a fedőjét tartva, ahogy ledermedt az előbb) és még mindig kiszolgál, úgyhogy talán illendő lenne nem most kezdeni a másik őrült galériájának katalogizálásába. Azonban nem tudott rögtön, zökkenőmentesen visszatérni félbehagyott feladatához, úgyhogy az utolsó pillanatban sikerült megakadályoznia, hogy a csésze helyett az asztalra töltsön az Irish creamből. Ez kicsit kijózanította, hirtelen üveggolyó módjára ezerfelé szaladt gondolatait is többé-kevésbé egy mederbe terelte, mire a másik lehuppant mellé, a tea felé nyúlva és egy pillanatig lélegzet-visszafojtva várt, de az nem kortyolt bele.
- Amennyiben igényt tartasz társaságomra, maradhatok.-*A vendég kívánságai az elsők, nem az ő bolond ötletei - talán ezért is volt annyira furcsa, hogy teljesen szabad kezet adtak neki, bár bizonyos értelemben továbbra is valaki máshoz próbálta alakítani a dolgokat; az ízt, az illatot, a hangulatot, a díszletet... Előbb csak nagy vonalakban, de folyton újabb és újabb apróságokat talált, amiket beleilleszthetett a képbe.
Hozzászólásai ebben a témában
Vittman Levente
INAKTÍV


prettylittletimebomb
offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 35
Írta: 2014. március 26. 18:57 | Link

GILBERT




Még aprócska kölyök voltam - s bár méretben mostanra sem lettem sokkal hatalmasabb jelenség -, mikor először megláttam Szabolcsot, ahogy szinte feldobja már akkor látványosan nyurga testét egy fa egyik ágáról a másikra, s megy egyre magasabbra és magasabbra. A torkomat ott és akkor marni kezdte a savas irigység, és módszereim azóta sokkal kifinomultabbak lettek, ott és akkor könnyekkel és hisztivel próbáltam rávenni egyrészről arra, hogy jöjjön le - mivel azt gondoltam, utána soha nem jutnék fel -, illetve arra, hogy rakjon fel, esetleg vigyen fel ölében. Nos, egyikre sem volt hajlandó. Utáltam magam. Utáltam a lábaimat, amik alig tartottak el a földtől már akkor is, utáltam rövid karjaimat, amikkel a legvékonyabb ágakat tudtam csak magamhoz ölelni, s utáltam őt is, amiért más, mint ami én vagyok.
Dőreség lenne azt állítani, hogy nem okozott a lelkemen is mély sebeket minden lila folt, amik egy-egy lepottyanással a testemen megszülettek. Meg azt is, hogy nem volt eszméletlenül nehéz, annyira, hogy néha fel akartam adni. Aztán amikor elérkezett az a vékony vonal, ami meghúzza a határt a feladás előtti utolsó pillanat, illetve a siker első pillanat között, akkor... egyszerűen sikerült. Felmásztam az ezer éves telkünk ezer éves cseresznyefájának legmagasabb ágára, és abban a pillanatban, ahogy a tavaszi szellő hűsen körbeölelt, én megszűntem utálni magam. Megszűnten gyűlölni a rövid lábaim, megszűnt minden haragom az aprócska felsőtestemmel szemben, és megszerettem minden szeplőt, ami a fehér bőrömet cikornyázta. Akkor lettem igazán Levente, az a Levente, aki néha elveszett, de mindig visszatalált hozzám, én pedig mindig visszataláltam hozzá.
Az emberek gyakorta döbbennek meg ezen. Hogy felfedem magam, hogy minden szégyenérzet nélkül vetkőzök és ölelek, szeretek és szólok, hogy odaadom magam az első pillanatban, mindenféle várakozás hiányában. Mert szeretem magam, és szeretném, ha mindenki tudná. Ha mindenki érezné, amit én érzek.
Az arcukra kiülő kifejezést nem egyszer véstem emlékezetembe, s nem egyszer hozom elő szomorúbb napjaimon, hogy derüljek rajta. Derűt okoz, amin ők akkor derülhettek, amin ők akkor megbotránkoztak, amin ők akkor... az érzelmek teljes skáláját mutatták be. Senkit nem hagytam még hidegen, és nem teszem most ezekkel a nagy kék szemekkel sem.
Nem hallom, mire gondol, s nem tudhatom meg valószínűleg soha, csak sejtéseim lehetnek. Arcát szégyentelenül fürkészve, ahogy ő karomat nézi, azt hiszem, jól tettem, hogy eljöttem ma hozzá, és minden pillanatban, amit a társaságában töltök, úgy döntök, jól döntöttem.
- Levente vagyok - szólalok meg aztán hirtelen, látszólag minden kapcsolat nélkül az előzőekhez, bár a fejemben már régóta türemkedett egyre előrébb és előrébb, de eddig nem éreztem a megfelelő, tökéletes pillanatot. Most jött el. S mintha meg sem történt volna, az ajkaimhoz emelem a csészét, szemeit lehunyva kortyolok bele a meglepetésembe. Nem sokáig, másodpercek töredékéig ízlelgetem, még mindig lehunyt szemmel harapok alsó ajkamba. Nem tudom, mennyi idő telik el így, hogy mennyire lehet ez megint érdekes, de egyszerűen nem állom meg.
- Hozzád jöttem, nem mehetsz el... - szólalok meg aztán, mindenféle utalás nélkül arra, hogy ízlett-e, amit kaptam; pontosan tudom, hogy tisztában vele szavak nélkül is. Ha meg nem, akkor is sejtheti.
- Valójában... érted jöttem - pontosítok előző szavaimon, miközben megpaskolgatom a hozzám legközelebb eső helyet, ahol el tud helyezkedni. - Szeretném, ha nem tudnál ellenállni az amúgy egészen biztosan ellenállhatatlan ajánlatomnak - szinte gyöngyöző kacajjal jönnek ki a szavak a torkomból - biztos nem gondol őrültnek.... -, de arcomra komoly ábrázatot próbálok varázsolni, miközben tovább kortyolgatom a teámat.
- Szeretném, ha néha nálam dolgoznál - teszem hozzá gyorsan, mielőtt még bármivel elijesztem. Megérkeztem az ingoványos talajra, pedig még a tea negyedénél sem tartok.
Hozzászólásai ebben a témában

Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 26. 22:49 | Link

Levente

Az első pillanat talán tényleg döbbenet volt még, hiszen alig ismerte a névtelent és minden ilyen váratlanul érte, minden új arc merőben új volt számára. A kötöttségek nélküli, zabolátlan lélek viszont alig kicsivel később már inkább lenyűgözte, semmint megbotránkoztatja, s azért is nyílnak tágra szemei, hogy minél többet lásson belőle. Számára a világ mindig is sokkal érdekesebb volt, mint saját maga, s ahogy az ő csodálkozását eltették derűnek, úgy lopkodta össze magának mások darabkáit, szilánknyi érzéseit, töredéknyi mozdulatait, egy fényt, egy árnyat, egy színt mindenből és mindenkiből. Hajlamos volt elveszni két pillanat közt, ha valami olyan kínálta magát előtte, mint az idegen és ha megállíthatja az időt, valószínűleg még sokáig nézte volna a tarkaságot, szétcincálva a legkisebb részletekig és újra összerakva, de nem volt ilyen opciója. El kellett engednie a vonalakat és színeket, főleg, ahogy magán érezte a másik tekintetét - rajtakapták és bár teljesen önként fedték fel előtte a rajzokat, nem vethetette le csak úgy a neki kiosztott szerepet és visszatért a teához. Újabb kísértéssel lett hát gazdagabb, ami majd üres perceiben visszajár incselkedni vele.
- Gilbert, szolgálatodra.-*Biccentett könnyed udvariassággal, bár nem tudta, Levente látta-e, mert amikor felpillantott, épp lehunyt szemmel ült, arcán olyen kifejezéssel, ami sajátos elegye volt álmodozó élvezetnek és csipetnyi meglepetésnek. Az egész múló, illékony, mint az égen hajszolt felhők földön futó árnyéka, de összetéveszthetetlen és apró, cinkos mosolyt csalogatott szája szélére. Más lehet, hogy a pénzben látta munkája gyümölcsét, őt az ilyen, lényegtelennek tűnő pillanatok vonzották a teázóban. Mert tényleg csak percekben, néha órákban mérhető szerepet kapott valaki más életében, de igyekezett úgy kitölteni ezt az időt, hogy adjon valamit és ezáltal vissza is kapjon egy kicsit. Most pedig kiváltképp örült ennek a sikernek, s tálcáját szorongatva visszavonulni készült, mielőtt megállították volna a szavak - akár a varázsigék, visszakényszerítették az asztal mellé, sem tiltakozásra, sem gondolkodásra nem hagyva lehetőséget. Elfeledtette vele, hogy az előbb még Levente szokatlan, egzotikus varázsának ellenállhatatlanságától tartva távolság után sóvárgott - nem sok, csak pár lépésnyi kellett volna, de késő. A történelem ismétli önmagát, ő pedig hagyja magát sodortatni a pillanattal, meg sem próbálva kapálózni, tapasztalatból tudja, hogy felesleges. Ha nincs meghatározott szerepe, amihez igáig ragaszkodott, eleve nem áll fel és akar távozni, mert nem éri be egy névvek és egy mosollyal, hajtotta a mohó kíváncsiság, ami sokszor lett már a veszte, mégsem tanul belőle.
- Értem?-*Visszhangozta bizonytalanul, kicsit elveszetten, Levi arcát fürkészve, mintha vonásaiból kiolvashatná a miértet, de újra eszébe jutott, hogy a másik nem szereti ezt és elkapta a tekintetét. Mellé telepedett, invitálásának eleget téve, és a kannán úszkáló koikat nézte, de a nevetést hallva nem bírta megállni, hogy legalább egy pillantást ne vessen lopva, szinte csak szeme sarkából figyelve az árnyjátékot, ahogy a vonalak kacagásból komollyá egyenesednek, ahogy a vidám hangok csöndbe hullanak és az ajkak a csésze mögé rejtőznek, de a szeplők tovább somolyogtak. Ők már tudták, mi következik, míg vele fordult egyet a világ és elárasztották fejét a gondolatok.
Mit mondhat az, aki egy csepp vizet kért és felajánlják neki az óceánt, vagy akinek ölébe hull az ég az összes csillaggal? A könyvesbolt talán kicsi volt, zsúfolt és zegzugos, de a küszöbtől az utolsó pókhálóig a sarokban könyv-illatú, tele suttogó szavakkal, történetekkel, versekkel, képekkel, lapok zizzenésével, tintában szúként percegő gondolatokkal... A kérdés megfoganásának pillanatában már vesztésre állt és lélekben csak egy irónikus mosollyal tudta nyugtázni, hogy elbukott.*
- Szeretném, ha néha nálad dolgoznék.-*Felelte aztán, kusza kacskaringót rajzolta ujjával az asztal szélére, elgondolkodva.*- De a teázót is szeretem.-*Arról nem is beszélve, hogy most már az év végéig megvoltak a beosztások, ő pedig megbízható volt és akart is maradni. Végül felpillantott, Levi szemébe nézve és egy kis mosollyal ismerte be vereségét.*
- Ha meglesz az új órarendem, csak találunk megoldást.-*Volt egy olyan sejtése, hogy ha Rutherford kisasszonynak lenne is ellenvetése, a mellette ülő őt is seperc alatt meggyőzné róla, hogy számára nélkülözhetetlen és okvetlen el kell engednie, vagy...ki tudja, mit talált volna ki? Lehet, hogy meg sem kellett volna szólalnia, csak hosszan, kérlelően tágra nyílt szemekkel nézni.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2014. március 26. 22:50
Hozzászólásai ebben a témában
Vittman Levente
INAKTÍV


prettylittletimebomb
offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 35
Írta: 2014. március 31. 20:00 | Link

GILBERT



Megannyi emberi fordul meg a könyvesbolt falaki között minden édes, átkozott, szeszélyes és nehéz nap. Megannyi ember nyomja le a bronzból öntött kilincset, s megannyi ember első lépteit kíséri dallamos csengőszó, hogy aztán elhaljon jelenlétük valahol a falak  között a porban és régi történetekkel átitatott levegőben.  Néha megmaradnak másodpercekre, percekre, órákra, s talán még a másnap is hordozza emléküket, talán gondolataim között ott kavarognak valahol örökkön örökké, talán elég egy pillanat, s mintha soha nem is léteztek volna.  Egy dolog azonban igaz volt mindenkire, akit oda sodort a sors; soha nem éreztem, hogy értenék.
Betértek. Levették a polcról a kellő kötetet, beleolvastak, néha elvitték, néha visszahozták. Én pedig megsirattam mindegyiket, akárcsak a gyermekem lenne, s rég látott szeretőként örültem mindenek, ami visszakerült hozzám. Mert senki nem értette.
Lélegeztek. Én éreztem, hogy az öreg lapok, szavak és történetek között az élet kering, ahogy mellkasom egyszerre emelkedik, s szívem úgy pumpálja a vért ereimben, ahogyan az ósdi, repedező és málladozó falak között kering a létezés.
Szüksége volt magányra és társaságra, szüksége volt vidámságra, és éreztem, ha bánatot árasztott minden sarokból. Szerettem vele lenni, szerettem mindent megosztani vele, s szerettem megóvni minden pillanatát attól, hogy valami bántódás érje. De kevés voltam. Egyedül nagyon kevés.
Megbújtam és várakoztam. De senki nem értette, és én féltem, rettegtem, hogy rossz kezekbe kerül, rettegtem, hogy valaki kárt tesz benne, hogy nem becsüli meg, és a dobogó szív, az élet egyszerűen elillan a sorok és betűk közül, mígnem végül szürke lesz minden, ami addig pezsgett, s kiszürkülök vele együtt én is.
Aztán megjelent. Először az illatát hagyta ott, apró árnyakat és emlékeket magáról, lépteinek puha hangját és zöngéjét, amit örömmel zenélt vissza a picinyke csengő az ajtó fölött, és mindig pezsegni kezdett a levegő, ha ott járt. Nem tudtam, ki ő, de nagyon vártam, hogy megpillanthassam, hogy halljam hangját, hogy mondjon nekem akármit, bármit! Aztán megtörtént.
Páni félelem lett rajtam úrrá, mikor a pillanat közelgett, féltem a csalódástól, hogy az ígéret, ami maga után hagyott, majd nem váltja meg magát, és féltem, hogy szemébe nézve nem azt látom, amit annyira reméltem. Aztán elvarázsolt. Mesebeli csodalénynek tűnt, mintha nem is evilágról származna, úgy adott nekem még többet is, mint remélhettem valaha. A gondolatától aludni nem tudtam, csak egy járt a fejemben; meg kell szerezzem magunknak. Tudtam, hogy csak nyerhetek, nem volt kétségem, mégis félve jöttem el hozzá. Amikor pedig újra megpillantottam a fekete pillák közé bújtatott kék íriszeket, teljesen elvesztem a gondolatban, hogy esetleg velünk lesz, hogy annyira fog ő is vigyázni arra, amit én óvtam, amennyire tudom, hogy más nem lenne képes. Egyszerűen csak tudom.
- Érted - szólalok meg hát halkan, hogy újra hallja, hogy újra elmondhassam neki. Aztán csak néztem. Néztem, ahogyan les, néztem, ahogy nézi a kannát, s ahogyan ujjaival összerajzolja az asztal lapját láthatatlan, s titokban elképzeltem, hogy szerződésünket írja alá kimondatlan is. Már nem igen volt visszaút. Ezerszer is elmondhattam volna neki, mennyire köszönöm, de nem lett volna elég a világ összes szava sem rá. Szívesen öleltem volna meg, s suttogtam volna a fülébe meseszép dolgokat hálám jeléül, de féltem, hogy elriasztanám. Csak rámosolyogtam. Szeplőimtől utolsó vörös szempillámig minden mosolygott arcomon.
- Vannak ellenajánlataim, de igazán boldoggá tennél, ha elmondanád, mit szeretnél cserébe... - hiszen ajánlatról is szó volt. Eszembe sem jutna, hogy egy ilyen nagy dolgot kérjek tőle fizetség nélkül. És ebben a pillanatban ő van előnyben, mert tulajdonképpen nem igen van olyan, amit ne akarnék neki megadni.  Egy dolog riaszt; a magyarázat. Riaszt, mert nem tudnám megadni. Riaszt, mert azt hiszem, nem lenne elég az, hogy érzem. Egyszerűen csak érzem, hogy ő az, és senki más nem lehet. Mert nincs is magyarázat, mert nincsenek okok, csak az egyszerű, pőre, keszekusza, veszélyes érzéseim.
- És köszönöm az üzenetet... - térek még ki egy régen elfeledett témára is, amit a könyvemben találtam. Azóta is benne van, a részévé vált. Akárcsak a korty tea, ami lekúszik torkomon menet közben, hiszen egy ilyen kincset kár lenne kihűlni hagyni.
Hozzászólásai ebben a témában

Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. április 5. 03:33 | Link

Levente

Nem emlékszik az első könyvére - hogyan is emlékezhetne, amikor amióta az eszét tudja, történetek, versek, mesék vették körbe? Talán Benedek Elekkel kezdődött, talán Lázár Ervinnel, talán Weöres Sándorral, de az is lehet, hogy Grimmel, vagy épp Radnótival. Mert este, a sötétben hallgatni Nagyanyó puha, duruzsló, titokzatos hangját egészen babonázó volt. Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, s csakugyan, a szavak szépen lassan elcsitítottak benne mindent, nem maradt más, mint zümmögő, halk zenéjük, ami elringatta, csak hagynia kellett, hogy finoman hullámzó felszínükön lebegjen, s úszott, úszott egyre messzebb, állj meg, állj meg, te vagy a legszebb, fekete hattyú, szépnyakú! Mikor ő már hiába kapaszkodott paplana szegletébe, hogy ne sodorják magával álmai, néha még akkor is hallani vélte, ahogy a nyugodt, mély hang mesél tovább, mint az éjszakában mormolva őrlő tenger, vagy mint a megállni képtelen, titkokat görgető folyó.
Amikor megtanult olvasni, akkor vált teljesen menthetetlenné, rabul ejtették a könyvek és onnantól két nagy, öröknek tűnő szerelme-szenvedélye közt őrlődött. Ha tehette, rajzolt, kihasználva minden óvatlan, szabad percet, s éjjelekbe nyúlóan olvasott, pokróccal a fején, aprócska lámpa fényénél. Sosem tudott választani közülük, mert mindkettő a gondolat egy-egy formája volt, és a színekről, alakokról, fényekről éppúgy nem tudott volna lemondani, ahogy sem a ritmusról, sem a zenéről és mélységről, amit a szavak kínáltak. Az a csoda, amit felfedezni vélt egy-egy régi kötetben, ami elámította egy könyvtárban, elidegenítette a világtól, de valahogy sosem bánta, mert néha egy papírkötésű, hajlékony fedél jelentette alatta a vékony jégréteget, ami megtartotta. Menedék volt, amikor a legkevésbé tudott szembenézni a valósággal, bár pontosan tudta, mi lappang a lapok túloldalán, ha el is takarták épp.
Amikor felfedezte a könyvesboltot, éjszaka volt - munkából tartott hazafelé, de megállította a kirakat és a nyitott ajtó, amin besurranva percekig csak állt a küszöbön és itta a látványt, az álmos könyvillatot, az apró, talán csupán képzelt neszeket. Nem akarta felriasztani hirtelen mozdulattal, mert a helyiség lassan, egyenletesen lélegzett és félálomban alig vett tudomást látogatójáról. Megvárta, hogy beljebb invitálják, s amint a polcok közt felfedezőútra indult, tekintetével cirógatta a színes gerinceket, ezerféle betűt és mintát, lassan haladva előre és igyekezve minden apró részletet emlékezetébe vésni. Maga sem tudja, mennyi ideig bolyongott körbe-körbe, mint aki eltévedt az elvarázsolt erdőben, míg ráakadt egy könyvre, ami után már nagyon, nagyon rég sóvárgott és nem bírt ellenállni a kísértésnek. Olyan óvatosan húzta ki testvérei közül, mintha ködből lenne, ami egy erősebb szorítástól elmállik ujjai közt - régi kiadás volt, tisztelettel  simította díszes, kicsit kopottas fedelét, barátkozva vele. Végül kabátja alá csúsztatta, s tolvajként osont ki vele, bár a kölcsönzésért járó apró, réz fillérek ott vöröslöttek a pulton, senkinek sem akarta felfedni féltett kincsét.
Levente elcsípett gondolatai, érzései ezt a varázst idézték - a maga módján olyan volt, mint a Könyvek hercege, aki épp saját kis kacsalábon forgó palotájába invitálta. Nem akart visszhangnak tűnni, de nem értette teljesen, hogyan esett épp rá a választás, hiszen alig pár mondatot, ha váltottak.*
- Csak így? Semmi három próba? Se hétfejű sárkány?-*kérdezte aztán, mert ez a helyzet annyira idegen volt számára. Soha senki nem kereste pont őt, legfeljebb a véletlen -vagy épp az elkerülhetetlen- hogy nyakába zúdítson ezt vagy azt. Mégis, ezt az őszinte örömöt, amit beleegyezése váltott ki, nem lehetett hamisítani, ahhoz túl erős és túl egyértelmű. Mindössze reménykedhet, hogy nem kell majd letörnie, hogy nem okoz csalódást, mert fogalma sincs, mit lát benne a másik. A kérdésen gondolkodva újabb vonalakat rajzol a sima fára, mérlegelve, mit, hogyan feleljen.*
- Mit szólnál a fele királyságodhoz?-*Pillantott aztán fel, egy negyed mosolyt megkockáztatva, ha már a királykisasszony kezét ilyen nagylelkűen elengedte.*- Az éjjeli feléhez. Ha nem kell visszatérnem épp a kastélyba, lent maradnék a faluban, addig se maradna őrizetlen a bolt.-*Jó lett volna egy zug, ahol néha meghúzhatja magát, ahol nincsenek emberek, vagy ha épp hulla fáradtan nem kell még az iskolába gyalogolnia és megmászni a végeérhetetlen lépcsősorokat az Eridon toronyig. Ráadásul nem is mindig volt másnap tanítása, így feleslegesen tette meg oda-vissza az utat, ha eltekint a reggelitől, mert a vacsoráját már jóideje idelenn költötte el. Ugyan fennállt annak veszélye, hogy így viszont alvás helyett egész éjjel olvasni fog, de úgy döntött, most az egyszer Eridonos lesz és vállalja a kockázatot.
A következő pillanatban viszont eme elhatározása ahogy jött, úgy kámforog el, mert helyét zavar veszi át - kívülre talán nem olyan feltűnő, mert épp csak pír színezi az arcát, de madárként rebbenő tekintete elárulja.*
- Igazán nincs mit.-*Igen, ezerszer lepörgette már ezt, és nem is maga a papírfecni hozta zavarba, hanem az, hogy ha bárki rákérdez arra, miért csinálta, legfeljebb tátogni tud bölcsen. Nem azért, mert ne lett volna ideje megfejteni, miért is tette, de ezeregyedszerre sem tűnt elfogadhatóbb indoknak, hogy "nagyon szép a mosolyod, ha elveszítenéd, gyere hozzám és megpróbálom újra elővarázsolni". Ha valaki nem ismeri, sosem magyarázza ki magát előtte és nem akarta elveszteni Levi furcsa, neki ítélt bizalmát.
Hozzászólásai ebben a témában
Vittman Levente
INAKTÍV


prettylittletimebomb
offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 35
Írta: 2014. április 29. 21:10 | Link

GILBERT



Pár betűvel kezdődött. Se nem voltak kacskaringósak, se nem voltak különlegesek. Nem volt mély jelentésük, és nem rendeződtek mindenféle formába. Egyszerű betűk voltak, amikből szavak kerekedtek, amikből aztán mondatok álltak össze, s miközben mondat mondatot követett, a lapok forogtak kezeim alatt, a szavak talpamtól töltöttek fel fejem vörös búbjáig. Valahol mellkasom alatt remegés támadt, viharok vihara alakult, ahogy az utolsó hangok is elhaltak fejemben, ahogy az utolsó betűt is befalta kék szemem.
Egy egyszerű ponyva volt, talán értelme még a borítójánál is semmibb lehetett, mégis mutatott egy utat, amire félőn raktam rá apró lábaimat, de ahogy a talajt megéreztem, a lassú léptekből egyre gyorsabb és gyorsabb egymásután lett, és aztán eljött az a pont, amikor már nem láttam mást.
 Fájt. Eszméletlenül fájt minden pillanat, minden óra és elsuhanó nap, amit eltöltöttem. A felkeléstől az álmok kesze és kusza világáig minden emésztett, apró cseppenként folyt le torkomon, amikor kedve volt, amikor pedig nem, akkor arcon vágott a legváratlanabb pillanatban, a fájdalom. Az átverés fájdalma, a hazugság gonosz démona, az őszintétlenség kegyetlensége. Meg akart fojtani, az életemet és lelkemet akarta, én pedig meg kellett hoznom a döntést. Ekkor kezdtem el rohanni az úton.
Már nem csak perceket töltöttem el vele, már nem csak a napsütésben ültem ki a padra, hogy egy Keats versen rágjam magam a virágzó fák árnyékának nyugalmában. Már nem csak lefekvés előtt lapozgattam, hogy álmaim nyugalmasabbak legyenek, hanem mindig, minden pillanatban, egészen addig, amíg azt nem éreztem, hogy megfulladok nélküle, amíg el nem jött a vége pontja, amikor be kellett ismernem; maga alá temetett saját világom, a menekvés pedig nagyon gyötrelmes és fájdalmas kell, hogy legyen, és mikor erre rájöttem, arra is vele együtt, hogy egyáltalán nem vagyok benne biztos; menekülni akarok. Azt kívántam, hogy fullasszanak meg a szavak, tegyen magáévá minden betű és sor, mígnem én is csak egy könyv lapjain élek majd, ahol nem lehet annyi fájdalom. Nem létezhet annyi fájdalom, s ha mégis, majd más irányba kanyarítom a történetet. Együtt lélegeztem a könyvekkel, együtt lélegeztem a boltommal is, és ebbe az illékony, nehezen felépített várba készültem valakit beengedni minden erőmmel. Talán az első lélegzetvétel a külvilág felé, az első kis fonal, amibe úgy éreztem, bele tudok kapaszkodni, hogy a hatalmas halom alól végül előjöjjek. Egy fekete és kék fonal, egy pironkodó, hóka fonal, egy szépséges, könnyed valami, amit apró mancsaimmal, játékosan készülök megpiszkálni, kiscica módjára.
- Semmi. És bár nem mondom, hogy nem vagyok sárkány, de hét fejem biztosan nincsen - vonom meg a vállam egy apró mosollyal szám szegletén. Soha nem voltam még csak sárkány sem, tüzet okádni meg aztán főleg nem tudok, annyi erőszakot még csak a mesékben sem tudok teljesen elképzelni.
Az ajánlattétel egyszerű és nagyszerű. Bár szívesen nevetnék és kacagnék a képen, ahogy a koronám odaadom neki, miközben a kabátkámat veszem fel távozásom közben, nem teszem. Rettegek, hogy elriasztom, hiszen idejöttem, vörös szeplőim alól somolyogva csábítottam ismeretlenül, ismeretlen helyekre, ismeretlen okból. Magam is félek tőle, pozsgás arcától és türkiz szemeitől. Félek attól, hogy keresem a szavakat, keresem a gondolatok kezdetét, hogy tudjam, hogyan jutottam el ide, de olyan messzinek tűnnek, mintha mindig így lett volna. Mégis bólintok, orrom majdnem belebukik a teába, amit közben szorongatok, ami megint erősebb mosolygásra késztet.
- De ugye tudod, hogy éjjelente beszélgetnek? Suttognak és ha kedvük van, akkor neked is történeteket mesélnek? Na persze van olyan is, amelyik csak horkolni szokott, ha meg felébresztik, akkor igazán morgós lesz. Őket direkt hátra szoktam rakni, ott sokkal nyugisabb -  kérdezem egy picikét közelebb hajolva hozzá, halkabbra fogva, mintha valami eszméletlen titkot árulnék el éppen.
- De nem kérhetem, hogy mindig légy ott éjjel, lehet, hogy én is ott leszek. Lehet, hogy ketten  is ott leszünk, és persze lehet helyed is, ha aludni szeretnél,meg minden, amit szeretnél, én meg majd minden nap megköszönöm neked, és persze... - nyelek egyet. Észre sem vettem, hogy minduntalan közelebb is közelebb hajoltam, talán azokon az apró, láthatatlan falon is túlhajoltam, ami nem szabad, és igen otromba dolog. Gyorsan visszahúzóm magam saját térfelemre, arcomat a poharamba nyomom pár korty erejéig.
- Szóval... Bárki a tiéd lehet, aki szeretnél. Úgy értem, bármelyik kötet, vastag, vékony, mindegy - egyre élénkülő gesztikulációval magyarázom egyre több és több ajánlatomat, amiket úgy ontok, mintha még magam sem lennék elégedett, mintha azt gondolnám, semmi nem lehet elég. És lehet, hogy ezt gondolom, lehet, hogy csak eljátszom vele, lehet, hogy teljesen mindegy is, miért teszem, de teszem.
- Azóta azt használom könyvjelzőnek, csak nagyon félek, hogy elhagyom vagy... elrontom.
Hozzászólásai ebben a témában

Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. május 13. 00:54 | Link

Levente

A kunkorodó mosoly megpöccintett valamit, amitől elgurult egy gondolat-gombolyag, s az utána tekergő szálon elindulva akadt Gil az ötletre, amitől szinte észrevétlen görbe születik szája sarkában. Előrehajolva könyököl az asztalra, összekulcsolva ujjait és a kezét úgy borította a lapra, mintha elkapott volna valamit, s egy picit úgy hagyta, mígnem halk neszek kezdtek alóla szűrődni. Hamisan csillogó tekintettel lesi félig hunyt szemhéja alól Levi reakcióját, látszólag komoly arccal az élet nagy rejtélyein, három-, hét- és tizenkétfejű szörnyein merengve, egyre rosszabbul leplezett élvezettel csigázva a másikat. A két tenyere közül magas nyerítés hallatszott, némi fújtatás és toporgás, aztán szétnyitotta a kezét és ujjai takarásából előgaloppozott egy miniatűr Don Quijote - pici, fényes vértjének minden darabja csillogott, ahogy dárdáját előre szegezve rohamra szólította fel hű paripáját, megrohamozva Levit. Azonban a lovag nemhogy az asztal és közte tátongó távot nem bírta volna átugratni, a csészéjét sem érte fel, így csak fel-alá ügetett előtte és rázta félelmetesnek igazán nem nevezhető, fogpiszkálónyi fegyverét, érthetetlen fenyegetéseket -vagy épp kihívásokat- sipítva felé. A ló kisvártatva elunta a súlyos páncélos szájhőz pattogását a hátán, udvariasan a porba segítve, majd elügetett, hogy a cukortartó körül elszóródott szemeket csipegesse fel.
Mókás rájönni, hogy valahol mindketten feszengnek és óvatoskodnak, sőt, felszabadító, ahogy Levi csaknem orrával kortyol a teából - hiába próbálja elfojtani a nevetését, ellenállhatatlanul csiklandozza és végül halk, prüszkölő kuncogás képében tör utat magának, bár igyekszik tenyere mögé rejteni. A szeplők visszavigyorognak, mindentudóan hunyorogva. Aztán közel lopóznak, tovább duruzsolva, ahogy a herceg birodalmáról és alattvalóiról mesél, olyan titokzatosra halkítva hangját, mintha egy sosem látott tündérországról beszélne, s végül megriadna, hogy túl sokat árult el. Gilt azonban sosem zavarta az ilyen közelség - sem erőszak, sem fenyegetés, sem tolakodás nem volt benne és kezdetben ő is könnyen vétett mások kimondatlan szabályai ellen, ha arra sarkallták érzései. Ha csak a szegélye is, de meglegyintette az a magány, ami első találkozásukkor körülvette Levit, szinte megközelíthetetlenné téve, s amit magával hordozott - ha nem is érthette a miértjét vagy segíthetett, sosem utasított volna el valakit, aki a társaságára vágyott. Most ő hajolt közelebb, egészen lehalkítva hangját.*
- Sokszor jártam munka után a boltban, hallgatózva és azok közül vive magammal, akik nem tudtak épp aludni. Aztán ha nem kezdtem őket azonnal olvasni, még sokáig zizegve sutyorogtak a polcon a könyveimmel. Az alvókat pedig nem piszkáljuk, ezt már régen megtanultam a Szőke hölgytől, aki a papírhárpiák arany szívű, de koronázatlan királynője, ha megzavarják álmát.- *Az említett napló szerencsére épp nem tartózkodott hallótávon belül, mert egyébként olyan füle volt, hogy bárki megirigyelhette volna.
- Ha van hely, akkor már valahogy csak megegyezünk és megosztjuk.- *Mosolyodik el, mert emiatt igazán nem kell most a másik fejének főnie, majd kialakul, hogyan lehet a legjobban beosztani az idejüket és összehangolni iskolát, teázót, alvást és könyveket. Nemhogy nem kellene tovább licitálni, igazából elrettenteni se nagyon lehetne ettől az ajánlattól, így az éjjeli boltőrzés felosztása messze nem lehetetlen vagy megoldhatatlan feladat. Viszont talán Leventének sem ártana kicsit gyanakvóbbnak lennie az úton-útfélen termő, álszőke illúzionistákkal.*
- Előbb bizonyosodj meg, tényleg sárkányölő lovagot alkalmazol-e, vagy csak egy Don Quijotét.- *Bökött fejével az asztalon ténfergő figura felé, aki minden pár centi után megállt, hogy kopjájára támaszkodva kilihegje magát, mielőtt továbbindult volna. Könnyed derűje viszont kicsit elillan, ahogy visszakanyarodnak az előző témához.*
- Csak egy fecni.- *Bukik ki belőle a vallomásforma mondatra, kicsit fészkelődve, mert az egész üzenetet egy letépett darab pergamen hátuljára kaparta fel, sietősen, meg sem nézve, hogy a másik felén nincs-e a reggelijéből ráragadt morzsa vagy rókalábnyom. A vallomásforma mondat hosszú másodpercnyi csöndet eredményez, amíg a teáskanna halait tanulmányozva igyekszik rendezni sorait, végül zavartan köszörülve torkát.*
- Csinálhatok rendes, teaálló és gyűrésbiztos könyvjelzőt.- *Ajánlja fel, mert mióta nem álarcok készítésével bíbelődik szabadidejében, szívesen szöszöl ilyen apróságokkal, hogy aztán rendre elajándékozgassa őket.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2014. május 13. 00:55
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaVendéglátó negyed