Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Állia

Az érkezés nem volt igazán kellemes abban a tekintetben, hogy megrémít a teljesen új környezet. Nem ismerek itt senkit és semmit, apu meg megölelt az ajtóban, nyomott egy puszit a homlokomra, aztán elköszönt és elment. Nem is tudom, meddig ácsorogtam ott utána integetve és szerettem volna sírva fakadni, de nem sikerült. És még mindig Annus néni hiányzik a legjobban, aki már sose fog reggel kedvesen ébreszteni, vagy este kifésülni a hajam. Tudom, hogy húsz vagyok, és mindenki szerint túl kellene lépnem már ezen, de akkor is hiányzik. Nagyon. Ez a hely meg ijesztő így elsőre. Túl nagy és túl ismeretlen, tele új emberekkel, bemennem viszont muszáj lesz. Nincs visszaút. Megbeszéltük apuval, hogy ez még mindig jobb lesz, mint a mugli iskola, ahol legutóbb Bukarestben voltam kerek egy hetet. Még egy utolsó nagy levegőt veszek bámulva abba az irányba, amerre apu nemrég elment, majd fogom a gurulós kis bőröndömet, a táskámat meg Hermész ketrecét óvatosan, hogy véletlenül se ébredjen fel és kezdjen visongani az öklömnyi méretű sárgás árnyalatú fehérben pompázó tollakkal rendelkező szárnyasom, és megtaszítva az ajtót belépek. Másodpercenként egy koppannás jelzi minden lépésemet, amit megteszek a nagy csarnokban félútig, körbefordulok a tengelyem körül megszemlélve mindent, de nem tudom, merre is kellene tovább mennem. Sebaj, majd csak jön valaki. Jönnie kell valakinek. Bizonyára tudnak róla, hogy jövök, nem hiszem, hogy apa ne szólt volna előre, hogy éppen ma, éppen most megérkezem. Félrehúzom a bőröndöm a fal mellé, a ketrecet a földre teszem, majd megigazítva sötétlila kabátomat és ugyanolyan színű térdig érő szoknyám, hogy véletlenül se legyen ráncos, leülök a csomagomra. A táskámba tettem indulás előtt a könyvet, aminek épp az este fogtam neki. Nem egy igazán részletes, és különösen jelentős mű, de a képek tetszenek. Frida képei. Mindig is szerettem ezt a mexikói festőnőt, a képei világa elbűvölt már első pillanattól, és most sincs ez másként, bár a fordító képességeit megkérdőjelezném. Vagy legalább lektorálhatta volna valaki a könyvet, de a képek miatt akkor is megéri. Kiveszem a táskámból a könyvet, amit eredetileg minden más tárgyamhoz hasonlóan műanyagzacskóba csomagoltam, hogy ne koszolódjon és ne essen baja véletlenül sem, aztán kényelmesen a falnak döntve hátam bőröndömön ülve belemerülök az olvasásba, és még annál is inkább a képek csodálásába. Szeretem a földistennőéhez hasonló rituális végtelen hajfonatait, az indián viseleteit, a a színvilágát, a motívumait, úgy általában mindent, ami vele kapcsolatos, annyira, hogy ebben a percben észre se veszem, bármi zajlik is körülöttem. A világ bezárult, most csak a könyvlétezik, és én a bűvöletében, semmi más.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Állia

Ha már megtaláltam a helyem, akkor előveszem a könyvem és nekilátok olvasni. Valakinek úgyis biztos jönnie kell, aki majd megmutatja, merre van a szobám, vagy legalább addig az emberig elvezet, aki erről információt tud szolgáltatni, addig azonban várnom kell. Az idő elütésére a legjobb dolog egy könyv minden körülmények között véleményem szerint, és kifejezetten akkor, ha Frida életéről és munkásságáról szól. Burrus ugyan nem a legtökéletesebb fordító, ami az angolról románra történő átvitelt illeti, mert fura íze van az a se naşte dintr-o mamă és hasonló kifejezéseinek, olyan nagyon nem románosak, de nem én vagyok a lektor. A képek azonban kárpótolnak mindezért, ugyanis minőségi munkát végzett e tekintetben mind az, aki válogatott, mind pedig az, aki szerkesztett, és a nyomtatás sem utolsó munka. Gyönyörűek a színek, láthatóak a részletek, még akkor is, ha a könyv mindössze tíz centi széles, és úgy tizenhét vagy tizennyolc centi hosszú szemmérték alapján. Teljesen beleveszek ebbe a világba, sőt a Diegoval közös gyerekük elvesztése után készült képénél annyira beleveszek ezekbe a színekbe, miközben végigszaladnak az agyamon az információk, hogy a Detroit-i Henry Ford kórház a helyszín, 1932 az évszám, Frida összeomlott, a képeit a vér jellemzi, megfesti a magzat portréját, aki túl korán szakadt ki belőle, de közben az egész egy biológiai összefoglaló is, mert a virág is, meg a csiga is, meg a modell is és a csont is hozzá kötődik egy kozmikusnak tekinthető köldökzsinóron, sőt még a gép is, és gondolnám is tovább, ha valahonnan nem hallanék egy köszönést. Néha sikerül nem annyira belevesznem a dolgokba, hogy eljusson valahogy hozzám a külvilág, bár ki tudja, lehet, hogy szegény lány már sokadjára köszön rám, és csak azt hallom. Becsukom a könyvet, bár még el tudnék filozofálni azon a képen, de inkább nem teszem, már csak illemből sem, hiszen megtanultam, hogy nem szép dolog nem figyelni, ha hozzám szólnak. Semmilyen körülmények között sem. Visszateszem a könyvet a zacskóba, amiben tároltam a táskámban, aztán a táskába, majd reménykedve pislogok a lány felé. Lekászálódom a táskámról is, igazítok egyet a ruhámon, majd kezet nyújtok felé.
- Szia. Weöres Médea vagyok. Te volnál az, aki majd megmutatja, hogy hol is lakom? Biztos voltam benne, hogy majd jönni fog valaki, mert igazán nem ismerek itt még senkit és semmit, és egyedül eligazodni nem tudnék. Apa biztos mondta. Vagy nem? - érdeklődöm, hiszen végeredményben nem is tudhatom, hogy nem csak azért van-e itt a lány, hogy eljuttasson egy prefektushoz, vagy tanárhoz, akivel majd még beszélgethetek egy hosszasat. Nem feltétlen van kedvem azt végighallgatni, hogy majd jó lesz, ha megpróbálok beilleszkedni, de valószínűleg a szokásos műsor része lesz ez is. Sebaj. Eltelik. Felveszem a táskám, majd a ketrecet is, és megfogom a bőröndöm is, ami gurul, így nem látom értelmét varázslatok használatának a szállítását illetően.
- Mehetünk is. Gyanítom, hogy először bizonyára valaki olyannal kell majd beszélnem, aki majd megfigyel egy ideig, hogy hogyan illeszkedem be. Netán egyenesen az iskolapszichológushoz kell vinned? Vagy csak tanár az illető? Ne is mondd, biztos egyenesen a házvezető lesz az. - sóhajtok egyet, kissé lebiggyesztve ajkaimat, miután kimondtam mindent, ami átfutott az agyamon, mint egy lehetséges beszélgetést kezdeményező gondolat, és várom a folytatást. Meg kell tennem, ami tőlem telik, mert nem akarom ismét kiábrándítani apát.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Lasch tanár úr
öltözet.


Szeretek sétálni, mert közben kitisztul a fejem a sok gondolattól, ami általában idebent kavarog, és most még kifejezetten szép idő is van kint. Bár akad néhány felhő odafent, de pusztán cirrocumulusokat látok, közönséges nevükön bárányfelhőket, bár sosem értettem, mitől bárányok ezek a felhők. Annus néni azt mondta azért, mert hófehérek, mint a bárányok gyapja, pedig én azt a gyapjút mindig valami szürkés vagy sárgás színűnek láttam, sohasem ilyen fehérnek, talán csak abban van némi közös, hogy bodrosak. Ennek ellenére szerintem egyáltalán nem hasonlítanak bárányokra. Olyanok, mint minden rendes cirrocumulus - vékonyak, fehérek és nincs árnyékuk. A napfény is átszűrődik rajtuk, és kellemes érzés, ahogy melegét a bőrömön érzem, mindehhez meg frissen nőtt fű illata társul és virágoké. Kányádi sorok jutnak eszembe, amiket régen tanított még nekem Annus néni. Vannak vidékek gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak kapaszkodnak szavak véremmel rokon a patak szívemben csörgedez csobog télen hogy védjem befagyok páncélom alatt cincogat jeget-pengető hangokat tavaszok nyarak őszeim maradékaim s őseim vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörten is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül. Emlékszem, hogy egyetlen vessző vagy pont nélkül íródott az egész, és most villan csak át rajtam, miről is szól igazán nekem. Otthon. Ez a hely olyan hirtelen, mint ha otthon lennék. Talán a virágillat teszi, de éppen olyan, mint a Bükk fái között sétálni, és már szinte várom, hogy apa is előbukkan egyik mögül, mint amikor hazajött a névnapomra tavaly két egész napra, és lehunyom a szemem, remélve, hogy amikor kinyitom, ez tényleg az otthon lesz és nem egy számomra teljesen idegen vidék. Szokni igyekszem, de még mindig ijesztő. Közben azért lépkedek tovább a fűben, de behunyt szemmel megtalálni a megfelelő helyeket nem is olyan könnyű, mint gondoltam, főleg, ha ismeretlen a terep, így pillanatokon belül elcsúszom és sikerül elhasalnom a fűben. Azt nem mondanám, hogy megütöttem magam, csak kellemetlen maga a szituáció, de aztán elbódít a fű illata és hátamra fordulva elnyújtózom benne. Kisöpröm az arcomból éppen égővörös színben pompázó hajam, és nem zavar az sem, ha a ruhám zöld lesz netán, vagy kissé koszos, most csak elégedetten bámulok fel a cirrocumulosokra, amik mintha állnának az égbolton fölöttem, és próbálom felidézni az otthon minden egyes részletét, attól talán megnyugszom és elmúlik ez a szorongás, ami azóta dolgozik bennem, hogy apa eltűnt a szemem elől az iskola kapujában.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Dóri
öltözet.

Apu említette, hogy ma van a tanévnyitó, de nem terveztem menni. Helyette inkább a szobámat lenne jó megtalálni, meg letudni a szokásos bevezető beszélgetést, amin eddig mindenhol átestem pszichológussal, tanárral, igazgatóval, de messze nem bukkan fel még a környékemen ilyen ember, csak egy lány köszön rám, akitől gyakorlatilag a megváltást remélem, vagyis azt, hogy segít megtalálni valakit a fent említettek közül. Éppen beszélgetést kezdeményezni igyekszek vele temérdek kérdést intézve hozzá, amikor tulajdonképpen letámad egy másik lány. Sokkalta céltudatosabb és határozottabb, mint az aki nemrégiben rám köszönt, így feltételezem, hogy talán segíteni is többet tud, de mindjárt kiderül. A bemutatkozástól kezdve azonban olyan az egész, mintha én lennék Alíz, aki átesett Csodaországba. Manók tűnnek fel egy szavára, aztán el a csomagommal meg Hermésszel, és hiába nézelődök, bizony a táskámat is elvitték a kezemből úgy, hogy fel sem tűnt. Közben azért bemutatkozom én is, közlöm, hogy Médeának hívnak, majd újabb manók, vagy talán éppen azok, akik az imént itt jártak - nem figyeltem meg különösebben, így nem tudom eldönteni - már egy olyan ruhát húznak rám az egyik eldugottabb sarokban, amit ma végképp nem terveztem magamra ölteni. A nagyterembe már csak úgy belibbenek, hogy nehéz megállni, és ha nem lenne a bűz, mennék is tovább lendületből, így azonban megtorpanok, és homlokomat ráncolva, orromat felhúzva fanyalodom el tőle.
- Te jó ég. Elpusztult itt valami? Egy kereszthuzat nem tenne rosszat. - mondom ki, ami először átfut az agyamon nem sokkal az elhangzó kérdés után, hiszen ez valahogy természetes. Jobb kezemet az orrom elé tartom, bár ez nem sokat segít, a szag már megtelepedett az orromban és csak ront az egyébként sem jó közérzetemen. Feszélyezve érzem magam a ruhámban, bár a sok ember meg a tolongás még jobban zavar. Ismeretlenek. A falra nézek, majd körbe néhány ruhára, mert azért az ilyen alkalmak ihletet meríteni nem is rosszak. Egy, kettő, három, négy, öt, hat - számolom a lépéseim, és közben a cipőm orrát bámulom, meg a hajamon igazítok egyet, különben elszaladok. Valakinek köszönhetően megszűnik a bűz, és mintha egy enyhe, de kellemes illatot éreznék. Mágia lehet, vagy az agyam játszik velem csak. Beleszimatolok a levegőbe. Ibolya. Viola odorata, népies nevén vénuszvirág, a családra nem emlékszem, ami bosszantó, de a Viola nemzetségbe tartozik, évelő sarkantyús virágú növény. Európában és Ázsiában őshonos, és tavasz közepéig nyílik, de mégsem itt nyílik. Itt legfeljebb a fokföldi nyílhat valahol cserépben, de az meg nem is ibolyaféle. Képtelenség. Meg is rázom a fejem, igyekezve nem ezzel foglalkozni, inkább a karkötőmet forgatom meg a csuklómon, mert nem érzem valahogy igazán összeillőnek a ruhámmal, talán azért, mert nem láttam egészében tükörben magam. Dórihoz fordulok inkább, ha még nem keveredett el mellőlem, reménykedve abban, hogy a segítségemre lesz. A szemkontaktust azért kerülöm, mint mindig, igyekszem az arcára fókuszálni, de nem a szemébe nézni, mert az csak összezavar.
- Van bármiféle ülésrend? Ha ez bármit segít, a Levita ház mestertanonca vagyok. - közlöm, és talán hamarosan valahol még helyet is tudok foglalni az asztalok egyikénél, mindjárt kiderül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Sára.


Viselkedéselemzésre adtam a fejem, mert apu szerint nem árt, ha kicsit jobban megismerem az embereket, mint ahogy most velük állok. Hogy muglik, vagy mágusok, az igazából egyre megy, úgyhogy beérem ezzel a képzési iránnyal, viszont ha már ez van, akkor teljes erőbedobással vetem bele magam a részletekbe. A félelem például kifejezetten érdekes téma, hát még a fóbiák. Két éve is megvan, hogy beszereztem a pszichopatológiai diagnosztikai kézikönyvet és meglepődtem, hogy milyen elképesztően hosszú és kimerítő listája van a fóbiákat illetően például. Azt a mai napig nem tudom elhinni, hogy van, aki attól fél, hogy figyeli őt egy kacsa. A kígyóktól való félelem sokkal megalapozottabbnak tűnik, bár tulajdonképpen reálisnak azt sem látom. Abszurd. Minden kígyótól rettegni, mert van néhány, amelyik venomot termel, és támad, bár csak abban az esetben támad, ha veszélyt érez - ez nem reális. Szerintem. Innen már nem volt nagy erőfeszítés összekötni a kígyót, meg a viselkedéselemzést. Mekkora lehetőség. írhatnék róla tanulmányt is akár utólag, csak egyszer mondjuk szerezni kellene egy kígyót az egészhez. Egyes csapó: hogyan szerezzünk be kígyót. Helyszínnek tökéletes bármely rét, bár nem kizárt, hogy egyes helyeken többet kell várnunk, mint másokon, amíg belebotlunk egy kígyóba, valamelyik ártalmatlan siklófaj azonban csak honos a legtöbb rét közelében. Nem volt még alkalmam a Bagolykő környezetének teljes élővilágát felleltározni, úgyhogy csupán remélem egyelőre, hogy találni fogok egy ilyen nem túl közkedvelt csúszómászót. Mindenesetre irány a rét. Az alkalomhoz öltöztem. Úgy nézek ki, hogy katonai terepgyakorlatra is beillenék terepszínű nadrágomban meg a fekete felsőben, amit hozzá felvettem,  - na jó, csak majdnem -  és még a hajam is újra barna. A kígyónak hoztam magammal egy nemrég fogott egeret csemegének, meg egy kisebb vászonzsákot, kézben mégse vihetem be az épületbe, akkor oda lenne a meglepetés ereje, és kiérve első dolgom megnézni minden fellelhető rejtekhelyet, üreget, árnyékos zugot, ahol egy rézsikló vagy egy erdei, esetleg kockás sikló megbújhat, keresztes viperába meg tán csak nem sikerül akadnom, mert annak nem lenne jó vége valószínűleg rám nézve. Beszerzek egy vastagabb ágat, fő az óvatosság, és egyelőre azzal piszkálom meg a zugokat, ahol talán sikerül kígyóra is bukkannom. Pókokkal sem lenne rossz, de azokhoz bizonyos szinten mégis hozzászokik az ember, mivel nehezebb őket elkerülni, úgyhogy bújj elő szépen valahonnan, te sziszegő csúszómászó, vagy nem lesz mit megfigyelnem, azt meg sajnálnám. Nagyon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Sára.


Már lassan fél órája keresgélek, és még mindig semmi. Egy ekkora réten nem létezik, hogy ne találjak egy kígyót. Alaposan végignézek minden egyes zugot, ami rejtekhelye lehet egy ilyen kis aranyos hüllőnek, ami nem is bánt igazából, ha én sem bántom őt. A természet úgy lett kitalálva, hogy a te-nem-bántasz-én-sem-bántalak-elv kifizetődő választási lehetőség sok esetben, már persze amikor nem a ki-az-erősebb elképzelésen alapuló dzsungel-törvény a nyerő. Mondanám, hogy kegyetlen, de igazából nem tartom kegyetlennek, amíg nem esztelen mészárlás, mint amit idióta emberek végeztek a haragos siklók körében például. A Coluber caspius ártalmatlan, annak ellenére, hogy bármilyen vélt veszélyforrással szemben agresszív, de persze, gyilkoljuk le, csak mert kígyó és undorító csúszómászó. Talán errefelé is lehet, bár elég sokáig hibernál, kétlem, hogy belebotlanék egybe, meg aztán különben is védett, és nem értékeli, hogy befogják. Igen, bizony, egy kígyó is tud stresszes lenni, ezek pedig elpusztulnak, ha befogják őket. Nem éri meg a fáradtságot. Valami kevésbé agresszívnak és problémásnak jobban örülnék. Az egyik üregben azonban végre megmozdul valami, már ha nem én képzelem be, mert annyira szeretnék begyűjteni pár órára egy kígyót. Előre hajolok, ezt jó lesz közelebbről megnézni. Az egyensúlyom ingatag ebben a pozícióban, de pár pillanatot kibírom, amíg a bottal megpiszkálom az üreg belsejét, hátha előmászik az aktuális lakója. Vagy mégsem. Mintha valaki hozzámérne, és a pillanat törtrésze alatt oda az egyensúly illúziója is - úgy esek előre, elhasalva a fűben, mintha hirtelen bevonzott volna a föld.
- A francba.- mordulok fel nem éppen a legszebben és kedvesebben, miközben tenyeremre támaszkodva összeszedni igyekszem magam, és szét is néznék, hogy ki lökött meg, mert biztosan éreztem, hogy valaki hozzámért. Még jó, hogy mégsem fordulok elég idejében, ugyanis épp az orrom előtt az üregből kibújik egy kígyó. Nehéz eltéveszteni az osztrák koronácskának köszönhetően. Amilyen gyorsan jött a harag, olyan gyorsan párolog is el, már csak a kígyót látom magam előtt, amint tekeregve menekülne megbolygatott lakhelyéről. Rézvörös példány, ötven centinél valamivel hosszabbnak tűnik, fején ott a jól ismerhető minta. Rézsikló lesz. Óvatosan nyúlok fölé, majd amilyen gyorsan csak sikerül, elkapom a fejét, hogy esélye se legyen megharapni. Felállok végre és alaposan végignézek rajta. Kerek a pupillája, ami azt bizonyítja, hogy minden kétséget kizáróan rézsiklót sikerült fognom.
- Ó, de szép példány vagy, gyönyörűm.- mondom neki elégedetten mosolyodva el, most már csak a helyszínre kellene szállítani és figyelni a folytatást. Csak éppen fél kézzel megoldani mindent nem olyan könnyű. Vergődik azért a kezemben, és relatíve erős, bár még egyelőre én vagyok az erősebb. Szerencsére. Azért kapóra jön, hogy nem messze tőlem egy lányra leszek figyelmes. Annyira lekötött a kígyóvadászat, hogy fel se tűnt, mikor jött erre.
- Hé... szia. Segítenél nekem kicsit, ha szépen kérlek? Fél kézzel nem éppen boldogulok, márpedig őt itt bele kellene valahogy tuszkolni ide. - magyarázom, mutatva a kígyót, meg a zsákot is, aminek a száját zsinór húzza össze.
- Nyugalom, szépségem. Nem esik bántódásod. Mindjárt kapsz csemegét is, csak bírd ki egy kicsit. - ígérem a kígyónak. Tényleg nem szándékom bántani, csak szükségem van egy kicsit rá, aztán visszahozom ide, és elengedem. Szabad kezemmel a lány felé tartom egyelőre a zsákot, már ha nem menekült még el a kígyó láttán, vagy nem fog akkor visítva lelépni, ha meglátja a zsákban a döglött egeret. Nem tűnik olyannak, mint aki megijed az árnyékától, de hát én és az emberismeret... nem vagyunk túl jóban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Sára.

Nem szokott különösebben érdekelni, ki mit gondol rólam, mert ha így lenne, valószínűleg nem ücsörögnék itt siklóra vadászva, hiszen kígyóból sem teszi meg akármilyen. Keresgélhetnék viperát is, de ha valakit megmar netán, elég gyorsan szedhetem a sátorfámat és kereshet nekem apu újabb iskolát. Nem kellene. Már majdnem feladom azonban a keresgélést, amikor valaki meglök, és miközben feltápászkodom, az orrom előtt bukkan fel a rézsiklók egy szemlátomást még nem tökéletesen kifejlett, de azért gyönyörű példánya. Elkapnom is sikerül, viszont arról kissé elfeledkeztem, hogy a zsákot talán előre ki kellett volna nyitni. Nem számoltam minden egyes változatával az eseményeknek. Ejnye, ejnye, Médea, mit mondana most Teleki tanár úr? Már megint csak azt vettem figyelembe, ami engem érdekel, és minden egyebet sikerült figyelmen kívül hagyni. Az nem segít a helyzeten, hogy tudom, hogy több-kevesebb figyelemzavar az Asperger-szindrómához szinte minden esetben társul, és én sem maradtam ki ebből a természet adta jótékony kis kettő az egyben opcióból. Még a végén nem lett volna annyi bajom belőle, mint amennyi lenni szokott. Siránkozni azonban ezen végképp fölösleges, megvannak ám az előnyei is a gondjaimnak, leszámítva ezt a szerencsétlen helyzetet, hogy itt ácsorgok, jobbomban egy vergődő kígyóval, balomban meg ott a zsák, amit nehezemre esik kinyitni fél kézzel. Szétnézve az első közelemben felbukkanó emberre esik a választásom segélykérés tekintetében - egy szőke lányra, akit meg is szólítok. A válasz nem éppen kedvemre való, de még egy próbát megér, hátha az meggyőzi, hogy ez a kígyó a kezemben néhány nála jóval kisebb élőlényen kívül senkire és semmire nem jelent veszélyt.
- Ha ő tűnik túl ijesztőnek, nem kell tartani tőle. Csak egy Coronella austriaca, emberre egyáltalán nem veszélyes. - közlöm a fontos információt, azonban még egy fél perc sem telik el, mire kiderül, hogy talán nem is a kezemben található kígyó a fő oka az ellenkezésnek, hanem egy esetleges üzleti alap hiánya. Nahát, hogy az emberek mennyire szeretnek mindenből kihozni valami nyereséget maguk számára. Ezért sem szeretem őket. Veszek egy nagy levegőt, és kifújom, majd megvonom a vállam az ajánlatára.
- Az attól függ, kinek és mit kellene megírni. - jelentem ki, hülye azért nem vagyok, hogy netán rám sózzon valami fenyegető levelet vagy ki tudja, mit, hogy aztán engem szedjenek elő érte a végét. Szó se róla. A tudomány sok áldozatot követel, de ez nem tartozik a szükségszerűek közé. Addig is, amíg eldönti, hogy közli-e a részleteket, vagy sem, megpróbálom a fogaim segítségével meglazítani azt a csomót, ami utamat állja a kígyó említett zsákba való tuszkolásának. Talán egyedül is sikerül mégis megoldanom az egészet, és akkor nem kell semmiféle üzletbe belemennem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Sára.

A nagy lelkesedés láttán az első gondolat az a fejemben, hogy talán a kígyó az ijesztő. A legtöbb ember nem ismeri a kígyókat annyira, hogy tudja, melyik faj mérges, melyik nem, láttam olyanokat, akik még a viváriumban az üveg mögött található kígyóktól is nagy távolságot tartottak, és ijedten léptek odébb a benti legkisebb mozgásra még a siklóknál is, a viperákat pedig egyenesen elkerülték. Ennek tudatában közlöm inkább, hogy a kezemben lévő egyed nem mérges, nem is igazán veszélyes, csupán épségben kellene bejuttatnom az épületbe, meg aztán majd ha mindennek a végére értem, akkor vissza is ide. Lehetőleg. A szőke lánynak viszont mintha továbbra sem akaródzana segíteni egy igazán keveset, mint kiderül, azért, mert az ellenszolgáltatás nélkül önzetlen cselekedet lenne. Bizonyára belepusztulna a legkisebb nem csere-alapú segítségbe is. A javaslattal már azonnal jön, hogy írjak meg helyette egy bizonyos levelet, de előbb érdekelne, miféle levélről van szó. Nem akarnék különösebb összetűzésbe keveredni senkivel sem, mert az illető az én kézírásommal kap képhez bármilyen számára nem kívánatos tartalmat. A tekintetét elkerülöm, bármennyire is szeretne mindig mindenki egyenesen a szemembe nézni, de azért feltűnik, hogy mintha az arckifejezése változott volna. Sose tudtam ezeket megnevezni, a lényeg, hogy más. Biztos ez is valamiféle taktika, ki tudja, ennek ellenére figyelmesen hallgatom. Szerelmi háromszög. Aha. Egy téma, amihez nekem az égvilágon semmi közöm, és inkább nem folynék bele, ha választhatok. Megvonom a vállam a végére.
- Ha nem lát az orránál tovább, hagynám a helyedben, hogy szenvedjen tovább. - mondom ki a meglátásomat az ügy kapcsán. Az esetek kilencvenkilenc százalékában nem hat meg, de még csak nem is érdekel senki más problémája, a maradék egy százalék pedig még nem fordult elő, de sose lehet tudni, mi történik még a jövőben.
- Különben miért nem írod írógéppel? Nem hiszem, hogy ne létezne egy az iskola épületén belül és ha le is lehet nyomozni a betűtípus meg egyéb részletek alapján, mégsem a tied, és hacsak nem valami hatóságival hozott össze a sors, aligha hiszem, hogy lenyomoztatna bármit is bárki ebben az esetben. - teszem még hozzá az imént mondottakhoz. Teljesen logikusnak látom az írógépet, mint megoldást, ebben az esetben, közben meg most már lassan tényleg elkezdek lemondani arról, hogy segít egyáltalán, viszont foggal mintha mégsem nagyon akarna sikerülni azt a csomót kioldani.
- Ehh... segíts már egy kicsit, és ha ennyire a cserekereskedelem híve vagy, segítek találni neked valahonnan egy írógépet. - ajánlom végül kissé módosítva az eredeti ellenszolgáltatás ötletét, és kíváncsi vagyok, ebbe belemegy-e.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Sára.

- Nem tanácsnak szántam. - vonom meg a vállam a replika mellé, végtére is amit mondtam, az pusztán a túl hangos gondolkodás eredményeként hozzá is eljutó véleményem volt. Mit érdekel engem igazából, mibe ártja bele magát, és mibe nem, legfeljebb a logikát nem látom, hogy egy önzetlenséget a legkisebb mértékben is kerülő ember miért akar ennyire a tudtára hozni valakinek egy ilyen tényt meglepően nagylelkű és jótét módon, de ő tudja, mi is motiválja erre. Különben is, most sokkal jobban foglalkoztat a félelem kérdésköre, meg még jobban az olyan fóbiáké, amelyek inkább bírnak társadalmi háttérrel, mint bármilyen személyes tapasztalati alappal. A tanulmány alapjául szolgáló kísérlethez az egyik alapfeltétel, névlegesen a kígyó már megvan, most csak be kell vele sétálni az iskolába és elengedni, aztán kezdetét veheti a munka, némi szórakozással fűszerezve. Csupán biccentek a kapott elismerésre, miszerint jó ötlet, amit mondok, de hát miért is ne lenne az. Ha nincs jó ötletem, inkább meg sem szólalok.
- Akkor az esélye, hogy kiderül, hogy te írtál egy gépelt levelet, gyakorlatilag egyenlő a nullával. - jelentem ki az esélyek rövid ideig tartó latolgatása után, hiszen ha semmi köze az ügynek rendőrökhöz, aurorokhoz és egyéb hasonló szakmájú egyénekhez, nem hiszem, hogy bárki is különösebb nyomozásba kezdene. Apropó, nyomozás, elő kellene keresnem Sherlockot is valahonnan, meg kitalálni, honnan fogom én elérni az internetet. Ez a fránya mágikus környezet kiüt minden elektromos dolgot, a telefonom is meghalt és apu szerint rúnákkal működne csak. Az is újabb kör, mire esetleg elintézem, hogy megoldják. Ki kellene próbálnom, hátha Bogolyfalván nem olyan kerge ez a ketyere, mint itt, de mégis a tapasztalat kell, hogy aztán írni tudjak róla, addig elér ezt is megoldani. A kígyó mintha kezdené feladni a vergődést, talán kezdi felfogni, hogy most nincs menekvés, noha tényleg tervezem visszahozni. Remélhetőleg senki nem csapja majd agyon. A zsákkal hiába kínlódok közben, foggal nem megy ez a hadművelet, viszont végre a lány meggondolja magát és kinyitja nekem. Egészen tetszik, hogy az egértől se kezdett esztelen visításba, csak egy fintort észleltem, ahogy futólag sikerült végignézni az arcán. A rézsiklót a zsákba tuszkolom, majd ismét összehúzom a zsinórt és csomót kötök rá. Eddig tökéletes.
- Köszönöm. - mondom egy elégedett és ugyanakkor hálásmosoly kíséretében, majd megrázom a fejem arra, amit mond.
- Nem, az nincs szándékomban, csak egy kísérlethez kell. Remélem, majd más sem fogja bántani közben. Igazán szép példány, kár lenne érte. Ha kíváncsi vagy arra, hogy ki mennyire fél tőle, esetleg csatlakozz, bár még nem döntöttem el, hol engedem el... valami jó ötleted rá esetleg? - kérdezem végül, még nagyon jól úgysem ismerem az iskolát. Az egyetlen helyszín, amit inkább kizárnék, az a Levita tornya. Nem sok kígyókedvelő van mifelénk, és valószínűleg azonnal rám mutatna minden jel, ha bármi baj származna az egész dologból. Még nem ment el teljesen az eszem, hogy első héten kirakassam magam a lehető legrövidebb úton.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Dóri, Hanka, Márk

A szag meglepően gyorsan eltűnik, helyét pedig kétséget kizáróan valami mágia hatására ibolyaillat veszi át, a tömeg viszont továbbra sem oszlik. Fogalmam sincs, hogy lehet élvezni, amikor lépten-nyomon emberek mászkálnak be az aurájába valakinek, aztán meg ki, nekem még elviselni is nehéz anélkül, hogy menekülőre fogva ne sétáljak ki innen. Kellene egy pohár víz, és egy csendes sarok hozzá, bár itt is most kizártnak tartom, hogy létezzen ilyen. Sebaj, túlélek egy beszédet, aztán csak akad valaki, aki eligazít, addig pedig megérdeklődöm, hová is kellene vagy éppen szabad ülnöm.
- Értem. Köszönöm. - válaszolok a lánynak, ha már volt oly kedves válaszolni, majd követem az említett asztalhoz és helyet foglalok mellette. Első dolgom keresni egy pohár vizet, és éppen azon volnék, hogy megigyam, lehetőleg ne egy kortyra, mint valami másnapos, amikor jön a kérdés, hogy hogy is hívnak, mert elakadt Dóri a bemutatásommal. Nyelek még egy kortyot a vízből, aztán leteszem a poharat és a többiek felé fordulva halványan elmosolyodom. Nem felhőtlen a kedvem, lehet arra fogni, noha nem kell senkinek magára venni, nem ők tehetnek róla, általában így vagyok a tömeggel. Már éppen szóra nyitom a szám, amikor a képbe kerül egy rivalló, és kissé összerándulok a hirtelen hangos szóra, pedig egyébként cseppet sem ijesztő az egész, sőt még némileg mulattat is. Egyszer én is kaptam apától, aztán rájött, hogy úgysem tud olyat mondani, amivel jobb belátásra bírna, főleg, hogy közben megszületett a diagnózisom. Amint véget ér a műsor, folytatom, ahol abbahagytam, mintha mi sem történt volna.
- Weöres Ioana Médea, de a Médea tökéletesen megfelel. Kolozsvárról érkeztem nemrég és elsőéves mestertanonc vagyok. - fogom rövidre a bemutatkozást, ennél több részlet közlését egyelőre ugyanis nem látom fontosnak. Kissé vacillálok azon, hogy most kezet mennyire kellene nyújtani az ismerkedés örömére, nem azért, mert kényszeres tisztaságmániás lennék és bacilusoktól félnék, hanem csak úgy nem nagyon szoktam kezet fogni senkivel sem. A kényszerességem szerencsére csak a számok iránti rajongásomban merül ki, úgyhogy végül is egy nagy levegőt veszek, kifújom, aztán kezet nyújtok röpke fél percnyi gondolkodási idő után.
- Igazán örvendek. - teszem hozzá illemből, majd ha már azt említi a fiú, Márk, ha jól tudom, hogy mindezt viccnek szánta, megpróbálok visszagondolni a szövegre, ami az imént mindenki füle hallatára elhangzott.
- Különös humorod van, de igazán figyelemre méltó. - jelentem ki, és gondolataim továbbra is a szöveg körül forognak. Talán túl valósághűre is sikerült, nem tudom eldönteni, és az a részlet még ennél is jobban foglalkoztat, hogy a lány, aki kapta... a klasszikus kondicionálás tökéletes példája. Apu fenyegetőzik, tehát engedelmeskedni kell. Akármit is mondanak a modern pszichológiai irányzatok meg a különféle reformpedagógiák képviselői, nem lehet semmisnek tekinteni azt, amit Pavlovra alapozva a behaviourizmus képviselői kifejtettek. A folytatást már inkább csak némán figyelem, felvéve a földről az elrepült pálcát, bár szerény véleményem szerint éppen a jelenet az, aminek most a legkevesebb értelme van, nem fogok beleszólni. Inkább az előttem fellelhető dolgokat rendezgem kissé odébb az asztalon, majd nekiállok a szalvétát hajtogatni. Ha sikerül, daru lesz, ha nem, akkor majd elrontott daru.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Daphne
öltözet.

Mondtam már, hogy imádom a kígyókat? Életem legjobb születésnapja talán az volt, amikor tizenegy évesen apa azt mondta, hogy valószínű, hogy a Slytherin sorait bővíteném, akárcsak ő valamikor régen, bár fogalmam sincs, miért járt oda és nem is beszél róla, a lényeg viszont az, hogy mindez a kolozsvári Állattani Múzeum alagsori viváriumában hangzott el, miközben az orromat a terrárium üvegének nyomva bámultam egy Aspidites melanocephalust, amint éppen nagyon lassan megszabadulni igyekezett régi bőrétől. Azóta minden évben ott töltjük a születésnapom legalább felét, sőt pár éve még azt is elintézte nekem, hogy az említett feketefejű pitont ideadják nekem kerek öt percre. Ahogy ott tekergett a nyakamban, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, egyszer beszerzek egyet kedvencnek. Kértem is aput, de most jobbnak látta Hermészt nekem ajándékozni, kígyó helyett pedig csak a telefonomra kaptam olyan nagyon aranyos külső borítót, ami éppen olyan, mint egy kígyó bőre. Imádom. Kár, hogy a telefon éppen semmire sem használható jobbára, hiába nyújtózom vele jobbra-balra, mintha valami láthatatlan ellenséggel hadakoznék, és mindezt egy pad tetején fél lábon egyensúlyozva, miközben másik lábfejem éppen beakasztottam a pad háttámlájába, mert úgy kevesebb az esélye, hogy lepottyanok. Még szerencse, hogy ezt farmerban művelem és nem szoknyában. Jel kellene. Internetet akarok, a fenébe is. Nem az a gond, hogy függő lennék, csak jó lenne elérni azt a nyomorult blogot, amire majd egyszer írni kellene a közeljövőben éppen a kígyókról, vagyis pontosabban arról az egyről, amit nemrégiben a réten elkaptam. Persze, jelen pillanatban még azt sem látom, hányan néztek rá mostanig, valaki szólt-e hozzá a legutóbbi bejegyzésemhez, vagy egyáltalán bármelyikhez. Nem mondhatom, hogy nagy az olvasóim köre, de az a kevés, aki van, hűséges olvasó, nem illene elhanyagolnom őket.
- Indulj már el. - noszogatom a telefont, majd kikapcsolom, újra elindítom, hátha majd most megszállja a Szentlélek, és csak sikerül felpillantanom pár percre a világhálóra. Lassan éledezik, és ahogy előre nyúlok, mintha pislákolna a legrövidebb vonalka a négyből, ami azt jelzi, hogy van hálózat errefelé.
- Huh, na végre. Leszel szíves elindulni. - dünnyögöm félhangosan, közben pedig még egy félcentit előre nyúlok, remélve, hogy nem ezen múlik ingatag egyensúlyom és még ez a fránya telefon sem makacsolja meg magát és dobja ki ismét, hogy nincs hálózat, legfeljebb segélyhívást indíthatok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Sára.

Már várom, hogy most fog jönni az a rész, amikor szóban nekem ugrik és megpróbálja vehemensen kimagyarázni, hogy de igenis tanácsot adtam és nem csupán véleményt mondta, de meglepetést okoz. Egyszerű vállvonással rendezi le az egészet, amit részemről nagyra értékelek. Nocsak, vannak itt még emberek, akik nem teljességgel irracionális lények, vagy legalábbis nem tűnnek annak így pár perc után. Némileg ugyan furcsa, ahogyan váltakoznak nála a viszonyulásmódok, egyszer még esze ágában sincs segíteni, aztán meg már az ellenszolgáltatás sem szükséges hirtelen, anélkül is segít betuszkolni a zsákba a kígyót, de nem értek én ehhez. Még. Talán majd ha beletanulok ebbe a viselkedéselemző szakba, lehet, hogy lesz halvány elképzelésem arról, hogy mi is zajlik éppen, de most inkább nem töprengek rajta, legfeljebb homályos elképzeléseim lennének, amik inkább sikerülnének tévesre, mint igazra. Fölösleges időpocsékolás volna túlgondolni. Inkább hálás vagyok a segítségért, majd ha már rákérdez a kísérlet mibenlétére, válaszolok.
- Pszichológiai. Ugyan lehetne szervezettebben is végezni, laboratóriumi körülmények között kontrollcsoporttal, azonban akkor odalenne a meglepetés ereje, és pont ebben rejlik az egész lényege. - jelentem ki a tervezett kísérletről, majd hirtelen nem értem, min is lepődött meg ennyire. Kérdőn bámulok rá egy pillanatig, aztán megrántom a vállam, hiszen ez annyira egyértelmű volt számomra eddig is, különben semmi értelme nincs az egész hajtóvadászatnak.
- Természetesen. - vágom rá a választ bólogatva a kérdésre, hiszen ez nem is volt kérdés, vagy talán neki mégis az lehetett. Meglehet, meglehet, némi magyarázatot illene ennek okán esetleg hozzáfűznöm, úgyhogy végül ismét kinyitom a szám, és folytatom a hozzá intézett beszédet.
- Érdekel, hogy ki az, aki fél a kígyóktól, és talán azt is sikerül megfigyelnem, milyen szintjei vannak ennek a félelemnek, már csak azért is, mert eléggé divatos dolog irtózni legalább attól, amit az ember nem ismer. - fejtem ki röviden az elképzelésemet, és elmosolyodom a végére.
- Azért meg hálás lennék. Nem igazán ismerem még a kastélyt. - közlöm, és ha már azt is megkérdezi, hogy honnan tudok ennyit a kígyókról, fülig szalad a szám, bár nem biztos, hogy jól járt ő a kérdéssel, hiszen apu szerint vannak témák, amik ha szóba kerülnek, nekem be nem áll a szám, és ez ilyen.
- Imádom a kígyókat. Mindig is szerettem volna egy sajátot, de apu még nem ment bele, viszont ettől függetlenül még minden születésnapomon elmegyünk a viváriumba kígyókat nézni, és megkaptam tőle lassan már minden könyvet, ami magyarul vagy románul a kígyókról fellelhető. Mostanában már angolokra vadászom, bár azt hiszem, még mindig a nagy állattani lexikonok a legjobbak e téren, meg A kígyók enciklopédiája. Olyan csodálatos állatok, nem is értem, miért félnek tőlük az emberek. Persze, mert egyes fajok mérget termelnek, de gyakorlatilag nagyon kevés agresszív faj van, és azok is csak a veszélyforrásként érzékelt dolgokra támadnak. - kiselőadást tartok a javából, és még folytatnám is, mert bizony megvannak ám a kedvenceim a kígyók között is, meg könyvek tekintetében, meg minden, de nem biztos, hogy nem unna bele. Eddig apun kívül senki sem tudta még elviselni igazán azt, amennyit ilyenkor beszélni tudok, Annus néni szegény mindig azt mondta, hogy olyan vagyok, mint anya, csak ő atomokról tudott ennyit beszélni, és azt még kevésbé értették. Elharapom inkább a folytatást, talán egyáltalán nem is érdekli őt mindez, akkor meg nincs miért untatnom vele. Nem kizárt, hogy most fog másik irányba fordulni. Vagy mégsem. Bemutatkozik inkább, én meg egy pillanatig sikeresen elfelejtem, hogy nekem is kellene.
- Weöres Médea. - közlöm kurtán, hirtelen pótolva a mulasztást. Ezekben sosem voltam jó, de azért nem lehet azt mondani, hogy nem próbálkozom. Nagy levegő, aztán elmosolyodni próbálok és elindulva a kastély irányába, ismét megszólalok.
- És... régóta vagy már itt az iskolában? - kérdezem, keresve a szavakat. Ilyenkor olyan, mintha üres lenne a fejem, pedig egyébként nem az, de az IQ-hányados sajnos kicsit sem garantálja, hogy valaha is menni fog ez az ismerkedős dolog. Inkább megkérdezném, hogy hogy áll a kígyókkal, mérgekkel, sakkal, bármivel, de illemből ezek a kérdések mégis kellene. Csak legyünk egyszer túl ezen a formális bevezetőn, ami, ha már bemutatkozik, illik. Teával szolgálnom is illene, azt hiszem, de az most elmarad, helyette érdekesebb dolog vár - egy halomdiák meg egy kígyó egy légtérben. Jaj, Annus néni, miért is nem jó az ilyesmi ismerkedésnek, ha már a másikban nem vagyok jó?  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Daphne

A pad tetején kész akrobatika gyakorlatnak minősül egyensúlyozni, de túl fogom élni, bizony ám. Akármilyen antitalentum vagyok is tornából, az internet miatt, ha kell, a fát is megmásznám most, csak induljon már el ez a megbolondult kütyü és jussak fel a világhálóra. Látnom kell azt a blogot. Most azonnal. Nyújtózkodom, még egy kicsit előre, vagy vajon akkor lesz ez jobb, ha felfele tartom a telefont? Kinyújtózom teljesen, de az az egy vonalka továbbra is csak pislogni látszik. A fenébe. Még meg is rázom a telefont, hátha attól helyrekattanna, és újrakezdem a nyújtózást. Ajkamba harapva erősen koncentrálnom kell, hogy el ne felejtsek fél lábbal a pad támlájába kapaszkodni, vagy szó szerint orra esek a járókelőknek látványosság gyanánt, közben pedig azt a szót hallom, hogy internet. Ennyire erősen akarnék feljutni, hogy közben már hangokat hallok? Nem, az nem lehet. Vagy mégis? A szemem sarkából észlelt mozgás azonban azt bizonyítja, hogy nem a fejemben született meg a hang, mint amikor a néni halála utána napokig hallottam a hangját még a házban. Állítólag azért, mert hallani is akartam. Most azonban feltűnik valaki mellettem a padra állva, és egy pár piros cipellő is a látómezőmbe kerül. Arra téved a tekintetem, és a szavakra némi fáziskéséssel reagálok, végre leengedve a kezem a telefonnal együtt.
- Majdnem sikerült, de aztán mégsem. Ez a fránya mágikus közeg teljesen blokkolja a hálózatot. - jelentem ki némileg letörten, hiszen ebből se lesz ma blognézés, a bejegyzés megírása meg... nem számít, megírom papíron, és majd otthon begépelem. Gond egy szál se. A tekintetem azért visszatéved a már említett vörös cipellőkre.
- Jaj de nagyon szép cipő. - jelentem ki máris lelkesen, mintha az internet már nem is lenne probléma, és egyensúlyba tornázva szépen magam lemászom a padról, aztán helyet foglalok rajta, ölembe ejtve kezem a telefonnal, amit még mindig szorongatok. Legszívesebben odacsapnám a földhöz éppen, most, hogy megint eszembe jut, de nem az ő hibája, az összes varázslatot meg, ami miatt nem működik, nem tudom földhöz csapni. Na de igen, a cipőkre akartam kitérni, úgyhogy amint elhagyja ajkaimat lemondóan egy sóhaj, máris ráfókuszálok újra az említett lábbelikre.
- És annyira szép a színe. Egyszerűen meseszép. - le se veszem most már róla a szemem. Ha cipőkről van szó, hát akkor azokat mániákusan gyűjtöm, fogalmam sincs, hány pár van éppen, de lassan minden egyes napra akad egy az évben, ha jól emlékszem, ilyen gyönyörű vörösem viszont még nincs valami okból.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Sári.

Tetszik, határozottan tetszik, hogy ez a lány itt nem akar lebeszélni a kísérletről, hanem nagyon is értékeli az ötletet. Hogy ennek az az oka, hogy esetleg a félelem érdekli őt is, vagy az, hogy szeretne rohangáló, visítozó diákokat látni - mert biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok is - ismételten maradhat az ő titka, nem akarom mindenáron tudni, mi vezérli.
- Pár napja érkeztem, éppen a tanévnyitó zajlott. - válaszolom, ha már rákérdez, új vagyok-e és elmosolyodom azon, hogy nem tűnök újnak. Meg kellene köszönni netán? Ehh, nem tudom. Itt kint egyébként sincs semmi gond, bent a kastélyban viszont néha azért még eltévedek, és a Levita helyett valamelyik tanteremben találom magam, vagy tanári szoba előtt, de majd megszokom, ettől eltekintve nem szoktam én elveszni. A kígyókra térek ki alaposan, elmagyarázva, honnan származnak az információk, amiket tudok, és csak azért állok le a kiselőadással, mert tartok tőle, hogy untatnám, meglepő módon azonban mintha mégsem.
- Igyekszem. - bólogatok rá a megjegyzésére, feljegyezve magamnak, hogy rendkívül jó társaságba sikerült botlanom ennek a kígyónak köszönhetően, ami jó dolog. A folyton nyafogó vagy éppen logikus gondolatmenetre képtelen embereket ki nem állhatom, nem is viselem el a közelemben, őt viszont nem valószínű, hogy messzire akarnám kerülni. Az eddig látottak és hallottak alapján semmiképpen sem.
- Az igazán jó, a művészet különben is nagyon érdekes, és egy kicsit érdekel is. Azaz pontosabban Vincent van Gogh érdekel, Modigliani és Frida Kahlo, te meg ennél bizonyára jóval több festőt ismersz meg érdekesebbeket is. Annyira sosem merültem bele a témába, hogy igazán sokat tudjak róla. - jegyzem meg a művészet kapcsán. Lehet, hogy olyan téma, aminek köszönhetően sokkal több emberrel lehet beszélni, de én valahogy leragadtam ennél a három alkotónál, talán azért is, mert a rajz se megy nekem, a méricskélős műszaki változatot kivéve, sem a zene, sem a tánc, vagy hasonló tehetséget igénylő irányzatok. Kizárólag a tanuláshoz van tehetségem. Állítólag ebben anyura hasonlítok, bár nem tudom, mennyire igaz ez, mert nem volt szerencsém ismerni őt. Vissza is térek inkább a beszélgetés fonalához a gondolataimtól, majd egy gyors bemutatkozás után máris meglepetten pislogok rá. Részben hálás vagyok azért, hogy nem ment bele ebbe az illendő bevezető jellegű kommunikációs gyakorlatba, hanem mintha meg sem hallotta volna a kérdést, visszatér a kígyókhoz, na meg a frissen kapott becenév. Hogy fogok én ehhez hozzászokni? Nem rajongok a változásokért, nem lesz belőlük jó dolog általában, de a pszichoizé szerint el kell fogadnom. Na jó, legyen, mégsem akkora baj, ha így hív. Veszek egy nagy levegőt azért, de nem teszek megjegyzést, inkább a kapott ötletet rágom meg.
- Tetoválás? De ha nem csináltál még soha tetoválást, honnan tudod, hogy menni fog? Maga az ötlet egyébként nem is rossz. Egy ilyen kígyó nem enné meg a baglyot, amit kaptam. - mosolyodom el a végére, bár apu fő indoka az volt egyébként is, hogy az enyhe figyelemzavarom miatt szegény állat valószínűleg vagy éhen pusztulna, vagy kiszabadulna, és abból baj lenne. Racionális indok volt ez, elfogadom, a baglyot legalább megeteti más, ha én elfelejtem, és ez a tetoválás most amúgy is jobban mozgatja hirtelen a fantáziám.
- Neked van már tetoválásod egyébként? Meg az jutott eszembe, hogy láttam otthon az egyik könyvesboltban néhány tetoválásos könyvet, A tetoválások nagy könyve meg valami enciklopédia, ha jól emlékszem. Esetleg benézhetek a könyvtárba keresni valami szép kis kígyóábrát. Vagy... rajzolnál te esetleg? Teljes mértékben antitalentum vagyok sajnos minden téren, amihez tehetség is kellene. - jelentem ki, hiszen ez tény, és nincs miért titkolnom. Nem veszek fel olyan tárgyat, amihez ez kéne, és letudva, meg különben is most ez a kígyó nagyon érdekel. Már el is képzeltem, ahogy végigfut az alkaromon. Vagy a vállamon? Esetleg kulcscsontra kellene?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Igazán meglepett, amikor megláttam Sárát a folyosón útra készen a csomagjait cibálva maga után, meglehetősen rossz állapotban, meg se gondoltam, hogy nemet válaszoljak a kérdésére. Természetes, hogy vele tartok, elvégre mire jó egy barát, ha nem erre, és én meg szeretném azt hinni, hogy igenis a barátja vagyok, és ő is az nekem. Ilyen gyorsan se szedtem össze útra még a dolgaimat, mint most. Röpke tíz perc alatt dobáltam az egyik táskámba pár ruhát, aktákat, telefont, pénztárcát, cipőt, és biztos, hogy valamit úgyis sikerült nem elcsomagolni, ami majd természetesen nagyon kellene, de nem jutott idő ezen töprengeni, így is csak rohanva sikerült utolérni Sárát és elérni a vonatot. Kérdeztem volna már akkor, hogy mi a baj, de olyan csendes volt, az úton zötykölődve meg el is aludt, hát nem zavartam fel. Gondolkodtam inkább a lehetőségeken, próbáltam rájönni, mi zaklathatta fel annyira, hogy nem sokat aludhatott, mint az első ránézésre látszik, sőt, bizonyára sírt is. Hagytam inkább pihenni, nagyon is úgy tűnt, hogy ráfér. Magától is felébredt úgyis, és első dolga bocsánatot kérni. Megrázom a fejem válaszul egy vérszegény mosoly kíséretében.
- Semmi baj. Igazán rád fért némi alvás, ezért nem kell elnézést kérni. - teszem még hozzá, elvégre nem látok benne semmi kivetnivalót, ráadásul még így is eléggé elgyötörten néz ki, de majd megpróbálom meggyőzni, ha megérkeztünk, hogy nyugodtabb körülmények között pihenjen szépen, mert síneken zötykölődve is jó az alvás, de mégsem az igazi. Nem is tudom, mi mást mondhatnék, így hát magam elé meredve próbálok pár ép mondatot fogalmazni azzal kapcsolatban, hogy valahogy rá kellene kérdezni, mi is történt, de mégse érezze erőltetésnek, meg talán azt is elmondhatnám valahogy, hogy rám számíthat. Igaz, hogy tanácsot nem tudok adni többnyire, akármi is a baj, de legfeljebb meghallgatom, meg ilyesmire tudok e téren gondolni. Félig-meddig sikerül is összerakni már egy mondatot, épp szóra nyitnám a szám, amikor azt közli, hogy leszállunk, így sikerül is ezt a művet elfelejteni, amíg a csomagomat szedem le, aztán meg igyekszem a talpamon érni földet, és lehetőleg nem elhasalni a leszállást követően. Hirtelen ötlet volt? Na erre máris szemöldököm ráncolva meglepetten pislogok rá, mert ez nem biztos, hogy jóhoz fog vezetni, de ha ő mondja, hogy rendben lesz, inkább szusszantok egyet és igyekszem lenyugodni.
- Az nem baj, ha gyalogolni kell, de a családodat nem fogja zavarni, ha csak úgy hívatlanul beállítok? - kérdezem azért mégis fél percen belül, mert nem szeretnék senkinek sem terhére lenni. Követem azért én is lassú tempóban, majd pusztán bólintani tudok a szavaira, amikor hozzám fordul és gyakorlatilag kijelenti, hogy biztosan érdekel, mi történt. Leülök mellé a padra, és tovább bólogatva, meg hümmögve hallgatom végig mindazt, amit mond. Egy része átfolyik rajtam, úgy nem tudom átérezni, még ha érzem is a súlyát, meg látom közben, hogy neki ez mennyire nem könnyű. Kicsit sajnálom is, már ha így lehet nevezni azt az érzést, hogy mindenféle szokásomtól eltérően most igenis szeretném megölelni. Kezdem azt hinni, hogy valami történt velem, mert korábban sose sikerült még senkinek így belopni magát a szívembe, mint Sárának, hogy tényleg meggondolom, miben tudnék segíteni neki, és még csak el se ítélem. Én meg a morális ítéleteim - külön fejezet vagyunk. Mindig pontosan tudom, mi hogyan jó, és még akkor is, ha nem látok mindent jónak, most a világért ki nem mondanék ebből semmit, mert félő, hogy azzal csak rontanék a helyzeten. Nagy levegő, Médea, és akkor most tessék úgy viselkedni, mint bármely normális ember, aki a barát szerepében van éppen. Hogy kérdésem lenne? Lenni lenne, de nem tudom, jó lenne-e feltenni őket. Sóhajtok egy nagyot, és ölemben pihentetett kezeimre pislogok, majd a gyűrűmet is el kezdem csavargatni az ujjamon, és egy perc is eltelik, mire megszólalok, majd még jó pár, mire fel is nézek közben.
- Én... igazából nem volt még senkim, és nem értem az egészet... úgy közelről. Testvérem sincs, de ha az lehet kicsit is olyan, mint nekem apuval veszekedni, mert apun kívül nincs már senkim, akkor kicsit világosabb. Azt... azt látom, hogy nehéz, és megvisel... és akármi van, amiben segíteni tudok, hát szívesen. Illem szerint most meg kellene kínálnom téged legalább egy csésze teával... de az nincs... úgyhogy nem is tudom... megölelhetnélek. Sajnálom, hogy így... kifogtad. - mondom ki nehezen, mert most tényleg nem tudom, mit mondjak, és úgy érzem, hiába idéznék statisztikát, attól végképp nem lenne jobb semmi, helyette esetlenül közelebb hajolok, és próbálom megölelni, miközben legyűrni kellene minden bennem lappangó ellenérzést. Nem vele van a baj, csak apun és Annus nénin kívül még senkit nem öleltem meg, de ezt is el kell kezdeni valahol. A kérdéseim meg ráérnek később, egyszer fel kellene bukkanjanak, de az majd csak akkor esedékes, ha leülepedik mindez és kicsit is átlátom az összefüggéseket. Egy-két hosszú percbe beletelik, azt hiszem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Hazudnék, ha mást mondanék, de ha nem szeretne választ, inkább nem szólalok meg újra. Egy bocsánatkérő pillantást vetek rá és sóhajtok egyet, ennyi minden reakcióm egyelőre. Őszinte voltam, de próbáltam kedves is lenni közben, ám mint már kiderült, ez nem éppen sikerült. Nemsokára megérkezünk az állomásra, és a leszállást követően ébredek rá csupán, hogy a családjának bizonyára meglepetés lesz majd, hogy én is megérkezem Sárával, gondot okozni viszont nem szeretnék, sem terhére lenni másoknak, de barátnőm máris a kétségeimet igyekszik eloszlatni.
- Csak tényleg nem szeretnék senkit sem zavarni. - mondom el már nem is tudom hányadszor, aztán meg társítok hozzá egy bocsánatkérő mosolyt is. - De ez határozottan jól hangzik. - jegyzem meg még, hogy véletlenül se legyen annyira idegesítő, mint amennyire néha lenni tudok ezzel az állandó görcsöléssel. Mindig mindenki azt mondogatja, hogy nem kellene, de jön ez magától, nem tehetek én róla annyira, változtatni meg igyekszem, de egyik napról a másikra nem megy. Majd megnyugszom, ha látom, hogy tényleg nem zavarom a családját, addig azonban talán jobb lesz, ha mégsem emlegetem ezt tovább. Majd szólnak, ha zavarok, akkor meg itt a vonat és kész. Pillanatnyilag amúgy is jobb lesz, ha ezek helyett Sárára figyelek. Hajlandó elmondani mi is a gond pontosan, én meg végighallgatom, csak éppen mondani erre bármit is nehezemre esik. Próbálok olyan szavakat kipréselni magamból a végén, amelyek őszinték, és lehetőleg nem statisztikákat és tudományos tényeket hordani össze, amitől a legtöbb ember amúgy is kiborul, mert hogy jövök én ahhoz, hogy ezzel vigasztaljam. Jobb, ha nem teszem, helyette inkább annak érzem szükségét, hogy megöleljem. Azt mondogatta mindig Annus néni, hogy az embereknek fontos, hogy érezzék, hogy támaszkodhatnak rád. Sára kifejezetten az az ember, akinek még hagynám is, úgyhogy bármennyire nem az én asztalom az ilyesmi, itt az ideje kilépni a komfortzónámból. Visszaölel ő is, majd a megjegyzésén kuncogni kezdek.
- Sose mondták még, hogy cuki lennék. - teszem hozzá magyarázatként, valahogy ez az egyik olyan jelző, amit nem társítanak hozzám, mert egyszerűen távol áll tőlem minden, ami cuki. Még egy ideig ölelem, aztán amikor elenged, elengedem én is és hátradőlök a padon. Kényelmesen megtámasztom a gerincem, és eljött a kérdéseknek is az ideje. Az agyam kattog, de annyi minden kering összevissza... Ki vele? Nem biztos, hogy jó ötlet, ha ezt az ember lánya nekem mondja, mert én és a megfogalmazások nem vagyunk jóban, és már megint nem tudom, hogyan is tegyem fel őket. Veszek egy nagy levegőt, ismét forgatni kezdem a gyűrűm, mintha segítene, majd megszólalok.
- Na jó... igazából most az első dolog, ami eléggé foglalkoztat, az az, hogy nem értem, az öcséd mitől akadt ki annyira. Te is ember vagy, mint bárki más, és akármennyire bonyolultnak tűnik ez az ügy a tanároddal... nem is tudom... nekem úgy tűnik, nagyobb ügyet csinált belőle, mint amekkora. - mondom ki, elvégre annyira egyértelműnek tűnik nekem, hogy ami múlt, az jól van ott, és nem kell bolygatni, főleg, ha jelen pillanatban már se nem oszt, se nem szoroz. Rápillantok a mondandóm végén, majd eszembe jut még valami és újra szóra nyitom a szám.
- Egyébként segített szakmailag előrehaladni az... tudod, hogy megkörnyékezted a tanárod? - kérdezem meg máris, érdekel, hogy ilyen szempontból megérte-e az egész, de most már tényleg elhallgatok egy időre, hagyva, hogy nyugodtan reagáljon mindenre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Ilyen kategorikus kijelentésre, amilyet Sára most is tesz, nem lehet már ellenkezéssel válaszolni. Egyik percről a másikra képes elhallgattatni, még ha minden kételyem nem is törli el, de kimondva már egy sem lesz a továbbiakban. Helyette rá figyelek inkább. Miután mindent elmesél tövéről hegyire, valóban tanácstalanul igyekszem összeszedni a gondolataim, mondani bármit, ami ide illene, jó lenne, őszinte, de nem az a fajta, ami már bántó. Nehéz. Nem is értem, hogy képes valaki pszichológusként, tanácsadóként ezt huzamos ideig végezni. Én az első alkalommal elvéreznék. Megölelem inkább, az talán jót tesz, majd nagy meglepetésemre cukinak nevez, és hamarosan azt is megértem, hogy miért. Jólesik egyébként, már csak azért is, mert igazán volt eddig ilyenre példa, és valószínűleg ezután sem lesz magamat ismerve. Amint elengedem, a kérdéseimet, hozzáfűzéseimet igyekszem szavakba önteni, és figyelek a válaszokra bólogatva néha, így jelzem közben, hogy figyelek a mondandója félbeszakítása nélkül. Hallgatom, amit mond arról, hogy mindig is ő akart a tökéletes nagy testvér lenni, és értem is, hogy miről szól, nem is, utóbbi főleg azért jelentkezik, mert sose volt testvérem, akinek én kellett volna példakép legyek. Maga a törekvés lényege, pontos értelme kissé homályos, de erre rá is kérdezek, amint befejezte.
- Nem gondoltál arra, hogy minél tökéletesebbnek igyekszel mutatkozni előttük, annál nagyobb esést ígér minden egyes hiba? Azt hiszem, értem, hogy miről szól az egész, de senki nem tökéletes, és erős sem attól erős az ember, hogy nem sír, hanem attól, hogy utána feláll, és ha kell, akkor elölről kezd mindent, de nem adja fel. A nagynéném mindig azt mondta, hogy ha nem buksz el soha, az azt jelenti, hogy nem is próbálkozol. - minden eszembe jutott hirtelen, amit Annus néni hosszú évek tapasztalataiból levont bölcsességekként próbált közölni velem és természetesen megértetni. Azt legalább biztos megtanultam, amit most elmondok racionális alapokon nyugvó vigasztalásnak szánva. A második kérdés sokkal egyszerűbb ehhez képest, a lényege az, hogy megérte-e kapcsolatot kialakítani a tanárral, és mint kiderül, Sárának megérte. Bólintok a válaszára, majd átvillan az agyamon egy újabb gondolat.
- Akkor elég sokat nyertél, főleg ezzel, amit mondasz... hogy megtanított szeretni. - jelentem ki, és úgy lenyelném most azt, ami körül a gondolataim futnak, csak nem sikerül. Szusszantok egyet, majd némi szorongással vegyes kíváncsisággal telve emelem rá a tekintetem a gyűrűmről meg úgy egyáltalán a kezemről.
- És... milyen szeretni? - tényleg kimondom, hangosan kimondom, már késő a számra tapasztani a kezem, bár ettől még megteszem, aztán meg a mozdulat értelmetlenségével szembesülve ismét visszaengedem a térdemre a jobbomat.
- Nem muszáj válaszolni igazából. Nem is számít. - visszakozom gyorsan. Olyan túlzásnak érzem hirtelen erről kérdezni, amikor úgyis biztos alapból változik, meg nem lehet egyforma két embernél, és végképp semmi közöm hozzá. Most kellene az illemtankönyvet a fejembe verni jó alaposan Deres tanárnőnek, vagy legalább leszidni, pont úgy, mint akkor, amikor megkérdeztem tőle... már nem is tudom mit kérdeztem, csak az rémlik, hogy valami nagyon személyeset, amit nem illett volna. Most is úgy érzem, hogy a mérhetetlen érdeklődésem éppen túllépett egy határt, hát igyekszem visszavonni, amennyire lehet, ha már meg nem történtté tenni nem fogom tudni sehogy sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Lasch tanár úr

Behunyt szemmel egészen otthon érzem magam, de mint kiderül, ez pusztán illúzió, a talajt ugyanis nem ismerem, és meglehetősen hamar elcsúszom. Elhasalok a fúben eredményként, aztán nem kell sok, hogy elnyújtózzam. Már behunyt szemmel élvezném a napsütést, azon igyekezve, hogy felidézzem az otthonom minden részletét, amikor valaki elállja előlem a napfényt és afelől érdeklődik, hogy nem esett-e bajom. Kinyitom a szemem, és megrázom a fejem, majd gyorsan fel is tápászkodom megtámaszkodva a könyökömön először, majd kinyújtva a karom felülök.
- Nem, köszönöm. Igazán kedves, de tényleg semmi bajom. Igaz, elcsúsztam, de minden rendben. - igyekszem biztosítani gyorsan, hogy nem kell miattam aggódni egy pillanatig sem. Vissza is dőlnék a fűbe bámulni a bárányfelhőket még egy kicsit, de meglepetésemre letelepedik mellém. Hát, ma se fogom tovább tanulmányozni az égboltot, no de ez nem ok arra, hogy elszomorodjak. A társaság mindig is jót jelent, például fejleszthetem meglehetősen gyatra szociális készségeimet. Kedvesen rámosolygok, majd kezet nyújtok neki a bemutatkozáshoz mellékelten, ahogy az szokás, és bár mondanám a nevem, kissé elakad a szavam a kézcsóktól. Annyi minden van, amivel zavarba lehet engem hozni, ez pedig határozottan az egyik olyan cselekedet, amit nem tudok nagyon hogyan lereagálni. Azaz de: vörös leszek, mint a hajam. Én se lennék igazi úri hölgy sose, még szerencse, hogy nem egy ilyen nagyon lovagias korba sikerült születnem. Pislogok párat zavartan, és igyekszem újra elmosolyodni, majd addig is eljutok, hogy megszólaljak végre.
- Weöres Ioana Médea, elsős mestertanonc a levitában, viselkedéselemző szakiránnyal. Örvendek. A... a professzor úr... ön tanítja a mágiatörténetet és a legilimenciát? Mintha... nem, pontosan emlékszem az ön nevére az órarendemben. Ne vegye zokon, de ön igazán... fiatal. Valahogy sokkal öregebb embert képzeltem ezekhez a tárgyakhoz, akinek már madárfészek is lehetne a szakállában, és már nem feltétlen emlékszik mindenre, amire kellene... huh, bocsásson meg, összevissza beszélek. - és tényleg összevissza beszélek. Egy kézcsókkal annyira zavarba lehet hozni, hogy mindent kimondok, ami eszembe jut. Igaz, máskor sincs ez másként, de összeszedettebb vagyok.
- Igazán gyönyörű az időnk van, mintha már május lenne, pedig odébb van még az. - jelentem ki, felpislogok az égre, és te jó ég, na most szeretnék nagyon nem itt lenni. Éppen égetem magam az egyik leendő tanárom előtt, mert a társalgásban béna vagyok, ha nem a kedvenc témáimról van szó. Hajaj, vajon mennyi idő kell, hogy elkönyvelje, hogy tisztára lüke vagyok?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Inkább azt mondanám, hogy még mindig nem értem, mert sose voltam ilyen kapcsolatban senkivel, csak a külvilág felé igyekszem a legjobb formámat adni, de az mégis más. Könnyebb. Magam felé már nehezebb, de magammal szemben azért a hibáimat elfogadtam, és tudni, hogy nem vagyok tökéletes, úgy adni a lehető legjobbat kissé más. Bólintok azért arra, amit mond, és aláhúznám azt a majdnemet, de inkább nem teszem, csak hümmögök. Nem akarok beleszólni, és végképp nem akarom megbántani, ha már kezd összeállni bennem a kép, hogy nekem ez a helyzet történetesen magas. Túlságosan is. A második kérdés már sokkalta érthetőbb válasszal kecsegtet és szolgál, abból a szempontból, hogy mintha jobban rálátnék erre. Az eleve kizárt, hogy legyen nekem is testvérem, akivel ilyen kapcsolatom alakulhatna ki, mint amilyen Sárának van az öccsével, de az még lehetséges, ha nem is tartom valószínűnek, hogy legyen valakim egy szép napon. A csodák esélye szinte nulla figyelembe véve a természet rendjét, de mivel nem ismerem az összes szabályszerűséget, mégsem zárhatom ki őket. Érdeklődve hallgatom a válaszát, majd sikerült kimondanom egy olyan kérdést, amit aztán azon nyomban visszaszívnék, csak éppen már késő. Meglep, hogy kuncog, és érzem, ahogy fülig vörös leszek. Zavaromban újra nekilátok a gyűrűm csavargatásának, és fel se merek nézni, bár válaszol a kérdésre. Ismét csak hümmögni tudok, nem látom értelmét megjegyezni, hogy nem hiszek a rózsaszín felhőkben, sem az idilli kapcsolatokban, racionálisan végiggondolva mindkettő lehetetlen, vagy ha nem is az, hát legalább értelmetlen. A rózsaszín köd tulajdonképpen csak lassítja az igazság pillanatának elérkezését és súlyosbít egy esetleges katasztrofális végkifejletet, a problémamentesség meg éppen súlyos gondokra utal, például az értelmes kommunikáció teljes hiányára. Pszichológia az egész, és egyiket sem akarom megtapasztalni. Nagy levegőt veszek, talán mégis hozzáfűzhetnék valamit az egészhez, hogy ne fagyjon meg a beszélgetés, mint ahogy sűrűn megesik velem, ha ilyen témákra terelődik a szó, de nem igazán találok másik témát, hiába keresgélek. Talán az idő, de még mielőtt megszólalnék, Sára kérdez, olyat, amitől egy pillanatra ledermedek, és csak tátogni tudok, mielőtt hang jönne ki a torkomon.
- Én... nekem Asperger szindrómám van, enyhébb fajtájú autizmus... és szociálisan visszamaradott vagyok. Nem tudok kommunikálni, mint mindenki más, és általában túl hamar unalmasnak találnak. Senkit se érdekel, mennyit tudok a kígyókról vagy a mérgekről, vagy éppen a sakkról, mert csupa furcsa témával foglalkozom. Egyébről viszont nem nagyon tudok beszélni, és az emberek nem szeretnek hallgatni. Hamarabb hiszik el, hogy büszke vagyok, vagy bunkó, mint azt, hogy nehezemre esik egyébről beszélni, amíg meg nem szokom őket. Persze, ha nem ittam alkoholt, mert ha ittam, akkor az teljesen más... bár attól eltekintve mérget vennék rá, hogy Mihael is pont olyan idegesítőnek talált, mint bárki más ital nélkül. - mondom ki, amit ehhez most így hozzá tudok fűzni, majd felhúzom a lábaim magam elé a padra, átölelem a térdeim és mögülük pislogok rá. Kíváncsi is vagyok rá, mit fog mondani, tartok is tőle, noha megszoktam, hogy nem mindenki értékeli, hogy én más játékszabályok szerint játszom. Eddig viszont neki legalább nem volt baja vele, remélem, hogy ez ezután sem fog változni, mert hiába van olyan csúnyán hangzó neve a problémámnak, annyira azért mégse vagyok más én se, mint sokan gondolják. Na jó, szeretném azt hinni, hogy nem.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Jobbnak látom nem mondani semmit, ha nem lenne se okos, se hiteles dolog, úgyhogy inkább hallgatok egészen addig, amíg Sára nem kérdez tőlem. Egészen őszintén válaszolok, de még szinte a végére sem érek, máris kitör belőle a véleménye. Olyan vehemens és határozott, hogy hátra is hőkölök a meglepetéstől, majd amikor betegséget mond szindróma helyett, mégis sikerül visszanyerni a lélekjelenlétem és kezem megemelve szakítom félbe, már ha sikerül.
- Ez... ez nem betegség. Ez egy mentális állapot, és azt jelenti, hogy a nagy többség számára furcsa lehetek, de igazán lehet vele élni. - mondom, amint szóhoz jutok, hiszen azért én sem gondolok úgy magamra, mintha beteg lennék. Ezt nem oldja meg gyógyszer sem, bár inkább azért nem szeretem a betegség kifejezést használni, mert az olyan végzetesen hangzik, ebbe viszont nem lehet belehalni. Túlzás lenne. Az sem kevésbé meglepő számomra különben, hogy elkapja a kezem, és bár érzem valahogy ösztönösen, hogy a szemembe nézne, mint mindenki más, mégis igyekezni kerülöm a tekintetét, mint általában bárkiét, még a saját apámét is, mert megőrjít a szemkontaktus, elveszítem tőle minden józanságom, racionalitásom, összezavar és szétesik a kép tőle. Nem hiányzik. Inkább magam elé pislogok továbbra is, és megrázom a fejem az újabb hozzáfűzésre.
- Csak furcsa vagyok, és még nem találtam egy másik olyan furcsa embert, amilyen én vagyok, hogy el tudjon viselni minden rigolyámmal. - mondom felpillantva az arcára, és el is mosolyodok. Nem gondolom, hogy ne lenne kint valahol valaki, akivel jól megérteném magam, csak még nem találtam meg. Talán azért nem, mert várni könnyű, keresgélni viszont önbizalom kéne, és nekem olyanom se nagyon van, de ettől még hiszem, hogy lesz valahogy. Ennél jobbat nem tudnék most mondani, mint amit közöltem, de tartok tőle, hogy akad még válasz részéről. Várakozásaimmal ellentétben azonban teljesen más ötlettel jön elő, amire hálásan szusszanok fel, kiengedve a gyűlni kezdő szorongó érzést a gőzzel együtt, és felkelek én is. Igazítok egyet a ruhámon, leporolom, arra az esetre, ha poros lennék, majd  vállamra veszem a táskám, és részemről már mehetünk is.
- Messze van? - kérdezem, amikor már elindultunk, hogy annyira csend mégse legyen most már, csak éppen ennél jobbat nem tudok hirtelen kitalálni, akármennyire is szeretnék. Úgy érzem, ez az egyik legfőbb baj velem, hogy itt bukom a beszélgetéseket, de ha Sárának nem gond... nem is értem, hogy nem tűnik fel, hogy nem gond, de inkább nem kérdezem meg. Most nem. Még nem. Az utat figyelem inkább, hogy orra ne essek véletlenül sem, és hallgatok szépen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Székesfehérvár
Sára

Igazán érdekes itt ülni, és arról beszélni Sárának egy egész mondat erejéig, hogy miért is nem sorolom magam a betegek csoportjához. A válasz egyszerű: nem tartom magam betegnek. Van egy kis bibi velem, ahogy azt kiskoromban az orvos megpróbálta megfogalmazni, mostanra meg úgy írom le az egészet, hogy a magas IQ-hányados alacsony szociális és érzelmi intelligenciával jár együtt, mindezt pedig enyhe figyelemzavar fűszerezi, hogy véletlenül se legyen unalmas az életem. Nem fogok sírva menekülni, bár meglep a kifakadása, csak hát ezzel együtt is tudom, hogy az emberek ezerféleképpen fogadják és reagálnak rá. Ő éppen így. Apu például kezdetnek nagyon letört, emlékszem, hogy nem tudta, mihez is kezdjen velem igazán. Aztán felfedeztük, hogy egyformán rajongunk a kígyókért. Na jó, én egy kicsit jobban, de ő is szereti őket, ez nem vitás, és onnantól már jobb volt minden. Veszek egy nagy levegőt, kifújom lassan, és közben elszámolok tízig. Összezsugorodott a gyomrom, de nincs semmi vész. Semmi vész. Azt már tényleg nyugodtan jelentem ki, hogy tudatában vagyok a furcsa mivoltomnak, de ezzel nem kell mindenkinek egyetérteni, és gond egy szál se. Remélem, hogy van valahol egy másik ember, akinek majd pont én fogok kelleni, ha meg nem, akkor szerzek egy terráriumot és pár kígyót, legyen mire ráhúzni, hogy fallikus irigységtől szenvedek, és megrekedtem a ki tudja melyik freudi korszakban, de kit érdekel. Várom, hogy folytassa, amit elkezdett, még fel is pillantok rá, de nem teszi, helyette az indulást szorgalmazza. Felkelek, vállamra veszem a táskám és mehetünk is, amerre vezet, hiszen én nem ismerem az utat, és még csak ki sem ismerem magam errefelé, mert sose jártam. A bocsánatkérés azonban váratlanul ér. Meglepőbb, mint az iménti reakciója, azt hiszem, annyira, hogy meg is állok. Ráemelem a tekintetem, majd megrázom a fejem, sőt a végére el is mosolyodom.
- Semmi baj, tényleg. Igazából nem szoktam elmondani sok embernek, mert nem tartom mentségnek arra, hogy kevés emberrel vagyok jóban. Azt például kifejezetten nem szeretem, hogy minden intézményben a pszichológus az első, akivel beszélgetek, és mindenki az integrációmat igyekszik elősegíteni, amikor a legtöbb emberrel egyszerűen nem akad közös témám. Cseppet zavaró tud lenni... - húzom el a szám a végére, mert így is érzem, majd szusszantok egyet megkönnyebbülten, aztán megvonom a vállam.
- Azért egy kis itallal egész normális tudok lenni, azt hiszem. Valami hihetetlen, hogy önszántamból belebámultam Jamie szemébe például, mert általában zavar a szemkontaktus, de akkor pont olyan volt, mintha enyém lenne a világ. Mondjuk a vége azért égőre sikerült, de amúgy... azt hiszem, egészen jó hatással vagy rám - mondom, miközben újra elindulok, és csak szemem sarkából pillantok rá. Soha senki nem volt még olyan kitartó, hogy elcibáljon bulizni, meggyőzzön egy tetoválás szükségességéről és értelmességéről - még akkor is, ha ezzel Japánban például elestem mindenféle munkalehetőségtől, ha egyszer az jutna eszembe, hogy ott akarok élni -, vagy csak úgy rávegyen, hogy jöjjek vele családlátogatni pár napra. Hogy csinálja, hogy nem, kiforgatja a világomat a sarkaiból, és bármennyire is tudom, hogy furcsa vagyok, mindig sikerül ezt újabban valahogy feledtetnie. Egészen normálisnak érzem magam utóbb, hiába tudom, hogy azért még megvannak a magam furcsaságai bőven.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Ombozi Noel
outfit.


Ha bármi olyan témáról adódik szó, amiről nem olvastam el már a létező szakirodalom felét legalább, nem igazán tudok megszólalni, pontosabban nem nagyon szeretek, mert nem tudom mit mondjak, és főleg azt nem, hogyan. Ez még nem is lenne akkora baj, mert olvasok én, ha valami felmerül, azonban az emberekkel való kommunikációról nem olyan könyv, ami igazán megtanítana ennek minden apró kis trükkjére. Ilyenkor azt is tudnám értékelni, ha előbukkanna a semmiből a tündérkeresztanyám, akiben nem is hiszek mellékesen, mert nem több mesénél, és csak intene egyet, amitől valaki más lennék, aki nem kínlódik minden egyes mondat megfogalmazásával, ha az nem tény. Azt se tudom, hová tettem az eszem, amikor megírtam azt a levelet, és elküldtem Noelnek. Honnan fogom én egyáltalán tudni, hogy ő az? Ez meg még csak a legkisebb gondom jelen pillanatban. Mit fogok egyáltalán mondani. Vajon hasonlít egy kicsit Sárára? Na de kezdem az elejéről, hogyan is kerültem én ide. Onnan indul a történet, hogy van Sára, aki a legeslegjobb barátnőm, még ha túlzásnak is hat egy ilyen felsőfok, de igaz, mert Sárával most már tényleg mindent meg tudok beszélni az égvilágon, és még ha nem is értjük egymást mindig teljesen, azért nagyon jó ez így, és rettenetesen szeretem vele tölteni az időmet, még ha azt is mondják, hogy rossz hatással lehet rám, mert rellonos. Na és? Apu még mindig nem tudja elhinni, mit keresek én a Levitában, miután visszamenőleg az egész családom mardekáros volt, ha épp nem a Durmstrang diákseregét bővítették. Igazság szerint oda is húz a szívem a zöldekhez, nem csak Sára miatt, hanem úgy általában is, nemrégiben még a meccsen is nekik készültem volna szurkolni, ha nem fújják le, mire megkésve kiértünk Sárával, aki úgy egyébként meg rengeteget mesélt az öccséről, aki a csapat terelője, ha jól emlékszem, én meg végül puszta kíváncsiságból is írtam neki egy levelet, amire válaszolt, most meg itt vagyok a megbeszélt helyen, a megbeszélt időben. Reggel még azon morfondíroztam, hogy ez nekem nagyon nem fog menni, megírom, hogy náthás lettem, vagy influenzás, maláriás... aaaz mégse jó, itt nincs olyan, de himlő... bubópestis... bármi, ami kibúvó, nekem meg elmúlik ez a szörnyű gyomoridegem. Azt se látom előre, hogy vajon most meg se fogok tudni szólalni majd, vagy éppen szómenésem lesz, és összehordok minden hülyeséget. Valaki csapjon le. Megkértem volna Sárát, de úgyis azt mondaná, hogy menjek csak, mert kell az önbizalom, és ez pont jó arra, hogy összeszedjem, az öccse meg biztosan nem esz meg. Próbálok lenyugodni nagy levegőt véve, miközben besétálok, köszönök a dolgozóknak illedelmesen, bár kissé halkan, majd azonnal kinézem az egyik üres, nyugalmas sarkot, és pillanatokon belül helyet foglalok. Nagy levegő, Médea, kifúj, beszív, kifúj, nem fog megenni, fő a nyugalom ugye, csak oda ne égjen. Te jó ég, ha én most előszedem ezeket az idióta kis poénnak szánt valamiket. Jobb lett volna nem jönni mégis, de akkor meg a bűntudatom munkálna, hogy hazudtam, mert egyik eszembe jutó indok sem lenne éppenséggel igaz. Legalább tea van, majd valami nyugtató hatásút kérek, csak érkezzen meg Noel is, mert illik megvárnom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Noel
outfit.

Pár perccel korábban érkeztem, mert sosem szeretek késni sehonnan, most meg még ideges is vagyok azon, hogy nem is ismerem. Ekkora bolondságot csinálni is csak én tudok, és fogalmam sincs, mi ütött belém akkor, de most már minden lehetőséget számba véve esélyem sincs megfutamodni. Innen már semmiképpen sincs menekülési lehetőség. Próbálok még mindig azzal a módszerrel megnyugodni, hogy nagy levegőt veszek és kifújom, meg közben... jaj, hogy is volt, az a kép, ami megnyugtat. Még egy nagy levegő, aztán meg összerezzenek, amint meghallom a hangot. Megérkezett. Szusszantok egyet, igyekszem mosolyogni, bár magamból kiindulva ez most éppen nem meggyőző, mármint átérződik rajta bizonyára az, hogy mennyire szorongok. Sára azt mondja, mindig látszik minden egyes mozdulatomon, ha szorongok, de nem tudok mit tenni ellene, azaz, hogy tudok, csak nem mindig válik be. Éppen rábólintanék a nevemre, amikor kiejti a kedvenc szót, és ettől azonnal kérdőn húzom fel a szemöldököm, és egy fél pillanatig még a szemébe is nézek, mielőtt kiszúrnám mögötte a fal egyik pontját, csak hogy be ne álljon megint az az állapot, hogy teljesen összezavarodok mindennel. Áldott jó kis tünet ez is, ráadásul sokszor azt hiszik nem mondok igazat. Na de gondolatmenet vége, ugyanis már meg is szólalok hitetlenkedve, szinte már felháborodottan.
- K-k-kedvence? - kérdezek vissza, és nem azért dadogok, mert egyébként dadognék, hanem egyszerűen most nagyon meglepődtem ezen, meg is rázom a fejem, mert ez nem igaz. Sára a legjobb barátnőm, és pont. Ez egyszerűen megkérdőjelezhetetlen, bárki bármi mást mer állítani, az úgy biztos nem igaz. Bár kicsit elbizonytalanodok, hiszen mégis az öccse mondja ezt, de nem, ez így nem igaz, nem lehet igaz. Nem fogok tágítani a saját álláspontom mellől, ebben most biztosra igazam van.
- Sára a legjobb barátnőm, semmi ilyesmiről nincs szó. - jelentem ki nagyon határozottan, majd nyelek egyet, és ideje visszavenni a morcosságból, mert elvileg nem kioktatni akarnám, hanem megtudni, kicsoda is Noel. Ma már sokadjára veszek nagy levegőt, sóhajtok egyet, aztán tényleg elmosolyodom, és kezet nyújtok neki, mert akármit is mondott Sáráról, az illem az még illem marad.
- Amúgy meg igen, Médea vagyok, de már megszoktam azt is, ha Médinek szólítanak, és én is örvendek a találkozásnak. - jelentem ki, még mindig mosolyogva, bár kissé félszegen, mint ahogy az tőlem ilyen helyzetben már-már elvárható. Közben, ha valaki arra jön felvenni a rendelést, egy levendulateát kérek, aztán visszatérek a beszélgetéshez, azaz annak egyelőre a kezdetleges csontvázához, ami még mindig szorongással tölt el, mert fogalmam sincs, merre tovább. Magam elé pislogok pár pillanatig, megforgatom ujjamon a körbetekeredő kígyót ábrázoló fekete gyűrűt, mintha segítene a gondolkodásban egy kicsit is, és felpillantok futólag.
- Hogy őszinte legyek... ez így annyira hivatalosan hangzik, hogy állsz rendelkezésre. Igazából csak sikerült lekésni a nagyon rövidre sikerült meccseteket, pedig Sári meggyőzött, hogy szurkoljak nektek, annyira büszkén újságolta, hogy te is játszol a csapatban, és akkor már kíváncsi lettem, hogy kinek is kellett volna szurkolnom annyi levitás között. - mondom ki azt, ami először eszembe jut, és ajaj, ez most megint a beszédesebb felem, ami azt jelenti, hogy minden hülyeséget össze fogok hordani, ami csak eszembe jut. Különben nem kell sok idő, hogy azt is konstatáljam, hogy egészen jóképű öccse van a barátnőmnek, de az egyetlen zavaró tényező még mindig az, hogy nekem társalogni kell. Bár lehetne tökéletesen szociálisnak lenni úgy, hogy meg se kelljen mukkannom hozzá. Még jó, hogy a teámat meghozzák közben, egy hálás mosollyal köszönöm meg, majd lelkesen kavargatni kezdem, amint került bele cukor, mintha legalábbis meg tudná mondani, milyen jövő vár rám. Az a kis örvény a közepében viszont megnyugtat kissé, nem is hülyeség a felszínét bámulni, miközben feltehetőleg ő meg engem bámul éppen, és gyanúm szerint, mint sokan mások, ő se tudja, hová is tegyen. Vagy olyan lenne, mint Sári. Na csak kiderül rövid időn belül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Noel
outfit.

Megérkezik Sára öccse, így már végképp nem marad lehetőségem eltűnni innen. Jó lesz összeszedni magam, és szembenézni azzal, hogy mennyire meggondolatlan tudok lenni időnként. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha Sára mutatja be, de már késő bánat, helyette itt ülök vele szemben, és azt sem tudom, mit is mondhatnék, már persze, amíg ki nem jelenti, hogy én volnék barátnőm új kedvence. Pillanatokon belül rá is kérdezek, mert kissé felháborítónak találom ezt a megnevezést, noha nem kizárt, hogy egyszerűen csak nem értem, mire is céloz vele. Vagy mégis jól értem. Némi türelmetlenséggel várom a válaszát, amit aztán be sem fejez igazából. Ismét kérdő tekintettel pillantok rá, majd összpontosítok vissza a falra. Édes drága jó apukám, köszi innen is, hogy beírattál ide. Otthon sose tűnt fel, hogy nekem mennyire meg kellene tanulni ezt a nyamvadt szemkontaktus dolgot például.
- Ne, ne... Te meg mi? - kérdezek rá azonnal, elfelejtve, hogy az imént milyen problémám volt még a megszólalás kapcsán. Ez már megint az a pillanat, amikor addig szorongok, hogy sikerül átesni a ló túloldalára és többet is beszélni a kelleténél, de akkor is érdekel, mit akart mondani. Nem szeretem a félbehagyott mondatokat, amikkel felcsigázzák az ember érdeklődését, aztán meg huss, ott maradsz a semmivel, mert nem tudsz gondolatot olvasni. Nem hagyom én ezt most annyiban, sőt, még azt az iménti kijelentést is kiigazítom pillanatokon belül, aztán jöhet a tényleges bemutatkozás is. Nem viszem túlzásba a közvetlenséget, illemre neveltek, de az emberekkel bánni azért még nehezemre esik, kivéve ha - mint az nemrégiben kiderült - holmi gátlásoldó hatású innivalókkal kerülök közelebbi kapcsolatba, csak annak meg nem túl kellemes következményei is vannak. Mai napig nem tudom például, hogy mi történt a tetoválásom elkészültétől egészen az ébredésemig, na de vissza inkább ide. Amint lehetőség nyílik a rendelésre, egy levendulateát kérek, csendben végigvárom, amíg Noel is elmondja, mit inna, majd a következő kérdésére holtbiztos, hogy atropin nélkül is maximális méretűre tágulnak a pupilláim. Nézek egy nagyot, majd lepillantok a kezemre, és forgatni kezdem a gyűrűt az ujjamon. Most légy okos, Médi, szívem. Sára már rég benne lenne a válasz közepében, én meg itt úgy teszek, mint valami tizenéves kiskamasz. Nagy levegő, fő a nyugalom, aztán jöhet a válasz is, azaz jöhetne, ha nem hoznák meg a teámat. Olyan lelkesen kezdem kavargatni, amint beleteszem a cukrot, hogy az már túlzás, de végre tényleg meg kellene szólalnom. Végül is, csak nem leszek én a vacsorája, úgyhogy vágjunk bele.
- Hasonlítasz Sárára - kezdem felpillantva. Sára is kimondja, amit gondol, és ahogy nézem, Noelnél sincs ez másként, de azért még innen folytatni kellene, azt hiszem. Elmosolyodom a mondat végére, majd már folytatom is.
- Igazából... ha jobban meggondolom, valahogy ilyennek képzeltelek. Nem tudnám megmondani, hogy ez valami családi vonás-e nálatok, de határozottak vagytok mindketten, és kimondjátok, amit gondoltok. Meg... - folytatnám, de ő szakít félbe egy megjegyzéssel.
- Tessék? Nem... nem jövőbelátás, ez csak... - próbálom magyarázni, de nem vagyok benne biztos, hogy menni is fog. Általában mindenki azt hiszi, én akarom így. Sóhajtok egy aprót, aztán megerőltetem magam és elszakadok a fal azon pontjától, amire eddig fókuszáltam. Átsiklik a tekintetem az arcán, ismét megállapodik a falon, egy az iméntitől eltérő ponton, gyakorlatilag benne van a látóteremben, csak épp nem a szemébe nézek. Aztán vissza, majd ha ennyire ezt akarja, legyen, belenézek a szemébe, amint felnéz. Zavartan pislogok párat sűrű egymásutánban, még szerencse, hogy arról már leszoktam, hogy behunyjam a szemem, mint gyerekkoromban, ha erőltették a szemkontaktust. Rém idegesítő, amikor az emberek mindig ezen akadnak le, és bár azt meg tudom állapítani, hogy ritka szép zöld szemei vannak - mintha sokat láttam volna egyáltalán - a többi információ viszont darabokra hullik a fejemben. Így sem bírom sokáig, lenézek a teámra, és újfent megkavarom.
- Nem tudom, mit akartam mondani. Teljesen összezavar a szemkontaktus. - jelentem ki még mindig a teámat bámulva, és próbálom összerakni, újra felépíteni az iménti gondolataimat azok romjaiból. Jól indul ez is, bemutatkozásnak igazi remekelés tőlem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Nem igazán figyelem, merre is megyünk, Sárára bízom e tekintetben magam, miközben befele irányul minden figyelmem, és próbálom megtalálni magamban a válaszokat az általa felvetett kérdésekre. Vannak válaszaim, de ahogy elkezdi megkérdőjelezni, vagy éppen megcáfolni egyiket a másik után a maga deontológiai, de talán éppen ezért ellentmondást nem tűrő érveivel, bennem összekuszálódik minden, ami eddig olyan rendezettnek és átláthatónak tűnt. Mi van, ha nem ez van? Nem tudom. Hét évesen két hetet voltam iskolás Kolozsváron, két hét után pedig fél évig más sem volt, csak pszichológus. Ezren ezerféleképpen mondhatták el, de ugyanazt az egyetlen tényt állapították meg rólam, és ez azóta nem változott. Azt mondták, hogy javulhat, hogy megfelelő hozzáállással talán képes leszek beilleszkedni, de lehet, hogy éppen ez a megfelelő hozzáállás az, ami belőlem hiányzik. Megtanultam illedelmesnek lenni, megtanultam a kötelező témákat felhozni, megkérdezni ez-azt, akkor is, ha nem érdekel, csak mert jó, de még én is érzem, hogy erőltetett az az egész. Talán gondolatot olvasni kellene megtanulnom ahelyett, hogy felruházom az embereket a szerintem éppen aktuálisnak vélt gondolati sémákkal. Nem tudom már igazán, hogy is kellene kezelni az egészet, mit kellene tennem, változtatnom. Elhatalmasodó káoszt érzek, zűrzavart, lassan már pánikot, ahogy igyekszem meggyőzni magam közben, miszerint ez mégis csak úgy kell legyen, ahogy eddig hittem, különben kirántható lenne a lábam alól a talaj, és ebbe az egészbe Sára kijelentése bevágódik, olyan mértékű pusztítást okozva, mint a Little Boy kódnévre hallgató amerikai gyártmányú atombomba 1945 augusztus 6-án Hiroshima városában. Felszívódnak a gondolataim egyik pillanatról a másikra, helyettük ez az egy mondat visszhangzik a fejemben, hogy ital nélkül is normális vagyok. Még soha nem mondta ezt se senki. Olyan hihetetlen. Vagyis hát, apu ezt mondja, meg Annus néni is mondta, hogy normális vagyok, csak a családtagjaidnak miért hinnéd el, amikor minden szülőnek a saját gyereke a legszebb, legokosabb, legügyesebb, szóval a legek legebbike, ezt mindenki tudja. Sárának viszont nem kell ezt mondani, mégis ezt mondja, ami annyira meglep, hogy nem csak a szór fojtja belém, de a szerinte hülye gondolataimat is. Még mindig elképedve pislogok rá, és meg is állok.
- Köszönöm... - ennyi telik tőlem hirtelen, és igazítok egyet a táskám fülén a vállamon, aztán ismét útnak indulok én is, és a lábam elé nézve haladok mellette.
- Egyszer neked is el kell jönnöd hozzánk. Igaz, hogy most üres a ház, mióta meghalt a nagynéném, apa meg csak karácsonykor jön haza és a születésnapomon, de Kolozsvárt attól még megmutathatom... már persze, ha érdekel. - hozakodok elő nemsokára az ötlettel. Igazából apának is büszkén bemutatnám, hogy lássa csak, van ám nekem barátom, és megnyugodjon szegény, hogy nem leszek teljesen egyedül, ha vele valami történik, mert ettől azért fél, csak őt még én is ritkán látom. Nem azért van ez így, mert nem szeretne, de az ország másik felében dolgozik, nagyon fontos munkakörben, én meg nagyon büszke vagyok rá, csak nehéz elkapni. Ez azonban még ráérős részlet, előtte az érdekel, ehhez az ötlethez van-e barátnőmnek bármi hozzáfűznivalója.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Lasch tanár úr.

Igazán segítőkész társaságom akad pillanatokon belül, akiről az is kiderül, hogy a tanárom lesz az elkövetkező egy évben, a jövő tanévről meg még nem érdemes nagyon tárgyalni, de megeshet, hogy akkor is. Kezdetnek már az is tökéletes bemutatkozás lenne a részemről, hogy sikerül elesnem, bemutatva, mennyire béna tudok lenni, de mintha ez nem lenne elég, kezet csókol nekem egy udvarias, sőt már inkább lovagias gesztussal, amitől olyannyira zavarba tudok jönni, hogy összevissza beszélek minden hülyeséget, ami csak az eszembe jut. Megrázom a fejem arra határozottan, hogy bajom lenne, mert tényleg nincs, hamarosan meg már én is ülő helyzetre váltottam, mert kissé furcsa lenne úgy elterülve maradni a fűben, mint fél perccel előtte, én legalábbis rosszul érezném magam tőle. Egyszóval felülök, felhúzom magam elé a lábaim, és átkarolom őket, térdemen támasztva meg az állam. Egyelőre ez így tökéletes választásnak ígérkezik, addig is figyelek, majd meglepetten kerekednek el a szemeim és kérdőn húzom fel a szemöldököm arra, amit a tárgyairól mond.
- Miért ne férnének össze? Nem úgy van az, hogy a legilimencia külön tanulható képesség? Mármint úgy értem, hogy nem kellett a tanár úrnak ehhez egy olyan nyakatekert képzési irányt összeszerkesztenie, mint matek meg rajz, vagy fizika és torna, meg ilyenek, bár ha jól tudom, itt olyat is lehet, mert engedi a rendszer. - jelentem ki máris, rákérdezve, mire is gondolt, mert ha arra, amire én, akkor nekem ez a megjegyzés kissé sántít, és tanár vagy sem, képes vagyok én bármire bárkinél rákérdezni, ha úgy érzem, hogy valami nem egészen stimmel szerintem. Az időjárásra is sikerül kitérni, ami általában már szinte kötelező beszédindító téma tud lenni, jelen esetben pedig elterelőnek szántam. Kissé elgondolkodom a kérdésen, de nem kell sok idő, hogy rá is vágjam a választ.
- A tavaszi záporokat igazán szeretem, mármint azokat, amikor még a nap is süt - mondom, és neki is fognék keresni valami folytatásnak megfelelő kérdést, de megelőz a sajátjával. Miért lettem viselkedéselemző... Miért is lettem viselkedéselemző? Azért, mert Mark Twain szerint olyan dolgokat kell csinálni, amiket az ember nem tud, így aztán tudni fogja, én meg az emberekkel eléggé hadilábon állok, tehát gyakorlás kell ehhez. Rengeteg gyakorlásra van szükségem.
- Mert a többi még ennyire sem vonzott. Azaz, a jogi asszisztens dolog még tetszett, de ha azt akarok tanulni, akkor otthon választom egyenesen a jogot és azt végzem el, ez a mugli viselkedéselemző azonban nem is rossz, ha már egyszer muglik közül jövök - válaszolom, enyhe vállvonás kíséretében, arcomon egy félmosollyal, majd futólag rápillantok, még mielőtt visszafordulnék a fű felé, és elkezdeném kiirtani magam körül az összes kis boglárkát.
- A tanár úr hogy lett mágiatörténész? - nájsz, aranyom, egyből a közepébe, minden vacillálás nélkül, így kell ezt csinálni, legfeljebb nem válaszol, nem igaz? Ha már egyszer beszélgetünk arról, hogy én miért választottam azt, amit, ugyanolyan jogosnak érzem, hogy megkérdezzem tőle én is ugyanezt, aztán máris kíváncsian várom a választ.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Schlett E. Lilla
- ruha -

A konyha meg én egy lapon nem volt jó ötlet. Nagyon nem volt jó ötlet. Eddig is tudtam, hogy béna vagyok mindenféle gyakorlatban, de otthon sose engedtek a közelébe, úgyhogy most kiderítettem végre egymagamban nagyon okosan, hogy milyen igazuk volt. Apa egyre inkább tévedhetetlennek tűnik a szememben. Csak egy egyszerű zöldséglevest akartam volna összehozni, de ezek után, tuti, hogy a manók kiutálnak, és legközelebb, ha meglátnak errefelé, be sem engednek. Ráadásul a kedvenc Pink Floyd-os felsőmnek is annyi. Úgy nézek ki, mint akit utolért az apokalipszis, de még át is hajtott rajta, mert minek megállni. Ha fejembe esett volna egy lábos, akkor gond egy szál se lenne, de így kimenni emberek közé... hajaj, a nem létező önbizalmamnak is annyi lett hirtelen, amikor végignéztem nemrégiben magamon, és rájöttem, hogy a konyhából nekem még ki kell tenni a lábam és visszakecmeregni a szobámba, mielőtt szalonképessé varázsolhatom magam, mert a figyelemzavarom netovábbja, hogy a pálcámat is ott hagytam az ágyamon. Minek nekem ilyen mágikus erővel rendelkező fadarab, ha van a két kezem, és talán csak nem teszem tönkre az egész helyet. Botorság volt elhinni. A konyha is úgy néz ki, mintha bombatámadás érte volna. A hajamból a zöldségdarabokat már sikerült kiszedegetni, remélem, hogy egy sem maradt ott, vagy megöl a szégyen, a ruhámon viszont ott éktelenkedik néhány gyönyörű zöld paca, mert a levesből valami felismerhetetlen állagú zöld katyvasz lett, ami még böfögött is ráadásnak éppen a kedvenc pólón hagyva nyomokat. Azt hiszem, túl sok lett benne a borsó, és még szét is főztem, vagy valami ilyesmi. A jobb kezemen a mutatóujjamról szerencsére csak a körmöt sikerült lenyiszálni nagy igyekezetemben, az ujjbegyemet nem annyira, hogy nélküle maradjak, hamarabb visítottam fel ugyanis, hogy ez már nem a répa, mert ha az lenne, nem fájna olyan veszettül. Kész katasztrófa vagyok, konyhai antitalentum. Ráadásul ez nem is elég, de még a zene se megy, se a sport, se a rajz, és hogy jobb legyen, a varázslatok egy részét is el tudom szúrni, mert miért ne. Legszívesebben elsüllyednék ebben a percben, még akkor is, ha ez most nem jut apu tudomására. Sűrű bocsánatkérések közepette hagytam el pár perce a konyhát, hogy óvatosan araszolgassak most vissza a szobám felé, az árnyékba húzódva, hátha nem botlok bele senkibe, bár a fehér felső rejtőzködéshez sem a legelőnyösebb választás volt, aztán, amikor úgy tűnik, hogy ismerős hangokat hallok a sarkon túlról, beiszkolok az első folyosóra, hátamat a falnak vetve még a levegőt is visszatartom. Csak észre ne vegyenek. Ne most. Lehunyom a szemem is, bár attól nem leszek láthatatlan sajna, majd pár percnyi várakozás után kilesek, sehol senki, de a hang még nem halt el, sőt, mintha hangosabb lenne. Ó, merthogy a hátam mögül jön a folyosóról. Uramatyám, hová keveredtem. Sári most tuti kihúzná magát, mert neki van önbizalma, de én még mindig elsüllyednék. Megdörzsölöm zavartan az arcom, mert nagyon ég, beletúrok a hajamba, ha még maradt volna zöldségdarab, hátha megtalálom, aztán félszegen mosolyogva megpróbálok innen kihátrálni. Kínosabbnál kínosabb szituációkba keverem ma magam. Fel se kellett volna kelni.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Lilla

Jaj ne, menekülőre fogtam, de csak még kínosabb helyzetbe bonyolódni sikerült, mert bekeveredtem erre a nagyon hangos folyosóra. Miért pont itt és most kell minden festménynek figyelni, ráadásul pont rám. Ha nem ismeri a Pink Floyd-ot, akkor is kiszúrható, hogy a zöld foltok nem a póló tartozékai, hanem külső ráhatás eredményezte, pontosabban az én szorgos igyekezetem, amivel sűrűn tudok mindenféle bajt okozni. Ha visszaérek a szobámba, ki se teszem többet onnan a lábam. Ebben a percben azonban valahogy összeszedni kellene magam, és hazakecmeregni innen, csak hogyan. Erről holnapra az egész kastély tudni fog, és ha eljut a banyáig egy emelettel följebb, eláshatom magam. Vagy játszhatok csipkerózsikásat is akár, száz év múlva csak nem emlékszik majd erre a jelenetre senki. Egyik lehetőség jobb, mint a másik. Rendben, első számú teendő, nem bepánikolni. Ha én itt most kiakadok, és még a sírógörcs is rám jön, abból csak még nagyobb sztori lesz, úgyhogy nyugalom, Médea, nyugalom, beszív, kifúj, szép lassan, ismét beszív, kifúj, és futni kellene, amilyen gyorsan csak lehet, de még mielőtt megmozdulhatnék valaki valami Kingát meg Danit meg spenótot emlegetve éppen megölel. Nem visítok, nem visítok, nem visítok. Még hogy nem visítok, pedig úgy jönne az magától, de nem szabad pánikolni. Megígértem magamnak, és apunak is, hogy nem ijesztek rá senkire, úgyhogy ajkamba harapok, bár kissé sikerül megkésni, így olyan hangot adok ki, mint egy nyikorgó ajtó. Már nyikorogni is tudok, ó dejó. Lassan színpadi kellék lehetek, ha így folytatom, mert megszólalni ott aztán végképp nem tudnék amúgy sem, hogy esetleg eljátsszam valaki szerepét, hiába tudom kívülről a teljes Hamletet. Pár pislogás kell még a gyors eszmefuttatás után, hogy konstatáljam, hogy ez a hajzuhatag itt az arcomban egyébként szőke. Sári? De akkor miért hívott Kingának? Nem Sári? Jaj, már megint. Nem visííít. Legfeljebb csak nyikorog. Nagyot nyelek, majd ha elenged megpróbálok elmosolyodni, bár arcizmaim merevségével szembesülve ez se sikerül barátságosra, inkább lehet valami vicsorgó izé, amit én inkább nem is akarok látni most. Behunyom a szemem, aztán kinyitom az egyiket, reménykedve, hogy ez hátha mégse való, de ott áll, és az az érzésem, hogy vagy ismer és nem emlékszem rá, vagy nagyon összekever valakivel. Elszórakoznék az elméleteimmel itt estig is egyébként lassan elfeledkezve az iménti jelenetről, de megragadja a karom, én meg nem tudok megállni a hirtelen kapott lendülettől, úgyhogy mielőtt elhasalnék ráadásnak, jobban járok, ha elindulok.
- Megijesztettél... és nem spenót volt, hanem borsó... rád is került belőle, azt hiszem. Ne haragudj - pislogok rá bűnbánó tekintettel, amint végignézek az egyébként szimpatikus ingén, közben meg hiába erőltetem az agysejtjeimet, nem tudok rájönni, honnan ismerhet, mert én biztos nem ismerem. Vagy nem is ismer? És akkor meg rögtönzött volna? De az csak a filmekben történik meg, nem velem. Uuh, teljesen összezavarodtam, mi is van éppen.
- Uhm... nem akarsz inni egy teát? Vagy kakaót? - kérdezem végül, miután már legalább két percet beámultam a földre, mellette haladva, és figyeltem, ahogy hol az egyik nagylábujjam kerül képbe a valószerűtlenül kék lakkal a körmömön, hol a másik. Nincs ennél jobb ötletem hirtelen.
- Már csak azért, mert ezt jó lenne megbeszélni - pislogok fel rá nagy szemekkel, és próbálok rájönni, vajon mennyire is néz hülyének éppen, vagy esetleg csak nagyon bénának tartana? Fel kellett volna venni a legilimenciát, de elfelejtettem, hogy határidős a jelentkezés. Ezt is jól megcsináltam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Tünde^^

A lehető legremekebb döntéseket hozom ma hirtelen egymásutánban, mert nem lehet ücsörögni és felmérni szépen lassan minden lehetséges előnyét és hátrányát a játéknak. Olyan, mint egy elhamarkodott sakkjátszma, és azt utálom, mert magamból kiindulva úgyis vereség a vége. Már a csipkerózsikás verziót is meggondolom, mint hirtelen menekülési lehetőséget, bár a kivitelezhetősége kérdésesnek tűnik, lehet a futás megoldhatóbb lenne, akkor is, ha a végére tanulmányozni lehet majd rajtam az aritmiát nagy valószínűséggel. Neki is készülnék, egyelőre csak lelkileg ugyan, a szégyenletes visszavonulásra, mert hát ennél rosszabbat elképzelni se tudnék perpillanat, mint azt, hogy itt ácsorgok megsemmisülten és egy sereg portré kinevet, de befut a tündérkeresztanyám a következő pillanatban egyenesen a személyes terembe érkezve. Sikerül nem visítani, még azután sem, hogy rájövök, hogy a szőke haja ellenére ez nem az én Sárim. Lehet, hogy csak eltévesztette a házszámot, viszont relatíve hamar rájövök - és csak a pontosság kedvéért, képzeljük el, hogy mások fénysebességgel működnek ilyen téren, én meg hozzájuk képest egy rozzant vonatéval, ami még rozzantabb síneken döcög olyan tempóban, hogy kiszállsz az elején, megebédelsz, és még nyugodtan visszaszállsz a végén -, hogy jobban járok, ha vele megyek. Az ő ingére is ragadt amúgy jócskán a trutymóból, hát legalább azért bocsánatot kérek, bár látszólag ez neki annyira nem is probléma. Mégiscsak Sárira emlékeztet, ő is ilyen, hogy minden helyzetben feltalálja magát. Próbál megnevelni engem is, mert azt mondogatja, hogy csak önbizalom kellene, aztán máris minden rendben lenne, mert nem vagyok én hülye, csak ez valahogy olyan iszonyatosan lassú folyamat. Szép is lenne egyik napról a másikra egy tök új Médi, de azért dolgozom ám ezen, legalább már győzködöm magam, hogy nem is vagyok hülye, annyira. A zizzent okoska valamivel enyhébb verzió. Na de lássuk csak közben, valahogy ezt is meg kellene hálálni, mert ugye illedelmesnek neveltek, és ez még szociális bénaságom ellenére is nagyon jól berögzült, úgyhogy első ötletemet szavakba is öntöm. Tea, amit imádok, netán kakaó, ha azt jobban szeretné, sőt a forrócsoki is szóba jöhet felőlem, még ha kissé melegnek is tűnik már hozzá az idő, mindez azonban addig hangzik jó ötletnek, amíg meg nem említi a konyhát. Szégyenemben elsüllyednék, elég csak arra a helyre gondolni, úgyhogy meg is rázom a fejemet gyorsan.
- Ühm, hát oda talán mégse mennék vissza. A borsó miatt nem igazán fognak szeretni a manók egy ideig, azt hiszem. - jelentem ki, de már kicsit késő, mert a szőke leányzó megfordul. Hopszika, ezt nem így terveztem, de most akkor fékezzek le a folyosó közepén, hadd röhögjenek jót a festmények? A világért sem. Legfeljebb majd ismételten bocsánatot kérek a manóktól, és megígérem nekik, hogy a világért se állok neki még egyszer főzni, ha a fene fenét eszik is. Csak semmi pánik, ők is biztos megértik, ha szépen elmagyarázom, hogy mennyire nem vagyok jó gyakorlati dolgokban, és nem fogom tovább erőltetni. Nem futok el, úgyis azt tanították, hogy a felelősség elől nem szabad és szembe kell nézni mindennel, még akkor is, ha nem akarok. Miután előidéztem a dezastrut a konyhában, naná, hogy nincs sok kedvem visszamenni, de majd a tea megold mindent. El is mosolyodom a gondolat eredményeként, elvégre a tea nagyszerű dolog, majd a Pink Floyd emlegetésére csak még szélesebb lesz ez a mosoly.
- Ühümm, nagyon. És de jó...  ugye, hogy annyira, de annyira jók? Főleg a Barrett- féle pszichedelikus korszakuk... azt úgy imádom mindenestől. Ismered... izé, biztos ismered a The Piper at the Gates of Dawn-t, meg az Atom Heart Mother-t... neked melyik a kedvenc albumod tőlük? És... és van kedvenc számod is? - na kérem, rajongás á lá Médi, olyan vagyok, mint egy ötéves, ha előkerül bármelyik kedvenc témám. Persze, tudok ám komolyan kiselőadást is tartani a dolgokról, de most mondta, hogy szereti a Pink Floyd-ot, akkor csak nem fogom azzal kezdeni, hogy halálkomolyan felvázolom neki az együttes teljes történetét röviden, nááh, nem lenne értelme.
- A The Wall mondjuk nem annyira nagyon a kedvencem, hiába az az egyik legismertebb - jelentem ki, miközben szabad kezemmel a pólóm alját megfogva egyszerre húzom azt meg lefele is, és előre is, hogy rálássak az ábrára rajta, aztán ha elengedtem lesöprök róla pár megszáradt borsópöttyöt. Le is potyog egy-kettő, de már nem érdekel az egész annyira, ha ilyen jó témát hozott fel. Hogy nekem ezek miért nem ugranak be? Sebaj, felpislogok azért rá lelkesedéstől csillogó tekintettel és még mindig mosolyogva, abban reménykedem, hogy osztozik a rajongásban, ha már az imádni igét használta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Sárikám <3
.öltözet.

Levelet kaptam aputól. Ez még önmagában nem lenne elég ok arra, hogy a tea mellé sütizni is akarjak, de az már igen, hogy azt mondja, hogy pár hét múlva csak úgy lesz egy kis dolga Kolozsváron, és ha hazamegyek, találkozhatunk. Olyan ritkán látom, hogy természetes, hogy hazamegyek. Gondolkodni sem kell a válaszon, már el is ment a bagoly vissza neki, ami azt illeti, aztán meg egy másik Sárinak is, hogy jöjjön le velem ide sütizni, mert valamit el kell mesélnem. Nagy dolog az ilyen nálunk, és bár mindig néznek furcsán, ha elmondom, hogy milyen ritkán látom aput, de nem értik, hogy nem hanyagol el, csak nagyon fontos és elfoglalt ember ő Bukarestben. El is akarom mondani Sárinak, hogy mi a helyzet vele, és a cukrászda pont jó hely egy nagy beszélgetésre. Össze is szedem magam gyorsan, magamra kapok egy ruhát, aztán cipellőbe bújtatom a lábam, és hajamat kell még csak befonni. Ez utóbbi díszem egyébként pár napja rikítóan narancssárga, mert nem tudom, mit sikerült csinálni a hennával, ez lett az eredmény. Elsőre visítottam, amikor megláttam a tükörben, aztán azonban egészen megtetszett, ahogy másodszorra, majd harmadszorra is megnéztem. A fülbevaló is kihagyhatatlan, tetemes ékszergyűjteményem előtt meg nagyon jót el tudom tölteni az időt, de késni nem szabad, nem lehet, úgyhogy végül találomra kikapok egy párat a sok választási lehetőség közül, vállamra akasztom a táskám fülét, és irány Bogolyfalva, ott is egyenesen a cukrászda. Beérve mosolyogva köszönök minden utamba akadó embernek, bár halk vagyok, az tagadhatatlan, de attól a kedvem még nagyszerű ettől a hírtől, ami annyira lefoglal, hogy még csak eszembe se jut a pánik fogalma sem, nemhogy az, hogy netán gyakorolni kellene, mert olyan sok itt az ismeretlen. Csak nem esznek meg, ennyi finom édesség között pont én nem lennék jó választás ebédre. Az egyik ablak melletti helyet nézem ki magunknak, ott pont jó lesz, mert lehet látni, hogy ki jön meg megy odakint, és még a nap is besüt, a sok D vitamintól pedig a kedvem is csak jó maradhat. Leülök, előszedem a táskámból a már pár napja hordozott Plath-könyvet, és addig is, amíg megjön Sárim, nekilátok. Valami fenségesek benne a lelkiállapotok leírásai, és ez a depresszív hangulat. Olyan élethű, hogy csoda, hogy nem kapom el, belülről megismerni viszont érdekes, elvégre viselkedéskutató-növendékként ilyesmikbe belekukucskálnom nem csak jó, de egyenesen ajánlatos.