DOMINIK

Minidig ugyanolyan. Teljesen mindegy, hányszor ébred még meg a Nap. Teljesen mindegy, hányszor kúsznak be az első sugarai, hogy arcomat gyöngéden simítva szólítsanak életre.  Ha szemhéjaim remegve engedelmeskednek is az álságos, édes szavaknak, lelkem a díszes anyagba csomagolt tollak között marad, valahol félúton álom és valóság között, ahol semmi sem gyötör, semmi sem mardos, semmi sem próbál meg negédes szavakkal boldogságra ösztökélni. És persze ugyanúgy igyekszik minden ölelő cseppje reggeli fürdőmnek lemosni a szürkeséget, ami már bőrömbe maródott, mint elfújni a hideg, fagyos szellő a keserű emlékek még keserűbb utóízét, de persze csak az arcom festi vörösre a pettyek rengetege alatt, ami amúgy is borítja azt.
Aztán minden nap eltelik valahogyan. Teljesen mindegy, hogy miképpen; mélyre merülve a saját gondolataimba, amikben még az a szerelmes csitri vagyok, aki mindig vágytam lenni, esetleg azokban, amikben már régen nem vagyok az. Mások gondolataimban a szerelemről, gyűlöletről, boldogságról és mély bánatról, amik erősek, érzésekről, érzésekről, amik megfoghatatlansága magaslatokba emel, s talán egy pillanatra elfeledteti velem, hogy mennyire alant érzem magam mindennek, ahelyett, hogy minden egy-egy erős szívdobbanás váltana ki belőlem, ami egy-egy újabb lökése az életnek, ami valahol ott kering ereimben, ami a mellkasomra nehezedett ólomsúlyokat emelgeti fel s le, napjában megannyiszor, hogy számolni sem tudom - persze szándékomban sem áll.
Szándékomban nem áll tenni semmit, szándékomban áll tenni mindent ma is, mint tegnap, s mint ahogyan holnapra, s az összes elkövetkezendő napra tervezem. Szándékomban áll oly' módon elmerülni egy könyv borítója alá ma is, ahogyan tegnap tettem, s ahogyan holnapra tervezem, ahogyan mindig is lesz majd, ha megadatik rá a lehetőségem.
 De kár is ennyire előre gondolkozni; hiszen ezt sem terveztem, csak az ölembe szakadt, amolyan égi adományként, hogy foglaljam el magam, hogy felejtsek, hogy emlékezzek, hogy az, amit ki akarok taszítani, az csak gyengéd emlékként fonjon körbe, s most itt vagyok. Itt vagyok a régi könyvek dohos illatával átitatott falak karjai közé szorulva, ahonnan menekvésem nincs, de nem is akarom, hogy legyen. Itt vagyok, ahol minden csilingelő hangot egy kuncogás követ hamarosan, esetleg egy szerelmes sóhaj, netalán egy tudatlan szisszenés;  a reakció nem marad el sosem. És én már rohanok is, hogy megnézzem, mi történik a szeretett gyermekeimmel, akik a polcokat súlyozzák; vigyázok minden betűre, ami itt kering mindenhol, s ez most sincsen másként. Már-már felvillanyozva emelkedem fel a párnák kényelméből, s hagyom el a biztonságos hátsó részét a boltomnak. Ujjaim közt egy bögre teát szorongatva szedem lábaimat,de bárcsak ne siettem volna annyira!
Sötét pillák keretezik a mélybarna szemet, ajkainak íve egy szemernyit sem változott. Arcának éle ugyanaz, mint akkor volt, amikor utoljára elsétált tőlem, és mégis minden vonása ismeretlen napokról, ismeretlen tettekről és gondolatokról mesél egy másodperc alatt. Talán még annyi sincs, de lehet, hogy percek is eltelnek, ahogy csak állok és nézem bambán, mintha megint tizenhét lennék, mintha megint sikítozó hangon akarnék kiabálni, s kérlelni, hogy ne menjen el.

Érzem, ahogy a felforrósodott porcelán égeti bőrömet,s alatta cikázik végig egész testemen. Látom, ahogyan szemeit lehunyva mélyet sóhajt. Látom, ahogyan a háta mögött egy apró darabja a vakolatnak a földre hullik. Látom, ahogyan a szél süvít az utcán körülöttünk; akkor is ősz volt. Hideg, szeles ősz. Érzem, hogy körmeim szinte kettéhasítják a fehérre színezett mázat a poharamon, s látom, ahogy ujjai a zakója zsebébe csúznak akkor, valamikor négy évvel ezelőtt, aminek a napja olyan mélyen beleégett elmémbe, és mégis annyira homályos, annyira mélyre el van temetve, hogy azt sem tudnám megmondani; emlékszem-e ténylegesen, vagy csak a gondolataim cikázó játéka minden kép, minden illat és minden érzés, ami körülvesz a pillanatban.
Érzem a talpamban és a térdeimben, érzem a gyomromban, érzem a mellkasom alatt lüktetni, érzem ajkaim közé préselődni, érzem, ahogy ráül szempilláimra, ránehezedik, hogy addig húzza, addig nyúzza, míg a világ sötétségbe nem takarózik, a lámpák sárgás fénye pedig már csak emlékként tetszik vissza, mintha sosem lett volna ott, mintha sosem adott volna világosságot, hogy aztán lebegjen körbe, mintha ott sem lenne. Csak a hiánya tűnik fel, mindig csak az az  undorító, az a kegyetlen, visszataszító, hányingert keltő hiány az, ami látszik, ami azt feltűnővé válik, és elront mindent. Elrontja a legédesebb szavakat, elrontja a legszebb nyári napot, szürkévé teszi a legpompásabb színeket, s értelmetlenné a legtökéletesebb dallamokat, amiket az ember füle bármikor hallhat.
Hiány jelenlétével válik teljessé, hiánya megragadja minden szervem, s addig csavarja, addig feszegeti, tépi, mígnem az összes meg nem érti, fel nem fogja, s el nem fogadja, hogy itt áll velem szemben. És a szorítás rögtön enyhül. Érzem, hogy ujjaimba újra vér költözik, érzem, hogy a zsibbadás, a bénító tehetetlenség el nem illan valahová a hátam mögé, de csak annyira, hogy tudjam; bármelyik pillanatban vissza is költözhet, ha óvatlan vagyok. Tudja, hogy óvatlan vagyok. Nagyon jól tudja.
Pont annyira, amennyire ő maga, ahogy mozdul, megint menekülne, megint távolodik, s bár még látom, s bár még tudom, hogy itt van, nem ment messzire, olyan, mintha soha nem is történt volna meg, s valahol azt kívánom; ébredjek fel, jöjjenek a Nap sugarai, ébresszenek kegyetlen, galád módon, hogy a szenvedéseimnek új napja virradt. De nem azok ébresztenek, hanem a földre zuhanó kötet tompa csattanása az évszázados fapadló vékony porrétegén. Testének hangtalan ütődése a polchoz. Aztán hangom, ami rekedten szakad ki torkomból, mintha ezer éve lenne,  mikor utoljára használtam. Pedig nincs annyi, pár órája csupán, hogy néhány bájosan csivitelő lánykának adtam a legszerelmesebb könyveket, amiket rejthetnek a falak.
- Igazán bántana, ha pont itt, esetleg pont így kellene meghalnod... - jegyzem meg, mintha csak úgy fele vállaról pöccinteném le a szavakat, miközben letérdelek a padlón heverő írásért.

Kegyetlenül, éles körmeivel mart ki az álmok pille karjai közül a reggel. Utálatos volt minden napsugár, ami a szürke téli égbolton keresztül arcomat érte, miközben fürgén szedtem a lábaimat a kis boltocskám ajtaja felé, s minden karácsonyi maradvány fintorra késztetett, ami még az ablakokban tetszette vissza a szeretet ünnepét, amit idén is, mint olyan régen már; egyedül töltöttem. Egyedül és a könyveimmel, amikben olvastam barátságról és szerelemről a paplanom rejtekében, a boltom zugaiban, amit természetesen most sem zártam be egy pillanatra sem.
Talán ez az oka az állandó aggodalmamnak; a folytonosan nyitott ajtók, s a nem folytonos jelenlétem. Hiszen bár a könyvek visszatalálnak, amíg helyüket nem tudom, addig nyugodt nem tudok lenni.
Mivel az ajtók mindig, szüntelen hívogatják befelé az arra járókat, így eshet meg az is, hogy mire reggel megérkezem, már nem vagyok egyedül, s bár nem látom, ki az és merre jár, egyértelmű nyomai vannak, hogy valaki nem sokkal előttem érkezett; lehetne ez lapokra illően az illata, erős kisugárzása, esetleg hatalmasra nőtt aurája, de ennél sajnos sokkal földhöz ragadtabb jelenlétének jele; cipőjének még frissen taposott nyoma az amúgy nem makulátlan padlómon. Ugyan morcolódom pár pillanatig, hogy már megint takarítanom kell, mégis valahogy megnyugvással tölt el, hogy itt vagyok a kötetek között, így ennek hangot nem adva haladok egyre beljebb, miközben az otthon sokáig válogatott ruhadarabjaim egyre gyorsabban kerülnek le rólam.
Mire a megszokott, kényelmes székemhez érek, már semmi sem bizonyítja, hogy volt, hogy nem voltam itt. S bár következő mondatommal felfedem magam az ismeretlen előtt, remélem, hogy lesz szíves nem elárulni senkinek. Na nem mintha lenne bármi tétje is.
- Szólj, ha szükséged van valamire! - kiáltom bele a levegőbe, mivel tudomásom nem igazán van róla, hogy hol található a vendégem. Mindenesetre amíg más dolgom nincsen, addig lábaimat magam alá húzom, s összekucorodva kezdek bele az előző olvasmányom folytatásába. Hátha meglátom közben Bokonont.

A sorokat követve San Lorenzo - képzeletemben - sárgásbarna utcáin vezetnek végig lábaim, s szinte érzem az otthonokból ebédre készült fűszeres étel illatát. Gondolataim között már megtalálható a szuperjég ismerete is, s amint a Villa Mona fehér párnái közé hajtom fejemet, már ki is veszem farzsebemből, hogy eldugjam a díszesen faragott éjjeliszekrény legfelső fiókjába, hogy kivegyem onnan bármikor, amikor szükségem és kedvem szottyanna rá. Szemeimet lehunyva tisztelettel adózom Bokononnak, s bár tudom, hogy tilos követni és hinni, mégis titokban úgy vonzódom hozzá, mintha tisztes kötelességeim elengedhetetlen egyike lenne.
Aztán ujjaim gyengéden fordítják a könyv lapját egyik oldaláról a másikra, s mintha  kalandjaim abba sem maradtak volna, egy pillanatnyi kihagyás után, amii alatt orromba szívom a régi könyvek illatát magam körül , már folytatódik minden ott, ahol emlékeztem rá.
Aztán hirtelen mindig vége van, keserű vége, amikor a vágyakozás még ott van valahol az ember mellkasa alatt, rátelepszik minden gondolatára, hogy majd a saját utcáján sétálva egy-egy emberre rápillantva a könyve hősét lássa meg benne, s újra vágyódjon rá, hogy akár csak egy oldalt is újra átbogarásszon, mintha újat találhatna rajta, mintha minden olvasással új értelmet nyernének a betűk külön-külön. De előtte érzi, érzi mindenki azt, hogy most vége lesz, amikor a tetőfokára hág, amikor már nincsen más, csak a végkifejlet; s mintha a gondosan felépített kis világ falai láthatatlanul málladozni kezdenének. Mindig érdekes, mindig szomorú és mélyen megdöbbentő az igazság. Az, hogy jól éreztük; a kötete fedelét nézve hirtelen érteni lehet a törmelék ízét a szánkban, s a keserűséget. És ami a jó, hogy rossz nincs. Rossz kaland nincsen, csak nem megfelelő ember; ha felépült környezet nem tetszik, csak mást kell elküldeni, hátha ő valami olyat fedez fel, amit nekünk nem sikerült.
Az utolsó sor utolsó betűit szinte falva nyomom le a torkomon, hogy gyorsan túl legyek a keserű részen; a legvégén. De nem sikerül, hiszen egy szó, egy egészen aprócska szó veri szét a képet orrom előtt. Ujjaimra hajtom a fedelet, remélve, hogy még visszatérhetek hozzá, míg nem hűl ki a történet, de reménykedésem hiábavalónak és reménytelennek tűnik, amikor vendégem tovább pergeti a szavakat. Most  ő válik a célponttá, végighordozom rajta tekintetemet - valahonnan átkozott ismerősnek tűnik, valószínűleg nem most tért be először ide először, s mivel szinte beleolvad a környezetbe, azt gyanítom, nem is ritkák a látogatásai.
- Talán elnézem - szólok hozzá , a vállam megvonom közben, s eleresztem az emlékeit is a macskabölcsőnek ujjaim közül; leeresztem a kis pultomra, szinte hallom, ahogy koppan vele együtt egy nagy kő, valahol a bensőmben.
- Á, szóval te vagy az! - adok hangot a felismerésemnek, amikor a kölcsönözni szót kiejti. Ide nem szoktak az emberek kölcsönözni járni; a többség elviszi, aztán majd visszahozza, vagy csak lefekszik a legkényelmesebb pontokon, hogy ott élje át az izgalmakat, de ez a srác mindig becsülettel megfizeti minden nap árát, amit nála töltenek a történetek.
- A könyvek elvándoroltak, valahogy nem éreztem, hogy jók lennének ott, ahol voltak. Most kicsit hátrébb kell menni - ujjammal a megfelelő irányba mutatok, de közben a kis fotelkémből is felemelkedem; ha akarja, természetesen mindenképpen megmutatom neki pontosabban is, hogy hova kell mennie.

ASHLEY

Bár reggelente átkozom s pokolba küldöm a nap minden sugarát, ami csak úgy harsogja kis otthonomban az ébresztő zenéjét, a mai pirkadat más volt. Mert elmaradt. Nem simította végig arcomat egy aranyos nyaláb sem, nem öltöztette világosba falaimat a fény szeretete. Édesen szeretett az álom, s mire elengedett, már azt sem tudtam eldönteni, hogy velem kél vagy ellenem nyugszik a ragyogó Nap.
Sötét volt odakinn, sötét és hideg, s bár testem nem érezte az óvó falakon keresztül, szemem becsaphatatlanul látta, elmém pedig éreztette velem; amint kiteszem a lábam, máris vissza akarok majd rohanni oda, ahol mindig biztonságban érzem magam, ahol semmi, se semmi nem zavar igazán. Az otthonomba, amiért megdolgoztam, amiért vért és verejtéket adtam - mennyire nevetséges, istenem!
Persze nem tehettem meg, hogy bezárkózóm egész napra, nem tehettem meg, hogy egy napot a semmivel töltök el, különben magam is semmi leszek, ezt nagyon jól megtanultam a suhanó évek alatt, bár egy egyszerű és kedves ajándékot adhatok magamnak; egy kis napfényt. Na persze nem varázsolhatom az égre a sugarakat, s nem mosolyogtathatom meg a hatalmas csillagot, hogy szórja ránk boldogságát, de a napfény nevű süteményt még megvehetem magamnak pár érméért a cukrászdában, hogy édes-mézes ízét csorgassa végig torkomon és mellkasomon.
És most itt vagyok, bár az elképzelt kép merőben más volt, mint amit tapasztalok. Lélegzetvételnyi hely nincs, az is sok lenne, de mivel várakozásom mindig meghozza gyümölcsét - jelen esetben helyét -, ez most is megtörténik, s érkezésem után fél perccel, ami egyben a pánikba esésem utáni fél percet is jelenti, egy kedves párocska - a lány úgy nevet, mintha minden boldogság ismerője lenne - áll fel egy kettes asztaltól, s a helyüket úgy foglalom el, hogy kérdéses; ott voltak-e valaha egyáltalán. Aztán kérem a sütimet. Talán még egy karamellás tejet is mellé - szigorúan tejszínhabbal.

Régen szerettem, ha néznek. Szerettem, ha valaki érdeklődéssel vizslatta arcom minden végtelen vonását szeplőim tömérdek kuszasága alatt. S szerettem, ha valaki rezzenéstelen tekintettel figyelte az ég színét az én tekintetemben, hátha megtalálja benne az örök igazságok titkát. S szerettem, ha valaki gondolatai megremegtek, mikor fülledt hangulatban halántékomra tapadt rézszín hajam, s rátévedt nézni.
Ez mára mind por és hamu, valahol a sarokban, valahol a szőnyeg alatt, valahol a hátam mögé szórva, hogy soha ne is emlékezzek rá, milyen volt a feltűnést csak úgy kelten, csak úgy akarni és kiállhatatlanul vágyni, hogy figyeljenek. Most minden pillantás szúrós tüskeként éri bőrömet, most minden egy rajtam felejtett tekintet egy újabb és újabb csattanó pofon az arcomon. Egy óra, egy perc, egy másodperc, esetleg annak a legapróbb törtrésze elegendő ahhoz, hogy a kellemetlenség minden mélységét és magasságát bejárjam, s a legmélyebb zavar színezze arcomat olyan színűre, mint hajam minden különálló tincse együttvéve sem lesz majd sohasem. Ezért bújok a történetek mögé, ezért óvom magam egy-egy díszesen mintázott fedéllel, s ezért érzem magam olyan nagyon kellemetlenül, ha le kell tennem, s bár megteszem, és teljes sikerrel üzenem vonásaimmal; semmi baj, minden rendben, valójában az egész olyan... borzasztóan nehéz. Mintha ólmos súlyok húznák ajkaim szélét lefelé, úgy kell erőlködnöm minden mosolynál, ha nem őszinte, mégis megteszem, mert szeretem magam megkínozni. Vagy csak szeretem, ha ezt mások sem tudják. A választ még én sem tudom, és nem is kell pont most ezen gondolkoznom, hiába érzem megint. Hiába ér olyan nagyon rosszul az, hogy ez az ifjú rajtam felejti ékkő szemeit. lehet, nem is teszi, én mégis érzem, és ez... Próbálok nem erre gondolni, hiszen ő is láthatóan van kényelmetlen, amit viszont nem engedhetek meg. Senki nem érezheti rosszul magát Őszike falai között, ez az ő öröksége, és én vagyok, akinek ezt foggal és körömmel kell óvnia. De ez valóban az öröksége? Valóban nem máshol vagyok?
Egy olyan helyen, ahova végtelen vágyom, ahol nyugalmat és békét lelhetek. Látogatóm háta mögött már nincsenek könyvek. Már nincsen semmi, ami emlékeztetne a megsárgult lapokra a színes borítok alatt, s nincsen, ami tüdőmre nehezedik; egy pillanat műve volt az egész, s máris örömmel húzom magamra a sós levegő burkát, szinte betakarom magam vele, ahogy megbabonázva lépkedek a macskakövön, bár egy hatalmasra nyílt szirmaival kápráztató virág mellett megállok. Színei valahol a vér és a naplemente tüzes árnyalatai között játszadoznak egymással, én pedig lehunyom szememet, mert ez... mert ez valahol túl szép ahhoz, hogy nézni tudjam.
Helyette megérinteni akarom. Ujjaimmal felé nyúlok, hogy érezzem a bársonyos tapintását bőrömön, de éppen abban a pillanatban, hogy ez megtörténhet, máris visszarántom magam mellé karomat, s másik kezemmel fogom le, nehogy  megint kísértésbe essem. Szemem is kinyílik, egyenes a látogatómra nézek. Feje búbjától vizslatom végig, ha pedig a talpa látható lenne, még azt is megnézném magamnak. Aztán újra arcán állapodom meg, s hatalmasra nyílt szemekkel pislogok rá.
- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy magázol?  - kérdeztem a bárminemű témától és gondolatoktól függetlenül, miközben még mindig csak úgy pislogok rá - természetesen felfelé, hiszen azt  az esetemben nem nehéz, alig akad valaki, aki nálam alacsonyabb lenne...
- Ennél többet senki sem fizetett még nekem könyvért, köszönöm - hetek óta az első őszinte mosollyal ajándékozom meg, majd újra hátam fordítom felé, hogy lépteimet újra szaporán kövessék egymást, mígnem újra megállok.
- Megjöttünk, azt hiszem - játszi könnyedséggel ejtem ki a szavakat egy utca csap előtt állva, mintha tényleg ide érkeztünk volna meg. Mielőtt pedig eltűnik az illúzió, még  utoljára megpróbálom meghallani a távoli tenger mély morajlását.

Talán hatalmas pelyhekben hullott a hó, s terítette be a falu utcáit fehér paplannal. Talán esett, mintha dézsából öntenék, hogy aztán mindenki nyakig sárosan rohanjon hazáig. Talán sütött nap, az emberek mellkasa pedig nehezen emelkedett, s ajkuk talán szárazon kapkodok a forró levegő után, ami aztán talán végigégette torkukat. Persze az is lehet, hogy az átlagosnál valamivel átlagosabb nap volt, és a szürke hétköznapok képét csak elmém formálja szélsőségessé, hogy legalább valamilyen legyen. És minden nap és minden óra, s ezeknek az ezrelékei is képesek megváltoztatni a képet, a környezetet és bármit. Egy a közös csak; minden emlékben a hátát látom, ahogy távolodik, a hangomat hallom, ahogy könyörög, és a szívemet, amit darabjaira hullik szét, az emberek hangját, ahogy arról kérdezgetnek, minden rendben van-e, s én azt mondom; igen. Persze dehogy, semmi sem volt rendben, hiszen az utcán térdeltem, és ő elment.
De egyre jobb lett. Első nap még vártam. Vártam, hogy egy doboz csokoládéval és a kedvenc Keats idézetemmel vár rám a szobám ajtajában. Vártam, hogy egy hét elteltével küld egy levelet, két hét múlva már csak egy rövid üzenetet reméltem, egy hónap múlva pedig már csak a csöndes sóvárgás maradt, s mire eljutottam a felismerésig; soha nem jön vissza hozzám, addigra már egészen meg is szoktam a létezés sivárságát, az arcszeszének illata már nem simogatta érzékeimet csalókán, s nem érintettem meg minden férfi vállát örömmel, akinek zakója akárcsak színben megközelítette az övét. Kikapartam a bőröm alól, kimostam a hajamból, nem csókoltam le ajkai emlékét minden pohár széléről, amiről tudtam, hogy nála volt.
Felejteni vágytam, átadtam magam mindennek és ezzel a semminek, a napokból hetek, abból hónapok, majd évek lettek. Hosszú évek, egyre fakuló emlékekkel arról, hogy hogyan simítottam puha bőröm a reggeli borostájához játékosan, hogy rám keljen fel, miután velem aludt el, és... hazudtam magamnak nagyon sokat. Rengeteget, és mikor már a tükörbe sem tudtam nézni, akkor betemetkeztem a könyvekbe, hogy még csak gondolkoznom se kelljen semmiről, nemhogy valamiről.  Álmomban sem reméltem, és a pokolban sem kívántam volna, hogy pont itt találjon meg, hogy itt zavarjon meg, ahol a legundorítóbb tőle, ahova eddig nem férkőzött be, de megtett és én utáltam érte.
És imádom, hogy meg kellett találnia, hogy ahova bújtam, ott is meg kellett lelnie, hogy lássa és érezze, hogy mi lettem miatta, mi lettem általa. Hogy elmondjam neki, mennyire gyűlölöm, hogy valaha szerettem, hogy két szemében a hiányát lássam annak, ami volt. Annak, ami lehettem volna mellette.
Az, akinek megremeg a gyomra érintésének legapróbb ígéretére is. Aki sóhajtva szívja mélyre illatát minden alkalommal, ha közel kerül. Aki ajkait úgy kell visszafogja, hogy ne könyörögjön csókért mindent pillanatban.  
Az lettem, aki segít felállni, ha elbotlik, aki riadta húzza vissza kezét, ahogy teheti, aki egy lépést hátrál, ha csak a közelébe ér. Aki lehajtja fejét, hogy szomorkás hangon szólaljon meg.
- Tudod, ha ez három éve és kilenc hónapja történik, akkor talán elhiszem, hogy egyáltalán tervezted, hogy találkozunk megint. Így viszont - nyelek egyet, nyelvem végigfuttatom alsó ajkamon - azt sem hiszem el, hogy nem lenne neked is kellemesebb, ha most megfognád magad és kimennél az ajtón, amelyiken bejöttél.

GILBERT

A szívverésem heves. Érzem, ahogy ereim végiglüktet a vér, mintha szüntelen keresné bennem, ahol végre megnyugodhat. Nem fog. Én sem fogok, s minden évben, minden olyan évben, ahol magányos vagyok akkor is, ha van mellettem valaki, minden évben szenvedés lesz a kedvenc napom is, ahol igazán vágyom valaki után, aki olyan picinykének kezel, mintha a tenyerébe férnék, mintha más dolga nem is lenne az életben, minthogy megvédjen és szeressen. Utálom a szerelmesek ünnepét, mert amúgy imádnám, amúgy az év legjobban várt napja lenne.
Órák és napok telnek el úgy, hogy magamat sajnálom, mintha jobb dolgom sem lenne, a pillanatok úgy zúgnak el a fejem felett, mintha semmi nem lenne, amit észre kell vegyek, és hanyag beletörődésben sanyargatom azt is, ami jelenleg a legfontosabb; a könyveimet.
Semmi sem jó. Semmi sem jó, elvesztem a lélegzetem is, mikor harmadnapon rájövök; egyedül vannak. Egyedül hagytam őket, a gyerekeimet, akiknek szükségük lett volna róla rám, az egyetleneket, akik igénylik a törődésemet, és akikkel a kaktuszomon kívül hajlandó vagyok foglalkozni, s mikor tettem rémes érzése végigcsorog rajtam, sehogy nem tudom lemosni. Semmilyen vízzel nem jön le, semmilyen édes íz nem tudja a torkomból kimosni. Csak egy valami segíthet, és az a teaházban van.
Ujjaim a kilincset érintik, s amint kinyílik az ajtó, a csengő hangja élesen hasítja át a levegőt. Zavar minden hang a magányom csöndje után, minden apró rezzenés elemi erővel tép ketté nyugalmam, s bár álcám azt hiszem, megfelelő, számat kicsit elhúzom. Aztán ott a függöny is, amin könnyedén átlendülök. Körbenézek. Szinte üres, pont megfelelő, egy tekintettel találkozik csak tekintetem; sötétbarna tincsek közé rejtett kék íriszek. Mély szembogár - és már mosoly is ül ki arcomra.
Lábaim gyors egymásutánban követik egymást a teákig, ahol kiszemeltem ácsorog, s bár csak pár lépés, úgy teszem meg, mintha kilométerek lennének. Előtte megállva torkomat köszörülöm, miközben ujjaimról húzogatom le kesztyűmet. Mert azt azért illik.

GILBERT

Huncut. Pajkos és pajzán, s én magamhoz édesgettem, hogy magához édesgethessen. Ölébe bújtam, hogy  csókokat nyakamra tapasztva halmozzon el boldogsággal, s aztán ajkaimon kössön ki a vértől duzzadó ajka. Édes volt, kacagva eresztett egyre messzebbre, hogy minél távolabbról rohanjak vissza, végül párnák puha pelyhébe temetkezve ölelt álomba, és én...
Én aztán remegve emeltem fel pilláimat. A nappal kegyetlen fényei tőrként égették a képeket, amik előtte még oly' élesen éltek előttem, mintha tényleg történne, s a hamuszürke, csillámló emlékeket könnyű, tavaszi szellőként vitték tovább az ezredmásodpercek, hogy aztán tényleg ne maradjon belőle más, csak  egy hideg kékség, keretek és vonások nélkül. Se orrának íve, se hajának vonala, semmi, s akárhogy próbáltam utána erőltetni magam, akárhogyan próbáltam visszahozni mindent, amit csak lehetett, mindig egy maradt; a kékség.
Nem találtam meg a vizek remegő tükrében, és nem találtam meg a tiszta égbolt akvamarinjában, és nem találtam a boltok polcain, a legszebb anyagok és kelmék forgatagában, és bőröm megannyi festett színei között sem. Könnyes kínok közözz engedtem, hadd menjen tőlem, szaladjon olyan messzire a gondolat, amilyen messzire bír,  Széllel szemben szállt, és szinte láttam az utolsó ezüstös szemcséket eltűnni, mintha tényleg soha nem is lett volna. Fertelmes undor maradt csak a helyén; valaha kerestem, mint ostoba gyerek, úgy rajongtam a semmiért, értelmetlenül, hiszen... Ha meg is lett volna, semmi sem lett volna. Megrajzolt, felgombolyított kis történet. Hosszú napok teltek el azóta.
Pillanatok röpke játéka az egész. Ahogy meghajol, ahogy haja arcába hullik, és a kusza hullámok és koncok bekeretezik arcának minden élet. Ahogy felnéz, ahogy minden kitisztul. Eszembe jut. Minden mozdulat, minden álombeli könnyed érintés, s torkomba kellemes gombóc szorul.
Pillanatok röpke játéka az egész, ahogy arcom megmerevedik, aztán újra életre kel, szeplőim alá befészkeli magát a minden titkok játékos mosolya.
Mert nem ő volt, biztos vagyok benne, de az ő szeme volt. ezrek és milliók közül kiválasztva, az a szempár, aki elvarázsolt egy másik helyre. Az a szempár, ami élménnyel ajándékozott meg, amit sosem fogok elfelejteni. Amiket bármikor szívesen újra megélnék, bár kérni sosem kérném rá magamtól. Amúgy sem szeretek csak úgy kérni. Persze, ha ajánlat érkezik, akkor azt el kell fogadni, még akkor is, ha a válasz nem volt a lehetőségek között. Szinte biztos vagyok benne, hogy képes lesz kompromisszumra.
- Mindenképpen leülök, de itallapot nem kérek. Lepj meg valamivel, szeretem a meglepetéseket... - félig lesütött pilláim alól figyelem reakcióját és útját, követem, amerre szeretné. Hiszen ő biztosan jobban tudja, melyik a legideálisabb hely egy magamfajta kisembernek.

GILBERT

Ha az ember egyszer megismeri a meglepetés ízét, ha az kellemes bizsergéssel telt íz ajkaira tapad, ha az a lágyan remegő izgalom végigkúszik torkán, hogy aztán belül robbanjon féktelen izgalommá, akkor többet nem lesz nyugta.  Egyfolytában keresi és kutatja, akarja és vágyja, hogy valakitől, valamilyen módon megkapja, hogy újra ízlelhesse. Persze soha nem az igazi már, az élmény soha nem lesz olyan intenzív, mint az első alkalommal, s bár az ember felejt, az emlékek pedig szürkülnek, s lesz, hogy jobban örülünk, lesz, hogy kevésbé, az elsőt  semmi sem tudja túlszárnyalni, mi pedig nem értjük, mire a nagy felhajtás. Olyan ez, mint a legrosszabb drog, ami mindig ott kering az ember ereiben, ami a szívünket dobogtatja, ami a tüdőnkben szétárad, ami az izmainkat mozgatja, és aztán... aztán egyszer megunjuk. Lehet, hogy évek. Lehet, hogy hónapok, s lehet, hogy agg halántékkal, ősz gondolatokkal koponyánk rejtett zugaiban még várjuk a csodát és... és tulajdonképpen lehet, eljön. Egy egyszerű betegség, egy egyszerű...
Néha irigyeltem nagyapámat, amikor utolsó hónapjaiban az is meglepetést, hogy van unokája. Az is, hogy ő nem egy öt éves gyerek. És amikor apának szólított, megértettem a helyzet tragikumát, de a meglepetések iránti menthetetlen szerelemem nem bírt enyhülni, meg hát a nagyapám is elment, és így nem volt semmi, ami emlékeztetett volna; ne akarjak nagyot, mert csak bajom lehet belőle a végén.
Szabályosan keresem az embereket, akik segítenek kielégíthetetlen étvágyamon. Kutatom, és ha minden bokorba benéznék, az sem lenne elég. Ha minden fa tetején a levelek alá benéznék, az sem lenne elég. Türelmetlenül és durcásan nézelődök, és amikor nem számítok rá, akkor mindig jön valaki. Besétál az ajtómon. Egy könyvet keres, és ezernyi ajándékod ad cserébe. A gyomrom görcsbe szorul, ha rá gondolok, és nem merem felkeresni. Félek, hogy elromlik, hogy akaratos leszek. Hogy tudat alatt fogom követelni tőle, hogy megint és megint varázsoljon nekem, hogy erőszakkal csikarom ki, és aztán... aztán megint, amikor már nem gondolok rá, akkor megkapom tőle, és mint a gyerek, hatalmasra nyílt szemekkel nézek rá, és a vörös pillák közötti kék írisz szinte ragyogva köszöni meg, hogy megint adott valamit. Szinte nevetek, szinte ujjongva ugrom a nyakába, de helyette inkább rálépek a sárga kockákra, s mikor már a hátam mögött jár, hogy a másik varázslatba belekezdjen, még visszafordulok hozzá.
- De legközelebb a piros cipellőket is kérem... - jegyzem meg most már tényleg nevetve hozzá egy kicsit. Hogy jelezzem, hogy boldoggá tett vele, hogy jelezzem neki, hogy megint eltalálta az egészet, és... és aztán leülök, várom, hogy megérkezzen. Lábammal picit topogok az asztal alatt, ujjaimmal kicsit piszkálom a terítő szélét, és a gondolataim kicsit eltévednek mindenféle, amerre csak lehet. Ki tudja, honnan térek vissza, és ki tudja, mennyi idő, míg visszatérek, de amikor a porcelán tompán puffan a terítőn, akkor már régen csak arra figyelek, mit rejt a díszes csésze, bár mielőtt még kerülhetne bele valami, azelőtt külseje az, ami teljesen magával ragad, és még mielőtt bármi történhetne ezután, sebesen állok neki vetkőzni, míg csak egy színes, élénk mintákkal tarkított póló marad a pulóverek és ingek rejtekéből felbukkanva. Karom emelem, s addig forgatom és húzogatom a póló ujját is, míg a elő nem kerül alóla a feszes bőr, ami valaha hófehér, emlékeim szerint kék erekkel körbeszőve, mára azonban színes és mintás az is, mint minden gondolat, ami a fejemben megfordul.
- Nézd! - mutatom orra alá, hadd lássa; ott is úszik egy koi, narancsos pikkelyei szinte csillognak, a hullámok pedig szinte sós illattal töltenek meg mindent. Persze nem teszik, de szeretem azt hinni.
Aztán persze elszégyellem magam, mint rossz gyerek, aki cukorkát lopott, és visszaülök oda, ahonnan felálltam. Illedelmesen veszem ujjaim közé a halacskákat, és emelem először csak orrom elé a gőzölgő italt.
- Szóval, most magamra fogsz hagyni?

GILBERT

Még aprócska kölyök voltam - s bár méretben mostanra sem lettem sokkal hatalmasabb jelenség -, mikor először megláttam Szabolcsot, ahogy szinte feldobja már akkor látványosan nyurga testét egy fa egyik ágáról a másikra, s megy egyre magasabbra és magasabbra. A torkomat ott és akkor marni kezdte a savas irigység, és módszereim azóta sokkal kifinomultabbak lettek, ott és akkor könnyekkel és hisztivel próbáltam rávenni egyrészről arra, hogy jöjjön le - mivel azt gondoltam, utána soha nem jutnék fel -, illetve arra, hogy rakjon fel, esetleg vigyen fel ölében. Nos, egyikre sem volt hajlandó. Utáltam magam. Utáltam a lábaimat, amik alig tartottak el a földtől már akkor is, utáltam rövid karjaimat, amikkel a legvékonyabb ágakat tudtam csak magamhoz ölelni, s utáltam őt is, amiért más, mint ami én vagyok.
Dőreség lenne azt állítani, hogy nem okozott a lelkemen is mély sebeket minden lila folt, amik egy-egy lepottyanással a testemen megszülettek. Meg azt is, hogy nem volt eszméletlenül nehéz, annyira, hogy néha fel akartam adni. Aztán amikor elérkezett az a vékony vonal, ami meghúzza a határt a feladás előtti utolsó pillanat, illetve a siker első pillanat között, akkor... egyszerűen sikerült. Felmásztam az ezer éves telkünk ezer éves cseresznyefájának legmagasabb ágára, és abban a pillanatban, ahogy a tavaszi szellő hűsen körbeölelt, én megszűntem utálni magam. Megszűnten gyűlölni a rövid lábaim, megszűnt minden haragom az aprócska felsőtestemmel szemben, és megszerettem minden szeplőt, ami a fehér bőrömet cikornyázta. Akkor lettem igazán Levente, az a Levente, aki néha elveszett, de mindig visszatalált hozzám, én pedig mindig visszataláltam hozzá.
Az emberek gyakorta döbbennek meg ezen. Hogy felfedem magam, hogy minden szégyenérzet nélkül vetkőzök és ölelek, szeretek és szólok, hogy odaadom magam az első pillanatban, mindenféle várakozás hiányában. Mert szeretem magam, és szeretném, ha mindenki tudná. Ha mindenki érezné, amit én érzek.
Az arcukra kiülő kifejezést nem egyszer véstem emlékezetembe, s nem egyszer hozom elő szomorúbb napjaimon, hogy derüljek rajta. Derűt okoz, amin ők akkor derülhettek, amin ők akkor megbotránkoztak, amin ők akkor... az érzelmek teljes skáláját mutatták be. Senkit nem hagytam még hidegen, és nem teszem most ezekkel a nagy kék szemekkel sem.
Nem hallom, mire gondol, s nem tudhatom meg valószínűleg soha, csak sejtéseim lehetnek. Arcát szégyentelenül fürkészve, ahogy ő karomat nézi, azt hiszem, jól tettem, hogy eljöttem ma hozzá, és minden pillanatban, amit a társaságában töltök, úgy döntök, jól döntöttem.
- Levente vagyok - szólalok meg aztán hirtelen, látszólag minden kapcsolat nélkül az előzőekhez, bár a fejemben már régóta türemkedett egyre előrébb és előrébb, de eddig nem éreztem a megfelelő, tökéletes pillanatot. Most jött el. S mintha meg sem történt volna, az ajkaimhoz emelem a csészét, szemeit lehunyva kortyolok bele a meglepetésembe. Nem sokáig, másodpercek töredékéig ízlelgetem, még mindig lehunyt szemmel harapok alsó ajkamba. Nem tudom, mennyi idő telik el így, hogy mennyire lehet ez megint érdekes, de egyszerűen nem állom meg.
- Hozzád jöttem, nem mehetsz el... - szólalok meg aztán, mindenféle utalás nélkül arra, hogy ízlett-e, amit kaptam; pontosan tudom, hogy tisztában vele szavak nélkül is. Ha meg nem, akkor is sejtheti.
- Valójában... érted jöttem - pontosítok előző szavaimon, miközben megpaskolgatom a hozzám legközelebb eső helyet, ahol el tud helyezkedni. - Szeretném, ha nem tudnál ellenállni az amúgy egészen biztosan ellenállhatatlan ajánlatomnak - szinte gyöngyöző kacajjal jönnek ki a szavak a torkomból - biztos nem gondol őrültnek.... -, de arcomra komoly ábrázatot próbálok varázsolni, miközben tovább kortyolgatom a teámat.
- Szeretném, ha néha nálam dolgoznál - teszem hozzá gyorsan, mielőtt még bármivel elijesztem. Megérkeztem az ingoványos talajra, pedig még a tea negyedénél sem tartok.

GILBERT

Megannyi emberi fordul meg a könyvesbolt falaki között minden édes, átkozott, szeszélyes és nehéz nap. Megannyi ember nyomja le a bronzból öntött kilincset, s megannyi ember első lépteit kíséri dallamos csengőszó, hogy aztán elhaljon jelenlétük valahol a falak  között a porban és régi történetekkel átitatott levegőben.  Néha megmaradnak másodpercekre, percekre, órákra, s talán még a másnap is hordozza emléküket, talán gondolataim között ott kavarognak valahol örökkön örökké, talán elég egy pillanat, s mintha soha nem is léteztek volna.  Egy dolog azonban igaz volt mindenkire, akit oda sodort a sors; soha nem éreztem, hogy értenék.
Betértek. Levették a polcról a kellő kötetet, beleolvastak, néha elvitték, néha visszahozták. Én pedig megsirattam mindegyiket, akárcsak a gyermekem lenne, s rég látott szeretőként örültem mindenek, ami visszakerült hozzám. Mert senki nem értette.
Lélegeztek. Én éreztem, hogy az öreg lapok, szavak és történetek között az élet kering, ahogy mellkasom egyszerre emelkedik, s szívem úgy pumpálja a vért ereimben, ahogyan az ósdi, repedező és málladozó falak között kering a létezés.
Szüksége volt magányra és társaságra, szüksége volt vidámságra, és éreztem, ha bánatot árasztott minden sarokból. Szerettem vele lenni, szerettem mindent megosztani vele, s szerettem megóvni minden pillanatát attól, hogy valami bántódás érje. De kevés voltam. Egyedül nagyon kevés.
Megbújtam és várakoztam. De senki nem értette, és én féltem, rettegtem, hogy rossz kezekbe kerül, rettegtem, hogy valaki kárt tesz benne, hogy nem becsüli meg, és a dobogó szív, az élet egyszerűen elillan a sorok és betűk közül, mígnem végül szürke lesz minden, ami addig pezsgett, s kiszürkülök vele együtt én is.
Aztán megjelent. Először az illatát hagyta ott, apró árnyakat és emlékeket magáról, lépteinek puha hangját és zöngéjét, amit örömmel zenélt vissza a picinyke csengő az ajtó fölött, és mindig pezsegni kezdett a levegő, ha ott járt. Nem tudtam, ki ő, de nagyon vártam, hogy megpillanthassam, hogy halljam hangját, hogy mondjon nekem akármit, bármit! Aztán megtörtént.
Páni félelem lett rajtam úrrá, mikor a pillanat közelgett, féltem a csalódástól, hogy az ígéret, ami maga után hagyott, majd nem váltja meg magát, és féltem, hogy szemébe nézve nem azt látom, amit annyira reméltem. Aztán elvarázsolt. Mesebeli csodalénynek tűnt, mintha nem is evilágról származna, úgy adott nekem még többet is, mint remélhettem valaha. A gondolatától aludni nem tudtam, csak egy járt a fejemben; meg kell szerezzem magunknak. Tudtam, hogy csak nyerhetek, nem volt kétségem, mégis félve jöttem el hozzá. Amikor pedig újra megpillantottam a fekete pillák közé bújtatott kék íriszeket, teljesen elvesztem a gondolatban, hogy esetleg velünk lesz, hogy annyira fog ő is vigyázni arra, amit én óvtam, amennyire tudom, hogy más nem lenne képes. Egyszerűen csak tudom.
- Érted - szólalok meg hát halkan, hogy újra hallja, hogy újra elmondhassam neki. Aztán csak néztem. Néztem, ahogyan les, néztem, ahogy nézi a kannát, s ahogyan ujjaival összerajzolja az asztal lapját láthatatlan, s titokban elképzeltem, hogy szerződésünket írja alá kimondatlan is. Már nem igen volt visszaút. Ezerszer is elmondhattam volna neki, mennyire köszönöm, de nem lett volna elég a világ összes szava sem rá. Szívesen öleltem volna meg, s suttogtam volna a fülébe meseszép dolgokat hálám jeléül, de féltem, hogy elriasztanám. Csak rámosolyogtam. Szeplőimtől utolsó vörös szempillámig minden mosolygott arcomon.
- Vannak ellenajánlataim, de igazán boldoggá tennél, ha elmondanád, mit szeretnél cserébe... - hiszen ajánlatról is szó volt. Eszembe sem jutna, hogy egy ilyen nagy dolgot kérjek tőle fizetség nélkül. És ebben a pillanatban ő van előnyben, mert tulajdonképpen nem igen van olyan, amit ne akarnék neki megadni.  Egy dolog riaszt; a magyarázat. Riaszt, mert nem tudnám megadni. Riaszt, mert azt hiszem, nem lenne elég az, hogy érzem. Egyszerűen csak érzem, hogy ő az, és senki más nem lehet. Mert nincs is magyarázat, mert nincsenek okok, csak az egyszerű, pőre, keszekusza, veszélyes érzéseim.
- És köszönöm az üzenetet... - térek még ki egy régen elfeledett témára is, amit a könyvemben találtam. Azóta is benne van, a részévé vált. Akárcsak a korty tea, ami lekúszik torkomon menet közben, hiszen egy ilyen kincset kár lenne kihűlni hagyni.

Pár betűvel kezdődött. Se nem voltak kacskaringósak, se nem voltak különlegesek. Nem volt mély jelentésük, és nem rendeződtek mindenféle formába. Egyszerű betűk voltak, amikből szavak kerekedtek, amikből aztán mondatok álltak össze, s miközben mondat mondatot követett, a lapok forogtak kezeim alatt, a szavak talpamtól töltöttek fel fejem vörös búbjáig. Valahol mellkasom alatt remegés támadt, viharok vihara alakult, ahogy az utolsó hangok is elhaltak fejemben, ahogy az utolsó betűt is befalta kék szemem.
Egy egyszerű ponyva volt, talán értelme még a borítójánál is semmibb lehetett, mégis mutatott egy utat, amire félőn raktam rá apró lábaimat, de ahogy a talajt megéreztem, a lassú léptekből egyre gyorsabb és gyorsabb egymásután lett, és aztán eljött az a pont, amikor már nem láttam mást.
 Fájt. Eszméletlenül fájt minden pillanat, minden óra és elsuhanó nap, amit eltöltöttem. A felkeléstől az álmok kesze és kusza világáig minden emésztett, apró cseppenként folyt le torkomon, amikor kedve volt, amikor pedig nem, akkor arcon vágott a legváratlanabb pillanatban, a fájdalom. Az átverés fájdalma, a hazugság gonosz démona, az őszintétlenség kegyetlensége. Meg akart fojtani, az életemet és lelkemet akarta, én pedig meg kellett hoznom a döntést. Ekkor kezdtem el rohanni az úton.
Már nem csak perceket töltöttem el vele, már nem csak a napsütésben ültem ki a padra, hogy egy Keats versen rágjam magam a virágzó fák árnyékának nyugalmában. Már nem csak lefekvés előtt lapozgattam, hogy álmaim nyugalmasabbak legyenek, hanem mindig, minden pillanatban, egészen addig, amíg azt nem éreztem, hogy megfulladok nélküle, amíg el nem jött a vége pontja, amikor be kellett ismernem; maga alá temetett saját világom, a menekvés pedig nagyon gyötrelmes és fájdalmas kell, hogy legyen, és mikor erre rájöttem, arra is vele együtt, hogy egyáltalán nem vagyok benne biztos; menekülni akarok. Azt kívántam, hogy fullasszanak meg a szavak, tegyen magáévá minden betű és sor, mígnem én is csak egy könyv lapjain élek majd, ahol nem lehet annyi fájdalom. Nem létezhet annyi fájdalom, s ha mégis, majd más irányba kanyarítom a történetet. Együtt lélegeztem a könyvekkel, együtt lélegeztem a boltommal is, és ebbe az illékony, nehezen felépített várba készültem valakit beengedni minden erőmmel. Talán az első lélegzetvétel a külvilág felé, az első kis fonal, amibe úgy éreztem, bele tudok kapaszkodni, hogy a hatalmas halom alól végül előjöjjek. Egy fekete és kék fonal, egy pironkodó, hóka fonal, egy szépséges, könnyed valami, amit apró mancsaimmal, játékosan készülök megpiszkálni, kiscica módjára.
- Semmi. És bár nem mondom, hogy nem vagyok sárkány, de hét fejem biztosan nincsen - vonom meg a vállam egy apró mosollyal szám szegletén. Soha nem voltam még csak sárkány sem, tüzet okádni meg aztán főleg nem tudok, annyi erőszakot még csak a mesékben sem tudok teljesen elképzelni.
Az ajánlattétel egyszerű és nagyszerű. Bár szívesen nevetnék és kacagnék a képen, ahogy a koronám odaadom neki, miközben a kabátkámat veszem fel távozásom közben, nem teszem. Rettegek, hogy elriasztom, hiszen idejöttem, vörös szeplőim alól somolyogva csábítottam ismeretlenül, ismeretlen helyekre, ismeretlen okból. Magam is félek tőle, pozsgás arcától és türkiz szemeitől. Félek attól, hogy keresem a szavakat, keresem a gondolatok kezdetét, hogy tudjam, hogyan jutottam el ide, de olyan messzinek tűnnek, mintha mindig így lett volna. Mégis bólintok, orrom majdnem belebukik a teába, amit közben szorongatok, ami megint erősebb mosolygásra késztet.
- De ugye tudod, hogy éjjelente beszélgetnek? Suttognak és ha kedvük van, akkor neked is történeteket mesélnek? Na persze van olyan is, amelyik csak horkolni szokott, ha meg felébresztik, akkor igazán morgós lesz. Őket direkt hátra szoktam rakni, ott sokkal nyugisabb -  kérdezem egy picikét közelebb hajolva hozzá, halkabbra fogva, mintha valami eszméletlen titkot árulnék el éppen.
- De nem kérhetem, hogy mindig légy ott éjjel, lehet, hogy én is ott leszek. Lehet, hogy ketten  is ott leszünk, és persze lehet helyed is, ha aludni szeretnél,meg minden, amit szeretnél, én meg majd minden nap megköszönöm neked, és persze... - nyelek egyet. Észre sem vettem, hogy minduntalan közelebb is közelebb hajoltam, talán azokon az apró, láthatatlan falon is túlhajoltam, ami nem szabad, és igen otromba dolog. Gyorsan visszahúzóm magam saját térfelemre, arcomat a poharamba nyomom pár korty erejéig.
- Szóval... Bárki a tiéd lehet, aki szeretnél. Úgy értem, bármelyik kötet, vastag, vékony, mindegy - egyre élénkülő gesztikulációval magyarázom egyre több és több ajánlatomat, amiket úgy ontok, mintha még magam sem lennék elégedett, mintha azt gondolnám, semmi nem lehet elég. És lehet, hogy ezt gondolom, lehet, hogy csak eljátszom vele, lehet, hogy teljesen mindegy is, miért teszem, de teszem.
- Azóta azt használom könyvjelzőnek, csak nagyon félek, hogy elhagyom vagy... elrontom.