!!!Táboros játék!!!
Kérlek ne töröld, ne írj bele! Köszi: Táborszervezők
A játék megoldásához elég, ha csak elolvassátok a szöveget, nem muszáj hsz-ban reagálni, de tiltva sincs, ha van időtök, vagy kedvetek, miért ne?




Tovább a Gyengélkedőre
Tovább a Telefonfülkéhez
Tovább a Kins & Kens-be
Tovább a Barlangfürdőbe
Tovább A múlt árnyainak termébe

Kinoshi Thaihasy



Ahogy a padon ültem és vártam a vonatot millió-egy gondolat suhant át az agyamon, és szinte kivétel nélkül mindegyik önmarcangoló volt. Az egyik különösképp felhívta magára a figyelmemet, az amelyik azt mondatta ki velem, hogy talán tényleg igazuk van a szüleimnek, tényleg képtelen vagyok az önálló életre, és még most is, huszonegy évesen szükségem van valakire, aki ott áll a hátam mögött és elkészíti az ebédemet, összepakolja a szobám, és lelkesen ül a telefon mellett, hogy, ha netán bajba kerülnék, ahogy most is fel tudjam hívni, és a segítségemre tudjon sietni. Talán tényleg nem nekem találták ki a szabadságot, és épp itt lenne az ideje, hogy megadjam magam, visszaadjam a bátyáimnak a kulcsot, és visszahurcolkodjam a fővárosba, a szüleimhez, bűnbánó kisgyermekként és folytassam azt az életformát, amit eddig. De nem fogom ezt tenni, már csak azért sem, mert pontosan tudom, hogy erre számítanak! Fogadni mernék, hogy tűkön ülve várják a pillanatot, hogy azt vághassák a fejemhez: Én megmondtam kislányom… Egy frászkarikát lesz igazuk, megoldom ezt is, ahogy már sok minden mást az eddigi két hónap alatt. Csak nem lehet ez bonyolultabb, mint a porszívó kezelésének megtanulása… A gőzös végre megérkezik, és vele együtt visszaszáll hozzám a remény, hogy talán az utasok közül valaki tudja, hogy merre is lakom. Határozottan, de persze elegánsan libbenek oda egy lányhoz, és kissé bugyuta módon szegezem neki a kérdést. Sajnos nincs szerencsém, nem idevalósi, ettől függetlenül azonban úgy tűnik, ismeri a környéket, és, ha a sors kedvez nekem, talán útba esik neki a házam hazafelé menet, ergo nem kell egyedül bandukolnom, azon rettegve, hogy nem jegyeztem meg hol kell balra vagy jobbra fordulni, és megint eltévedek.
-Macskabagoly utcza 2.-Jelentem ki nagy bátran a címemet, mert bármennyire is furcsa, ezt azért még tudom. Lassan elindulunk a pályaudvar kijárata felé, és, hogy a hazáig vezető úton ne csak koslassunk egymás mellett, mint a kukák, próbálok társalgást kezdeményezni, bár igaz, ami igaz nem vagyok nagy szószátyár.
-Látogatóba érkeztél a faluba? Én nem rég költöztem ide, nagyjából két hónapja, de egyszerűen nem tudom megjegyezni, hogy hol fordulok le jobbra vagy balra, hogy hazataláljak… És térképpel sétára indulni, nos, hát elég kellemetlen lenne…
Tétován elmosolyodok, remélem neki jobban megy ez a random dumálósdi, mert én, szemmel láthatólag elég béna vagyok benne.

Kornél

A fiúcska rögtön ellenkezni kezd, belefogni az oly sokat hallott szokásos szövegbe, hogy ebben nem hisznek, biztos csak lehúzás, de ezt az asszonyt nem a lekoptatós fából faragták. Mézes-mázosan próbálja Kornél előtt elhúzni azt a bizonyos madzagot, s mikor ő annyira hadonászik a kezével, a néni elkapja a bal csuklóját és maga fel fordítja a fiú tenyerét, mintha mindjárt neki is állna elemezni a másik sorsát.
- Jaj drága fiam, hát csak nem képzelsz rólam ilyen dolgokat! - legyint szabad kezével és máris beleveti magát kézfej elemzésébe.
- Igen-igen, látom már... az életed nagy részét nem itt töltötted, ahová születtél, édesapáddal pedig sokkal szorosabb a kapcsolatod... nem távolodnak el tőled egykönnyen a lányok... - szorgosan ide-oda gyűri közben a fiú kezét, hogy jobban lássa őket a késődélutáni fényben.
- Óóóó igen! Hamarosan feltűnik az életedben valaki. Nem feltétlenül lány, de az biztos, hogy nagy hatással lesz a jövődre, elindít téged egy hosszú úton... - morfondírozik egy kicsit, majd beleköp Kornél tenyerébe, hogy aztán lássa, a cseppek melyik oldalra érkeztek - már persze ha hagyja a fiú.

Simfel Kristóf


 Nem esett nehezére megtalálni a standot a főtéren. Főleg, hogy a cilinderes árus bódéja felől igazán remek illatok csapják meg a járókelők útját. Nadine szereti a gesztenyét, igazából bármilyen formában. Lehet az püré tejszínhabbal, csokiba töltve, sütiben, krémesen, sütve, és ki tudja még milyen eddig ki nem próbált módokon. Tehát az ösztönei rögtön elvezetik a keresett helyre. Nem tudja milyen árusra számítson, de a cilinderes fiatalember határozottan meglepi. Persze talán valami klisére számított, egy kendős gesztenyés öregasszony képében, de persze fő a változatosság, és nincs sehol kőbe vésve, hogy csak öreganyók árulhatnak ilyen finomságot.
- Szép napot! - villant meg egy igazi Rohr-mosolyt a lány, bizony ezt még talán Lencsétől tanulta. - Hát, gondolom gesztenyét. Vagy van más is? - Eléggé csak udvariaskodó kérdésnek tűnt a részéről, de még az is lehet, hogy fagyit rejteget. Bár Nadine semmi ilyesmit nem gondol, és különben is, ő a gesztenye miatt jött. Na meg valami normális társaság miatt. Szereti ő a húgicáját, de néha bizony jó érzés kicsit eltávolodni a pattogó energiabombától. Van, hogy az az érzése, hogy Lencsike tőle szívja el a sok energiát a bolondságaihoz...
- Szóval akkor gesztenye. Lehet két adag is – erősíti meg az előbb kimondottakat. Úgy gondolja nem baj, ha több, úgyis elfogy. Egy pillanatnyi hezitálás után még hozzáteszi: - És ha véletlen van pár szabad perce, akkor a társaságát is szívesen venném, hogy ne kelljen egyedül elfogyasztanom – Na bumm, ekkora merészséget Nad nem nagyon enged meg magának csak néhanapján. De most egyedül van, és éppen nem úgy tűnik, hogy özönlenének a vásárlók, szóval próba-csersznye alapon talán nem kell egyedül töltenie a délutánt. Félreértés ne essék, kifejezetten szeret egyedül lenni, de abból bizony az utóbbi időben bőven kijutott a hölgyeménynek.
Miközben várja a gesztenyét meg a választ, előbányássza a pénztárcáját, hogy kifizesse a finomságokat. Habár eléggé aggódós, most éppen nem zavarja a tény, hogy visszautasítják, akkor majd keres más idegen nézelődőt, akivel megoszthatja a gesztenyéjét.

Borostyán Lenke

- a csárda után -


Az iménti balhé nem kedvezett a hangulatomnak. Rengeteg érzelem keringett bennem egyszerre, a csalódottságtól egészen az izgalomig. Üvölteni tudtam volna, de előbb fújnom kellett. Nem kellett sokat futnom a csárdától a játszótérig, mégis mintha ezer akadályon estem volna át míg el nem értem a játékokkal teli tér közepéhez.
Térde rogyva igyekeztem kifújni magam, illetve a szúrást ami a fejemben keletkezett. Ilyet még nem éreztem. Mintha az erőm háromszorosával támadtam volna a Kilián felé haladó fiúra, pedig hát nem, csupán valami elcsúszott az agyamban. Azt hiszem mindez az alkohol hibája. Miért is nem hallgattam a tanárokra, akik figyelmeztettek, hogy ittasan ne átkozzunk senkit?
Ahogy nyöszörögtem és az arcom a kezemben pihent, nem fogtam fel, hogy hol vagyok és történik-e valami körülöttem. Nem sok idő telt el azután, hogy összerogytam, mégis hosszú perceknek éreztem. A nyafogásom lassan alábbhagyott és átvette a helyét a szuszogás, mély lélegzetekkel tarkítva.
Szemeimet lassan nyitottam ki, a félhomályban csak egy halvány árnyékot pillantottam meg ahogy átsuhant a mászókán és a környező részein. Hirtelen álltam fel, szerencsére nem szédültem meg. A pálcám a kezemben volt, azt szorosan markolva fordultam a közeledő alak felé. Rettegés futott át rajtam. Mégis ki közeledik?!

- a csárda után -

Lassan megnyugodtam, légzésem csillapodott, szívverésem viszont újra felgyorsult amikor felfedeztem, hogy nem vagyok egyedül a játszótéren. Rögvest felpattantam, az agyam visszakattant a helyére. Ebben a sötétben nem szerencsés egyedül rejtőzködni, arra már rájöttem, így jobb készenlétben lenni és számolni minden eshetőséggel. Honnan tudhattam volna, hogy nem valamelyik vadállat jött utánam és próbál meg leütni, vagy hasonló?
A pálcám szorításából csak akkor engedtem amikor a srác alakja tisztán kirajzolódott előttem és megszólalt. A megkönnyebbülés és a düh keveréke nyögésként szaladt ki a számon miközben leengedtem a kezemet magam mellé.
- Húúú de jó, nagyon megkönnyebbültem - mondtam neki gúnyosan. Érezze csak, hogy nem kellene ilyeneket csinálni.
Hallgattam és hallgattam a beszédét, az okát viszont egyáltalán nem értettem. Annyira logikátlan ez az egész, négy éven keresztül ment az idegeimre és ez nem túl jó dolog.
- Mitől?! Magamtól, te krumplifej?! - hangomban enyhén hisztérikusan hangozhatott, a pia hatása még nem szállt el teljesen. Ökölbe szorítottam a szabad kezemet, határozott léptekkel indultam meg felé és boxoltam bele a vállába teljes erőmből - bal kézzel mondjuk más, mint jobbal. - Elegem van belőle Kilián, hogy azt képzeled, a testőröm vagy. Milyen jogon szólsz bele a dolgomba, hm? Te hagytál ott évekkel ezelőtt, most akkor ne játszd itt a nagy tesót! Miért baj az ha bulizok és jól érzem magam? - dühös voltam, nagyon is. Szemeimben elég rendesen égett a gyűlölet, de nem iránta, csupán a viselkedésével váltotta ezt ki belőlem.

- a csárda után -

- Az is miattad volt - mérgelődtem még egyet mielőtt jobban belemélyedtünk volna az egymás fejéhez vagdosódásba. Ez az este csak egy sima bulival kezdődött és azzal is lett volna vége, hogyha Őméltósága nem játssza szokásához híven a szuperhőst. Soha nem akartam, hogy vigyázzon rám és most mégis ott tartunk, hogy minden lépésemet követi.
Nem értettem, hogy tudott ilyen nyugodt maradni. Ez olyan tulajdonsága, amit tulajdonképpen irigylek benne. A legvészesebb helyzetekben is nyugodt tud maradni, legalábbis a külvilágnak semmit nem mutat. Nagy levegőt kellett vennem és még így is dőltek belőlem a hangos mondatok, mintha csak megnyitott volna egy csapot, amit aztán nem lehet elzárni.
- Ugyan már Kilián - vágok a szavába, cseppet sem érdekel a magyarázata. - Anyuék elmondták, hogy leléptél, ezt nem kell kimagyaráznod. Nem vagy a rokonom - utolsó mondatomnál minden egyes szócskát megnyomta, hogy ezzel jól kifejezzem amit érzek iránta. Soha nem úgy gondoltam rá, mint egy testvérre, de amióta elhagyott, még annyira sem.
Hátráltam néhány lépést, hátat fordítva neki tettem karba a kezeimet és elsétáltam a legközelebb eső hintához. Siralmasan nyekergett amikor beleültem, eleinte a cipőm orrát bámultam és nyugtattam magam, majd a srácra néztem. Nagy levegő.
- Mondd, miért zavar, hogy a saját életemet élem és nem a te kedved szerint ugrálok? Nem akarom, hogy vigyázz rám, nem vagyok már kilencéves kislány - mivel a hangomat igyekeztem a normális szinten tartani, a lába indult meg az idegességtől. Járt hol az egyik, hol a másik, a hinta lassan ringatózott előre és hátra.

- a csárda után -

Nem szeretem, amikor pisis kislányként kezel ez a nagy majom. Annyira gáz volt ez az egész jelenet...mondjuk ezekben a percekben nem éppen ezen járt az agyam, pedig hah, kellett volna. Annyi, de annyi mindent vágtam volna még a fejéhez. Utálom magamban tartani a mérgemet, legszívesebben kiüvölteném mindet, ami felgyűlt. Csak hát talán nem szerencsés dolog felhívni magunkra a figyelmet az ordítozással. Nem kell a nyakamba még egy csürhe akik elől idáig futottam.
Az eszem megáll, komolyan. Röviden és tömören fogalmaztam meg neki a kérdésemet, amire olyan választ kaptam, hogy már egyáltalán nem érdekelt, ki hallja és ki nem a véleményemet. Elpattant az utolsó cérna is a fejemben, kezeim megremegtek, arcomba vér szökött. Egy büdös szó nélkül ugrottam fel a hintából, tovább lengett ott egymagában. Határozott léptekkel közelítettem meg Kiliánt, lábujjhegyre állva még mindig nem értem el az arcát, de nagyjából olyan közel voltam hozzá, hogy pontosan belemásszak a magánszférájába és jól lássa a szememben, mit váltott ki belőlem.
- Gyűlöllek - teljes szívemből üvöltöttem ezt az arcába. Ezek után ne csodálkozzon rajta, hogy így érzek. Mindez néhány másodperc alatt zajlott le, így még az is belefért a dühös ötpercembe, hogy a talajra való visszaereszkedés után lekeverjek neki egy olyan pofont, amibe a saját tenyerem fájdult bele. Sajgó ujjaimat ökölbe szorítottam és hátráltam egy lépést, állva a tekintetét. Nem tudtam kivenni a tekintetéből, hogy mire gondol, a saját érzéseim százszoros intenzitással működtek és átvették az irányítást teljesen.

- a csárda után -

Elmondhatatlanul bosszant a a tény, hogy még az ilyen helyzetekben is azt mutatja, mennyire nyugodt. Utálom, komolyan. Sajnos nem őt, hanem ezt a viselkedését. Nem fogom azt mondani, hogy irigylem tőle, bár ez is benne van a pakliban. Persze ezt neki soha nem vallanám be, de néha helyet cserélnék vele, kipróbálnám ezt a nyugodt, nemtörődöm viselkedést. Kár, hogy nekem a pofozkodás és üvöltözés jobban megy. Sajnálom, hamar elpattan a cérna.
Ahogy az arcába mondtam amit érzek egy jó ideje, belőlem semmi jót nem váltott ki. Erős kifejezést használtam, a bennem dúló indulatok hatása volt mindez. A friss levegő már jócskán kitisztította a fejemet, ám az idegességtől nem is tűnt fel, hogy rettenetesen fázok és mennem kéne mielőtt bármi más történik.
A hideg végigfutott a hátamon amikor megszólalt. Alsó ajkam enyhén megremegett, tekintetemet viszont nem tudtam még így sem elkapni róla. Végre elértem azt, amit akartam. Hagyjon békén örökre. Rengetegszer elképzeltem már, hogy végre elhiszi, mennyire elegem van belőle, de az érzés amit ilyenkor éreztem, szöges ellentéte volt annak, ami a tényleges pillanatban átitatott.
Mintha kettétörtek volna bennem valamit. Szerencse, hogy elfordult és nem látta, ahogy szemembe könnyek gyűltek. Néztem a hátát néhány másodpercig, az első lépéseket nagyon nehéz volt megtenni. Szemem sarkából néztem miközben már távolodtam tőle, lépteimet akkor gyorsítottam meg, amikor már kibuggyant a szememből az első néhány könnycsepp. Kézfejemet az orromhoz szorítva fojtottam magamba az érzéseket és iramodtam meg szinte futásban a kastély felé. Ennyi volt a buli mára.

Hoppanálás vizsga
2015.02.27. kora délután, feladat




//A levizsgázásra 7 nap van, tehát március 6-ig mindenki írja meg a hszt, a szálazás remélem értelemszerű.//
Vizsgázók listája

1. Axel Sebastian Sjölander
2. Gareth S. Nightingale
3. Anthony E. Blake
4. Grace Erin Green
5. Farkas Zétény
6. Rentai Bálint
7. Katniss Flechter

Kinoshi Thaihasy




Mázlim van, de még mekkora. Az ismeretlen lány tud rajtam segíteni… Istenem, hogy mennyire gyűlölöm ezt a szófordulatot: segíteni nekem. De nincs más választásom. Vagy hagyom, hogy kisgyermek módjára hazavezessenek, vagy kóborlok itt a sötét, és egyre jobban kihűlő utcán, ahol bármikor felbukkanhat egy kétes alak, és akkor azt hiszem végem. Sosem voltam olyan, hú de nagyon félős kislány, legalábbis nem mutattam, de tudom, hol vannak a határaim, amiket bármennyire is utálok, nem léphetek át. A hideg is kiráz, ha csak arra gondolok, hogy egyedül kell végigvonulnom ezen az egyelőre ismeretlen terepen. Na azt már nem!
Gondolataim kissé elkalandoznak, de remélem a lánynak nem tűnt fel túlzottan, Pislogok néhányat, végigsimítok enyhén kócos tincseimen és igyekszem a lehető legjobban koncentrálni, elvégre, ha kiszúrja, hogy nem figyelek, akár itt is hagyhat. Brr… A lány be is mutatkozik, Kinonak hívják, azonban a kérdésem, ami arra irányult, mi célból jött Bogolyfalvára megválaszolatlan maradt. Mintha csak elengedte volna a füle mellett. Talán azért történt így, mert rögtön elregéltem, hogy én miért vagyok itt. Megdöbbentő, hogy mennyit fecsegtem ez alatt a rövid idő alatt. Szinte már magamra sem ismerek. Elképzelhető, hogy igaz a mondás, miszerint a városi –jelen esetben falusi- levegő szabaddá tesz. Mióta itt vagyok ezerszer nyitottabbá váltam az emberekkel szemben.
Na, már megint sikerült kizökkennem a jelenből, koncentrálj, Lenke, koncentrálj! Szerencsémre épp akkor kapcsoltam vissza a mellettem sétáló lányhoz, amikor ő egy kérdést tett fel nekem. Kölcsön kenyér visszajár alapon akár semmisnek is vehetném, ahogy ő tette az enyémmel, de akkor némán kullognánk egymás mellett, ami azért elég kínos lenne, és a felém nyújtott kezet nem vehetem semmisnek. Miközben az illemnek megfelelően megszorítom a jobbját bemutatkozom, és elmélázva ugyan, de válaszolok a kérdésére.
-Lenke vagyok. Igazad van, tényleg nyugis, de pont ez kell most nekem a nagyvárosi nyüzsi után… Messze vagyunk még?
Dörzsölöm meg kipirosodott tenyereimet. Remélem a válasz nem, különben előfordulhat, hogy én is a bőröndök sorsára jutok, és lebegtető bűbájjal, jégtömbbe fagyva fogok hazaérni

Hoppanálási vizsga

Mikor felkeltem reggel, az volt az érzésem, hogy ezt a napot jobb lenne átugorni. Nagy nyögés közepette azonban neki láttam a reggeli teendőimnek, egy nagy gombóccal a hasamban. Utálom a vizsga helyzeteket, de most még a szokásosnál is jobban félek. Szerintem nem volt elég a gyakorlati órák száma ahhoz, hogy kellő önbizalmat szerezhessünk. Elismétlem magamban a három C-t,hátha ez segít egy kicsit megnyugodni. Most a legnagyobb szükségem az önbizalmamra van így összekapargatom magamban, és rettegve elindulok, a vizsgára. A boglyas téren, nyüzsögnek a diákok. Vannak akik nagyon magabiztosak, főleg a rellonosok. Kicsit irigylem ezt tőlük. Végig nézem a bizottságot is, és egy kicsit megnyugszom, mert nem tűnnek annyira szörnyetegeknek. A Tanár úr sokkal ijesztőbb. Végül megpillantom magát a Professzort is, aki éppen egy szökőkút körül járkál. Hamarosan mindenki megérkezik és megkezdődik a vizsga. A kötelező bemutatkozások és instrukciók után, sorban egyesével mindenki bemutathatja azt, amit tanult.Mikor rám kerül a sor, veszek egy mély levegőt, hogy megnyugodjak.Miközben kifújom elengedek vele minden más gondolatot, így már tiszta fejjel, minden más zavaró vagy oda nem illő gondolat nélkül kezdek neki a feladatnak. Utána felmérem a terepet. Tőlem pár méternyire van a tér közepe, ahol a szökőkút áll. Annak a jobb oldalára kell érkeznem. Gondolatban egy piros X jelenik meg azon a helyen. Meredtem bámulom, a tőlem pár méternyire levő helyet, ahová érkeznem kell. Majd akaratlanul is lecsukódik a szemem és megjelenik előttem a szökőkút jobboldali része. Szinte már látom, ahogy ott állok. Ekkor ismerős vonzást érzek. Megvárom, amíg annyira túlfeszül, hogy nem tudok már ellenállni neki, ösztönösen megfordulok a sarkamon és beleveszek a semmibe, abban a biztos tudatban, hogy a szökőkút jobboldalán fogok felbukkanni...

Hopp vizsga :S

Eljött ez a nap is. A hoppanálás vizsga napja. Azt hiszem kicsit nyugtalanabbul aludtam, mint általában. Álmodtam is valami hülyeséget a vizsgáról, de már nem tudnám megmondani mi volt az. Igyekszem nem erre gondolni csak szépen intézni a reggeli rutint. Vércukorszint mérés, inzulin, reggeli és így tovább, amíg indulni nem kell. Persze akárhogy is igyekszem másra gondolni, újra meg újra eszembe jut a vizsga. Egyszer még a jegyzeteimet is átolvasom, mintha az elmélet, amit kívülről fújok, adhatna bármi pluszt még. Nem ad, de kicsit talán nyugodtabban indulok le a faluba a fekete szövetkabátomban és a sálamban. A sapkát elhagyom, annyira nincs most hideg, bár a szél fújdogál, azért remélhetőleg nem áll szanaszét a hajam, mire a bizottság elé érek. Bár nem hiszem, hogy a külsőmet nézik, mégis engem úgy neveltek, hogy a vizsgának adjuk meg a módját és ehhez hozzátartozik az is, hogy mi van rajtam. Ezért vettem sötét színű farmert, barna félcipőt, meg ugye a szövetkabátot. Szokás szerint nálam van a táskám is, biztonsági okokból, benne mindennel, ami kelhet.
Amikor a térre érek, már vannak ott páran, illedelmesen köszönök Holló úrnak és a feltétlezett vizsgabizottságnak, majd a társaimnak is és szépen várok, amíg mindenki más is megérkezik majd elkezdődhet a vizsga.
A várakozást arra használom fel, hogy felidézzem a három C-t. Céltudatosság, célmeghatározás, célirányosság - motyogom magam elé, majd nézelődni kezdek, azon agyalva, vajon hol kell majd felbukkannunk. Reményeim szerint valammi jól ismert, könnyen belátható helyen, és nem túl messze. Valahogy még mindig nem értem, hogy várja tőlem bárki is, hogy a tanterem után majd most akár kilométerekkel odébb felbukkanok.
Aztán mielőtt belelovallnám magam valami merész elképzelésbe, megszólal eddig tanárunk és felvilágosít, hogy csak a szökőkút másik oldalára kell megérkeznünk. Megnyugszom, bólintok magamnak. Sokat szoktam itt nézelődni, ülni valamelyik padon, vagy épp a szőkőkút szélén. Ismerem - szerintem egész jól - a teret.
Egy darabig figyelem, hova is kell majd megérkezni - a jobb oldalt. Aztán behunyom a szemem és próbálom magamban felidézni azt az oldalát a szükőkútnak. Amikor úgy érzem, pontosan tudom, miről is van szó, kinyitom újra a szemem és figyelem a többieket.
Ahogy rám kerül a sor, leveszem a táskámat és Katnisshoz fordulok, aki már túl van a vizsgán.
- Megfognád ezt nekem? - nyújtom oda neki a táskám, mert nem szívesen tenném le a földre. Ha nem akkor marad a föld és reménykedem, hogy senkinek nem jut eszébe ellopni, aztán behunyom újra a szemem és koncentrálok. Céltudatosan meghatározom magamnak a célt, a szökőkút megfelelő oldalán. Kizárok minden más gondolatot, várok, amíg szinte kézzelfoghatóan látom magam előtt a célt. A nagy összpontosításban beharapom a számat, majd amikor már biztosan tudom-érzem, hova kell megérkeznem, határozottan fordulok meg a sarkamon és hagyom magam beleveszni a semmibe, folyamatosan koncentrálva a szökőkút jobb oldalán kiválasztott pontra, ahova érkeznem kell. Pár másodperc múlva, reményeim szerint a sikeres vizsgámat követően, visszakérem a táskám Katnisstól ha megfogta, ha meg nem, akkor egyszerűen felveszem a földről és megvárom, amíg a többiek is végeznek. Ha mind sikeresen vesszük az akadályt, akkor talán érdemes lenne közösen ünnepelni... Vagy csak én gondolkozom így?

Hoppanálás
Season finale

Hoppanálás

A mai napom egyszerűen iszonytató volt. Igazából a múltkori fiús-incidens óta nem igazán sikerült eljutni az agyamig, hogy mit is kéne tennem, csak ültem otthon a kanapén, olvastam a tananyagot, meg sutyiba egy két könyvet és tonna számra ettem a vaníliás fagyit. Szóval azt hiszem, hogy bátran kijelenthetem: nem görcsöltem a vizsgán, sőt, szinte eszembe sem jutott, csak igen sokára és hát kapkodhattam is, hogy időben ott legyek majd. Miután összerámoltam magam és végre emberien is néztem ki, meg nem éreztem magam komplett zombinak, aki nem bírja kiverni a fejéből a pasikat, szedtem a lábaim a Boglyas térre. Már elég sokan ott voltak, sőt, bátran mondhatom, hogy majdnem mindenki. A hajamba túrva beálltam a sorba és a tekintetemet először a bizottságra függesztettem kissé csüggedten, majd a professzor szavaira koncentráltam. Kicsit emésztgetnem kellett még ezt a hoppanálás dolgot, mert még most sem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, de azt hiszem, hogy némileg pozitívabban - vagy legalább semlegesen - álltam hozzá, nem pedig úgy, hogy jajj ne, megint itt vagyok és tutira elszúrom. A szökőkút jobb oldalát ki is pécéztem magamnak, miután mondta, hogy oda kell majd érkezni, már memorizálni is kezdtem, míg a többiek nekiláttak a vizsgájuknak. Mikor az előttem lévő ember került sorra, már éreztem, hogy kis csomóba rántja össze magát a gyomrom, de aztán egy kis mosolyt és némi önbizalmat erőltettem magamra. Mikor én következtem a soron, a bizottságra pillantottam, majd tettem pár lépést arra, hogy biztosan tudjam, hogy hogyan is néz ki a hely, meg merre, miként. Visszacsatangoltam a helyemre, majd mély sóhajjal zártam ki szépen, fokozatosan a külvilágot. Először csak a hangokat, majd a környezetet, végül pedig az embereket is, csak én maradtam, meg a kijelölt pont. Elismételtem magamban párszor a három C-t, azt hiszem még talán motyogtam is magam elé, hogy: "Céltudatosság, célmeghatározás, célirányosság!", de ebben már nem voltam annyira biztos. Lehunytam a szememet, majd elképzeltem, ahogy feltűnök azon a helyen, szinte már éreztem az ottani talajt a lábam alatt és hallottam a vízcsobogást, de nem akartam korán örülni. Mikor már egészen biztos voltam a dolgomban, határozottan megfordultam a sarkamon, pont úgy, hogy ne vigyem túlzásba, de ne is vesszen el a lendületem és szépen beleejtettem magamat az ürességbe, remélve, hogy a kút jobb oldalán, a kijelölt helyen találom magam. Egyben.

Vizsgázzunk

Ez volt életem egyik legnagyobb kihívása... na jó, hazudtam. Nem volt a legnagyobb, hiszen megkérni Grace kezét... na az volt az. De megtörtént, vagyis duplán történt meg, hiszen elsőnek ő maga tette, ám utána került egy csomó ideig, de aztán minden szuper volt egy ideig. Azonban egy kellemes tavaszias reggelen, egy késsel az ajtómba állított cetli fogadott a saját kezem írásával.... Persze a lány nem tért haza, sőt valószínűleg Gwent kereste hogy szétszedje molekuláira, ám nagy meglepetésemre nem ez történt, mivel láttam a lányt, egyben. Aha... Megtudtam, hogy Grace egy másik fiúval fürdőzik a barlangfürdőben, hála az egyik igazán közlékeny festménynek. És még én vagyok az aki le lesz hordva...szép. Nem mentem oda, isten mentsen meg ettől, inkább a kastélyban maradtam és azon törtem a fejem, hogy most ezt azért csinálta mert féltékennyé akar tenni vagy a fiú fontosabb neki mint hittem volna. Nos, kiderül. A továbbiakban össze sem futottam a lánnyal, pedig nem kerültem, csupán nekem és neki is vizsgáink voltak, tanultunk mint két levitás. Még szép, hisz azok vagyunk! Mondjuk nem mentem le a faluba, de ha akarta volna, tudta hol talált volna meg. A mai nap azonban kiöltem a felesleges izgalmakat, a sértettséget és egyéb mást is a fejemből és arra koncentráltam, hogy átmenjek a hoppon. Fontos volt a számomra, mindennél fontosabb ami hirtelen eszembe tudott jutni a lány kivételével, de hát most ezt is ki kellett űzzem a fejemből. Nem volt nehéz, a napokban ezt gyakoroltam hogy nyugodt és higgadt maradhassak bármilyen helyzetben. Mire nem jó egy kis belső béke nem? A könyveket félretéve indultam le a faluba és már odafelé ismételgettem az eddig tanultakat. A három C-ét már visszafelé is fel tudtam volna mondani, sőt akár még álmomból felkeltve is helyből rávágtam volna ha valaki megkérdi. Mintha ez lett volna a bibliám, vagy valami életmentő varázslat, úgy magoltam be. De nem a szó a lényeg, hanem amit takar... Nem csoda hogy ezeket is többször levezettem fejben. Éreztem a levegőben, hogy ez a nap más lesz, ez a nap egy új fejezet kezdete lehet. Egészen vidáman, de legfőképpen higgadt fejjel érkeztem meg a helyszínre és tekintettem körbe. A lány még nem volt sehol, így volt időm átvenni a fejemben azt is, hogy mit mondok majd ezután neki. Na persze erre csak perceim voltak, mivel mindenki megérkezett végre. A vizsgabiztosokat időközben már fejben rögzítettem, lecsukott szemmel is vissza tudta volna idézni a tekintetüket és a hajuk színét, vagy akár a szemükét. Ilyenkor örültem annak, hogy legilimenciát is tanulok, hiszen ott is nagyban a szellemi dolgok segítenek a cél eléréséhez. Az ember ne csak fizikailag, szellemileg is legyen erős és ügyes! Mikor a prof elmagyarázta, hogy reméli sikeresek leszünk, illetve a feladatot, akkor egy biccentés után már nekiláttam fejben megjegyezni a dolgokat. Ezen a téren gyakran jártam már hiszen itt lakom lent a lánnyal, így nem volt meglepő. Ebben a ráközelítésben azonban, hogy vizsgának is ezt jelölték ki, kapott egy... nos, afféle kíváncsiság uralkodott el rajtam. Míg a többieken volt a sor, addig memorizáltam a helyet és a szökőkutat, a hangokat, a színeket, a helyet és a környezetemet. Nem volt olyan nehéz mint hittem... Számítottam magamtól valami aggodalomra, esetleg félelemre hogy nem sikerül, de jót tettek a gyakorlással töltött percek, hogy nyugodt és higgadt fejjel álljak hozzá a helyzethez. Ha most elkezdenék parázni, azzal nem csak magamnak okoznék csalódást, hanem a tanárnak is aki megtanította nekünk az alapokat és próbált vezetni minket, ám eközben hagyta, hogy egy bizonyos százalékban magunk jöjjünk rá a nyitjára. Mikor én következtem, akkor újra a kitűzött célra pillantottam, majd átismételtem magamban a három C-t, azt hogy mit is takar, majd felidéztem a helyet ahova érkeznem kell. Az előbbi megfigyeléseimnek köszönhetően ez nem volt nehéz. Akár festményt is készíthettem volna róla fejből, már ha szerettem volna. Mire nem jó a művész lélek?... Kiürítettem a fejemből mindent, teljesen nyugodtan és higgadtan pillantottam újra a helyre ahova érkeznem kell. Amint abszolút biztos lettem magamban és a sikeremben, akkor a sarkomon megpördülve a nagy ürességbe ejtettem magam és ha minden príma volt, akkor a megfelelő helyen érkeztem meg.

Pontosan érkezett, mivel ismét szabaddá tette az egész napját, hogy maradéktalanul a vizsgára és annak kimenetelére összpontosíthasson, rohanás és kapkodás nélkül. A bemutatás alatt közömbös arccal állt, leginkább egészében olyan benyomást keltett, mint aki felhőket szemlélni érkezett ide és csak véletlenül keveredett a többiek közé, mert sem izgalom, sem várakozás nem érződött rajta. Szüksége volt erre a kiegyensúlyozott nyugalomra és értett is hozzá, hogyan érje el és őrizze meg - már jóval a vizsga időpontja előtt lejött a faluba, akklimatizálódni és felmérni a terepet, most a hoppanálás szemszögéből figyelve a dolgokat. A zaj nem zavarta, az emberek mozgása már inkább jelenthetett problémát, de hitte, hogy meg tud ezzel is birkózni, főleg, hogy itt még nincs olyan óriási tömeg.
A feladat ismertetése után végignézett a soron - ő az Axellel átellenes szélen állt, így utolsóként vizsgázik majd, ami egyáltalán nem kedvetlenítette el. Mivel nem feszengett, számára ez ajándék perceket jelentett, amiket felkészülésre fordíthatott. A problémát elemezve haladt a megoldás felé, ami meglepő módon a vártnál kevésbé tűnt bonyolultnak. A megadás csak látszatra különbözik a karikás gyakorlatoktól, legalábbis számára - mivel sosem annyira a karikára, mint néhány stabil tájékozódási pontra támaszkodott, nem jelent gondot a magának kitalált módszert alkalmazni. Pontosan meg tudja határozni, hogy a szökőkút közepe és pereme közt hol akar felbukkanni, a környező épületek szintén számos kapaszkodót adtak, szemben egy terem négy puszta falával. Kicsit trükkösebb lemérni, mekkora távot kell megtennie, de a már begyakorolt és ismert távolságok alapján meg tudta saccolni, mekkora ugrásra lesz szüksége, plusz amíg a többiekre várt, bőven maradt ideje alaposan ellenőrizni becsléseit. Ezen felül felhasználhatta őket a pontosításhoz, megszámolva a lépteiket. A vizsgabiztosokkal nem törődött - egyszerű, lényegtelen díszletnek tekintette őket és így sokkal könnyebb volt ignorálni a jelenlétüket, ahogy a többi emberét is.
Mire sorra került, már elvégezte a légzőgyakorlatát és tekintete a célpontra fixálódott. Megvolt a táv, megvolt, mit fog látni, ha kinyitja a szemét és hol fog állni - ennyi kellett és ahogy lehunyta a szemét, csak ezeket vizualizálta és érezte. A megszokott mozdulattal ejtette magát a semmibe, hogy eltűnjön és egy pillanattal később máshol bukkanjon fel. Hacsak nem amputoportál, ezt követően egyszerűen megfordul és visszasétál, különösebb sietség nélkül, hogy meghallgathassák az értékeléseket.

Március nyolc – délután

Lótifuti, őrület és pörgés! Ez hiányzik a pici lány életébe ma délután, mert bizony már elunta a belét is, pedig az nagy szó ám. A leckéjét már meg kellett csinálnia tegnap meg pénteken, és naaaagyon uncsi volt. Az utóbbi időben vezették azt be, hogy előbb tanulnia kell, aztán csakis utána csinálhatja azt, amit szeretne. Milyen dolog már ez, hogy előbb a munka, utána a szórakozás?
Az utóbbi időben valahogy egyre jobban unja azokat a játékokat, amikkel eddig szívesen mulatta az időt. Már valamiért egyre kevésbé kötik le a babák, a plüssökkel is már főleg csak aludni jó. A rajzolgatás, festegetés még mindig ugyanolyan élvezet számára, de a többivel már csak megszokásból próbál játszani. Mostanában egyre szívesebben babázik inkább az unokaöccsével és az unokahúgával, hogy egyre több mindenre képesek, beszélnek meg minden. Azt mondják, hogy vigyázni kell milyen szavakat használ előttük, mert utánozni fogják, és hogy ő mint nagylány ne ismételgesse az iskolában hallott dolgokat, amikor a picik is jelen vannak.
A vasárnapja meglehetősen nyugisan telt. Felkeltek reggel, néhányan együtt reggeliztek – nehéz összeterelni a családot. Utána úgy döntött, hogy segít az anyukájának és a testvérének az ebédkészítésben. Nagy tervei voltak mára, úgyhogy szükséges volt a puhítás, ezért még a hagymapucolást és aprítást is bevállalta. Az ebéd után, még bűzlő kézzel könyörgőre fogta az anyukájánál, hogy mi lenne, ha bemenne a faluba egy kicsit görkorizni. Már nincs hó, a hideg sem annyira borzasztó, a nap is elő-elő bújik néha. Meglepően kevés kérlelés után elengedték egy órácskára, hogy ha jól felöltözik. Így a kislány vágtatva rohant fel a lépcsőn, hogy megkaparintsa a kabátját, az otthoni melegítőjét pedig egy jól kibélelt farmerre cserélje. A kori alá mindenképp került egy jó kis puha csíkos zokni, ami a kedvence, mert szinte csikizi a lábát, de mégis simogató érzés, ahogy felhúzza. Akármennyire is nagylány, a térd- és könyökvédő meg a bukósisak a sapka fölé elengedhetetlen kellék. Majd leveszi a faluban, amikor már nem látják.
Ahogy kiér a lakónegyedből, lehajol, gyorsabb tempóra kapcsol és nagyokat lök magán. Az arcát csípi a hideg, a szemeivel hunyorognia kell, hogy el tudja viselni a szúrós menetszelet, de ez őt egyáltalán nem zavarja. Boldogan kerülgeti az útjába kerülő utca embereit, élvezi a szabadságot, azt, hogy néhány emberre a frászt hozza azzal, hogy azt hiszik, hogy beléjük fog száguldani, közben meg igazándiból nem is. Valamiért nagyon szórakoztatónak tartja látni a fejüket, amikor megrémülnek, meg hallgatni, ahogy üvöltöznek utána és rázzák az öklüket.
Vigyorogva gurul be a Boglyas térre, ahol megáll az egyik pad mellett öltözködni. Lekapja magáról a sisakját és a gyerekeknek való védőket. Ő bizony nem fog elesni. Ahogy elhelyezi az eszközeit a pad rejtekében, hirtelen megindul a szökőkút irányába, hogy ott körözzön párat. Az első kört még úgy teszi meg, hogy mind a két lábával hajtja magát, a másodiknál azonban a bal lábát a levegőbe lendíti, viszonylag előredől, hogy kiegyenlítse a testsúlyát, karjait pedig széttárja, úgy egyensúlyoz. A szemeit azért nem meri becsukni, de akkor is úgy érzi, mintha repülne.

Ririkém <3
Ruha

Ma délutánra nem tervezett semmilyen programot. Legalábbis szerinte azt nem lehet annak mondani, mikor lemegy a faluba gördeszkázni. Lehet, hogy már nem is emlékszik, hogy kell rajtamaradni a deszkán. Vagy ezt sem lehet elfelejteni, ahogy a biciklizést sem? Nemsokára kiderül. Végre itt van a tavasz, ami azt jelenti, hogy nem kell azokat a nagy kabátokat viselnie. Nem mondhatni, hogy utálja ezt az évszakot, de nem is a kedvence. Most viszont minden másként van, mint eddig és csodásnak tartja, hogy elment a tél és helyét a melegség és a virágok nyílása veszi át. És elsején tudta meg, hogy nem megy el. Nem kell itt hagynia az iskolát, a barátait, és Őt. Ennél jobb nem is lehetne most. Ezt azonban, ha kínoznák, sem mondaná ki. Furán hangzana az Ő szájából és ezt meg lehet érteni bizonyos okokból.
Most sem visel kabátot, csak egy pulcsi és egy mellény van rajt. Mielőtt elindult szóltak neki, hogy még melegebben kéne öltöznie, viszont nem zavartatta magát. Nem az a fázós fajta és, nála már a mellény is a megsüléssel egyenlő. Mást nem tervez vinni magával a sporteszközön kívül, csak egy kis pénzt, hátha megéhezik és beül a cukrászdába, vagy valamelyik falatozóba. Bár az első az esélyesebb, mert a múltkori ottlétük után nem hiszem, hogy szívesen látják ott a lányokat. Pár perces séta után leér a faluba, és magában örül, hogy nem hallgatott Krisztiánra és nem húzott kabátot. Ez a vasárnap délutáni napsütés tökéletesen elég a melegedésre. Az utolsó pár méter a tér közepéig már nem gyalog teszi meg, hanem felpattan a járművére és száguld is. Próbálja kikerülni az embereket, de ez nem mindig sikerül, ezért inkább a járókelőknek kell elugraniuk előle. Emiatt sok megjegyzést kap, amivel nem foglalkozik sokat. Viszont az egyikre mégis hátrapillant, de már nem látja melyik diáktársa mondta rá, hogy vandál. Mikor fordulna, vissza észreveszi a felé száguldó kislány. Megpróbál gyorsan kapcsolni, ami annyiból áll, hogy elrántja a deszkáját oldalra. Ezzel együtt elveszti az egyensúlyérzékét. Még épp időben éri a lába a talajt, és bár bukdácsolva is, de megáll. Elindul a szökőkút felé, mert szeretné tudni mi történt a másik személlyel. Ha már Ő majdnem elesett legalább a kislány legyen jól.
- Szia! Minden rendben? - érdeklődik az állapotáról - Gwen Jones.
A bemutatkozás megvolt, most Viki reakciója következik.