Bornemissza Luca
INAKTÍV
Kutyamama
RPG hsz: 84
Összes hsz: 339
|
Az exek
Ardai Tánya × Tanári × délutánLucából kifakad minden, ami csak eddig benne volt, egyik kezével törölgeti szemecskéjét a másikkal meg fogja Bencust aki szerencsére már megnyugodott. Nem egy sírós, kényes baba, mindkettejük örömére, így még a Luca szinten való babatudománnyal is megvan oldva nagyjából minden.
Tánya jól fogadja az egészet, nem kergeti el, sőt még meg is öleli, ami nagyon jól esik Lucusnak, mert mióta nincs Kirill nem igazán ölelgeti senki sem. Ő minden nap megszorítgatja Bencust de még a gyerkőc túl pici ahhoz, hogy visszaölelje vagy egyáltalán felfogja, hogy a mama miért puszilgatja és ölelgeti agyon.
- Annyira sajnálom, hogy folyton morogtalak, nem is vagy gonosz! - ül le a székre, amit előzőleg odatoltak a popója alá majd ráülteti térdére a kis kölyköt, mert a keze már igen el van fáradva.
- Van, van helyünk, a mama meg a papa bérelnek nekünk egy lakást ez is benne van a megálapodássa a bíróságon, mert máskülönben elvennék a gyereket ha utcára kerülnék. Azt meg nem akarom. Kirill akarta de én már nem tudnék kettejük nélkül élni, egy nélkül is nagyon rossz. Ha Bencét elvenné én... - itt megint eltörik a mécses és sírva fakad magához ölelve a picit aki csak tovább nyálazza és rágcsálja a nő haját teljes lelki békével.
Kell egy pici idő míg összeszedi magát, megtöröli ruhája ujjával orrát majd belekezd abba amit Tánya feltehetőleg eleve is hallani akart.
- Semmi előjele nem volt. Sokat dolgozott, még a kezem is megkérte meg minden, aztán egyre többet és többet dolgozott, meg folyton leszidott, hogy miért nem tudom rendesen nevelni Bencét. Kicsit nehezen tanulok ilyen téren. Mármint, vannak olyan buta szabályok, hogy ne etesd a babát csokival és pizzával, ne hurcold körbe a szobába a kezénél fogva, ne nyomd össze. Pedig én csak a legfinibbet akartam adni neki, nem azt az undi tápot... - sóhajtott.
- Aztán egyszer csak azt mondta beszélni akar velem, és sokáig magyarázott valamit amit nem értettem, de végül azért csak megérette velem, hogy nem szeret többé. Pedig azt hittem ez olyan mint a bicikli, hogy nem lehet soha elfelejteni, de ő elfelejtett engem szeretni és megtanult egy másikat és... - itt újra nekikezd sírni de már hangosan mint a gyermekek szoktak amitől már a kisBoros is rázendített anyját sajnálva.
|
|
|
|
|
Jasmine A. Jhaveri
INAKTÍV
RPG hsz: 74
Összes hsz: 189
|
 #JAJ | csütörtök esti nézelődésNem voltam mindig ilyen, sőt. A kisdiák éveim arról szóltak, hogy szerettem volna minél kevesebbszer szem előtt lenni, megszűnni, sokszor teljesen eltűnni. Nem adatott meg, akkor sem, mikor csak voltam, és akkor sem, mikor a szükség meg lett volna rá. Bántam, sajnáltam és szántam is saját magam, utólag belegondolva viszont azt érzem, hogy talán én is tehetek az egészről. Ennek ellenére örülök, hogy az elmúlt pár évemben, ha sok dolog nehezemre is esett, egészen máshogy kezdtem állni a világhoz. Máshogy a munkám se lehetne az, ami. Ebben biztos vagyok.
- Szintén zenész - mondom vidáman, ahogy lassan megállok pár lépésre tőle a pad támlájának döntve a csípőm és kicsit oldalasan támaszkodva. - Éppen meg akartam kérdezni van-e javaslata, hogy hol érdemes, akár még sötétben is, de mindig jó hasonló kitapasztalókat látni. Én is nem olyan régen költöztem ide.
Igazából sokszor voltam csak attól egy kicsit pozitívabb, ha bármiben találtam közös pontot az aktuális személlyel, akivel a sors összehozott. Sok betegemnél is ezért volt könnyebb az empátia, azt hiszem legalábbis ezzel jól megmagyarázható lenne. A felvetésére bólogattam, nem különösebben féltem, hogy majd el akar kapni egy bokorban, vagy ne adj isten egy emberrabló gárda része és majd váltságdíjat kérnek értem. Egyrészt mert hiszek még némileg az emberi jóságban és a szép szó erejében, másrészt bár látszott hogy nem ugyan azt preferáljuk öltözésben, ettől nem lesz rosszabb vagy jobb személyisége senkinek a másiknál, harmadrészt legjobb tudomásom szerint a falu elég békés hely.
- Örülnék neki. Hozzám hasonlóan te is munka miatt, vagy esetleg más cél? Már ha szabad érdeklődni - kezdtem bele mosolyogva, majd a padot megkerülve nyújtottam kezet. - Jasmine vagyok - mutatkoztam is be. A vezetéknevem kérdését mindig egy plusznak éltem meg, hol jó volt, hol kicsit teher apám tekintve, de ez előfordul azt hiszem.
|
|
|
|
|
Anna Weißling
INAKTÍV
*Weißling(n)é
RPG hsz: 386
Összes hsz: 2090
|
Martin
A vállát vonogatta, miközben bólogatott és magához emelte a korsó sört. Ez van, lassan mindketten megtanulják, hogy a világ bizony így működik, és az élet nem éppen habostorta.
- Félre ne érts, tök jó volt cikkeket írni nekik, mikor még frissen végeztem a Bagolykőn. De azért most már tényleg jó lenne, ha látnék valami előrelépést is. - Ismét megvonta a vállát, miközben belekortyolt a sörébe. Aztán még egyet és még egyet. Hogy húzza az időt, mielőtt még válaszolnia kellene a következő kérdésre.
- Nikoval jól megvagyunk. Mondjuk a kutyákkal kellően meggyűlik a baja szegénynek, de látom rajta, hogy azért szereti őket. - Elmosolyodott a mondat végére, és egy kicsit még közelebb is hajolt Martinhoz, mintha egy titkot akarna megosztani vele.
Megpróbálta kikerülni a gyerek témát. Martin nem olyan rég jött vissza, de még akadhatnak olyan emberek, akik beszélnek a velük történtekről. Az ispotálylátogatásokról és a hngos vitákról. Nem beszélt senkinek erről. Ha hallott Martin bármit is a faluban, akkor remélte, hogy nem fog belemenni ebbe a témába.
- Majd átugrok egy-két unalmas szerkesztőségi között egy kávéval - emelte korsóját Matin felé. Vehette ezt egy ígéretnek is akár, anélkül, hogy kezet ráztak volna rá vagy ilyesmi.
Tényleg egészen kiegyensúlyozottnak tűnt Martin, ami akaratlanul is mosolyt csalt Anna arcára. Még fel is nevetett. Anno az órák alatt néha az őrületbe kergette a tudálékossága. De ami tény, az tény, valóban jobban tudta az anyagot, mint Anna.
- Persze. Mindenki más elmehetne újrajárni a mesterképzését, nem igaz? - Belekortyolt a sörbe. Egészen gyorsan fogyott, már több mint a felén túl jártak mindketten. Ha így haladnak, kelleni fog még egy újabb kör.
- Hohohó, ácsi - nevetett fel, ahogyan a kérdések elkezdtek záporozni felé. - Akkor most ki is az újságíró? - Tudta, hogy Martin imádta a munkáját, de azért erre a hirtelen kitörő lelkesedésre nem számított. - Hát tudod nem volt az igazi. Eléggé összevesztünk Nikoval, mikor kimentem. Nem is beszéltünk majdnem egy hónapig, úgyhogy nem igazán tudtam odafigyelni. Egyébként csak a katalogizálást bízták rám. Viszont azt pletykálták az ottaniak, hogy találtak valamit, amiről nem tudták megállapítani, micsoda. A feletteseim persze nem mondtak semmit, de olyan pletykát is hallottam, hogy valami nyomra bukkanhattak a Feljegyzések Csarnokának bejáratáról. - Egészen lelkes lett ő is, ahogyan elkezdett róla mesélni. Talán annyira, mint Martin a kérdései során. - Persze ez csak pletyka.
|
|
|
|
|
Ardai Tánya
INAKTÍV
Örök főnix
RPG hsz: 321
Összes hsz: 1300
|
Luca
Miután kiderült, hogy minden rendben a lányka lakhelyét illetően, megvártam, míg magától elkezdett mesélni. Nem akartam sietettni, hiszen nekem sem volt más dolgom. Vagyis lett volna, de nem olyan, ami ezt felülmúlta volna. Szívszorító volt látni, ahogy a tőlem is pár évvel fiatalabb Luca a fiával a kezében ücsörög, és azt se tudja mihez kezdjen most az életével.
Ha nem lett volna olyan nagyon komoly az ügy, talán el is nevettem volna magam azon, ahogy elképzeltem, hogy a vöröske megpróbálja megetetni a picivel a pizzát. Közelebb hajoltam, és megfogtam a lány kezét, hogy érezze, hogy ott vagyok neki. Nagyon mérges voltam Kirillre, hiszen az egy dolog, hogy velem ezt megteszi, de a gyereke anyjával egészen más. És Luca amúgy is egy teljesen más eset. Törékeny és naiv. És a férfi most éppen ezt kezdte el összetörni benne.
- Kirill szeretett és valószínűleg még mindig szeret. Csak másképp. Neki nem való az elköteleződés. Képtelen rá. Viszont te sokkal jobbat érdemelsz. Hidd el, egy idő után be fogod ismerni, hogy nem kell neked Kirill. Most hiányzik, és szeretnéd, hogy az egész csak egy álom legyen... - mondtam, és közben újra visszatértek az emlékeim abból az időből. Szinte a bőrömön éreztem milyen fájdalmat okozott minden egyes alkalommal a férfi látványa. Hogy nem úgy nézett rám, mint előtte, ha pedig mégis, akkor csak egy pillanatra tért vissza, csak egy csók erejére. Csak játszott velem. -... de hidd el nekem, hogy van egy férfi odakint a világban, aki pont egy olyan nőre vár, mint te. - Rámosolygtam bíztatóan a lányra. Olyan fiatal és törékeny volt. Szinte biztos voltam benne, hogy Kirill volt az első szerelme. Az első nagy csalódása, és emellett a legnagyobb is. Csak mint nekem. Viszont Lucának volt egy örök emléke róla. Bence. A kisfiú, aki most is ott játszott hosszú tincseivel.
|
|
|
|
|
Ophelia Donovan
INAKTÍV
Elmezáró | Kardos menyecske
RPG hsz: 106
Összes hsz: 191
|
Jasmine A. Jhaveri - Ophelia vagyok - nyújtok kezet a lánynak mosolyogva - Nem, szerencsére nem a munka miatt jöttem. Szabadságon vagyok épp és gondoltam ideje lefutni a sok helyi ínyencség nyomait - finomítok egy kicsit a tények egy részén. Elvégre ez az egész utazás tényleg olyan, mint valami kalandtúra. Ráadásul semmi értelme friss ismeretségeket olyan történttel nyitni, hogy "nyomozó vagyok, akit felfüggesztettek, mert három ember halála szárad részben a lelkén", legalábbis szerintem. - Így elsőre tegyünk egy tó kört? Mit gondolsz? - kérdezem és már aprókat kezdek is helyben lépkedni a pad mellett, hogy felvegyem a kezdő ritmust. Felpezsdül a keringésem. A szívverésem egyre gyorsul. Érzem a vérem surranni az ereimben. Testem felkészült a terhelésre. Elmém egy részét elzárom az ajtó mögé, amit akkor használok, ha tiszta és befogadó elmével szeretném szemlélni az engem körülvevő világot. Oda száműzök bánatot, örömöt, félelmet és kétséget. A nyomasztó gondolatokat és minden bajomat. Okklumentorként erre képes vagyok és elég gyakran alkalmazom ezt a technikát, ha például koncentrálni akarok.
|
|
|
|
|
Jasmine A. Jhaveri
INAKTÍV
RPG hsz: 74
Összes hsz: 189
|
- Őszintén? Mindkettő - billentettem oldalra a fejem még elgondolkodó arcot is vágva egy pillanatra, hogy aztán el is nevessem magam ezen az egészen. Néha belegondolok, hogy miket mondok és még én is megértem, miért néznek rám vissza úgy, ahogy. Sokat akarok, aztán meg nem eleget, meg vannak gondjaim a beszédem fékezésével, főleg azóta hogy megvan a készségem. Nem, itt most nem egy két éves kislányra kell gondolni, aki beleszeretett a saját hangjába és azóta le se lehet lőni, inkább a tényre, hogy mióta merek nyitni, túlságosan is megteszem. Ijesztően egyesek szerint, most is csak úgy mosolygok ide meg oda, holott eltulajdonítottam a sütijét, aminek a fele már el is tűnt a hasamba. Szerencsére nem látható bizonyítékot képezve. Ahhoz több süti kéne, hogy olyan legyek, mint aki felszedett öt kilót.
- Megéri, tényleg. A kávénál jobban is, a cukor nem jó, a legtöbb nagyon rossz, ha engem kérdezel, de a koffeinhez képest még mindig jobb - nem ugyan azt okozzák, nem is egyforma a rontási skálájuk, de ha van egy prioritási háromszögünk, közelebb áll a cukor a hasznosítható dolgokhoz, bizonyos mennyiségben, még a kávé az alkoholhoz. Nos, ezt nem kell magyarázni!
- De nagy a kezed - közöltem teljesen indokolatlanul és ide nem illően, de olyan furcsa volt megfogni, mindenesetre végül levettem a tekintetem onnan és visszanéztem rá ahogy elhúztam a sajátom még grimaszolva is kicsit. - Iiigen, ez a hobbim. Kifizetett sütemények lenyúlása. Szigorúan az utcai limonádék elvétele után - bólintottam párat kicsit talán mérges arckifejezéssel, mert bár vicceltünk, azért ezen illik megsértődnöm, nem? Nem tudom, igazából nem éreztem rosszul magam, kaptám már nem viccként, indokolatlanul jóval rosszabbat. - Nagyon megéri az erkölcsi bizonyítványba a pecsétet.
|
|
|
|
|
Mikola G. Erin
INAKTÍV
Ms. Green | Gracie
RPG hsz: 367
Összes hsz: 2187
|
Szeretem a gyerekeimet. Komolyan. Mind a négyet. Hatot, ha úgy vesszük. De ilyenkor nagyon durván próbára teszik a türelmemet és nem tudom eldönteni, direkt csinálják vagy csak szimplán ennyire pörögnek. Lehet, hogy talán egy kicsit mind a kettő.
Legalább ma egy kicsit jobb idő volt, szóval miután a gyerkőcök végeztek a suliban, tartottam magam az ígéretemhez és kihoztam őket a játszótérre, ahonnan nem is volt visszaút, Adri már húzta is Milot a csúszdához, Peggy meg beterelte a bújkálós mászókába Mimit. Én meg álltam ott, valahol a kettő között fél úton és próbáltam nem teljes letargiába esni, hogy most melyik irányba is szakadjak. Istenem, de jól esne most egy cigi.
Végül aztán sikerült meggyőznöm őket, hogy mindenkinek sokkal jobb, ha libikókáznak, ott csak fel kellett pakolnom Mimit a magasabban lévő felére, mert ugye jó tesók. Miért is várnák meg egymást? Legalább már addig a pontig eljutottak, hogy mindenki kapaszkodik, ahelyett, hogy egymás ruháját rágnák, ez már valami... nem?
A lényeg az, hogy én egész biztosan jobban elfáradtam, mint ők, le is ültem az egyik hintára, hogy legalább egy fél perc nyugtom legyen.
- Kölykök, anya dereka fáj, mindjárt megy - erőltettem azért mosolyt az arcomra, még ha ölni is tudtam volna most az ágyamért. Nincs mese, ha játszótér lett ígérve, olyan kis gond, mint terhesség, nem jöhet közbe.
Aztán megláttam a kis férjem a játszótér szélén és kicsit ki is simultak a vonásaim, ahogy lelkesen integettem.
- Babe, légyszi majd vedd le Milut, mondtam, hogy megyek, de nem tudom, hogy most beszorult-e a nagy seggem, vagy csak a világi lustaság van rajtam - tártam szét a karjaim tanácstalanul, majd visszaejtettem magam mellé. Ennyit erről, ma használhatatlan vagyok.
|
|
|
|
|
Charlotte Elisabeth Felagund
INAKTÍV
RPG hsz: 133
Összes hsz: 613
|
JonathanElhívtam. Egy ebédben még igazán nincs semmi, és a mai világban tényleg hülyeségnek tartom, hogy meg kell várni, míg a férfi teszi ezt meg. A mai fiúk, legalább is a korombeliek, lassan már menstruálni fognak - egy két fehér hollót -, leszámítva, szóval még csak azt se merem elvárni, hogy valamilyen módon kicseréljenek egy villanykörtét. És hiába mondja azt Lili, kivel mennyire passzolnék, a korombeliek között nem is találtam senkit, akin rajta maradt volna a tekintetem. Ellenben a Belgával. Jó, neki már a kisugárzása is olyan, hogy az ember, ha akarja se tudja nem észrevenni. A stílusa viszont akár taszító lehet, ha az ember lánya nem mozgott még világ életében se olyan körökben, ahol ez a stílus mondhatni teljesen normális. Nekem meg akad némi tapasztalatom abban, hogy kell kezelni egy ízig vérig aranyvérűt - lévén én is az vagyok -, így nem tudtam megriadni. Annyira azért nem tudtam kicsípni magam, mert hogy a gyászidőszak nálam szent. Nem, nem csak azért, mert ezt el is várják tőlem, hanem mert én érzem úgy, hogy ily' módon is meg kell adnom a végtiszteletet. Azért van bennem egy egészséges kíváncsiság, hogy vajon eljön-e. Mert, hogy nem traktáltam levelekkel, meg semmilyen furmányos módszert nem eszeltem ki, csupán elé álltam, és megkérdeztem. Mégis mi veszteni valóm lehetne?
|
|
|
|
|
Jasmine A. Jhaveri
INAKTÍV
RPG hsz: 74
Összes hsz: 189
|
#JAJ | csütörtök esti nézelődés Pozitív embernek tűnik, legalábbis a mosoly megnyugtató, szeretem, mikor valaki ilyen, a vidám természetet. Annyi negatív és rossz vesz minket körül, persze ha arról van szó nagyon komolyan és minden derű hiányában állok a dolgokhoz, hiszen éppen lehet ezt kívánják, de az őszinte oldal nem ez sajnos. És ezt sokan nem is sejtik.
- De jó! Mármint gondolom, hogy az, bár kétféle ember van - nézek felé el is vigyorodva. Ebben otthon voltam, mert az ismerősi körömben, hogy ne menjek messze az örökbefogadó szüleim elég megnézni. Két külön világ, még édesanya világutazó, édesapa munka megszállottja. - Van, aki menne, még a lába bírja. És ott a másik oldal, akit a főnök székestől tol ki, hogy pihenj, túl sok a bent maradt szabid.
Én valahogy köztesre sikerültem, de ennek csak azt tudom be, hogy boldoggá tesz a munka is, néha olyan rossz egyedül lenni és ezt főleg a szabadidőben érzi meg az ember. Lelkes bólogatással néztem végig a tavon és kezdtem az azt körbevivő sétányszerű részt fürkészni. Jó terep, elég letisztult, egyenes és széles is, hogy senki ne zavarjon benne járókelőt se. Vagy biciklist. Vajon itt vannak?
- Nézzük meg mennyi sütin állhatunk vele bosszút - mondtam az órámon megnyomva a kis számlálót, hogy elkezdheti lassan mérni a pulzusom és a megtett utat is. Szeretem tudni, mit művelek. Felhúztam a cipzárom maradékát, majd megigazgatva és stabillá téve az övtáskát hasonlóan hozzá helyben futással, majd a sétány felé indulva kezdtem meg a ráhangolódást. Fejben megvolt ez már, szeretem is csinálni, valahogy olyan pihentető, bárki mondjon is bármit. Aztán elindultam egy viszonylag könnyebb tempóban, oldalra is figyelve, Ophelia követ-e.
- Ahogy láttam a pizzériát és a cukrászdát, csodálkozom, ho...hogy nem futnak többen - sóhajtottam nagyot, inkább azért mert tudtam, ha már futunk, akkor jó lenne a csacsogásomra is jobban ügyelni. Szerencsére eleget jár a szám időnként, hogy már tudjam ezt kompenzálni. Pár mélyebb levegő és visszazökken minden. - Messziről jöttél?
|
|
|
|
|
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV
Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
|
JasonEléggé el kéne olvasni, ami utána jön. Köszönöm.
18-as karikát kapott, mert olyan dolgok vannak benne - Így is el szeretném olvasni a hsz-t:
Minden emlékem Jasonnel csak boldog. Vidámsága átragad az emberre, akár akarja akár nem. És, hogy én ezt most mennyire nem akarom? Szavakba sem tudom önteni. A kemény páncélom alatt - amit automatikusan felveszek, ha játékról van szó - minden mozdulata, minden pillantása, minden lélegzetvétele akkora dobbanásra kényszeríti a szívemet, hogyha nem lennék a magam ura, már a földön feküdnék ájultan. Azonban ezt a luxust, most nem engedhetem meg magamnak. Most minden szónak, minden mozdulatnak hatalmas tétje van, és tudom, hogy talán ez az utolsó lehetőségem.
Lemondtam arról, hogy Jason karjaiban kössek ki, egy túlfűtött éjszaka keretein belül. Lemondtam arról, hogy kis lakórészem minden egyes zugában magáévá tegyen, ahogyan csak akar. Minden porcikámat neki adnám, minden kéjes nyögésem neki szólna, miközben körmeim hátába vájnak.
Szemöldököm megemelkedik. Egy halk kuncogás hagyja el ajkaimat, lefelé fordítom fejemet, szemeimet behunyom. Hajkoronám arcomba hullik, rázkódó vállam jelzi csak jókedvem. De mennyire jó kedvem!
- Úgy ismersz, mint akinek van első? - dobom hátra szőke fürtjeimet ép kezemmel vállam felett. Minden rezdülését úgy figyelem, mintha egy vadászatra kész vadállat lennék. Jelenleg semmi nem terelheti el figyelmemet, kicsit úgy érzem magam, mint a sárkányok között. Ha nem figyelsz, meghalhatsz. Itt talán nem ennyire drasztikus a helyet, de ki tudja? Jason Payne, a rejtélyes, talán engem is meglep.
- Nem tudhatom mi az asztalod - pillantok ki az ablakon. Az emberek olyan nyugalommal sétálgatnak odakint. Nehezemre esik elhinnem, hogy nekik nincs éppen semmi problémájuk. Mosolyognak, nevetnek, beszélgetnek. Én meg a férfival, akit legelőször az életemben, többre tartottam, mint egy egy éjszakás búfelejtőt, játszadozom, ahogy ő velem.
A pincér a semmiből tűnik elő, kicsit össze is rezzenek, ahogy megszólít. Felveszem a szokásos "kedves vagyok" mosolyomat, átveszem tőle a becsomagolt krémest, végül Jason tekintetébe fúrom kékjeimet ismét.
- Nekem a talán nem elég, Payne - húzom el a számat egy pillanat erejéig. Féloldalas mosolyt küldök felé, felállok. Lassan közeledek felé talán túlságosan is ringó csípővel. Megállok közvetlen mellette, füléhez hajolok, közben hajamat átdobom másik vállamra, ne csesztesse az arcom. Ez most nem az a helyzet. - Viszont azt remélem, ha másról van szó, nem vagy úriember - suttogom fülébe, lágy csókot lehelek arcára. Kiegyenesedem, és a bőröndöm mellé lépek. Ép kezembe veszem táskámat, majd visszapillantok Jasonre.
- Kincset érsz, hogy meghívtál, kedvesem - kacsintok rá szemtelen, mosolyom csak szélesedik, ahogy minden egyes arcvonását raktározom el agyamban. Ha tényleg ez az utolsó találkozásunk, minden részletére, minden porcikájára, minden szőrszálának növekedési irányára emlékezni akarok. Jason Payne, utálom, hogy ennyire a hatásod alatt tudsz tartani még mindig.
|
|
|
|
|
Ophelia Donovan
INAKTÍV
Elmezáró | Kardos menyecske
RPG hsz: 106
Összes hsz: 191
|
Jasmine A. Jhaveri Megjegyzésére egyetértően elmosolyodom, ahogy kezdünk megindulni. - És még nem láttál mindent..a gyorsétteremben olyan a gyros, hogy..abba bele lehet halni! - igyekszem tisztán, lihegés nélkül beszélni, de azért ez kicsit nehéz. Egyenletes tempót veszünk fel, ez még amolyan előfutam jellegű körnek ígérkezik. Még figyelnem kell az izmaim munkájára, a légzésem ütemére és a pulzusomra, amit fülemben hallok dobogni. A sétányon ilyenkor - télen és kora este - mondjuk úgy, a madár se jár. Ja nem, mert fut. Ez egy irtó rossz poén - mondaná Orph - még nekem is kínos, ezért bizony meg is tartom magamnak. Saját szakállamra nem sokat csacsognék, mert még küzdök az oxigénért - azt a puhány fajtámat - de amikor a mellettem haladó lány kérdez, természetesen készséggel válaszolok neki. - Ha Zeusz és Szent Patrik, meg a Szabadság szobor hazája messzinek számít, akkor igen, eléggé - mosolygok a lányra és előhalászom laza felsőm megbűvölt zsebéből a vizes palackomat, jót húzok belőle, majd visszadugom a helyére. A folyadék pótlás még ebben a cudar időben is fontos, ha az ember futásra adja a fejét. Nem tudom miként fogja értelmezni a válaszomat futótársam így kicsit megtoldom egy amolyan magyarázat félével. - Athénban születtem, a gyermekkorom egy részét viszont Dublinban töltöttem..A családom egyik ága ír, a másik olvas..Jó, nem, hanem görög..A munkám és az életem központja pedig jó ideje New York..Sokat utazom, ez a tényállás - vigyorodom el két levegővétel után, hogy pótoljam a beszéd okozta veszteséget - És te? Honnan érkeztél és mivel foglalkozol? - kérdezem érdeklődve, majd kis ívben kanyarodni kezdek, hogy az ösvényen maradva fordulni tudjunk.
|
|
|
|
|
Mikola Keve Áron
INAKTÍV
#kewy #daddycool
RPG hsz: 223
Összes hsz: 704
|
Ahogy vészesen fogy el a tanév, úgy közeledik a vizsgaidőszak, én azonban egész más miatt szoktam rá a napok kihúzogatásának a tanáriban. Még rendesen Lewy is megbámult, bár szerintem mostanra már leesett neki, főleg, mert utána ő is számolgatott ott valamit. Nem kérdeztem, ő sem, mi nem a nőink vagyunk, nem kell ez hozzá. Mindenesetre könnyes búcsú nélkül hagytam a tanodát a hátam mögött és a munkát is, ahogy egy szál mentolos cigarettát húztam ki a tartóból és gyújtottam rá. Időben voltam, nagyon is időben. Úgy fél órával hamarabb eljöttem, így a laza séta és a térig a nikotin is belefért, ott elnyomva a csikket egy kukába pöccintettem, majd egy erősebb köhögésáradat közepette le is kanyarodtam a Játszótér irányába. Ma nem én mentem a törpékért, pontosan tudtam viszont mi a program.
- Szia kicsicsibe - guggoltam le a megrohamozó Peggyhez, akit már a bátyja is követett, de ő egyből nyúlt volna a kezemért, mert ő most olyat mutat, hogy lehidalok. Nyilván nem így fejezi ki magát, de azt hiszem erre gondolt a csúcshipermegaszuperkirály kifejezéssel, amit nem is értem hol tanult összerakni. Mintha Sebbyt hallanám gyere... oh. Nincs több kérdésem. - Megyek - tisztelegtem egy sort a nejem felé, és az eredeti tervezetemet felülírva kerültem egyet és leemeltem a fent ragadt kölyköt, még fel is dobtam a levegőbe mielőtt egy csókot nyomtam volna a fejére, mint a többieknek, majd hagytam, hogy menjenek tovább játszani én pedig a feleségemhez indultam.
- És akkor te is kérsz egy hasonlót? - nevettem el magam, mielőtt az ajkaim az övére nyomtam volna és végigmértem mi is a szorult helyzet. - Minden rendben van?
|
|
|
|
|
Jason Henry Payne
INAKTÍV
grizzlyme
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
|
carolina
Tekintetem követi a mozdulatát, ahogy haját átdobja a válla fölött, majd, mikor ismét visszapillant rám, mint aki nem hiszi el, amit hall, megcsóválom a fejem, és miután a számat finoman beharapom, kidugom a nyelvem hegyét, és végül elmosolyodom. Hihetetlen ez a nő, akit egyszerre akar mindenáron és semmiképpen sem az ember - vagy legalábbis én. A mellkasomat átrázza egy jóleső, kellemes kis nevetés, ám mikor megszólalok, hangomból már csak a jól ismert neveletlen játékosságot meg éppen annyi komolyságot lehet kihallani, amiből Carolina biztosan érti a célzást. Mondjuk, ami azt illeti, mindkettőnek van némi éle is - főleg az utóbbinak.
- Két éve még volt - mosolygok a szemébe pimaszul, majd a karjaimat keresztbefonom a mellkasom előtt, és lejjebb csúszva a székben, kényelmesen kinyújtom a jobb lábamat. Úgy érzem, ez most kicsit sakk, Brown. - És ha jól emlékszem - de feltétlen javíts ki, ha csalna az emlékezetem... -, nem én voltam az.
Pedig szívesen segítettem volna, és még csak hozzám se kellett volna jönnie érte. Oké, nem vagyok milliomosalkat és a legutóbbi adóbevallásom szerint épp jachtok sem sorakoznak a nem létező magánkikötőmben, sőt, flancos ruháim vagy többszintes házam sincs, de azért úgy tippelem, valahogy megoldottuk volna. Persze értem én, alig ismertük egymást, és senki sem építhet a menzatálcák fölötti kósza szemezgetésekre, nem is hibáztatom a döntéséért.
Aztán közeledni kezd. Nemcsak a pillantásában, de minden mozdulatában is megsemmisítő erő lakozik, és bár valahol az agyam leghátsó, legsötétebb szegletében ott pislákol az akarat, hogy elfordítsam róla a tekintetem, én megbabonázva figyelem a közeledését. Sakk. Carolina kínzó lassúsággal teszi meg azt a néhány lépést, míg mellém ér, de a szemeim egy fél pillanatra sem kalandoznak el. Pedig a csípője most különösen vonzza a férfifigyelmet, érzem is, hogy az arcomat összerántja néhány alig látható, vékony idegszál, és azt suttogja: tarts ki! Matt? A testem akár a kőszikla, én meg sem rezzenek. Némán és mozdulatlan tűröm, hogy a bestia közel hajol; megérzem a samponját ahogy hátradobja a haját, majd édeskés parfümje is befészkel az orromba. Szavaira szélesen elvigyorodom, a csókjára szemöldökeim is feljebb húzódnak. Hűha.
Mikor eltávolodik, utánaemelem a fejem, és tekintetemmel követve őt kieresztem a fáradt gőzt. Már éppen szalutálva útjára engedném, és gondolataimba merülve bámulnék kifelé a cukrászda ablakán, hogy a már rég kihűlt kávémat kevergessem néhány percig, és úgy tegyek, mintha még megakarnám inni... erre nem megszólal ez az átkozott nőszemély? Még egy utolsót jól odaszúr, mire felmorranva keze után nyúlok, és úgy megrántom, hogy biztosan elveszítse az egyensúlyát, a következő pillanatban pedig az ölemben találja magát. Hopp, nézzenek oda, hát nem felbukik a saját lábában?!
- De egy szemtelen nőszemély vagy te! - dünnyögöm közvetlen közelről. A pyromagia mint mindig, ha ő körülöttem van, bizsereg a bőröm alatt, a tűz talán a pillantásomból is visszaköszön. Jobbommal a széktámlán könyökölve támasztom a fejem, míg balommal futólag végigsimítok a nő szalmaszőke haján, aztán, mintha a mondandóm egyáltalán nem volna fontos, ráérősen elpillantok a két asztallal arrébb épp tányért szedő pincérre. - Nem rémlik, hogy az előbb elfelejtettél valamit, hmmm?
Mire a kérdés végére érek, tekintetem visszatalál az övéhez; az derűs és kedves, minden vonásomból árad felé valamiféle átható jókedv, és a megmagyarázhatatlan biztonság érzete.
|
|
|
|
|
Jasmine A. Jhaveri
INAKTÍV
RPG hsz: 74
Összes hsz: 189
|
Furcsa, hogy két ember, akik egy időben naponta találkoztak, majd mikor újra összehozná az élet nagy kihagyás után az isten háta mögött történik mindez. Nem volt bajom ezzel a községgel, mai azt illeti biztos voltam benne, hogy megvannak a maga szépségei, de ahhoz még nem volt elég szerencsém. Nem ma, hanem úgy egyébként, jártam már itt, de az iskolás éveim amúgy is sokszor szeretném elfelejteni. Az egyetem hozzám közelebb állt, könnyebb volt lelkileg és emberileg, bár nyilván mindenki máshogy éli ezt meg. Örültem azoknak, akiket megismertem és a sikereiknek is, velük tudtam értékelni őket.
- Ami azt illeti - kezdtem bele sejtelmesen, de az érdeklődésem és a pincér lány kicsit félbe szabta a gondolataim, így elsőre elmaradt a nagy és drámai indítás. Biztosan meg lett volna pedig az a nagyon visongós öröm, részemről legalábbis meg van mert én elég boldog vagyok tőle.
- Hát heló, Mona - hajoltam kicsit lejjebb, hogy közelebb kerüljek hozzá, a kezem pedig elé tartottam, hogy felmérhesse ki és mi vagyok, csak óvatosan. Aztán ha engedte, megsimogattam a szép kis fejecskéjét mielőtt nagy mosollyal továbbra is visszaegyenesedtem volna a helyemre. - Az a lényeg, hogy veled rendben legyen, a többi ember amúgy is fura - intettem is le hanyagul, majd ezután el is nevettem magam. Kicsit vicc, kicsit nem. Tényleg tudtam a gondolattal azonosulni, de ennyire rossz nem volt azért a helyzet.
- Ó! A rendelő - emeltem fel a mutatóujjam, hogy végre eszembe jutott, amit elkezdtem. - Jó is hogy mondtad, meséltem, hogy én még gyakorlat közben vagyok, nos, februártól itt lesz Will embereként én is a rendelőben - néztem rá széles vigyorral és büszkén. - Meglepetés? - kétkedő, kissé kérdő hangsúllyal ejtettem ki a szót végül.
|
|
|
|
|
Bornemissza Luca
INAKTÍV
Kutyamama
RPG hsz: 84
Összes hsz: 339
|
Az exek
Ardai Tánya × Tanári × délutánLuca hálás amiért a másik ennyire megértő vele szemben és ezt azzal fejezi ki, hogy mikor odateszi kezére Tánya a kezét még inkább elkezd sirdogálni, már félig örömében is, amiért érezi a másik szeretetét és támogatását.
- Szeret? Lehet olyan mint régen? - felcsillan a szeme, azonnal fellelkesül az ötletre, elvégre Luca annyira szereti a férfit, hogy akármit el tudna neki nézni, talán fel sem fogja igazán, hogy az egykori párja mit tett ellene, hogy mennyire haragudnia kellene rá, hogy mennyire nem jó az, ami vele történt. Ő csak annyit érzékel az egészből, hogy többet nem lehet a férfi mellett, amitől darabjaira törik a szíve.
- Máshogy... - kezd újra elkeseredni a szája, aztána végére amikor a rossz álomról beszél a másik már hevesen bólogat kiázott, vörös szeméből patakokban folyik a könny. Először meg is próbálta felébreszteni magát, még vízbe is dugta a fejét, mert tényleg biztos volt abban, hogy ilyen nem történhet meg. Sőt, azóta minden nap azt várja, hogy felébredjen az ágyban, Kirill mellett és kuncogva elmesélje, hogy milyen ronda álma is volt, erre pedig a férfi szelíden magához vonná és egy csók után megnyugtatná, hogy soha míg világ a világ nem történhet meg ilyen.
- De...de a mesékben sincs második pár - törölgeti a szemét szomorúan - mindig úgy volt, hogy megtalálták egymást és boldogan éltek amíg meg nem haltak, de én nem akarok meghalni! - itt kifakad és szinte visítani kezd, a kisbaba úgyszintén, kiköpi a hajszálat amit eddig rágcsált és elkezd torkaszakadtából ordibálva bőgni.
|
|
|
|
|
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV
Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
|
JasonTürelmesen nézem végig, ahogy elhelyezkedik a széken, ami nagyokat reccsen súlya alatt. Adja a jó ég, hogy bírja még egy kicsit, mert ha nem, én itt fogok meghalni a nevetéstől, ha széttörik alatta. Hiába csúszik lejjebb a széken, ugyanannyira magasodik ki a cukrászdában lévők közül. A rezervátumban is lehetetlen volt nem észrevenni alakját, hatalmas hajával és ugyanakkora szakállával. Na meg a mosolya. A mindig őszinte, kedélyes és kedves mosolya. Állandóan arcát díszítette, nem lehetett levakarni róla. És ha ajkai mosolyra húzódtak, szemei mosolyogtak vele. Ez az a dolog, ami megfogott legelőször Jasonbe. Az őszinte tekintete és cselekedetei. Nem tudok reagálni feleletére. Megfogott, szemeim kicsit ki is kerekednek. Somolygok kicsit, ám tisztában vagyok azzal, hogy igaza van. Két éve ott volt a lehetőség, hogy mindent megtudjak róla. Ott volt a lehetőség, hogy mindent megoldjuk együtt, hogy mindent átéljünk együtt. Minden este karjaiban aludhattam volna el. Hallgathattam volna mély, egyenletes légzését, ahogy egy hosszú nap után, végre ő is nyugalomra tér. Immár bőröndöm mellett egy pillanatra lehunyom a szemem, és akkor… Megérzem Jason határozott szorítását ép karomon. Ahogy magához ránt, táskám a földre esik alkaromról, meglepődöttségemben még egy kisebb sikkantás is elhagyja ajkaimat. Összeszorított szemekkel huppanok az ölébe. Pár másodperc múlva merem csak kinyitni, amikor közli, hogy mennyire szemtelen is vagyok, mintha eddig nem tudta volna ő sem, de mindegy is. Szívem egyre nagyobbakat dobban, ahogy megérzem illatát, érintését magamon. Elégedett mosoly terül el arcomon. Sakk matt, Payne. Tekintetem az övébe fúrom, de hiába várok valamiféle magyarázatot, ő inkább a pincérrel kezd el „kedélyesen” beszélgetni. Érzem érintését a hajamon, jóleső borzongás fut végig rajtam, amit bizony hiába is palástolnék, valószínűleg Romániában is látják. Amikor tekintete végre visszatalál kékjeimhez, kicsit megilletődök. Az a tűz, ami íriszeiben ég idegen számomra. Nem is tudom, minek nevezhetném. Határozottságnak? Eltökéltségnek? Magabiztosságnak? Igazából nem is fontos, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretném jelenleg is, és szerettem volna két évvel ezelőtt is. Akkori tetteim oka, nem ment fel a döntéseim alól, mégis meg kellett hoznom őket, akár szerettem volna, akár nem. És hogy hányszor jutott eszembe Jason megnyugtató tekintete, amíg azzal a fennhéjázó f*szfejjel voltam? Elmondhatatlanul sokszor. - Ezek szerint mégsem te fizetsz? – emelem meg egyik szemöldököm óvatosan, fejemet még oldalra is biccentem egy kicsit. Nem fordítom el tekintetem, tartom pillantását, ha kell életem végéig. Ám amikor a pincér odalép hozzánk ismét, zavartan letekintek ölembe helyezett ép karomra. Végig hallgatom, ahogy összepakol mindent, majd sűrű bocsánatkérések közepette, megint magunkra hagy minket. Kíváncsian tekintek Jason-re. Valóban nagyon érdekel a válasz, azonban azt még nem sikerült eldöntenem, hogy hallani is akarom-e. Az ölében kötöttem ki, egy igen kis visszafogott cukrászda egyik asztalánál, és én mégis bizonytalanságba taszítom saját gondolataimat. Mélyebbet sóhajtok, illata még inkább bekerül tüdőmbe, reménykedve abba, hogy soha nem szabadul ki onnan, fújom ki. - Mit szeretnél Jason? - fordulok felé teljes felsőtestemmel. Hangom halk, érdeklődő. Ép kezemmel lágyan simítok végig arcélén, őszintén mosolyogva. - Nem szeretnék ma kételyek között lefeküdni, és tudom, hogy önző gondolat - emelem fel ép kezem, jelezve neki, hogy engedje, hadd folytassam. - Nem voltam veled tisztességes két éve, tisztában vagyok vele, de abban a helyzetben, az tűnt a legjobb döntésnek. Rengetegszer eszembe jutottál, és mindig összeszorult a szívem, ahogy feltűnt lelki szemeim előtt őszinte mosolyod - megállok. Tenyeremet arcára teszem, hüvelykujjammal simogatom azt. Egy pillanatra letekintek mellkasára, keserűen elmosolyodom, végül ismét íriszeibe fúrom tekintetem. - De most sem fogok neked ígérgetni - arcának simogatását is abbahagyom. Ha most fog elmenni, felkészülök. Minden lehetséges dologra fel kell készülnöm. - Ismersz már ennyire.
|
|
|
|
|
Blossom Miles
INAKTÍV
RPG hsz: 60
Összes hsz: 159
|
Nico - Erről édesanyámat kellene megkérdezni. Szerintem ő boldogan mesélne történeteket arról, hogy mennyire nehéz eset voltam. Vagy vagyok is – javítottam ki magam. Anyu egyszerűen annyi embernek regélte el, hogy milyen nehéz dolog olyan akaratos boszorkányt nevelni, mint én amilyen én vagyok, hogy szerintem fél Sopron már csak ezért is megnéz, amikor lemegyek a kisboltba tejért. Ránézésre talán nem vagyok annyira vad, mint ahogy anyám elbeszéléseiben. Olykor el is szalad vele a ló és hozzátold a történetekhez. Már olyat is hallottam vissza, hogy rivallót kellett küldenie, pedig szerintem azt sem tudta, mi az és történetesen soha nem kaptam olyan bizonyos, piros borítékot iskolás éveim alatt.
- Persze, és bocsáss meg, azt hiszem ezt nekem kellett volna megkérdezni. Mindenesetre gyógyító lettem, nőgyógyász per szülésznő specializációval – válaszoltam a feltett kérdésekre, kivéve arra, hogy megérte-e. Tulajdonképpen én sem tudom. Ha a tanáraim betegek, akkor tudok nekik segíteni, és biztosan találkoztak nálam rosszabb diákkal is, ezért talán megérte.
- A rendelőre kiírták a nevem. Meg a ház postaládáján is ott virít nagy betűkkel, hogy Dr. Blossom Miles, de nem hiszem, hogy máshonnan ismerhetnél. Szülői ágon meg senki nem híres. Vagyis anyunak nem is hasonlít a neve, meg amúgy sem túl ismert. Apám meg nincs – vontam meg a vállam. Miután kimondtam, nyilván én is rájöttem, hogy ez furán hangozhat, így megpróbáltam javítani magam.
- Azaz nyilván van apám. Tudok a porzóról meg a bibéről, és nem is ringatom magam kicsinyes álmokba, minthogy ha nem fogadom el, akkor megszűnik létezni. Anyuval csak leléptünk, ő meg maradt Londonban – a lehető legtöbb információt akartam a legkevesebb szóba sűríteni. Az apám egy tüske számomra. Felesleges, és még csak beszélni sem szeretek róla, de azért ott van. Ott kell lennie, mert túl hülyén hangzik, hogy apátlan vagyok. Talán ez a magyarázat a személyiségemre. Mindig volt miért dühösnek lennem, mert bármikor elő tudtam kaparni a sérelmeimet apámmal szemben.
- Nagy általánosságban mindenki kedves. Csupán két csoportot érdemes elkerülni. A néniket, mert ők mindig pletykálnak, emellett a stégen üldögélő, apátlan gyógyítók is furák – mosolyodtam el, miután összefoglaltam az információkat, amiket eddig megtudott rólam.
- És mit tanítasz az AMS-en? – kérdeztem. Ha nem tettem volna fel az életem a gyógyításra, szerintem én valahol bájitaltant oktatnék.
|
|
|
|
|
Ballay Bálint
INAKTÍV
Mr. TOkéletes
RPG hsz: 17
Összes hsz: 35
|
Donovan kisasszony- Nem, nem kifejezetten.
Felelem teljes nyugalommal a hangomban. Nem állítok valótlant, csak mert fejből idézem, nem kedvelem, fejből idézem, mert a családom egy tagjának fontos Yeats és az ő munkássága, én pedig tiszteletben tartom őt, és tisztelem azt, hogy földi ideje jelentős részében erre fordította a figyelmét, kitartóan.
- A dédnagyanyám, Mikóczváry Esztella fordította.
Ha megnézi az első oldalt, valóban ott lesz a neve, tudom, nem állítanék olyat, ami nem valóságos. Rengeteg verset tudok még időzni, tőle is, másoktól is. A magam kedvence William Blake, de ezt még nem fedtem fel a saját családom előtt sem. Várják, hogy meghatározzam, ki jellemez engem, pedig ha tudnák, hogy korai éveimben eldöntöttem már.
Fel-felpillantok én is a növekvő embertömegre, csodálkozva nézem a korai megindulást. Mindennek oka van. Talán ma valahol egy késő délutáni összejövetel lesz, és ott várják őket, ezért esznek korán. Megesik, hogy néha megváltozik a világ normális rendje.
- Csak nyugodtan.
Mutatok a velem szembeni asztalrészre, elvégre valóban udvarias cselekedet tőlünk, hogy átengedünk egy asztalt két másik várakozó számára, illetve mérlegelve a lehetőségeket, hogy egy idegen vagy egy idegen, akivel már beszéltem két mondatot üljön-e velem szembe, nos, nyilván az utóbbi. Arrébb húzom kissé a poharamat, hogy kényelmesen elférjen. És amikor megtörténik, felpillantok rá.
- Miért éppen Yeats?
|
|
|
|
|
Francesco Nico Bianchi
INAKTÍV
Faljáró
RPG hsz: 154
Összes hsz: 227
|
Vakrandi a végzettel prt. II.
Ophelia DonovanA nő válasza meglepi. Az átadott papírt nézegeti és jön rá arra, hogy a randipartnere felültette. Sohasem fog eljönni, elégre ez a nő, biztosan nem az a nő, akiről Francesca szót ejtett. A férfi jelenleg két dolgot tehet: vagy jelzi, hogy félreértés az egész és szépen hazamegy, vagy linkel egy hatalmasat, hogy fogalma sem volt, kivel kell találkoznia és ezek szerint pont a csinos hölgy az. Szerintetek melyiket választja? Naná, hogy hazudik!
- Nos, úgy tűnik egymásra is találtunk. A címzett ugyan nem épp Ön lett volna, de ha nincs ellenére, akkor szívesen elhívnám valahová - egy kissé bátortalan, de kedves mosoly kúszik ajkára, ahogy kiejti ezeket a szavakat. Akár kínos is lehetne a helyzet, de mivel amúgy sincs fogalma arról, ki lett volna az eredeti címzett, tulajdonképpen nincs miért rosszul éreznie magát. A másik egyébként sem jött volna el, ha pedig már mindketten itt vannak, ez a nő pedig látatlanba úgy döntött, ad esélyt egy új találkozásnak, akkor miért is ne? Elvégre valahol a szíve mélyén mindig is arra várt, hogy majd belebotlik egy véletlen folytán valakibe. Talán pont ő lesz az! - Oh, milyen udvariatlan vagyok, hadd mutatkozzam be. Francesco Nico Bianchi - eszébe jut, hogy bár roppant kedves gesztus meginvitálni a másikat valamire, talán nem ártana azt is tudni, kit hív el egy nem randi randira. Gondolom van, akit ez baromira hidegen hagy, csak semmi ne fityegjen ott, ahol nem kéne, de Nico sohasem volt az az ember, aki a nőket dísznek látta egy lyuk körül - mert mondjuk ki az igazat, sok férfi tesz így. Az más kérdés, hogy az ő szemében az ilyen nem férfi, de a csajok buknak az ilyenekre. Pár kedves szó és... Na mindegy. Ez a szerencsétlen meg full normális és nem talál párt magának. Vajon más is ilyen gondokkal küzd? Kezeket a magasba, ha igen!
- Mihez volna kedve?
|
|
|
|
|
Blossom Miles
INAKTÍV
RPG hsz: 60
Összes hsz: 159
|
JasmineAzt mondják, azok az igazi barátok, akik sok hónap kihagyás után is ott tudják folytatni, ahol abbahagyták. Persze, mi Jasmine-nel nem hagytuk abba, mert mindig tartottuk a kapcsolatot, üzenetben meg ahol csak tudtuk, de annyira jól esett újra látni. Az pedig még jobb volt, hogy nem keletkeztek unalmas, kellemetlen beszélgetések, hanem egyszerűen csak találkoztunk, mintha semmi sem történt volna. Boldogan néztem, ahogy Mona engedte magát megsimogatni. Mostanában nem fordul el annyira az emberektől, szerintem érzi, kiket szeretek és az ő társaságukat nem bánja.
- Igaz is, gondolkodtam azon, hogy szerzek mellé egy barátot, de most jó ketten – bólintottam a kijelentésre. Talán ha több állattal találkozott, akkor hozok még valakit, de az nem a napokban lesz. Szerintem fejlődőképes, a Mancs-helyre is egyre többet viszem, az önkéntesek pedig arról számolnak be, hogy gyakrabban szagolgat más ebekkel, sőt egyszer le is videózták, hogy játszott egy spániellel. Ha nem lenne fényképes bizonyíték, simán elhinném, hogy csak engem akarnak megnyugtatni, miszerint nyit a többiek felé, közben nem is, de így nincs kétségem. Hasonlít rám, olyan kis visszahúzódó, néha bántó, de amúgy nem rossz szándékú egyed. Nekem sem volt túl sok barátom soha, most viszont itt van Jas is például, és tapasztalatból mondhatom, hogy nagyon jó érzés, hogy van nekem.
- Tessék? Ez meglepetés, a javából. Kicsit lesokkoltál, de hihetetlenül örülök. Akkor mostantól egy épületben fogunk dolgozni? – elmosolyodtam, amikor elképzeltem a képet, ahogy Jasmine a rendelő folyosóin intézi a gyógyítói tennivalóit. Talán kicsit hangosan örültem a hírnek, mert páran ránk kapták a tekintetüket, de perpillanat nem zavart. Felpattantam és még szorosabban megöleltem, mint először.
- És melyik osztályra fognak betenni? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott, amikor visszahuppantam a helyemre. Kíváncsi voltam mindenre, ami vele történt, de szépen sorjában jöttek a kérdéseim.
|
|
|
|
|
Thomas Middleton
KARANTÉN
cinnamon roll
RPG hsz: 800
Összes hsz: 3957
|
ANNIE
délután egy ablak melletti asztalnál | x
 Nagy vigyorral nézegetem, miket alkottunk. Közel ülünk a lánnyal, az egész oldalunk összeér. Néha a fejünk is kicsit, hiszen mindketten jól akarjuk látni a kis képernyőt. Egyik fotó jobb, mint a másik. - Ó, de most miért? - kérdezem vidáman a tüsszentési versenyesnél. - Vicces ez is! Jó, tudom, nem lehet mindet megtartani - forgatom a szemem derűsen, hogy oké, persze, tiszta sor. Bár szerintem mind egészen tökéletes. Már az elmosódottakat kivéve. Meg amelyiken valamelyikünk fele nem látszik. Noha a belógó testrészeink is lenyűgözőek. Figyelmesen, komolyan hallgatom, mindazt, amit elmond nekem aztán. Közelről nézem közben. Eléggé elcsodálkozom azon, mit arról mesél, mennyire betegen született. Szomorkásan pislogok rá. Nem szánakozva vagy ilyesmi, csak képzelem, min mehettek át a szülei, meg hát nem is értem, olyan cuki és ártatlan lények, mint a babák, hogy lehetnek betegek. Mármint: kinek jó ez? Mi értelme? Bólogatva hallgatom a fordulatos történetet a bátyjáról. - A múltkor a folyosón... - ráncolom a homlokom, visszaemlékezve a szünet előtti hógolyós esetre, amikor Denis érkezett a segítségünkre. - Akkor még nem tudta? - kérdezem, miközben felsejlik előttem a jelenet. Nem olyanok voltak, mint a testvérek. Egyáltalán olyanok sem, mint akik ismernék egymást. - Az klassz, ha már rendben vagytok - mosolyodok el. - És... most már jól vagy? - pillantok végig rajta, hiszen felmerül bennem, hogy ha már úgy született, hogy komoly egészségügyi gondjai voltak, abból visszamaradhatott valami. Az úgy szokott lenni. Látni nem látok rajta semmit, azonban ezek gyakran nem észrevehető dolgok. - Az irtó király lenne - lelkesülök fel rögtön az ötletre, hogy bagolyköves legyen. - Hú, nem tudom. Örülnék, ha navinés lennél - mosolygok idülten. - Melyik házba szeretnél kerülni? - kérem ki az ő elképzelését.
|
|
|
|
|
Jonathan Gerhard Van den Bergh
INAKTÍV
belgian prince
RPG hsz: 113
Összes hsz: 825
|
- ¤ -
Charlotte Elisabeth Felagund
- ¤ -
Az egyik háztársam elhívott randira. Mondhatnánk, hogy csak egy baráti ebédre, azonban ugyan már, ki az, aki egy csaknem idegent elhív egy étterembe, ha csak nem sóvárog utána. Ráadásul, ha az elhívott illető én vagyok, nincs is miről beszélnünk. Ez randi. Nem az első eset, hogy nem én kezdeményezek. Több lány (meg pár srác) is csalogatott már ilyen-olyan találkákra, azonban a felével közöltem, hogy értékelem a jó ízlésüket, de sokat képzelnek magukról; a maradékuk jó részének meg csak azért adtam be a derekam, mert érdekelt, mit hoz az alkalom; ebből következik, hogy voltak azért olyan szerencsések is, akiknek azért mondtam igen, mert a vonzódás viszonzott volt. Nincs ez másképp a Felagund lánynál sem.
Nem mondom, hogy magamtól eszembe jutott volna kezdeni vele. Rendben, ez eleve kevésszer jut eszembe, hiszen nem szorulok rá. Jönnek maguktól. Mint most is. Márpedig szeretem a dolgokat tálcán kapni. Nem vagyok az a fajta, akinek kell a kihívás meg az erőfeszítés. Úgy vagyok vele, hogy ami jár az jár. Nekem pedig jár, hogy ilyen szemrevaló és stílusos teremtések ebédre invitáljanak.
- Üdv - mosolygok rá a lányra, miután megérkezem. Természetesen késve. Viszont, amikor megérkezem, bárki rájöhet, hogy érdemes volt rám várni. Legalábbis nekem ez a szent meggyőződésem.
- Hm. Van valamilyen dress-code, amiről nem tudok? - pillantok végig gyanakvón a fekete bőrbe öltözött prefektuson, miközben lecsúsztatom a kabátomat a vállamról, ami kötelességtudóan a fogasra lebeg.
- Szabad? - nyúlok Charlotte bőrdzsekije felé, hogy lesegítsem.
Részemről egyébként lakcipőt, fekete nadrágot, világoskék inget, fekete mellényt és szálcsíkos zakót viselek. Avatatlan szemek azt hihetnék, nagyon kiöltöztem, ám nekem ez nem számít annak. Ha feszítettebb szabású öltönyben lennék, nyakkendővel és még mondjuk dísztalár is volna rajtam, na az már okot adhatna a "kicsípett" jelzőre. De ez, ami rajtam van? Ugyan. Csak felkaptam valamit.* * *
|
|
|
|
|
Jasmine A. Jhaveri
INAKTÍV
RPG hsz: 74
Összes hsz: 189
|
#JAJ | csütörtök esti nézelődés - Jó ég, akkor oda se lehet feszülősbe menni - ingattam is meg a fejem még kicsit nevetgélve is a dolgon. Ha valaki nagyon nő, akkor az erre is ügyel. A lehető legkellemetlenebb beszélgetésem zajlott le egyszer, mikor a legszebb, kék, testhez simuló ruhámban mentem el egy vacsorára, majd annyira megszaladt a kezemben az evőeszköz, hogy az este végére lett egy olyan pocim, amire kifelé menet egy néni rácsodálkozott. Majd gratulált. És megkérdezte mikor jön a kicsi. Én menten lesápadtam és meg kellett kapaszkodom, ilyen jelzőt se kaptam addig és azt hiszem elég nagy pofon volt, hogy azóta kicsit jobban oda is figyeljek. Az alakom nem kompatibilis az étvágyammal.
- Az egy elég szép háromszög, majdnem mint a Bermudák, és ide nyelt el a föld? - kérdeztem viccesen, mert nem akartam én rosszat, de adta magát, hogy ilyen nagynak mondható helyek után egy kis községbe kilyukadni furcsa lehet. Én jártam sok kis helyen, hogy ez már ne legyen furcsa, meg mégis csak öt évet tanultam a szomszédos intézmény falai között.
- Hidd el, vannak helyek, ahol ez valós bemutatás - bólogattam sokatmondóan, majd próbáltam egységesen lélegezni, ahogy a lábaim szinte különösebb behatás nélkül, önállóan vették fel az ütemet. Kellemes volt, éreztem a finom húzódást az elején a combjaimnál, de ahogy kezdett bemelegedni minden szükséges izom, illanni látszott ez. - Indiában születtem az egyik kikötővárosban, majd Újdelhibe kerültem egy árvaházba onnan pedig a nevelő szüleim, későbbi örökbefogadó családom hozott Magyarországra - vontam vállat könnyedén. Évek kellettek, még ezt ki tudtam mondani. Sokszor remegett meg az ajkam, éreztem magam kellemetlenül, de az elmúlt pár egyetemi időszakot már nagyon jól éltem meg, több lett a bizalmam abban, hogy ez hozzám tartozik és a negatív dolgokat is el tudom viselni. - Hamarosan teljes értékű gyógyító leszek, jelenleg az utolsó gyakorlataim végzem a faluban.
|
|
|
|
|
Ophelia Donovan
INAKTÍV
Elmezáró | Kardos menyecske
RPG hsz: 106
Összes hsz: 191
|
Francesco Nico Bianchi Szavaiból úgy veszem ki, hogy bár valóban nem rám számított, azért nem zavarja annyira a tény, hogy én vagyok itt és nem a levél valós címzettje. Bevallom ez jól esik és fel is bátorít. Csak nem volt akkora hülyeség felvenni és kibontani azt a levelet. Főleg, hogy már el is hangzik a meghívás, a férfi részéről. Mosolygok rá és közben, mint egy harci hörcsög kezdek gondolatban pörögni a "hogyan tovább" lehetséges verzióin. - És én szívesen veled tartanék - csúszik ki a számon a tegezés kérdését azonnal meg is oldó mondat. Általában a munkám során ez a közvetlenség nem szokás, hiszen a távolságot, mint ügynökök a magázódással is tartjuk. Ez által határolódunk el az érintettektől és mutatjuk rangunk, tiszteletünk feléjük. De a magán szférámban én a fesztelenséget jobban szeretem. Van akinél - mondjuk nála, mivel szimpatikus - igen hamar váltok át rá a megismerkedés után, van akinél pedig kicsit később. Ezt a helyzet és a körülmények is hozzák. - Az én nevem Ophelia Donovan - mutatkozom be én is, ha már ő megtette - Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! - mosolygok a velem szemben állóra és hátra vetem csuklyám, hogy teljes arcomat lássa. Ne csak annyit, amennyi kitűnt a kapucnim alól. Hajam enyhén hullámos, sötét, majdnem hátam közepéig érő fürtjeit, zöld szemeimet, vörösre festett ajkaimat és - a hidegtől most kissé az arccsontomon rózsás - porcelán fehér bőrömet az utcai lámpák fénye világítja csak meg a ránk boruló estében. - Egy pohár mentes víz és némi saláta megfelel - mondom elgondolkodva, de a végén elkuncogom magam - Őszintén szólva valami finom, laktató étel és egy kis meleg innivaló az, ami nagyon jól esne - remélem nem veszi rossz néven ezt a kis élcelődést. A mai nők nem mernek egy randin - tudom ez nem egészen az a nagykönyvi randevú - enni és élvezni az estét. Mert azon feszengenek, hogy nem fog tetszeni a férfinak, ha mondjuk megesznek egy szelet sültet, vagy rosszabb esetben tortát. Magára vessen az a nő, aki salátát rágcsál és az a férfi is, aki szerint ez így helyes. A magam részéről én szeretek enni és nem szégyenlem egy percig sem, hogy ha úgy adódik egy nagy tányér milánóit is képes vagyok eltüntetni. Felvállalom, ahogyan most Francesco előtt tettem. - Van ötleted hová mehetnénk? - nézek rá szemeimben kíváncsi és vidám csillogással. Tényleg örülök, hogy volt türelmem kivárni, míg rájön engem várt. Remélem benne is jó érzések maradnak meg erről a véletlen találkozásról.
|
|
|
|
|
Ophelia Donovan
INAKTÍV
Elmezáró | Kardos menyecske
RPG hsz: 106
Összes hsz: 191
|
Ballay Bálint - Mert olyan módon képes láttatni az élet dolgait, mint kevesen. Amikor olvasom azt érzem, ő belelátott a szívekbe és az elmékbe - felelek a férfi kérdésére miután elhelyezkedtem vele szemben. Az üressé vált asztalt pedig hálás mosollyal foglalta el egy fiatal lány és az anyjának tűnő hölgy társa. Ezt szófoszlányaikból szűrtem le, mert pár eljutott hozzám. - Például a "Ha ősz leszel" kezdetűnél: "...Boldog szépségedért hány jó barát, Hány hű s hazug szerelmes szeretett; S csak egy szerette vándor lelkedet, Csak egy borongó arcod bánatát..." Az igaz szerelmet elfedő látszatok kései kiderülése érződik a sorokból - nézek fel miután elolvastam. Fejből ezt nem tudom, csak a kedvencemet. Egy falat gyrost harapok, hiszen azért csak ebédelni jöttem első sorban. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy valaki olyannal ismerkedtem össze, aki a versek iránti rajongásomat talán megérti és nem veszi ódivatú romantikus baromságnak. Szerintem nem szégyen manapság sem olvasni az okos eszközök korában. Látszik túl sok időt töltök muglik közt. Az infókat mobilra kapjuk nyomozás közben, a fülünkben általában kis, rádiós adóvevő készülékek vannak. Lőfegyver hideg fémét tartjuk a kezünkben pálcánk helyett, szinte mindig, mert varázslatokat csak olyan esetekben alkalmazhatunk, ha nincs mágia nélkül élő a közelben. Ezért néha jó érezni a művészet lágy, kézzelfogható jelenlétét, a könyvek jellegzetes illatát és érintését ujjaim alatt. - Még be sem mutatkoztam, a nevem Ophelia Donovan - nyújtom kezem a férfi felé. Az illem és kíváncsiságom is vezetett, hogy megtudjam a velem szemben ülő nevét, ha már így alakult, hogy az asztalán osztozom vele. Nem tudom mennyire veszi tolakodásnak vagy az aurájába való betörésnek ezt az egész helyzetet. Minden esetre ha elfogadja a kezem röviden megrázom és eleresztem, majd csendben várom, hogy ha társalogna még akkor ő folytassa.
|
|
|
|
|
Edler Bonnie
INAKTÍV
Miss Coelho
RPG hsz: 146
Összes hsz: 349
|
OMGÉN VAGYOK MOGYORÓ. Wuff.
 | | Figyelem! A hozzászólás szexualitást, droghasználatot, vulgáris megnyilvánulásokat tartalmazhat, így 18-as karikás besorolást kapott. Saját felelősségre olvasod? Akkor minden unikornis és kokain, kattints a Vöröskére. |
Nem volt semmi komoly abban, ahogy megrágcsáltam. Ilyenkor elég nagy volt a lehetőségeim tárháza, ha akarom, ténylegesen fáj neki, vérzene és lehet, hogy hosszú időre nyomot is hagyott volna rajta, hogy megkóstoltam. De nem akartam, bántani még a legkevésbé sem, így csak a nevetés, a szórakozás és talán némi ösztön miatt raktam rá a fogacskáim.
Aztán teljesen kiborultam, I was about to lose my shit, mert az a csoki a kezében alkoholos volt, miközben gyógyszereket szed és normális ember ilyet nem csinál, ne legyél fasz, könyörgöm. Még csak indíttatást sem mutatott rá, hogy megszabaduljon tőle, én meg kiakadtam. MÉG LE IS PISSZEG. MERT AZ SEGÍT, BASZKI.
Nem bántam, hogy beszél, szerettem hallani a hangját, most még volt is benne egy olyan plusz tónus, amit szinte biztos voltam benne, hogy csak akkor hallok, mikor négy lábon rohangálok. És meg kell mondjam, csak még szebb lett tőle. Inkább csak körbefutottam még egy párszor, nem tudom, hogy a kilométerhiány késztetett rá, hogy kerítsem, vagy valami más, de nagyon kellett futkoznom. Aztán a tekintetem még megtalálta az övét, mielőtt futásnak eredetem volna. Nem teljes sebességgel, nem az életemért futottam, de épp elég gyorsan, ha nem siet eléggé, szem elől tévesszen. De aztán pillanatokkal később hallottam, ahogy a tömegben egy-egy ember megejt egy megjegyzést, ahogy a lépések az átlagosnál gyorsabban, határozottan a nyomomban dübörögnek. Hátrapillantottam ugyan, de épp csak egy pillanatra, elég volt, hogy megérezzem az illatát, elkapjam egy pillanatra a látványt, de aztán futottam is tovább, szinte a Fő utcza végéig, hogy csak aztán itt, a tömegtől távol üljek csak le. Még próbáltam a lélegzetem megtalálni, hangos lihegéssel. Anyám. Hogy én mit meg nem teszek a szerelemért.
|
|
|
|
|
Ophelia Donovan
INAKTÍV
Elmezáró | Kardos menyecske
RPG hsz: 106
Összes hsz: 191
|
Jasmine A. Jhaveri - Néha kell egy kis csend és béke. Bogolykőben ezt megtaláltam.Tudod egy pici pihi ráfér az emberre, ah a munka kiszívja a lelkét meg az agyát - talán nem kell magyaráznom, hiszen ez a munkák jó nagy részénél így megy manapság. Azt persze nem teszem hozzá, hogy engem néha tényleg komoly veszélyek fenyegetnek a szó szoros vagy épp képletes formájában egyaránt. Megesett, hogy egy társkereső alkalmazás volt elátkozva és, aki felregisztrált rá az a rabja lett és bődületes baromságokat csinált. Be kellett férkőznünk a felhasználók közé és megkeresnünk az átkot rávető személyt, meg a zéró áldozatot és feloldanunk az ártást. Ez az egész úgy valósult meg, hogy majd harminc kamu randevúm volt csak nekem. A társaimnak is nagyjából ugyanennyi, kivéve a technikusunkat, aki maga is az app hatása alá, került, de mivel hamar megoldottuk az ügyet ez nem szivárgott ki, szerencsére. A végére azt hittem kifolyik az agyvelőm. Mondja valaki, hogy egy ügynök élete nem nehéz, hanem csupa kaland! Na azt ültetném oda egy ilyen szituációba, hogy nesze komám, csináld! - India varázslatos hely, az arany háromszöget sajnos csak részben jártam be, de a kedvencem Amritsar temploma, na meg természetesen a Taj Mahal volt - mosolygok a lányra, aki jobban megnézve valóban magán viseli az indiai nők szemet gyönyörködtető vonásait - A zene, meg az ételek is magukkal tudják ragadni az embert - emlékszem vissza néhány képre az utazásból, miközben izmaim nyúlását és húzódását érzem egyre fokozottabban. Lesz ebből még holnap járókeret, de nem bánom, mert fájdalom nélkül nincs változás. Márpedig az a sok sütemény ott lapul rajtam és el kell tüntetnem a nyomukat, hogy ehessek tovább. Arról nem tudok ugyanis lemondani, hogy jókat ebédeljek vagy vacsorázzak. - Mi vonzott a gyógyítói hivatásban? - kérdezem, mert valóban érdekelnek a motivációk. Ami azt illeti vonzom az egészségügyiseket. Előbb Blossom Miles doktornő - akit szerintem ismer - most meg Jasmine, aki hamarosan orvos lesz. Legalább ha baleset ér lesz kihez fordulnom. Mondjuk a bokaficamnál nagyobb bajom nem nagyon lehet ezen a kellemes helyen, de sosem lehet tudni.
|
|
|
|
|
Madarász Gergely
Auror, Illúziómágus
RPG hsz: 50
Összes hsz: 124
|
AdamAz ember azt hihetné, most aztán vámpíromra akadtam, belekóstolok a saját orvosságomra és majd a hajam tépdesem attól, hogy hozzám hasonlóan semmitmondó vonásokkal szemléli kis, kétszemélyes előadásunkat. Mégis, inkább derűs kíváncsisággal tanulmányozom, ahogy telik-múlik az idő, frusztráció árnyéka nélkül, elvégre ahogy én csak egy újabb halandó vagyok számára, ő csupán egy újabb halhatatlan számomra. Egyikünk sem annyira eredeti, hogy ne találjunk a másikban ismerős vonásokat, márpedig az érzelmeket lassan felemésztő, szárazon pergő rozsdaréteg majd' minden fajtársa lényébe belemarja magát. Ettől függetlenül a British Library éjjeli könyvtárosait - ezeket az ódon kötetek szagát árasztó, pergamenek közt aszalódó drága lelkeket - éppúgy kedvelem, mint Lizi szeszélyes szóáradatait és csip-csup fellángolásait vagy a la Fayek családi ereklyeként őrizgetett dinoszauruszait. Tetszik a pillanatnyi zavara-értetlensége, illetve az a lazaság, amivel - jelenleg - nyilvánvaló kétszínűségemet kezeli, ahogy szemügyre veszi "művemet". Sőt, szó szerint beleveti magát a felfedezésébe. Pompás. Anélkül, hogy megmoccannék, azonnal alakítom az illúziót, gondolkodást mellőzve asszociációra építek, mert nincs szükségem rá, hogy valóban elhitessem vele, ez a valóság. Szabadon játszhatok, így zuhanás helyett lassan, könnyedén hintázva kezd süllyedni a sötétségbe, akár egy tollpihe, s egy arra tévedő fuvallat még meg is perdíti tengelye körül. Kellemes ez a majdnem súlytalanság, bár hiába is kapálózik, irányítani nem tudja a sodródást. Addig is ráér nézelődni, hisz az ő szemeinek nem akadály a fénytelenség; a két oldalt magasodó sziklafalakból pedig város bontakozik ki, a hegy elevenjébe vájt épületek, oszlopok, párkányok és ablakok tömkelege. Elhagyatott, ősi és titokzatos labirintusa letűnt népeknek, aminek termeiben apró lidérclángok bújkálnak és fogócskáznak. Némelyik torony vagy kiugró karnyújtásnyira van, de ha hozzáérne, hogy megkapaszkodjon, mintha vizet próbálna merni s a kő köddé foszlik - völgy mélyén tanyázó felhővárossá változnak az árnyak.
|
|
|
|
|
Bornemissza Luca
INAKTÍV
Kutyamama
RPG hsz: 84
Összes hsz: 339
|
Babózás Kellemes az idő, a nap átsüt a felhőkön, amik egyre ritkulnak ám a maradék is bárányfelhő, fehér mind akár a patyolat.
Az időjárás Luca kedvére is nagyban rányomja bélyegét, vidám és gondnélkülinek érzi magát, épp el van felejtve Kirill is, mert tud mit csinálni, méghozzá az egyik legmókásabb dolgot a világon, élelmiszert vásárolni indul a kis család. Elől a mama, dudorászva tolva a babakocsit, abban Bencussal, mögöttük pedig pár lépéssel lemaradva a Dajka, aki bele van merülve az egyik könyvébe. Luca egyszer megnézte már magának azt a könyvet, ám szörnyűlködve tapasztalta, hogy még csak egy árva, fekete-fehér kép sincsen benne. Rémes lehet. Rémes.
Azóta inkább nem is néz a könyvei felé a nőnek, ám fecsegni se szeret vele, mert a témák is hasonlóan unalmasak. Mint például a kisbabák megfelelő étkeztetése, kézben tartása, bilire szoktatás és a többi és a többi. Ő ezt mind tudja, legalábbis azt képzeli, hogy tudja. Mégis mi lenne benne olyan nehéz? Egy sózsákot is elcipel az ember valameddig anélkül, hogy felvilágosították volna, hogyan vegye fel és hogyan tartsa, nem-de bár?
- Nézd csak! - szól a kölyökhöz egy kicsit megállva és felmutat az égre - ha ennyire süt a nap akkor tanuld meg, hogy nincsen baj! - bólogat nagy bölcsen majd a felhőkre muta - azoknak meg a színét kell nézni! Sőt mindnnek a színét kell nézni! Ha valami undi zöld azt meg ne edd! Se borsót, se babot, se spenótot, sóskát... - és csak mondja és mondja csacsogva az összes zöldes árnyalatú zöldséget, aztán már átmegy minden másra, mint a zöld szemüvegek, kerti locsolócsövek, ecetes flakonok. Mire a felsorolás huszadik-harmincadik eleméhez ér addigra már azt sem egészen tudja, hogy mi is köti össze ezeket a tárgyakat, így belecsúszik a végére egy-egy teljesen nem odaillő, mint példának okául a járdalap vagy a rája kent rágógumi. Közben megérkeznek a bolt bejáratához. A szavakat még mindig sorolja, ám logika már véggépp sehol nincs bennük, s közben belenyúl zsebébe előkeresni a listát amit ő írt még meg otthon.
|
|
|
|
|
Ramholcz Bence Csongor
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
AnyciPocakja tele, pelus rendben van, nem csípi, nem szúrja semmi, sehol, úgyhogy szép az élet ihaj! Az öltözködés ugyan nem tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé, de a séta igen. Nem is érti még kicsi agyacskájával, hogy mire jó az a sok gönc rajta, amitől elnehezül a keze, meg a lába, de nincs mit tenni. Csak addig sírdogál, amíg bele nem ültetik a babakocsiba. Próbálja megfeszíteni a testét, hogy felálljon, de a kocsiban úgysem sikerül. Mikor elindulnak azonnal megnyugszik. Kint a friss levegő, a monoton mozgás és hang eltompítja érzékeit. Odabent a bendőben elcsicsizik a tejci is, ő is pislog nagyokat, és édesen elszenderedik. Oldalra billent fejjel alszik, édes kis bárányokról álmodva, amit a múltkor az állatkertben olyan szívesen megsimizett volna. Aztán meg anyával játszik bújócskásat. Kis szájából még a nyál is kicsordul a nagy álmodásban. Nagyot zökken a kocsi kereke, amikor a bolt küszöbén Luca áttolja. Az ő pufi teste is megzökken, aztán kizökken, elszökken a szép kis álom. Elszontyolodik arcocskája, de aztán leköti anyja mondanivalója, meg a sok-sok érdekesség. Anya mindig olyan érdekes. Soha nem tudni, mikor csinál valami vicceset, amin nevetni lehet. Hadonászva magyaráz, kifejezni értelmesebben nem tudja, hogy játszanak kukucsot. Arcát ügyetlenül eltakarja, hogy azért még kilásson, és kacag, ha anyja veszi a lapot. Aztán a boltban rejlő sokféleség kelti fel a figyelmét. - A-A-A-A - mutat ujjacskájával a színes apró cukrokra a polcon. Nem is zöld, nem is olyan fúúúj, mint a spenót, de szép és színes és vicces, ahogy gurulnak, ha hozzáér a kacsója. Bele is tapsikol az alacsonyan elhelyezett cukrok közé. Ujjaival megcsippent egyet, azt a szép sárgát, és ha Luca nem tesz semmit, a szájába is gyömöszkéli elégedetten.
|
|
|
|
|
