A kis bumburnyák csak nem bírt magával. A bokarugdosást megbosszulta, és én jártam rosszabbul. A drága az asztal alatt elővette a pálcáját és „megátkozott”. Hirtelen elkap a röhögés, mivel olyan érzésem támad, mintha csiklandoznának mindenhol. Szörnyű érzés és nem tudok ellene semmi sem tenni. Csak röhögök, és már mindenki engem figyel. De egyszerűen nem tudom abbahagyni. Már folynak a könnyeim és a hasam is elkezdett fájni. Szinte már visítok, mivel képtelen vagyok kulturáltan röhögni.
- Fejezd be!!!! -
Nagy nehezen kinyögöm ezt a két szót, de alig lehet érteni a nevetéstől. Bár nem kell megerőltetnie magát, hogy rájöjjön, mit akarok, vagyis mit nem akarok. Ha végre megenyhül a szíve, és befejezi a kínzásomat, akkor rátérünk az edictumra.
Megtudom, hogy félti a kapcsolatát. Igazat megvallva meg is értem. Majd egy kérdést intéz felém. Ennek hallatán egy széles mosoly fut végig arcomon. A szám a fülemig ér a mosolygás közben.
- Semmi extrát. Összejöttem az étterem szakácsával, Csongival. Kapcsolatom lett, amit megemlítettek az újságba. Vagyis akkor még csak ismerkedtünk, de már látszott, hogy lesz valami. -
Röviden és hosszan is ennyi a történetem, és van egy érzésem, hogy Endre sem fogja megúszni a népszerűséget, mint ahogy egyik párocska sem.
A nagy nyugtatás közben a kezem Endréére téved, amit eléggé kellemetlenül élek meg, és ez látszik is rajtam. A fiúnak se nyeri el túlzottan a tetszését, ő is elhúzza a kezét és hátradől, de nem haragszik rám.
Szerencsére ezen gyorsan túllépünk a ki hova tartozik dologgal. Én kitörök magamból, mint koszos malac az ólból, mikor meghallom, hogy rellonosnak hitt.
- Nincs rellonos stílusom! Nagyon is messze állok tőlük! …… Az igaz. –
Rendesen visszaülök a székbe, de duzzogóra fogom a dolgot. Karjaimat összefonom, ajkaimmal csücsörítek, és duzzogó arcot vágok.
- De miért?! -
Remélem Endre érti a kérdést, és rájön, hogy az érdekel, hogy miért hitt rellonosnak. Mit látott bennem, ami rellonos? Nem értem, egyszerűen nem értem!
Megkapom a választ, majd még egy kicsit beszélgetünk. De nekem megárt az egyszerre lehúzott rengeteg sör. Elkezdek csuklani, és picit szédülni. Szóval megkérem Endrét, hogy segítsen visszajutnom a suliba. Szerencsére készségesen felgyalogol velem.  

Mary Glotter

A vajsörömet kortyolgattam, amikor jött valaki. Hallottam, hogy köszön, de azt hittem, hogy másnak. Ezért nem nagyon figyeltem rá. Az utána következő kérdésnél azonban biztos lettem benne, hogy nekem szól.
- Szia! –köszöntem én is viszonozva a mosolyt. – Persze, ülj le nyugodtan! –Válaszoltam egy bólintás közepette. A mosoly nem hervadt le az arcomról. Örültem, hogy valaki idejött.
- Én pedig Molly Jefkins vagyok. –Feleltem továbbra is boldogan. –Igen, én is a Bagolykőbe járok, 16 éves vagyok, és elsős. A navinébe lettem beosztva, ami illik is rám, és a suliban lakok. És te?
Próbáltam minden kérdésére válaszolni, de ez kicsit nehéz volt. Ennyi kérdés egyszerre! Azért, remélem sikerült mindenre választ adnom. Megvártam, amíg mindenre válaszolt, aztán új kérdést tettem fel.
- Merről jöttél ide tanulni? Az egész családod varázsló?
A választ hallgatva belekortyoltam a vajsörömbe. Emlékszem, amikor először ittam ilyet. Robert bácsinál, titokban. Akkor nem ízlett, de most ezt kívántam. És már egészen ízlik… bár azért nem ez lesz a kedvenc italom.
Hosszú hullámos hajamat előrehúztam a bal vállamra, és megigazítottam a kékvirágos csatot. Végignéztem magamon. Különös, nem mindennapi látványt nyújtottam. Egy olyan lány, aki törődik a külsejével, és vidám, színes és egy kicsit elegánsabb ruhákban jár, sört iszogatva… Fura. De ez most így jött ki. Majd legközelebb figyelmeztetem magam, hogy a helyhez illően öltözzek fel. Cipőm orrával halkan a pultot rugdostam, mert nem ért a lábam, és ez zavart. A koromhoz képest elég alacsony vagyok, de ez általában nem zavar. A legtöbb esetben leér a lábam, csak itt nem. Miért kell a bárszéknek ilyen magasnak lennie?
Miközben ezen gondolkodtam, figyeltem Mary válaszára.

Megigazítom a fejemen a sapkámat, mert úgy éreztem, hogy nem jól áll. A nyakamban lévő sálat pedig szorosabban kötöm össze, mert nem akarok megfázni. Utálok betegnek lenni, mert akkor nem tudok játszani, vagy normális kajákat enni. És egész nap feküdhetek az ágyamban. Vagy Janey könyveit bújhatom, ami annyira nem is rossz. De lehet, hogyha suliba járnék, akkor minden nap azt szeretném, hogy lázam legyen, meg minden. Bár én régebben is szerettem iskolába járni, most meg hogy varázslatokról tanulok, biztos jobb is lesz. Vagy rosszabb, mert lehet, hogy ez a suli sokkal nehezebb, mint egy átlagos mugli iskola. De majd kiderül.
Ekkor már meg is érkezek arra a helyre, ahol szerintem nyár óta itt voltam a legtöbbet. A játszótérre. Itt mindig találtam játszópajtit, úgyhogy remélem, hogy most sem lesz másképp. Mikor közelebb megy a játékokhoz, a mászókán egy lányt pillantok meg. Méghozzá annyi időset, mint én. De jó, hogy vannak itt olyan „kicsik” mint én. Még sosem láttam őt errefelé, biztos új. Tehát ezért meg is szólítom. Ám ő nem figyel oda, ezért leesik a mászókáról. Én rögtön odarohanok hozzá.
 - Jól vagy? – kérdezem kissé aggodalmas hangon. Eléggé megijeszthettem, ha már így leesett. Na, tessék, ez is az én hibám. Bárkit megismerek, azzal történik valami. De most erre inkább nem szeretnék kitérni, mert nem akarom elrontani ezt a napomat is. Ekkor a lány megszólal, nagyon aranyos, kislány hangon.
 - Gondolom. – felnevetek, aztán ránézek a lányra. Gyönyörű szökésbarna haja van és a szeme pedig kék színű. Akár a tenger. Tényleg szép lány, akárcsak Hella. Bár én eddig mindegyikre ezt mondtam. Mindegy. Remélem amilyen szép, olyan okos is. Feláll a lány és leporolja magát, aztán bemutatkozik. Kezet fogok vele, nagyon puha a kezecskéje.
- Engem Gergőnek hívnak. – mosolygok rá. Eddig szinte mindenkinek a teljesen nevemet árultam el, de most arra gondoltam, hogy minek? Csak egy nevem van, az pedig a Gergely. De úgy biztos nem szólítana. Mindenki a becenevén hívja a másikat, nem?
 - Persze, szívesen játszok, csak mit. Fogócskázzunk, hintázzunk? – kérdezem tőle kedvesen. Tényleg nagyon örülök, hogy rajtam kívül is vannak „kicsik.” Legalább vele tudok játszani, meg minden olyat csinálni, mint egy 12-13 éves. Igaz, hogy Wood is benne van a játékokban, de az nem ugyanolyan.
 - Igen, Janey Forerst-nél. Övé az ajándékbolt. És te? Nem láttalak még erre? Amúgy te mikor mész majd a Bagolykőbe? – teszem fel a kérdéseim.

Tolland

- Nos, Tolland- mosolygott gúnyosan Ancsa- Hidd el, jól tetted, hogy tanulás helyett aludtál. Hiszen amíg a Levita tököl, a Rellon egyre jobb és jobb lesz- csillogott a szeme. Na igen, most igazán előtört a lányból a rellonimádó énje, ami néha-néha előjön, hogy megijessze  az embereket. Már öt éve isteníti saját házát, elmondása szerint mindig is a "Rellon a tuti".
Messzebb sétált a fiútól, végighúzta ujjait a süteményes pulton, szemügyre vette a jobbnál jobb édességeket, és bekapott egy apró méretű muffint. Hirtelen szembefordult Tollanddal, ami ismét elég ijesztően hatott, s magyarázni kezdett:
- Tudod, tíz órakor takarodó van. Most kérlek szépen bőven elmúlt tíz. És ha jól látom, nem a hálókörletedben vagy. Köszönöm a kérdést, Anna vagyok, vérbeli rellonos. Én csak unatkoztam, és semmi kedvem tanulni. Mint mindig- Na igen, most pedig a szóhányásával rukkolt elő, ami ismét megrémisztheti a fiút. Cseppet sem zavarta a nem megfelelő hangnem, talán majd később Tollandot  fogja rosszul érintetni. Hiszen ki az, aki így beszélne Ancsával?
Jobba-balra sétált, szemezett pár sütivel, de egyiket sem ette meg. Néha belenézett Tolland szemébe, olyankor elmosolyodott, majd megint tovább járkált.
- Büntetett már meg prefektus?- mosolygott kedvesen- Találkoztál már prefivel? Hidd el, nem egy nagy élmény. Bár látom, eléggé szabályáthágós kedvedben vagy, nem csodálnám, ha lett volna alkalmad közelebbről megismerni egy prefektust. Bár ki tudja...
Társa következő kérdésére eleinte csak nevetéssel válaszolt. Felevelenítette, amikor Rileykával a Kis tavacskánál járt, vaagy amikor megismerkedtek a Játszótéren. Emlékezett Leeila Shine-ra, aki teljesen átvarázsolta a mászókát modernebbre. Eszébe jutott Lau, akire mindig is számíthat.
- Igen. Sokat járok az iskolán kívülre. A francba, nem akarok elmenni a Bagolykőből!- sóhajtott egy mélyet, majd megrázta a fejét. Annyi minden köti őt ide, annyi emléke tódult be egy pillanat alatt az agyába. Ez az iskola az élete.

A lány vigyorogni kezdett, aminek láttán nekem magasra szaladt a szemöldököm, mert nem ezt a reakciót vártam, még ha nem is volt konkrét elképzelésem arról, hogy mit lehet arra reagálni, ha valaki rászól az emberre a magázásért. Így egy kicsit úgy tűnt, mintha direkt csinálta volna, de hát tudtam én, hogy a lány navinés, akkor pedig nem hiszem, hogy kitelik tőle ilyesmi. Az a rellonosok sajátja.
Aztán persze már jött is a magyarázat áradat, én pedig csak bólintottam egyet, jelezve, hogy oké, megértettem, nincs baj. Nem tévedtem végül is, talán csak kicsit túl habajka volt a leányzó, és ezért szaladt azonnal vigyor az arcára. Előfordul az ilyen.
Aztán szerencsésen megharaptattam magam, ami pedig nem kenyerem egyébként, most mégis sikerült bénázni. Hiába, ezt teszi a fáradtság. A lány pedig valóban nyújtott felém egy zsebkendőt, de nem vettem el, csak néztem rá továbbra is szorgalmasan.
- Hát ezt vétek lenne összevérezni - állapítottam meg, és végül inkább bekaptam az ujjam, hátha akkor abbamarad a vérzés.
Ezzel szenvedtem egy darabig, átmenetileg arra kárhoztatva magam, hogy beszélni se tudjak, bár amúgy sem szokott nagy késztetésem lenni mostanában az említett cselekvésre.
Aztán mikor már a vérzés elállt, akkor megszemléltem jobban a sebet, de eddigre már ott volt mellettem az eladó bácsi is egy gyorstapasszal, amivel meg is oldottuk a kérdést.
- Na, mindjárt jobb, köszönöm - mosolyogtam a bácsira, aki visszaindult a pulthoz, aztán felszedtem a szatyrom és a lányra néztem. - Akkor gondolom órán majd találkozunk.

Verocska<3

Verocs, nagyon tetszik ez a név. Igazán illett a kislányos arcú lányhoz, persze jó értelemben találtam kislányosnak. Nagyon emlékeztetett egy kiskori jó barátomra, ha belegondolok, rá is nagyon illett volna ez a név. Ha egyszer felnövök, és lányom lesz, hasonló nevet fogok neki adni. Amitől az embereknek jó érzése lesz.
- Ágonak nyugodtan hívhatsz – mosolyogtam, és tovább hallgattam, mit mond. Illúziómágiát tanult, mint kiderült, számomra ez még nem mondott sokat. Úgy tűnik, ő nem önszántából van itt, mint én, de hátha a beszélgetésünk végén hálás lesz Flaviu professzorasszonynak, hogy büntetésre ítélte. Sejtésem, miszerint nem elsős, szintén beigazolódott, sőt, legalább 4 évfolyammal előttem jár. Örültem egy felsőbb éves barátnak, hisz tapasztalata jóval több, mint az enyém. Talán nem fogok többet eltévedni a kastélyban sem… ez bizony még olykor előfordult, nem ismertem még ki magam teljesen a folyosókon. Habár a festmények illedelmesen kisegítettek olykor. Szerettem a festményeket, azt éreztem, hogy sosem vagyok egyedül a hatalmas épületben.  Nagyon mókás odaköszönni nekik, és némelyik még süveget is emelt a tiszteletemre.
- A Levitába lettem beosztva, aminek nagyon örülök. Úgy érzem, megtaláltam a helyem ebben a házban. – meséltem a lánynak vidáman, s azt is megtudtam, hogy ő Navinés. Kíváncsi vagyok, a Levitába illőnek talál-e majd. Az ismerkedésünk jól haladt. Varró Danit én is szerettem, ha lazább, mókásabb dolgot vágytam olvasni. Különben kislány koromban is sokat olvasott nekem apukám tőle. Nagyon szerettem ezeket az estéket – azt hiszem, itt gyökeredzik a könyvekhez, irodalomhoz való ragaszkodásom. Apukám mindig tudta, mit kell olvasni nekem, mire vágyom, s később, amikor önállóan is olvasni kezdtem, szintén tőle kértem tanácsot. Nagyon művelt ember ő, de a munkájához is elengedhetetlen az olvasottság. Nem volt szűk látókörű, minden műfajban járatos volt. Egyedül az orvostudományhoz kapcsolódó könyvek nem érdekelték, ezt azonban nem bántam, hiszen engem sem vonzottak.
- Fodor Ákos a kedvenc költőm. Ő az, akinek a kötetét bármikor előkapom, és akár csak egy 3 soros versikén akad meg a tekintetem, mindig aktuális. Picit elvont, és valakinek csak üres szavak egymás után pakolgatva. Sok alkalommal többször is el kell olvasni, mire megérti őket az ember. Ezért is szeretem. – magyaráztam Verocsnak, és a gondolatmenetet nem fejeztem be magamban, rájöttem, hogy milyen érdekes, hogy az ember számára mit jelentenek egy költő írásai. Lehet, hogy teljesen más életszituációban íródott, és még csak a hangulata sem stimmelt azzal, amit én éreztem a vers vagy haiku olvastán. A mugliknál például nem szeretném az irodalom órákat. Amikor unokatestvérem tanult nálunk, sokszor odaültem mellé, hogy lássam, mit tanul. Nem tetszett, hogy a verseket közösen elemzik, és van egy bevett magyarázat a vers megfejtésére. Nem hagyják az embert szabadon gondolkodni. Mindenki mást lát bele, ezt nem korlátolhatjuk. De hát mindegy, örültem, hogy nekem nem gátolta semmi és senki a gondolataimat.
- Coelho írásait is nagyon szeretem, bár az is filozofikus, de regényszerű. – mondtam a lánynak, kíváncsi lettem, ismeri-e ezeket.

Bűbájos Holly

Barbi

Tényleg Barbi volt. Lassan összeállt a kép, Ákos őt küldte el, ha már személyesen nem tudott eljönni. Pedig megígérte a nagy széltoló! Azt azonban meg kell hagyni, hogy keresve sem találhatott volna jobb helyettest. Kissé meglepett, hogy így egyedül elengedte a lányt a társaságomba. Barbi hiába lógott sokat a csapattal, Ákos mindig úgy féltette, mint a szeme világát. Így a fiúkkal mi is csak úgy tekinthettünk rá, mint a kishúgunkra. El is terjedt az öltözőben a mondás, ha valami hencegésre akartunk visszavágni: Persze, nekem meg megvolt Győri Barbi!
Bizonyos értelemben viszont sokat köszönhettem annak, hogy vissza kellett fognom magam. Akkoriban a nőket eszköznek tekintettem, és gátlástalanul ki is használtam őket. Barbi volt a kivétel, vele normálisan el tudtam társalogni, meg tudtam mutatni az igazi érett énemet, mint amilyen most is vagyok, ugyanakkor felszabadult maradtam.  
Viszont most már nemcsak én, hanem Barbi is egy érett felnőtt lett, Ákos is úgy gondolhatta, hogy tud magára vigyázni.
- Szia! - siettem oda hozzá most már felbátorodva, és átöleltem. Majd egy puszit is nyomtam az arcára, bár ez tőlem szokatlanul zavartan sikeredett. Hiába, most már nem ugyanaz a kislány állt előttem.    
- Meglep, hogy te tudtál időt szakítani, de a drágalátos bátyád nem. Hallottam hírét, hogy járod a világot, és fényes karriert futottál be. - a testvére mindig nagy büszkeséggel mesélt leveleiben Barbi sikereiről.
- Szóval hogyhogy itt vagy Bogolyfalván? Itt, ahol a madár se jár?  - tettem hozzá költői túlzással, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy ugyan mit kereshet itt egy sztármodell.
- Gondban vagyok ám. Mint bizonyára tudod, ünnepelni készültünk Ákossal, és hát fiús programot terveztem. - megállt a tudományom, hogy most Barbival ugyan mit kezdhetnénk kettesben.  

Pöttöm

- Ja. Hihetetlen, hogy senki nincs ebben az épületben. Ha eddig vacsoráztak is, most már végezniük kellett, tuti egy órája bolyongunk - morogta Farkas már kissé türelmetlenül, pedig nem ő volt az, aki hamar kijön a sodrából. - Hacsak nincs tényleg takarodó ilyen korán, de akkor hazamegyek. Amint megtaláltam a cuccainkat.
Farkas már semmin sem lepődött volna meg a Bagolykővel kapcsolatban, eddig semmiben sem hasonlított régi sulijukhoz. A két teremből, amit eddig volt szerencséjük felfedezni, úgy döntött, ez itt a tantermek sora, és itt nem érdemes többet próbálkozni. Így amikor meglátott egy lefelé levezető szűk sötét lépcsősort, behúzta rá öccsét. Lefelé baktattak mogorva embereket, és ínycsiklandozó csendéleteket ábrázoló festmények között. Némelyik szigorú arcú festménylakó még rájuk is sziszegett: "Ezt nem kéne."/"Eriggyetek innen." Még a festmények sem voltak kedvesek itt. Farkas inkább nem törődött velük, csak szedte a lábait a lépcsőkön. A lépcsősor véget ért, és amikor az azt lezáró vastag és öreg szőnyeg mögül kikukucskáltak, épp egy ajtóval találták szembe magukat a folyosón, amelyet keresztezett útjuk.
Farkas ajtónyitás közben néma fohászt mondott a plafonnak. Ahogy benézett, először azt gondolta, a Mikulás játékgyárához van szerencséjük. Már épp megfordult a fejében, hogy tudta, hogy itt valami nagy titok rejtőzhet, és az, hogy a Télapó itt gyártja az ajándékokat, pontosan beleillett az elképzeléseibe, de aztán rájött, hogy ajándékgyár helyett a konyhába jutottak.
- Köszönöm, Istenem - adott hálát a plafonnak, és már hozzászokva ahhoz, hogy itt sincs egy teremtett lélek sem, körül sem nézve kerülte volna meg az útjában álló hatalmas asztalt a mögötte mosolygó hűtőért. A lába alatt azonban egy kis manó suhant el, és ezt már ki kellett szúrnia. Ahogy figyelmesebben körbetekintett, egyre több manót vett észre a helyiségben. Egyesek tálcát cipeltek, mások náluk kétszer magasabb koszos tányértornyokat egyensúlyoztak vagy a kezüket törölgették egy konyharuhában éppen.
- Félix - nyögte Farkas teljesen elképedve és egy kicsit talán felháborodva is, pedig tényleg azt hitte, semmi sem lepheti már meg ezen a helyen. - Itt házimanókat dolgoztatnak.

Griffek - Sárkányok meccs után össznépi gyenguszozás.
egyelőre mindenki, aki jön.

Igen, ez a meccs most nem volt olyan sikeres mint az előző, semmiféle szempontból sem. Egyrészt kikaptunk, másrészt pedig megint eltrafálták a már kétszer törött bal lábamat. Most megérte a harmadikat is, nagyon örülök neki, mit ne mondjak. De ettől szép ez a sport, vannak kisebb illetve nagyobb sérülések. Bár én még a szerencsésebb kategória vagyok, Timi és Emy teljesen harcképtelenek, a másik csapat kapitánya sem néz ki a legjobban.
Leszállás után Robi és Leonie segítségével egyből eltámolygok a gyengélkedőre. Egyedül ezt egy nyílt töréssel annyira nem lenne egyszerű megtenni, rám fér egy kis támogatás. Egész kis tömeg vonul utánunk, aggódó barátnők és rajongók jönnek, bár az utóbbi szekció szerencsére féluton leszakad. Nincs túl sok hangulatom most az emberekhez elég ez a "családi kör" egyelőre.
Úgy nézem, nem én vagyok az egyetlen, aki segítségre szorul, a másik őrzőlányt is ketten hozzák, neki is a lábát kapta el a gurkó. Neki nem olyan magas még a fájdalomküszöbe a jelek szerint, rettenetesen eltorzult arccal néz. Mint "vén róka", átéltem már pár komolyabb törést és zúzódást, volt időm rendesen kiképződni az évek alatt. A legkomolyabb egy bordatörés volt, mikor majdnem kilyukadt a tüdőm. De még élek és mozgok, szóval túlélhető, csak nagyon kellemetlen.
Lassan érünk csak fel a gyengélkedőre, nem igazán tudok gyorsan mozogni, meg hogy őszinte legyek, nem is akarok. Eddig hajtás volt, most egy kis nyugalom a vágyam.
Leonie és Robi leültetnek egy ágyra és kicsit aggódva néznek rám. Megértem, rossz látni, ha a csapattársaid sérültek, ismerem az érzést.
- Menjetek nyugodtan, én jól leszek.
Rájuk mosolygok és feltornázom magamat az ágyra, vagyis inkább a törött lábamat igyekszem stabil helyzetbe hozni. Most amíg nem jön a javasasszony nézegethetem a véres, kiálló csontomat. Éljen!

Lyra

Habár úgy tűnt, a lány nem gondolja,hogy rosszindulatból vigyorgok, csak később tudtam leolvasztani az arcomról. Bár még utána is zavarban voltam. Ilyen szempontból utáltam az arcmimikámat... Aztán mikor a lányt megharapta a teknős, odanyújtottam a zsebkendőm, de nem fogatta el, mondván, hogy "vétek lenne összevérezni."
- Ugyan, ne csináld már. Varázslattal simán ki lehet szedni. Na meg nem azért van, hogy tartogassam, hanem hogy használjam, ha szükséges. És most szükséges, így használom is. Mellesleg van még ott bőven, ahonnan ez jött. Különben meg, mi a fontosabb, a zsepi, vagy az egészséged? Mert szerintem az utóbbi! - lengettem meg a monológom után a zsebkendőt, közelebb nyújtva a lányhoz. Mire végeztem azonban megjött az eladó, egy sebtapasszal.
- Na, most már tényleg nem kell a zsepi. - mondtam, és eltettem. Majd hozzá tettem:
- De ha legközelebb ilyesmi előfordul, nyugodtan fogadd el, mert ha nem akarják, hogy összevérezd, és féltik, akkor úgy is azt mondják, hogy nincs. - Mosolyogtam a lányra.
- Igen, persze, majd órán. Vagy nem sétálunk egyet? Sápadtnak tűnsz, nem árt, ha kicsit a levegőn maradsz.
~ Remélem, benne van. Tényleg nem ártana neki egy kis kikapcsolódás. ~ gondoltam, miközben a lányra mosolyogva álltam, szemben vele.

Meccs utáni gyenguszozás
Griffek-Lovagok

Első meccs: változó vélemény. Jó amiért nyertek, bár ezt odáig nem is fogta fel, és rossz, sokak között ő is lesérült. A többiekkel együtt szállt le a pályáról, de lábra állni már nem volt olyan egyszerű. Szerencsére kapott segítséget, anélkül egy lépést sem jutott volna, nemhogy el a gyengélkedőig. Ahogy lassacskán botorkált elnézegette a többieket. A fájdalmat nem igazán érezte, csak azokban a pillanatokban, amikor eszeveszettül belenyilallt, és olyankor arcán akaratlanul is megjelentek a fájdalmát tanúsító vonások. Még nem játszott, nem volt gyakorlott, és fájdalomküszöbe sem volt akkora, mint gondolta, de tisztában volt vele, hogy a kviddics ezzel jár, ráadásul ő jelentkezett. Nem is bánta, és remélhetőleg sosem fogja. Igazán szeret repülni, és szerencsére tudott másra gondolni. Anélkül igazi kínszenvedés lett volna eljutni a célhoz. Így is lassúra sikeredett,  már sóvárogva várta a pillanatokat, hogy leülhessen az egyik ágyra. Ezen momentum pár perc után be is következet.  Csapattársai elengedték az ágy mellett állva, és már saját erőből sikerült elhelyeznie magát ülő helyzetbe. Le, azaz felrakta lábát is, és akkor vetette rá az első komolyabb pillantást. Szörnyülködve tekintett végtagjára, majd a többi teremben lévőre. Akkor figyelt fel arra, hogy a másik őrző ágya mellé telepedett le, és csodák csodájára, a lábuk is ugyanolyan állapotban van. A sors iróniája, de ez kicsit sem érdekelte már, inkább őrülten várta a javasasszony érkezését. Hiába, a lelki fájdalommal így is jobb barátságot kötött, mint a fizikaival. Szinte már unatkozott is, de élvezve azt a nyugalmat, ami nem volt meg meccs közben. Újabb körbetekintés, az arcok vizsgálata. Még szerencsésnek gondolta magát, Kristóffal, Kath-el és a többiekkel ellentétben. őket olyan mértékben eltalálta a kis szörnyeteg, hogy tulajdonképp mozgásképtelenek. Néhányan. Elnézve játékos társait, látta, hogy az igazán súlyos sérüléseket szenvedők is bírják. Ez arra ösztönözte, hogy tegye félre szenvedéseit, és egy kicsit foglalkozzon másokkal is.

A fiú válaszát hallva felsóhajtottam.
- Ó, az a nyugalmas első év! - Igaz, nekem nem volt éppen fenékig tejfel az engem fenyegető unokabátyám jóvoltából, és később az a kaland sem tett éppen jót nekem, amiben Serennel volt részünk Londonban, de mégis visszasírtam (olykor szó szerint) azokat az időket, amikor a hétvége még hétvége volt, az éjjel pedig éjjel, és nem az az időpont, amikor be lehet hozni a lemaradásokat.
Igazából mostanában egyre többet jutott az eszembe, hogy ha végzek itt, akkor nem megyek rögtön mesterképzésre. Sok volt már nekem ez a kastély, túl régen voltam itt. Jó lenne egy év valahol máshol... Mindegy hol. Volt pénzem, hiszen eladtam apám londoni házát, arra pedig nem is gondoltam, hogy valaha vegyek magamnak egy sajátot. Minek? Sosem voltam az a fajta ember, aki meg akart telepedni valahol. Aki ingázó, az az is marad, már pedig én országok között félúton töltöttem a gyerekkorom nagy részét.
- Áh, értem. Reparoval próbáltad már megjavítani? - kérdeztem a cipzár kapcsán, de jobbára csak azért, hogy mondjak valamit, mert feltételeztem, hogy még ha elsős is a fiú, azért egy ennyire evidens dolog eszébe jut.
Aztán Gilbert helyezkedett, és ahogy ránéztem összeakadt a pillantásunk. Összehúzott szemmel vártam és álltam, ahogy nézett, mert bár nem zavart igazán, valahogy nagyon nem akaródzott nekem elfordítani először a fejem. Farkasszemezésben jó vagyok, ráadásul lekötöttek a fiú maszkján játszó árnyékok, így a végén már azon kaptam magam, hogy valójában én bámultam őt, darabokra szedve arcának látszó részeit.
- Egyszer megmutathatnád, hogy miket rajzolsz - böktem ki aztán hirtelen, és elkaptam a tekintetem, mert valahogy furcsa lett a csönd, és nem bírták az idegeim tovább a dolgot. Amúgy is különössé vált ez az este, azt sem tudtam, hogy minek ülök még mindig itt ezzel a fiúval, miközben igazából rengeteg dolgom lenne, őt meg nem is ismerem.
De aztán csak nem mozdultam. Ültem tovább, várva arra, hogy valami történjen, miközben újra ránk telepedett a csend, aztán pedig már fázni is elkezdtem, szóval lépni kellett valamit.
- Van kedved egy forrócsokihoz? - kérdeztem a fiút, csak hogy lépjünk már valamerre, és tegyünk pontot az estére. Na meg annyira azért nem is volt rossz társaság. Legalább nem faggatott.

- Húhúúú! - Kiált bele a levegőbe, amikor felszáll és az első csavarját megcsinálja Viktor. Szeret repülni, de nem igazán ért hozzá. Csak élvezni tudja a magaslatot, de ő nem tudna kviddicsezni. Főleg, mert biztosan széttörne a szemüvege. Most is csak azért nem esik le róla, mert a sapka fenntartja a szár végét, így nyugodtan repül fejjel lefelé is akár, vagy orsóban. Otthon szerette nézni a műrepülőket, amikor még kisebb volt, egyszer az apja el is vitte egy olyanra. Nagyon élvezte a kis srác. Mondjuk utána már a talajon állva is úgy érezte, hogy még forog a világ, de azért nagyon jó volt. A falmászás után a második kedvence a hullámvasút volt, amire csak az apja mert felülni vele. Most a seprűre már az apja sem merne felszállni Viktor mellé.
A nagy repkedés közben nem is figyeli, hogy esetleg van-e valaki a pályán, csak repked magának, néha aztán le is pottyan, de nem túl magasról, így meg nem üti magát, na meg védőfelszerelést azért vett fel. Tudjuk jól, hogy Viktor nem éppen az életbiztosítók álma, sokkal inkább a rémálma nekik. Ha látnák azt, amit most csinál. Még nekem is el kell takarnom a szemem néha. Fogja magát, be a lelátók alá mindent seprűn ülve, aztán kitör onnan egy kiáltással, majd hirtelen lefékezi magát. Csoda, hogy a seprű nem dobja le magáról és repül el a messzeségbe Viktor elől.

Veronika

- Jöhet. Hmmm... Mindegy, azt is rád bízom. Mindent rád bízok! - mosolyog Veronikára Mary. Mint mondta, teljesen megbízik Veronika ízlésében.
- Ühüm, persze ráérek! Azalatt még megeszek pár ilyen szendvicset... - teszi hozzá Mary. - Én korcsolyacipővel még sosem koriztam, csak csúszkáltam a jégen, de mindig ki akartam próbálni. - ez így is volt. Mary tényleg mindig is ki akarta próbálni a korcsolyázást, de sosem lehetett... Görkorizni is csak egyszer volt alkalma, azt is csak akkor, amikor az édesanyja a közelben sem volt. Ő, mármint az édesanyja, ilyen szempontból mindig is túlságosan féltette. Amiért Mary hálás is volt, de azért ha mindig mindentől megóvja az anyja, hogy szerez minimális tapasztalatot felnőtt korára? A válasz: Sehogy. Muszáj kockáztatni. És hát ennél nagyobb bajban, amilyenben most van úgysem lesz egy jó ideig, vagy talán soha az életben, az biztos. És ezt pár esés sehogy sem fogja tudni felülmúlni.
- Megígérem! - mondta komoly képet vágva, jobb keze szíve fölé téve, bal keze pedig fölemelve. Ami bár lehet egy kicsit - vagy nem is kicsit - túl színpadias, de akkor is komolyan gondolta. Közben elkészült az ínycsiklandozóan finomnak ígérkező szendvics, ami be is váltotta ígéretét.
- Hát ez remek! - néz Veronikára Mary. Tényleg nagyon ízlik neki, ilyen finomat még soha nem evett. Miután ezt megállapította magában, Veronika belevágott a mondandójába, amire Mary feszülten figyelt, mivel nagyon érdekelte a dolog. Amikor Veronika a kviddicses részhez ért, Marynek bevillant valami:
~ Pillanat... Veronika mondott valamit erről a bálon... ~ gondolta Mary. ~ Csak egy kviddics meccsen volt, és akkor is egy idősebb, szőke Levitás srác húzta előtte az agyát, majd verte meg a meccsen... És a bálon mindketten megállapítottuk, hogy szemét volt... ~ vonta fel szemöldökét Mary, viszont a gondolatmenetet félbe hagyta, és tovább figyelt a vele szemben lévő lányra. Félő volt, ha tovább gondolkozik ezen, elveszti a fonalát annak, amit a lány mond neki. Szerencsére eddig sikerült gondolkodás közben is figyelnie rá. Igazán érdekes volt amit mesélt. Mire végzett, én is a szendvicsemmel.
- Hmm... Ez igazán érdekes... És hogy döntesz, végül elmondod a szüleidnek? Vagy inkább titokban tartod még egy kicsit? Habár, ha rám hallgatsz nem tartod titokban sokáig, mert még a végén lebuktok, és úgy nagyobb baj lesz. Vagy épp abból lesz a hiszti, hogy milyen sokáig titkoltad... Meg azért Áronnak is biztos jobb, ha ő eleve nyíltan szeretné. És ahogy elnézlek, neked is jobb lenne. - mosolygott rá Mary, és kicsit megbillentette fejét. - Minden esetre, én nagyon szorítok nektek. Ami pedig a félelmed illeti, csak annyit tudok mondani, hogy nagyon okos lány vagy, és elég idős, hogy eldöntsd, mit is akarsz, és hogy tényleg akarod-e. És ezt a szüleidnek is be kell látniuk. Ahogy mindenki másnak is. Amennyiben nem sül el jól a dolog, legalább szereztél egy kis tapasztalatot, és amilyen hibát elkövettél ebben a kapcsolatban, nem fogod a következőben. Ha, lesz ilyen egyáltalán. - kacsintott Veronikára Mary.

Molly

Örültem, hogy a lány mosolyog. Ezek szerint nem kíván elküldeni melegebb éghajlatra, ami igen csak megnyugtató volt számomra. Valami okból kifolyólag főképp idegesíteni szoktam az embereket, és bár idő kérdése volt, hogy a mellettem ülő lánnyal is hasonlóképp legyen, örültem, hogy eddig sikerült ezt elkerülnöm.
- Igen, én is a suliban lakom! És képzeld, én is Navinés elsős vagyok! Bár én csak 14 éves. - tűnődtem el. Biztos csak egy évvel később, azaz 15 évesen kapta meg a levelet, mint anno Veronika.
- Pákozdi vagyok. Ott nőttem fel. Nem, a családomból senki sem varázsló. Én vagyok az egyedüli. Tudtommal. Legalább is eddig. Persze mi is titkoljuk, csak a szüleim, a nővérem, és édesanyám szülei tudnak róla, senki más. Pedig igazán népes család vagyunk... Még az unokahúgom sem tudja, pedig neki mindig mindent elmondhattam. De ezt nem lehet. Tiltja a törvény. Viszont reménykedek, hogy jövőre neki is megjön a levél, hogy felveszik, és akkor majd nem kell tovább titkolnom! - mosolyodtam el önkéntelenül. Belekortyoltam a vajsörömbe, ami nagyon finom volt, majd én is megkérdeztem:
- Na és a te hova valósi vagy? És a családod? Nálatok vannak varázslók, esetleg az egész család az?
Idő közben észrevettem, hogy végigmérte magát, és valamiért én is. Először őt. Igazán csinos lány volt. A kisugárzása, meg viselkedése alapján is nagyon kedves, aranyos.
Aztán én is lenéztem magamra. Rajtam csak egy egyszerű sportcipő, egy farmer - nem csőfarmer, mert azt ki nem állhatom -, és egy világoskék, elöl cipzáros pulcsi. Meg egy kabát is, de azt idő közben levettem, mivel odabent meleg volt ahhoz. A hajam egyenes volt, de ez nálam mindig változó. Nem szántszándékkal persze. Olyan mintha a hajam maga döntené el, mikor milyen... Vagy egyenes, vagy hullámos, vagy göndör. Amikor egyenes, mindig derékig érő, csak mikor göndör, akkor rövidebbnek látszik, és fel is szoktam kötni lófarokba. Most is így volt. Bár alapvetően nem szoktam túl sokat törődni a külsőmmel. Belekortyoltam a vajsörömbe, és közben a lányt hallgattam. Igazán szimpatikus volt, reméltem, én is neki.

TESÓ

*Fogalmam sincs mi lesz ebből a kapcsolatból és azt sem tudom meddig leszünk együtt, de úgy gondoltam, hogy megér egy misét a dolog. Nem mondanám, hogy szerelmes vagyok, de nagyon szimpatikus nekem Chuck. Hiába ilyen "kemény zenész", szerintem irtó cukin tud viselkedni, legalábbis velem mindenképpen. Az, hogy bokszol az annyira nem tetszik, de elfogadom.*
- Természetesen*Mondom egy aranyos mosollyal, amikor is felajánlja nekem a fürdőt öltöző gyanánt. Ott mindig van tükör és jól ki is van világítva, így a sminkelés sem fog gondot okozni.*
- Örülök, hogy itt lehetek*Kicsit elpirulok amikor kimondom ezeket a szavakat, de aztán az ölelés mindent felold.*
- Ne aggódj, nem lépek le*Rékacsintok Chukra, majd belépek a fürdőbe és becsukom magam mögött az ajtót. Miután átöltöztem megkeresem a skacokat.*
- De örülök, hogy tetszik! Aggódtam kicsit, hogy sok lesz...*Mondom vigyorogva. Igazából már körülbelül egy hete azon agyalok mit is vegyek fel, de végül is ennél az összeállításnál maradtam. Úgy tűnik jól tettem, szerencsére mindenkinek tetszik.*
- Szuper*Azzal hamarosan el is indulunk a koncert helyszínére, ott töltjük el az este nagy részét. Én a közönség első soraiban valahol szélen, hogy ne tapossanak le a többiek pedig a színpadon. A koncert nagyon jól sikerül, rengetegen vannak és óriási a hangulat. Teljesen átélem ezt a feelinget. A koncert után beülünk backstagebe, ahol elhülyülünk velük. Mindenki jól érzi magát egészen reggelig, amikor is feloszlik a mi kis négyesünk és mindenki megy aludni. Én másnap vonatra ülök és hazamegyek.*

Dobrai Vanda.

A franciatanárnőm már réges-régen megmondta; Barbi, tündérmesék nincsenek. Meg kell dolgoznod azért, ami az álmod. Nem adtam fel, én el is értem minden álmomat, és a magam elé kitűzött céljaimat. Boldog vagyok, jól élek, nem tagadom, hogy el vagyok kényeztetve. És hogy ez hogy jött a képbe? Tündérmese és elkényeztetett szőke hercegnő. A tündérmese az én kis fejemben annak idején a csárdáról más volt, nagyban más. A díszes berendezés és tisztaság mellett tökéletesen csillogóra törölgetett poharak és az idő múlását nem megmutató berendezések kaptak helyet. Ehhez képest ahogy ott ültem a koszfészekben, előttem az asztalon egy pohárral, amin még látszódtak az előző használatkor rajtamaradt ujjnyomok, azt éreztem, a kislánykori tündérmese egy bazi nagy csalódás. Puff, ennyi volt a csárdáról alkotott tökéletes kis képzeletem. Habár nem mondom, lehet én vagyok a kényes és elkényeztetett. Ettől függetlenül azt elvárnám, hogy legalább a kosz mellett arra adjanak, hogy a poharakat nem csak hébe-hóba öblítik le. Elő kellett vennem a vadi új hófehér zsebkendőmet, valamivel kénytelen voltam letörölgetni a DNS mintákat.
Ami alatt ezen ügyeskedtem, megjelent az asztalom mellett egy nőnemű lény. Felpillantottam rá, majd vissza a pohárra. Az egytized másodperc alatt amíg ránéztem, fel sem tűnt, hogy nem akar tovább menni, hanem megszólít.
- Heló! Csak nyugodtan - kedvesen rámosolyogtam a lányra. Körülbelül annyi idősnek tűnt, mint én. Bólintottam, ezzel felelve a kérdésre. Gondolom híre ment, és nem olyan kis lakásba költöztem, hogy ne vették volna észre. - Itt laksz Te is? - megvártam, hogy leüljön, csak ezt követően kérdeztem vissza.
Tekintetemet nem különösebben vettem le róla, csak amíg felemeltem a fényesre törölgetett szélű poharamat. Párat kortyoltam a vajsörből, és meg kell hagyni, az ital kárpótolt a hely mocskosságával szemben. Nagyon eltalálták, tetszésemnek rövid hümmögéssel hangot is adtam.
- Mellesleg Győri Barbara vagyok, kihez van szerencsém? - kezemet a lány felé nyújtottam. Valamelyest megörültem, hogy sikeres volt az első találkozás eddig.

Markovits.

Rendben bevallom, libabőrös lettem amikor megölelt. Régen is megszoktuk egymást ölelni, ahogy azt barátok szokták, de így évekkel azután a szép időszak után... Arcom csak a vidámságot tükrözte, a széles mosoly sem a kameráknak volt. (Első sorban mivel nem voltak, illetve nem vettem észre, hogy lettek volna.) Álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer újra fogom látni. Félig-meddig viszonoztam a puszit és természetesen az ölelést is.
- Amint látod, én még nem futkosok az ikerlányaimmal a karjaimban - tártam szét a kezeimet. Ami azt illeti, cseppet sem csodálkoztam a bátyám otthonmaradásán, különben is sokat voltak az utóbbi hetekben velem a picik. Az asszonykája helyében biztos én sem néztem volna jó szemmel, hogy mással vannak az apjuk helyett a gyerekeink.
- Ákos nem mondta? A Bagolykőben fogok tanulni, ideköltöztem pár napja a faluba - kissé meglepetten tapasztaltam, hogy a karrieremről tud, arról pedig nem, hogy visszatértem Magyarországra. Nyílt titok volt már hónapok óta, hogy tervben van a pihenés, és az új út keresése.
Mielőtt még rákérdezhettem volna, hogy mi volt az oka a nagy összeröffenésüknek - illetve tervbevételének -, felhozta a kis gondot. Őszintén szólva ezen a ponton kissé feleslegesnek éreztem magam, időhúzónak, aki csak elveszi István idejét.
- Esetleg ha van időd, és kedved, megmutatom hol lakok. Voltam vásárolni, ebédet is tudunk összeütni - mivel mással nagyon nem, ezzel a tervvel rukkoltam elő. Sosem voltam egy hivatásos szakács, a visszajelzések viszont nem voltak rosszak a főztömre. Ha időm engedi, általában magam készítem el az ebédemet. Kíváncsian pislogtam kékjeimmel rá. Ha nem tetszik neki az ötlet, akkor... Majd kitalál valami kedvére valót.

Pöttöm

- Sok lehetőséget, kivéve a napi ötszöri tisztességes táplálkozásét - reagált Farkas, már szinte nyafogásba menve át. Örömhír, ha úgymond övék az egész kastély, de az idősebbik már annyira belelovalta magát abba, hogy nem tetszik neki ez a hely, és éhes, és fázik az átázott ruhájában, hogy egyelőre nem látta a dolog jó oldalát. Majd Félix emlékezteti a következő alkalommal, amikor rájön valami hiperszuper ötlet, amivel kiforgathatják az iskolát a négy (vagyis sokkal több) sarkából.
Aztán meg ugye már nem is volt ok a morgásra, mert a három aktuális szükséglet közül (kaja, meleg, bőröndök) az első és legfontosabb az ölükbe hullott. Vagyis keserves munkával megküzdöttek érte.
- Ha Morgana volt a tettes, akkor ő - hagyta öccsére az istenség/boszorkányságválasztást, mint mindig. A családjuk nem volt vallásos, ő meg mindig azt vette épp a szájára, ami először eszébe jutott.
Becsukta a száját. Öccse kérdése rátapintott a lényegre. Mardosó éhség vagy házimanó felszabadítási front?
- Hát... ha saját maguknnak csináljuk a szenyót, az rendben van.
Óvatosabban folytatta az útját a hűtőszekrény felé. Először is nem akart felrúgni véletlenségből egyetlen itt dolgozót sem, másrészt nem tudta, mit fognak reagálni az apróságok arra, hogy a testvérek úgy tesznek, mintha itthon volnának. Bár végtéreis most már itt tanulnak, és a tandíj biztos fedezi az összes étkezést is, vagy nem? Nem arról van szó, hogy meg akarnának enni fejenként egy vízilovat. Bár az elején volt szó erről, de csak viccből. Igazából csak kétszer két-három szendvicset szeretnének, de most már olyan nagyon, hogy intő is lehet a vége, akkor is megszerzik maguknak.
Elérték a hűtőt, Farkas kinyitotta azt. Jó nagy hűtő volt jó sok mindennel. Farkas kivett egy guriga sajtot, aztán egy fém vajtartót, egy dobozt mindenféle felvágottal, két zöldpaprikát, és ezt mind öccse kezébe halmozta.
- To-amm?

Mary

Mary

Maryval néhány dologban hasonlítottunk. Persze csak ilyen külsőségekben, minthogy melyik házba vagyunk. A koromon egy kicsit meglepődött, amin annyira nem csodálkozok. Tényleg fura, hogy 16 évesen vagyok elsős.
- Igen, mert csak 15 évesen kaptam meg a levelet, hogy felvettek, aztán most a vizsgaidőszakban hazautaztam, mert meghalt egy nevelőnőm, akit nagyon szerettem, és ott akartam lenni a temetésén. Csak az utolsó vizsgámra értem haza, és így nem lehettem másodikos. –Megvontam a vállam, mintha nem lenne olyan rossz, hogy megbuktam, de a szívem mélyén azért sajnáltam egy kicsit. Bár van egy jó oldala… -De legalább idén nem kell annyit tanulnom idén! –Nevettem fel. Tényleg mindennek van jó oldala. Bár sokkal jobb lett volna, ha nem hal meg ezért Kate néni. Nyugodjon békében!
- Én Németországból jöttem, egy kicsi faluból, ahol nagyrészt magyarok laknak. A szüleimet nem ismerem, születésemkor elhagytak, pontosabban letettek az árvaház ajtaja elé, és otthagytak az ikertesómmal együtt. Ott nőttem fel az árvaházban, ahol, amikor megtudták, hogy varázsló vagyok testvéremmel együtt, akkor megutáltak minket, és onnantól kezdve rossz életünk volt. Csak az egyik ápolónő szeretett minket, gondolom neki is van egy varázsló rokona, és az egyik falusi, Robert bácsi. Ő olyan nekem, mintha az apukám lenne. –Amíg ezeket elmondtam nem mosolyogtam. Nem olyan szép történet, hogy vidáman beszéljek róla, de már hozzászoktam. Ezért csak megvontam a vállam, és inkább elmosolyodtam. –De nem baj. Biztos megvolt a szüleimnek a megfelelő okuk, hogy magunkra hagytak minket. Azért köszönöm nekik, hogy az árvaházig elvittek, és nem egy sötét utcában tettek le.
Arcomon már őszinte mosoly volt. Az érzésimre figyeltem. Akartam tudni, hogy miket érzek, hogy szeretem e a szüleimet. Nem tudom. Ha megkérdeznék, nem tudom, mit válaszolnék. Valamilyen szinten biztos szeretem őket, hiszen a vérszerinti szüleim… Másrészt viszont magamra hagytak, ráadásul még csak pár napos voltam. Ez pedig nem a legkönnyebben megbocsájtható dolog.
- De legalább amíg magányosan ültem a szobámba volt időm megtanulni egy csomó dolgot. –Mosolyodtam el a gondolatra, hogy nincs túl sok olyan ember, aki beszél annyi nyelven, mint én.
- Mit szoktál csinálni a szabadidődben? –Mosolyogtam továbbra is. Egyre szimpatikusabb a lány.  

Úgy tűnik ennek a helynek megvan a maga humorérzéke, a festmények különös, mozgó alakjai legalábbis kellő mértékben szolgáltatják azt, ha egy olyan szerencsétlen elsőéves, mint én, van olyan bolond, hogy tőlük kér útbaigazítást.
És megtettem, igen, sőt, már vagy három órája csak a képek lakóit nyaggatom, hogy merre is találom a Levita házba vezető folyosót, hol rejtőzik a kékek otthona. Az az érzésem, mintha egy-egy festménylakóval ráadásul már találkoztam is volna, csak fura.. mintha elváltoztatta volna a hangját, csak megfordította volna a sapkáját, hogy ne ismerjem fel, hogy vele kiabáltam két emelettel feljebb. De nem, biztos csak képzelődöm.
Az viszont már roppantul gyanús, hogy végül ezen a folyosón kötök ki, melyet egy-két elejtett suttogásból - mely elakadó röhögésbe fullad közben - lehetőségem van a Fejetlenség Folyosójaként megismerni. Aztán persze rögtön kiderül az is, hogy miért ez a neve, mikor az egyik portré jókorát rikoltva kicsapódik, mint egy rejtett ajtó, csak épp fejmagasságban, és homlokon vág. Valahogy kicsit rosszul esik az ősöreg tölgyfa kerettel való közelebbi megismerkedés, és miközben fejemhez kapok, és megcsúszok egy banánhéjon, mely később odapillantva ott sincs, kitör belőlem egy elkeseredett kiáltás, ami leginkább egyetlen magyar szót sem tartalmaz, legalábbis amennyire tudom. De még horvátnak se tűnik.
Végül nem esek akkorát mint amekkorára számítok, de mintha csak a puffanásra várt volna a folyosó, egyszerre minden fáklya kialszik.
Tapogatózva felállok, és legnagyobb örömömre - nem, csak viccelek - a folyosó most egész máshogy áll, mint mikor még nem estem el.
 - Hahó! Van itt valaki, akinek nincs mázolt arca esetleg? - kiabálok az egyik irányba, mikor végre valahára arra az elhatározásra jutok, hogy a festményekkel többet inkább nem állok szóba. Főleg, hogy még most is rajtam kacarászik az a gyanúsan ismerős fazon.

Nikola

Nem gondoltam volna, hogy van Bagolykőnek olyan része, ahol még nem fordultam meg a három év alatt, de be kell lássam, most, hogy tévedtem. A déli szárny valahogy fehér folt maradt a külön bejáratú térképemen. Számomra semmi fontos nem volt ott, amiért érdemes lett volna felkeresnem ezt a részt. A keleti szárny ebből a szempontból egyértelmű, magyarázatra sem szorul, az északit nem kívánom taglalni, nem éri meg, hogy szót vesztegessek rá, a nyugatin pedig a két ismert tanterem miatt vagyok járatos. Most is csak azért császkálok erre, mert Hófehérkét keresem. Na, nem a hét törpével. Az a mesében van, de remélem, hogy az én baglyom, Hófehérke, nem csak ott. Illetve ... na, mindegy. Valahol eltévedt, nem csodálom szegényt, itt én is eltévednék. Egy fehér bagoly a szürke folyosón igencsak feltűnő látvány, ráadásul süket szegényke, hiába is kiabálnék neki, viszont a látása, éles, mint egy sasnak, de ezek szerint a tájékozódó képessége a nullával egyenlő. Tekergetem a nyakam, rajta a fejemmel jobbra-balra, hogy megleljem a kis kóborlót. Miközben felfelé nézek, mert hol is lehetne máshol egy bagoly alap esetben, nem tudok a lábam alá is nézni, mert ahhoz kéne még egy szem legalábbis a fenekemen.
~Hol lehetsz, te kis bujdosó? Ne komédiázz velem, mert egy hétig nem kapsz egeret uzsonnára. ~ Jeges riadalomként mar a szívembe a felismerés, hogy mi van, ha nem csak egyszerűen elcsatangolt, hanem valami baja esett vagy elrabolták. Az utóbbinak kicsi volt az esélye, de az előbbit nem lehet kizárni. Most már szorongva bolyongok tovább az ismeretlenben és szemeimmel a sarkokat és a magaslatokat kutatom, de nem látok semmit.
- Nem látok semmit. Mi történt? Hirtelen az összes fáklya kialszik és csak a falak adnak támpontot a további tájékozódásra, amíg elő nem kapom a pálcámat.
- Lumos Maxima!- Előre világítok, amennyire csak engedi a fénycsóva, de inkább hallok valamit, mint látnék. Emberi hang, ez megnyugtató. Ezeken a régi folyosókon bármi előfordulhat. A szellemekhez már hozzászoktam, de azok nem szoktak így viselkedni. Általában csak átlibegnek a falakon és nem ücsörögnek a földön, mint az az alak, akit meglátok a pálcám pulzáló fényében.
- Ki vagy te és mit csinálsz ott?- Teszem fel a lehető legésszerűbb kérdést, ami abban a percben eszembe jut. Nem vagyok éppen a legnyugodtabb, ki tudja, miféle szerzet lehet, ezért tisztes távolból hallgatom a választ.

Az első nap, első kihívás: megtalálni a házamat. Egyes, leülhet. Mint, ahogy azt meg is teszem a magát nyilván humorosnak találó festménylakónak köszönhetően.
Sötét van, és mindenféle kisebb neszek-zajok mindenfelől, és már felkelni se nagyon van kedvem, tekintve, hogy lejártam a lábaim a nagy toronykutatás közepette.
Elképesztő, hogy mennyire sikeresen a bolondját járatták velem ezek a fali szomszédok, még az sem esett le - csak így utólag - mikor ugyebár egy tornyot keresvén amazok leküldenek az alagsorba. Most persze már logikus, főleg így a sötétben egyedül a gondolataimmal, de a naiv fejemmel, bizakodva minden szépben és jóban - mert hát ha nem is a Roxfortba, de a legkiemelkedőbb iskolák egyikébe nyertem felvételt, akkor mégiscsak igaza lesz Tatjana néninek, és én leszek az új Dumbledore, meg a mai világ Da Vinci-je és hasonlók. Szórakoztató volt a badarságait hallgatni, de most döbbenek rá, hogy egy kicsit még el is hittem neki, hogy mekkora ász vagyok, erre tessék, itt ülök egy folyosó közepén és segítségért kiabálok, mert eltévedtem. Valószínűleg ez lesz az a rész, amit biztosan nem írok meg neki.
Aztán néhány órának tűnő másodperc elteltével valami fényesség töri meg a gondolataim, mondhatnánk úgy is, hogy megvilágosodom végre, de persze dehogyis, csak szerencsémre épp erre jár valaki. Az én hős megmentőm!
Egy kisebb, örömteli vigyorra futja, miközben felé fordulok, de a lány - mert eléggé annak tűnik több megvilágításból is, de leginkább a saját pálcájából előtörő fényből - arckifejezését látva, és a nekem szegezett kérdését hallva kicsit megszeppenek.
 - Én.. én csak, hát én izé én csak - gyakorlom kicsit az én és a csak szavakat, pedig fejben már többet is össze sikerült kovácsolnom, csak valahogy a nyelvem nem akarja bebizonyítani, hogy másra is jó, mint az ízek érzékelésére.
Végül feltápászkodom, és sikerül telibekapnom a sarkát a még mindig a faltól derékszögben elálló festménynek.
 - CsaakÁÁááu.
Igen, ismét sikerült egy értelmes szót összehoznom. Néhány csillagot is látok, de még a lány is ott van, pálcája fénykörébe csavarva, és továbbra is kérdőn néz rám, szóval lassan nyelvem hegyére gyűjtöm a szavakat.
 - A nevem Nikola. Elsős.. mármint úgy nagyon. Csak pár órája érkeztem, és Levitás lettem, teljesen eltévedtem és fogalmam sincs hol van a torony, sőt az egyik festmény esküszik, hogy nem is toronyban van a Levita ház, hanem az erdőben alszunk, és mohával takarózunk, de nem hittem el neki.
Egy pillanatra elgondolkodom, és hozzáteszem: - Ugye nem az erdőben van a Levita ház?

Ruha

---

Az, hogy izgatott voltam ma, nem kifejezés. Egész nap hányingerem volt, remegtem, és rosszabb voltam, mint 100 nő, akinél éppen piros betűs napok vannak. Csongival már jó ideje együtt vagyunk, volt már jó pár randink. Mindig ilyen sétálgatós, iszogatós, beszélgetős. Addig még nem nagyon jutottunk el, hogy vacsizós, nagyon romantikus estét tartsunk. Valahol legbelül én pedig ma valami ilyesmire számítok. Emellett az izgalmam legnagyobb oka az, hogy egy nagy lépésre szántam el magam. Szeretnék végre tényleg nagylány lenni. Bár ebbe Csonginak is van némi beleszólása. Az ünnepeket is amennyire tudtuk együtt töltöttük. Én voltam Rózsa néninél, aki egy iszonyatosan finom ünnepi vacsorát dobott össze. De lehet, hogy Csongi főzte azt is, csak Rózsa néni aratta le a babérokat. Az idős néni nagyon fifikás, és olyanokra képes, amiket ki sem nézne belőle az ember lánya. Ő nagyon kedvel engem, legalábbis én úgy vettem észre. Remélem nem csak színleli. Otthon anyáéknak is megmondtam, hogy van valakim. Nem rajongtak a gondolatért túlzottan, és anya azonnal le is ült beszélgetni velem, a szokásos butaságokról. Én csak okosan pislogtam, és nagyokat bólogattam, amikor magyarázott. Eléggé kellemetlenül éreztem magam, de muszáj volt végighallgatnom. Így valamennyire megnyugszanak.
Visszatérve a karácsonyhoz: Csonginak ajándékba vettem neki egy bőr karkötőt, melyen van egy "medál", melybe bele van gravírozva, hogy: Cs+O. Lehet nyálas, de jobb nem jutott eszembe. Sose voltam jó ajándékvásárlásban.
Na de a mai napi tevékenységemhez visszakanyarodva: Több, mint 1 órán keresztül elfoglaltam a fürdőszobát. Ez alatt letusoltam, kisminkeltem magam, megcsináltam a hajam. Sokkal többet szöszmötöltem magammal, mint amennyit szoktam. Mintha az esküvőmre készülődnék. Felhúztam az egyik kedvenc halvány rózsaszín ruhámat. Egyszer egy esküvőre vettem, akkor volt rajtam először utoljára. A harisnyával nem keveset szenvedtem. A magassarkú cipőt betettem egy szatyorba, kézben vittem le a faluig. Lábamon addig egy téli csizma díszelgett. Nem illett a ruhához, de legalább meleg volt. Magamra kaptam a téli kabátomat, aztán elindultam le a faluba. Ahogy közeledtem egyre jobban remegni kezdtem. Hatalmasakat nyelve érkeztem meg a teaház elé. Ott gyorsan cipőt váltottam, majd benyitottam. Tekintetemmel azonnal Csongit kerestem, akit hamar meg is találtam. Széles mosollyal indultam meg felé, majd beugrottam a nyakába és egy nagy csókot adtam neki.
- Nagyon elegáns ma az Úr! - közöltem vele nagyon széles, sok wattos mosolyommal,adtam neki még egy puszit, majd körbenéztem a helyiségben.
- Azta! -
Ennyit sikerült kinyögnöm a sok gyertya láttán. Csongi rendesen kitett magáért.
- Ezt így mind egyedül? ... Miattam? -
Nem kicsit voltam meghatódva. Még sose tettek ilyesmit miattam.

Öltözet

Nikola

Nem hiába mondja a közmondás, igen megint a hülye mugli közmondásokkal jövök...szóval nem hiába mondja, hogy aki keres, az talál. Mondjuk az ember soha sem tudhatja, mit hoz eléje a sors. Amikor elindultam az Alkot-lakból, megjárva  bagolyházat is, hogy az elveszett jószágot megleljem, nem gondoltam volna az ártatlan szárnyas helyett egy jómadarat találok, vagy palimadarat?! Nos, de még itt nem tartunk, hogy ez kiderüljön, csak egyelőre nézem a fura alakot, ő meg engem, miközben meglepően változatos és fordulatokban gazdag beszédét igyekszem kikódolni. Szerintem A NASA-nál is összedugnák a fejüket a legprofibb kódfejtők, hogy az idegen bolygóról ideszalajtott figura beszédét kisilabizálják.
- Remek, eddig értettem.- Biztatom cinikus vigyorral, hátha a pozitív megerősítés meghatványozza a teljesítményét a szavak használata terén. Nem látszik veszélyesnek, ezért közelebb lépek, hogy az arcát jobban szemügyre vegyem. Nem járok túl nagy sikerrel, mert közben felállna, ha menne neki és csak újabb betűhalmazok hagyják el a fiú száját, mert gyanús, hogy az illető srác. Neeem, nem jut eszembe, hogy segítsek neki, pedig szemlátomást nehezen megy még a két lábon járás, talán egy olyan bolygóról jött, ahol nincs gravitáció, vagy a legegyszerűbb válasz, hogy most esett le a falvédőről, akarom mondani valamelyik festményről. Ez megmagyarázná az emberi beszéd készség teljes hiányát és egy varázsló suliban ez teljesen hétköznapi lenne.
- Aha! Szóval Nikola. És elsős, na, meg Levitás?! - Jó alaposan megnézem magamnak a szó legszorosabb értelmében ideszakadt alakot.
- Nem valamelyik festményről másztál le, mondd?  Nagyon gyanús vagy te nekem. Egy levitás nem lehet ennyire sötét, hogy még a fáklyák is elalszanak, ha megjelenik?! - Egyre nagyobb kétkedéssel méregetem ezt a Nikolát és hallgatom a mondatatit, amit végül is valahogy összetudott illeszteni, a már ismert szavakból, de azon sem csodálkoztam volna, ha ennyiből állna az egész szókincse. Próba cseresznye.
- Huhogni tudsz, mert akkor lehetnél te a Hófehérke?!

TESÓ