36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Nikola Višnjić összes hozzászólása (12 darab)

Oldalak: [1] Le
Nikola Višnjić
INAKTÍV



RPG hsz: 17
Összes hsz: 259
Írta: 2013. január 9. 18:01 Ugrás a poszthoz

Úgy tűnik ennek a helynek megvan a maga humorérzéke, a festmények különös, mozgó alakjai legalábbis kellő mértékben szolgáltatják azt, ha egy olyan szerencsétlen elsőéves, mint én, van olyan bolond, hogy tőlük kér útbaigazítást.
És megtettem, igen, sőt, már vagy három órája csak a képek lakóit nyaggatom, hogy merre is találom a Levita házba vezető folyosót, hol rejtőzik a kékek otthona. Az az érzésem, mintha egy-egy festménylakóval ráadásul már találkoztam is volna, csak fura.. mintha elváltoztatta volna a hangját, csak megfordította volna a sapkáját, hogy ne ismerjem fel, hogy vele kiabáltam két emelettel feljebb. De nem, biztos csak képzelődöm.
Az viszont már roppantul gyanús, hogy végül ezen a folyosón kötök ki, melyet egy-két elejtett suttogásból - mely elakadó röhögésbe fullad közben - lehetőségem van a Fejetlenség Folyosójaként megismerni. Aztán persze rögtön kiderül az is, hogy miért ez a neve, mikor az egyik portré jókorát rikoltva kicsapódik, mint egy rejtett ajtó, csak épp fejmagasságban, és homlokon vág. Valahogy kicsit rosszul esik az ősöreg tölgyfa kerettel való közelebbi megismerkedés, és miközben fejemhez kapok, és megcsúszok egy banánhéjon, mely később odapillantva ott sincs, kitör belőlem egy elkeseredett kiáltás, ami leginkább egyetlen magyar szót sem tartalmaz, legalábbis amennyire tudom. De még horvátnak se tűnik.
Végül nem esek akkorát mint amekkorára számítok, de mintha csak a puffanásra várt volna a folyosó, egyszerre minden fáklya kialszik.
Tapogatózva felállok, és legnagyobb örömömre - nem, csak viccelek - a folyosó most egész máshogy áll, mint mikor még nem estem el.
 - Hahó! Van itt valaki, akinek nincs mázolt arca esetleg? - kiabálok az egyik irányba, mikor végre valahára arra az elhatározásra jutok, hogy a festményekkel többet inkább nem állok szóba. Főleg, hogy még most is rajtam kacarászik az a gyanúsan ismerős fazon.
Nikola Višnjić
INAKTÍV



RPG hsz: 17
Összes hsz: 259
Írta: 2013. január 9. 19:10 Ugrás a poszthoz

Az első nap, első kihívás: megtalálni a házamat. Egyes, leülhet. Mint, ahogy azt meg is teszem a magát nyilván humorosnak találó festménylakónak köszönhetően.
Sötét van, és mindenféle kisebb neszek-zajok mindenfelől, és már felkelni se nagyon van kedvem, tekintve, hogy lejártam a lábaim a nagy toronykutatás közepette.
Elképesztő, hogy mennyire sikeresen a bolondját járatták velem ezek a fali szomszédok, még az sem esett le - csak így utólag - mikor ugyebár egy tornyot keresvén amazok leküldenek az alagsorba. Most persze már logikus, főleg így a sötétben egyedül a gondolataimmal, de a naiv fejemmel, bizakodva minden szépben és jóban - mert hát ha nem is a Roxfortba, de a legkiemelkedőbb iskolák egyikébe nyertem felvételt, akkor mégiscsak igaza lesz Tatjana néninek, és én leszek az új Dumbledore, meg a mai világ Da Vinci-je és hasonlók. Szórakoztató volt a badarságait hallgatni, de most döbbenek rá, hogy egy kicsit még el is hittem neki, hogy mekkora ász vagyok, erre tessék, itt ülök egy folyosó közepén és segítségért kiabálok, mert eltévedtem. Valószínűleg ez lesz az a rész, amit biztosan nem írok meg neki.
Aztán néhány órának tűnő másodperc elteltével valami fényesség töri meg a gondolataim, mondhatnánk úgy is, hogy megvilágosodom végre, de persze dehogyis, csak szerencsémre épp erre jár valaki. Az én hős megmentőm!
Egy kisebb, örömteli vigyorra futja, miközben felé fordulok, de a lány - mert eléggé annak tűnik több megvilágításból is, de leginkább a saját pálcájából előtörő fényből - arckifejezését látva, és a nekem szegezett kérdését hallva kicsit megszeppenek.
 - Én.. én csak, hát én izé én csak - gyakorlom kicsit az én és a csak szavakat, pedig fejben már többet is össze sikerült kovácsolnom, csak valahogy a nyelvem nem akarja bebizonyítani, hogy másra is jó, mint az ízek érzékelésére.
Végül feltápászkodom, és sikerül telibekapnom a sarkát a még mindig a faltól derékszögben elálló festménynek.
 - CsaakÁÁááu.
Igen, ismét sikerült egy értelmes szót összehoznom. Néhány csillagot is látok, de még a lány is ott van, pálcája fénykörébe csavarva, és továbbra is kérdőn néz rám, szóval lassan nyelvem hegyére gyűjtöm a szavakat.
 - A nevem Nikola. Elsős.. mármint úgy nagyon. Csak pár órája érkeztem, és Levitás lettem, teljesen eltévedtem és fogalmam sincs hol van a torony, sőt az egyik festmény esküszik, hogy nem is toronyban van a Levita ház, hanem az erdőben alszunk, és mohával takarózunk, de nem hittem el neki.
Egy pillanatra elgondolkodom, és hozzáteszem: - Ugye nem az erdőben van a Levita ház?
Nikola Višnjić
INAKTÍV



RPG hsz: 17
Összes hsz: 259
Írta: 2013. január 9. 20:16 Ugrás a poszthoz

Több órás eredménytelen és később igen kínos emlékként élő bolyongásomnak tehát vége, éhen halni már nem fogok a sötétben, mert megtaláltak, már csak az a baj, hogy nem épp egy barátságos mosollyal felkaroló, csupa kedvesség tanerő bukkant rám, vagy épp egy prefektus, aki bár nyilván jól lehordana, hogy Levitás létemre nem lehetek ilyen ostoba, de azért legalább szívesen segítene, nem, éppenséggel egyik sem tartozik a befutók közé. Persze nem veszik teljesen kedvem az előttem álló lány szavai sem, épp csak az örömteli nyakába ugrást mellőzöm, és letörlöm a mosolynak szánt vigyort a képemről.
Bólogatok csak, mikor visszakérdez, legalább tudom, hogy nem csak azért értettem a saját szavaim, mert a sajátjaim, és tudom, mit akartam mondani, hanem még sikerült is a tudtára adnom érthető magyar nyelven megmentőmnek, hogy kicsoda és micsoda vagyok. Abban persze már nem lehetek biztos, hogy el is hiszi nekem, mint ahogy kétkedő kérdései, és tekintete mutatják. Lerí róla, hogy előbb hinné el nekem, hogy én vagyok a Vasorrú Bába, mint egy okos és tehetséges Levitás. Vagy csak ő is szívat. Ami szintén sanszos. Nem ő lenne ma az első.
Rá is pillantok az emlegetett festményekre, azokra a megátalkodottakra, és még a gondolattól is elborzadok.
 - Hogy festmény? Nem, ugyan, dehogyis!
Hogy megerősítsem, hogy tényleg nem vagyok festmény, még jól be is vágom azt az aljast, amelyiket kétszer is sikerült megfejelnem az elmúlt percekben.
 - Szóba se állok velük soha többé! - jelentem ki morogva, és mint aztán rájövök, ezzel nem igazán bizonyítom, hogy nem vagyok festmény.
 - Nem mintha amúgy volna rá okom beszélgetni velük, elvégre semmi közöm a festményekhez, nem is láttam még ecsetet soha életemben, meg azokat a színes trutyikat se amik festékek - hadarom zavartan, majd hirtelen eszembe ötlik valami, amitől eláll a szavam.
Kerekre nyílt szemekkel nézek a lányra, aki itt cikiz engem azzal, hogy sötét vagyok, mint a folyosó, amin állok, és arra gondolok, hogy még mindig a Fejetlenség Folyosóján vagyok, ráadásul bevertem a fejem, kétszer is, tehát lehet, hogy..
 - TE vagy festmény, IGAZ?! Ne szivassatok már, légyszi! Csak meg akarom találni az ágyam!
Később tutira le fogom tagadni ezt az egészet, az biztos.
 - Hófehérke meg nem is huhog - teszem hozzá, mint nagy mesetudó okostojás.
Nikola Višnjić
INAKTÍV



RPG hsz: 17
Összes hsz: 259
Írta: 2013. január 9. 21:42 Ugrás a poszthoz

Képtelen helyzetemben, illetve.. miket is beszélek, túl sok is a kép a helyzetben, de minden esetre ebben az igen érdekes szituációban azt sem tudom mit vehetek komolyan, és mit hagyjak figyelmen kívül. Ez a a Hófehérke dolog például nagyon sántít. Mit akar ez a lány Hófehérkével, főleg egy huhogós fajtával? Vajon van egy ilyen kép, amin egy Hófehérke van és huhog? Remélem nem fogok találkozni vele, még csak az kéne!
De persze ugye most égetőbb problémám is van, méghozzá elhitetni egy festményéből kiugrott festménnyel aki engem festménynek nevez, hogy én nem vagyok festmény, de ő igen. Bár már ebben sem vagyok biztos. Tulajdonképpen közel állok hozzá, hogy abban se legyek biztos, hogy itt vagyok és nem Horvátországban álmodok, és majd csak holnap reggel, ha felkelek, megyek a Bagolykőre az első vonattal.
 - Szóval téged minden porszem ismer? Biztos azért, mert ritkán tisztogatják meg a keretedet! - vágok vissza, és körül is nézek, hogy vajon melyik képről ugrott le. Igazság szerint jobban belegondolva sohase hallottam még róla, hogy a festmények ilyet is tudnának.
 - Én nem vagyok olyan rég itt, hogy por lepjen be - fűzöm még hozzá. - A vonatom alig egy órája érkezett meg a faluba, és azt mondták, a ládám majd vár a gólyák lakhelyén, keressem csak meg. Ha ezt tudom, megkértem volna őket, hogy engem vigyenek föl, a ládám meg majd megkeres engem.
A következő pillanatban aztán közelebb lép, magyaráz valamit arról, hogy megtapogat, én meg próbálok nem megijedni, és aztán végre értelmet nyer az egész.
 - Jé, te is élő vagy - jelentem ki nagy meglepetten, ugyanakkor megkönnyebbülve, hogy mégse kell szólnom a gondnoknak, hogy renoválásra szorul ez a poros csajszi itt, de azért a biztonság kedvéért én is a karjához nyúlok, és finoman megbököm.
 - Szóval egyikünk se festmény. Miért nem szóltál? - teszem fel a tök logikus kérdést, de aztán nekiszegezem az újabbat. Illetve sorozatosan párat.
 - És hogy hívnak? És akkor ezek szerint Levitás vagy? Akkor mégse halok meg? Hol a torony? Ott laksz? Ja igen.. Levitás vagy? Ezt már kérdeztem? De hogy hívnak?
Közben elindulok utána, mellészegődve, reményeim szerint végre a Levita torony irányába.
Nikola Višnjić
INAKTÍV



RPG hsz: 17
Összes hsz: 259
Írta: 2013. január 9. 23:39 Ugrás a poszthoz

Úgy látszik megmentőm nem viseli túl jól, ha visszaütnek a szavai, és a végén még az orrát is felhúzza itt nekem, ilyen kis porszem dolgokon. Persze isten ments, hogy megbántsam, és a végén még itt hagyjon, ahol talált, kétségek és festmények közt, akikhez képest még elragadóan kedves is volt. Legalább nem vágott kupán. Még.
Szóval kicsit összehúzom magam, mutatva, mennyire szörnyen szégyellem magam és hogy sajnálom, és még mondok is valami effélét, kifejezvén, mennyire bánt, hogy megbántottam, és sose akartam az érzéseibe taposni, és hogy milyen hálás vagyok, amiért megtalált, tehát:
 - Jó, bocs.
Módfelett érzékletes, és szívfacsaró bocsánatkérésem nyilván nagyon meghathatja. Igyekszem rém bűnbánónak tűnni, legalább addig, amíg a biztonságba nem vezet, és türelmesen hallgatom további csipkelődéseit. A belepős résznél viszont kicsit értetlenkedek egy sort.
 - Belepsz? Rám akarsz mászni? - kérdezem meglepetten. - A szomszéd néni mondta, hogy készüljek fel, mert egy csomó lány fog leteperni itt, de nem értettem mire céloz.
Már csak azért sem, mert a lánya felbukkant és "anyuka, ne szédítse már azt a kölyköt" felkiáltás mellett gyorsan eltüntette a közelemből.
De visszakanyarodva a folyosóra, illetve lassan onnan kikanyarodva remélhetőleg, miután megvolt a nagy próba, és egyikünk sem bizonyult mázolmánynak, megmentőm, Pórlány - mert most ez lesz a hősneve - belém karol, hogy jól odavezessen, ahova négy órával ezelőtt indultam. Sötét van, így minden esélyem megvan rá, hogy legközelebb biztosan megint kelljen az útbaigazítás, mert semmi megjegyezhető pontot, jól felismerhető szakaszt nem látok, és abban sem vagyok biztos, hogy a folyosók ragaszkodnak a most látott helyzetükhöz.
Közben ecsetelésre kerül, hogy valóban erdőlakó nép a Levitáé, aminek nem örülök, mert nem szeretem, ha rám másznak a hangyák.
 - A tetején?! - hüledezek elképedve. - De.. de.. én..
Végül leteszek róla, hogy bevalljam, nem igazán rajongok a nagy magasságokért, és hőn remélem, hogy úgyis olyan sötét lesz, hogy nem látom mekkorát fogok esni reggelre.
 - És nekem kell gyűjtenem mohát? Dehát.. mi van, ha már elfogyott? Az összes gólya biztos már rég ott van, és már rég összegyűjtötte mindet, és nekem már nem..
Hirtelen elfog az érzés, hogy már megint palira vettek. Pedig egy Palit se ismerek.
 - Szóval tényleg ismernek téged a porok - jegyzem meg, mikor azt ecseteli, mennyi sok szépet fogok róla hallani, és örülök, hogy megtudom végre a nevét (bár nekem most már úgyis Porlány marad). - Örülök, hogy beléphettem az ismeretségi körödbe - mondom még őszintén, ahogy végre kitalálunk a sötétségből.
 - A nevem Nikola Višnjić. Horvát név - teszem hozzá megelőzvén bármilyen kérdést. - Apám révén. Itt, Magyarországon ismerkedett meg anyámmal, és hát aztán én vagyok a bizonyítéka, hogy jóban is lettek. És rólad mi tudható még?
Közben megérkezünk, legalábbis nagyon úgy fest, mintha.
Nikola Višnjić
INAKTÍV



RPG hsz: 17
Összes hsz: 259
Írta: 2013. január 12. 19:53 Ugrás a poszthoz

Nem kétséges, hogy drága megmentőm nélkül még most is jókora csávában lennék, otromba, aljas, és lapos humorú - de szó szerint - festmények tehetetlen áldozataként bolyonghatnék a sötétségben, mert szerény tudásom még annyira se elég, hogy lámpást varázsoljak pálcám hegyére, arról az apróságról nem is beszélve, hogy eleve nincs is nálam, mert utazóládámmal együtt vár rám az ágyam lábánál. Szerintem még azok is rajtam röhögnének, ha látnának most.
Most azonban már minden akadály elgördült előlem, illetve, már csak ezzel a nagyszájú lányzóval kell valahogy megbírkóznom. De legalább ő nem kétszínű, hanem jóval több, sőt, térben is eddigi társaságom fölé kerekedik (mi több, be akar lepni), szóval okom nem lehet a panaszra. Kivéve, ha a tényleg kell neki valamim a fejemért cserébe.
 - Ne már, neked megvan mindened, nincs szükséged plusz karra vagy lábra vagy ilyesmi - érvelek ártatlanul, és kicsit furcsállva nézek rá gonosz kis nevetését hallva. - Hát nincs szépérzéked? Hogy néznék már ki egy füllel például?
Van Gogh, vagy nincs Gogh, én egyik se szeretnék lenni.
Kicsit érdekes, hogy miután jól megment, leáll itt engem cikizni, és ördögi kacajokat ereszteni, mintha csak azért mentett volna meg, hogy aztán kondérba ültessen és megfőzzön. Lehet jobb lett volna nekem a freskók közt?
 - Hogy hűséget? - kérdezem megint meresztve szemeim, mert most már lehet, kezd kivilágosodni a kép, illetve a folyosó a képekkel egyetemben, és a lány arcát fürkészve kezdem úgy érezni, hogy átmentem palimadárba. - Még csak az kéne! Örök életemben itt szekálnál engem.
Valahogy tényleg attól tartok, hogy végül egy üstben kötnék ki. De aztán felkarol a boszi, és a tömlöc helyett a toronyba kísér, mégsem tör az életemre, mint azt kacajaival sejtette, szóval megmarad a hős megmentőmnek. Csak szivatott, bizonyította, hogy jobb humorézéke van, mint azoknak az átkozott festményeknek.
Érzem, hogy közeledünk, mert mintha a távolsággal a jókedve is csökkenne Nikinek. Rámtör az érzés, hogy még inkább a társaságában maradnék. Micsoda mazochista vagyok!
 - Nem, nem tévedtél, állitólag tényleg fiú vagyok - erősítem meg piszkálódását. - Legalábbis anyám meg mert volna rá esküdni, pedig nagyon lányt akart. Még egy bájitalt is leállt főzni, amivel megváltoztathatja a nememet, de az kivéltelesen nem jött össze neki.
 - Köszönöm, hogy megmentettél, és, hogy saját magadtól nem tetted, mert akkor mégse mentettél volna meg - mondom végül egy mosoly kíséretében, amikor meglátok egy festményt a falon: a Levita ház bejáratát.
Felé fordulok, és kezemmel jelzem, hogy természetesen övé az elsőbbség. Persze, szép gesztus, valójában pedig lövésem sincs a jelszóról. De ezt nem kell tudnia.
Nikola Višnjić
INAKTÍV



RPG hsz: 17
Összes hsz: 259
Írta: 2013. január 20. 15:44 Ugrás a poszthoz

Hiába vagyok már egy ideje a kastély falai közt, néha elfog az érzés, hogy időként egy-egy helyiség, folyosó, sőt egész szárny képes, és fogja magát, és elköltözik máshová, és amit eddig megtaláltam, most hiába keresem. Persze az is lehet, hogy ez csak egy jó kifogás arra, hogy tökéletesen bénán tájékozódom. De mégis melyiknek nagyobb a valószínűsége? Naná, hogy annak, hogy a kastély szórakozik velem! Csak velem.
És most ismét, fogalmam sincs hol vagyok, órára tartok, de már a végén azt se tudom, melyikre indultam el. Persze a jóslástan tankönyvem megsúgná, ha betekintenék táskámba, de az túl egyszerű lenne. És ki tudja, talán még a könyveim is gyorsan kicserélődtek a móka kedvéért. Nem, nem vagyok paranoiás, de esküszöm csinált ilyet már az egyik. Azt hiszem Átváltoztatástan volt ráírva kezdetben. Nincs is ilyen órám!
Egy újabb bal kanyar, és egy folyosón találom magam, melyről csupán egy boltíves ajtó nyílik. Ha már itt vagyok, mindenképp megnézem, hátha tanterem, de ahogy közelebb érek, érzem, hogy hidegebb levegő süvít be a küszöb felett. Megtorpanok, és kikapom pulóverem táskámból, és magamra rángatom. Először fordítva, de még mielőtt az ujjaiba is bebújnék, elforgatom nyakamon. Remélhetőleg elég lesz, talán nincs olyan nagy hideg ma.
Kezem a kilincsen, és már lököm is ki az ajtót, és szinte repülök utána, mert kicsit nehezen nyílik először, aztán meg nagyon.
Először azt hiszem, hogy a kastély egy romos részére érkeztem, de nem, csupán hiányzik a tető. Az oszlopok mentén egy kert látványa tárul elém, közepén egy szökőkúttal, rajta egy ismerős arccal. Valami híres mágus szobra lehet, az biztos, de a neve az életben nem fog eszembe jutni. Történelem könyv sincs nálam, csak jóslástan, ami lehet, hogy átváltoztatástan. Szóval rögtön le is mondok róla, hogy megfejtsem a rejtvényt, inkább beljebb lépkedek, hogy felfedezzem az újabb, sose látott részét a tanodának.
- Sosem tévedhetsz el, ha barátaidra támaszkodsz a bajban - szólal meg a szobor.
- Hát kösz, de nincs itt egyik se - mondom neki. Erre valamiért nem válaszol.
Nikola Višnjić
INAKTÍV



RPG hsz: 17
Összes hsz: 259
Írta: 2013. január 20. 16:57 Ugrás a poszthoz

Már megint eltévedtem, semmi kétség, de mindegy, kezdek hozzászokni. Jól jönne nekem egy térkép, vagy legalább egy iránytű, csak hogy tudjam, melyik irányban vagyok eltévedve. Most azonban úgy tűnik, semmi egyéb kellemetlenséggel nem jár, hogy nem tudom, hol vagyok, és merre van, amerre tartanék. Nyugalom van, még kellemes az időjárás is, és igen szép részére értem a mágusikolának. És még társaságom is van. Persze már megint csak egy olyan, ami nem is él igazából. De legalább nem akar bántalmazni, vagy szándékosan kiszúrni velem, mint a festmények annó, mikor ide érkeztem.
Aztán már épp azon vagyok, hogy megfordulok, és visszamegyek, keresni egy újabb folyosót, mikor újabb hangot hallok a szökőkút lakója felől. Hogy rendesen körülnéztem-e? Először nem is esik le, hogy nem ugyanazt a mély hangot hallom, ami előbb bölcselkedett, hanem egy másikat, helyette megfordulok, tekintetem ide-oda fordítom, hogy körülnézzek, és akkor megpillantom a fehér golyóbist, mely elég egyértelműen felém közeledik.
- Vhoaa! - kiáltok fel meglepettségemben, és fürgén háthaugrok, de mivel még félig másfelé állok, mint amerre mozdulok, az egész mozdulat egy tökéletesen kivitelezett esésbe torkollik. A hátsó felemre esek, az éppenséggel elkerült, és így már alacsonyabban szálló hógolyó pedig simán a nyakamban landol. A csípő hidegtől néma kiáltásokra formálódik szám, és gyorsan próbálok kikapkodni az olvadó hólét a pulcsim alól.
Végre sikerül is felpillantanom a támadás helyszínéül szolgáló szoborra, és értetlenül bámulok rá. Nem, határozottan ki van rázva, hogy a szobor volt. Még hó sincs a közelében, csak víz, meg a sok kis érme, amit elég ciki lenne, ha belegyúrna a hógolyóiba. De egyáltalán nem is gyúr hógolyót! Hisz az utolsó pillanatban tisztán hallottam, hogy egy lány volt!
Gyorsan felmarkolok egy adag havat, és a szökőkútra felpattanva, védelmétől megfosztva hajítom gondolkodás nélkül nyakába az áldást. Gyorsabban cselekszem, mint ahogy felismerem rellonos évfolyamtársam. De azért a támadáshoz képest viszonylag kedvesen hozzáfűzöm:
- Jé, szia!
Nikola Višnjić
INAKTÍV



RPG hsz: 17
Összes hsz: 259
Írta: 2013. január 20. 18:05 Ugrás a poszthoz

Ismét tetszeleghetek az áldozat szerepében, no nem mintha kedvemre való lenne a dolog, igazság szerint kezdem unni is, ezért döntök nyomban a törlesztés mellett. A szökőkút szobra meglepetten forgatja kőszemét, ami persze nem igazán látszik, mivel híján van a szembogarának, szóval csak sejthető, hogy azt nézi, mit kaszkadőrködök tálcáján állva, kezemben egy jó adag hóval.
Nem valószínű, hogy visszatartott volna, ha tudom, kivel állok szemben, sőt, lehet két marok fehér kásával kedveskedtem volna neki, de már nem változtathatok a terven. Felháborodottan esik nekem, én meg csak elnevetem magam.
- Csak amennyire te is! - a hatás kedvéért nyelvet is öltök, de nem gondolom túl komolyan, különben nem nevetnék rajta. Úgy látszik ritkán kapja vissza a húzásait, de bennem nem kell csalódni.
Azonban jól belém fojtja a nevetést egy újabb adag hóval. Még a számba is jut belőle bőven, így a következő pár másodpercet köpködéssel töltöm. Ezek után eljátssza a meglepettet. Kapcsolok, és egy gyors mozdulattal a fejére söpröm azt a jó adag havat, ami a szobor fején csücsült eddig békésen.
- Hűű - tátom el meglepetten a számat. - Hát te se vagy épp száraz!
Mielőtt még újabb támadást indíthatna ellenem, leugrok a kútról, és kalimpálok egy sort, mikor sikerül megcsúsznom, és majdnem vágnom egy újabb seggest.
- Igen, tényleg órám volna.. valahol - felelem kérdésére kisvártatva, biztos távolságba húzódva a lánytól. - Jóslástan, ha minden igaz. De eltévedt.. a tanterem, és nem talál engem.
Igen, ez így teljesen hihető. És logikus, valljuk be.
- De most már elég cinkes lenne késve beérni.. remélem nem fog Fédra néni elevenen felfalni, ha legközelebb meglát.
Persze ennek lehetőségéhez előbb a Zoéval való találkozást kell túlélnem.
- És te mi jót csinálsz? - kérdezem, körülnézve, újabb bűntényeinek nyoma után kutatva.
Nikola Višnjić
INAKTÍV



RPG hsz: 17
Összes hsz: 259
Írta: 2013. január 20. 19:48 Ugrás a poszthoz

Nem terveztem, hogy a szabadba jövök, még kevésbé, hogy havas leszek, így a nem is tudom milyen csoda folytán nálam maradt pulóver kezd kissé kevésnek hatni, ahogy újabb és újabb adag hideg pelyheket kapok a nyakamba. Remélhetőleg a megfázás elmarad, bár, ha jóslástanon lennék, meg tudnám jósolni, hogy lesz-e belőle vagy sem. Bár, ha ott lennék, sanszos, hogy eleve nem lennék havas.
- Hát jó - hajtok fejet szavainak, és a hatás kedvéért még bólogatok is egy sort nagy komolyan. - Igazad van. A te hülyeségedhez én nem érek föl.
Hozzáfűzném még, hogy "taníts, mester", de talán ennyi is elég lesz, nem szeretném túlságosan kihúzni a gyufát, hátha a végén még rossz néven veszi.
Az újabb adag fehér áldás elől félreugorva, és a már említett bakit produkálva keresek magamnak biztonságos helyet, ahol a közvetlen támadásaitól viszonylag biztonságban érezhetem magam. Fürge vagyok ugyan, ha számítok rá, de ez még nem feltétlen jelenti, hogy meg is úszom szárazon. Illetve, arról már azt hiszem lecsúsztam. És majdnem el.
- Hát, azért most jól jönne, ha mondjuk meg akarnám jósolni, hogy megúszom-e, hogy nem jelentem meg órán - mondom kicsit aggódva. - Még nem nagyon fedeztem fel magamban a jóst, de azért remélem, valahogy átjutok másodikba. Elméletileg elég az elmélet is, valódi jóslásra nem lesz szükség. Pláne, hogy ha olyasmit jósolok, ami a távoli jövőben van, és nincs idő kivárni, hogy megtörténik-e, így átmegyek.
Széttárom a karom, mintha a spanyol viaszt találtam volna föl. De még mindig furdal a kíváncsiság, hogy mit is ügyködik itt Zoé, elvégre csak nem követett engem, hogy megdobálhasson, mert még én magam se tudnám követni magam. Az előbb még biztosra vettem volna, hogy valamelyik toronyban caplattam felfelé, most meg a földszinten vagyok. Ha nem láttam volna már, hogy néz ki egy hopponálás, és milyen hatást gyakorol a használójára, azt hinném, véletlenül ide-oda hopponálom magam.
- Kísérletezgetsz? - vonom fel a szemöldököm. Tudom, hogy szeret a bájitalokkal játszani, de most nem látok nála se üstöt, se fiolákat, semmit. Bár nyilván elrejthette a zsebében, szóval a tisztes távolságot továbbra is tartom.
- És mivel? Segítsek esetleg? - nem teljesen önzetlen a segítő szándékom, csak így talán elkerülhetem, hogy rajtam csattanjon. Inkább kapja más a rellonos következő meglepijét.
- Háát nem is tudom... valószínűleg tényleg nem fogják bevenni - bólogatok. Habár van már egy-két ember, aki könnyedén tanúskodhatna, hogy bizony a saját szobámban is képes vagyok eltévedni.
- Esetleg azt mondom, hogy te raboltál el. Az hihetőbb - nevetem el magam.
Nikola Višnjić
INAKTÍV



RPG hsz: 17
Összes hsz: 259
Írta: 2013. január 20. 21:13 Ugrás a poszthoz

Valami motyogást hallok válaszként, talán kifogyott a szúrkálódásaiból, és csak elküldött halkan melegebb égtájra, amit annyira nem is bánnék, hiszen a többszörös havas meglepetésnek köszönhetően most kissé fázom.
- Hogy mondod? - kérdezem nagy kíváncsiságot tettetve.
- Jól sejtem, hogy te nem vetted fel a jóslástant? - teszem fel az igencsak logikus kérdést, szavaiból ítélve legalábbis legfeljebb azért járhat be órára, hogy nevessen a dolgon, bár elég valószínű, hogy a Tanárnő ezt nem igazán tűrné el. Így marad az, hogy eleve a közelébe se szagolt a dolognak. Pedig azok a teák nagyon finomak tudnak lenni.
- Viszont ha kétesélyes, akkor elég nagy százalékom van rá, hogy megúszom.
Meg persze ugyanakkora arra, hogy nem. De legyünk csak pozitívak. És habár muglikkal szórakozni nem sok kedvem van jelenleg.. lehet meg kéne jósolnom, hogy később lesz-e ilyen irányú szándékom, mert akkor megtanulok jósolni. Ezzel az elmélettel persze már megint van némi gond, azt hiszem.
Úgy tűnik segítő szándékom, vagy legalábbis az, ami annak látszik célt ér, vagy legalábbis úgy látszik, mert Zoé rábólint segítségéül szegődésemre. Persze már ezen a ponton gyanakodnom kéne, de túlságosan is eltereli figyelmem annak gondolata, hogy talán beülünk egy fortyogó üst mellé, és ott majd jó meleg lesz.
De hogy lehetek ilyen bolond, ilyen bájos mosolyt nem kapnék hátsó szándék nélkül tőle!
- És mi készül? - kérdem, hátha valami számomra is ismerős főzetről kerül le a lepel. Habár anyám nem remekelt a gyakorlatban, elméletben zseniális bájitalfőző volt, róla pedig ragadt rám egy kevés.
Újabb kifogásomat hallva már ki is nevet.
- Hát mondjuk kísérleti nyúlnak, mármint tesztalanynak vagy ilyesmi.. vagy mit tudom én - széttárom a karom, és értetlenül megrázom a fejem, mintha a legtermészetesebb dologról volna szó. - Hát én tudjam, miért raboltál el? Nem tehettem semmit!
Próbálom a vigyort a végéről elhagyni, de azért nem olyan egyszerű az. Ekkor azonban észre veszek az arcán valamit. Mintha különös, várakozó tekintetet öltött volna föl. Megtorpanok, és egy "hmm"-re formálom összepréselt ajkaim.
- Hová is megyünk?
Nikola Višnjić
INAKTÍV



RPG hsz: 17
Összes hsz: 259
Írta: 2013. január 20. 22:48 Ugrás a poszthoz

Zoé elég nyilvánvalóan a tudtomra adja, hogy nem a jóslástant tartja a legmegbízhatóbb tudományágnak a varázsvilágban, és nem is igazán érzek késztetést, hogy vitatkozzak vele, noha nem vagyunk ugyanazon a véleményen. Tanúja voltam, hogy a jóslatok olykor igenis valóra válnak. Csak kis százalékban.
Így aztán visszamosolygok és megrántom a vállam csupán. De azért "jóslatára" kiöltöm a nyelvem kissé.
- Köszi - hálálom meg szellemességét.
- Dehát itt nincsenek is falak, csak oszlopok - nézek én is körbe, és keresem rajtuk a fülelő kis réseket, amiket az idő vájt beléjük. - Gondolod, hogy máris a titkaidat lopkodják? Ha már most ekkora szám vagy, bele se gondolok mi lesz később - mondom nagy komolyan, de egy vigyor mögül.
Feltételezésem mulattatja, de reakciója engem kevésbé, érik bennem a gondolat szavait hallgatva, hogy talán nem is áll messze a valóságtól, ahogy megítéltem. Persze csak viccnek szántam, de kicsit most elbizonytalanodom. Pedig olyan ártatlan, bájos arca van, a legutolsó lenne, hogy azt feltételezem, hogy túszokat ejt. Mondjuk az ilyesmit szokás kihasználni, szóval ki tudja.
- Szóval néhány év múlva kezdhetek aggódni? - kérdezem. - Tudnál egy kicsit pontosabb lenni? Szeretném tudni, hány évem van még hátra gondtalanul.
Persze a vigyort nem hagyom le a végéről, biztos ami biztos, nem adom meg neki az örömöt, hogy azt higgye, komolyan veszem a dolgot. Nem, mondom, nem veszem komolyan!
De akkor is, most gyanakvás fogott el. És a dolog csak tovább erősödik, ahogy egyre inkább adja az ártatlant. Nem sok mindent tudok még róla, de nagyon bűzlik a viselkedése. Azért aggódik, hogy megfázok? Egyáltalán, foglalkozik vele?
- Én mondom, sántikálsz valamiben - jelentem ki határozottan, fürkésző tekintetem arcára szegezve, mely most mentes mindenféle vigyortól, vagy egyértelmű jelétől valami kis aljasságnak. Talán csak én vagyok paranoiás?
- Abba a forró csokiba akarsz csempészni valamit, igaz? Én bizony nem fogadok el tőled semmit ami folyékony!
Határozott vagyok, akárcsak lépteim, melyeket befelé irányítok, mert azért ha forró csokira nem is (legalábbis az övére), a kastély melegére már annál inkább vágyom.
És akkor hirtelen helyet cserél ég és föld körülöttem, lábaim a magasba repülnek, testem pedig engedelmeskedik a gravitációnak. Bárcsak ne találta föl az az átkozott mugli! A fene essen belé, és az almájába.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Nikola Višnjić összes hozzászólása (12 darab)

Oldalak: [1] Fel