Markovits.


Még csak egy napja jöttem haza, elég szokatlan minden. A falu rengeteget változott hat év alatt. Mivel itt nőttem fel, úgy ismertem már a kis falucskát, mint a tenyeremet. Legalábbis ebben hittem egészen addig, amíg egy hosszabb sétát nem tettem az újonnan létrejött üzletek, és étkezők között. A változás nincs ellenemre, azonban a kellemetlen hiányérzet máris megnyomta a piros vészjelzőt. Rossz dolog, amikor az ember az otthonába úgy tér vissza, hogy teljesen megváltozott.
Mialatt ezen töprengtem a vadiúj házamban, az ablak üvegén kopogtatni kezdtek. Kávésbögrémet a konyhapultra helyeztem, majd a köntösöm kötőjét szorosabbra húzva a hang irányába fordultam. Ákos baglya verte az üveget a csőrével. Nem számítottam levélre a bátyámtól, szemöldökömet összevonva nyitottam ki Ulrik előtt az ablakot. A friss, hideg levegő gyorsan beszökött a madárral együtt, a hideg is kirázott. Nincs túl jó idő így januárban, az egyszer biztos. Megelőzve, hogy kimenjen a jó meleg bentről, visszacsuktam, majd visszamentem a pulthoz, ahol a szárnyas elhelyezkedett.
- Mit hoztál Ulrik? - jobb kezemmel kivettem csőréből a levelet, a ballal kétszer megsimogattam a fejét. Rikácsolt egy hangosat. Mosollyal az arcomon nyitottam fel a borítékot, szemem kíváncsian csillogott. Megmondom őszintén, képekre számítottam. Már egy hete kértem a testvéremet arra, hogy küldjön friss fényképeket az unokahúgaimról, ennek ellenére egy darab kép sem pottyant ki a levél mellől. Szétnyitottam a pergament, félhangosan olvasni kezdtem.
"Barbi!
Sajnos nem tudok elszabadulni itthonról, így nem tudom betartani az ígéretemet. Ma tízre menj el a Boglyas téri szökőkúthoz!
Örök hálám,
Ákos"
Az első gondolatom az volt, hogy én nagyon nem szeretem, amikor nem vagyok beavatva a dolgokba. Semmit nem tudtam meg ebből a két mondatból. Kezdem megszokni...
Fejemet csóválva csúsztattam be a levéltartóba az első ide érkezett levelemet, eztán pedig csípőre tettem a kezeimet. Negyed kilenc volt éppen, még rengeteg időm volt tízig.
Pár perccel később a bagoly útnak indult, hosszú út állt még előtte. Nem küldtem vissza választ, Ákos úgyis tudja, hogy teljesítem amit kér. Előtte viszont még teljes nyugalomban megittam a maradék kávémat, és összedobtam egy egyszerű reggelit. Két szelet pirítóssal mindig jól indul a nap.
Télre való tekintettel meleg ruhákat készítettem ki a gardróbomban. Frissítő zuhany, és további fürdőszobai készülődések után húztam fel egy sötétkék nadrágot, fehér garbót, és föléje a fekete szövetkabátomat.
A téren nem éppen lézengésnek volt nevezhető az iskolában leáramló diákok futkározása. Nekem egy célom volt, hogy épségben, ütközéseket elkerülve megálljak a szökőkút legközelebb eső részéhez, és várjak. Szemügyre vettem a közeledőket, miközben néha-néha rápillantottam a karórámra. Vártam. Hogy mire, azt viszont még én sem tudtam.

Markovits.

Alapjáraton erre a napra pihenést terveztem. Ritkán, de néha a munka mellett is volt egy-egy napom, amikor azt csináltam, amit csak szerettem volna. Ezen alkalmakkor szokott előkerülni a festőállványom, ha szerencsém van, az ihlettel együtt bújik elő a ritkán használt holmiktól roskadozó szekrényből. Egyelőre nem zökkentem vissza a nyugodt életbe, és arra, hogy a szökőkutas meglepetés után is lesz a hobbimra időm, csak a téren várakozva jöttem rá.
Jobb dolgom nem volt a percek telése alatt, mint hogy a körülöttem sétálgatókat figyeljem. Talán akad köztük olyan is, akivel egy szakon vagyunk. Nem árt a háttérből információkat szerezni. Ismerős személy egy szál nem volt, azonban egy ismerős név ütötte meg a fülemet. Egy barna hajú, fiatal lány futott oda barátnőjéhez, és pusmogni kezdtek valamiről. Egy bizonyos Markovits köszönt neki, visszaköszönni már nem tudott, úgy fülig pirult. Megingattam a fejemet, hogy biztos csak rosszul hallottam, vagy csak névrokonok...
Nem telt el egy perc sem, mintha újból képzelődni kezdtem volna. A 'Barbi' megszólításra meglepetten pislogtam fel. Elfordítottam a fejemet, majd a reakcióm nem állt másból minthogy fokozatosan elmosolyodtam. Ismerős, jellegzetes vonásai egy másodperc alatt felébresztették az agyam alvó részét. Gondolhattam volna, csak össze kellett volna kapcsolnom... Persze. Ákos, és a lányok pusmogása...
- Szia... Marki - kis gondolkodás után eszembe jutott, hogyan becéztük a csapattal. Azóta nem tudom, milyen viszonyban van a becézéssel. Jobb kezemmel intettem neki, miközben közelebb mentem hozzá.
- A bátyám nem tudott eljönni - egészen úgy éreztem magam, mint anno, évekkel ezelőtt. Zavartságomat bocsánatkérő pillantással lepleztem, reméltem, hogy nem leszek melegebb éghajlatra utaztatva.
Abban a hitben voltam, hogy az csak egy kislányos dolog volt, ami mára teljesen elmúlt. Eszembe sem jutott, aminek bevallom, örültem. Nehéz időszak volt.

Dobrai Vanda.

Az Istvánnal való találkozásom óta pár óra telt csak el. Felkavart, ez az igazság. Annyi idő után újra látni, és még mindig azt érezni, mint tizennyolc évesen... Nem túl jó. Igaz, utána egyszer sikerült csak hasonló érzéseket táplálnom férfi iránt, az egy fél évig tartó kapcsolat volt.
Ez az esemény feljegyzésre került a lila kemény kötéses naplómban. Elfogott az az érzés, hogy tegyek ellene, ideiglenesen legalább. Sosem ittam túl sokat, már egy pohárka is a fejembe tud szállni. Ez kellett nekem, ezt követően pedig egy kiadós alvás.
Másodszori tusolás következett, főként időhúzás céljával. Mit akarok én itt, egyedül egy ekkora házban? Titkon reméltem, hogy majd legalább Ákos bekopog így az első itt töltött napom estéjén, hogy pezsgőt bontsunk, de őt már lefoglalja a családja. Számomra a munkám volt egészen idáig az első, ezekben az időpontokban is legtöbbször a kapkodás volt porondon, mintsem a csárdába készülődés.
Lassan de biztosan felkészültem az első bepillantásomra a kocsmába. Amíg még itt éltünk, édesanyámék nem engedték, hogy bemenjek a sötét alakok közé. Még Ákosnak sem örültek, ha kiderült hol járt.
Fekete ruhákat öltöttem, mindössze a nadrágom volt méregzöld szaténanyagból. Bokacsizmában, sállal és kesztyűvel léptem ki a kis birtokom kapuján. Lassan haladtam, elméláztam a szomszédaim házain. Minden bizonnyal alig lakik a régiek közül ott már valaki. Talán egy nap, amikor lesz kedvem, átmegyek párukhoz süteménnyel, mint a filmekben. Az jó pont, igaz?
Ez a Máguscsárda semmi olyannal nem szolgált, ami meggyőzött volna róla, hogy itt a helyem és törzshellyé fog válni. Elhúztam a számat a töménytelen mennyiségű kosz és piszok láttán. Ha nem teszem az ujjam az orrom alá, száz százalékig eltüsszentettem volna magam. Na de ha egyszer bejöttem, nem kellene kifordulni egy az egyben az ajtón. Odaléptem a pulthoz, és megvártam, hogy a kiszolgáló felfigyeljen rám.
- Egy vajsört kérek - hangom annak ellenére, hogy korántsem voltam biztos a hosszú ideig tartó ital elfogyasztásában, határozott volt. A közelben leültem egy szabad asztalhoz, lassan pedig levettem a meleg kabátot, és a kesztyűt.

Dobrai Vanda.

A franciatanárnőm már réges-régen megmondta; Barbi, tündérmesék nincsenek. Meg kell dolgoznod azért, ami az álmod. Nem adtam fel, én el is értem minden álmomat, és a magam elé kitűzött céljaimat. Boldog vagyok, jól élek, nem tagadom, hogy el vagyok kényeztetve. És hogy ez hogy jött a képbe? Tündérmese és elkényeztetett szőke hercegnő. A tündérmese az én kis fejemben annak idején a csárdáról más volt, nagyban más. A díszes berendezés és tisztaság mellett tökéletesen csillogóra törölgetett poharak és az idő múlását nem megmutató berendezések kaptak helyet. Ehhez képest ahogy ott ültem a koszfészekben, előttem az asztalon egy pohárral, amin még látszódtak az előző használatkor rajtamaradt ujjnyomok, azt éreztem, a kislánykori tündérmese egy bazi nagy csalódás. Puff, ennyi volt a csárdáról alkotott tökéletes kis képzeletem. Habár nem mondom, lehet én vagyok a kényes és elkényeztetett. Ettől függetlenül azt elvárnám, hogy legalább a kosz mellett arra adjanak, hogy a poharakat nem csak hébe-hóba öblítik le. Elő kellett vennem a vadi új hófehér zsebkendőmet, valamivel kénytelen voltam letörölgetni a DNS mintákat.
Ami alatt ezen ügyeskedtem, megjelent az asztalom mellett egy nőnemű lény. Felpillantottam rá, majd vissza a pohárra. Az egytized másodperc alatt amíg ránéztem, fel sem tűnt, hogy nem akar tovább menni, hanem megszólít.
- Heló! Csak nyugodtan - kedvesen rámosolyogtam a lányra. Körülbelül annyi idősnek tűnt, mint én. Bólintottam, ezzel felelve a kérdésre. Gondolom híre ment, és nem olyan kis lakásba költöztem, hogy ne vették volna észre. - Itt laksz Te is? - megvártam, hogy leüljön, csak ezt követően kérdeztem vissza.
Tekintetemet nem különösebben vettem le róla, csak amíg felemeltem a fényesre törölgetett szélű poharamat. Párat kortyoltam a vajsörből, és meg kell hagyni, az ital kárpótolt a hely mocskosságával szemben. Nagyon eltalálták, tetszésemnek rövid hümmögéssel hangot is adtam.
- Mellesleg Győri Barbara vagyok, kihez van szerencsém? - kezemet a lány felé nyújtottam. Valamelyest megörültem, hogy sikeres volt az első találkozás eddig.

Markovits.

Rendben bevallom, libabőrös lettem amikor megölelt. Régen is megszoktuk egymást ölelni, ahogy azt barátok szokták, de így évekkel azután a szép időszak után... Arcom csak a vidámságot tükrözte, a széles mosoly sem a kameráknak volt. (Első sorban mivel nem voltak, illetve nem vettem észre, hogy lettek volna.) Álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer újra fogom látni. Félig-meddig viszonoztam a puszit és természetesen az ölelést is.
- Amint látod, én még nem futkosok az ikerlányaimmal a karjaimban - tártam szét a kezeimet. Ami azt illeti, cseppet sem csodálkoztam a bátyám otthonmaradásán, különben is sokat voltak az utóbbi hetekben velem a picik. Az asszonykája helyében biztos én sem néztem volna jó szemmel, hogy mással vannak az apjuk helyett a gyerekeink.
- Ákos nem mondta? A Bagolykőben fogok tanulni, ideköltöztem pár napja a faluba - kissé meglepetten tapasztaltam, hogy a karrieremről tud, arról pedig nem, hogy visszatértem Magyarországra. Nyílt titok volt már hónapok óta, hogy tervben van a pihenés, és az új út keresése.
Mielőtt még rákérdezhettem volna, hogy mi volt az oka a nagy összeröffenésüknek - illetve tervbevételének -, felhozta a kis gondot. Őszintén szólva ezen a ponton kissé feleslegesnek éreztem magam, időhúzónak, aki csak elveszi István idejét.
- Esetleg ha van időd, és kedved, megmutatom hol lakok. Voltam vásárolni, ebédet is tudunk összeütni - mivel mással nagyon nem, ezzel a tervvel rukkoltam elő. Sosem voltam egy hivatásos szakács, a visszajelzések viszont nem voltak rosszak a főztömre. Ha időm engedi, általában magam készítem el az ebédemet. Kíváncsian pislogtam kékjeimmel rá. Ha nem tetszik neki az ötlet, akkor... Majd kitalál valami kedvére valót.

Markovits.

Arcomra két dolog miatt ült ki a meglepett arckifejezés; hogy a bátyám elhallgatta előle az érkezésemet, és ami még jobban ledöbbentett, hogy István a tanárom lesz.
- Ezentúl Tanár úrnak kell, hogy szólítsalak – zavartan mosolyogtam rá, különös érzés, amikor idegenek előtt tudok teljesen megnyílni és a magabiztos énemet mutatni, mellette meg... Újra annak a buta kislánynak éreztem magam, aki bármit megadott volna a nagy kviddicsezőért, de mindezt titokban kellett tartanom. Ákos meg is ölt volna, ha beszélek neki a szívügyeimről.
Beszélgetésünk alatt megállapítottam magamban, hogy nem sokat változott. Kedves, jóképű, és közvetlen maradt, amilyen mindig volt.
- Az ereklyekutató szakra jelentkeztem, mindig szerettem a történelmi dolgokat – finoman megvontam a vállam, hisz ismer. Tudja mi érdekel, legalábbis ami fiatalabb koromban érdekelt. Rémlik, hogy néha amíg ők a csapattal egy-egy taktikát dolgoztak ki, vagy kártyáztak, én a sarokban álló magas fotelben ücsörögtem a Világtörténelmi enciklopédiámat bújva.
Kíváncsi lettem volna arra a férfidologra amit eltervezett a bátyámmal való találkozás alkalmára. Azonban még ráért a faggatás, gyorsan kitaláltam, hogy jöjjön el hozzám a házamba.
- Ennek örülök.

Dobrai Vanda.

A poharamra pillantva mosolyodtam el. Megfordult a fejemben egyszerre két dolog is; hogy igazándiból eléggé fényűző otthonom van, és hogy jobban tettem volna ha nyáron költözöm, amikor a fák teljes egészében eltakarják a Barbiházat. Sohasem szerettem volna villogni a vagyonommal, de ha már keményen megdolgoztam érte, elvárom a jó körülményeket. Hiszen az otthon a legfontosabb az életben.
- Melyik házban laksz? Régóta vagy itt? - egyből két kérdést szegeztem neki. A sok szomszédház közül tippem sem lett volna rá, hogy melyikben lakhat.
Lassacskán, hogy ne név nélkül folytassuk a csevejt, bemutatkoztam neki. Megörültem a magyar nevének, mostanság olyanokkal voltam körülvéve, akik egy szót nem beszéltek magyarul. Rossz lett volna abba a hibába esnem, amit már annyi helyről hallottam, hogy sokak elfelejtenek a saját anyanyelvükön beszélni. Az én beszédemben akcentus sem észrevehető, hála az égnek.
- Jobban szeretem a Barbit, a Barbara olyan hivatalos – vontam meg a vállam finoman felnevetve. Őt azonban nem igen lehetne becézni, erre a következtetésre jutottam pár másodperc gondolkodás után. Vanda. Vandus? Kissé...babás, és nem öt perc ismertség után kellene így hívnom. Egyelőre hagytam.
- Pontosan – bólintottam. Arckifejezésem a lány korsóján éktelenkedő undorító nyomok láttán hamar elváltozott, az övé rosszabb volt, mint az enyém. Azon legalább csak ujjlenyomatok voltak.
Tetszett, ahogy szólt a pultosnak. Én feleslegesnek tartottam az első betérésem alkalmával máris elkezdeni a kötözködést, és a kis praktikák, amik még csak nem is olyan feltűnőek, mindig beválnak. Apró kortyok akartak csak fogyni a vajsörömből, rá kellett jönnöm, hogy az íze nem minden. Ha nem kívánja az ember, akkor hiába. Megvártam amíg a férfi mogorván teljesítette Vanda kérését, közben körbepillantottam a helyiségben.
- A Bagolykőben fogok tanulni. Ereklyekutatónak tanulok majd, és amúgy itt nőttem fel a faluban, tehát visszatérő vagyok. Bejártam a fél világot - válaszoltam semmit nem várva. -Annyi csodás hely van! Neked van kedvenc városod, vagy országod?

Czettner L. Zora.

Kislány koromban alig vártam, hogy egyszer láthassam, bejárhassam a kastélyt. Minden zugra kíváncsi voltam, emlékszem álmomban mennyiszer jutottam el a tornyokba, bagollyal üzentem a faluba a szüleimnek, és a többi.
Most azonban, hogy lehetőségem nyílt felfedező utakra menni, valahogy elmúlt minden kíváncsiság. Az első hetekben megnéztem pár helyet, és kifújt. Szerintem rossz házba is kerültem. Az a sötétség és pincedolog...köszönöm de inkább kihagyom. Sokkalta kellemesebb a falubeli házam, főleg amikor meglátogatnak Ákosék is.
Apropó Ákos. Ígérte, hogy visszajönnek, és letelepszenek a lányokkal, de sehol semmi hír erről. Gyakran beugranak, olyankor beszélgetünk és megiszunk egy kávét, aztán van, hogy csak leadja pár órára a lányokat amíg teszem-veszem-magam kisasszonnyal romantikáznak. Néha elég idegesítő tud lenni...
Visszatérve a kastélyra, hát sikeresen átslisszoltam másodikba egy vizsga megírásával. István cseppet sem könnyű repüléstan vizsgát adott. Leginkább azért volt nehéz, mivel az utóbbi évek során nem kísértem olyan nagyon figyelemmel az eseményeket. Furcsán hangzik egy kviddicses családból származó lánytól, mentségemre szóljon, hogy a karrierem egészen eddig teljese elterelte a figyelmem és ezzel egyben az életem.
Mivel elegem volt a bogolyfalvi utcákból, de szerettem volna a közelben maradni, felsétáltam az iskolához, hátha jó társaságot fogok ki, vagy egyszerűen egy olyan helyre tévedek, ami megfog, és egy ideig ott is tart.
Királykék nadrágban, és fekete, tavasziasabb kabátban sétálgattam a réten. Valahogy így keveredtem arra az udvarfélére, ahol egyből feltűnt a szökőkút. Mosolyra húzódott a szám, pontosan ilyenre vágytam. A fal melletti padra ültem, és gyorsan össze is húztam a nyakamon a sálat. A hirtelen feltámadó szél ellen kellett, ugyanis ki nem állhatom, ha megfázok.

Markovits.

Szinte észrevétlenül telt el a tanév azon része, amit már én is itt töltöttem. A tanulás mellett sok időm maradt magamra és minden másra, ez pedig eléggé szokatlan volt nekem. Kicsit nehézkes volt visszaszokni szülőfalumba, leginkább a nyugodtsága miatt. Megszoktam a nagyvárosbeli életet, de mindkettőnek megvannak a maga előnyei és hátrányai is. Bogolyfalva olyan nyugodt, hogy néha már muszáj elugranom egy zajosabb, élettel telibb helyre. Ez általában Párizs, azon belül pedig a kedvenc kávézóm.
Egyébként a múltkor találtam egy nagyon tetszetős kis kertfélét az iskolában. Szökőkút meg nyugalom, a padon kellemesen el lehet ücsörögni leginkább jó időben. Kissé késve, de jön a tavasz, amit már szeretek kihasználni, és több időt töltök a levegőn.
Semmi kedvem nem volt felcaplatni az előbb említett helyre, úgyhogy új célom a kis tavacska volt. Ráérősen ittam indulás előtt egy cappuccinot, és még rejtvényt is fejtettem közben. Félbehagytam, helyette nekiestem az öltözködésnek és egyebeknek, majd türkizkék cicanadrágban és fekete hosszított felsőben írtam be a helyes szócskát, ami fogmosás közben jutott eszembe. Indulás előtt cipőt húztam, meg egy denevérujjas pulcsiba is beleugrottam. Sajnálatos módon az az idő várat még magára, amikor már elég egy ujjatlant felkapni.
Jókedvűen sétáltam át a tavacskához. A madarak már be nem fogták volna semmi pénzért a csőrüket, és az emberek is megsokasodtak ahhoz képest, hogy februárban milyen kihaltak volt minden a korcsolyapályán kívül.
Az első körnél tartottam a kis úton, amikor is megpillantottam az egyetlen tanáromat, aki képes volt vizsgát kiírni. Pedig simán átugorhattam volna az első évet, ha nincs Markovits meg az ő reptanvizsgája.
Azért mérget nem vettem volna rá, hogy tisztán látom, ráfogtam volna a Napra, hogy a szemebe sütött és ezért tévesztettem el. Ahogy viszont közelebb került, megbizonyosodtam róla, hogy őt aztán már nem tudnám eltéveszteni még ha akarnám se. Mosolyogva intettem oda neki, hátha észrevesz.

Markovits.

Pulcsim zsebe elég volt ahhoz, hogy az ujjaim ne fázzanak. Azért azt hittem mikor elindultam otthonról, hogy valamivel jobb idő lesz. Eléggé kiszámíthatatlan, szeszélyes az időjárás mostanság.
Istvánnak integettem, de az a gyogyós elment mellettem. Mintha nem vettem volna észre, hogy csak szórakozik. De nem tudtam rá haragudni, olyan aranyosan nevetett. Odafordultam hozzá, szemeimet megforgatva mosolyodtam el. Viszonoztam a már jól megszokott puszit, bár így a vizsga után kissé furcsa volt a tanáromat puszilgatni nyilvános helyen.
- Barom - éppen hogy valamennyi erővel beleütöttem a mellkasába. Sosem tudok vele úgy viselkedni, ahogy másokkal, az idegenekkel. Valamiért mindig egy picit előbújik a kislány, aki nem hogy visszavágna, hagyja annyiban amit ez a nagyra nőtt majom magyaráz.
- Én tökéletes voltam, te meg egy szemétláda - minden illemet félredobva öltöttem ki a nyelvem rá, annak ellenére, hogy már nem haragudtam a vizsgája miatt. Persze eleve nem volt miért, mindössze reménykedtem benne, hogy megúszom. - Egyébként jó kis vizsgát állítottál össze, nem mondom, gondolkoznom kellett.
Logikus, hogy vizsgaírás közben az ember gondolkodik... Azt hiszem ilyenkor tűnik fel, hogy a magyart hanyagoltam hosszú ideig, amikor visszagondolva rá, amit egy-két másodperccel korábban mondtam, eléggé furcsán hangzik, és rájövök, nem pont így akartam mondani.
A vizsgatémát elhagyva olyan kérdést tett fel, amire csak felvont szemöldökkel, mosolyogva tudtam reagálni.
- Na ne, nem semmi! Még nem is hallottam, gratulálok - elismerően bólintottam. Marki mindig is ügyes kviddicsező volt, és még ennyi idő után is milyen jól megy neki. Biztos odáig vannak érte az elsős gólyák az iskolában.
- Megünnepeltétek? - sejtettem, hogy nem vásott ki belőle a bulizós énje, de ki tudja, lehet, hogy eddig még nem volt alkalma rá, hogy koccintson a góljaira.

Markovits.

Párizsban nem készített fel senki arra, hogy hogyan titkoljam, amit nem tudok, de mégis kellene. A Tanárnő sem mondta el annak idején, hogy ez hogy is működik, nekem pedig egyelőre nehezemre esik nem elpirulni amikor fél méternél közelebb kerülök Istvánhoz. Amikor elkapott, pontosan ez történt. Sokat köszönhetek a sminkemnek, ami azért nagyban szerepet játszik az arcpír elfedésében. Reméltem, hogy nem vette észre, és szerencsémre témánál maradtunk.
- Ezt hát! - nevettem koránt sem komolyan válaszolva. Érdekes, ha belegondolok, hogy ezt diákjaként vágtam a szemébe, de ha abból az irányból nézzük, amiben nagyon jó barátok vagyunk, eléggé természetes.
És ha már diák-tanár kapcsolat, ott volt a vizsga, amire visszagondolva cseppet sem kellett volna felhúznom magam – na jó, rájátszottam egy picurkát -, hiszen amikor ide jöttem tanulni, tudtam, hogy év végén lesz vizsgám, anélkül nincs átcsusszanás, és megbizonyosodtam róla, hogy Marki szuper tanár lett, én pedig nem buta szőke liba.
- Igazán? - felvontam a szemöldököm, ajkam félmosolyra húzódott. - Egész nyugodtan kiengesztelhetsz – mosolyogva nyelvet öltöttem rá. Kíváncsi lennék arra az engesztelésre, még nem volt rá alkalom, hogy meglássam milyen az nála.
Idő közben, amíg ő a meccsről informált egy kérdésbe beleszőve, megfogtam alkarját mindkét kezemmel, így sétálva tovább. Meglepődtem, és kissé furdalt a bűntudat amiért tőle kellett megtudnom. Jobb lett volna, ha figyelem a történéseket. Ha nem futunk össze, talán nem is tudok gratulálni neki.
- Ne haragudj, mostantól figyellek - bocsánatkérően pillantottam fel rá, a hangjából éreztem, hogy nem erre a válaszra számított, vagy mást remélt. Bólogattam párat, ezer örömmel elmegyek minden meccsére. - Ott leszek.
Az ünneplés kivitelezésén nem lepődtem meg. Annyira. Gondoltam, hogy ennyi idősen már máshogy gondolkodik, mint pár éve, amikor a kviddics után a bulizás játszotta a legfontosabb szerepet az életében. Jó, talán nem, de szeretett élni.
- Legközelebb is nyernetek kell, aztán utána kárpótollak amiért erről az egészről lemaradtam. Hm? Mit szólsz? - egy pillanatra megálltam, hogy szembeforduljak vele.

Nyitóbál
Markovits.
A ruha

Tudom, hogy tisztára meg vagyok húzatva. István bármit kitalálhat, azonnal, gondolkodás nélkül bólintok rá. Most éppenséggel a közelgő Mágustusa megnyitójára hívott el, bagolyban. Ezt igazándiból egy kissé zokon vettem, meg is látogathatott volna. Megértem én, hogy a kviddics mellett tanárnak lenni nem a legegyszerűbb feladat, de egy fél órára biztos elszabadulna, ha nagyon akarná. Ennek ellenére boldog voltam, hogy rám gondolt, és a miértje csak akkor jutott eszembe, amikor már készülődtem a bálra. Ruhaválasztás közben le kellett ülnöm az egyik puffra, hogy lemossam az arcomról a mosolyt, ami a levéltől kezdve végig lemoshatatlan volt. A gondolataim cikáztak, már egyre inkább azon voltam, hogy el sem megyek, úgyis talál magának egy csinos kollégát akit korábban nem hívott el. Nehezen, de végül nagy szívdobbanásokkal eldöntöttem, ha már megígértem, elmegyek.
Kíváncsian vártam az egész ünnepséget, hisz ilyen nagy esemény tudtommal még nem zajlott az iskolában. A régi iskolám neve hallatán meglepődtem, úgy tűnik, túl sokáig voltam távol, és lemaradtam az ilyen súlyú dolgokról. A bajnokról sem tudtam semmit, de vártam, hogy megnézhessem, hátha ismerjük egymást.
Nagyon nem örültem neki, hogy ilyen időjárásban kell felsétálnom a kastélyba, és a biztonság kedvéért a ruhámat is vittem magammal, kézben. A körletünkbe mentem vele, ott bújtam bele a kék csodába, meg az ezüst cipellőbe. Még időben voltam, ezért az ujjaimat tördelve, nagyokat szusszanva járkáltam fel-alá a klubhelyiségben. Abban az időben indultam el, amire megbeszéltük a találkozót, direkt késve. Igaz, pár perc alatt ott voltam, de ennyi kell.
Könnyen kiszúrtam Markit a befelé siető diákok között, pontosan ott, ahová megbeszéltük. Jól nézett ki, mint mindig. Bájos mosolyt varázsolva arcomra indultam el hozzá.
- Szia! - két puszival köszöntöttem. Régen találkoztunk az órákon kívül, jó érzés volt így érintkezni vele. Valami viszont nem stimmelt, sokkal lazább szokott lenni.
- Baj van? Olyan...idegesnek tűnsz - kérdeztem rá, hátha kapok valami érthető választ. Vagy kiderül, hogy rosszul mértem fel, és nem ideges egy cseppet se.

Várkonyi Zoltán.


Már pár napja feltűnt, hogy Marki mellett elkezdtem ellustulni. Szerencsére ez még nem látszott meg sehol, csak éreztem, hogy a szabadidőmből többet töltök a kanapén, mint az utcán futva, vagy az edzőteremben. Mindenképpen beakartam hozni ezt a lemaradásomat, ezért így a vizsgaidőszak egyik pihenőnapján felmentem a kastélyba.
István lakrészében öltöztem át, mivel máshol nem igen lett volna rá lehetőség, aztán a sporttáskámmal együtt sétáltam át a keleti szárnyba. Csodálkoztam rajta, hogy nem futottam össze sok diákkal, aztán rájöttem, hogy aki csak teheti, most a faluban vásárolgat és szórakozik. Már az idő is kedvez nekünk, azoknak akik a szabadban szeretünk sokszor lenni.
Ahogy a folyosókon, az erőnlét termében sem voltak sokan. Sőt. Talán egy vagy két ember lézengett ott a gépek között mindössze. Mondjuk az sem zavart volna, ha tele van a terem, én egyből a futópálya felé vettem az irányt, hogy egy laza bemelegítés után lefussak pár kört. Ehhez bedugtam a fülembe a fülhallgatót és az iPodon felnyomtam a hangerőt. Szerencse, hogy lehet már rúnáztatni, különben nem tudom mi lenne velem a kis kedvencem nélkül. A muglik között is állandóan velem volt, hűséges társként hoztam magammal ide is.

Várkonyi Zoltán.

Nem tudom mi szólt éppen, a legutóbbi listacserekor nem én, hanem egy kedves barátnőm válogatta a zenéket. Minden esetre jó ritmust adott a futáshoz, az agyam is szépen kezdett kikapcsolni. Igaz, mostanság nem stresszelek semmin, a vizsgáim is nagyon jól sikerültek, meg is kaptam a tanári diplomát. Megérte a sok munka és ideje volt már eldöntenem, mit akarok. Mármint Istvánon kívül. A gondolataim nagy részét ő köti le, meg az esküvőszervezés. A lagziból vannak vitáink, de hát csak tudunk kompromisszumot kötni...
A negyedik körnél tartottam, még egyet szerettem volna lefutni. Éppen azon gondolkodtam, hogy mivel folytassam az edzést, amikor is valaki nem éppen finoman meglökött. Túlzás azt mondani, hogy fájt vagy kizökkentett volna a mozgásból, de azért már ebből megéreztem, hogy nem egy lányról van szó aki szórakozottan nekem futott.
Egy pillanatra meglepődtem, ezt követően a férfi után néztem aki egyébként ismerős volt valahonnan. Az arcomra kiült egy már bocsánat grimasz, ezzel finoman jelezve, hogy nem tetszett a mozzanata, még akkor is, ha nem is nézett hátra. Nem bírom a bunkó embereket. Hosszabban beszívtam a levegőt és a hirtelen jött hangulatváltozás okán gyorsítottam a tempón, ezzel szépen beérve a személyt aki az imént lehagyott. Mellette elfutva nem ép kedves mosolyt eresztettem meg felé, aztán ott is hagytam, a lábaimat az előző gyors tempóban kapkodva.

Várkonyi Zoltán.

Magamon éreztem a tekintetét miután sikerült lehagynom. A tempó jobban leszívta az energiám, de kitartóan kapkodtam a lábaimat ahogy a zene is tempósabbá vált. Mintha versenybe kerültünk volna, egy pillanatra ez jutott eszembe.
Újra mellém ért, ő nézett, én viszont a tekintetemet a pályán tartottam. Nem tudtam volna elesni a saját lábamban viszont nem voltam hajlandó ránézni úgy, hogy az imént nekem jött és még el is futott mellettem egy intés vagy elnézést kérés nélkül.
Azt nem hallottam, hogy mit beszélt, csak valami hangfoszlányt felőle. Értetlen pillantást küldtem felé, jócskán lefutottunk egy újabb kört már ebben a tempóban. Én ennyit terveztem, a vége felé húztam csak ki a fülemből a dugót.
- Tessék, mit mondott? - fordítottam felé a fejemet zihálva. Szépen lelassítottam a saját tempómat, nem egyből álltam meg, aztán még egy sétakör következett.
Hogy ő mit tervezett, azt nem tudom, de ha szintén lelassított, már a valamivel kedvesebb énemmel is megismerkedhetett.
Mély lélegzetvételekkel sétáltam a táskámig, amiből egy palack vizet vettem elő. Csípőre tett kézzel álltam meg ott, hogy pár kortyot igyak, közben a férfi felé pillantottam.

A nagy nap
április 18., szombat
Menyasszonyi ruha, Hajkorona
Helyszín

Hetek óta izgatottan vártam ezt a napot. A napot, amikor életem szerelmével gyűrűt húzunk egymás ujjára és felveszem a nevét, mint a felesége. Évekkel ezelőtt csak álmodtam erről, most mégis megtörtént. Nem aludtam semmit, végigizgultam az éjszakát Marki mellett. Vajon a ruha passzolni fog? A hajam nem fog szétesni?
Szerencsére a legprofibb csapat jött segíteni abban, hogy ez a nap a lehető legtökéletesebb legyen. Egyenesen Párizsból jött az egykori sminkesem és fodrászom, akik minden megjelenésre és bemutatóra, meg fotózásra előkészítettek. Ismét remek munkát végeztek, a tükörbe néztem és lenyűgözött a látvány.
Minden kész volt, a tanúm, azaz a sógornőm hozta a csokromat, úgy elment az idő, hogy észre sem vettem, máris menni kell. Szalamanton egy gyönyörű épületében és annak hátsó kertjében rendeztük meg az esküvőt, ahol bőven elfért minden vendég. Elég sokan jöttek el. Barátok, barátnők és a család, de mindenkit jól ismertünk, maximum a partnereiket nem. Igaz, először csak az ablakból láttam a lent összegyűlt embersereget, de elégedett voltam.
A négy koszorúslányból kettő még csak totyogott, Ákos, a bátyám kissé feszélyezve is érezte magát amiatt, hogy az ikrei fiatalabbik tagja elesett a saját lábában. Nos...lezajlott minden, teljes boldogságban vettük be a sátrat, ahol az asztalokon már tálalva volt minden étel és ital. Az izgalomtól már napok óta alig ettem, már a illatoktól is kezdtem jobban lenni. István kezét fogva fogadtam a gratulációkat, bár legszívesebben mentem volna már tortát vágni...
- Szeretlek - mosolyogtam a férjemre egy szabad pillanatban, amikor nem próbált senki cuppanós puszival teleragasztani.

Fiúk
Rajtaütés

Nehéz ez a terhesség dolog. Nem gondoltam a tervezéskor, hogy ez ennyire nehezen viselhető lesz, hisz sok nő boldogan, mosolyogva csinálta végig. Még a környezetemben is. Akkor én miért kell, hogy lapus talpú cipőket hordjak, mert bedagad a bokám, az állandó éhségérzetről nem is beszélve? Álmatlanság gyötör. A napokban többször maradtam egész estéket a kastélyban az otthonunk helyett. Hogy mivel töltöm az időt? Üldögélek furcsa helyeken, kezemben állandóan ott van az irattömböm és jegyzetelek, tervezek, de ugyanúgy a jövővel kapcsolatban, mint a Rellon programokkal.
Épp egy álmatlan estén sikerült elmennem a déli szárnybeli erkély előtt, ahonnan kiabálás hallatszott és átkozódás. Az üvegen keresztül láttam ahogy egy jól ismert fiú állon rúgja nem is olyan rég érkezett rokonát. Ijedten léptem vissza, felszabtam az ajtót és rájuk kiabáltam.
- Mi folyik itt? - kezem még az ajtó kilincsen volt, szépen lassan csúsztattam csak át a zsebemre. Előhúztam a pálcámat, de csak tartottam, nem emeltem rájuk.
- Nem vagytok normálisak. Ethan, jól vagy? - szemem sarkából Mihaelt figyeltem, de lassan leguggoltam a mestertanonchoz, hogy közelebbről is megnézhessem. - Szépen elmondjátok mi történt, aztán elmentek a gyengélkedőre. Nem érdekel hogyan. Ott is maradtok, egészen míg holnap oda nem érem. Értve? - Misire néztem, hangom ellentmondást nem tűrő volt. - Át foglak küldetni titeket a Levitába, vagy a Navine érdekel jobban?

Az SV család


Néhány óránál többet ezen az éjszakán sem voltam képes aludni, mégis kipihenten ébredtem, tudva, hogy a fiaim akiket az éjjel kaptam verekedésen a gyengélkedőn várják a halálos ítéletüket. Tudom jól, hogy ezzel aztán rendesen meg fognak gyűlölni, de látva, hogy az unokahúgom és Noel között is mi alakult ki, nem vetem el az elméletet, hogy ez majd Mihael és Ethan között is rendbe hozza.
Felsétáltam a betegszobáig és néhány mondatot váltottam a gyógyítóval mielőtt még a fiúkhoz mentem volna. Ethan ágyának szélére ültem le, ő a kevésbé veszélyes.
- Hogy vagytok? Kipihentétek magatokat? - felvontam a szemöldököm és hol egyikükre, hol a másikukra néztem. Megvártam mit válaszolnak, aztán hamar túl akartam esni a feladaton. - Nézzétek, amit csináltatok, nem fér bele sem az iskola házirendjébe, sem az emberi viselkedés normáiba. Szóval büntetés jár, de ne akként fogjátok fel. Azt szeretném ezzel elérni, hogy jobban megismerjétek egymást és csillapodjon köztetek a feszültség. Kötelező jelleggel egy hónapig tiétek a csecsemő, a családalapítás projektből. Ez azzal jár, hogy a nap huszonnégy órájában veletek lesz, etetnetek kell, pelenkázni, ellátni és mivel családalapítás - felmutattam mutatóujjamat, hogy tiszteljenek meg azzal, hogy végighallgatnak -, együtt is kell lennetek elég sokat.

Markovits István

Rosszabbra számítottam, hogy őszinte legyek. Az anyasággal sok idegesség jár, de sok boldogság is. Elég segítséget kapok ahhoz, hogy tudjam folytatni a házvezető helyettesi és tanári munkámat. Na nem mintha rá lennék szorulva, de jó érzés heti pár órában olyan alap dolgokkal foglalkozni, ami a diákoknak jól jöhet az életük során és annak a háznak a vezetőségében lenni amelyhez én is tartoztam még néhány évvel ezelőtt mestertanoncként.
Istvánnal a kapcsolatunk szorosabbra fűződött Levente világra jövetelével. Kiveszi a részét a dolgokból, szóval nincs okom panaszra. A testvéremék is a segítségünkre vannak, ennek volt köszönhető, hogy volt egy kis szabadidőm amelyben fel tudtam menni a kastélyba.
Intézni való papírokkal igyekeztem az igazgatóiba amikor eszembe jutott, hogy fel kéne néznem Markihoz, mert ügyel. Hála Merlinnek én ezt megúsztam, ő viszont ott kellett, hogy üldögéljen pár órát.
Nem lehetett meglepetésszerűen érkezni. Hallhatta a kihalt folyosón a cipőm sarkának koppanásait. Ráérősen sétáltam felé, jól szemügyre vettem és hát nem igazán hatott meg, hogy el volt foglalva.
- Ákoséknál van a baba - mondtam halkan miközben lehajoltam hozzá és egy puszit nyomtam az arcára. - Javítasz? Milyenek lettek az idei vizsgák?