Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Egy hatalmas kő esik le szívemről, mikor közli, én is hiányoztam neki. Életünk első találkozása egy elfuserált randi volt, de valahogy mégis megvolt az összhang. Ebből végül barátság alakult ki, Nico pedig azok közé az emberek közé tartozik, akikben feltétel nélkül megbízok. Szinten minden tud a szar gyerekkoromról, a családi drámáinkról, az félrecsúszott kapcsolataimról. Annyira közelinek éreztem, hogy mikor megszakadt a kapcsolat köztünk, bennem is kicsit megszakadt valami. Összeszedtem magam, de sokszor eszembe jutott. Kellemetlen, mikor rájössz, mennyire hiányzik valaki, mennyire szeretnél vele lenni, pedig tudod, hogy erre most esély sincs.
Nem válaszolok neki, csak egy megkönnyebbül sóhaj tör fel belőlem. Közelebb lépek hozzá, majd átkarolom a nyakát. Jó szorosan magamhoz húzom, arcomat vállába fúrom és mélyen beszívom az illatát. Innen motyogom neki, hogy…
- Én is! Úgy örülök, hogy meg tudsz bocsájtani! Őszintén, tényleg nagyon sajnálom! –
Még mielőtt elengedném őt és eltávolodnék tőle egy gyengéd puszit nyomok a nyakára. Aztán leesik, hogy ezt lehet nem kellett volna, mivel a nyakra nem adunk csak úgy puszikat. A legtöbbeknél az egy igen meredek erogén zóna. Hupsz! Egy mély sóhaj tör fel belőlem, majd a pult mögé sétálok.
- Nos. - kezdek bele, miközben elkezdem összesöpörni a szilánkokat. - Azt hiszem már rendben vagyok. Itt dolgozom egy ideje, bérlek egy szobát a faluban, ha éppen ráérek, akkor pedig motorozgatok valamerre. Nem olyan rég volt egy igen komoly balesetem, de már jól vagyok. Apával nagyjából rendeződött a viszonyunk. Otthagytam a sulit és most élem a felnőttek életét. - játszi könnyedséggel mesélem neki, mintha ez egy tök hétköznapi sztori lenne. Számomra már az, de hónapokkal ezelőtt valószínűleg nem így vázoltam volna.
- Na és veled mi a helyzet? Mizu a barátnőddel? - nézek rá mosolyogva, majd oldalasan felülök vele szemben a pultra és iszok egy kortyot a colamból. Természetesen a pletykákból én sem maradtam ki, így hallottam róla ezt-azt.  Most kitálalhat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Már megint kezdődik! Már megint az az álom! Az elmúlt pár napban mindent kipróbáltam, amit csak tudok, hogy elkerüljem. Relaxáltam, meditáltam, teljesen lefárasztottam magam testileg, hátha. De semmi, ugyanaz az az álom, ugyanaz a ciki ébredés. Most bájitalt vettem be, hogy átaludhassam az éjszakát – ne is kérdezzétek hogyan jutottam hozzá – álmok nélkül. Nem is tudom, hogy mire számítottam, csak remélni mertem, hogy beválik.
Ezt buktam. Már jóval azelőtt, hogy kezdtem volna elhagyni az álomvilágot éreztem, hogy nem működött a szer. Nem a puha paplanom alatt fekszem, hűvös szellő simogat és macskaköveket érzek a talpaim alatt. Lassan nyitom csak ki szemeimet, még mindig azért fohászkodva, hogy ez az álom. Hogy a faluban vagyok, már megint.
Egy lemondó sóhaj, nem jött be. Megint itt állok a rózsás háznál. Mint ahogy tegnap is, meg tegnap előtt is. Napközben mindig azon agyalok, hogy vajon ismernem-e kéne ezt a házat, vagy a lakóját. De semmi, tök ismeretlen. Leszámítva, hogy napok óta ezt nézegetem hajnalok hajnalán, így már szinte ismerősként üdvözlöm a látványt, a lepattogzott festéket, a leszakadó félben lévő kis kaput. Jobb napokat is látott ez az épület. De vajon nekem ehhez mi közöm?
Mert most már hiába áltatom magam, hogy ez csak valamiféle rossz tréfa. A szent állat jelenik meg az álmomba és idehoz, szó szerint idehoz. Ennek oka kell, hogy legyen. Háromszor történt ez már meg, háromszor. Ez  a szám is sokatmondó, most már utána kell járnom, hogy mit akarnak az istenek tőlem.
Mogorva arccal slattyogok hát oda a kapuhoz és erőteljesen rátenyerelek a csengőre. Nem érdekel, hogy még csak most kezd el pirkadni, ennek most rögtön véget kell vetni, ki kell deríteni mi van. Az sem érdekel, hogy mennyire szokatlanul festhetek így pizsamában, mezítláb az utca kellős közepén.
Na, gyerünk már, jöjjön már valaki ki ebből a vacak házból.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Kaptam egy szabad hétvégét, amivel nem tudok mit kezdeni. Elmondhatatlanul furcsa, hogy nincs itt velem Dani, ahogy a megszokott kis napi rutinunk is hiányzik. Dóra kiadta parancsba, hogy lazítsak egy kicsit, majd ő és anyáék vigyáznak a fiamra. Szerettem volna én is ott lenni, de nem engedték, mondván, nekem is kell egy kis énidő. Mivel egyedül nevelem a kis tököst, így 0-24 munkában vagyok anyaként, napközben pedig boltvezetőként is. Imádom csinálni mindkettőt, de mikor becsukódott az ajtó és a kezdeti pánikon túlvoltam, jóleső érzés uralkodott el rajtam. Csend volt. Összepakoltam, majd kiosztottam a feladatokat, végül egy üveg borral és egy borospohárral felszerelkezve indultam el a tópart felé, akkor most lazítok felkiáltással. Még van egy kis időm, mire teljesen sötét lesz, így a naplementét a tó mellől fogom megnézni. Ilyen már diákkorom óta nem volt. Régi szép emlékek!
A partra érve szembesültem vele, hogy nem csak én gondolkodtam így. Egy szimpatikus helyre lehuppantam, majd egy kis ejtőzés után a bor után nyúltam. Nincs benne dugó, hanem csavaros, így gondoltam én is megbirkózok vele, mint általában. Azonban ez most kifogott rajtam. Hiába csavartam, hiába feszültem neki, meg se mozdult. Éreztem, ahogy egyre idegesebb kezdek lenni, végül arra jutottam, ideje segítséget kérni. A közelben kiszúrtam egy fiatal srácot, aki egyedül volt, így felé vettem az irányt. Remélem nem éppen a randi partnerét várja, mert az elég kellemetlen lenne, ha pont akkor futna be. De a borért vállalom a kockázatot.
- Bocsánat! Tudnál nekem segíteni? - kérdeztem megállva előtte, majd felmutatva az üveget. - Kifogott rajtam. - megvonom vállaim, majd egy kedves mosolyt küldök felé. Őszintén remélem, hogy igent mond, és ha ez megtörténik, akkor odaadom neki az borosüveget.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Bagolyház

Itt állva ebben a bagolytrutyival megtelt, büdös helyiségbenn ácsorogva felmerült a gondolataimban a kérdés, hogy miért is voltam annyira ostoba, hogy ezt az önkéntes takarítási akciót olyan zseniálisnak tartottam. Amikor Izidóra felvetette, s felvázolta előttem, hogy ezzel milyen jót tennénk, akkor még lelkesen és helyeslően bólogattam, s tényleg elhivatottan álltam neki ennek az egésznek. De aztán, amikor beléptem ebbe a cseppet sem bizalomgerjesztő, tollaktól hemzsegő, fülledt és bűzölgő helyiségbe, a mosoly is eltűnt az arcomról, s már inkább csak gondnak éreztem ezt az önkéntességet, mint sem hejj de jó délutáni időtöltésnek.
Izi megjegyzéseiből is úgy tűnt, hogy azért ő sem teljesen erre számított, de mégis mit hittünk erről a helyről? Hogy majd egy kis söprés és szemétszedés ragyogóvá varázsolja ezt a bagolybarlangot? Brrr, még a hideg is kirázott, amikor láttam, hogy egy csepp madárürülék pottyant valahogy levitás háztársamra, de neki legalább olyan köpenye volt, ami mintha taszította volna ezt az anyagot. Rajtam csak egy hagyományos esőköpeny volt, normál gumicsizma  szimpla gumikesztyű, s persze egyik sem volt mágiával megbűvölve, hogy nehogy már ne jusson nekem ebből a jóból.
- Miért fújolsz? Neked legalább véd a ruhád, de nézzél rám - jegyeztem meg nevetve, az én esőkabátomon nem egy világos folt futott végig, hanem a sötétszürke alapon már nagyjából annyi csík lehetett, hogy úgy nézhettem ki, mint egy zebra.
- Szerintem nem nagyon gondoltak erre mások, nem sűrűn jönnek ide fel, meg aztán sokan a saját kis kalitkájukban tartják a baglyokat. De ez tényleg elég gusztustalan, időnként nem ártana rendet rakni...mert ez fúh, büdös - elfintorodtam, nem volt bizalomgerjesztő a hely, s tényleg igaza volt Izidórának abban, hogy ilyen körülmények közt még sem élhetnek az állatok.
- Áh, ezt inkább csak azok csináltatják büntetésből, akik nagyon ki akarnak szúrni a diákkal. Prefektusként soha nem küldenék ide senkit, meg amúgy sem volt még eddig példa arra, hogy valakit meg kellett volna büntetnem - jegyeztem meg csak úgy mellékesen, kicsit talán elkanyarodva a témától, de nem feledkeztem meg a lány kérdéséről.
- Tudod, biztos lenne rá megoldás, de szerintem ezt a problémakört még senki sem vetette fel az igazgatóságnak. Hm, nem is tudom, esetleg írhatnál az igazgató úrnak egy levelet ezzel kapcsolatban, vagy akár személyesen is felkereshetnéd őt, mert az ötlet tényleg jó. Én is sajnálom a baglyokat, de azért az, hogy ilyen trágyahalmot takarítsunk, kissé kellemetlen - sóhajtottam, nem igazán tudtam megszokni ezt a környezetet, s már előre féltem attól, hogy ezután a takarítóakció után még egy hétig fogok bűzleni.
- A háztartási varázslatok közt találhatunk valamit erre, jó az ötlet. Még eszembe jutott az, hogy az állattartással kapcsolatos könyveket is át lehetne nézni, hátha van a baglyok kapcsán valami részletes leírás. Vagy még az jutott az eszembe, hogy felkereshetnénk a vadőrt, hátha van neki erre valami praktikus ötlete. Nem is tudom, ha be lehetne tanítani a baglyokat, hogy mondjuk egy adott részen piszkítsanak, akkor lehetne felhelyezni ilyen kis...tudod, vályúkat. Vagy nem is tudom. Hm, lehet hogy mégis beszélni kellene az igazgatóval erről. Tényleg írhatnál neki egy levelet ezzel kapcsolatban. - jegyeztem meg mosolyogva, majd egy kis lapát segítségével igyekeztem összeszedni némi trutymót a földről.
- Tényleg ciki, hogy itt nem segít a varázslat. Oké, hogy utána, mikor már felvakartuk a nagyrészét, egy pálcaintéssel eltüntethetjük a koszt, de azért ennyi trutyit még azzal se lehetne. Egyébként, mi a véleményed az új tanárokról? Melyikükkel szimpatizálsz? - érdeklődtem, miközben folytattam a trutyi összetakarítását.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

A helyismerettel aztán nincs bajom. Nem azt mondom, hogy tökéletesen ismerem az erdőt, csupán egyszerűen kiismerem magam a megszokott utamon, képes vagyok megjegyezni, hogy merről jöttem és ha valami gáz van, nos az égtájakat is ismerem. Ha észak felől jövök be a rengetegbe akkor nyilván nem nyugatnak fogok rohanni a kiutat keresve. Meg azért pálcát is tudok használni, bár ártani nem szándékozom egyetlen állatnak sem, legyen akármilyen veszélyes.
Túraútvonal? Hát ez aztán mondhatom zseniális. Borzasztóan fogok neki örülni, ha meg lesznek jelölve a fák, és majd ott fognak lézengeni a diákok. De tényleg, borzasztóan. Irónia, remélem vágod.
- Á, ez megmagyarázza a bágyadtságot – bólintok egyet továbbra is a kutyákat nézve. Crup. Kutya. Marhára nem nehéz ám észrevenni, hogy valami nem stimmel velük, általában tiszta izgágák ezek az állatok, érdeklődés csillog a szemükben, meg minden. De ők nem. Az ugyan csak feltételezés volt, hogy betegek, de más opció nem igazán tűnt helyénvalónak. Tuti nem ad be nekik valamiféle nyugtatót, csak hogy könnyebben tudja kezelni őket. Többször láttam már a vadőrünket ’munka’ közben és az a napnál is világosabb, hogy az állatokat nem csak szereti, de ért is hozzájuk. Persze, most mondhatjátok azt, hogy ez elvárás egy ilyen munkakörben … de gondoljatok bele. Nem feltétlen igaz ám mindenkire.
- Az biztos, nyakig ülnél a szarban – kicsit mulattat, hogy magyarázkodik nekem miért vannak itt az  állatok. Mintha bárki is megróhatná azért, mert a munkáját végzi. Karanténba rakta a beteg egyedeket, teljesen logikus lépés. A reziben mi is ezt tettük.
- Szevasz kispajtás! – köszönök rá a furcsa bukét árasztó ebre mosolyogva. Le ugyan nem guggolok hozzá, meg nem is simogatom meg, de koránt sem azért, mert derogálna hozzáérni egy büdös, beteg, csapzott állathoz. Egyszerűen csak nem akarom, hogy még vacakabbul legyen, eléggé le van amortizálódva az immunrendszere.
- Amúgy Milan vagyok. Étvágyuk van, isznak eleget? Segítsek valamiben? – igen, ezt csak így egy szuszra. Látszólag épp egész nyugis időszak van, de bármikor rosszul lehet valamelyik, vagy a többi lény is akár, ha nem sikerült elég gyorsa a szeparálás. Vagy ki tudja milyen dolga van még a vadőrnek. A felajánlásom pedig őszinte, amennyire ki nem állhatom általában az embereket, annyira kedvelem viszont az állatokat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Túlságosan is jól ismeri ezt a tehetetlenséget és másoktól való függést, ami most a belülről marcangolja. Még mindig tisztán él benne a kép, ahogy az ispotályban bámulta magatehetetlenül a fehér mennyezetet, mert képtelen volt a szoba bármely más pontjára pillantani. Hisz annakelőtte minden színes volt, kivéve neki. Akkor úgy érezte, hogy a színekkel együtt az örömöt, a vidámságot is kiszipolyozták az életéből. A gerince használhatatlan volt, még csak felülni se volt képes segítség nélkül. Nem foglalkozott senkivel, egy szót se szólt, bárki is volt bent nála, csak a mennyezetet bámulta. Éjszakánként, mikor nem láthatta senki, némán siratta önmagát és az addigi életét.
A felépülés mind testileg, mind lelkileg gyötrelmes feladat volt, de végül hosszú, kínkeserves hónapok leforgása alatt sikerült a romokból egy sokkal jobb változatát felépítenie. Szembenézett a hibáival, a tetteivel és azokat nem feledve vált egy olyan emberré, aki hálás az új lehetőségért.
Most mégis ugyanúgy magatehetetlennek érzi magát. Nem ismeri a körülményeket, csupán hirtelen belekerült egy olyan világba, amit nem neki szántak és mégis érvényesülni akar. Egyszerűen túl sok az ismeretlen tényező, hogy átláthassa a gesztusok jelentőségét, hogy kihallja a szavak mögötti tartalmat. Nem tud mást, csak a felszínt kapargatni. Mint egy kisfiú, akit úgy dobtak be a mély vízbe, hogy sose tanult korábban úszni.
De most nem marad csendben. Már nem kis tizenéves siheder, egy akkoriban elképzelhetetlen, kiegyensúlyozott életet él, tisztában van önnön magával, az értékrendjével, amihez minden körülmények között ragaszkodik. Nem beszélve a felelősségtudatról, amivel kéz a kézben jár a nap minden percében.
A neve hallatán tekintetét ismét a férfira emeli, kelletlenül, undorodva. Őszintén szólva saját magát is nagyon meglepi ezzel a heves reakcióval, amit produkál, mióta kivitték a férfit a szobából, de bőven ráér később szörnyülködni saját magán. Ez most a legkevesebb. Viszont az érzelmek hamar megváltoznak. Arcán is tisztán látható, ahogy a zavarodottság, majd az értetlenség veszi át a düh helyét. Egy darabig csak bámul Alfredre, majd hitetlenül rázza meg a fejét.
- Odinra... micsoda röhej! Ennyire végletekben... - a levegőben hagyja a mondat végét, ahogy újra megrázza a fejét. Egyszerűen képtelen megérteni ezt a gondolkodásmódot és ezt az önzőséget, ami a szavak mögött rejlik. Az, hogy eredetileg kinek a szájából hangzottak el, csupán részletkérdés.
Újult erővel telepedik rá ólomsúllyal a fáradtság. Sóhajt egy nagyot, próbálva elengedni a benne felgyülemlett feszültséget, majd lassan a fotel felé indul, amibe még zsákkal a fején ültették. Tompa puffanással rogy bele, a bőr halk nyöszörgéssel fogadja őt. Előre görnyedve támasztja meg könyökét a térdén és temeti arcát tenyerébe. Keze szemmel láthatóan remeg még mindig kissé.
Némán hallgatja a másikat, lehunyt szemmel. Az ő engedélye nélkül? Milyen egy elcseszett filmbe csöppent bele? Ő már nagyon rég nem tetszeleg főhős szerepben, ő csak a helyes, de feledhető kedves mellékszereplő. A fiú a szomszéd házból. Tőle nem függnek emberek... Kívülről nem látszik semmi mindebből, egyedül az, ahogy ádámcsutkája fel-le mozdul, ahogy nyel egyet.
- Nem tudom, hogy találnál-e másik bolondot, aki megcsinálná - sóhajtja tenyereinek rései között. Hangja végtelenül fáradtan cseng, nyoma sincs az előbbi indulatnak. A kérdés viszont az, hogy meg tudná-e csinálni? Nem... a kérdés az, hogy mindezek után, azután, hogy felelősséget vállalt, azután, hogy akaratlanul morzsákat tudott meg a férfi életéből, akinek a nevét se tudja... mindezek után hagyná-e, hogy más nyúljon hozzá ahhoz, amin órákon keresztül dolgozott? Hagyná-e, hogy helyette más mocskolja be a kezét?
- Megcsinálom. A családja miatt. - Kezeit leejti az arca elől, tekintetében eltökélt fény csillan, arca ugyanolyan komolyságot tükröz, mint munka közben.
Odinra és a kilenc világra... csak igazat mondjon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Minden a látszat, ebben igazat kell adnia. Látszat, láttatni és elhitetni. Hisz ismeri, tudja, nagyon mélyen van az a vonal, amely ebben fürdik a mai napig. A látszat, egy kép, amelyet ki is akaszthatsz a falra, mert megörökít egy fontos momentumot, aztán pedig ha mögé nézel, talán sehol sincs az, amelyet sugall. Vagy többet takar, fed el, sosem tudni, a rizikó nem csak a másik félnél merülhet fel, és talán botor dolog az, hogy pont ő és pont egy ilyen alakkal próbál bármit is, lehet olyasmi, amelyből csak újra és újra nyerhet. Semmit sem tud igazán, csak a képet a falon, amely felkeltette az érdeklődését és le akarja akasztani, hogy megnézze, mit írtak a hátuljára. Vannak dolgok, tettek, pillanatok, amelyek végül önállóvá válnak és maguk cselekszenek, miközben hiú ábrándként hitetik el a látszatot, hogy minden rendben, a gyeplő az ujjak között pihen. Lehet szemei becsapják őt, megérzései semmit mondóak, terve, jelenlegi „vágya” azonban erős, bár tény, megtehetné egyedül, egymaga, csendben, valahogy úgy érzi, ennyi plusz kellhet, ha már meghallotta, amit talán sokak nem. Mert járnak ide olyanok, akik valóban csak a szemüknek akarnak hinni, érezni akarnak és időt pazarolni, semmi többet, amit a külső máz adhat. Aztán ott van az is, akik egyel előrébb lépnek, de még mindig semmi. És van ő, aki a gonoszra nyúló vigyort bámulja, miközben talán olyasmit mond, amit a hirtelen felindulás számlájára írhatnak. Mert sosem mondta senki, hogy aminek hiszi magát, az talán hibásabb és sérülékenyebb, nem tökéletes. De kit érdekel, itt csak most a szavainak vannak jelentőségei. Mert ilyen ő, folyton ott van a sorok között, folyton mozog és forrong, folyton tenni akar. Nem lehet leültetni, nem lehet arra kérni, hogy álljon meg. Máskor ez áldás, most inkább átok. Unja azt, hogy mint egy eszköz, a fiók mélyén pihen, hogy senki se lássa, mégsem ostoba, hogy a nyilvánosság előtt balhézzon. Hogy romboljon, tomboljon. Valami kell. Talán ezért is rohan bele, úgy és azzal, amit cselekszik. Most vagy soha, a szavak már elhangzottak, egyszer már rányitotta az ajtót, hogy elijessze, íme, hogy mennyire fél valójában. Talán ahhoz ostoba még mindig, talán már nincs mitől, talán ahogy ő a sorok között, úgy nem olvasott eléggé. Mit számít már. Kimondta.
Aprót bólint, de nem szól semmit. A kezének se kellene mozdulnia, mert nincs mit mondania egyelőre, ebben minden benne volt, mert bár ő nem úgy számol az idővel, mint a másik, mégis, felesleges köröket ritkábban. Van, megesik, egyre gyakrabban, amely nem a legjobb, de lehetne rosszabb is. A semmiben, ugye, és most fel akar törni, mászni, egy újabb szintre. Mohón akar valami újat, izgalmasnak ígérkezőt és ez a férfi hozzá a kulcs. Hogy jó vagy rossz, azt nem ő dönti el, hanem majd az idő. Ördögi kör. Milyen jól mondja. A pokol sem lehetne üresebb, amennyien fent vannak, mégsem lehet olyan vészes, mint egy sötét, gyilkos világ. Elkapja a tekintetét újra, eddig csak költői szavak voltak csupán, a lényeg pedig most érkezik. Feszült a csend és a pillanat, ujja rándul, mintha a karfába akarna kapaszkodni, de csak simul rajta, kényelmesen. Aztán, ahogy előre haladnak a szavak, ajkaira úgy ül ki a sajátos mosolya, elégedett, mégis van benne valami, amely arra utal, amelyből táplálkozik. A vörösség.
- Mifélék, ha tudhatom? - csendes kérdés, talán csak azért, mert valóban kíváncsi, vagy csak saját csendjét töri meg. Fogalma sincs. Nem is érdekli. Mindenben van kockázat, veszély, a bukás gyűlöletes gondolata. Minden. És mégis, ezek mellett dönt, ahogy nem olyan rég még arról folytak a szavak, miért éri meg neki, most úgy válik válasszá az a miért. Halk szusszanás, az az apró, amikor az ember megkönnyebbül, de hogy valódi-e? Vagy inkább annak szól, hogy nem kell tépnie a száját ugyan arról?
- Senki sem szeret csalódni, ahogy én sem. Azonban üres ígéret sem szép dolog, mégis, egyelőre azt mondom, ez nem szerepel a terveim között – őszintén, ez sem volt, ez sem, ebben a formában, de aligha az az alak, aki szeret visszalépni. Épp nyúlna maga is a cigarettáért, miközben követi ahogy feláll és az asztalhoz lép. Tekintete villan egyet, a hátára szegeződik, ahogy a választás kerül elébe. Talán most lepte meg igazán, gerince mentén fut végig a jeges bizsergés. Félelem, düh, a csapdába csalt állat momentuma? Behatárolhatatlan. Hisz igaz, a papír az papír, eléghet, a szavak elszállnak és ő a kockázatot úgy néz ki, egy olyan eszközzel fogja csökkenteni, amely könnyedebb megoldás, mint bármi más. Vele, élettel. Megkeresi, szemkontaktust teremt, habár ez valóban olyan momentum, amely már koránt sem olyan szórakozásból történt, mint az első belépése a bárba.
- Választhatok. Elkényeztetsz, már most – emeli meg magát, hangja halk. Nincs benne az előbbiek bohóssága, nincs benne olyan, amely azt mutatja, hogy ne vehesse komolyan. Felé lépdelve csökkenti a távot végül kényelmes kartávra, miközben menet közben egy laza mozdulattal lazítja meg mandzsettagombjait, mind a zakón, mind az ingen, hogy az anyagot feljebb csúsztassa, csupasz felületet és tiszta utat biztosítva. Mert vörös.
- Parancsolj – nyújtja felé a kezét, a felületet, ujjai mozdulatlanok, nem remegnek meg, tekintete a pengére szegeződik, majd vissza rá, a szemeibe. Választott. Az, hogy ezt nem vette számításba, már nem fontos. Megtörtént.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Az évnyitóknak mindig túl nagy feneket kerítenek. Pedig semmiben sem tér el bármelyik másik tanítási naptól, csak a vezetőség reményteli és általában végtelenül unalmassá nyújtott beszédei teszik kirívóvá. Meg az új diákok érkezése. Nos, ez utóbbi már tartogathat izgalmakat.
És valóban. Egy kimerítő próba után visszaérkezve a kastélyba mást sem hallani, mint egy srácról, akinek az egész arca ki van varrva és olyan gorombán mordul mindenkire, hát hogy engedhetnek be ilyen javítószökevényeket?! Fontos kiemelni, hogy ezek nem a navinés szavai, csak a folyosón és egyéb kis zugokban hallható hüledezés. Olyan pletykás ez az iskola, hogy az nem igaz. Vacsoráját fogyasztva azonban azon kapja magát, hogy időnként a nagyterem bejárata felé les, minekutána az asztaloknál határozottan nincs jele a tetovált arcúnak. Állati kíváncsi a srácra. Aki természetesen nem is olyan sokára megjelenik, léptei nyomán pedig újra elhalkulnak, majd összesúgnak a diákok - és Csongor hazudna, ha azt állítaná, egy meglepett szusszanást sem váltott ki belőle az idegen extrém külleme. Végigköveti tekintetével, amíg leül újdonsült háztársai körébe, és meg kell állapítsa: de hát nem is félelmetes.
Így történhet, hogy igazít talárján, majd tányérjával együtt kel fel, hogy túrjon magának egy kis helyet a sárkányok asztalánál, a frissen beosztott fiú mellett.
- Máris híres vagy, tudtad? - olyan zavartalanul és könnyedén szólítja meg, mintha legalábbis ismernék egymást. Jókedvű görbe ül ajkain. - Az pedig - rámutat az előtte lévő kávéra - ilyenkor már nem túl egészséges.
Bár utóbbi megjegyzését szinte abban a pillanatban megbánja, hogy kimondta, hisz sejtése szerint nem fogja túlságosan lenyűgözni a másikat az azonnali anyáskodás, de… már kijött, nincs mit tenni. Eszik egy falatot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Lehetőségek. Lehetőségek vesznek körül minket mindennap, minden percében. Tizenkettő lehetőségem volt, és mégis őt választottam, akárha egy isteni szikra jött volna elmém hátsó zugából. Az ok, amely erre a döntésre sarkalt, a valódi ok, még számomra is ismeretlen. Talán valójában egy ösztönre, talán egy megérzésre hallgattam mégis, ám most nem számít az indok olyannyira, hogy ismét mélyebben elmerüljek benne. És mégis kénytelen vagyok, mert állandóan agyam felületesebb részein kapirgál a gondolat, hogy valóban miért ő. Nem hazudtam, a legkevesebb kockázattal járt Sébastien, mint választás. Frissen kezdett tanár, ereje teljében van, lelkiismereten csinálja azt, amit, és még remekel is benne. Van híre a képességének, amivel a rúnákkal bánik, nem véletlen kerülhetett bele a szórásba, de még nem annyira, mint a többinek, akik a szemem elé kerültek. Mégis, ezek olyan felszínes okoknak tűnnek, hogy akárhányszor felbukkannak, mint magyarázat, mint indok arra, amiért így is bevállaltam a fellelhető kockázatokat – mert mindig vannak -, hogy kevésbé hiszem el őket. Mert valamiért vissza-visszatér agyamba a kérdése; miért ő? Mintha valóban isten lennék, és tudnom kellene minden kérdést megválaszolni, pedig valóban nem vagyok más, mint bárki ezen a világon.
Szemrebbenés nélkül hallgatom végig, ahogy kitör belőle a dühe, a feszültség, ami talán azóta tobzódik benne, hogy meg tudta hol van, és mit kell csinálnia. Minden egyes szóra, amely elhagyja ajkait, pezsegni kezd a vérem, mert az indulat, ami hirtelen üti fel fejét bennem, nem képes nyugton maradni, pedig nagyon erre kérem. Most pedig főleg. Mert meg volt a lehetősége, hogy válasszon kimenetelt a férfinek, amikor még itt feküdt, azonban nem élt vele, egészen addig, amíg nem került egy kissé drasztikusabb helyzetbe. Én pedig mit teszek? Továbbra is fenntartom neki a lehetőséget, mert az most nem számít, hogy én mit ígértem meg a férfinak, amikor kettesben beszéltünk az esetről. Az itt most nem releváns. Sébastien kapott egy lehetőséget, azonban nem élt vele, és most, hogy a lehetőség már nem adott, két kézzel kap utána. Megcsóválnám fejemet, de szavaim, ahogy elhangzanak, úgy érnek célt is, így kissé félrebillentett fejjel mosolygok vendégemre. Zavar és megilletődöttség ül ki arcára, amiért nem is haragudhatok meg rá. Megvonom vállaimat, arcát fürkészem, míg végül mozdul, és fáradtan rogy a fotelbe, ami nyikorogva fejezi ki nem tetszését. Nagyot sóhajtok, mielőtt válaszolnék, óvatos mosolyra húzom ajkaimat.
- Valószínűleg vagyok olyan meggyőző, hogy találjak egyet – de tudom, hogy a lelkiismeret fog győzni, és a tudat, hogy nem szívesen adná át másnak, amivel dolgozott. Meglepő, de mi nem is különbözünk annyira, mégis, mintha ég és föld lennénk. Esélyt sem adtam neki, hogy ellenkezzen, amikor felkaptam a lapokat és elküldtem a legilimentorokat. De vajon az sejthető-e, hogy az ajtó előtt állnak, mióta az becsukódott mögöttük? Sehova nem mentek, mert nem akartam, hogy elmenjenek. Esélyt akartam adni magamnak, hogy elmondhassam Sébastiennek azt, amit a férfiról tudni kell, hogy őt éppen hova viszik, és ezzel elérni azt, hogy maradjon. Hogy felajánlja a szolgálatait továbbra is nekem, hogy győzzön a fene jó lelke, és azzal nekem kedvezzen, mert így az egyik legjobb emberemnek nem adhatom meg az utolsó kenetet. Nem is fogom.
- Gyere – az ajtó nyílik, majd a férfi lépked felénk könnyedén, mosolyogva nyújtja a papírlapokat Sébastien felé. – Elnézésedet szeretném kérni, amiért nem fogalmaztam világosabban az emberemet illetően. Ez a kettő már akkor megállt, amikor kissé megemelted a hangodat, hogy megtartsam a lehetőségedet, ami csupán a levegőben lógott egy ideig. Nem véletlen nem kértelek meg, hogy szedd le róla te – pillanatnyi szünetet tartok, türelmesen várom meg, amíg az ajtó ismét bezárul. – De tudnom kell, hogy két hét múlva is megteheted-e? – kékjeimet fúrom Sébastien fáradt tekintetébe. A mai nap utolsó kérdése, amely sok mindent fog eldönteni, és nem az én életemben. Türelmesen várom, egy tizedmásodpercre sem engedem el vendégem pillantását. Tudnom kell. Tudni akarom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Egyetlen kivétellel szoktam késni - ha rajtam kívül álló okokból tartanak fel. A munkahely vitathatatlanul ilyennek számít. Elhúzódott egy ügy, és máris rohanhattam, hogy a megbeszélt talákozónkra pontosan megérkezzek. Mert végre sikerült találnunk egy időpontot, amikor mindketten ráértünk, igaz erősen keretek közé szorítva. De legalább ez is valami. Mostanában sokat volt távol, és ha futólag tudtunk is találkozni, akkor láttam rajta, hogy nincs valami jó bőrben. Nem tudom megmondani, miért éreztem így. Azt hiszem, rosszul állt neki a túl nagy nyomás, nem illett hozzá ez a pörgés, vagy csak én tudtam nehezen elfogadni, hogy rögtön a visszaérkezésem után el kellett válnunk, holott egészen frissen kezdtük újra a kettőnk közötti furcsa kapcsolatot.
Sietősen loholtam be a bejáraton. Némi másodpercig torpantam csak meg, amíg biccentettem egyet a pultos irányába, közben viszont végig Őt kerestem a tekintetemmel, amíg ki nem szúrtam a jelenlévők között. Derűsebb arccal ültem le mellette, amíg kifújtam magam. Bár látszott rajta, hogy a szokásosnál komorabb a kisugárzása, ezúttal próbáltam erről tudomást sem venni. Egyelőre. Ahogy a rendelést se fontoltam még meg, pedig kötve voltam a szünetemhez. Kiment a fejemből. Annyi elég volt, hogy újra lássam, és máris kizártam a minisztériummal kapcsolatos teendőket.
- Ne haragudj, volt egy kis gond. Régóta vársz? - mondhatta volna, hogy formaiságból kérdeztem, de a hangomból tényleg érződött egy kis aggódás. Szigorúan végignéztem magunkon, aztán a kínálatot kezdtem el böngészni. - Rendeltél már? - próbáltam felvenni a fonalat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Azért arra nem számítottam, hogy ilyen nyugodt lesz az első napom. Jó, ne kiabáljuk el, persze - de egyelőre talán egy beszólást, ha kaptam, és egy skindheaddel sem találkoztam még. Remélem, ez azt jelenti, hogy nem is fogok. Az egyébként legalább egyértelmű volt a Slipknotos pulcsimból a talár alatt, hogy melyik műfajt képviselem - most ki is oldom az elegáns viseletet, a kajához -, remélhetőleg senki sem fog emósnak, vagy ami még rosszabb, skinheadnek bekategorizálni. Ez a rövid haj dolog kevéssé jó ilyen szempontból, de már úgyis növesztem.
Lényeg: a bakancsom magam mellett a széken, félig törökülésben válaszolgatok hébe-hóba az esetleges kérdésekre körülöttem. Mikor felröhögök az egyik háztársam óvatos beszólására, kilátszik majdnem az összes fogam. Érzem a rám ülő tekinteteket, a hátamba marnak, vigyorom pedig kicsit szélesebbre húzódik, mint kellene, s talán egy pillanattal tovább is van az arcomon.
Egészen addig, amíg valaki le nem huppan mellém. Én fel se pillantanék, de meghallom a kedélyes cseverészést, hogy ez van, meg az van... Lassan emelem oldalra a tekintetem, és egy vágottszemű navinés... ömm, a mellmérete alapján valszeg' fiút pillantok meg, akinek mozog a szája, és egyértelműen hozzám beszél.
- Majd hírhedt is leszek. - Válaszolom, aztán beleiszok a kávémba. Erre is kommentárt kapok, mire enyhén felvonom a szemöldököm; a CryBaby felirat meggyűrődik a homlokomon.
- Akkor ne igyál kávét ilyenkor. - A házcímerre siklik a tekintetem. - Téged küldtek, hogy idomíts?
Hátrafordulok a másik asztal felé, s nézem a döbbent navinéseket, akik figyelik háztársuk harakrijét (csak hogy stílusosak legyünk). Hirtelen mozdulok, harapással vegyes mordulással ajándékozom meg a kíváncsi szempárokat, akik ijedten rebbennek el. Csoda, hogy ők nem sikítottak fel, mint az a zavart levitás lány. Halványan elmosolyodom.
- Biztos aggódnak érted, Törpe. - Egyelőre nem értem, miért közelített meg ez a srác, de amennyiben cirkuszi attrakciót vár, csak kíváncsiskodik, hamar asztalt kell váltania. Most nem vagyok abban a hangulatban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Ismét egy gyönyörű szép tavaszi napunk van, amit már-már kora nyárinak is nevezhetnénk ha csak a hőmérsékletet nézzük. Legalábbis én tökéletesen kiegyeznék egy ilyen huszonpár fokos nyárral. Persze éjjel még hideg van, na nem mintha én fáznék. Nem meglepő módon a diáktársaim ki is használják ezeket az aranyat érő napsütéses órákat, perceket és lehetőség szerint igyekeznek minél több időt a szabadban tölteni. Nem érzek késztetést arra, hogy csatlakozzak hozzájuk, egyrészt mert kertes házban lakom, és tavasszal van ám ott munka rendesen. Besegítek Kati néninek mindig. Van amihez varázslatot használunk, van amihez nem. Meg úgy őszintén szólva valahogy nem is érzem magam túl szociálisnak most.
A múlt hét végén akadtam rá szegény kis lelenckére a házunk előtt, akit bevittem a Mancs-helyre. Kis cuki cicababa, és bár tudom, hogy jó helyen van ott, de mégsem hagy nyugodni a dolog. Sajnos nem tudom befogadni, Benito nem hagyná. Márpedig szívem szerint legszívesebben ezt tenném. Úgyhogy reménykedem csak, hogy majd jó helyre kerül a cicus. Annyira ekörül járnak a gondolataim, hogy oda sem figyelek hova megyek. Hiába lett hosszabb a szünetem, mégis automatikusan a következő órám helyszínén találom magam. Legnagyobb meglepetésemre már van ott valaki. Komor arcvonásaim rögtön mosolygóssá válnak, amint felismerem az ablakpárkányon gubbasztó lányt. Nagyon békésnek tűnik, talán már el is aludt.
Halkan sétálok közelebb hozzá, nem szeretném megzavarni, akár alszik akár nem. Mert ha meg nem alszik, akkor meg nagyon a gondolataiba van mélyedve. Végül megállok előtte, kezeim a szoknyám zsebébe süllyesztve, enyhén félrebillentem a fejem és úgy döntök inkább én ébresszem fel, mint valaki más.
- Szia Makilány! Napsütéses szieszta? – szólítom meg halkan, kedvesen. Maki vagy macska oly mindegy, mindkettő szereti a meleg napsugarakat. Ahogy az udvaron lézengő diákok is, akiket az ablakon keresztül pillantok meg. Hanyagul nekidőlök az ablakpárkánynak Masa lábánál és érdeklődve figyelem őt. - Legalább ez a jó ebben a hétfőben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

- Abban biztos vagyok - akaratlan pillantok fel az égre, pedig, ha esetleg valakinek nem tűnt volna fel, akkor nappal van. De mindegy. Barnáimat vezetem vissza Vivire végül, mert még időben leesik, hogy most aligha láthatnék egyetlen egy csillagot is. Meglepő lenne. - Izgalmas lehet tanárnak lenni. Hogyhogy a tanítás mellett döntöttetek mindketten? - a kérdés lehetne kevésbé indirekt, de valóban érdekel, hogy őket mi vitte rá erre. Mármint gyerekek, fiatal felnőttek, valakik már felnőttek, akik az iskola falain belül tanulnak, nem is tudom, én nem tudnám magam elképzelni tanárnak. Valószínűleg ennek az oka az, hogy hamarabb elveszteném a fonalat, mint a diákok, akiknek magyaráznom kell, plusz ugye, semmiből nem vagyok kiemelkedően jó, amit átadhatnék az itt tanulóknak. Mugli anatómia - hiába egyezik meg a mágusokéval - meg kit érdekel, ugye, van szerencsétlen diákoknak így is elég baja.
Valami azt súgta, hogy a család témával igencsak beletenyereltem a dolgok kellős közepébe - szokásom -, így egyszerűen lépek tovább a témán. Nekem szerencsém van, ha a válást nem vesszük ide, de még azzal együtt is szerencsésnek érzem magam. Apámmal és Teóval az oldalamon megállíthatatlan vagyok, az ő motiválásuk nélkül nem hiszem, hogy itt tartanék az egyetemmel is. Halvány mosoly kerül fel ajkaimra, tekintetemben vidám csillogással pillantok Vivire, aprót bólintok a család téma lezárására. Nem mondja el, én pedig nem kérdezek bele ugye, ennyi jólneveltség még belém is szorult. Ha kialakul valami baráti kapcsolat féle köztünk, akkor majd megbeszéljük. Márpedig én nagyon reménykedem ebben. Mégis ki hagyja, hogy szó nélkül elbújjanak mögé?
- Merlinre! - csapok a homlokomra, páran felénk is fordulnak a csattanásra. Nem fontos. - Nem is gondoltam bele abba, hogy esetleg feltartalak. Ne haragudj! Így még többel jövök neked, mindenképpen meghálálom majd - alsó ajkamba harapva húzom fel kissé pulcsim ujját, majd pillantok karórámra. - Igazad van. Mennem kellene, mert még jobban elkések, mint amúgy szoktam - nagyot szusszanok, fejemet koccantom a hátam mögött elhelyezkedő kútnak, miközben az égre pillantok. Fussak vagy ne fussak? Ez itt a kérdés. Nagyot szusszanva nézek oldalra.
- Hálás vagyok mindenért, nagyon. Komolyan. Mindenképpen meg foglak keresni és megiszunk egy kávét. Vagy ebédelünk. Vagy vásárolunk. Hm... - szemöldökömet ráncolom, majd felnevetek. - Bocs, hajlamos vagyok elragadtatni magamat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Sose lesz vége.
S
O
S
E
!
Én mondom neked...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

A vadőr készséges. Kedves és tagbaszakadt megjelenése ellenére tényleg bizalom gerjesztő. Hősnőnk és kislánya türelmesen várják, hogy felkapja amire még szüksége van, majd nyomába szegődnek.
- Három leszek - válaszolja Imola büszkén kihúzva magát és picit előrevág, hogy mihamarabb megláthassa azokat a beígért nyuszikat. Elektra nem javítja ki, hogy azért az a "leszek" még picit messzebb van. Így is kisebb a lányka a koránál. Nem akarja, hogy azt higgye baj van vele annál jobban, mint amennyit azért a nő már elmondott neki. Viszont ami a kis lányka testének nem megy olyan jól, azt az agya pótolja. A gondolkozása gyorsabban fejlődik, mint a fizikuma. Nagyon hamar kezdett beszélni és már folyékonyan teszi mindezt. Csacsog, mosolyával halmoz el minden neki tetsző embert így most ezt a számára óriásnak beillő vadőrt.
- Szeretem a nyuszikat. A papi azt mondja nagyon puhák. Te is szereted a nyuszikat? A papi még azt is mondja, hogy megérzik hogy jó kislány vagyok. Ez igaz? - csipog a csemete bájos hangján és eszébe jut, hogy a kezében lévő csokor mezei virágot igazából a férfinek hozták. Megrángatja a férfi nadrágját, hogy az felé forduljon.
- Ezt neked adom - azzal amilyen magasra csak tudja felemeli a csokrot. Mosolya ragyogó és pipiskedik, amitől picit inog még, ezért Elektra leguggol mellé és átfogja, hogy ha szükséges felemelhesse a pöttöm tündért. Ma mindketten sportosan öltöztek. Talán tudat alatt erre az állati kalandra készültek, bár inkább az az oka, hogy a hétköznapokon hősnőnk szeret kényelmes viseletben lenni és kislányából sem szeretné, ha mini felnőtt lenne. Divatbaba meg végkép nem. A kicsin egy lila pulóver, farmer és picike tornacipő van, a haja pár csattal van a szeme elől elfogva. Anyja sötétkék pulóvert visel és szintén farmert. A hátában lévő zsákban pedig ott lapul némi enni és innivalón túl mindkettőjük tavaszi kabátja. Egy színező, ceruzák, mesekönyv és az alvójószág, aki a Pipi névre hallgat és valójában egy plüssbagoly.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

Minden megbeszéltnek tűnik. Esett szó a megszólításomról, a szükséges holmikról, a munkaidőmről és a munkámról. Ezekkel kifutott a fejemben lejegyzett rövid lista. Nem jut más eszembe, amit tőle kérdeznék. Azt is tudom, hogy holnap reggel hol kezdek és a helyem itt lesz nem messze a férfitól. - Nincs Igazgató úr - rázom meg fejemet és figyelem, ahogy matatni kezd asztalán - Akkor a holnapi viszontlátásra! - emelkedem fel ültömből és néhány lépést teszek kifelé - Jó éjszakát! - köszönök el és kisétálok magam után behúzva ajtaját. Odakinn egy pillanatra lehunyom a szemem, veszek egy mély levegőt majd óvatosan odasétálok az asztalomhoz. Ujjaimat finoman futtatom végig a meleg barna fán és elmosolyodom. Reggel találkozunk, suttogom hang nélkül a nagy halom irattal megterhelt bútornak és elhagyom az előteret. Odakinn a folyosón fejem lehajtva ballagok le a bejárati ajtóhoz. Hazamegyek a lakásomba és egy kis bobozba összeszedek néhány irodai szerszámot, majd kikészítem ruhámat, lezuhanyozom és korán álomra hajtom a fejem, hogy másnap valamennyivel kipihentebb lehessek. Már várom a rémképeket, melyek tudom úgysem hagynak majd eleget aludni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az élet mindenki számára mást jelent. Van, aki örök életűnek hiszi magát, aki nem meri véletlenül se bepiszkítani a kezét, mert él benne a hit, a vágy, hogy a földi lét csupán egy rövid állomás, ami halál utáni életre készíti fel őket, egy örökérvényűre, a mennyben vagy pokolban, vallástól függően. Van, aki csakis a mának él, feledve a múltat és nem félve a jövőt, csak az adrenalin és a pillanatnyi örömök megélésére koncentrálva, nem törődve akár a saját maguk testi épségével sem. Van, aki megfontolt, aki előre tervez, kiegyensúlyozottan, stagnáló boldogságban, színtelen, mélység nélküli problémákkal küzdve. Viszont egy dolog mindegyikükben közös; bármennyire is tagadják, a halált mind félik, ha szembe kell nézniük vele. Bármennyire is bátran, felszegett állal néz is farkasszemet vele, az utolsó pillanatok, a saját magukkal való elszámolás igenis megremegteti az ember lábát. A halál fájdalmas, de nem annak, aki elmegy. Mindig az szenved a legtöbbet, aki marad. És jelenleg három gyermek kapná a végzetes csapást.
Tudja milyen szembenézni a halállal, milyen, mikor lepörög előtte az egész addigi élete, olyan könyörtelenül tisztán, amilyen előtte sosem láthatta. Látta a félelmet, a fájdalmat a hozzátartozói arcán, mikor még nem ocsúdtak fel a döbbenetből, a gyászból. Mert hiába élte túl, addig a pillanatig, míg ez biztos nem volt, addig gyászolták. Neki megadatott a lehetőség, hogy jobb legyen önmagánál. Vajon tényleg játszhatja a hőst, a megváltót és szolgálhat hasonlóval egy másik halandó számára? Végletek...
Végletekben gondolkodik, mert a jelenlévők is ezt teszik, így olyasmik fogalmazódnak meg benne, ami normál esetben soha. Dühíti ez a fajta gondolkodásmód. A férfi feláldozná magát egy ilyen felesleges dolog miatt, a családjára hivatkozva, holott mindezzel nekik okozná a legnagyobb fájdalmat. Végletek...
- Ettől félek én is - mondja hűvösen. A súlyos gondolatok közé beúszik még egy kép; az anyja. Eszébe jutnak az esték, mikor gyermekként ült mellette, el-ellesve a Futhark betűit, próbálva azokat pontosan lemásolni. Eszébe jutnak a nő szavai, intelmei, tanításai, a mosolya, a dicséretek. Nem kell megváltónak lennie. Csupán jól kell csinálnia azt, amihez ért és lehetőséget nyújtani a választásra. Viszont ezt neki kell véghez vinnie, nem másnak. Nem másnak, mert ő is félti a saját családját.
Ahogy kinyílik az ajtó, szemöldöke kissé megemelkedik, úgy követi végig a férfi útját. Egy szó nélkül veszi át a lapokat és tekintete egyből a teleírt oldalakra siklik, mintha csak hibát keresne rajtuk vagy bármi árulkodó jelét annak, hogy belenyúltak a munkájába. Rossz szokás.
Csendben hallgatja Alfredet, de immár a szavai nem hatolnak mélyre benne, csak elemez. Szóval játszott vele, bábként rángatta, hogy a zsinór segítségével saját maga felé terelje. A gondolatra megrándul a szája széle, de más nem látszik rajta. Ügyes. Ő pedig annyira elmerült a saját dilemmájában, hogy észre se vette. De már döntött. Már tiszta a feje. Végre nincsenek végletek. A lehetőségek ennél sokkalta árnyaltabbak.
- Két hét múlva? - kérdi kissé meghökkenve, kékjei ezúttal egyből megtalálja Alfredéét. Persze, minden megoldható... hogy késő lesz-e? Ki tudja. Némán, komoly arccal fürkészi a férfit, latolgatja a helyes utat. De van-e ténylegesen helyes út még? Legyen a kevésbé rossz...
- Talán. De minél tovább vársz, annál nagyobb a rizikófaktor. Akár rád nézve, akár őrá. Én a helyedben minél előbb meg akarnám oldani ezt a problémát. - És azt figyelembe se vette jelenleg, hogy ő is minél hamarabb szabadulni akar ebből a helyzetből. Tőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Tudja, mi ez az egész, érzi messziről a struccpolitika szagát. Úgy viselkedik, mintha még mindig az a diák lenne, akit Tobias megismert. S épp nem várná otthon két gyerek, s nem lenne mögötte egy befuccsolt házasság. Mintha Tobias is még az a riadt, szótlan Rellonos volna. Jó, most sem épp szószátyár, de az elmúlt évek alatt megváltozott, s a lány is. De nem akarja kipukkasztani az illúzió buborékját. Kicsit ő is elfekszik benne kényelmesen, megvárja őket a realitás.
- S mit tanácsolsz, hogyan fogjak hozzá? - Szemtelen mosolyára felhúzott szemöldökkel reagál, néz rá zöldjeivel, mint aki most rögtön várná a részletes utasítást. Igazából... tényleg várja, hogy mondjon valamit a lány, miként is kell ezt csinálni.

Egész közel sétál a vízhez, bakancsa orra elsüllyed a nedves sárban, s leguggolva a patakba mártja a kezeit, majd ledörzsöli az arcát. Onnan pillant fel Anneliere. Feláll s átveszi a kulacsot, bár nála is van, tele otthoni vízzel, de ez finomabb. A csiklandozásra beleprüszköl az ivásba, s lassan felemeli rá a tekintetét. Időutazás, tényleg. Hirtelen felemeli a még mindig nedves kezét és ujjairól ráfröcsköli a vizet - azt az összes három cseppet. Fejcsóválva újra leguggol s a kulacsot alámeríti.
- Mit tennél, ha vadorzókkal akadnál össze? - kérdezi. - Vagy történt már meg?
A kulacs tele van, de még mindig nem mozdul, figyeli az újra visszamerészkedett apró halakat, míg a keze már kezd zsibbadni a hidegtől.